online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
  

A VILÁGHÁBORÚ KÉT TŰZFÉSZKE

történelem

Fájl küldése e-mail



egyéb tételek

 
Az egyiptomi hieroglifak. A rosette-i kö
A Barbarok diadala avagy 21.szazadi fasizmus Horvatorszagban
Az ókori Görögorszag
Vilagvalsag; hatasa (1929-33)
A SZOCIALIZMUS GYŐZELME A SZOVJETUNIÓBAN ÉS ENNEK JELENTŐSÉGE AZ ORSZÁG VÉDELMÉNEK MEGSZILÁRDULÁSÁBAN
'Ismernünk kell a múltat, hogy megérthessük a jelent'
KATONAI-POLITIKAI ESEMÉNYEK A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ MÁSODRENDŰ HADSZÍNTEREIN
 
 

A VILÁGHÁBORÚ KÉT TŰZFÉSZKE


1. A kapitalizmus általános válságának kiélezödése és az imperialista ellentétek a háború elötti években A Nagy Honvédö Háború, mely a szovjet nép válasza volt a fasiszta Németország hitszegö támadására, olyan körülmények között kezdödött, amikor az imperialista hatalmak két csoportja már majdnem két éve hadat viselt egymással. A második világháború keletkezésének kérdése nagyon fontos, mert tisztázása feltárja, milyen okok késztették a fasiszta Németországot arra, hogy megtámadja a Szovjetuniót. A második világháború összesen hat esztendeig tombolt. Sok millió emberéletet pusztított el a frontokon és a mögöttes területeken, a fasiszta kínzókamrákban és koncentrációs táborokban. Városokat és falvakat hamvasztott el, óriási anyagi értékeket tett tönkre, páratlan müalkotásokat és építészeti emlékeket semmisített meg elpusztított sok mindent, amit több nemzedék dolgos kezemunkája alkotott. Üszkös romok, elgyötörten vánszorgó hajléktalanok és menekülök végtelen sorai, éhség és mérhetetlen nyomorúság ilyen nyomokat hagyott hátra útjában a háború. Az egyszerü emberek, akik viselték a háború terheit, akik elszenvedték Majdanek és Auschwitz borzalmait, akik átélték az elsö atombomba szörnyüségeit nem akarnak új háborús tragédiát. Egy újabb háború megakadályozásához azonban ismerni kell az igazságot az elözö háborúról, ismerni kell azokat az eröket, amelyek elökészítették és kirobbantották. A második világháborút éppen úgy, mint az elsöt is az imperialista rendszer idézte elö, a kapitalizmus általános válságának megnyilvánulásaként jelentkezett; az imperialista ellentétek további élezödésének és a kapitalista országok egyenlötlen fejlödésének volt a következménye. Az elsö világháború nem oldotta meg azokat az ellentéteket és konfliktusokat, amelyek kiváltották. Bár azzal végzödött, hogy az imperialista hatalmak egyik csoportja legyözte az éppen olyan rablótermészetü hatalmak másik csoportját, mégis a tökés rendszer egésze szenvedett vereséget. Az októberi forradalom a tökés rendszert egyik fontos lánc szemétöl Oroszországtól fosztotta meg. Az imperializmusnak összébb kellett húzódnia a nemzetközi küzdötéren. Ilyen körülmények között, amikor a kapitalizmus hatalmi szférája jelentösen összeszükült, az imperialista országok közti korábbi konfliktusok újult erövel robbantak ki. Az elsö világháborút lezáró versailles-i békeszerzödés az imperialista rablás és a népek leigázásának rendszerét teremtette meg; létrehozói az új eröviszonyoknak megfelelöen nemcsak az ázsiai és afrikai gyarmatokon osztozkodtak lázas sietséggel, hanem Európában is igyekeztek befolyási teret biztosítani maguknak. " . . . A versailles-i béke rablóbéke volt jegyezte meg Lenin és bebizonyította, hogy Franciaország és Anglia igazán csak azért háborúskodtak Németországgal, hogy megszilárdítsák gyarmati hatalmukat és növeljék imperialista erejüket."31 A gyöztes hatalmak Németország meggyengítésével igyekeztek megszilárdítani a javukra kialakult eröviszonyt a kapitalista világban. S valóban, a legyözött Németország egy ideig mögöttük is maradt. De megörizte gazdasági teljesítö képességét, amely a kapitalizmus egyenlötlen fejlödésének körülményei között reális lehetöséget biztosított számára, hogy utolérje és túlszárnyalja európai vetélytársait. Az elsö világháborút követö években Németország gazdasága viszonylag lassan fejlödött, 151f52b de késöbb a többi kapitalista országhoz képest a fejlödés üteme meggyorsult. Az Egyesült Államok és Anglia kormányzó körei közremüködtek egykori ellenfelük nehéziparának és hadiiparának helyreállításában, mert úgy számítottak, hogy Németország erejével majd szétzúzzák a Szovjetuniót, s feltámasztják a kapitalizmus korábbi uralmát az egész földkerekségen. Ezen a számításon alapult az a tervezet, amelyet a gyöztes hatalmak 1924-ben a német kérdést illetöen elfogadtak. A tervet különleges bizottság dolgozta ki, mely a gyöztes hatalmakat képviselö szakértökböl állott. A bizottság amerikai elnökéröl ezt a tervet "Dawes-tervnek" nevezték el. A Dawes-terv lehetövé tette, hogy a külföldi föleg amerikai töke eröteljesen behatolhasson a német gazdaságba. Schacht német nagybankár, Hitler egyik pártfogója, kijelentette, hogy a Dawes-terv elfogadása után Németország "ugyanannyi külföldi kölcsönt kapott, amennyit Amerika az elsö világháborút megelözö negyven év alatt".32 A Dawes-terv 1929-ig bezárólag volt érvényben. 1930 januárjában felváltotta a Young-terv; ennek is az volt a lényege, hogy a külföldi töke közremüködött a német nehézipar és hadiipar helyreállításában. Az elsö világháború utáni német gazdaság fejlesztésében nagy szerepet játszottak a német és az amerikai monopóliumok szoros gazdasági kapcsolatai, érdekeik összefonódása. A német külügyi hivatalnak erröl pontos tudomása volt. Prittwitz, Németország amerikai nagykövete 1930. január 27-én a következöket jelentette minisztériumának: "A német és az amerikai vállalatok érdekeinek összefonódása, mely gyakran elégedetlenséget és bírálatot vált ki Németországban, semmi esetre sem fogyatékosság. Ellenkezöleg . . . az Egyesült Államoknak Németország fejlödésével kapcsolatos pozitív gazdasági érdekeltsége az egyik alapja annak, hogy a német politika az amerikai közvéleményben jóindulatú visszhangra találjon."33 A német és az amerikai monopóliumok gazdasági érdekközössége azzal járt, hogy az Egyesült Államok nem csupán gazdaságilag, hanem politikailag is támogatta Németországot. 1929-re Németország a fö gazdasági mutatók tekintetében ismét túlszárnyalta Angliát és Franciaországot. A kapitalista világban bekövetkezett új eröviszonyokra támaszkodó német imperialisták egyre határozottabban kezdték követelni a gyarmatbirtokok és a befolyási övezetek számukra elönyös újrafelosztását. A revansizmus és militarizmus eszméi egyre erösebben terjedtek Németországban. Németország mellett Olaszország és Japán is az agresszió útjára lépett. Formálisan az elsö világháború gyöztes hatalmai közé tartoztak. Olaszország azonban annyira meggyengülten került ki a háborúból, hogy területi követelései a világ térképének átalakításakor csak részben elégültek ki. Japánt pedig az 1921-1922. évi washingtoni konferencia megfosztotta több csendes-óceáni pozíciójától. Mindkét ország imperialistái összeesküvést szöttek a világ újrafelosztására, s jelentös területi igényekkel léptek fel. Az Amerikai Egyesült Államok gazdasági ereje felülmúlta bármely más kapitalista országét. Az amerikai imperialisták ezt a fölényüket felhasználva, gazdaságilag erösen behatoltak LatinAmerika, Afrika és Ázsia országaiba, s ott új felvevöpiacokat, nyersanyagforrásokat, tökebefektetési lehetöségeket szereztek. Az amerikai imperializmus legagresszívabb képviselöi új világháborúra törekedtek, mert úgy számítottak, hogy megsemmisíthetik a szocializmust, és kivívhatják a világuralmat. Dean Acheson, az Egyesült Államok egyik tekintélyes politikusa megjegyzi: "a XX. században éppen az Egyesült Államokban fejlödött ki az az eszme, hogy korlátlan erö segítségével korlátlan célokat lehet elérni".34 Végül Anglia és Franciaország kormányai, amelyek az amerikai kormányhoz hasonlóan szintén Németországot akarták eszközként felhasználni a Szovjetunió