online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

Online dokumentumok - kep
  

A KAUKÁZUS VÉDELME, AZ ÉSZAKNYUGATI ÉS NYUGATI IRÁNYBAN VÍVOTT HARCOK. HARC AZ ELLENSÉG MÖGÖTTES TERÜLETÉN

történelem



felso sarok

egyéb tételek

jobb felso sarok
 
HÁBORÚ A CSENDES-ÓCEÁNON ÉS ÁZSIÁBAN 1944-BEN
Vilagvalsag; hatasa (1929-33)
A VILÁGHÁBORÚ KÉT TŰZFÉSZKE
A Horthy-féle konszolidació jellemzése
Az 1848-49-es forradalom és szabadsagharc
A zsidók az 1848/9-iki szabadsagharcban
Reformació és ellenreformació Európaban
A Rakóczi-szabadsagharc 1703-1711 között zajlott. Két szakaszra lehet bontani.
BELORUSSZIJA FELSZABADÍTÁSÁNAK KEZDETE
A keresztes haborúk - iszlam
 
bal also sarok   jobb also sarok

A KAUKÁZUS VÉDELME, AZ ÉSZAKNYUGATI ÉS NYUGATI IRÁNYBAN VÍVOTT HARCOK. HARC AZ ELLENSÉG MÖGÖTTES TERÜLETÉN


1. Észak-Kaukázus védelme A Volgán vívott hösies védelmi ütközettel egyidejüleg és azzal szoros kapcsolatban a Vörös Hadsereg Észak-Kaukázusban is több védelmi hadmüveletet hajtott végre, amelyeknek kimenetele katonai-politikai szempontból nagy jelentöségü volt. Ezek a hadmüveletek ránk nézve rendkívül nehéz körülmények között július végén kezdödtek, s domborzati, valamint meteorológiai szempontból igen változatos, hatalmas területen bontakoztak ki. Említettük már, hogy az ellenség Donyec-medencei harctevékenysége következtében, július 20 után elérte a Don alsó folyását (Verhnye-Kurmojarszkajától a Don torkolatáig), július 24-én elfoglalta Rosztovot, s a Donon átkelve a folyó bal partján Cimljanszkaja és Rosztov között négy kisebb hídföt vett birtokba. Miután a német fasiszta csapatok kijutottak a Don alsó folyásához, az a veszély fenyegetett, hogy áttörnek Észak-Kaukázus irányában (21. sz. térkép). A Déli Frontnak a Don mögé visszahúzódott magasabbegységei igen megfogyatkoztak (sok hadosztályban mindössze néhány száz harcképes ember maradt), s kimerültek a visszavonulás közben vívott harcban. A tüzérség, amikor a csapatok átkeltek a folyón, a Don jobb partján maradt. Ezért a Don bal partján hevenyészett védelemre berendezkedett egységeket és alegységeket az elsö napokban szinte egyáltalán nem támogatta tüzérség. Repülögépek hiányában a levegöböl sem oltalmazták a csapatokat. A hadtáp állapota, a csapatok anyagi és technikai biztosítása sem volt kielégítö. Sok magasabbegység elszakadt a hadtápjától, s ennek következtében nem tudták a csapatokat zavartalanul ellátni löszerrel, üzemanyaggal és élelemmel. A müutakat és a földutakat egyaránt zsúfolásig megtöltötték a délre és délkeletre vonuló gépkocsik, szekerek, mezögazdasági gépek és tehéncsordák. Ez akadályozta a közlekedést, és zavarta a csapatok hadmüveleti mozgását, valamint a front egységeinek és magasabbegységeinek ellátását. A szovjet csapatok ilyen súlyos helyzetben kezdték meg a védelmi hadmüveleteket ÉszakKaukázusban. Amikor az ellenség a Kaukázus irányában támadást indított, mindenekelött a Szovjetunió gazdag olajforrásait igyekezett elfoglalni. 1942. június 1-én Poltava körzetében a "Dél" hadseregcsoport törzsénél tartott értekezleten Hitler, Paulus szavai szerint kijelentette, hogy "ha nem kapja meg Majkop és Groznij olaját, kénytelen lesz befejezni a háborút". Katonai-politikai szempontból is nagy jelentöségü volt Németország számára, hogy a német csapatok elérjék a Kaukázusontúlt, mert így közvetlen kapcsolatot teremthettek volna a török hadsereggel, amelynek vezérkara a Szovjetunió elleni háborúra felkészülve, 1942 nyarára mintegy 26 hadosztályt összpontosított a Szovjetunióval határos területen. A hitlerista hadvezetés végezetül arra számított, hogy a Kaukázusontúlra behatolva, a német csapatok kedvezö feltételeket teremthetnek a Közelés Közép-Kelet elfoglalásához. A német politikusok e terveit a többi közt Rosenbergnek 1942 júliusában "A Kaukázus átalakításáról" összeállított feljegyzése bizonyítja. "Németországnak az az érdeke olvassuk a feljegyzésben -, hogy szilárd pozíciót teremtsen a Kaukázusban, s ezzel garantálja a kontinentális Európa biztonságát, vagyis biztosítsa kapcsolatát a Közel-Kelettel. Elengedhetetlen ez a kapcsolat az olajforrásokkal, mert Németország és egész Európa csakis így válhat a jövöben függetlenné a tengeri hatalmak koalíciójától. A német politika célja az, hogy a Kaukázust és a vele dél felöl határos országokat mind politikai, mind katonai tekintetben uralmunk alá vessük." Amikor a német fasiszta hadvezetés hozzálátott az "Edelsveiss" terv (a Kaukázus elfoglalására irányuló hadmüveletet nevezték így) végrehajtásához, mindenekelött arra tör 222j97c ekedett, hogy a Don és a Kubán közt bekerítse és megsemmisítse a szovjet csapatokat. A német legfelsö föparancsnokság július 23-i 45. sz. utasításában megállapították: "Az "A" hadseregcsoportnak az a közelebbi feladata, hogy a Rosztovtól délre és délkeletre fekvö térségben bekerítse és megsemmisítse a Don mögé visszahúzódott ellenséget." E feladat teljesítése után az egyik csoportosítás elfoglalja Novorosszijszk és Tuapsze térségét, majd a Fekete-tenger partján kifejlesztve a támadást, kijut a Kaukázusontúlra, a másik csoportosítás pedig, amely föleg páncélos és gépesített magasabbegységekböl állt, elfoglalja Groznijt, Mahacskalát és Bakut. A német fasiszta hadvezetés emellett azt tervezte, hogy az erök egy részével a kaukázusi hegylánc hágóin át Tbiliszi, Kutaiszi és Szuhumi irányába támad. A hitlerista hadvezetés tehát úgy számított, hogy a kaukázusi hegylánc vonulatát nyugat és kelet felöl megkerülve, valamint a hegyláncot az erök egy részével a hágókon keresztül észak felöl leküzdve, elfoglalja a Kaukázust és a Kaukázusontúlt. A fasiszta betolakodók nagy reményeket füztek ahhoz, hogy a Kaukázusban ingatag szovjet hátországot találnak. Azt hitték, hogy mihelyt a német csapatok betörnek a Kaukázusba, az ottani népek körében megkezdödik a viszálykodás, és felkelés robban ki. A hitlerista hírszerzés ennek elösegítése érdekében igyekezett a Kaukázusban már jó elöre és a támadás folyamán is nacionalista elemekböl ügynökséget szervezni. A Kaukázus elfoglalásával az "A" hadseregcsoport 1. és 4. páncélos hadseregét, valamint 17. hadseregét bízták meg. A hitlerista hadvezetés a Don alsó folyása mentén összesen 13 gyalogos, öt páncélos, négy gépesített és három lovas hadosztályt, valamint a 4. légiflottától több mint 1000 repülögépet vont össze. Az ellenség eröfölénye a Déli Front csapataival szemben gyalogság tekintetében 1,4-szeres, tüzérség és aknavetök tekintetében csaknem 2-szeres, harckocsikat illetöen 9,3szeres és légierö tekintetében csaknem 8-szoros volt. A kaukázusi irányt fedezö szovjet csapatok július második felében a következöképpen helyezkedtek el: a Don bal partján Verhnyc-Kurmojarszkajától a folyó torkolatáig az Észak-Kaukázusi Front 51. hadserege védett, a Malinovszkij altábornagy parancsnoksága alatt álló Déli Front 37., 12. és 18. hadseregének csapataival együtt. E front 56. hadseregét a Rosztovért vívott súlyos harcok után visszavonták a második lépcsöbe. A 9. és a 24. hadsereget, amelynek már csak a csapattörzsei, szakegységei és hadtápalakulatai voltak meg, kiegészítés végett visszaküldték a hátországba. A Déli Front óriási veszteségeket szenvedett magasabbegységeinek harci állománya összesen legfeljebb 20000 föböl állt. A frontot a 4. légi hadsereg támogatta, amelynek 126 repülögépe, köztük 42 éjszakai bombázója volt. A front hadseregei azt a feladatot kapták, hogy a Don déli partján szervezzék meg a védelmet, de ezt az ellenség felvonulása elött nem tudták befejezni. A Don torkolatától az Azovi-tenger és a Kercsi-öböl keleti partja, majd a Fekete-tenger partja mentén Lazarovszkojeig, Bugyonnij parancsnoksága alatt az Észak-Kaukázusi Front csapatai védtek. A front állományába tartozott a 47. hadsereg (amely a Kercs-félszigetért vívott harcokban meggyengült), az 1. önálló lövészhadtest, a 17. kozák lovas hadtest és az 5. légi hadsereg. Oktyabrszkij altengernagy parancsnoksága alatt a Fekete-tengeri Flotta és a Gorskov ellentengernagy vezette Azovi Flottilla a front hadmüveleti alárendeltségében volt. A Fekete-tenger partján Lazarevszkojetól Batumiig, és onnan tovább a szovjet-török határ mentén, Tyulenyev hadseregtábornok parancsnoksága alatt a Kaukázusontúli Front csapatai bontakoztak szét. E front eröinek egy része Észak-Iránban helyezkedett el, s az iráni-török határt fedezte. Mahacskala térségében átszervezés és kiegészítés alatt állt a Kercs-félszigetröl kivont 44. hadsereg. A Fekete-tengeri Flotta és az Azovi Flottilla aktívan harcolt az ellenség tengeri utánpótlási vonalain a Fekete-tengeren, a Kercsi-öbölben és az Azovi-tengeren. Az Azovi Flottilla doni osztaga, amely a Don torkolatainál müködött, a Déli Front balszárnyának védelmét erösítette. A Feketeés az Azovi-tengeren flottánk jelentös eröfölényben volt az ellenséggel szemben. Az észak-kaukázusi harcok kezdetekor a Déli és az Észak-Kaukázusi Front kis létszámú és technikailag gyengén felszerelt magasabbegységei roppant területet védtek. Az a nagyon bonyolult feladat hárult rájuk, hogy megállítsák a Kaukázus irányában támadó "A" hadseregcsoportot, védelmi harcokban felöröljék, idöt nyerjenek a tartalékok összpontosításához az Észak-Kaukázusban, s ezzel megteremtsék a feltételeket ahhoz, hogy a szovjet csapatok az észak-kaukázusi arcvonalszakaszon döntö támadásba menjenek át. A föhadiszállás július végén megparancsolta a Déli Front csapatainak, hogy az ellenség hídföit a Don bal partján számolják fel, s akadály-ozzák meg a Kaukázus elleni támadását. Az Észak-Kaukázusi Front csapatai azt a feladatot kapták, hogy védjék az Azovi-tenger keleti partját és a Tamanyfélszigetet, ne engedjék meg, hogy a hitleristák átkeljenek a Kercsi-öblön. A Fekete-tengeri Flottát és az Azovi Flottillát utasították, hogy az Azovi-tengeren és a Fekete-tengeren a kaukázusi part mentén védje a tengeri útvonalakat, zavarja az ellenség tengeri közlekedését, támogassa a szárazföldi csapatokat a part védelmében, és akadályozza meg az ellenség tengeri deszantjainak partraszállását. A Kaukázusontúli Frontnak azt a parancsot adták, hogy a Terek és az Urup folyók mentén a Nagy-Kaukázus északi elöhegyeiben és a kaukázusi hegylánc vonulatának a hágóin építsen ki mélyen lépcsözött védelmet. A német támadás kezdetén a fasiszta hódítók elleni harc fö terhe az Észak-Kaukázusi Front 51. hadseregére és a Déli Front csapataira nehezedett. Miután a hitleristák néhány páncélos és gépesített hadosztályt átvittek az elfoglalt hídfökbe, július 25-én megkezdték a támadást. A föcsapást a 4. és az 1. páncélos hadsereg magasabbegységei mérték Szalszkon és Tyihorecken keresztül, Vorosilovszk (Sztavropol) és Armavir irányában. A 17. hadsereg Rosztov térségéböl Krasznodar irányában támadt. A Cimljanszkaja körzetében létesített hídföböl az ellenségnek nem sikerült támadást kifejlesztenie. A hitleristák itt az 51. hadsereg csapatainak szívós ellenállásába ütköztek, és ideiglenesen a támadás abbahagyására kényszerültek. Más helyzet alakult ki Nyikolajevszkajától, Konsztantyinovszkijtól és Razdorszkajától délre. A 37. hadsereg csapatai itt nem tudták feltartóztatni az ellenséget, s július 26-án 30 km-t visszavonultak déli irányban. A Déli Front parancsnoksága által szervezett ellencsapások a német harckocsik és repülögépek rohamain megtörtek. A front parancsnoka a csapatok hadmüveleti helyzetének megjavítása és a védelem megszilárdítása céljából július 28-re virradó éjszaka elrendelte, hogy a 37., a 12. és a 18. hadsereg csapatai új védelmi terepszakaszra húzódjanak vissza, s ássák be magukat a Kagalnyik folyó bal partján (Batajszk 25 km). Az 51. hadsereg csapatainak megparancsolták, hogy tartsák állásaikat a Don bal partján, az erök egy részével pedig szervezzenek védelmet a balszárnyon, arccal nyugat felé, s akadályozzák meg az ellenség elönyomulását keleti és délkeleti irányban. Az erök azonban elégtelennek bizonyultak e feladat végrehajtásához. A hitleristák átkeltek a Szal folyón, és Veszjolij város körzetében elfoglalták a Manics-csatorna átkelöhelyeit. A szovjet csapatok védelmét 170 kilométer szélességben és 80 kilométer mélységben áttörték. Az 51. hadsereg balszárny-magasabbegységei harcolva, délkeleti irányban vonultak vissza. A 37. hadsereget a német páncélos magasabbegységek mindkét szárnyán átkarolták, a 12. és a 18. hadsereg csapatait pedig a Don vonaláról visszaszorították a Kagalnyik folyóhoz. A front csapatainak vezetése megbomlott. Következésképpen a magasabbegységek nem elég szervezetten vonultak vissza. Egyes rosszul vezetett egységek visszavonulás közben nem fejtettek ki számottevö ellenállást. A föhadiszállás igyekezett megszilárdítani az észak-kaukázusi csapatok vezetését, és ezért július 28-án az Észak-Kaukázusi és a Déli Frontot Észak-Kaukázusi Front néven, Bugyonnij parancsnoksága alatt egyesítette. A frontparancsnok helyettesévé Malinovszkij altábornagyot és Cserevicsenko vezérezredest, a front törzsfönökévé Antonov altábornagyot nevezték ki. Az Észak-Kaukázusi Frontnak azt a feladatot adták, hogy ne csak feltartóztassa az ellenség déli irányú elönyomulását, hanem állítsa is vissza az eredeti helyzetet a Don bal partján. Emellett a föhadiszállás utasította a frontparancsnokot, hogy a védelem mélységi lépcsözése végett, az 56. hadsereg eröivel rendezkedjen be védelemre a Kubán bal partján és a krasznodari védelmi körletben. Egyidejüleg utasították a Kaukázusontúli Front parancsnokát, hogy a Terek és az Urup folyók mentén, valamint a kaukázusi hegylánc fövonulatának a hágóin fejezze be a védelmi terepszakaszok elökészítését (az Elbrusztól a Belorecsenszkij-hágóig), s ezeket szállja meg. Különös figyelmet fordítottak arra, hogy a Groznijon át Mahacskalába vezetö irányban mélyen lépcsözött és több övböl álló védelmet építsenek ki. A föhadiszállás utasította a Kaukázusontúli Front parancsnokát, hogy a kaukázusi hegylánc fövonulatán levö hágók elöterének fedezése érdekében küldjön ki elörevetett osztagokat a Kuma folyóhoz, Bugyennovszktól Minyeralnije Vodiig. A föhadiszállás egyidejüleg megerösítette a Kaukázusontúli Frontot, s tartalékából több lövész-magasabbegységet, tüzérés harckocsiegységet adott át neki. A Vörös Hadseregnek a kaukázusi frontszakaszon kialakult nehéz helyzete, valamint a vorosilovszki (sztavropoli) és krasznodari irányban végrehajtott visszavonulás rendkívül bonyolulttá tette az észak-kaukázusi pártés állami szervek munkáját. Ennek ellenére ezek a szervek folytatták aktív tevékenységüket. Krasznodari és az Ordzsonikidzei határterületek dolgozói az ö vezetésükkel mindent elkövettek, hogy a népgazdasági feladatok teljesítése, a többi közt az állami értékeknek a fenyegetett vidékekröl való elszállítása mellett, segítséget nyújtsanak a frontnak is. A mezögazdaság dolgozói kettözött erövel mentették a gazdag termést és a kolhozok közös tulajdonát. Csupán a Krasznodari határterületröl július 20-ig 10000 vagon gabonát szállítottak el, több mint 942000 szarvasmarhát hajtottak hátra és 6000 traktort szállítottak a hátországba. Felkészülve arra az eshetöségre, hogy az ellenség elfoglalja Észak-Kaukázust, a helyi pártés állami szervek elökészítették a párt illegális müködését, megszervezték a partizánosztagokat. Az Észak-Kaukázusi Front politikai csoportfönöksége július végén 200 politikai munkást küldött ki, hogy rendet teremtsenek a front mögött, és segítsék a Krasznodar-határterületi pártbizottságot a gabonának és az értékes állami vagyonnak a frontövezetböl való elszállitásában. Az Észak-Kaukázusi Front és a Kaukázusontúli Front haditanácsai, a helyi pártés állami szervek aktív részvételével sürgösen intézkedtek, hogy a frontok mögöttes területén védelmi létesítményeket építsenek. A védelmi munkálatokhoz elrendelték a munkaképes lakosság mozgósítását. A Kubán menti védelmi terepszakasz