ellen, egyáltalán nem voltak hajlandók gyarmataikról lemondani más kapitalista országok javára, hanem készen álltak arra, hogy fegyveres erövel védjék meg régi gyarmatbirtokaikat és azokhoz újakat szerezzenek. A harmincas évektöl kezdve a kapitalizmus általános válsága egyre élesebb formákat öltött. A tökésvilágban heves konfliktusok egész sora támadt: Németország és Anglia között, Németország és Franciaország között, az Egyesült Államok és Japán között, Olaszország és Franciaország között. Míg az elsö világháborút követöen hosszú ideig az angol-amerikai ellentétek foglalták el a fö helyet a kapitalista világban, addig ezekben az években a világ újrafelosztásáért megindult küzdelem során azok az ellentétek kerültek homloktérbe, amelyek egyfelöl Németország, Olaszország és Japán, másfelöl Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok között érlelödtek. Az imperialista ragadozók marakodásában egyre erösebben domborodott ki világuralmi törekvésük. A kapitalista rendszer új világháború felé haladt, amelyet Lenin már az elsö világháború végén megjövendölt: " . . . Mindenki látja, hogy elkerülhetetlen egy újabb ugyanilyen háború, ha az imperialisták és a burzsoázia marad hatalmon."35 1929 öszén a tökés országokban hallatlan arányú, pusztító gazdasági világválság bontakozott ki. Ez a gazdasági válság a kapitalizmus általános válságából fakadt, és rendkívül éles formában jelentkezett. Szemléletesen megmutatkoztak benne a kapitalizmus jellemzö ellentmondásai, amelyek a termelés társadalmi jellege és a termékek egyéni kisajátítása között fennállnak. Míg a töke országaiban embermilliók a megélhetés legelemibb feltételei között sínylödtek, addig a kapitalista ipar csökkentette a termelést, söt az anyagi javak óriási mennyiségét semmisítette meg. Ebben ismét a mai kapitalizmus népellenes lényege nyilvánult meg. Az Amerikai Egyesült Államok a válság idöszakában még a legszerényebb becslések szerint is az ipari termelésben és a mezögazdaságban legalább 300 milliárd dollár értékü veszteséget szenvedett.36 Az Egyesült Államok és a többi kapitalista ország gazdaságát a válság évekre visszavetette. A gazdasági válság legerösebben a kapitalizmus vezetö országát, az Egyesült Államokat sújtotta. 1929-hez viszonyítva 1932-ben az Egyesült Államok ipari termelése 46,2 százalékkal, Németországé 46,7 százalékkal, Franciaországé 31,9 százalékkal, Angliáé pedig 16,5 százalékkal csökkent.37 Japán ipari termelésének értéke az 1929. évi 7,4 milliárd yennel szemben 1931-ben 5 milliárd yen volt, vagyis 32,4 százalékkal csökkent.38 A sok tekintetben exportból élö latin-amerikai országok gazdasága egyenesen katasztrofális helyzetbe került. Összesített exportjuk volumene 64,3 százalékkal csökkent, ezen belül Chile és Bolívia 80, Kuba 70 százalékkal kevesebbet tudott exportálni, mint a válságot megelözö években.39 Az ipari válságot a mezögazdaság hasonlóan pusztító erejü válsága kísérte. Az Egyesült Államokban majdnem felére csökkent a kukorica, a zab, a búza és a gyapot termelése. Hivatalos adatok szerint a mezögazdasági termelés csökkenése és a mezögazdasági termékek árainak zuhanása következtében az amerikai mezögazdaság jövedelme az 1929. évi 10,4 milliárd dollárral szemben 1932-ben mindössze 4,3 milliárd dollár volt.40 Az amerikai farmereknek mintegy ötödrésze koldusbotra jutott. Az agrárválság valamennyi kapitalista országra kiterjedt. A gazdasági válság tömeges munkanélküliséget vont maga után. 1933-ban Amerikában 13,7 millió férfi és nö vesztette el keresetét, Németországban 6 millió, Angliában 2,6 millió, Japánban 409 ezer volt a munkanélküliek száma.41 Az egész tökésvilágban a gyarmati országokat is beleértve 30 millió ember maradt munka, tehát megélhetés nélkül. A parasztok tízmilliói mentek tönkre. E száraz, csupasz számok mögött az egyszerü dolgozók leírhatatlan fizikai szenvedései és lelki gyötrelmei rejlenek. Az imperialista országok uralkodó körei a válság összes terheit a dolgozók vállára rakták, s e célból különféle módszereket alkalmaztak: csökkentették a béreket, rengeteg munkást elbocsátottak, inflációt idéztek elö, megszüntették a társadalombiztosítást, a parasztokat pedig arra kényszerítették, hogy potom áron adják el termékeiket a monopóliumoknak. Mindez szükségszerüen az osztályharc kiélezödését idézte elö. Már a gazdasági válság elsö esztendejében számos tüntetés és sztrájk zajlott le az Egyesült Államokban, Németországban, Franciaországban, Japánban, Lengyelországban és másutt. 1930. március 6-án tucatnyi amerikai városban hatalmas tüntetéseket rendeztek a munkanélküliek. A megmozdulásokban 1 millió 250 ezer ember vett részt. A felvonulók munkát és állami segélyezést követeltek. Az 1931-1932-ben rendezett washingtoni "éhségmenetekben" hatalmas tömegek vettek részt. Különösen híressé vált a háborús veteránok tüntetése, akik ellen az amerikai kormány katonaságot vezényelt ki. Több országban a kommunisták vezette sztrájkmozgalom a proletariátus burzsoáziaellenes politikai akciójává fejlödött. A gyarmati és függö országokban a munkások és parasztok kizsákmányolásának fokozódása újabb lendületet adott a nemzeti felszabadító mozgalmaknak. A gazdasági válság idején Indokínában, Indiában, Latin-Amerikában fellángolt a néptömegek imperialistaellenes harca. Kínában folytatódott a második forradalmi polgárháború a kommunisták vezette kínai népi csapatok és Csang `Kaj-sek hadseregei között; az utóbbi egyre jobban közeledett az imperialistákhoz, és azok katonai tanácsadóinak utasításait követte. Ilyen körülmények között az imperialisták látva, hogy a burzsoá demokrácia módszereivel nem tarthatják magukat hatalmon országaikon belül a politikai rendszer fasizálásában, kifelé pedig a gazdasági és politikai terjeszkedésben kezdtek kiutat keresni. Az imperialista államok sietve háborús készülödésbe kezdtek, szították a sovinizmust, és a politikai terror fokozásával igyekeztek részint elhallgattatni a munkásosztályt, részint megszilárdítani az eljövendö háború front mögötti területeit. Miután a kapitalista országok nagy üggyel-bajjal kilábaltak a gazdasági válságból, többségük számára a depresszió hosszú és súlyos idöszaka kezdödött. A depressziót leghamarabb Németország küzdötte le, amely külföldi hitelekre támaszkodott, és eröteljesen fejlesztette hadiiparát. 1937-re a tökésvilágban uralkodó eröviszonyok még jobban Németország javára tolódtak el. Csak az Egyesült Államok elözte meg Németországot. A kapitalista országok gazdasági helyzetét (19281937 között) a következö oldalon levö táblázat szemlélteti. A gazdasági válság legfontosabb következménye az volt, hogy a kapitalista rendszer ellentétei még jobban felszínre kerültek, és tovább élezödtek. Élesen kidomborodtak egyrészt a kapitalizmus és a szocializmus közötti ellentétek, másrészt a tökés országokon belüli osztályellentétek. Mialatt a burzsoá világban teljes erövel dühöngött a válság, a szovjet nép a kommunista párt vezetésével sikerrel hajtotta végre az elsö ötéves terv hatalmas feladatait. A Szovjetunió ipari termelése 1933-ban kétszer akkora volt, mint 1929-ben.42 A Szovjetunió sikerei még jobban fokozták a nemzetközi reakció gyülöletét. Az imperialista országok legagresszívabb uralkodó körei egy Szovjetunió ellen megindítandó háborútól remélték, hogy kijutnak a válságból, megakadályozzák a szovjet ötéves terv teljesítését, megsemmisítik a világ elsö szocialista államát. A kialakult nemzetközi helyzet egy új világháborút hordozott a méhében, amit a háborús tüzfészkek képzödése is bizonyított. (Lásd az 1. számú térképet.) Ilyen körülmények között egyedül a Szovjetunió folytatta szilárdan a békés együttélésre, a tökésországokkal való tevöleges kapcsolatok fejlesztésére, az új háború megakadályozására irányuló politikáját. A vezetö tökésországok alapvetö gazdasági ágainak helyzete 1923-tól 1937-ig Országok Anglia Franciaország Németország a ári Olaszország Évek Széntermelés, millió tonnában (a barnaszén köszén-értékre átszámítva) 1928 522 241 52 200 33,9 0,4 1929 551 262 54 216 34,3 0,5 1932 325 212 47 141 28,1 0,4 1935 384 226 47 187 37,8 0,7 1937 450 244 45 240 45,3 1,5 Acéltermelés, millió tonnában 1928 52 8,7 9,5 14,3 1,9 2,0 1929 57 9,8 9,7 16,0 2,3 2,1 1932 14 5,3 5,6 5,6 2,4 1,4 1935 34 10,0 6,2 16,1~4 4~,7 2,2 1937 51 13,2 7,9 19,8~4 5,8 2,3 Elektromos energia `terme.lése, milliárd `kilowattórában4s 1928 108 15,6 14,1 27,9 13,7 9,6 1929 11 7 1 7,0 15,5 30,7 15, I 10,4 . 1932 99 19,5 14,8 2 3,5 17,6 10,6 1935 119 25,9 17,4 36,7`P4 24,9 13,8 1937 146 31,9 20,0 49,0''~ 30,4 15,4 ELSŐ FEJEZET 2. Japán támadás Kínában Az imperializmus korszakának kezdetével a nagyhatalmak között ádáz harc kezdödött a csendesóceáni hegemóniáért. Az Egyesült Államok és Japán vetélkedése "töméntelen gyújtóanyagot halmozott fel"46, amely bármely percben felrobbanhatott, hogy véres hadszíntérré változtassa ezt a területet. Lenin megjegyezte, hogy a világ e részén "Amerika és Japán érlelödö összeütközésének vagyunk tanúi mert a Csendes-óceánért és a Csendes-óceán partvidékének birtokáért már több évtizede ádáz harc folyik Japán és Amerika között, valamint a Csendes-óceán térségének egész diplomáciai, gazdaságés kereskedelemtörténete tele van olyan konkrét mozzanatokkal, amelyek arról tanúskodnak, hogy ez az összeütközés érlelödik, és elkerülhetetlenné válik a háború Amerika és Japán között . . ."47 Az elsö világháború éveiben a japán monopolisták korlátlanul garázdálkodhattak Kínában. De a háború után az Egyesült Államok és más hatalmak a washingtoni konferencián arra kényszerítették Japánt, hogy kínai szerzeményeinek jelentös részéröl lemondjon. A japán imperializmus, amely egyébként is úgy érezte, hogy a volt német gyarmatok felosztásakor megrövidítették, revansterveket kezdett szövögetni. Ezek megvalósítása azonban nem volt egyszerü, mert Japán katonai és gazdasági forrásai korlátozottak voltak, és fémek, olaj, valamint egyéb hadászati nyersanyagok tekintetében az ország behozatalra szorult. A szükséges nyersanyagok jelentös részét az Egyesült Államok szállította, s a szállítások beszüntetése Japán gazdaságát súlyos helyzetbe sodorta volna. A japán militaristák riadtan figyelték az Egyesült Államok befolyásának növekedését Kínában. Az amerikai befolyás különösen azután erösödött, hogy Csang Kaj-sek vezetésével 1927-ben a reakciós burzsoá-földbirtokos klikk ragadta magához a hatalmat. Fokozódott a Kínába irányuló amerikai tökekivitel. Az Egyesült Államok bankjai "úgy növekedtek Kínában, akár a fiatal bambuszhajtások tavaszi esözés után".48 Az Egyesült Államok 1930-ban 3,7-szer annyi kereskedelmi tökét fektetett be Kínában, mint 1914-ben, a kormánykölcsönök pedig majdnem hatszorosra növekedtek. A japán monopolisták természetesen továbbra is részt vettek Kína kifosztásában más imperialista hatalmakkal együtt, de a "nyitott ajtók" és az "egyenlö lehetöségek" elve, melyet a wash



ingtoni konferencia a kínai kérdéssel kapcsolatosan meghirdetett, az Egyesült Államoknak kedvezöbb helyzetet biztosított, mivel az amerikai monopóliumok gazdaságilag és pénzügyileg fölényben voltak. A Kína gazdasági birtoklásáért folyó harcban Japán nem birkózhatott meg a nála erösebb külföldi monopóliumokkal, ezért a fegyveres agresszió útjára lépett, hogy ily módon szerezzen magának új területeket. A japán militarizmus hódító programját legteljesebben Tanaka tábornok, a japán katonai klikk egyik legtekintélyesebb képviselöje fogalmazta meg. 1927. július 25-én Japán császárának memorandumot nyújtott át, amelyben kifejtette, hogy Kína elfoglalása céljából "elöbb Mandzsúriát és Mongóliát kell meghódítani. A világ meghódításának elsö feltétele, hogy meghódítsuk Kínát. Ha meg tudjuk hódítani Kínát, akkor a kisázsiai országok, India, söt a déltengeri országok is félni fognak tölünk, és megadják magukat nekünk. A világ akkor majd megérti, hogy Kelet-Ázsia a mienk, és senki sem meri vitatni jogainkat . . . Kína eröforrásainak birtokában rátérünk India és a déltengeri országok meghódítására, azután Kisázsia, Közép-Ázsia, végül Európa meghódítására."49 A japán imperializmus arra törekedett, hogy teljes és korlátlan uralmat biztosítson magának Mandzsúriában, mert ez az ország jó felvevöpiac volt, gazdag nyersanyagforrásokkal rendelkezett (föleg hasznos ásványokban bövelkedett), és rendkívül elönyös tökebefektetési területnek ígérkezett. A japán imperialistáknak az volt a szándékuk, hogy Mandzsúriát agressziós támaszpontul fogják felhasználni, s onnan indítanak támadást Kína többi része, valamint a szovjet Távol-Kelet és Szibéria ellen. Tanaka tábornok tervének szerves része volt a Szovjetunió elleni agresszió. "Nemzeti fejlödésünk programjának megvalósítása során mondja a már említett memorandum minden bizonnyal ismét össze kell mérnünk fegyvereinket Oroszországgal . . ."50 Tanaka memorandumát a japán monopolisták élénk helyesléssel fogadták, és ez lett a japán imperializmus egész további hódító politikájának alapja. A japán kormány tehát Északkelet-Kína elfoglalására készülödött, de tartott imperialista vetélytársai ellenlépéseitöl. Ilyen helyzetben sok függött attól, hogyan sikerül megválasztani az agresszió idöpontját. Tekintettel az 1929-ben kezdödött gazdasági világválság elmélyülésére, a japán imperialisták úgy látták, hogy elérkezett a kedvezö pillanat a Kína elleni fegyveres agresszióra. Arra számítottak, hogy a saját gazdasági nehéz ségeikkel elfoglalt nyugati hatalmak nem tudnak majd aktívan beavatkozni a távol-keleti eseményekbe. Azonkívül nem minden alap nélkül úgy vélték, ha ÉszakkeletKína elfoglalását azzal indokolják, hogy hídföt akarnak létesíteni a Szovjetunió elleni háborúhoz, akkor a többi hatalom, mindenekelött az Egyesült Államok részéröl nem fognak ellenállásba ütközni, söt még támogatást is kaphatnak. Számításba vették Csang Kaj-sek klikkjének áruló politikáját is; ez a klikk minden figyelmét arra fordította, hogy hadjáratot szervezzen Kína felszabadult és kommunista vezetés alatt álló körzetei ellen. Amikor a japán kormány meggyözödött róla, hogy a külpolitikai helyzet kedvez az agresszióra, megbízható hátországot akart biztosítani magának, s ezért ádáz erövel csapott le Japán forradalmi mozgalmára, a kommunista pártra. 1931 tavaszán, nyarán és öszén havonta átlag 1500 embert tartóztattak le, akiket kommunista tevékenységgel vádoltak.53 Az egész országot a megtorlások hulláma borította el. A Japán Kommunista Párt erélyesen leleplezte a kormány reakciós belés `külpolítikáját. A kommunisták 1931. július 16-án kiáltvánnyal fordultak a japán, a koreai, a kínai munkásokhoz és parasztokhoz. A forradalmi mozgalomtól megrettent japán imperialisták állapította meg a kiáltvány félnek Japán, Korea és Kína dolgozóinak közös fellépésétöl, ezért nemzeti viszálykodást igyekeznek elöidézni, hogy ily módon aláaknázzák a dolgozók osztályszolidaritását. A japán imperialisták azért akarják elfoglalni Mandzsúriát hangsúlyozta a kommunista párt -, hogy azt gyarmatukká és a Szovjetunió ellen tervezett támadásuk hídföjévé változtassák.54 1931. szeptember 18-án este 10 órakor a japán katonai klikk provokáció céljából kisebb robbantást szervezett Mukdentöl északra, a Dél-Mandzsúriai Vasút Japánhoz tartozó szakaszán. Ez a robbanás szolgált ürügyül a támadásra; az agresszorok azt állították, hogy az kínai partizánok müve. A rákövetkezö 48 óra alatt a japán militaristák elfoglalták egész Dél-Mandzsúriát, Mukdent is. Három hónap alatt pedig Északkelet-Kína egész területét megszállták. (Lásd a 2. számú térképet.) A japánok gyors sikerét az magyarázza, hogy jóformán sehol sem ütköztek szervezett ellenállásba. Amint az agresszió megkezdödött, Csang Kaj-sek azt az áruló rendelkezést küldte táviratilag Csang Hszüe-liangnak, Északkelet-Kína kormányzójának, hogy "kerülje az incidens kiterjedését, határozottan tiltsa meg az ellenállást".55 A japán kormány jól számított, amikor feltételezte, hogy a többi kapitalista hatalom nem áll útjában az agressziónak, hanem várja, hogy mikor támad Japán a Szovjetunióra. Stimson amerikai külügyminiszter így írt ebböl az alkalomból: "Ha valaki azzal a számítással tervezett Żrobbantást® Mandzsúriában, hogy a világ nem fogja ebben megzavarni, akkor kétségkívül sikeresen választotta meg a pillanatot"55. Ugyancsak Stimson írta a második világháború után: "A csendes-óceáni óriási harc, mely Pearl Harborban kezdödött 1941. december 7-én, logikus következménye volt a Mandzsúriában lezajlott eseményeknek. Ekkor már világosan kirajzolódtak a második világháború körvonalai. A háború szörnyü útja a Mukden közelében húzódó vasúti sínektöl Hirosima és Nagaszaki bombázásáig vezetett."57 Anglia és Franciaország már az agresszió legelején szintén Japánnak kedvezö álláspontot foglalt el. A Morning Post címü angol lap 1931. november 10.