mellett erödítési munkálatok folytak Mahacskala, Groznij, Ordzsonikidze, Nalcsik, Myevinnomisszk, Arvamir, Krasznodar, Majkop és Novorosszijszk körül. Megerödítették az összes tengerparti helységeket. A csapatoknál és a flottánál nagyarányú nevelömunka folyt. A front politikai csoportfönöksége 250 politikai munkást küldött az egységekhez, hogy a honvédelmi népbiztos 227. sz. parancsával kapcsolatban agitációs munkát végezzenek. A magasabbegységeket a haditanácsok tagjai és a hadseregek politikai osztályainak munkatársai keresték fel. A gyüléseken mondott beszédükben megmagyarázták a parancs lényegét, és azt a felhívást, hogy "Egy lépést sem hátrálni!" Az Észak-Kaukázusi Front parancsnoka a Legfelsöbb Föparancsnokság utasítására átcsoportosította a csapatokat. Az 56. hadsereg elfoglalta a krasznodari védelmi körletet, a 17. kozák lovas hadtestet kirendelték a Kugo-Jeja folyó (a Jeja folyó mellékfolyója) vonalára, hogy a 18. hadsereg csapataival együtt ellencsapást mérjen, az 1. önálló lövészhadtestet pedig a Fekete-tenger partjáról a Kubán folyó vonalára, Armavir körzetébe dobták át. A csapatok jobb vezetése céljából két hadmüveleti csoportot hoztak létre: Malinovszkij altábornagy parancsnoksága alatt a Doni csoportot, amely az 51., a 37. és a 12. hadseregböl állt, és Cserevicsenko vezérezredes parancsnoksága alatt a Tengerparti csoportot, amelyhez a 18., az 56. és a 47. hadsereg, valamint az 1. önálló lövészhadtest és a 17. kozák lovas hadtest tartozott. Az egykori Déli Front 4. légi hadserege azt a feladatot kapta, hogy támogassa a Doni csoportot, az Észak-Kaukázusi Front 5. légi hadserege pedig a Tengerparti csoportot. A Kaukázusontúli Front és a Fekete-tengeri Flotta légierejét utasították, hogy az Észak-Kaukázusi Front mindkét csoportját támogassa. A sztavropoli irányban az 1. és a 4. német páncélos hadsereg magasabbegységei, támadásukat kifejlesztve, július 30-án estig 120 kilométert nyomultak elöre, s arra kényszerítették a 37. hadsereget, hogy Vorosilovszk irányában megkezdje a visszavonulást. Ennek következtében az 51. hadsereg elszakadt a front föeröitöl, s elvesztette kapcsolatát a Doni csoport és a front törzsével. A föhadiszállás július 31-én ezt a hadsereget a Sztálingrádi Frontnak rendelte alá. A krasznodari irányban a 17. német hadsereg támadása a Tengeri csoport csapatait a Jeja és a Kugo-Jeja folyók terepszakaszára szorította vissza. Ekkorra már ideérkezett a 17. kozák lovas hadtest két kubáni hadosztálya, amelyek a 18. hadsereg visszavonult csapataival együtt megszervezték a védelmet. Az ellenség augusztus 2-án Skurinszkaja (Kuscsevszkaja ÉNy 20 km) körzetében rohamra lendült, s beékelödött védelmünkbe, de csapataink ellenlökésekkel visszavetették öket. A német csapatok visszavonulása pillanatában két kozák lovasezred harckocsik támogatásával megrohamozta a fasisztákat. A kozákok a rövid összecsapásban mintegy 1800 ellenséges katonát és tisztet semmisítettek meg, s 18 löveget és 25 aknavetöt zsákmányoltak. Július 31-én a 4. páncélos hadsereget a kaukázusi irányból a sztálingrádi irányba rendelték, s ez gyengítette az Észak-Kaukázusban müködö német csoportosítást. A helyzet azonban csapatainkra nézve továbbra is súlyos maradt. Az ellenség a Doni csoport 37. és 12. hadseregének magasabbegységeit tovább szorongatta. A 12. hadsereget üldözve, a jobbszárnyon megkerülte a Tengerparti csoportnak a Jeja és a Kugo-Jeja folyók terepszakaszán védö csapatait. Az Észak-Kaukázusi Front parancsnoka abból a célból, hogy megvédje a Tengerparti csoport jobbszárnyát és északkelet felöl fedezze Armavirt, augusztus 3-án utasította az 1. önálló lövészhadtestet, hogy az Armavirtól közvetlenül északra esö körzetben rendezkedjen be védelemre. A 37. hadsereget visszarendelték a Vorosilovszk, Armavir terepszakaszra, majd pedig a Malka folyó vonalára, hogy ott szervezzen szilárd védelmet. A 12. és a 18. hadsereg csapatait visszavonták a Kubán folyóhoz. Az Állami Honvédelmi Bizottság rendeletére ekkor megkezdödött Armavir, Krasznodar és Majkop kiürítése, valamint az olajtelepek és az olajfeldolgozók evahuálása. A gyorsan fejlödö események azonban valamennyi üzem evakuálását megakadályozták. Krasznodarban 38 ipari üzemet, 755 fúrótornyot, 11 kompresszortelepet és olajvezetéket sietve felrobbantottak. A német fasiszta csapatok a 37. hadsereget tovább szorongatva; augusztus 5-én elfoglalták Vorosilovszkot. A hitleristáknak óriási harckocsiés légi fölényük ellenére sem sikerült a szovjet csapatokat a Don és a Kubán között bekeríteniük és megsemmisíteniük. Amikor az ellenség rájött, hogy az Észak-Kaukázusi Front egységei a Kubán mögé húzódnak vissza, augusztus 5-én az 1. páncélos hadsereg föeröit délnyugatnak fordította, hogy Armavir, Majkop, Tuapsze irányába mért csapással elvágja visszavonulásuk útját, s a 17. hadsereggel és a 11. hadsereg eröinek egy részével együttmüködve, Novorosszijszk, Krasznodar, Tuapsze körzetében megsemmisítse öket. Az ellenség a grozniji irányban hagyta az 52. hadtestet és a 40. páncélos hadtestet. A német fasiszta csapatok augusztus 6-án az Armavirtöl Kropotkinig terjedö sávban támadást indítottak Majkop irányában. Az 1. önálló lövészhadtest ellenállását leküzdve, átkeltek a Kubánon, és elfoglalták Armavirt. A Krasznodar irányában támadó 17. német hadsereg, ezen a napon elérte a Cselbasz folyót. A frontparancsnok, hogy megakadályozza az ellenség áttörését Tuapsze irányában, a 12. és a 18. hadsereg eröivel megszervezte a majkop-tuapszei irány védelmét. Ebbe az irányba húzódott vissza a 17. kozák lovas hadtest is. A 18. hadsereg megerösítésére, a Tamany-félszigetet és a Feketetenger partját védö 47. hadsereg állományából átadták a 32. gárda-lövészhadosztályt. Augusztus elsö felében a majkopi irányban heves harcok lángoltak fel. Az ellenség kitartóan rohamozott, hogy kicsikarja az áttörést Tuapsze felé. A szovjet csapatok ellenállása, a kis létszám és a kimerültség ellenére, szakadatlanul erösödött. Sikerült az ellenség elönyomulási ütemét lassítaniuk. Az ellenség páncélos és gépesített túlerejének nyomására azonban a Tengerparti csoport jobbszárny-csapatai mégis visszavonulni kényszerültek a Laba folyóhoz. Amikor a német páncélos csapatok elérték a Labát, az a veszély fenyegetett, hogy a hátába kerülnek a Kubán folyó mentén Armavirtól északra és északnyugatra védö Tengerparti csoport csapatainak. Az Észak-Kaukázusi Front parancsnoksága e veszély megszüntetése érdekében elhatározta, hogy megrövidíti a védelem arcvonalát, és megbízhatóbban fedezi a tuapszei és a novorosszijszki irányt. A föhadiszállás engedélyével a kaukázusi hegylánc fövonulata nyugati részének elöhegyeihez vonta vissza a csapatokat. Augusztus 17-én ezen a szakaszon megállították az ellenség támadását. Ily módon kudarcba fulladt a hitlerista hadvezetésnek az a terve is, hogy a kaukázusi hegylánc fövonulatának elöterében bekeríti és szétzúzza a szovjet csapatokat. Terepszakaszról terepszakaszra visszavonuló magasabbegységeink szívósan ellenálltak, s nagy veszteséget okoztak az ellenségnek (az "A" hadseregcsoport törzsének adatai szerint mintegy 54000 német katona és tiszt esett el, illetve sebesült meg). A kaukázusi hegylánc fövonulatának északi elöhegyei és a Don közötti védelmi harcokban, a rendkívül nehéz körülmények között müködö szovjet csapatok hallatlan szívósságról tettek tanúságot. Az ellenség rohamainak visszaverésében különösen kitünt Kiricsenko altábornagy parancsnoksága alatt a 17. kozák lovas hadtest, valamint a Fekete-tengeri Flotta tengerészgyalogságának több zászlóalja. A 17. hadtest 1942. augusztus 27-én elnyerte a 4. gárdahadtest címet. A szovjet csapatoknak az Észak-Kaukázusban július 25-töl augusztus 17-ig vívott harcai nagy jelentöségüek voltak a Kaukázus védelme szempontjából. Az Észak-Kaukázusi Front csapatai lekötötték az "A" hadseregcsoport minden erejét, lehetövé tették a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokságnak, hogy idöt nyerjen, és megerösítse a Kaukázusontúli Frontot tartalékokkal, összefüggö védelmi arcvonalat alakítson ki a Tyerek és a Bakszan folyók terepszakaszán, a kaukázusi hegylánc fövonulata központi részének a hágóin, továbbá a hegylánc nyugati részének északi elöhegyeiben, s szilárdan fedezze a Kaukázust észak felöl, a Kaspi-tenger és a Tamany-félsziget közti sávban. Az Észak-Kaukázusban azonban csapataink helyzete augusztus közepén még rendkívül súlyos volt: változatlanul fennállt az a veszély, hogy az ellenség nagy páncélos csoportosításai áttörnek Groznij, Tuapsze és Novorosszijszk irányában. Éppen ezért a kommunista párt központi bizottságának utasítására sürgösen intézkedtek a Kaukázus védelmének megerösítésére. Az SZK(b)P Központi Bizottsága vezetésével a helyi pártszervezetek nagyarányú munkát végeztek a védelmi terepszakaszok kiépítésével, valamint a Kaukázusontúl belsö eröforrásainak védelmi célokra való felhasználásával kapcsolatosan. Szeptember 9-én a Kaukázusontúl köztársaságaiban kihirdették az ostromállapotot. Mivel azokat a fö közlekedési útvonalakat, amelyek a Kaukázusontúlt az ország fö iparvidékeivel összekötik, az ellenség átvágta, az Állami Honvédelmi Bizottság elrendelte, hogy a Kaukázusontúli területen növeljék a hadiipari termelést. Ennek érdekében sok üzem, különösen sok helyiipari vállalat löszer, fegyver és katonai felszerelés gyártására tért át. Egyes gyárakban új üzemrészeket építettek. Bövült a javító bázis is. A kaukázusontúli köztársaságokban oly nagymértékben nött a hadianyagtermelés, hogy az Állami Honvédelmi Bizottság csökkentette a Kaukázust védö csapatoknak juttatott központi ellátást. A kaukázusontúli területen alkalmazott csapatok most már csak a legfontosabb harci technikai eszközöket repülögépet, harckocsit, löveget kapták az ország központi iparvidékeiröl. Aknavetöt, géppisztolyt, aknát, gránátot, töltényt, különféle felszerelést és egyenruházatot a helyszínen gyártottak részükre. Grúziában, Azerbajdzsánban és Örményországban a Kaukázusontúl védelmére újabb nemzeti magasabbegységeket alakítottak. Emellett a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása is szakadatlanul tovább erösítette a Kaukázusontúli Front és az Észak-Kaukázusi Front csapatait azokkal a tartalékokkal, amelyeket a Szovjetunió belsejében alakítottak. Nagy nehézségek leküzdése árán jutottak a tartalékok és az anyagi eszközök erre a területre. A csapatszállítás útvonala Asztrahántól a Kaspi-tengeren át Mahacskalába vezetett. A tengeri hajók kirakása is igen nehéz volt, mert nem állt rendelkezésre elegendö kikötö. A csapatok mégis megérkeztek, s idöben összpontosították öket rendeltetési helyükön. E feladat megoldásában nagy érdemeket szerzett a Kaspi-tengeri Katonai Flottilla és a Kaspi-tengeri Kereskedelmi Hajózás több hajója. Az Állami Honvédelmi Bizottság szeptember 16-án elhatározta a mahacskalai, a derbenti és a bakui védelmi terepszakaszok kiépítését, és elrendelte, hogy erre a célra naponta 90000 helyi lakost mozgósítsanak. Augusztus és szeptember folyamán a szovjet csapatok, a helyi lakosság segítségével, mélyen lépcsözött védelmet építettek ki a Kaukázusontúlra vezetö valamennyi irányban. Ordzsonikidze, Groznij és Mahacskala elöterében öt-hat védelmi övet, Baku elöterében pedig több mint 10 védelmi öwet rendeztek be. Minden irányban két-három védelmi terepszakaszt csapatok szálltak meg. A legszilárdabb védelmet a groznij-bakui és a majkop-tuapszei irányban építették ki. Az "A" hadseregcsoport parancsnoksága úgy vélte, hogy a szovjet csapatok az észak-kaukázusi hadmüveletekben harcképtelenné vagy legalábbis jelentös ellenállásra képtelenné váltak. Az ellenség ezért augusztus közepétöl átcsoportosította csapatait, hogy egyidejüleg fejlesszen ki támadást Baku és Batumi ellen. Az 1. páncélos hadsereg délkeletnek bontakozott szét, hogy a Vorosilovszk keleti térségéböl kiindulva Groznij, Mahacskala, Baku irányában támadjon. A 17. hadsereg azt a feladatot kapta, hogy Krasznodar térségéböl támadjon Novorosszijszk irányában, foglalja el azt, és fejlessze ki a támadást a Fekete-tenger partja mentén Szuhumí, Batumi irányában. A 11. hadsereg 42. hadtestének, amely a Kercs-félszigeten összpontosult, azt a parancsot adták, hogy keljen át a Kercsi-öblön, és a Tamany-félszigetet elfoglalva, támogassa a 17. hadsereget Novoroszszijszk elfoglalásában. A 49. hegyi lövészhadtestet utasították, hogy Cserkesszk körzetéböl kiindulva mérjen csapást a kaukázusi hegylánc fövonulata hágóin át, jusson ki Szuhumi körzetébe, és támogassa a 17. hadsereget a Fekete-tenger partvidékéhez való áttörésben. A hágókért folyó harc augusztus 18-án kezdödött. A 49. német hegyi lövészhadtest magasabbegységei Cserkesszk körzetéböl támadást indítottak, visszaszorították a 46. hadsereg 3. lövészhadtestének egységeit, elfoglalták a Kluhorszkij, Szancsaro, Maruhszkij hágókat és néhány más kisebb hágót, s megkezdték az elönyomulást a kaukázusi hegylánc fövonulatának déli lejtöi felé. Az a veszély fenyegetett, hogy az ellenség áttör a Fekete-tengerhez. Az ellenségnek azért sikerült elfoglalnia a hágókat, mert védelmünket rosszul szervezték meg. A Kaukázusontúli Front parancsnoksága és törzse úgy vélte, hogy a hágók hozzáférhetetlenek az ellenség számára, s ezért nem fordított kellö figyelmet a megerödítésükre. "Némelyek közülünk a front fö feladatának a Fekete-tenger partjának védelmét tartották emlékezik vissza Tyulenyev, a Kaukázusontúli Front egykori parancsnoka -, s a 46. hadsereg föeröit a partvidéken vonultattuk fel. Csak a föhadiszállás beavatkozása hozta helyre hibánkat. A Moszkvából érkezett utasításra kidolgoztuk a kaukázusi hegylánc fövonulata hágóinak védelmi tervét: a védelmet irányok szerint osztottuk fel, s az egyes irányokban harcoló csapatok élére tapasztalt parancsnokokat és törzseket állitottunk." A Grúz Kommunista Párt Központi Bizottsága és Grúzia kormánya felelös munkatársait küldte ki, hogy szervezzék meg a helyi pártés állami szervek szoros együttmüködését a csapatokkal, s végezzenek pártpolitikai munkát a lakosság körében. E nehéz napokban Seroziját, a Grúz Kommunista Párt Központi Bizottsága másodtitkárát nevezték ki a front haditanácsának a meghatalmazottjává a Kluhorszkij, Maruhszkij és más hágókra. A Szuhumi megerödített Körlet védelmének megszervezése és az ottani csapatok megsegítése érdekében nagy munkát végzett az Abház területi pártbizottság és a szuhumi városi védelmi bizottság. A Grúz Kommunista Párt Központi Bizottsága vezetésével a helyi pártszervezetek gondoskodtak arról, hogy a hegyekben harcoló egységek ellátását megjavítsák, Erre a célra az összes helyi szállítóeszközöket igénybe vették. A nehezen megközelíthetö magashegyi körletek védelmére különleges hegyi lövészosztagokat alakítottak. A frontparancsnok utasítására erösítést küldtek a hágókhoz. A szovjet csapatok ennek eredményeképpen megállították az ellenség további támadását. Szeptember végén a hóviharok miatt szinte teljesen megszünt a harctevékenység a kaukázusi hegylánc fövonulata középsö részének hágóin. A hágók birtokáért folyó küzdelem idejében elkeseredett harc bontakozott ki a novorosszijszki irányban is, ahol a 17. német hadsereg igyekezett a Fekete-tenger partjához áttörni, és támadását kifejleszteni, hogy nyugat felöl kerülje meg a kaukázusi hegylánc fövonulatát. Ebben az irányban az Észak-Kaukázusi Front 47. hadserege védett, kevés erövel. A hadsereg nem tudta megbízhatóan fedezni a Tamany-félszigetet. Itt a tengerész gyalogság kis egységei, valamint a haditengerészeti támaszpontok hadtápalegységei védtek a tengerparton nyugati arcvonallal, a Kubán és a Protoka folyók mentén pedig (Grivenszkaja és Szlavjanszkaja közt) északkeleti arcvonallal. Az Észak-Kaukázusi Front parancsnoka Novorosszijszk és a Tamany-félsziget védelmére igyekezett a csapatok és a flotta erökifejtését egyesíteni, s ezért augusztus 17-én megalakította a Novorosszijszki Védelmi Körletet, amelybe a 47. hadsereget, az Azovi Flottillát, a tyemrjuki, a kercsi és a novorosszijszki haditengerészeti támaszpontot osztotta be, egy vegyes repülöcsoporttal együtt. A védelmi körlet parancsnokává a 47. hadsereg parancsnokát, helyettesévé az Azovi Flottilla parancsnokát nevezték ki. A németek a novorosszijszki irányban a 17. hadsereg csapataiból csapásmérö csoportosítást hoztak létre, s augusztus 19-én támadásba mentek át; Abinszkaja körzetéböl (Krimszkaja DK 15 km) nagy erökkel csapást mértek Krimszkaja ellen. Tyemrjuk irányában egy román lovas hadtest tevékenykedett. A 47. hadsereg és a tengerész gyalogos egységek, az ellenség számbeli fölénye ellenére, augusztus 25-én megállították a támadást. A hitleristák a tuapszei irányba újabb eröket vetettek be, s augusztus 28-án megismételték a támadást. A 47. hadsereg balszárnyán áttörték a védelmet, és augusztus 31-én Anapa körzetében elérték a Fekete-tenger partját. A Tamany-félszigeten védö tengerész gyalogos egységeket ily módon elvágták az Észak-Kaukázusi Front föeröitöl, de ezek ennek ellenére minden védelmi terepszakaszt, minden állást szívósan védelmeztek. Az Azovi Flottilla egységei már nem maradhattak az Azovi-tengeren. A flottilla szeptember elsö napjaiban elaknásította a kikötöket, áttört a Kercsiöblön, s kifutott a Fekete-tengerre. A 46. német gyalogos és a 3. román hegyi lövészhadosztály szeptember 3-án megkezdte az átkelést a Krímböl a Tamany-félszigetre. A félszigetet védö tengerész gyalogos egységek és partvédö ütegek helyzete ezzel rosszabbodott. A szovjet egységek három napon át súlyos harcot vívtak. Szeptember 5-én tengeri úton Gelendzsikbe szállították a szovjet tengerészeket. Mivel az ellenség újabb eröket dobott át a Krímböl a Tamany-félszigetre, Novorosszijszk térségét védö magasabbegységeink súlyos helyzetbe kerültek. A Novorosszijszki Védelmi Körlet kis létszámú csapatai széles arcvonalon hösiesen harcoltak, de nem tudták feltartóztatni a túlerejü ellenséget, s szeptember 8-re, harcolva visszavonultak Novorosszijszkhoz. A harc a város utcáin folytatódott. Szeptember 10-én a szovjet csapatok feladták a város nagy részét, de meggátolták, hogy a hitleristák a támadást a Fekete-tenger partján tovább fejlesszék. Az ellenség ekkor úgy határozott, hogy Novorosszijszktól északkeletre töri át védelmünket. Szeptember 19-én Abinszkaja körzetéböl támadásba ment át a 3. román hegyi lövészhadosztály. A románok szeptember 22-én, nagy veszteségek árán 5-6 kilométernyire beékelödtek ugyan védelmünkbe, továbbjutási kísérletük azonban sikertelen volt. Novorosszijszk alatt mindamellett továbbra is veszélyes maradt a helyzet. A Novorosszijszki Védelmi Körlet csapatainak helyzetét sürgösen meg