-én ezeket írta: "Ha arra gondolunk, hogy Japán szilárd vonalat tart Mandzsúriában . . . hálával tartozunk neki ezért, és helyeselnünk kell eljárását." Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormánykörei mindazonáltal nem akartak kimaradni a kínai zsákmányból, ök is igényt tartottak a maguk részére. Anglia és Franciaország megbízottai Dawes londoni amerikai nagykövet részvételével titkos tanácskozásokat tartottak Párizsban; megvitatták azt az amerikai tervet, melynek értelmében amerikai, angol és francia csapatok megszállnák Dél-Mandzsúriát, és ott "semleges övezetet" létesítenének. Ez a terv lehetöséget nyújtott arra, hogy egy csapással több legyet üssenek. Elöször is, a "semleges zóna" elzárná dél felé az utat a japán csapatok elött, s így azok nem hatolhatnának be Kína többi területére, ahol a párizsi tanácskozás részvevöi közvetlenül is érdekelve voltak. Másodszor, a terv alkalmasnak ígérkezett arra, hogy alapul szolgáljon a nemzetközi imperializmus fegyveres intervenciójára Kínában. Harmadszor, az amerikai terv abból a meggyözödésböl indult ki, hogy ha a japán agressziót nem engedik tovább déli irányban, akkor az északnak fog fordulni, vagyis a Szovjetunió ellen. Az amerikai kormány terve azonban nem sikerült. Japán nem egyezett bele a "semleges zóna" létesítésébe, és csapatait gyorsított ütemben meneteltette déli irányban. Ekkor a Népszövetség Tanácsa, mely majdnem három hónapon át hasztalan próbálta megoldani a mandzsúriai kérdést, 1931. december 10.-én, az angol Lytton elnökletével bizottságot alakított "a mandzsúriai incidens kivizsgálására". A bizottság valódi megbízatása az volt, hogy kipuhatolja: nem volna-e hajlandó Japán a többi imperialista hatalommal békésen megosztozni Kínán. Japán azonban hallani sem akart arról, hogy támadásának gyümölcseit másokkal ossza meg, s rabló érdekeit kész volt bármilyen eszközzel megvédeni. Az amerikai kormány nyugtalanul figyelte, hogyan alakul a "nyitott ajtók" imperialista politikájának sorsa Mandzsúriában, s amellett az USA belsö-kínai érdekeit is féltette. Ezért 1932. január 7-én olyan értelmü jegyzéket küldött Japánhoz és Kínához, hogy az Egyesült Államok nem ismer el semmiféle olyan japán-kínai egyezményt, amely sértené a Kínával kapcsolatos "nyitott ajtók" politikáját.58 Ilyenformán tehát az Egyesült Államok nem ismerte el Japán mandzsúriai területi hódításait. Ebben az amerikai politika kétszínüsége nyilvánult meg: egyfelöl szemet hunytak a japán agresszió fölött, abban a reményben, hogy Japán majd megtámadja a Szovjetuniót; másfelöl elégedetlenek voltak amiatt, hogy Japán Mandzsúriában és egész Kínában véget akar vetni a "nyitott ajtók" politikájának, s ott a saját egyeduralmát kívánja megvalósítani. A japán területrablók kínai hódításainak "el nem ismerése" lehetövé tette az amerikai propagandának, hogy az Egyesült Államokat Kína "védelmezöjének" és a kínai nép "barátjának" tüntesse fel. Az amerikai kormány egy késöbbi képmutató kijelentése szerint a mandzsúriai kérdésben elfoglalt álláspontja volt "az amerikai politika alapja" a Távol-Keleten, egészen addig, amíg Japán Pearl Harborra nem támadt.59 Az imperializmus politikájával ellentétben a Szovjetunió és az egész nemzetközi kommunista és munkásmozgalom erélyesen megbélyegezte a japán agressziót, és erkölcsi támogatásban részesítette a kínai népet. A Pravda 1931. szeptember 25-i vezércikkében így írt: "A Szovjetunió dolgozói rendkívül nagy figyelemmel kísérik a Kínában folyó harcot. Együttérzésük a kínai népet támogatja." Szerte a Szovjetunióban tömeggyülésekkel és tüntetésekkel tiltakoztak a Kína ellen irányuló japán agresszió ellen. 1932. február 6-án Németország, Franciaország, Anglia, az Amerikai Egyesült Államok, Csehszlovákía és Lengyelország kommunista pártjai közös kiáltványban hangsúlyozták: Kínát meg kell védelmezni attól, hogy az imperialista hatalmak feldarabolják, és a proletariátusnak fokoznia kell a kínai nép anti imperialista mozgalmának juttatott nemzetközi segítségét. A kiáltvány harcra hívta a burzsoá Nyugat munkásosztályát az imperialisták szovjetellenes hadjárat szervezésére irányuló próbálkozásai ellen.60 Mandzsúria japán megszállása új szakaszt nyitott a kínai nép nemzeti szabadságharcában. Kína forradalmi eröi a kommunista párt vezetésével bátran szembeszálltak a területrablókkal, és a partizánháború hamarosan egész Mandzsúriára kiterjedt. 1932. január végén a japán csapatok Sanghaj térségében hadmüveleteket kezdtek. Sanghaj volt akkor Kínában a külföldi tökebefektetések központja. (Lásd a 2. számú térkép betétjét.) Itt müködött azoknak az angol és amerikai cégeknek a többsége, amelyek behatoltak a kínai iparba és kereskedelembe.61 Sanghaj munkásai a kommunisták buzdítására elszántan szembeszálltak a japán rablókkal. Példájuk magával ragadta az ugyanabban a körzetben tartózkodó 19. kínai hadsereget, amelynek katonáit és tisztjeinek egy részét magas fokú nemzeti öntudat lelkesítette. Munkások és katonák, Sanghaj dolgozó tömegei hallatlan hösiességgel harcoltak a japán agresszorok ellen. A sanghaji proletariátus bátor küzdelme egész Kínában új lendületet adott a nemzeti szabadságmozgalomnak, és óriási hatással volt a Kelet népeire, Csang Kaj-sek kormánya attól tartott, hogy a kínai nép felszabadító harca a Kuomintang-klikk ellen irányuló tömegmozgalommá válik, ezért tárgyalásokat kezdett Japánnal. 1932. május 5-én olyan értelmü megállapodást írt alá a japán kormánnyal, hogy mindkét fél kivonja csapatait Sanghaj körzetéböl, s ily módon véget vetnek a "sanghaji incidensnek". Mialatt Csang Kaj-sek klikkje tovább haladt a hazaárulás útján, a Kínai Kommunista Párt egyre nagyobb méretekben bontakoztatta ki a japán imperialisták visszaverésére indított népi harcot. A felszabadított kínai körzetek ideiglenes központi kormánya 1932. április 14-én hivatalosan hadat üzent Japánnak, és a kínai néphez kiáltványt intézett, mely többek között a következöket tartalmazta: "A Kínai Szovjet Köztársaság ideiglenes központi kormánya hivatalosan hadat üzen Japánnak, és élére áll a kínai Munkás-Paraszt Vörös Hadseregnek, az elnyomott tömegeknek, hogy nemzeti-forradalmi háborúval kiüzze a japán imperializmust Kínából, hogy küzdjön a Kínát egymás közt felosztani akaró imperialista hatalmak ellen, hogy kivívja a kínai nemzet teljes szabadságát és önállóságát."62 Ezzel egyidejüleg az ideiglenes központi kormány külön nyilatkozatban együttmüködést ajánlott fel bármely kínai fegyveres alakulatnak, hogy közösen harcoljanak a japán és más gyarmatosítók ellen. A kuomintangisták azonban a felhívást figyelmen kívül hagyták. A Kuomintang áruló politikája megkönnyítette a japán uralkodó köröknek terveik végrehajtását. Mandzsúriát elszakították Kínától, és 1932. március 9-én Mandzsukuo néven új állammá nyilvánították. A japán monopóliumok korlátlan gazdasági és politikai uralmat létesítettek itt. Japán kormánya hamarosan katonai szövetségi szerzödést kötött Mandzsukuóval. A Lytton-féle bizottság, miután hosszasan idözött Mandzsúriában, 1932. október elején a Népszövetség elé terjesztette jelentését. A gyarmatosító ideológiától áthatott jelentés elítélte a kínai nép Japánellenes mozgalmát. Szerzöi azonban annyit mégis kénytelenek voltak elismerni, hogy Mandzsúria Kínának elválaszthatatlan része, s hogy Japán megszegte nemzetközi kötelezettségeit. 1932. december 24-én a Népszövetség közgyülése jóváhagyta a Lytton-féle jelentést. Japán nem volt hajlandó elismerni a Népszövetség határozatát, s emiatt kiélezödtek az imperialista ellentétek. A Népszövetség közgyülése 1933. február végén újabb határozatot hozott, amelyben a japán csapatoknak Mandzsúriából való kivonását követelte, s kimondta, hogy Mandzsúria továbbra is Kínához tartozik, de széles körü autonómiát kell kapnia. A határozat ugyanakkor figyelembe vette, hogy Japánnak Mandzsúriában "különleges érdekei" vannak. Japán a Népszövetség határozatára újabb támadással válaszolt. Elfoglalta az észak-kínai Zsehol tartományt, és azt Mandzsukuóhoz csatolta. S hogy szabad keze legyen a további agresszióhoz, 1933. március 27-én kilépett a Népszövetségböl. Mandzsúria elszakítása után a japán imperialisták támaszpontot kezdtek kiépíteni egész Kína meghódítása és a Szovjetunió elleni háború céljából. Mandzsukuo területén gyors ütemben épültek a repülöterek, kaszárnyák, katonai raktárak, hadászati fontosságú vasútvonalak. 1931-ben Északkelet-Kína területén 6140 kilométer hosszú vasúti hálózat volt (beleértve a Kelet-Kínai Vasutat is); 1936-ban pedig már 8336 kilométert tett ki a vasútvonalak hossza.63 1931-ben mindössze 5 repülötér volt ezen a területen, 1936-re azonban 38 új repülöteret építettek a japánok.64 Ugyanilyen elökészületeket folytatott a japán katonai klikk Koreában is, amely Mandzsuria elfoglalása után a Kvantung-hadsereg hadtápterülete lett. A japán kormány ezzel párhuzamosan növelte fegyveres eröinek létszámát is. Míg 1932. január 1-én a Kvantung-hadsereg 50 ezer föböl állott (ami az egész japán haderö 20 százalékának felelt meg), 1937. január 1-én viszont ez a szám már több mint ötszörösére emelkedett.65 Gyorsított ütemben folyt a Kvantung-hadsereg felfegyverzése is. 1932. január 1-én 40 harckocsija, 300 lövege, 180 repülögépe volt, ezzel szemben 1937. január 1-én már 439 harckocsival, 1193 löveggel és 500 repülögéppel rendelkezett.65 Japán akcióira az Egyesült Államok és Anglia azzal feleltek, hogy fokozták csendes-óceáni katonai erejüket. Japánnal való konfliktusuk még fenyegetöbbé tette a háborús veszélyt. Ily módon a Távol-Keleten, a Csendes-óceán térségében létrejött a második világháború egyik veszedelmes tüzfészke, mely fokozta annak veszélyét, hogy a japánok mandzsúriai támaszpontjukról támadást indítanak a Szovjetunió ellen. A japán hadsereg vezérkarának egyik, még 1931 tavaszán kelt dokumentuma szerint "általá nosan fel kell mérni Észak-Mandzsúria körzeteit", valamint Észak-Koreát is, hogy tisztázni lehessen, milyen lehetöség nyílik az "OCU" és a "HEJ" tervek megvalósítására.67 Az "OCU" a Szovjetunió elleni, a "HEJ" pedig a Kína elleni háború tervének fedöneve volt. A Szovjetunió Kommunista Pártja és kormánya, hogy gátat vessen a japán agressziónak, sürgös intézkedéseket tett: megerösítette távol-keleti határainak védelmét, fegyveres eröinek egy részét Mandzsúria és Korea határainál helyezte el, megerödített körleteket létesített, és partvédö ütegeket állított fel. Intézkedései fontos szerepet játszottak a Szovjetunió ellen tervezett támadás elhárításában. A szovjet kormány megszilárdította Kínával való kapcsolatát, és erkölcsileg támogatta a japán agresszió ellen. A Szovjetunió kezdeményezésére 1932. december 1-re ismét helyreállt Kínával a diplomáciai kapcsolat, mely korábban Csang Kaj-sek szovjetellenes provokációi miatt megszakadt. A diplomáciai kapcsolat felújítása alkalmából a szovjet kormány kijelentette: "A Szovjetunió népei mindig nagy rokonszenvvel viseltettek és viseltetnek jelenleg is a kínai nép iránt, helyeslik ama törekvését, mely függetlensége és szuverenitása, valamint nemzetközi egyenjogúsága kivívására irányul . . . Ilyen érzelmek . . . diktálták a kapcsolatok mostani felújítását."68 A szovjet kormány a Japánnal való viszony megjavítása, és a távol-keleti béke megszilárdítása érdekében 1931. december 31-én az éppen Moszkvában tartózkodó Joszidzava japán külügyminiszternek azt javasolta, hogy a két állam kössön egymással megnemtámadási egyezményt. 3. Fasiszta puccs ,Németországban. Németország a háború fö tüzfészkévé válik. A japán kormány sokáig késlekedett a válasszal, s végül 1932. december 13-ijegyzékében közölte, hogy nem kíván a Szovjetunióval ilyen megállapodást kötni. Elutasító magatartását azzal indokolta, hogy "adott esetben az idö még nem érett meg a tárgyalások hivatalos megkezdésére". A valódi ok persze az volt, hogy a Szovjetunió megtámadására készülödö japán imperialisták nem akartak magukra vállalni olyan kötelezettséget, amely korlátozta volna cselekvési szabadságukat. Mivel a japánok nem hagyták abba provokatív tevékenységüket a Kelet-Kínai Vasút szakaszain, a Szovjetunió hogy a japán imperialistáknak ne legyen ürügyük a háború megkezdésére a következö ajánlatot tette: hajlandó átengedni Japánnak ezt a vasútvonalat 250 millió yenért, ami a vasút értékének csupán egy részét tette ki. A japán kormány 50 millió yent ígért. A tárgyalások majdnem két évig húzódtak. Csak 1935. március 23-án írták alá az egyezményt, amelynek értelmében Mandzsukuo hatóságai 140 millió yenért megvásárolják a vasutat. Ez az összeg jóval kevesebb volt annál, amit annak idején a cári kormány Oroszország népeinek rovására e vasút megépítésébe fektetett. A mandzsúriai események arról tanúskodtak, hogy a japán imperializmus aktívan bekapcsolódott a világ felosztásáért folyó harcba. A nemzetközi viszonyok kiélezödése a Csendes-óceán térségében a kapitalizmus egyenlötlen fejlödésének következménye volt, és az új világháború elsö tüzfészkének kialakulását eredményezte. A burzsoá történetíróknak természetesen nem kellemes feltárni a háborúk valódi okait. Ezért nyilatkozott így Churchill a Távol-Keletröl: "Itt az események éppoly katasztrofális fordulatot vettek, mint Európában, és ennek oka (a mi kiemelésünk Szerk.) az a gondolati és cselekvési paralízis volt, amely az egykori és eljövendö szövetségesek vezetöit sújtotta." A távol-keleti események kibontakozásának valódi okai nem csupán a vezetö államférfiak gondolkodásának fogyatékosságaiban, hanem magában a kapitalizmus természetében is rejlettek. A kapitalizmus törvényszerüségei vezettek a Távol-Keleten új imperialista háborúhoz, mely a világ újrafelosztásáért, a csendes-óceáni hegemóniáért folyt. Az elsö világháború következményei különösen nagy erövel éreztették hatásukat Németországban. Bár a nehézipar és a hadiipar feltámasztása jelentös mértékben a külföldi föleg amerikai hitelekböl történt, mindamellett nagy belsö kiadásokat is követelt. Ezek a kiadások a külföldi kölcsönök törlesztésével és a jóvátételi összegekkel együtt súlyosan nehezedtek a dolgozók vállára. Németország helyzetét még az is súlyosbította, hogy a gazdasági válság éveiben termelése erösen megcsappant. Az ipar termelökapacitásának kétharmada kihasználatlan maradt. A válság következtében jelentös mértékben rosszabbodott a városi és vidéki dolgozók helyzete. Hivatalos adatok szerint 1933 elején 6 millió munkanélküli volt Németországban, nem számítva a részleges munkanélkülieket. A munkások, parasztok, háziiparosok, kisiparosok milliói szenvedtek a válságtól. Ilyen körülmények között a német monopolista burzsoázia nagyarányú támadást indított a dolgozók ellen. Úgy látta, hogy hatalma megszilárdítását, és az új háborúra való felkészülést csak akkor tudja megvalósítani, ha megsemmisíti a weimari köztársaság73 rendszerét, és helyébe fasiszta diktatúrát állít. A kormány 1930 és 1932 között olyan rendkívüli határozatokat hozott, melyek az ország fasizálásának és a néptömegek kifosztásának célját szolgálták. A politikai kilengések elleni harcot meghirdetö, 1931 tavaszán megjelent elnöki rendelet éle a munkások és a kommunista párt szervezett fellépései ellen irányult. 