kellett javítani. A Fekete-tengeri Csoport haditanácsa utasította Grecsko vezérörnagyot, a 47. hadsereg parancsnokát, hogy semmisítse meg a beékelödött ellenséges csoportosítást. Szeptember 25-én hajnalban a 47. hadsereghez tartozó 255. és 83. tengerész gyalogos dandár ellencsapást hajtott végre, s kétnapos harcban csaknem teljesen szétzúzta a 3. román hegyi lövészhadosztályt. A románok halottakban, sebesültekben és hadifoglyokban mintegy 8000 katonát és tisztet vesztettek. A 47. hadsereg csapatai ily módon arra kényszerítették az ellenséget, hogy ebben az irányban végérvényesen lemondjon a további támadásról. Az ellenségnek nem sikerült haditengerészeti támaszpontul felhasználnia a novorosszijszki kikötöt, mivel a Cemesz-öböl keleti partja a mi kezünkben maradt, s az öblöt csapataink géppuska-, aknavetö és tüzérségi tüz alatt tartották. A Novorosszijszk környékén kibontakozott harctevékenységgel egy idöben elkeseredett harcok kezdödtek Groznij irányában is. A Terek és a Bakszan folyók vonalára ekkorra már felvonult a Kaukázusontúli Front Északi Csoportjának 44., 9. és 37. hadserege. Elörevetett osztagaik a Kuma folyó mentén álltak. A front Északi Csoportja mélyen lépcsözött védelmet szervezett azoknak a természetes akadályoknak a felhasználásával, amelyek a groznij-bakui és az ordzsonikidzei irányt fedezték. Az elsö természetes akadály a Terek folyó volt. A Terekkel párhuzamos természetes akadályként húzódik a nem túlságosan magas Tyerszkij és Szunzsenszkij hegylánc. A hegyláncok közt fekszik az Alhan-Csurt völgy, amelyet nyugat felöl müszaki védelmi létesítmények és mesterséges akadályok rendszere fedezett. A Kaspi-tenger partján ugyancsak mélyen lépcsözött védelmet építettek ki, amely észak felöl védte a bakui irányt. Ordzsonikidzében, Groznijban, Mahacskalában, Derbentben és Bakuban különleges védelmi körleteket létesítettek. Augusztus végén az 1. német páncélos hadsereg leküzdötte az Északi Csoport elörevetett osztagainak ellenállását, az Iscserszkajától (Mozdok K 40 km) a bakszani szakadékig húzódó szakaszon kijutott a Terek és a Bakszan folyókhoz, s itt a föerö ellenállásába ütközött. A német fasiszta csapatok megpróbálták a 37. hadsereg Bakszan folyó menti védelmét menetböl leküzdeni, és a támadást Ordzsonikidze irányába kifejleszteni. Csapataink szívós ellenállása folytán azonban kénytelenek voltak a csapás irányát megváltoztatni: Mozdok felé indultak, azután hirtelen elkanyarodtak Malgobek felé (Mozdok D 25 km). A német fasiszta hadvezetés arra számított, hogy ha a Terek vonalán áttöri a szovjet csapatok védelmét, gyors csapással elfoglalhatja Malgobeket, olajtelepeivel együtt, majd páncélos magasabbegységeit megindíthatja a Tyerszkij és a Szunzsenszkij hegylánc közötti Alhan-Csurt völgybe, és a Terek vonalán, valamint a Tyerszkij hegyláncon kiépített állásainkat hátulról megkerülve, kijuthat Groznijhoz. A hitleristák további terve az volt, hogy folytatják a támadást MahacskalaDerbent ellen, a Kaspi-tenger partja mentén áttörnek a derbenti "kapun", és elfoglalják Bakut. Az erök egy részét a Kresztovij-hágón át Tbiliszi ellen szándékoztak bevetni. A hitlerista hadvezetés a Baku elleni támadás érdekében az 1. páncélos hadsereget páncélos és gépesített magasabbegységekkel akarta megerösíteni, amelyeket Sztálingrád alól szeretett volna elvonni. A fasiszta hadvezetés úgy tervezte, hogy a német csapatok ekkorra már gyözelmesen befejezik a volgai csatát. Az ellenség, csapásmérö csoportosításának összpontosítását befejezve, szeptember 1-én Mozdok körzetéböl támadást indított. A föcsapást a 9. hadsereg magasabbegységeire mérte. E támadás kezdetekor a grozniji irányban a szovjet csapatok voltak eröfölényben. Az Északi Csoport parancsnoksága azonban továbbra is az egész arcvonalon egyenletesen osztotta el eröit, és így az ellenség a föcsapás irányában jelentékeny számbeli fölényre tett szert, nemcsak harckocsik és repülögépek, hanem gyalogság és tüzérség tekintetében is. Szeptember 2-re virradó éjszaka a németek Mozdok körzetében átkeltek a Tereken, s két páncélos és két gyalogos hadosztállyal 12 kilométer mélyen beékelödtek csapataink védelmébe. Szeptember 3-án a 11. gárda-lövészhadtest odaérkezett magasabbegységei észak felé kilenc kilométerre visszavetették az ellenséget. Az ellenség azonban nem mondott le arról a szándékáról, hogy betörjön az Alhan-Csurt völgybe. Több mint két hétig tartott a szívós harc Malgobek körzetében. A város többször is gazdát cserélt. A németek Malgobek elfoglalása után nem tudták tovább fejleszteni a támadást Groznij irányában, s kénytelenek voltak védelembe átmenni. Mivel a hitleristák nem tudtak behatolni az Alhan-Csurt völgybe, a megerösített 1. páncélos hadsereggel megpróbáltak szeptember 20-a után az elhotoki "kapun" át Ordzsonikidze irányában áttörni, hogy kijussanak a Szunzsa patak völgyébe, és itt nyomuljanak elöre Groznijhoz. De ez a kísérletük sem járt sikerrel. A német fasiszta csapatok ily módon, a szeptember 1 és 28 közti elkeseredett harcok eredményeképpen, nagy veszteségek árán egy jelentéktelen hídföt foglaltak el a Terek jobb partján. Az a próbálkozásuk azonban, hogy ebböl a hídföböl támadást fejlesszenek ki, sikertelen maradt. A szovjet csapatok szívós és egyre erösödö ellenállása, a Mozdok, Malgobek és Elhotovo körzetében vívott hosszas és elkeseredett harcok során elszenvedett óriási veszteség arra kényszerítette a német fasiszta hadvezetést, hogy lemondjon a Groznij elleni támadásról, és védelembe menjen át. Az Észak-Kaukázusban kevésbé feszült helyzet alakult ki. Az ellenség a Kaukázus elleni támadás kezdetén szerzett átmeneti elönyöket fokozatosan elvesztette. A föhadiszállás számottevöen megerösítette a Kaukázusontúli Frontot, s az eröviszonyokat a szovjet csapatok javára változtatta meg. A front csapatai most már megkezdhették a támadásba történö átmenet elökészületeit. A föhadiszállás utasítására az Északi Csoport parancsnoksága hozzálátott a tartalékok létrehozásához, és a támadás elökészítéséhez. Emellett intézkedett a Kaukázus védelmének további megerösítésére is. Noha a németek az észak-kaukázusi augusztusi és szeptemberi hadmüveletek során egyik irányban sem értek el döntö sikert, nem mondtak le eredeti elképzelésükröl. Mivel tartalékok hiányában nem tudtak egyidejüleg több irányban támadni, október-november folyamán egyes irányokban szerveztek további támadó hadmüveletet, hogy behatoljanak a Kaukázusontúlra. Az ellenség, miután nem járt sikerrel az a kísérlete, hogy Novorosszijszktól Tuapsze felé áttörjön, a kaukázusi hegylánc fövonulata nyugati részének hegyein át mért csapással akarta elfoglalni Tuapszét, hogy azután a Fekete-tenger partján tovább fejlessze a támadást. A hitleristák a tuapszei irányban összpontosították a 44. hadsereg, az 57. páncélos hadtest magasabbegységeit és a 49. hegyi lövészhadtest eröinek egy részét, s szeptember 25-én tüzérség és harckocsik támogatásával támadásba mentek át; a csapást a majkop-tuapszei országúttól keletre és nyugatra mérték. Nagy veszteségek árán október 1-re sikerült 10-12 kilométer mélyen beékelödniük védelmünkbe. A föhadiszállás ezen az arcvonalszakaszon vissza akarta állítani az eredeti helyzetet, és ezért utasította a Kaukázusontúli Front parancsnokát, hogy a Fekete-tengeri Csoport és a front tartalékából alakított erös csoportosítással Rozset (Nyeftyegorszk D 20 km) körzetéböl mérjen csapást a beékelödött ellenséges magasabbegységek szárnyára és hátába. A front parancsnoka és a Fekete-tengeri Csoport parancsnoka azonban nem volt eléggé tevékeny ennek az utasításnak a végrehajtásában, s ezért a helyzet tuapszei irányban egyre bonyolódott. Az ellenség megerösítette csoportosítását, leküzdötte az itt védö 236. lövészhadosztály ellenállását, s megkezdte kifejleszteni a támadást Saumjan irányában. Október 7-én, elkeseredett harcok után, amelyek során a 18. és az 56. hadsereg egységei több ellenlökést hajtottak végre, az ellenség támadását megállították. A Fekete-tengeri Csoport csapatai rendkívül szívósan harcoltak. Különösen kitünt a 395. és a 32. gárda-lövészhadosztály. Ez a két hadosztály az ellenség nagy eröit tartóztatta fel, s 10 napon át hösiesen küzdve, naponta öt-hat rohamot vert vissza. Október 14-én az ellenség újabb támadást indított. A német fasiszta hadvezetés ezúttal úgy döntött, hogy két irányból mért csapással bekeríti és megsemmisíti a Hadizsenszkaja állomástól (Nyeftyegorszk Ny 20 km) északra és északnyugatra védö csapatainkat. A tuapszei irányban ismét elkeseredett harcok lángoltak fel, amelyek a hegyi ösvényeken és az utakon, az erdö borította hegycsúcsokon, a mély szakadékokban és a folyók völgyében egyforma hevességgel folytak. A túleröben levö hitleristáknak, csapataink szívós ellenállása ellenére, sikerült elfoglalniuk Saumjant, és kijutniuk a Psis és Hatipsz folyók völgyébe (a Belaja folyótól nyugatra). Az, hogy az ellenség kijutott ebbe a térségbe, a tuapszei irány helyzetét még bonyolultabbá tette. A föhadiszállás kénytelen volt a Fekete-tengeri Csoport csapatainak a vezetése terén gyorsan rendet teremteni, és ezeket a csapatokat tartalékokkal megerösíteni. A Fekete tengeri Csoport arcvonalán föleg azért élezödött ki ennyire a helyzet, mert a Kaukázusontúli Front parancsnoksága lebecsülte e csoport szerepét és a Fekete-tengeri irány jelentöségét. Ennek következtében a Fekete-tengeri Csoportot nem erösítették meg idejében tartalékokkal (a tartalékok többségét az Északi Csoporthoz irányították, s a front jobbszárnyán helyezték el). A föhadiszállás beavatkozása eredményeképpen mihamar felszámolták a frontparancsnokság által elkövetett hiba következményeit. Az ellenség támadását sikerült megállítani. Petrov altábornagy, a Fekete-tengeri Csoportnak Cserevicsenko vezérezredes helyére kinevezett parancsnoka, intézkedéseivel lehetövé tette, hogy megteremtsék egy ellencsapás feltételeit. Az ellencsapás október 25-én kezdödött, és megtisztított a hitleristáktól néhány harcászati szempontból fontos völgyet és magaslatot, s öt-hat kilométerre visszavetette az ellenséget északra. Ezekben a harcokban derekasan küzdöttek a 83. tengerész gyalogos dandár, a 32. gárda-lövészhadosztály, a 119. lövészdandár, a 11. kozák gárda-lovashadosztály, a 40. gépesített lövészdandár, a 31. lövészhadosztály, valamint más magasabbegységek és egységek harcosai és parancsnokai. November 5-én csapataink újabb csapásra készülödvén, a tuapszei irányban ideiglenesen beszüntették a támadást. A németek november közepére a Psis folyótól közvetlenül északra esö körzetben egy csapásmérö csoportot hoztak létre, s újabb kísérletet tettek arra, hogy áttörjék a védelmünket. Ezúttal a Szemasho-hegyen keresztül mérték a csapást Georgijevszkoje (Tuapsze ÉK 16 km) és tovább, Tuapsze irányában. Csapataink hét napon át visszaverték az ellenség megismétlödö rohamait. A németeknek sikerült elfoglalniuk az Indjuk, a Szemasho, a Dva Brata és a Kamenyisztaja hegy déli lejtöit, de tovább nem tudtak elönyomulni. Azokat a német egységeket, amelyek beékelödtek a szovjet csapatok védelmébe, félkörben szorosan átkarolták. November 26-án a Fekete-tengeri Csoport csapatai támadásba mentek át, hogy végérvényesen kiragadják a kezdeményezést a 17. német hadsereg kezéböl, és védelemre kényszerítsék. A csoport magasabbegységei az erdös-hegyes terep rendkívül nehéz viszonyai közt harcolva, december 20-ra bekerítették és megsemmisítették az ellenség szemashoi csoportosítását, és kijutottak a Psis folyó völgyébe. Novorosszijszk védelmében és a tuapszei védelmi hadmüvelet sikeres befejezésében óriási szerepet játszott a Fekete-tengeri Flotta. A flotta tengerész gyalogsága, partvédö tüzérsége és légiereje nagy segítséget nyújtott a szárazföldi csapatoknak. Ezen túlmenöen a hajók Batumiból, Potiból és Szuhumiból csapatkiegészítést, löszert, üzemanyagot és élelmet szállítottak a Fekete-tengeri Csoport hadseregeinek. A Kaukázus védelmének idöszakában összesen több mint 213000 embert és mintegy 260000 tonna rakományt szállítottak a tengeren. A szovjet csapatok sikerében jelentös része volt a partizántevékenységnek. Különösen szervezetten harcoltak az ellenséggel a majkopi kerület munkásaiból alakult osztagok. Az Északi Csoport sávjában októberben kevésbé feszült volt a helyzet. Miután a csoport csapatai Malgobek körzetében visszaverték az ellenség támadását, ök maguk készültek támadásra; meg akarták semmisíteni azt a német csoportosítást, amely a Terek jobb partján hídföt létesített. Hogy az ellenség figyelmét eltereljék a malgobek-mozdoki irányról, október közepétöl Iscserszkaja térségében (Mozdok K 35 km) és töle északra a 44. hadsereg és a 4. kubáni kozák gárda-lovashadtest magasabbegységei aktív tevékenységet folytattak. A csoport csapatainak a Legfelsöbb Föparancsnokság külön utasítására kellett megkezdeniük az általános támadást. Az ellenség azonban megelözte a szovjet csapatokat. Október 25-én az 1. német páncélos hadsereg támadásba ment át NaIcsík irányában. A hitleristák kétségbeesett kísérletet tettek, hogy elfoglalják Ordzsonikidzét, majd pedig kifejlesszék a csapást Groznij, Baku irányában és a grúz hadiúton Tbiliszi felé. Azt tervezték, hogy egy páncélos ékkel, jelentékeny légierö támogatásával, keskeny szakaszon áttörik a védelmüket. Ez volt az ellenség utolsó eröfeszítése, lényegében egy kalandorvállalkozás, amelyet a már érlelödö fordulat közepette indítottak. A fasiszták támadásának kezdetekor Nalcsik térségét a korábbi harcokban legyengült 37. hadsereg védte. Ezért, noha az általános eröviszonyok tekintetében az Északi Csoport állt jobban, az áttörés szakaszán élöerö és tüzérség dolgában a hitleristák voltak jelentös fölényben. A 37. hadseregnek nem volt harckocsija, az ellenség viszont két páncélos hadosztályt (200 harckocsit) összpontosított ezen a szakaszon. Október 25-én reggel több mint száz ellenséges bombázógép csapást mért a 37. hadsereg csapataira. A német légierö egyidejüleg bombázta a hadsereg törzsét is, s ennek következtében megszakadt a törzs kapcsolata a magasabbegységekkel. Az ellenség, védelmünket áttörve elfoglalta Nalcsikot, és délkeleti irányban elönyomult Ordzsonikidze felé. A 37. hadsereg tartalékok hiányában nagyon súlyos helyzetbe került, s kénytelen volt harcolva visszahúzódni a hegyekbe. A nalcsiki kudarcunk fö oka az volt, hogy az Északi Csoport parancsnoksága nem ismerte fel idejében az ellenség szándékát, és nem intézkedett jókor a nalcsiki irány védelmének a megerösítésére. Maszlennyikov altábornagy, a csoport parancsnoka, nem hajtotta végre a Kaukázusontúli Front parancsnokságának azt az utasítását, hogy a malgobek-mozdoki irányban tervezett támadás elökészítésével egyidejüleg erösítse meg azokat a csapatokat, amelyek a nalcsiki irányt fedezik. A csoport parancsnoksága helytelen következtetéseket vont le a felderítés adataiból, holott azok idejében utaltak az ellenség készülö csapására. Az Északi Csoport parancsnoka és törzse abban a hiszemben, hogy a német csapatok a nalcsiki irányban nem tudnak támadásba átmenni, helytelennek tartotta a felderítés következtetéseit, a német páncélos magasabbegységek átcsoportosítását pedig úgy értékelte, mint elökészületeket csapataink csapásának elhárítására. A másik ok, amely kedvezötlenül hatott a 37. hadsereg tevékenységére az volt, hogy megszakadt a csapatok vezetése. A hadsereg parancsnoksága nem gondoskodott a törzs álcázásáról, s így az ütközet elsö perceiben az ellenséges bombázás megszakította a kapcsolatot a hadsereg és a csapatok, illetve az Északi Csoport törzse közt. November 2-án az ellenség elfoglalta Gizelt, s kijutott Ordzsonikidze elöterébe. A német csapatok további elönyomulását az Északi Csoport odaérkezett tartalékai állították meg. November 6-án az Északi Csoport csapatai erös ellencsapást mértek a támadó ellenséges csoportosításra, s november 12-re szétzúzták azt. Ezekben a harcokban, a harcfeladat teljesítése közben életét vesztette Szadzsaja, a Kaukázusontúli Front Haditanácsának tagja, a grúz Népbiztosok Tanácsának elsö elnökhelyettese és Bogyin altábornagy, a Kaukázusontúli Front törzsfönöke. Az ellenség, amelyre Ordzsonikidzénél megsemmisítö csapást mértek, a grozniji irányban is végleg lemondott a támadó tevékenységröl. Az 1. páncélos hadsereg csapatainak megparancsolták, hogy rendezkedjenek be szívós védelemre. Amikor a szovjet csapatok a Volga és a Don között ellentámadásba mentek át, a föhadiszállás utasította az Északi Csoportot, hogy szilárdan fedezve az ordzsonikidzei irányt, aktív tevékenységgel kösse le az 1. német páncélos hadsereget, nehogy a hitlerista hadvezetés átdobhassa ezeket a csapatokat a kaukázusi irányból a szovjet csapatok által indított támadás körzetébe. A Vörös Hadsereg tehát az Észak-Kaukázusban vívott öthónapos védelmi hadmüveletek után novemberben megállította az ellenség támadását a kaukázusi hegylánc fövonulatának északi elöhegyeiben. Meghiúsult a német fasiszta csapatoknak minden olyan próbálkozása, hogy áttörjenek a Kaukázusontúlra. A Vörös Hadseregnek rendkívül bonyolult körülmények között kellett megbírkóznia ÉszakKaukázus védelmének feladatával. A védelmi harcok kezdetén a szovjet csapatok ezen a fontos arcvonalszakaszon harckocsik, repülögépek és tüzérség tekintetében gyengébbek voltak az ellenségnél, s ezért súlyos harcok közepette a Kaukázus elöhegyeibe kényszerültek visszavonulni. A német fasiszta betolakodók jelentös túlerejük révén nagy területet foglaltak el: a Rosztovi területet, a Kalmük Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságot, a Krasznodari és az Ordzsonikidzeí határterületet. A hitleristák behatoltak Kabardino-Balkarijába, Grúzia északi körzeteibe, Észak-Oszétijába és Csecseno-Ingusetyinóba. A Vörös Hadsereg magasabbegységei a Kaukázus védelme során többször (a doni harcok idején a tuapszei, a szuhumi, a grozniji irányban) rendkívül nehéz helyzetbe kerültek. A csapatok azonban leküzdöttek minden nehézséget, és teljesítették feladatukat. Ez a hadsereg és a flotta hösi eröfeszítésének, a szovjet parancsnokság rugalmas vezetésének köszönhetö, valamint annak, hogy a kommunista párt idejében mozgósította Észak-Kaukázus és a Kaukázusontúl népét a front megsegítésére. Az Észak-Kaukázusban lezajlott védelmi hadmüveletek fontos szerepet játszottak az 1942. nyári hadjáratban. A szovjet csapatok a védelmi ütközetekben felörölték az ellenséget, nagy veszteségeket okoztak neki, és megállították támadását. 