1931 júniusában egy rendkívüli elnöki dekrétum leszállította a munkások és alkalmazottak bérét, az öregek és rokkantak nyugdíját, a munkanélküli segélyt. 1931 decemberében egy újabb rendkívüli rendelet további 10-15 százalékkal csökkentette a munkások és alkalmazottak bérét, ami összesen körülbelül 6 milliárd márkát jelentett évente. 750 ezer nyugdíjastól teljesen megvonták a nyugdíjat. Az elsö világháborúban vereséget szenvedett német imperialisták nem mondtak le nagyszabású hódító terveikröl. Annak ellenére, hogy Németországban a monarchiát köztársaság váltotta fel, és a kormányban új emberek ültek, az ország politikájában továbbra is ugyanazok a társadalmi erök uralkodtak, amelyek az elsö világháborút elöidézték. A német imperializmus agresszivitását a háborús vereség nem gyöngítette meg, söt a revansszellem jelentösen fokozta. A világuralmi vágy a német imperialistáknak ez a gyógyíthatatlan betegsége ismét roppant erövel lángolt fel. Számukra a második világháború már napirendre tüzött kérdés volt. A német uralkodó körök revánsvágyai szemléletesen mutatkoztak meg abban, hogy mindjárt a világháború után fasiszta szervezetek alakultak, melyeket a monopolisták pénzeltek és buzdítottak. Az egyik ilyen szervezet a hitlerista már 1919-ben megalakult. Megkülönböztetö sajátossága az volt, hogy széleskörüen alkalmazta a szociális demagógia és népámítás eszközeit. Ez még a párt nevében is tükrözödött: "nemzetiszocialista" pártnak nevezte magát, ám a "szocializmus" emlegetése merö csalás és szemfényvesztés volt. A hitleristák azt állították, hogy ök Németországban "nemzetiszocializmust" akarnak teremteni, a dolgozókat megszabadítják a "plutokraták" uralmától, a munkásokat a kizsákmányolástól, a parasztokat és kisiparosokat a "százalék rabságától", a kiskereskedöket az áruházak konkurrenciájától, a kisvállalkozókat a nagytöke elnyomásától. Ez a szociális demagógia megtévesztette a lakosság bizonyos rétegeit, elsösorban a kispolgárságot. Valójában a hitlerista párt tevékenysége arra irányult, hogy megszilárdítsa a monopoltöke uralmát, s olyan imperialista belés külpolitikát valósítson meg, amely halálos ellensége a dolgozóknak, a középrétegeknek, a német nép nemzeti érdekeinek, a békének, a demokráciának és a szocializmusnak. A fasiszta diktatúra közvetlen elökészítését Németországban 1930-ban kezdték meg a fasizmus fökolomposai. Nemcsak magában Németországban, hanem külföldön is lázas tevékenységet fejtettek ki. A német monopolisták azt akarták, hogy terveikhez elsösorban amerikai pártfogóik helyeslését nyerjék meg. 1930 öszén az Egyesült Államokba utazott Schacht német bankár, akinek kiterjedt kapcsolatai voltak az ottani pénzügyi világban. Schacht az amerikai pénzemberek elött kifejtette, hogy Németországban fasiszta diktatúra felállítására van szükség. 1931 októbere folyamán Harzburgban tanácskozásra gyültek össze Németország legismertebb monopolistái, bankárjai, földbirtokosai, politikai és katonai személyiségei. A tanácskozásra a fasiszták vezéreit is meghívták. Albert Norden német történész szavai szerint "a régi és az új stílü reakciósok széles körü tanácskozása volt ez . . . A politikai és szociális reakció eröinek ezzel az összecsödülésével kezdödött az az általános támadás, amely tizenöt hónappal késöbb nyílt fasiszta diktatúrát eredményezett Németországban".74 A német reakció különféle csoportjai között levö éles ellentétek ellenére, a tanácskozás részvevöi követelték, hogy a hatalmat adják át a fasisztáknak. 1932 januárjában a nagyiparosok düsseldorfi konferenciáján 300 fináncmágnás jelenlétében Hitler részletesen kifejtette a fasiszta diktatúra programját. A belpolitika kérdéseit taglalva megígérte, hogy "teljesen megsemmisíti a marxizmust", külpolitikai vonatkozásban pedig az "élettér" meghódítását helyezte kilátásba. Ahhoz, hogy a német imperializmusnak megszerezze a világuralmat, Hitler 8 milliós hadsereg felállítását tervezte. A fasiszta diktatúra programját a gyárosok és pénzemberek konferenciája teljes helyesléssel fogadta, s a részvevök ott helyben nagy összegeket jegyeztek a hitlerista párt finanszírozására. 1932 május végén Németországban, von Papennel az élén, megrögzött reakciós kormány került hatalomra. Ez a kormány-alakítás közelebb hozta a fasiszta diktatúra megteremtését. A német dolgozók elkeseredett harcot vívtak a támadó reakció ellen, erélyesen védelmezték létérdekeiket és jogaikat. A munkásosztály aktivizálódott, tömörítette eröit, harcképessége növekedett. A jogaiért küzdö német proletariátus harcát nagyon megnehezítette a szociáldemokrata vezérek áruló politikája; ezek azt tanácsolták a munkásoknak, hogy "mentsék meg a kapitalizmust" a válságtól, támogassák a tökés gazdaságot. Ennek a jelszónak a jegyében folyt le 1931 májusában a német szociáldemokrácia lipcsei kongresszusa. Egyik vezetöjük, Tarnow, így szónokolt a kongresszuson: "Mi nem csupán a betegség megállapítása végett állunk a krónikus válságban szenvedö kapitalizmus betegágyánál, hanem mint orvosok is, akiknek kötelességük meggyógyítani a beteget." A német szociáldemokraták eszmeileg és szervezetileg lefegyverezték a munkásosztályt, és ezzel megtisztították az utat a fasiszta diktatúra elött. A Németországi Kommunista Párt, amelynek élén a munkásmozgalom olyan kiemelkedö harcosai álltak, mint Thelmann, Pieck, Ulbricht, leleplezte a szociáldemokrácia vezéreinek áruló politikáját. Ez volt az egyetlen párt, amely következetesen harcolt a német nép létérdekeiért, a reakció és fasizmus ellen. A gazdasági világválság éveiben a kommunista párt meghirdette "A német nép nemzeti és szociális felszabadításának programját", amelyet 1930 augusztusában tettek közzé. A program leleplezte a fasiszta pártot, bebizonyította, hogy az a munkások és az egész nép ellensége, anti szocialista párt, a legszélsöségesebb reakció pártja. A kommunisták, látva a háborús veszély növe kedését, a militarizmus, a háború elleni harcra szólították fel a dolgozókat. A programnak óriási jelentösége volt. "A Németországi Kommunista Párt történelmi érdeme olvassuk a Német Szocia lista Egységpárt Központi Bizottságának "A Németországi Kommunista Párt 35 éve® c. téziseiben -, hogy még a nacionalista üldözés dühöngö idöszakában is megmutatta a német népnek az egyetlen utat, amely a nemzeti felszabaduláshoz vezet rablóháborúk és más népek elnyomása nélkül a Szovjetunióval való szoros barátság és a békeharc útját." A program arra buzdította a dolgozókat, hogy keljenek harcra felszabadulásukért, jövöjükért. 1932 tavaszán és nyarán a Németországi Kommunista Párt erélyesen küzdött az egységfront létrehozásáért. A párt kezdeményezte az "antifasiszta akció" politikai tömegkampányát, mely a fasizmus és a reakció ellen, a rendkívüli törvények ellen irányult. 