2. A Vörös Hadsereg harctevékenysége más arcvonalszakaszokon A Vörös Hadsereg 1942 nyarán és öszén, az ország déli részén végrehajtott nagyszabású védelmi hadmüveletekkel egyidejüleg, heves harcot vívott a szovjet-német arcvonal más szakaszain is (lásd a 18. sz. térképet). A német fasiszta hadvezetés, amint említettük már, azt tervezte, hogy a nyár folyamán támadó tevékenységeket kezd az északnyugati és a nyugati irányban, hogy megteremtse a feltételeket Leningrád elfoglalásához, illetve, hogy befejezö csapást mérjen a moszkvai irányban. A szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság azzal a céllal, hogy megjavítsa csapataink helyzetét Leningrád és Moszkva alatt, felszámolja az ellenség gyemjanszki hídföjét, meghiúsítsa támadó terveit az északnyugati és a nyugati irányban, továbbá lekösse az "Észak" és a "Közép" hadseregcsoport eröit, s megakadályozza ezek átdobását a volgai harcok körzetébe és az Észak Kaukázusba szintén több támadó hadmüveletet tervezett. 1942 tavaszán a Karéliai Front csapatai, az Északi Flotta hajóival, partvédö tüzérségével és légierejével együttmüködve, korlátolt célú támadó hadmüveletet hajtottak végre, hogy meghiúsítsák az ellenség Murmanszk elleni támadását. A Karéliai Front 14. hadseregének az volt a feladata, hogy a Miotovszkiji-öböltöl délre áttörje az ellenség védelmét. Az Északi Flottának az öböl felöl csapatokat kellett partra szállítania az ellenség hátában. Április 28-re virradó éjszaka a flotta hajóiról partra szállt a 12. önálló tengerész gyalogos dandár és a flotta felderítö osztaga. Május 1-re a partra szállt csapatok jelentös hídföt vettek birtokba. A Nyugati-Lica folyótól (Petsamo K 35 km) támadó 14. hadsereg csapatai azonban nem tudták áttörni az ellenség védelmét. A partra szállt deszantnak ezért ki kellett ürítenie a hídföt. A Karéliai Front és az Északi Flotta aktív tevékenysége a kudarc ellenére az ellenség jelentékeny erejét kötötte le, meghiúsította a fasiszták készülö támadását, s védelemre kényszerítette öket a murmanszki irányban. A szovjet-német arcvonal északi szakaszán hosszú idöre megszilárdult a helyzet. A szovjet egységek 1942-ben aktív harctevékenységeket folytattak a Barents-tengeren. Az Északi Flotta (parancsnoka Golovko altengernagy, a haditanács tagja Nyikolajev hadosztálykomísszár, törzsfönöke Kucserov ellentengernagy volt) azt a feladatot kapta, hogy harcoljon a külsö tengeri útvonalakon. Az északi-tengeri útvonalak, amelyeken az Egyesült Államokból és Angliából érkeztek a szállítmányok a Szovjetunióba, a legrövidebbek voltak. Izlandtól, ahol a konvojok fütöanyagot vettek fel, mindössze 10-11 napig tartott az út Murmanszkig. Éppen a Szovjetuniót a külvilággal összekötö legrövidebb útvonalakon vált a hajózás biztonságáért vívott harc 1942-ben a legélesebbé. A német haditengerészet Észak-Norvégia kikötöiben nagy úszó egységeket (a "Tirpitz" sorhajót, az "Admiral Scheer", a "Lützow" és a "Hipper" nehézcirkálókat, a "Köln" cirkálót és mintegy 20 torpedónaszádot), valamint több mint 20 tengeralattjárót összpontosított. Ezek az erök, az 5. légiflotta (mintegy 500 repülögépének) támogatásával, rendszeresen támadták a Szovjetunióba tartó konvojokat. Július elején, az angol tengerészeti hadvezetés hibás intézkedései folytán, a németeknek sikerült a PC-17 számú konvojt szétugrasztaniuk és a konvojhoz tartozó 36 szállítóhajó közül 24 hajót elsüllyeszteniük. A szövetséges parancsnokság ezután, a nagy veszteségekre hivatkozva, a sarki éjszaka beálltáig nem indított útnak több konvojt. Júliustól decemberig csak az egyetlen PC-18 számú konvoj érkezett az északi szovjet kikötökbe. E konvoj kísérésének tapasztalatai megmutatták, hogy ha a szállítóhajók megerösített örizetét hadihajókkal biztosítják, és a konvojokat a levegöböl megbízhatóan fedezik, a tengeri útvonalakon, még az ellenséges flotta és légierö aktív ellentevékenysége esetén is, rendszeres forgalom tartható fenn. A Szovjetunió Északi Flottája, amely a 20. délkörtöl (Medve-szigettöl) erösítette a konvojok örizetét, tevékenységi övezetében kedvezö feltételeket teremtett a szövetséges flotta kereskedelmi és hadihajóinak a hajózásához. Emellett flottánknak sorhajók és cirkálók híján nagy nehézségeket kellett leküzdenie az ellenséges túlerövel vívott harcban. Az Északi Flotta azonban mégis sikeresen megbirkózott feladatával, mert jól szervezték meg tevékenységét, s mert hadihajóinak parancsnokai és legénysége derekasan helytállt. Az Északi Flotta tevékenységében fontos helyet foglalt el a belsö tengeri útvonalak, különösen a sarki útvonalak védelme. A sarkvidéken a hajózás biztosítása a Fehér-tengeri Katonai Flottilla fö feladata volt. Az 1942-es hajózási idényben 247 szállító és jégtörö hajó indult útnak a sarki útvonalakon. Szeptember végén a sarkvidék különbözö pontjain, az Ambarcsik-öböltöl (a Kolima-folyó torkolata) Amgyermáig (Vorkutától északra) 31 szállítóhajó, négy jégtörö hajó és három jégtörö gözös tartózkodott. Emellett az északi-tengeri útvonalon Vlagyivosztokból a "Iiaku" zászlóshajó, a "Razjarennij", a "Razurnnij" torpedóromboló és több más hajó útban volt a Kola-öböl felé. A német fasiszta hadvezetés nagy eröfeszítéssel igyekezett a keleti arcvonalon müködö hadseregein segíteni, és a sarki vizeken a szovjet katonai és a népgazdasági szállításokat meghiúsítani. A sarki útvonal kiindulópontját, Arhangelszket, a konvojok megérkezése elött és a kirakás alatt, a német repülögépek rendszeresen bombázták. A bombázások alkalmával keletkezett tüzek nagy kárt okoztak a városnak. Arhangelszk és Murmanszk légvédelmének megerösítésére a föhadiszállás jelentös vadászrepülö eröt és légvédelmi tüzérséget rendelt ki, s megalakította a Murmanszki Légvédelmi Körletet. Augusztus végén a Kara-tengeren megkezdte kalózkodását az "Admiral Scheer" német nehézcirkáló. Augusztus 25-én a Cseljuszkin-foktól (a Tajmir-félsziget északi csücskétöl) délnyugatra 180 mérföldre a cirkáló találkozott a "Szibirjakov" jégtörö gözössel, megállította, s követelte töle, hogy szolgáltassa ki adatait a jéghelyzetröl és a szovjet hajókaraván tartózkodási helyéröl. A "Szibirjakov" nem felelt a kérdésre, hanem a partnak fordult. Az ellenséges cirkáló üldözte a jégtöröt, s tüzet nyitott rá. Kacsatava föhadnagy, a "Szibirjakov" kapitánya, ügyes manöverezéssel igyekezett a jégövezetbe vezetni hajóját. A legénység eközben tüzelt a német cirkálóra, és az utolsó lehetöségig harcolt a hajótérbe a réseken át betörö lángok ellen. Amikor a hajó gépei fölmondták a szolgálatot és a legénységet a fogságba esés veszélye fenyegette, a szovjet tengerészek kinyitották a fenékszelepeket. A "Szibirjakov" elsüllyedt, de a zászlót nem bocsátotta le. Augusztus 27-én az "Admiral Scheer" megközelítette Dikson-szigetet, s tüzet nyitott a kikötöben álló hajókra. A partvédöés a hajótüzérség viszonozta a tüzet, s megrongálta az ellenséges hajót. Az "Admiral Scheer" ködfüggönybe burkolózott és eltávozott az öbölböl, majd nemsokára végleg elhagyta a szovjet vizeket. Szeptemberben a "Hipper" német nehézcirkáló vezetésével több torpedóromboló aknazárakat telepített a Matocskin Sar-öbölnél, Novaja Zemlja északi csücskénél és a sarkvidék más pontjain, aknaveszélyt teremtve ezzel Arhangelszktöl a Jugorszkij Sarés a Matocskin Sar-öbölig terjedö óriási területen. A tengeri útvonalakon végrehajtott ellenséges tevékenység folytán Északi Flottánknak fokoznia kellett a hadszíntér felderítését, részben át kellett csoportosítania eröit és eszközeit, rendszeresen aknamentesíteni kellett a hajóutakat és más vizeket. Az Északi Flotta ezzel egyidejüleg hatékonyan müködött az ellenség tengeri útvonalain Norvégia északi partjainál. A hitleristák e part mentén a tengeren szállították a nikkelércet Petsamóból (Pecsengából) és Kirkenesböl, s látták el északon müködö szárazföldi csapataikat és légierejüket. Az Északi Flotta parancsnoksága az ellenség tengeri útvonalain föleg tengeralattjárókat alkalmazott. 1942-ben az Északi Flotta tengeralattjárói összesen mintegy 54000 tonna vízkiszorítású 17 német szállítóhajót és 3 hadihajót süllyesztettek el. A legeredményesebben a "K-21" (parancsnoka Lunyin másodosztályú kapitány), "K-23" (parancsnoka Potapov harmadosztályú kapitány), "M-171" (parancsnoka Sztarikov harmadosztályú kapitány), "M-172" (parancsnoka Fiszanovics másodosztályú kapitány), "M-173" (parancsnoka Kunyec föhadnagy), "M-176" (parancsnoka Bondarevics harmadosztályú kapitány) és a "D-3" (parancsnoka Bibejev harmadosztályú kapitány) tengeralattjárók személyzete harcolt. Aktívan harcoltak a tengeri közlekedési utakon az Északi Flotta repülöi is. Az Északi Flotta a háború kitörésétöl 1942 végéig az ellenségnek összesen 80 hadihajóját és szállítóhajóját süllyesztette el. Zavarta az ellenség tengeri szállításait a flottának a Izrednyij-félszigeten tüzelöállásban levö partvédö tüzérsége is. Tüzéreink elzárták a német hajók elöl a Petsamói-öblöt, s a fasiszták így nem tudták zavartalanul használni a petsamói kikötöt. 1942 nyarán és öszén a Vörös Hadsereg szárazföldi csapatai aktív harctevékenységeket folytattak a szovjet-német arcvonal északnyugati és középsö szakaszán is. A németek május második felében támadást intéztek a Leningrádi Front 2. csapásmérö hadserege ellen (18. sz. térkép). A Volhov folyó bal partján levö hídfönk kiszélesítésére, és támadásunknak Ljubany irányában történö továbbfejlesztésére irányuló kísérleteink nem jártak sikerrel. A német "Észak" hadseregcsoport parancsnoksága nagy eröket összpontosított a ljubanyi hídfö szárnyain, s az a veszély fenyegetett, hogy a hitleristák bekerítik a 2. csapásmérö hadseregnek e hídföben tartózkodó magasabbegységeit. A föhadiszállás május 14-én megparancsolta, hogy a 2. csapásmérö hadsereget vonják vissza a Volhov keleti partjára. A Leningrádi Front parancsnoksága azonban nem volt elég tevékeny e parancs végrehajtásában, s május végén az ellenségnek sikerült elvágnia a 2. csapásmérö hadsereget a front föeröitöl. A hadsereg egységei július elejéig súlyos harcok árán kitörtek a bekerítésböl. Bár ezek a harcok a szovjet csapatokra nézve nem jártak sikerrel, mégis huzamos idöre lekötötték az ellenség eröit. A ljubanyi hadmüvelet kedvezötlen kimenetelében nagy szerepet játszott gyávaságával és tétlenségével Vlaszov vezérörnagy, a 2. csapásmérö hadsereg parancsnoka. Vlaszov, a hadsereg vereségéért rá háruló felelösségtöl rettegve, hazaáruló lett; átállt a hitleristákhoz. A ljubanyi hídföben vívott harcok befejezése után, mindkét fél nagyobb szabású hadmüvelet elökészítéséhez látott hozzá. A Leningrádi Front és a júniusban újjászervezett Volhovi Front csapatai a szinjavinói irányban készítettek elö hadmüveletet, hogy áttörjék a Leningrád körüli német blokádot. A hitlerista hadvezetés is egy új hadmüvelet sürgös elökészítéséhez fogott hozzá, hogy elfoglalja Leningrádot. A 18. német hadsereget nyugatról átszállított csapatokkal és a 11. hadsereg Krímböl átdobott magasabbegységeivel erösítették meg. Az ellenség nagy tüzérségi eröt összpontosított Leningrád elöterében. A hadmüvelet vezetésével Manstein tábornagyot bízták meg. A hitleristáknak azonban nem sikerült megvalósítaniuk tervüket. A Leningrádi Front Névai Hadmüveleti Csoportjának csapatai és a Volhovi Front jobbszárny-csapatai megelözték az ellenséget: augusztus 27-én támadást indítottak a szinjavinói irányban, s a 8. hadsereg támadási sávjában áttörték az ellenség védelmét. A Névai Csoport csapatai a Balti Flotta egységeivel együttmüködve, partot váltottak a Néván, s a folyó bal partján két kisebb hídföt foglaltak el. A harctevékenység azonban az ellenség makacs ellenállása miatt lassan fejlödött. Csapatainknak nem sikerült tovább fejleszteniük a sikert. A Volhovi Front és a Leningrádi Front csapatainak támadása ennek ellenére hadmüveleti szempontból nagyjelentöségü volt, mert arra kényszerítette a németeket, hogy a Leningrád elleni támadásra szánt magasabbegységeket a szovjet csapás elhárítására használják fel. A szinjavinói irányban október 6-ig tartott a harc. Mindkét fél jelentös veszteséget szenvedett. A németek csupán halottakban és sebesültekben legalább 60000 embert vesztettek. Megsemmisítettünk, illetve tönkretettünk mintegy 200 ellenséges harckocsit, több mint 200 löveget, 400 aknavetöt, 710 géppuskát, lelöttünk 260 német repülögépet. Ebben az idöszakban a Leningrádért vívott harcban tevékenyen részt vett a Balti Flotta. A flotta hajótüzérsége, a partvédö tüzérség és a flotta légiereje támogatta a szárazföldi csapatokat. A hajók tüzérségét különösen a Leningrádot tüz alatt tartó német tüzérség ellen alkalmazták. A flotta szívósan védte a Kronstadttól nyugatra 100 kilométerre fekvö Lavanszariés Szejszkari-szigeteket. Ennek Leningrád tengeri elötere megtartása szempontjából nagy jelentösége volt; de fontos volt azért is, hogy biztosítsuk a tengeralattjárók kijutását a Balti-tengerre, az ellenség közlekedési vonalaira. Az ellenség tengeri útvonalain a Balti Flotta tengeralattjárói nagyon bonyolult körülmények közt müködtek. A leningrádi támaszpontról a Balti-tengerre való kijutáshoz a tengeralattjáróknak több aknazárat kellett leküzdeniük; lötte öket az ellenséges partvédö tüzérség is, s meg kellett küzdeniük a német tengeralattjáró-elhárító erökkel. A nehézségeket súlyosbította, hogy mihelyt tengeralattjáróink átkeltek a Finn-öblön, a tengeri útvonalakon vívott harcukban nélkülözték a légierö és a hadihajók támogatását. A német fasiszta hadvezetés biztosra vette, hogy a szovjet tengeralattjárók mindezeket az akadályokat nem tudják leküzdeni. De a Balti Flotta tengeralattjárói becsülettel teljesítették feladatukat, és rendszeresen zavarták az ellenség tengeri közlekedését. Egyes tengeralattjárók négyszer is átkeltek a Finn-öblön. Az "Sas-317" tengeralattjáró (parancsnoka Mohov harmadosztályú kapitány) és az "Sas-406" tengeralattjáró (parancsnoka Oszipov harmadosztályú kapitány) egyetlen út alkalmával egyenként öt szállítóhajót semmisített meg. Olykor az is elöfordult, hogy miután a torpedók elfogytak, a tengeralattjáró tüzérségi tüzet nyitott az ellenséges hajókra. Így például Liszin harmadosztályú kapitány tengeralattjárója megtorpedózott egy 8000 tonnás szállítóhajót. Nemsokára újabb szállítóhajóval találkozott, és azt tüzérségi tüzzel süllyesztette el. A Travkin harmadosztályú kapitány parancsnoksága alatt müködö "Sas-303" tengeralattjáró elsüllyesztett egy szállítóhajót, amelyen 1500 katona és tiszt volt, a "D-2" tengeralattjáró pedig egy másik, 3000 német katonát szállító hajót küldött a tenger fenekére. Gricenko másodosztályú kapitány parancsnoksága alatt egy aknarakó tengeralattjáró sikeresen átkelt a Finn-öblön, s útban az aknarakás térsége felé, ellenséges konvojt vett észre. Noha az ellenség mélyvizi bombákkal megtámadta a tengeralattjárót, az mégis megtorpedózott egy nagy szállítóhajót. Az aknatelepítésre kijelölt térségben a tengeralattjáró felderítette a konvojok útvonalát, s ezen három aknazárat telepített, amelyeken késöbb két szállítóhajó felrobbant és elsüllyedt. A tengeralattjáró ezután még három másik hajót is elsüllyesztett. Útban hazafelé megsérült, mert aknára futott, de tengerészeinek bátorsága és a parancsnok ügyessége szerencsésen hazajuttatta támaszpontjára. 1942-ben a Balti Flotta tengeralattjárói összesen 29 német szállítóhajót süllyesztettek el, kettöt pedig megrongáltak. Az "L-3", az "Sas-303", az "Sas-309" tengeralattjárókat harci sikereikért a gárdista címmel tüntették ki. Az "Sas-406" tengeralattjáró megkapta a Vörös Zászló Rendet. A tengeralattjárók személyzetének többségét rendjellel és érdeméremmel tüntették ki. Annak eredményeképpen, hogy tengeralattjáróink áttörtek a Balti-tengerre, a németek itt beszüntették a szabad hajózást, és áttértek a konvoj-rendszerre. A tengeralattjárók elleni harcra Finnország haditengerészeti flottáját és a német haditengerészeti flotta magasabbegységeit használták fel. A német haditengerészeti föparancsnokság 1942 végén tartott értekezletén megállapították, hogy a Balti-tengerre áttört minden tengeralattjáró az egész térségben veszélyeztette a hajózást. Ugyanezen az értekezleten megvizsgálták azt a kérdést is, hogyan lehetne a Finn-öböl keleti részén olyan blokádot létesíteni, amely lehetetlenné tenné a szovjet tengeralattjárók kijutását az öböl nyugati részébe. A Leningrádi Front csapatainak és a Balti Flotta egységeinek harctevékenységét Leningrád pártés állami szervei, valamint a város dolgozói sokoldalúan támogatták. Leningrád a front és a hátország egységének ragyogó példája volt. A tavasz beálltával a város párt-, állami és gazdasági szervei buzgón hozzáláttak, hogy megszüntessék az 1941-1942-es nehéz tél következményeit. Március 27-töl április 15-ig naponta 300000 dolgozó takarította az utcákat és az udvarokat, hogy megelözzék a járványok kitörését. Április 15-én elindultak a villamosok, ismét müködött a vízvezeték, és kijavították a csatornahálózatot is. A nyár közeledtével a pártés állami szervek nagy munkát végeztek, hogy a lakosság számára kiegészítö élelmiszerbázist teremtsenek. A városi földekböl több mint 9000 hektárt egyéni kertnek használtak fel. Körülbelül 270000 leningrádi kapott parcellát zöldségtermelés céljából. A kertekben, a parkokban és az udvarokon minden talpalatnyi földet felástak és bevetettek. A Mars-mezön, az Iszaakijevszkaja téren, a Nyári Kertben káposztát, hagymát, répát és más zöldségfélét termeltek. Mivel a városba ekkor még kevés szén és más fütöanyag érkezett, a helyiipari üzemeket, a kórházakat és az iskolákat fával és tözeggel fütötték. A nyár folyamán a város környékén 1000000 köbméter fát termeltek ki. A csapatoknak fegyverrel és löszerrel való ellátása szempontjából nagy jelentöségü volt az, hogy újra megkezdték a fegyverek és a löszer gyártását. 1942 áprilisában 50, májusban pedig 57 hadianyaggyártó üzem müködött a városban. Leningrád ipara ez alatt a két hónap alatt 99 löveget, 790 géppuskát, 214000 különféle ürméretü lövedéket és több mint 200000 aknát gyártott. Emellett a munkások kijavítottak 227 hadihajót, 360 naszádot, 163 löveget és sok más fegyvert, a Ladogai Katonai Flottilla számára megépítettek 100 vitorláshajót, néhány kompot és szétszerelhetö fémszerkezetü uszályt, amelyeken vasúti kocsikat szállítottak át a Ladoga-tavon. Az ipar szeptemberben már körülbelül száz különféle hadianyag-fajtát gyártott. Óriási munkát végeztek a kikötöi munkások, hogy a Ladoga-tavon megtegyék az elökészületeket a nyári hajózásra. A jégen épített útvonalat tavasszal bontani kezdték, s a bontást április 21-re befejezték. A nyári hajózás elökészítö munkálatai már jóval a tavasz elött megkezdödtek. Tavaszra több új kikötöt építettek. A Ladoga-tavon május végén kezdödött meg a nyári hajózás. Gserokov elsöosztályú kapitány parancsnoksága alatt a Ladogai Flottilla több mint 200 hajója körülbelül 1000000 tonna különféle rakományt és mintegy 1000000 embert szállított át a tavon a hajózási idöszak végéig. Az átszállított emberek közül 250000-et a csapatok és a flotta feltöltésére használtak fel. Leningrád elegendö élelmiszert, löszert, fütöanyagot és fegyverzetet kapott. A német fasiszta hadvezetés mindent elkövetett, hogy meghiúsítsa Leningrádnak a Ladoga-tavon át történö ellátását. A német föparancsnokság föhadiszállásának 1942. május 26-án kelt parancsa a következöképpen határozta meg a szovjet utánpótlási vonalak rombolásával és a tavi szállítás megakadályozásával kapcsolatos feladatokat: "Minden eszközzel s különösen a Ladogai Hajózási Övezet elleni légitámadásokkal hiúsítsák meg Leningrád kiürítését; akadályozzák meg, hogy az ellenség csapatok átszállítása, vagy fegyvergyártás útján megerösödhessen, illetve megjavíthassa élelmezési helyzetét, és ezzel Leningrád védelmi képességét." A nyár folyamán az ellenséges légierö repülögépei 80-130-as csoportokban 120 nappali és 15 éjszakai támadást intéztek kikötöink, támaszpontjaink és hajókaravánjaink ellen. E támadások következtében azonban a szállított rakománynak legfeljebb csak 0,4 százaléka semmisült meg. Az ellenség viszont eközben vadászrepülöink és légvédelmi tüzéreink tevékenysége eredményeképpen 160 repülögépet veszitett. A Ladoga-tavon a zavartalan hajózás egyik feltétele az volt, hogy a Leningrádi Front és a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta légiereje kivívta és szilárdan kezében tartotta a légi fölényt a ladogai útvonalak fölött. Az Állami Honvédelmi Bizottság április 25-én Leningrád, a front és a flotta zavartalan üzemanyagellátása végett, a Ladoga-tavon át víz alatti olajvezeték építését határozta el. Az építést a terv szerint június 20-án kellett befejezni. A vezetéképítök hösies eröfeszítését ragyogó siker koronázta: az olajvezeték már június 18-án elkészült. Az olajvezeték üzembehelyezése után, az építömunkások és a matrózok villanykábelt fektettek le a tóban. A volhovi vízierömü, a blokád következtében beállott hosszú szünet után, szeptemberben ismét áramot adott Leningrádnak. A német fasiszta hadvezetés, hogy elvágja a Ladoga-tavon át vezetö utánpótlási vonalainkat, augusztusban sok, Németországban, Olaszországban és Finnországban épített deszanthajót és különféle naszádot hozott a Ladoga-tóra. A hitleristák ugyanebböl a célból megpróbálkoztak azzal is, hogy csapatokat szállítsanak partra a kis Szuho-szigeten (9. sz. térkép). Október 22-én reggel 38 ellenséges naszád és önjáró uszály csapatokkal megrakva, a német-finn légierö és tüzérség oltalma alatt a szigethez hajózott, és megkezdte a deszant partraszállítását. Guszev föhadnagy ütege elkeseredetten harcolt a betolakodókkal. A sziget védöi ágyúés géppuskatüzzel, szuronyrohamokkal feltartóztatták a túleröben levö ellenséget, hogy idöt nyerjenek, amíg a flottilla hajói és repülögépei segítségükre nem sietnek. A Kargin, illetve Kovalevszkij föhadnagy vezette "Tses-100" és "TIO-171" örhajó jelentette a Ladogai Flottilla törzsének, hogy ellenséges partraszálló csoport közeledik a szigethez, s harcba bocsátkozott az ellenséggel. A Ladogai Flottilla parancsnoka a jelentés kézhezvétele után nyomban elrendelte eröinek az ellenség elleni csapáshoz való szétbontakozását. Légierönk hamarosan zuhanóbombázó támadást intézett az ellenséges csoport ellen. A harc színhelyére siettek a Ladogai Katonai Flottilla egységei is. Az ellenséges deszantot közös erövel szétzúzták. Az ellenség a 38 közül 19 hajót elvesztett, elpusztult továbbá 15 repülögépe is, s vadászainktól és zuhanóbombázóinktól üldözve, északnyugati irányban visszavonult. Az SZK(b)P Központi Bizottsága, Leningrád élelmezési helyzetének megkönnyítése és a helyörség megerösítésének lehetövé tétele céljából, 1942 júliusában javasolta a leningrádi pártszervezetnek, hogy szervezze meg a lakosság további elszállítását. Az volt az elképzelés, hogy a városban csak a munkaképes lakosság maradjon vissza, amely kielégítheti a frontnak, a flottának és magának a városnak a szükségleteit, s amellett bármikor Leningrád fegyveres védöi sorába léphet. Zsdanov az SZK(b)P Leningrád területi bizottságának ülésén, július 6-án a következöket mondta: "A Központi Bizottságnak az a véleménye, hogy erre a célra . . . Leningrádban nem célszerü 800000-nél több embert visszatartani." Az ülésen elhatározták, hogy a legrövidebb idön belül befejezik a fölösleges lakosság elszállítását, s ennek megfelelöen növelik a csapatok létszámát. Leningrád katonai várossá alakult át. A leningrádi pártszervezet sikeresen megbirkózott a párt központi bizottsága szabta feladattal. A nyár folyamán a városban maradt 1100000 lakosból mintegy 490000 embert elszállítottak. Őszre befejezödött a leningrádi ipar értékes berendezéseinek és fontosabb üzemeinek evakuálása is. 1942 nyarán heves harcok bontakoztak ki Gyemjanszk térségében is. Az Északnyugati Front csapatai május június folyamán háromszor mentek át támadásba, hogy szétzúzzák az ellenség gyemjanszki csoportosítását. Az elsö hadmüveletet május 3 és 20 közt hajtották végre. A hadmüvelet elgondolása az volt, hogy a 11. hadsereg és az 1. csapásmérö hadsereg eröi dél és észak felöl mért csapással bekerítik az ellenséget, s teljesen elvágják, majd pedig szétzúzzák ezt a csoportosítását. A 34. és az 53. hadsereg csapatainak megparancsolták, hogy kelet felöl kössék le a fasiszták eröit. A szovjet csapatok nem tudtak megbírkózni feladatukkal. Nem jártak sikerrel az Északnyugati Frontnak az ellenség gyemjanszki hídföjének felszámolására tett kísérletei sem. Ennek föleg az volt az oka, hogy a támadást rosszul szervezték meg. A front parancsnoksága bizonytalankodott, a csapatokat rosszul vezették. A csapásokat nem egyidejüleg, keskeny arcvonalszakaszon mérték. Az egymást követö csapások ugyanabból a körzetböl indultak ki, ami a fasisztáknak jelentékenyen megkönnyítette a szovjet csapatok elleni harcot. A front csapatai ennek ellenére aktív harcaikkal huzamosan lekötötték a 16. német hadsereget és súlyos veszteséget okoztak neki. A 16. hadsereg csupán halottakban mintegy 90000 embert veszített. Beck-Bárentz altábornagy, a hadsereg egykori vezérkari fönöke, a gyemjanszki hídföért vívott harcokra utalva azt mondta, hogy Gyemjanszk "malom volt, a második világháború kis Verdunje". A szovjet csapatok csapásainak elhárítása végett, a német fasiszta hadvezetés a 18. hadsereg eröinek egy részét kénytelen volt Gyemjanszk térségébe átdobni. Ráadásul, az itt kibontakozott súlyos harcok arra kényszerítették az ellenséges hadvezetést, hogy szállító repülögépparkjának számottevö részét a 16. hadsereg ellátására használja fel, amit szükségképpen megsínylettek a szovjet-német arcvonal déli szárnyán müködö föcsoportosítások. Végezetül az Északnyugati Front csapatainak aktív tevékenysége meghiúsította a német fasiszta hadvezetésnek azt a tervét, hogy nagyszabású támadást indítson Osztaskov ellen, megkísérelve az áttörést ama csoportosítása felé, amelynek Rzsev térségéböl kiindulva kellett volna Osztaskov ellen támadnia. 1942 nyarán még elkeseredettebb harcok folytak a nyugati irányban, ahol mindkét fél döntö támadó hadmüveletre készült. A német fasiszta hadvezetés arra törekedett, hogy az arcvonal déli szakaszáról elvonja a Vörös Hadsereg tartalékait, és megjavítsa a "Közép" hadseregcsoport helyzetét. Ezért július 2-án támadást indított a Kalinyini Front 39. hadseregének csapatai ellen, amelyek egy kiszögellést védtek Belij körzetében. Az ellenséges csapatok a "korridor" legkeskenyebb részén mértek csapást, amelyen át ez a hadsereg kapcsolatot tartott a Kalinyini Front föeröivel. Az ellenségnek sikerült áttörnie a védelmet, és átvágnia a 39. hadsereg utánpótlási vonalait. Több mint három hétig folytak a harcok ebben a térségben, s a 39. hadsereg csapatainak nagy része Belijtöl délre és északra csoportokra, egységekre és alegységekre szakadva tört ki a bekerítésböl. A szovjet csapatok Rzsevtöl délnyugatra elvesztették a hídföt. Ennek következtében a 3. német páncélos hadsereg és a 9. német hadsereg hadmüveleti helyzete lényegesen megjavult. A szovjet hadvezetés szintén több csapást szervezett a "Közép" hadseregcsoport ellen. A Nyugati Front 10., 16. és 61. hadseregének csapatai július 5-töl 12-ig támadó hadmüveletet hajtottak végre a brjanszki irányban a 2. német páncélos hadsereg ellen. A harctevékenység a Kirovtól Bolhovig terjedö szakaszon bontakozott ki. A hitlerista hadvezetés e támadás visszaverése érdekében kénytelen volt tartalékából három hadosztályt harcba vetni. Emiatt azután nem tudott eléggé erös csoportosítást létrehozni Rzsev térségében, az Osztaskov elleni támadáshoz. Végül is kénytelen volt beszüntetni az Északnyugati és a Kalinyini Front csapatai elleni támadását. Július 30-án az Északnyugati Front jobbszárnyának és a Kalinyini Front balszárnyának csapatai hatalmas csapást mértek a szicsevkai és rzsevi irányban azzal a céllal, hogy levágják az ellenség rzsevi kiszögellését. A Kalinyini Front csapatai huzamos, elkeseredett harcok árán felszámolták az ellenség hídföjét a Volga északi partján. Rzsevtöl délre azonban nem sikerült szétzúzniuk az ellenséget. A Nyugati Front csapatai áttörték a 9. német hadsereg védelmét, szeptember 6-án elöretörtek a rzsev-vjazmai vasútvonalhoz, és dél felöl átkarolták az ellenség rzsevi csoportosítását. A német fasiszta hadvezetés, hogy visszaállítsa a 9. hadsereg és a 3. páncélos hadsereg sávjában az eredeti helyzetet, az alsó-volgai és észak-kaukázusi harcok legválságosabb idöszakában tartalékából és a szovjet-német arcvonal más szakaszairól sietve Rzsev-Szicsevka térségébe dobott át 12 hadosztályt. Az ellenség ily módon megállította a Nyugati Front csapatainak elönyomulását, de ezt azoknak a `magasabbegységeknek a felhasználása árán érte el, amelyeket az arcvonal déli szárnyán a támadás továbbfejlesztésére szánt. Tippelskirch ezeket az eseményeket értékelve, a következöket írja: "Az áttörést csak azzal sikerült elhárítani, hogy három páncélos és néhány gyalogos hadosztályt, amelyek már arra készülödtek, hogy átdobják öket a déli arcvonalra, visszatartottak, és bevetettek elöbb az áttörés kimélyítésének megakadályozására, majd pedig az ellencsapásra." Jelentös számú néme

t magasabbegységet kötött le az a szovjet csoport is, amely Belov vezérörnagy parancsnoksága alatt, a Szmolenszk környéki partizánokkal vállvetve, június közepéig aktív tevékenységet folytatott az ellenség hátában, a "Közép" hadseregcsoport utánpótlási vonalain. A szovjet csapatok az ellenség arcvonalát áttörve, július 18-án elérték Kirov körzetét, kijutottak a Nyugati Front sávjába, és Jarcevótól északnyugatra, a Kalinyini Front elhelyezési körletébe. A csoport csapatainak egy része az ellenség mögöttes területén maradt, s áttért a partizán harcmódra. Augusztus közepén a németek Zsizdra körzetében támadást indítottak a Nyugati Front balszárnya ellen. Az ellenség ezzel azoknak a szovjet magasabbegységeknek a csapását igyekezett gyengíteni, amelyek Rzsev és Szicsevka térségében támadtak. Heves harcok bontakoztak ki, amelyek folyamán az ellenség némi sikert ért el. Augusztus végén a Nyugati Front csapatai ellencsapásukkal visszaállították az eredeti helyzetet. Az alsó-volgai és észak-kaukázusi harcok menetére nagy hatással voltak a Voronyezsi és a Brjanszki Front magasabbegységeinek augusztus és szeptember folyamán mért csapásai. Augusztus 6 és 17 között a Voronyezsi Front 6. hadserege támadó hadmüveletet hajtott végre a 2. magyar hadsereg ellen. A szovjet csapatok Voronyezstöl délre átkeltek a Donon, s Korotojaktól (Liszki Ny 20 km) északra a folyó nyugati partján hídföt foglaltak. A "B" hadseregcsoport parancsnoksága emiatt kénytelen volt Voronyezs alatt három gyalogos és két páncélos hadosztályt visszatartani, amelyeket a Volga irányában való támadásra akart felhasználni. A Voronyezsi Front magasabbegységei szeptember 15-én ismét támadásba lendültek, hogy felszabadítsák Voronyezst és felszámolják az ellenséges hídföt a Don bal partján. A szovjet csapatok közvetlenül Voronyezs irányában mérték a csapást. A hadmüvelet október 5-ig tartott. Csapataink átkeltek a Voronyezs folyón, és elérték a város déli és délkeleti peremét. A "B" hadseregcsoport parancsnoksága ezért a tartalékából négy gyalogos hadosztályt és más arcvonalszakaszokról öt (köztük két páncélos) hadosztályt kényszerült ide átdobni. A szovjet föhadiszállás tehát a volgai és észak-kaukázusi elkeseredett harcokkal egy idöben, több támadó hadmüveletet készített elö és hajtott végre az északnyugati és a nyugati irányban. A Vörös Hadseregnek ezekben az irányokban, valamint Voronyezsnél lezajlott nyári és öszi aktív tevékenysége nagy hatással volt a szovjet csapatok által az ország déli részében folytatott védelmi ütközet kimenetelére. Sikerült tartósan lekötniük az "Észak" és a "Közép" hadseregcsoport föeröit. Söt, a német fasiszta hadvezetés a Vörös Hadsereg csapásainak elhárítására, az "Észak" és a "Közép" hadseregcsoporthoz összesen 25 gyalogos és páncélos hadosztályt kényszerült átdobni, közülük kilenc hadosztályt az "A" és "B" hadseregcsoporttól vett el. S mindezt akkor tette, amikor a német hadsereg a sztálingrádi és a kaukázusi irányban nyomasztó tartalékhiánnyal küzdött. A szovjet csapatoknak a nyugati irányban kifejtett nagyfokú aktivitása azt a téves elképzelést keltette a német fasiszta hadvezetésben, hogy a Vörös Hadsereg 1942-1943 telére ezen az arcvonalszakaszon készít elö nagyméretü támadást. Noha a déli támadáshoz roppant nagy szükség lett volna a tartalékokra, az ellenséges hadvezetés továbbra is számottevö eröket tartott az arcvonal középsö szakaszán. Az 1942 nyári-öszi hadjárat nehéz és bonyolult feladatainak megoldásában nagy szerepe volt annak, hogy a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság helyesen szervezte meg a frontok közötti hadászati együttmüködést. 