1932. július 10-én Berlinben összeült a fasizmus elleni harc egységfrontjának kongresszusa, s egy hangúlag elfogadta az antifasiszta akcióprogramot. A kongresszus, amelynek munkájában részt vettek kommunisták, szociáldemokraták, pártonkívüliek, azzal a felhívással fordult a munkásosztályhoz és minden dolgozóhoz, hogy "aktívan harcoljanak a dolgozó nép halálos ellensége a fasizmus és annak kiszolgálói ellen".77 1932. június és július folyamán a szociáldemokrata vezérek sztrájktörö politikája ellenére is 65 politikai sztrájk zajlott le Németországban a fasiszta terror és a rendkívüli törvények ellen, azonkívül több mint 300 sztrájk részvevöi gazdasági követeléseket támasztottak. Sok városban önvédelmi osztagok alakultak, amelyek bátran küzdöttek a fasiszta terroristák ellen, és közelharcokat vívtak a fasiszták rohamosztagaival. Papen kormánya nem sokkal késöbb, durván megsértve az alkotmányt, szétkergette Poroszország szociáldemokrata kormányát. A kommunista párt azt javasolta, hogy általános sztrájkkal válaszoljanak Papen alkotmánysértö lépésére. A szociáldemokrata vezérek azonban elutasították a javaslatot, s így lehetetlenné tették, hogy a munkásosztály egységesen lépjen fel a fasizmussal és a reakcióval szemben. 1932 öszén a Papen-kormány újabb rendkívüli törvényeket hozott a kommunista párt és a forradalmi munkások ellen: kimondták, hogy "hütlenségért" és "politikai gyilkosságért" halálbüntetés jár; a vállalkozóknak megadták azt a jogot, hogy akár 50 százalékkal is csökkenthessék a munkabéreket stb. A súlyos akadályok ellenére a kommunista pártnak 1932 öszén sikerült tömegharcot szerveznie a rendkívüli törvények ellen. 1932. szeptembertöl novemberig 800 óriási sztrájk zajlott le, s nem egy közülük a kormány reakciós politikája elleni tömegtüntetéssé szélesedett. Nagy jelentöségü volt a berlini szállítómunkások és közlekedési dolgozók sztrájkja, amelyben 32 ezer ember vett részt; ez a sztrájk november elején robbant ki, és a német föváros közlekedését jóformán teljesen megbénította. Az 1932 öszén magasra csapó sztrájkhullám, föleg pedig a berlini szállítómunkások sztrájkja megmutatta, mennyire ingatag a Papen-kormány, mennyire nem képes elfojtani a munkásosztály egyre növekvö ellenállását. A kormány táborában erösödött a zürzavar, mely abban is megnyilvánult, hogy Papen kabinetjét menesztették, és Schleicher tábornokot bízták meg kormányalakítással. Az 1932. november 6-án megejtett Reichstag-választások eredményei a kommunisták befolyásának növekedését mutatták. A kommunista párt 6 millió szavazatot kapott, 700 ezerrel többet, mint az 1932. július 31-i választásokon, és közel volt ahhoz, hogy megnyerje a legfontosabb proletárközpontok munkásainak többségét. A szociáldemokrata pártra 7 millió 200 ezren szavaztak, ami annyit jelentett, hogy 700 ezer választóját elvesztette. A hitlerista bandák dühöngö terrorja néhány hónap alatt a néptömegek egyre nagyobb felháborodását váltotta ki a fasiszta garázdálkodás ellen. A náci párt 2 millióval kevesebb szavazatot kapott, mint a július 31-i választásokon. Szociális demagógiával és a választók megfélemlítésével azonban még így is 11 millió 700 ezer szavazatot gyüjtött össze. 1932 végén 1933 elején Németországban az osztály-eröviszonyok helyzete nem kedvezett a proletariátusnak, melynek sorai közé éket vert a szociáldemokraták politikája. A reakció ezt a körülményt használta fel arra, hogy felszámolja a weimari köztársaságot, és nyílt terrorista diktatúrát teremtsen. 1932. november 12-én, Schacht kezdeményezésére, az iparbárók és bankmágnások levélben követelték Hindenburg elnöktöl, hogy adja át a hatalmat Hitlernek. A következö év január 4-én Schröder bankár Köln melletti villájában, Hitler és Papen részvételével tanácskozást tartottak a nagyiparosok és nagybankárok, s úgy határoztak, hogy az országban haladéktalanul bevezetik a fasiszta diktatúrát. Schleicher kormánya nem sokkal késöbb lemondott. 1933. január 30-án Hindenburg kinevezte Hitlert Németország kancellárjává. Forma szerint ez kormányváltozás volt, melyet a parlamenti elöírások betartásával hajtottak végre. Lényegét tekintve azonban államcsíny történt; nem egyszerüen arról volt szó, hogy az egyik burzsoá kormányt másik váltotta fel, hanem arról, hogy az osztályuralom egyik formája a burzsoá parlamentarizmus átadta helyét az osztályuralom másik formájának, "az imperialista reakció legvéresebb diktatúrájának" A fasiszták hatalomra jutása azt jelentette, hogy a német állam vezetését a német imperializmus legagresszívabb, legreakciósabb, legragadozóbb körei kaparintották meg. "A hitleri fasizmus mondotta Dimitrov nemcsak burzsoá nacionalizmus. A hitleri fasizmus vadállati sovinizmus. Ez a politikai banditizmus kormányrendszere, a munkásosztállyal és a parasztság, a kispolgárság és az értelmiség forradalmi elemeivel szemben alkalmazott provokációk és kínzások rendszere. Ez középkori barbárság és vadállatiasság. Ez féktelen agresszió más népekkel és országokkal szemben."80 A Németországi Kommunista Párt még ugyanazon a napon, január 30-án azt javasolta a szociáldemokrata párt vezetöségének, hogy lépjenek fel közösen a Hitler-Hugenberg-Papen fasiszta diktatúra ellen, és hirdessenek általános sztrájkot. A szociáldemokrata vezérek azonban kijelentették, hogy "Hindenburg az alkotmány alapján ismerte el Hitlert", hogy "a proletariátusnak nem szabad idö elött ellönie az általános sztrájk puskaporát", hanem a küszöbönálló Reichstagválasztások döntö harcára kell összpontosítania minden eröfeszítését (a fasiszták ugyanis március 5-re új választásokat írtak ki). Igy hiúsították meg a szociáldemokrata vezérek a kommunista pártnak az antifasiszta egységfront létrehozására irányuló újabb kísérletét. "A munkásosztály megosztottsága folytán az a hösi harc, amelyet Németország kommunista pártja, Ernst Thelmann vezetésével közösen vívott azokkal a szociáldemokratákkal, szakszervezetekkel és demokrata polgárokkal, akik részt vettek az antifasiszta küzdelemben, nem tudta megakadályozni a fasiszták hatalomra jutását és a német fasiszta imperializmus hódító háborúinak megkezdését."83 A puccsot közvetlenül követö idöben Hitler kormányának helyzete bizonytalan volt. A náci párt akkor még nem volt korlátlan úr az országban. A kommunisták vezette antifasiszta mozgalom egyre szélesedett. A Reichstagot feloszlatták ugyan, de a közelgö választások vereséget is hozhattak a fasisztáknak. Ezért üldözö hadjáratot kezdtek a kommunista párt ellen, amely most súlyos helyzetbe került. 1933. február 20-án Hitler és Göring tanácskozásra ült össze Németország leghatalmasabb nagyiparosaival. A monopolisták lelkesen helyeseltek, amikor a fasiszta vezérek elöterjesztették programjukat: a burzsoá demokrácia maradványainak felszámolását, a munkásszervezetek szétzúzását és a háborúra való felkészülést. A tanácskozás részvevöinek nevében Krupp megköszönte Hitlernek, hogy "világos elképzelést adott eszméiröl". Miután a hitleristák elnyerték az imperialista Németország valódi gazdáinak hozzájárulását, hozzáláttak programjuk megvalósításához. Úgy határoztak, hogy a kommunista párt szétzúzásával kezdik. Február 26-i gyülésükön Szászország fasiszta gauleitere, Mutschmann így ordítozott: "Bertalan-éjszakára van szükség! Enélkül nem megy a dolog."85 Február 27-én a fasiszta rohamosztagokat riadókészültségbe helyezték. Az egész országban mindenfelé új börtönöket és kínzókamrákat létesítettek. Hogy könnyebben menjen a demokratikus szabadságjogok maradványainak felszámolása, a hitleristák nagyszabású provokációra határozták el magukat azt eszelték ki, hogy felgyújtják a birodalmi gyülés épületét, és a büncselekményt a kommunisták nyakába varrják. A gyújtogatók Göringnek, a Reichstag fasiszta elnökének házában rendezkedtek be. Ezt a házat föld alatti folyosó kötötte össze a Reichstaggal (központi fütés vezetékeinek lefektetésére készült); s ezen keresztül a fasiszta merénylök február 27-röl 28-re virradó éjjel behatoltak a parlamentbe, és felgyújtották az épületet. A felcsapódó lángok mintegy elöhírnökei voltak annak a tüzvésznek, amely hamarosan Európa-szerte fellobbant, jelezve a német agresszió útját. A hitleristák a kommunistákat vádolták a Reichstag felgyújtásával. A fasiszta terror szörnyü gépezete teljes gözzel megindult. Hindenburg már másnap rendkívüli rendeleteket írt alá ("A nép és az állam védelméröl", "A német nép elárulása és a hütlenségi cselekmények ellen"), amelyek arra szolgáltak, hogy a fasizmussal és a reakcióval való mindennemü szembeszállást elfojtsanak. Az országban kihirdették a rendkívüli állapotot, megkezdödtek a tömeges razziák és letartóztatások. Rövid idö alatt a Németországi Kommunista Pártnak több mint 4 ezer vezetö funkcionáriusát tartóztatták le, és a fasiszta diktatúra elsö két évében 60 ezernél is több aktív kommunistát vetettek börtönbe. 