3. A szovjet nép harca az ellenség mögöttes területén 1942 nyarán és öszén  1942. tavaszára a szovjet partizánoknak és az illegális pártmunkásoknak már gazdag harci tapasztalatuk volt. A kommunista párt figyelmesen tanulmányozta, általánosította és népszerüsítette ezeket a tapasztalatokat, s irányításával a partizánosztagok, magasabbegységek és az illegális pártszervezetek tovább fejlesztették az össznépi harcot az ellenség mögöttes területén. Az SZK(b)P Központi Bizottsága abból kiindulva, hogy a partizánharc egyre nagyobb arányú lesz, célszerünek tartotta a partizánmozgalom vezetését központosítani. Az Állami Honvédelmi Bizottság ezzel kapcsolatban május 30-án, a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása kebelében, megalakította a Partizánmozgalom Központi Törzsét. A törzs fönökévé Ponomarenkót, a Belorusz KP Központi Bizottságának titkárát nevezték ki. Egyidejüleg a frontok haditanácsánál is megalakultak a partizántörzsek: az ukrajnai (a Délnyugati Irány haditanácsánál), a brjanszki, a nyugati, a kalinyini, a leningrádi és a finn-karél törzs. A partizánmozgalom Központi Törzse, müködési szabályzata értelmében, köteles volt az Állami Honvédelmi Bizottságnak a partizánmozgalom kérdéseire vonatkozó döntéseivel, a honvédelmi népbiztos parancsaival és az SZK(b)P Központi Bizottságának határozataival összhangban tevékenykedni. A központi törzs a partizánmozgalomnak a frontoknál létrehozott törzsére támaszkodott, és kötelességszerüen együttmüködött "a köztársaságok és a területek pártés állami szerveivel, valamint a frontok és az önálló hadseregek haditanácsával ." A Partizánmozgalom Központi Törzsére és a frontoknál müködö törzsekre az a feladat hárult, hogy a pártés állami szervekkel együtt kiválogassák és kiképezzék a partizánvezetöket és a szakembereket, kapcsolatot teremtsenek a partizánalakulatokkal és irányítsák öket. A központi törzs és a fronttörzsek, az Állami Honvédelmi Bizottság útmutatásait megvalósítva, egyszersmind általánosították a tapasztalatokat, kidolgozták a partizánharc taktikáját, ellátták a partizánosztagokat rádió-híradóeszközökkel, fegyverrel, löszerrel, gyógyszerrel, egyes partizánosztagokat még élelmiszerrel is (a Krímben és a Leningrádi területen). A törzsek nagy figyelmet fordítottak a sebesült és beteg partizánok, a gyermekek, a nök és az öregek elszállítására, s erre sokszor repülögépet használtak fel. Az SZK(b)P Központi Bizottságának utasítására augusztus-szeptember folyamán Moszkvában, a Partizánmozgalom Központi Törzsénél több értekezletet tartottak a szovjet nép partizánharcát irányító pártszervek képviselöinek, a Brjanszki terület, Ukrajna és Belorusszija legnagyobb partizánosztagai és magasabbegységei parancsnokainak és komisszárjainak bevonásával. Augusztus közepén rendezték meg a Szmolenszk-területi pártszervezetek vezetöinek és a nyugati irányban, föleg a Szmolenszk környékén tevékenykedö partizánalakulatok egyes parancsnokainak értekezletét. Augusztus végén értekezletre hívták össze a Brjanszki Partizánkörzet legnagyobb osztagainak parancsnokait és komisszárjait, valamint az orjoli pártszervezet képviselöit. Az értekezlet munkájában részt vett a partizánalakulatok számos kiváló vezetöje: Voropaj, Gudzenko, Duka, Dimnyikov, Jemljutyin, Kovpak, Kozlov, Koselev, Pokrovszkij, Romasin, Szaburov, Szencsenkov, Smirjev, Surman, Matvejev, az Orjol-területi pártbizottság titkára és több más elvtárs. Az értekezlet befejeztével a párt és a kormány vezetöi fogadták a részvevöket. Az értekezlet összegezte a szovjet nép partizánharcának eredményeit és tapasztalatait, feltárta a partizánmozgalom vezetésében mutatkozó fogyatékosságokat, s kijelölte megszüntetésük útját. A partizánok és az illegális pártszervezetek elé, a német fasiszta betolakodók elleni további háború általános tervéböl kiinduló újabb feladatokat állítottak, s kidolgozták a gyakorlati intézkedéseket e feladatok megvalósítása érdekében. A honvédelmi népbiztos szeptember 5-i parancsa összegezte az értekezletek eredményeit, értékelte a partizánmozgalom sikereit és meghatározta a mozgalom további kibontakoztatásának útjait, a partizánosztagok konkrét feladatait. "A Vörös Hadsereg Legfelsöbb Föparancsnoksága -hangzott a parancs megköveteli a partizánmozgalom valamennyi szervétöl, parancsnokától, politikai munkatársától és harcosától, hogy szélességben és mélységben fokozzák a harcot az ellenség hátában, szakadatlanul és kíméletlenül üssék a fasiszta betolakodókat, ne hagyják öket lélegzethez jutni. Ez a legjobb és legértékesebb segítség a Vörös Hadseregnek. A Vörös Hadsereg és a partizánmozgalom közös tevékenységével meg fogjuk semmisíteni az ellenséget." Az Állami Honvédelmi Bizottság szeptember 6-án Vorosilovot nevezte ki a partizánmozgalom föparancsnokává. Szeptember második felében újabb értekezletre került sor. Ezen azoknak a pártszerveknek a vezetöi vettek részt, amelyek Belorusszijában irányították a nép harcát, valamint egyes belorusz partizán-magasabbegységek és osztagok parancsnokai és komisszárjai. Az értekezletek eredményeit és az SZK(b)P Központi Bizottsága útmutatásait a pártsajtó útján eljuttatták a megszállt területek lakosságához és a partizánokhoz. 1942. november 14-én a Pravda vezércikke például megállapította a következöket: "Belorusszija, Ukrajna, a brjanszki erdök partizánjainak csapásait nemcsak azok a német csapatok fogják megérezni, amelyek a mögöttes területen vannak, hanem azok is, amelyek Voronyezsnél, Sztálingrádnál, a Volgánál harcolnak . . . Ne engedjetek át egyetlen német szerelvényt se az arcvonal felé, siklassátok ki a szerelvényeket, robbantsátok fel a pályatesteket, a hidakat, a közlekedési létesítményeket, a szivattyútelepeket, a raktárakat, rongáljátok a híradóeszközöket, irtsátok a hitleristákat, egyetlen pillanatra se hagyjátok abba a harcot a németek ellen, tartsátok állandó rémületben a fasisztákat . . ." A szovjet pilóták leszórták a Pravdának ezt a számát az ellenség mögöttes területére. A partizánosztagokat felkeresték a pártszervek és a partizántörzsek képviselöi, segítették a parancsnokokat, a politikai munkatársakat és a pártszervezeteket abban, hogy a lakosság széles rétegeivel ismertessék a partizánmozgalom új feladatait. Nagyarányú szervezö és politikai munkát végeztek a partizánmozgalom helyi törzsei is. Az Állami Honvédelmi Bizottság, a Délnyugati Irány föparancsnokságának megszüntetésével kapcsolatban, az irány parancsnokságánál müködö partizántörzset június 29-én köztársasági partizántörzzsé alakította át, s beosztotta hozzá a Délnyugati Front és a Déli Front törzseinek képviselöit. Hruscsovnak, az Ukrán SZK(b)P Központi Bizottsága titkárának utasítására, az ukrajnai partizántörzs kidolgozta a partizánosztagok és magasabbegységek harctevékenységének és anyagi ellátásának a tervét. Az Ukrán K(b)P Központi Bizottsága gondoskodott arról, hogy a törzs megkapja a terv valóra váltásához szükséges anyagi-technikai eszközöket. A törzs nagy teljesítményü rádióállomásokkal, különleges káderképzö iskolával, két kórházzal, anyag-, fegyverés löszerraktárakkal rendelkezett. A törzs mindennek birtokában szoros kapcsolatot létesített a partizánosztagokkal és magasabbegységekkel, irányította tevékenységüket, s ha szükség volt rá, emberrel, fegyverrel, rádióhíradóeszközökkel, löszerrel, gyógyszerrel stb. segítette öket. A partizánmozgalom ukrajnai törzse 1942 áprilisától szeptember végéig 309 kiképzett parancsnokot, diverzánst, rádióst és 150 rádió adóvevökészüléket dobott át az ellenség mögöttes területére. Az Ukrán K(b)P Központi Bizottsága szeptember végén 241 partizánosztaggal érintkezett rádió vagy összekötök révén. A Belorusz K(b)P Központi Bizottsága ugyancsak nagy munkát végzett, hogy kiképezze a partizánmozgalom vezetöit, kapcsolatot teremtsen az osztagokkal és az illegális pártszervezetekkel, s ellássa a partizánosztagokat. Mindennek megvalósításában fontos szerepet játszott a BK(b)P Központi Bizottságának az északnyugati hadmüveleti csoportja, amelyet 1942 márciusában alakítottak meg. A csoport tagjai Belorusszija felelös pártés állami vezetöi közül kerültek ki. A csoport az ellenséges arcvonal résein át kapcsolatot teremtett a Vityebszki terület, majd pedig más területek partizánosztagaival és dandáraival, 1942 márciusától szeptemberéig sok szervezöt és diverzánst juttatott az ellenség mögöttes területére, emellett sok fegyvert és löszert küldött a belorusz partizánoknak, a többi közt 11500 puskát, 6000 géppisztolyt, 1000 géppuskát, 500 páncéltörö puskát, rengeteg löszert, kézigránátot és robbanóanyagot. A belorusz partizánosztagok emellett sok újságot, röplapot és könyvet is kaptak. Szeptember 9-én megalakult a Partizánmozgalom Belorusszijai Törzse Kalinyinnal az élen, s ez nagy szerepet játszott a partizánmozgalom fellendítésében. 1942 második felében egyre eröteljesebben jelentkezett a nagyobb partizánalakulatok szervezésére irányuló törekvés. Belorusszijában, továbbá a Leningrádi és a Kalinyini területen, valamint Karéliában a meglevö osztagok mellett, partizándandárokat kezdtek szervezni. Belorusszijában 1942-ben 56 partizándandár alakult és müködött. Ezek parancsnokai és komisszárjai közt olyan tapasztalt partizánvezetöket találunk, mint Csernyavszkij, Dubrovszkij, Flegontov, Gyakov, Jezubcsik, Kazak, Lapenko, Lobanok, Maserov, Ohotyin, Romanov, Szelickij, Szinyicskin, Szmirnov, Tyimcsuk, Voronyanszkij, Vlagyimirov, Zaharov, Zaszlonov és mások. Elterjedt a dandárrendszer a Brjanszki területen is. A kletnyai erdök térségében (erdöség Brjanszktól északnyugatra) 1942 öszén hét partizándandár és négy önálló osztag tevékenykedett. Kiválóan képzett parancsnokaik és komisszárjaik közül hadd említsük meg Dancsenkót, Gajdukovot, Glebovot, Gorbacsovot, Jerelkint, Kaplint, Korotcsenkót, Krupjankót, Lebegyevet, Tanaszenkovot, Sarajevet, Skljarovot, Szemjonovot, Szuhorukovot és Treszikovot. Ukrajnában olyan magasabbegységek alakultak, amelyek több partizánosztagból és csoportból álltak. Kovpaknak és Rudnyev komisszárnak a parancsnoksága alatt, több kisebb partizánosztag összevonásával, egy magasabbegység alakult meg. Ugyanígy jött létre Fjodorovnak és Druzsinyin komisszárnak a parancsnoksága alatt a csernyigovi partizánok magasabbegysége, amelynek magva a Popudrenko parancsnoksága alatt müködö területi partizánosztag volt. Szaburovnak és Bogatir komisszárnak a parancsnoksága alatt, önálló partizáncsoportok összeolvadása révén, ugyancsak egy magasabbegység alakult. Késöbb más osztagok és csoportok is csatlakoztak hozzá. Az Észak-Kaukázusban önálló partizáncsoportok tevékenykedtek. A Krímben öt partizánkörzetet szerveztek egy-egy partizánosztaggal; ezek élén vezérkar állt. Az 1942 nyarán szenvedett jelentékeny veszteségek következtében azonban a partizánkörzetek helyett két szektort alakítottak. Ezek tevékenységét a Partizánmozgalom Krími Törzse irányította, amely 1942 öszén alakult meg. A városokban és a nagyobb helységekben tevékenykedö illegális csoportok harcának szervezeti formái és módszerei egyre sokoldalúbbá váltak. Az illegális harcosok behatoltak az üzemekbe, a német megszálló apparátus intézményeibe, a katonai törzsekbe és a repülöterekre. A lakosság körében aktív politikai munkát, a megszállók elleni intenzív fegyveres harcot folytattak Gdov, Luga, Pszkov, Porhov, Riga, Rzsev, Roszlavl, Zslobin, Boriszov, Mogiljov, Oszipovicsi, Bobrujszk, Gomel, Vityebszk, Lvov, Kijev, Proszkurov, Szlavuta, Harkov, Ogyessza, Nyikolajev, Herszon, Dnyepropetrovszk, Kirovográd és sok más város és helység illegális szervezetei. Önfeláldozóan küzdöttek az ellenséggel a minszki illegális harcosok. A városi és kerületi pártbizottságok irányításával 1942. május-szeptember folyamán illegális pártés Komszomol-szervezeteket alakítottak több üzemben, többek között a Mjasznikov-gyárban, a "Bolsevik", a "Vörös Hajnal", a "Belorusz" gyárban, a rádiógyárban, az "Automata" kenyérgyárban, a cipögyárakban, a nyomdában, a 2. sz. höerömüben, a fafeldolgozó üzemben, az autójavító mühelyekben, a járványkórházban, valamint a város más üzemeiben és hivatalaiban. Sok szervezetnek a magvát olyan illegális szervezetek alkották, amelyek már 1941-ben is tevékenykedtek. Intenzív munkát végeztek Minszk illegális területi pártcsoportjai is. 1942 szeptember-október folyamán a Gestapo, az illegális harcosok sorai közé befurakodott provokátorok segítségével, újabb súlyos csapást mért a minszki illegális pártszervezetre. A fasiszta hóhérok kezére került a minszki földalatti mozgalom sok szervezöje és funkcionáriusa, köztük Kozlov, a fiatal illegális kommunista harcos is. Kozlov nem sokkal kivégzése elött, 1942. december 27-én a minszki börtönböl levelet írt elvtársaihoz. A levél nagyszerüen tükrözi annak a bátor szovjet hazafinak az arculatát, aki élete végéig megörizte a haza és a szovjet nép iránti lángoló szeretetét, az ellenséggel szemben táplált izzó gyülöletét, és a fasizmus legyözésébe vetett rendíthetetlen hitet. Nem olvashatjuk megilletödöttség nélkül e megrázó levél sorait. "Az igazi hazafi az írta Kozlov -, aki bátran szembenéz a halállal. Nincs szükség könnyekre. Nincs miért szomorkodni. Kiömlö vérünk nem vész kárba. Kitartani, kitartani, ne féljetek, ne essetek kétségbe. Eh! Pokolian szeretne élni az ember! Álljatok bosszút a barbárokon ezt kell tennetek. Nos, ha nekem sikerülne . . . Képzelhetitek, milyen rettenthetetlenül, milyen odaadással és milyen határtalan élvezettel pusztítanám ezeket a mérges kígyókat, pedig bizony még két évvel ezelött képtelen lettem volna elvágni egy tyúknak a nyakát. Élni, élni! Igen, ezt szeretnék! De nem elrejtözni bajtársaim háta mögött, hanem fegyverrel a kézben, naponta harcolva a gyülöletes sakálok ellen ebben van az élet gyönyörüsége és egész célja. Élni a hazáért, a szabadságszeretö szovjet népért, harcolni népem becsületéért és szabadságáért: ez a gyönyörüség az életben, ez ma az életideál. Forrón üdvözlöm az élöket, akik fegyveresen védelmezik becsületüket és függetlenségüket a galád ellenséggel szemben. Üdvözlöm barátaimat, bajtársaimat . . . a ti Ványa Kozlovotok." Eredményesen tevékenykedtek az ellenség mögöttes területén a Leningrádi terület illegális harcosai. Az SZK(b)P Leningrád-területi bizottsága és a partizánmozgalom törzse, a terület megszállt körzeteinek lakossága körében folytatott pártpolitikai munka erösítése érdekében, 1942 tavaszán 26 körzeti és körzetközi pártcsoportot alakított, amelyek egyenként 7-12 föböl álltak. A csoportoknak röplapok elöállítására sokszorosító gépeik, híradóeszközeik és könnyü automata fegyvereik voltak. A pártcsoportok föleg az oregyezsi, a lugai, a sinlszki, a gdovi, a kingiszeppi, a pszkovi, a polnovszki és a pljusszai és más körzetben tevékenykedtek. A partizánok és az illegális harcosok tevékenységének központosított vezetése 1942-ben lehetövé tette, hogy minden erejüket azoknak a feladatoknak a megoldására összpontosítsák, amelyekkel leginkább szolgálhatták a hadmüveletek sikerét. Az SZK(b)P Központi Bizottsága, hogy segítséget nyújtson azoknak a szovjet csapatoknak, amelyek súlyos védelmi harcot folytattak a voronyezsi, a sztálingrádi és a kaukázusi irányban, felhívta a partizánokat és az illegális harcosokat, hogy fokozzák tevékenységüket az ellenség utánpótlási vonalain, hiúsítsák meg katonai szállításait, bomlasszák mögöttes területét, és zavarják a német fasiszta csapatokat a támadó hadmüveletek végrehajtásában. Hruscsov, az Ukrán K(b)P Központi Bizottságának titkára, augusztus 4-én az ukrán partizánosztagok parancsnokaihoz és komisszárjaihoz intézett felhívásában külön rámutatott erre: "A Vörös Hadsereg csapatai, amelyek a fronton hösiesen harcolnak az elvadult ellenséggel, a legközelebbi napokban erélyes támogatást várnak Ukrajna partizánosztagaitól." A partizánok figyelmét egyszersmind felhívta arra, hogy mérjenek "könyörtelen csapásokat az ellenség utánpótlási vonalaira", az arcvonal felé ne engedjenek át "egyetlen, katonákat, hadianyagot és löszert szállító szerelvényt sem". Ezt a feladatot Ukrajna, a Donyec-medence, a Rosztovi és Sztálingrádi terület sztyeppjein széleskörüen alkalmazott kis csoportok diverziós akcióival lehetett a legsikeresebben végrehajtani. 1942 nyarán a Nyugati Front Haditanácsa elrendelte a Brjanszktól délre és északkeletre tevékenykedö partizánosztagok parancsnokainak és komisszárjainak, hogy ideiglenesen hagyják abba a helységekért vívott harcot, s minden erejükkel a földutakon és a müutakon csapjanak rá az ellenségre. A haditanács megjelölte azokat a körzeteket, ahol elsösorban kellett az ellenséges csapatok gépkocsioszlopait támadni. Valamennyi szovjet partizán aktívan részt vett ennek a nagyjelentöségü és felelösségteljes feladatnak a megoldásában. Legjobbjaik diverziós csoportokat alakítottak. A szükséges robbanóanyagot a partizánok a legkülönbözöbb módszerekkel teremtették elö, például kiszerelték az ellenséges raktárakból zsákmányolt bombákból, tüzérségi gránátokból és aknákból. A Partizánmozgalom Központi Törzse intézkedett, hogy a partizánokat a robbantás szakértöivé képezzék ki. Az osztagoknál megszervezték a csoportos és egyéni oktatást, hogy a partizánok megtanulják a diverziós tevékenység taktikáját és módszereit. A partizániskolákból egyre több jól képzett szakember került ki. A partizánosztagokat mind több és több robbanóanyaggal látták el. Minden osztagnál volt néhány ember, aki a vasúti rombolás mestere lett. Hadd említsük meg közülük a Leningrádi területröl Szokolovot, Szapozsnyikovot, Docenkót; Belorusszijából Iszacsenkót, Dmitrijevet, Kovaljovot; a brjanszki erdökböl Izsukint, Bezgodovot, Dzinovot; a kletnyai erdökböl Vajncvajcsot; Ukrajnából Jaremcsukot, Balickijt; a Kaukázusból Ignatovékat, az apát és a fiát, és így tovább. A diverziókhoz szükséges technikai eszközök tökéletesítésében és ezek harci felhasználásában nagy segítséget nyújtottak a partizánoknak Minyejev, Gridnyev, Koszov, Csmihov és Korcsagin mérnökök. A partizánmozgalom törzsei és a pártszervek nem hiába szervezték meg a partizánok diverziós tevékenységét az ellenség utánszállítási vonalain: ez a munka szép eredménnyel járt. A "Közép" hadseregcsoport törzse például 1942 októberében a következöket jelentette a német szárazföldi csapatok vezérkarának: "Szaporodnak az olyan esetek, amikor fényes nappal intéznek támadást a vasutak ellen. A partizánok lemészárolják a vasúti örségeket. Különösen sok a robbantás a vasutak ama szakaszain, amelyek szállításunk és ellátásunk fö útvonalainak tekinthetök. Szeptember 22-én, a polock-szmolenszki szakasz három támadás következtében 21 órán át, és utána újabb 10 órán át üzemképtelen volt. Szeptember 23-án a minszk-orsa-szmolenszki vasútvonalat 28 órára, majd másodszor 35 órára tették üzemképtelenné . . ." Az ellenség szállításait szolgáló vasutakat és müutakat rendszeresen támadta csaknem valamennyi magasabbegyůség és osztag, valamint számos önálló partizáncsoport. 1942 öszén a minszki illegális területi bizottság elhatározta, hogy felrobbantják a Ptyics folyó feletti vasúti hidat, s így üzemképtelenné teszi azt a vasútvonalat, amely az ellenség délnyugati csoportosítását táplálta. Ganyenkónak, a Belorusz K(b)P Központi Bizottsága titkárának aktív részvételével a területi bizottság kidolgozta a vállalkozás tervét. Végrehajtásába számos partizánosztagot, összesen több mint ezer embert vontak be. A vállalkozást Macsulszkij vezette, November 3-ra virradó éjjel a hidat felrobbantották. A vasúton 18 napig szünetelt a forgalom. A csernyigovi partizán-magasabbegységnek egy 30 tagú csoportja, amely a gomeli vasúti csomópont térségében tevékenykedett, szeptemberben 13 ellenséges katonai szerelvényt siklatott ki. A belorusz partizánok 1942 júliusától novemberig kisiklattak 597 szerelvényt, felrobbantottak, illetve felégettek 473 vasúti és közúti hidat, 855 gépkocsit, 24 harckocsit és páncélgépkocsit, megsemmisítettek több mint 22400 katonát, tisztet és rendört. A kletnyai osztagoknak Korotcsenko parancsnoksága alatt álló egyik csoportja, november 5-re virradó éjszaka, Prigorje vasútállomást messze megkerülve, titokban az állomás mögött gyülekezett. A partizánok abból az irányból rohanták meg az ellenséget, ahol nem voltak erödítményei, s az állomás több száz fönyi örségét megsemmisítették. A másik partizáncsoport a diverziós csoport megsemmisítette a pályaudvaron álló három, repülögépekkel, páncélozott vontatókkal és más hadianyaggal megrakott szerelvényt, felrobbantotta a váltókat, a szemaforokat és a szivattyútelepet. Ugyanakkor két másik osztag megrohanta két híd örségét, s felrobbantotta a hidakat. A harmadik osztag lövegekkel tüzelt az ellenség szescsai repülöterére. A partizánok harcba szálltak a helyszínre érkezett fasiszta gyalogsággal, amelyet egy páncélvonat támogatott, majd visszavonultak. Az ellenség utánszállítási vonalain hatékonyan tevékenykedtek az ukrán partizánok is. Júniusaugusztus folyamán kisiklattak vagy felrobbantottak 88 szerelvényt, felrobbantottak 23 vasúti és 39 közúti hidat, megsemmisítettek 39 kilométernyi távbeszélö-táviróvezetéket. A voronyezsi és a sztálingrádi irány sztyeppes, fátlan körzeteiben, a front mögötti övezet városaiban és a bányatelepeken illegális csoportokat és kisebb partizánosztagokat alakítottak diverziós tevékenység céljára. A sztálingrád-területi pártbizottság július 15-én utasította a körzeti bizottságokat, hogy haladéktalanul szervezzenek partizánosztagokat, s helyezzék készenlétbe öket, különösen a terület Don mögötti és északi kerületeiben. Július 28-án megalakították a partizánmozgalom irányító csoportját, s ennek vezetöjévé Ljapint, a területi pártbizottság titkárát nevezték ki. A területi bizottság utasítását nem volt könnyü megvalósítani. Számolni kellett a sztyepp nyílt terepével, azzal, hogy a mögöttes területen sok ellenséges alakulat helyezkedett el. Ilyen körülmények között rendkívül nehéz volt megalakítani a partizánosztagokat, és hasonlóképpen nehéz volt ezek tevékenysége is. De a partizánok még így is tetemes kárt okoztak a megszállóknak. Felrobbantották a német csapatok számos raktárát, tönkretették a gépkocsikat, felrobbantották a közúti hidakat stb. A sztálingrád-területi pártbizottság augusztus 19-i határozata megállapította, hogy a partizánok aktív és eredményes munkát végeztek a kalacsi, a tormaszíni és a kotyelnyikovi körzetben. Kiterjedt a partizánmozgalom az Észak-Kaukázusban müködö ellenséges csapatok közvetlen mögöttes területén is. A krasznodar-határterületi pártbizottság szeptember 3-án elhatározta, hogy megalakítják a krasznodari, szlavjanszki, novorosszijszki, anapai, nyeftyegorszki, majkopi, armaviri és szoai partizán "bokrokat". Ezekben a "bokrokban" 87 partizánosztagot egyesítettek, összesen több mint 5500 fövel. Az osztagok a Kaukázusi Hegylánc fövonulatának az északi elöhegyeiben, az Urup, a Bolsaja és Malaja Laba folyók felsö folyásától Novorosszijszkig terjedö szakaszon, a Tamanyfélszigeten, valamint a Kubán és Protoka folyók alsó folyásánál tevékenykedtek. A nehezen megközelíthetö erdös-hegyes vidéken települt partizánok felderítést végeztek, megszervezték és végrehajtották a lakosság és az állami vagyon elszállítását, rombolták az ellenség vasúti és közúti utánszállítási vonalait. Így például szeptemberben a "Storm", a "Bojkíj" és a "Resityelnij" partizánosztagok az Abinszkaja és Linyejnaja állomások közti szakaszon kisiklattak egy katonai szerelvényt, megsemmisítettek 20 tehervagont, illetve mozdonyt, valamint 200 ellenséges katonát és tisztet. A tuapszei irányban vívott harcok idején a krasznodari partizánok támadásokat intéztek az ellenség vasúti és közúti szállítási vonalai ellen. Krasznodarban, a törvényhatósági jogú városokban, a kerületi központokban és a nagyobb helységekben illegális párt és Komszomol-csoportok maradtak vissza, amelyek ugyancsak hatékonyan harcoltak az ellenség ellen. Az olajbányászok osztagai leromboltak az olajtelepeken mindent, amit a hitleristáknak sikerült helyreállítaniuk. 1942 második felében még nagyobb méreteket öltött a partizán-magasabbegységek portyázó harctevékenysége az ellenség hátában. A két legnagyobb, harci tapasztalatokban bövelkedö partizánmagasabbegység, Kovpak és Szaburov magasabbegysége például nagyszerüen megvalósította az SZK(b)P Központi Bizottságának az erre vonatkozó utasítását. A két említett magasabbegység október 26-án elöjött a brjanszki erdöböl, és az ellenség mögöttes területének mélyén megtett több mint 700 kilométeres portya után, november közepén a jobb parti Ukrajnában jelent meg. 1942 nyarán és öszén nagyszabású portyákat hajtottak végre Razumov és Strahov parancsnoksága alatt a kalinyini partizánok magasabbegységei, a leningrádi partizándandárok, nevezetesen: a Bujnov vezette 1. dandár, a German parancsnoksága alatt müködö 3. dandár, Glebov parancsnoksága alatt a 4. dandár, a Grigorjev vezette 1. karéliai dandár, Laivin és Oskaln parancsnoksága alatt a "Szovjet Lettországért" elnevezésü partizánezred, valamint Flegontov partizánosztaga. A portyázó osztagok partizánjai azokban a falvakban és községekben, amelyeken átvonultak, összehívták az embereket, elbeszélgettek velük, s rengeteg röpcédulát és újságot osztottak szét a lakosság körében. A nép a partizánoktól és a szovjet sajtóból megtudta, mi a valóságos helyzet a honvédö háború arcvonalain, értesült harcosaink tömeges hösiességéröl, a hátországban dolgozó szovjet emberek példátlan höstetteiröl és a partizánok önfeláldozó harcáról. A partizánosztagok a portyák idején harci tapasztalatokat szereztek, embereket toboroztak soraikba, aktivizálták a helyi illegális csoportok tevékenységét, mélyen a fasiszták mögöttes területén meglepetésszerü rajtaütéseket intéztek az ellenség utánszállítási vonalai és kisebb helyörségei ellen. A portyázó osztagok megszilárdították a helyi lakosságban azt a hitet, hogy fel fognak szabadulni a német elnyomók járma alól. A partizánmozgalom fellendülésétöl megrettent hitlerista hadvezetés kénytelen volt a partizánok elleni harcra, a vasutak és mögöttes terület örzésére, egyre több csapatot alkalmazni. 1942 nyarán már 13 hadosztály (hét örhadosztály, három könnyü gyaloghadosztály, egy lovas SS-hadosztály, két tábori repülöhadosztály) volt kirendelve a szovjet partizánok elleni úgynevezett passzív harcra (a vasútvonalak örzésére) , az 1941-ben erre a célra felhasznált 10 hadosztály helyett. De még ez sem volt elegendö. Az utánszállítási vonalak örizetének megerösítésére, valamint a nagy partizáncsoportosítások elleni büntetö hadmüveletekbe újabb és újabb SS-csapatokat, gyalogos, páncélos, repülöegységeket és magasabbegységeket vontak be. A partizánok különösen sok kellemetlenséget okoztak a "Közép" hadseregcsoport parancsnokságának. 1942 májusában e csoport hátában, az utánszállítási vonalakon a következö erök tevékenykedtek: az 1. gárda-lovashadtest, a 4. ejtöernyös hadtest egységei, a 33. és a 39. hadsereg magasabbegységei és egységei, valamint néhány nagy partizáncsoportositás; éspedig: a mintegy 20000 fös szmolenszki, a több mint 24000 föt számláló brjanszki, a mintegy 12000 fös ukrajnai, a mintegy 5000 fövel rendelkezö kalinyini és a több mint 4000 fös kletnyai. A partizánok nem szorítkoztak csupán diverziós tevékenységre, hanem megtámadták a német fasiszta egységeket és magasabbegységeket is. Nemcsak zavarták a közlekedést az ellenség hátában, hanem hátba és oldalba támadták a hitlerista csapatokat is. A Szmolenszk környéki partizánosztagok jelentös része (a Szmolenszki terület 1. hadosztályának partizánezredei, a Vörös Hadsereg 24. évfordulójáról elnevezett ezred, a Zsabo ezred, az 1. gárdalovashadtest magasabbegységei és egy ejtöernyös dandár) Dorogobuzs térségében és attól délkeletre vetette meg a lábát. Ezek az osztagok itt, a Vörös Hadsereg harcászati szabályzata elöírásainak megfelelöen, körkörös védelmet építettek ki, s állásaikat müszaki létesítményekkel erösítették meg. Egyes partizánosztagokat (a jarcevói, a znamenszki körzet stb. osztagait) a hadsereg magasabbegységeinek állományába osztották be. A szovjet csapatok és partizánok az egyik legfontosabb irányban lekötötték a "Közép" hadseregcsoport sok magasabbegységét, és korlátozták e csoport támadó lehetöségeit. A német fasiszta hadvezetés, hogy leszámoljon a partizánokkal és megszüntesse a "Közép" hadseregcsoport hátát fenyegetö veszélyt, valamint hogy megteremtse a támadás feltételeit, két nagyszabású hadmüveletet hajtott végre: a "Seidlitz" hadmüveletet az 1. gárda-lovashadtest egységei és a velük együttmüködö partizán-magasabbegységek ellen, valamint a "Hannover" hadmüveletet a 4. légideszanthadtest egységei és a partizánosztagok ellen. A "Seidlitz" hadmüveletbe hat gyalogos és két páncélos hadosztályt vontak be. Az elöre elkészített állásokban védö lovas osztagokkal és a partizánokkal folytatott elkeseredett harcokban az ellenség 5000-6000 katonát és tisztet, s több mint 100 harckocsit vesztett. A 4. légideszant-hadtest egységei és a velük együttmüködö partizánok elleni támadásba a hitleristák a 46. hadtestet és a 19. páncélos hadosztályt vetették be. Az itt kibontakozott harcok rendkívüli hevességéröl a "Közép" hadseregcsoport törzsének számos jelentése tanúskodik. Különösen szívós ellenállást fejtettek ki a "Laza" ezred partizánjai, akik csupán június elsö dekádjában mintegy 2000 katonát és tisztet, hét harckocsit, hét páncélgépkocsit és 16 gépkocsit semmisítettek meg, illetve tettek harcképtelenné. A német fasiszta hadvezetés a partizánok elleni harcba kénytelen volt egyre újabb jelentékeny eröket bevetni, amelyeknek felhasználását eredetileg nem tervezte. A fasiszta magasabbegységek, számbeli és technikai fölényükre támaszkodva, kiszorították a partizánokat, a lovas és légideszant-egységeket védelmi körleteikböl. Az SZK(b)P Szmolenszk-területi Bizottsága, a "Közép" hadseregcsoport mögöttes területén kialakult helyzetet figyelembe véve, 1942. június 11-én direktívát küldött Dorogobuzsba, a partizánosztagok parancsnokságának, s javasolta, hogy kezdjenek hozzá a felaprózódáshoz, vonják ki Dorogobuzs, Glinka, Jelnya térségéböl az 50 legharcképesebb, egyenként 40-50 fönyi osztagot. Ezeknek az osztagoknak kis csoportokra tagozódva kellett tevékenykedniük az ellenség fö utánpótlási vonalain, különösen a szmolenszk-roszlavli, a brjanszk-orjoli és a roszlavl-kricsev-mogiljovi vasútvonalakon. Ennek a direktívának az értelmében a nagy partizánalakulatokat önálló osztagokra tagolták, és új körzetekbe vonták ki öket. Az 1. szmolenszki partizánhadosztály osztagai például a Dorogobuzstól nyugatra és északnyugatra elterülö erdöségekbe húzódtak, Kljujev osztaga a kletnyai partizáncsoportosítás körzetébe vonult, s itt a hamarosan megalakuló 5. vorgovi partizándandár magva lett. A hitleristáknak ily módon sikerült a Szmolenszki területen a dorogobuzsi partizánkörzetet felszámolniuk, de Belorusszijában, a Szmolenszki és Kalinyini területen, az ellenség hátában nemhogy megszünt volna, hanem még nagyobb lendülettel folyt tovább a harc. Augusztus 11-én a 9. német hadsereg hadmüveleti osztálya a következöket jelentette a "Közép" hadseregcsoport törzsének: "A hadsereg mögöttes területén, a "Seidlitz" hadmüvelet befejezése után lehetetlen különbséget tenni az igazi partizánok és a Vörös Hadsereg egységeihez tartozó katonák között. Ezek is, azok is támadásokat intéznek német katonák ellen." A "Közép" hadseregcsoport hátában tevékenykedö csapatokat és partizánokat hatékonyan támogatták azok a támadó hadmüveletek, amelyeket a Nyugati Front, a Kalinyini Front és a Brjanszki Front csapatai hajtottak végre a nyár folyamán, s amelyek arra kényszerítették a hitlerista hadvezetést, hogy korlátozza a szovjet partizánok elleni hadmüveleteket. A németek július 26 és 29 között hajtották végre a "Kiette" ("Bojtorján") hadmüveletet a kletnyai partizáncsoportosítás ellen. A repülök által támogatott német csapatokkal elöször a "Komangyirszkij" és a jersicki osztag, majd a zsirjatyinói, a kletnyai osztag és Sesztakov parancsnoksága alatt az NKVD osztaga lépett harcba. A partizánok ügyesen manövereztek, csak egyes szakaszokon védekeztek, s lesböl tüzelve, nagy veszteséget okoztak az ellenségnek. A partizánosztagok ezekben a harcokban szinte teljesen megörizték eröiket, a többi közt tüzérségüket is. A "Közép" hadseregcsoport törzsének szeptember 14-i jelentése megállapította, hogy a partizánok, a büntetö hadmüveletek ellenére "állandóan veszélyeztetik a brjanszk-roszlavli vasútvonalat és müutat, valamint a kletnyai körzet gazdasági életét. Ha az ellenség SzuhinyicsiKirov térségéböl támadást indít, a 4. hadsereg balszárnya veszélybe kerül." Július-augusztus folyamán a hitlerista hadvezetés hadmüveletet folytatott a Brjanszk környéki partizánok ellen. Ebben a 707. német gyaloghadosztály, a 102. és a 108. magyar könnyü gyaloghadosztály, a 38. gyalogezred, hét, a partizánok elleni harcra felszerelt és kiképzett önálló zászlóalj, valamint két tüzérosztály, hat páncélvonat és néhány szak-alegység vett részt. Ehhez a hadmüvelethez a 4. hadseregtöl kilenc zászlóaljnyi és 21 századnyi különlegesen kiképzett gyalogságot rendeltek ki. A csapatokat az 56. páncélos hadtest, a 4. és a 12. hadtest törzse irányította. A támadó német fasiszta csapatokkal a többi között a szuzemkai, a trubcsevszki, a pogarszki, a navlinszki, a szevszki, a vigonyincsi és a brjanszki partizánosztagok szálltak harcba. Ezeknek az osztagoknak a harctevékenységét Jemljutyin parancsnok, Bondarenko komisszár és Gogoljuk törzsfönök vezette. A Szumszk és Csernyigov területekkel határos terepszakaszokat két ukrán partizáncsoport védte. Az egyik csoport (amely a putyivli, saligini, gluhovi, kroleveci, konotopi osztagokból állt) Kovpak parancsnoknak, Rudnyev komisszárnak és Bazim törzsfönöknek a vezetése alatt müködött. A másik csoportot (amely a "Lenin", a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg 24. évfordulójáról elnevezett, a donyecki, a harkovi, a jampolszki, a szeregyina-budai, a gremjacsiji és a hilcsanszki osztagokból állt) Szaburov parancsnok, Kumanyek komisszár és Borodacsev törzsfönök vezette. A partizánkörzet védelmében tevékenyen részt vettek azok az osztagok is, amelyek a bekerített és ekként az ellenség mögöttes területén rekedt katonákból alakultak; így az 1. sz. "Vorosilov" osztag (parancsnoka Pokrovszkij, komisszárja Zajcev), a 2. sz. "Vorosilov" osztag (parancsnoka Gudzenko, komisszárja Kazankov) és több más osztag. Az ukrajnai és az orjoli partizánosztagok, valamint az önvédelmi osztagok összesen több mint 30000 fö egy hónapot meghaladó idön át súlyos harcot vívtak a német fasiszta csapatokkal. A rendkívül heves harcok folyamán gyakran kézitusára került sor. A partizánok bátorsága és önfeláldozása nem ismert határt. 1942 nyara folyamán Belorusszija számos partizánosztaga véres, heves harcokat vívott a hitlerista büntetö expedíciók ellen, amelyekben repülökkel, páncélosokkal és tüzérséggel támogatott SShadosztályok vettek részt. Tombolt a partizánháború Ukrajnában, a kletnyai erdöség vidékén. Hatékonyan tevékenykedtek a Leningrádi terület partizánjai. Hatalmas erövel bontakozott ki a nép harca a fasiszta elnyomók ellen Lettországban, Litvániában, Észtországban, a Karél-finn Szovjet Szocialista Köztársaságban és más megszállt vidékeken. A partizánosztagok az ellenség mögöttes területén végrehajtott akcióikkal jelentös segítséget nyújtottak a Volgánál és a Kaukázusban küzdö szovjet magasabbegységeknek. Nagy eröket kötöttek le, és ezzel megakadályozták, hogy az ellenség a középsö arcvonalszakaszról a déli csoportosításokat akadálytalanul megerösíthesse. A hitlerista hadvezetés, noha szükében volt a front táplálásához szükséges tartalékoknak, kénytelen volt elsövonalbeli hadosztályokat harcba bevetni a partizánok ellen. A német fasiszta hadvezetés 1942 nyarán és öszén 22-24 hadosztályt alkalmazott a partizánmozgalom elfojtására, s ebböl 15-16 hadosztály állandóan az utánszállítási vonalakat örizte. A német fasiszta hadsereg jelentéseiböl és egyéb okmányaiból kiviláglik, hogy július-szeptember folyamán a szovjet partizánok elleni támadó hadmüveletekben egy hadtest és egy páncélos hadtest, öt gyaloghadosztály, egy gépesített dandár, három gyalogezred, 32 önálló zászlóalj, 21 önálló század, két önálló osztály és nyolc páncélvonat vett részt. Hadosztályra átszámítva, ez 16-18 magasabbegységet jelent. Ha figyelembe vesszük, hogy e csapatokat átlagosan két héttöl három hónapig terjedö idöre vették igénybe, megállapíthatjuk, hogy a partizánok, az örcsapatokon kívül, állandóan nyolc-kilenc hadosztályt kötöttek le. A partizánok elleni hadmüveletekben emellett részt vettek: a hadseregcsoport parancsnokságának alárendelt felderítö légierö, a bombázó légierö egységei és 10-30 repülögépböl álló légi osztagok is. Jellemzö, hogy az ellenség a partizánok elleni hadmüveletekre rendszerint túleröt alkalmazott. Így például a Boriszov, Orsa körzetében szeptember végén végrehajtott hadmüveletbe a hitleristák egy SS gépesített dandárt és hét önálló zászlóaljat vetettek be, noha tudták, hogy ezen a területen legfeljebb 500 partizán tevékenykedett. A partizánharcnak a német fasiszta hadseregre nagy erkölcsi hatása volt. Törzsei és katonairendöri apparátusa rettegésben éltek. A "Közép" hadseregcsoport törzse 1942 novemberi jelentésében rámutatott: ". . . A partizántevékenység gyengülése a tél folyamán sem várható. A tapasztalat azt mutatja, hogy e tevékenység a járhatatlan utak, a hó és a fagy ellenére folytatódni fog." A német hadvezetés, mivel az egész elfoglalt területet képtelen volt szilárdan kézben tartani, igyekezett minden eröt arra összpontosítani, hogy biztosítsa a vasúti forgalmat a fö útvonalakon. De ez sem járt a kívánt eredménnyel. A partizánok harca a szállítási vonalakon egyre fokozódott. Német adatok szerint augusztusban 148, szeptemberben 152, októberben 210 és novemberben 238 vasúti szerelvényt siklattak ki vagy robbantottak fel. A hitleristák kénytelenek voltak lemondani arról, hogy számos fontos fövonalon menetrend szerint közlekedtessék a vonatokat, egyes szakaszokon óránként 10 kilométerre kellett csökkenteniük a vonatok sebességét, a pályatest állapotát kézihajtányok, ellenörzövonatok, aknakeresök segítségével gondosan ellenörizniük kellett, a katonai szerelvényeket páncélvonatokkal és repülögépekkel védték. A hitleristák, hogy a partizánmozgalmat megfosszák fö támaszától, a megszállt szovjet terület lakosságának támogatásától, egyre jobban terrorizálták az embereket, és eröszakoskodtak velük. Ezt a módszert egyébként nemcsak a büntetö szervek és az örcsapatok alkalmazták, hanem a hitlerista hadsereg valamennyi magasabbegysége és egysége is. A német fasiszta hadvezetésnek a partizánok elleni harccal kapcsolatos utasításai megkövetelték minden csapattól, hogy nemcsak a partizánokkal, hanem a békés lakosokkal szemben is tömeges terrort alkalmazzanak. A szárazföldi csapatok vezérkarának Heusinger vezetésével kidolgozott utasítása elöírta, hogy vezessék be a lakosság együttes kezességét, és a lakosságot tegyék felelössé a partizánok diverzióiért, az 1942. november 11-én kelt "Utasítás a keleti partizánok elleni harcra" címü okmány pedig, amelyet Jodl dolgozott ki és Keitel hagyott jóvá, megkövetelte, hogy löjenek föbe vagy akasszanak fel minden férfit és nöt, akit a büntetö hadmüveletek során elfognak. A hitleristák ezeknek az utasításoknak értelmében kegyetlenül leszámoltak a békés lakossággal. A partizánoknak Szlavnoje vasútállomás ellen végrehajtott egyik sikeres támadása után például a büntetö osztagok legyilkolták az állomás melletti lakótelep sok lakosát. "Ez a rendszabály (vagyis 100 ártatlan ember agyonlövése Szerk.) sújtani fogja a bünösöket is" mutatott rá a "Közép" hadseregcsoport hadtápfönöke. A fasiszták azzal az ürüggyel, hogy a partizánok támogatása miatt büntetik a békés lakosságot, felperzselték a helységek ezreit, barbár módon lemészárolták a lakosok tízezreit, ezreket hajtottak hadifogolytáborba és hurcoltak kényszermunkára Németországba. De ez a barbár eljárás sem segített a megszállókon. Az ellenség mögöttes területén kibontakozott össznépi harc egyre nagyobb méreteket öltött. A partizán-harctevékenység vezetése hatékonyabb és határozottabb lett. Ezt jelentösen elösegítette az, hogy a partizánosztagokat ellátták rádió adó-vevökészülékekkel. 1942 nyarán például a Partizánmozgalom Központi Törzsével a nyilvántartott partizánosztagok és magasabbegységek körülbelül 10 százalékának volt rádiókapcsolata, november 15-én viszont már az osztagoknak és a dandároknak több mint 20 százaléka tartott állandó rádiókapcsolatot a törzzsel. Sok osztag állandó összeköttetésben volt a partizánmozgalom köztársasági és fronttörzseivel. Ugyanezen idöszak alatt a szovjet partizánok létszáma, a nagy veszteségek ellenére, másfélszeresére növekedett. A szovjet csapatok hösies ellenállása, és a partizánosztagok tevékenysége mérhetetlenül erösítette az ideiglenesen megszállt terület szovjet embereinek hazafias öntudatát, s aktív küzdelemre lelkesítette öket a német fasiszta hódítók ellen. Az a szívósság, amellyel a szovjet nép szabadságát és függetlenségét védelmezte, fokozta az ellenséges csapatok, különösen a szlovák, a magyar, a román és az olasz egységek és magasabbegységek antifasiszta érzelmeit, megingatta erkölcsi szilárdságukat, és csökkentette harcképességüket. Mindez azzal járt, hogy a hitlerista megszálló apparátus sok láncszeme képtelen volt fenntartani az "új rendet", amelynek pedig a fasiszta megszállók számításai szerint biztosítania kellett volna a "megbékélést" a megszállt területen. A német fasiszta hadvezetés kénytelen volt egyre több eröt alkalmazni arra, hogy biztosítsa hadseregének mögöttes területét, és a megszállt területen át egyáltalán fenntarthassa az utánpótlás, a fegyver-, löszerés más hadianyag-szállítás lehetöségét. Ennek érdekében pedig gyengítenie kellett az arcvonalon harcoló csapatokat, s fel kellett használnia a tartalékokat, amelyekre pedig a fronton is égetö szüksége lett volna. A Nagy Honvédö Háború elsö idöszakának végére a partizánmozgalom olyan erövé vált, amely egyre nagyobb hatást gyakorolt a szovjet-német arcvonalon folyó hadmüveletek menetére. Számos partizán-magasabbegység és illegális szervezet felbecsülhetetlen segítséget nyújtott a Vörös Hadseregnek a német fasiszta hadsereg erejének felörlésében, és a háború menetében bekövetkezett döntö fordulat feltételeinek megteremtésében. 4. A Vörös Hadsereg fegyveres harcának eredményei az 1942. nyári-öszi hadjáratban Az 1942. nyári-öszi hadjárat legfontosabb eredménye az volt, hogy a Vörös Hadsereg harctevékenysége során a német fasiszta hadseregnek az ország déli részén alkalmazott fö hadászati csoportosítása felörlödött és súlyos vérveszteséget szenvedett, a szovjet hadsereg pedig eröt gyüjtött a döntö ellentámadáshoz. A német fasiszta hadvezetés mindent elkövetett, hogy 1942-ben befejezze a Szovjetunió elleni háborút. De már nem volt ereje ahhoz, hogy mint 1941-ben tette az egész szovjet-német arcvonalon egyidejüleg bontakoztassa ki a támadást. A német vezérkar ezért több egymás utáni: elöbb délen, majd a középsö és az északnyugati arcvonalszakaszon mért csapásra dolgozott ki tervet. A német hadvezetés a szovjet-német arcvonal déli szárnyán összpontosította a német hadseregnek és szövetségesei Olaszország, Románia, Magyarország hadseregeinek föeröit, s 1942 nyarán nagyarányú támadást indított a sztálingrádi és a kaukázusi irányban. Az 1942. nyári-öszi hadjárat központi eseménye a Volgánál vívott hösies védelmi harc volt. A Vörös Hadsereg a Volga elöterében vívott elkeseredett harcokban felmorzsolta a német elithadosztályokat, és megrendítette a német fasiszta hadsereg támadó erejét. S noha az 1942. nyáriöszi hadjárata végén már több mint 80 német, román és olasz hadosztály müködött a sztálingrádi és a kaukázusi irányban, ez az erö sem volt elegendö megnövekedett ellenállásunk leküzdésére. A hitlerista hadvezetés, mivel nem érte el kitüzött célját, és felhasználta a tartalékait, október 14-én parancsot adott hadseregének, hogy menjen át hadászati védelembe. "Az idei nyári és öszi hadjárat állapította meg a parancs az egyes, még folyamatban levö hadmüveletek és a tervezett helyi jellegü támadó hadmüveletek kivételével, befejezödött . . . Végre kell hajtanunk a téli hadjáratot, Ebben a hadjáratban a Keleti Front feladata az, hogy . . . megtartsa az elért terepszakaszokat, meghiúsítsa az ellenség minden áttörési kísérletét, és ezzel megteremtse az elöfeltételeket ahhoz, hogy 1943-ban folytassuk támadásunkat . . ." Ezzel a német fasiszta vezetés hivatalosan elismerte, hogy minden hadászati terve összeomlott. A szovjet-német arcvonalon folyt hadmüveletek menetét Jackson, angol hadtörténész így értékeli: a Vörös Hadsereg téli gyözelmei azt a bizonyosságot keltették a nyugati szövetségesekben, hogy a Szovjetunió helyt tud állni a német hadsereggel szemben, de a német csapatok nyári támadása, amely "megrázó sikerekkel kezdödött", ismét "szertefoszlatta ezt a bizonyosságot". Ez a támadás azonban, folytatja Jackson, nem érte el célját, mivel Németország hadserege nem tudott a Voronyezstöl az Alsó-Volga-vidékig terjedö arcvonal egész északi szárnyán egyidejüleg helytállni, és a Kaukázus ellen támadást folytatni. A szovjet fegyveres erök súlyos és tartós védelmi harc árán elérték, hogy a német hadsereg kimerítette támadó lehetöségeit. A nyári-öszi hadjárat május közepétöl november második feléig, vagyis félévig szünet nélkül és lankadatlan hevességgel folyt. A szovjet csapatok, akárcsak 1941-ben, egyedül álltak szemben a fasiszta Németországnak és szövetségeseinek csaknem teljes fegyveres erejével. Európában nem jött létre a második arcvonal, következésképpen a hitlerista hadvezetés márciustól november közepéig több mint 80 hadosztályt dobhatott át a szovjet-német arcvonalra. A hadjárat végén annyi ellenséges csapat harcolt a Vörös Hadsereg ellen, amennyi a háború folyamán még sohasem (258 hadosztály és 16 dandár, ebböl 66 hadosztály és 13 dandár a fasiszta Németország szövetségeseié volt). Ennek a hadjáratnak egyik jellemzö sajátossága az volt, hogy kezdetén mindkét fél korlátozott célú támadó hadmüveleteket indított. A szovjet hadvezetés úgy számított, hogy kihasználja az 1941-1942. téli hadjárat sikereit, és néhány megelözö támadó hadmüveletet indít, hogy meghiúsítsa az ellenség által elökészített támadást. Mivel azonban május június folyamán a Krímben, Harkov térségében és Leningrádtól észak-keletre hadmüveleteink nem jártak eredménnyel, a Vörös Hadsereg kezéböl ideiglenesen kicsúszott a hadászati kezdeményezés. A szovjet-német arcvonal déli szárnyán meröben megváltozott a helyzet, s a szovjet hadvezetés a háború folyamán ezúttal másodízben hadászati védelemre kényszerült. Az ellenség támadást indított, és elfoglalta a Donyec-medencét, áttört a Volgához, elfoglalta a Don és a Kubán gazdag mezögazdasági vidékeit, s megközelítette a kaukázusi olajvidéket. A német csapatok elvágták azokat a közlekedési vonalakat, amelyek az ország déli részét a központi területekkel összekötik. Ez jelentösen rontotta a Szovjetunió hadigazdasági helyzetét. A Vörös Hadsereg súlyos kudarcai nem törték meg a szovjet nép ellenállóerejét. A szovjet csapatok, az egész ország támogatásával újra tanúságot tettek magas fokú erkölcsi-harci tulajdonságaikról, a haza és a kommunista párt iránti hüségükröl. A szovjet fegyveres erök, minden talpalatnyi földet szívósan védelmezve, véres harcokban felörölték az ellenség támadó csoportosításait. A német fasiszta csapatok az 1942. nyári-öszi hadjáratban halottakban, sebesültekben és hadifoglyokban több mint 1000000 katonát és tisztet vesztettek. A hitlerista hadvezetés ezeket az óriási veszteségeket csak nehezen tudta pótolni. A szovjet hadvezetés viszont 1942 öszére nemcsak pótolta a Vörös Hadsereg veszteségeit, hanem nagy tartalékokat is képezett. Ennek eredményeképpen a szovjet-német arcvonalon a nyári-öszi hadjárat végére az eröviszonyok mind a földön, mind a levegöben a Szovjetunió javára változtak meg. A szovjet csapatok sikeres hadászati védelmében jelentös része volt annak, hogy 1942-ben növekedett a fegyver-, a hadianyagés a löszergyártás; ezzel hathatósan fokozhattuk a szovjet fegyveres erök technikai ellátottságát, és növelhettük harci erejüket. Fejlödött a Vörös Hadsereg és a hadiflotta képzettsége is. Ebben számottevö szerepe volt annak, hogy általánosították azokat a hasznos tapasztalatokat, amelyeket a Vörös Hadsereg a háború alatt szerzett, s kritikusan elemezték az 1941-1942. évi hadmüveletek fogyatékosságait. A hibákból leszürték a tanulságot, s így a védelmi és támadó hadmüveletek megszervezésének és végrehajtásának sok fogyatékosságát leküzdhették. A szovjet csapatok erkölcsi-politikai szilárdsága egyike volt ama legfontosabb feltételeknek, amelyek végsö fokon biztosították, hogy a Vörös Hadsereg sikeresen megoldja a hadászati védelem rendkívül nehéz és felelösségteljes feladatait. A kommunista párt a nyári-öszi hadjárat során gyökeresen átszervezte és fokozta a pártpolitikai és a nevelömunkát a hadseregben és a hajóhadnál, s így mozgósítani tudta a harcosok és a parancsnokok minden erkölcsi és fizikai erejét a szovjet hadvezetés által kitüzött feladatok megoldására. A Volgánál és Észak-Kaukázusban védö csapatoknál az egész pártpolitikai munka alapja a pártnak ez a jelszava volt: "Egy lépést sem hátrálni!" Ez a jelszó az élet és a harc törvénye lett a szovjet katonák számára. Az elkeseredett ütközetekben még jobban megedzödtek a szovjet fegyveres erök parancsnokai. Parancsnokaink, tapasztalataikból merítve, tökéletesíteni tudták szervezöképességüket, harcászati vezetökészségüket, és alárendeltjeik harci feltételek közötti nevelésének módszereit. A parancsnokok fejlödése és politikai érettsége a kommunista párt számára lehetövé tette, hogy a hadseregben és a hajóhadnál áttérjen az egyszemélyi vezetésre. A Szovjetunió Legfelsö Szovjetjének Elnöksége 1942. október 9-én elrendelte, hogy a Vörös Hadseregben vezessék be a teljes egyszemélyi vezetést, és szüntessék meg a katonai komisszárok intézményét. Az egyszemélyi vezetés intézményesítése logikus betetözése volt azoknak az intézkedéseknek, amelyeket a kommunista párt és a szovjet kormány a hadsereg és a hajóhad harci erejének növelésére tett, s még jobban növelte a parancsnokok tekintélyét. A harcokban óriási tapasztalatokra szert tett katonai komisszárok jelentékeny részét tiszti rendfokozattal parancsnoki beosztásba helyezték át. A Vörös Hadseregnek nagy segítséget nyújtottak a szovjet partizánok. A partizánmozgalom ebben az idöszakban nemcsak fellendült, hanem szervezettebbé is vált. A partizánosztagok és magasabbegységek tevékenységét most már jobbára a Legfelsöbb Föparancsnokság hadmüveletihadászati tervei határozták meg. A partizánmozgalom erösítésében fontos szerepet játszottak az SZK(b)P Központi Bizottságának és az Állami Honvédelmi Bizottságnak 1942 folyamán végrehajtott intézkedései: a Partizánmozgalom Központi Törzsének, köztársasági törzseinek és a frontok haditanácsa mellett müködö törzseinek megalakítása; a partizánmozgalom vezetöinek moszkvai értekezletei; a partizánmozgalom föparancsnoki tisztségének létrehozása. Javult a katonai parancsnokság kapcsolata a partizánosztagokkal és magasabbegységekkel, tökéletesedett a partizántevékenység vezetése, szervezettebbé vált a partizánosztagoknak híradóeszközökkel, fegyverrel és löszerrel való ellátása. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a partizánmozgalom szervezetileg megszilárdult, és fokozódott a partizánok harctevékenységének eredményessége. Az óriási eröfeszítések, amelyeket 1942-ben a fasiszta betolakodók elleni harc a szovjet néptöl megkövetelt, és a nagy áldozatok, amelyeket a Vörös Hadsereg hozott, nem vesztek kárba. A szovjet csapatok, elkeseredetten harcolva, jelentös vérveszteséget okoztak a fasisztáknak, támadásból védelembe kényszerítették az ellenséget, s ezzel biztosították a kedvezö feltételeket a Vörös Hadsereg újabb nagy ellentámadásához.



Találat: 2863


Felhasználási feltételek