1933. március 3-án a fasiszták kezére került Ernst Thelmann, a Németországi Kommunista Párt vezére, március 9-én pedig Dimitrov, aki akkor Németországban tartózkodott. A fasiszta banditák a kommunista párt sok vezetö funkcionáriusát meggyilkolták részint letartóztatásukkor, részint a koncentrációs táborokban. A fasiszta terror áldozatai között voltak: Franz Stenzer és John Scheer, a párt központi bizottságának tagjai; Erich Steinfurt, Rudolf Schwarz, Eugen Schönhaar, az illegális központi bizottság munkatársai; Ernst Putz és Walter Schütz Reichstagképviselök; Albert Funk, a bányászok vezetöje, és még sok kiváló pártaktivista. A pártvezetöség kénytelen volt külföldre szöktetni Wilhelm Pieck, Walter Ulbricht, Wilhelm Florin, Fritz Heckert központi bizottsági tagokat és más tekintélyes funkcionáriusokat, hogy megmentse életüket és biztosítsa a földalatti harc további vezetését. Amikor a német imperialisták hadjáratot indítottak a szervezett munkásmozgalom ellen, "a marxizmus kiirtásáért", lehetöséget akartak teremteni arra, hogy akadálytalanul megvalósíthassák háborús politikájukat mind az országon belül, mind a határokon túl. A kommunista párt azonban szilárdan állt a marxizmus-leninizmus alapján, önfeláldozóan védelmezte az ország nemzeti érdekeit, és egybeforrottsága, elvi elszántsága erösebbnek bizonyult a hitlerista terrornál. 1933. március 5-én, dühöngö rémuralom közepette zajlottak le a birodalmi gyülési választások. A kegyetlen üldöztetés ellenére a kommunista párt 4 millió 800 ezer szavazatot kapott, ami a nép széles rétegeinek bizalmáról tanúskodott. A fasiszták azonban nem engedték be a kommunistákat a parlamentbe, törvénytelenül megsemmisítették mandátumaikat. A kommunista pártot hivatalosan betiltották, és letartóztatták azokat a kommunista képviselöket, akiknek nem sikerült elrejtözniük. Az új Reichstag március 24-én rendkívüli teljhatalommal ruházta fel Hitler kormányát. Nemcsak a végrehajtó, hanem a törvényhozó hatalmat is a kezébe adta. A rendkívüli teljhatalomra vonatkozó törvény értéktelen papírronggyá változtatta a weimari alkotmányt. Hindenburg 1934. augusztus elején bekövetkezett halála után a köztársasági elnöki tisztséget eltörölték, és Hitler a saját kezébe ragadta az ország egész kormányzását, hogy még odaadóbban szolgálhassa az iparmágnásokat, bankvezéreket és junkereket. A Reichstag képviselöit ezentúl nem választották, hanem a fasiszta vezérek nevezték ki. A hatalomra jutott fasizmus ki akarta irtani a munkásosztály élcsapatát, és teljes erejével csapott le a kommunista pártra. A munkáspártokat és a demokratikus szervezeteket szétzúzták, a proletariátus legjobbjait börtönbe vetették vagy koncentrációs táborba hurcolták. A Hitler-diktatúra éveiben 200 ezer embert gyilkoltak meg, kínoztak halálra a fasiszta hóhérok, és több mint 3 millió áldozatuk sínylödött hosszú ideig börtönben. 1933. május elején a fasiszta rohamosztagok szétkergették a reformista szakszervezeteket. Létrehozták az úgynevezett "munkafrontot", amely a hitlerista Ley vezetésével a vállalkozókat és a munkásokat közös szervezetbe egyesítette. Ennek a fasiszta tömegszervezetnek az volt a feladata, hogy a munkásokat teljesen a vállalkozóknak rendelje alá, és a vállalatokhoz láncolja öket. Körülbelül száz nap leforgása alatt a német munkásokat megfosztották mindazoktól az elemi szabadságjogoktól, amelyeket száz évig tartó súlyos osztályharcok árán vívtak ki. A fasiszták kiterjedt terrorgépezetet szerveztek a dolgozók ellen; ide tartoztak: a titkosrendörség (Gestapo), a biztonsági szolgálat (SD), a rohamosztagok (SA), a védelmi osztagok (SS), a rendörség. Szerteágazó kémés besúgó hálózatot is szerveztek. A kegyetlen fasiszta terror, a kommunisták és haladó munkások tömeges letartóztatása, a szakszervezetek szétzúzása súlyos csapást mért Németország munkásosztályára. 1933 júliusában a kormány rendelettel betiltott minden pártot az országban, kivéve a nácipártot. A hitleristák 1934 januárjában kibocsátották a "nemzeti munkára" vonatkozó törvényt, amely megszabta a munkanap idötartamát, a munkabéreket, a bírságokat, a munkásfelvétel és elbocsátás módját; ez a törvény korlátlan jogokat biztosított a vállalatok, üzemek tulajdonosainak. Ilyenformán tehát a munkásokat minden alapvetö szabadságjoguktól megfosztó politikai terror gazdasági terrorral párosult, amely a munkásokat meghatározott iparágakhoz, foglalkozásokhoz, söt egyes vállalatokhoz kötötte. A hitleristák úgy számítottak, hogy a kommunistákkal való kegyetlen leszámolás eredményeként a német militaristák kerülnek az európai reakciós erök élére, aztán a fasiszta módszerek segítségével egyszer s mindenkorra végeznek a kommunista és munkásmozgalommal. A Reichstag felgyújtásának provokációs perét 1933. szeptember 21-töl december 23-ig folytatták le Lipcsében. Dimitrovval együtt a fasiszták egy felbérelt provokátort is a vádlottak padjára ültettek, a holland Van der Lubbét. A gyújtogatás szervezöi ezt a provokátort bejuttatták a Reichstagba és ott "leleplezték", amikor az épület égni kezdett. A bírósági tárgyalási komédia azt a célt szolgálta, hogy a kommunistákat tegye felelössé a Reichstag felgyújtásáért, rehabilitálja a fasiszta gyújtogatókat és hóhérokat az országon belül és külföldön, s a világ közvéleménye elött igazolja a barbár terrort, a demokratikus erökkel való szörnyü leszámolást. Dimitrov ellen a hitlerista Németország egész államapparátusát mozgósították. A bíróság elött hosszú sorban vonultak fel a tanúk szerepét játszó rendörök, besúgók, provokátorok. A hamis tanúk között olyan fasiszta fökolomposok is szerepeltek, mint Göring és Goebbels, akik így akarták döntöen befolyásolni a bírósági tárgyalás kimenetelét. A nácik terveit azonban Dimitrov halomra döntötte, és az egész tárgyalást a fasizmust vádló perré változtatta. Az antifasiszta mozgalom világszerte felzúduló hatalmas hulláma, az a bátor kiállás, amellyel Dimitrov megvédelmezte a kommunizmus ügyét és leleplezte a fasiszta bíróságot, a lipcsei per csúfos összeomlását eredményezte. A fasiszta bíróság semmiféle bizonyítékot nem tudott felmutatni arra, hogy Dimitrovnak bármi köze is lett volna a gyújtogatáshoz, és elejtve a vádat, kénytelen volt felmenteni a rettenthetetlen forradalmárt. Ez a fasizmus nagy erkölcsi és politikai veresége volt. A Németországi Kommunista Párt még a dühöngö terror súlyos körülményei között is önfeláldozóan harcolt a fasizmus ellen. Hasztalan erölködtek a fasiszták, a párt tevékenységét nem voltak képesek elfojtani. A Gestapo 1935. június 3-i titkos körrendeletében ez a mondat olvasható: "Az illegalitásban levö Németországi Kommunista Párt nem szünteti be tevékenységét, hanem nagy arányokban folytatja."88 Az osztályellenségnek ez a beismerése világosan tanúskodik a német kommunisták hösiességéröl. Külpolitikai téren a németországi fasiszta diktatúra a világuralomért megindítandó háború közvetlen elökészítését és kirobbantását tüzte ki fö céljául. A fasiszta Németország uralkodó köreinek programjában elsörendü feladatként szerepelt a Szovjetunió szétzúzása. A Németországi Kommunista Párt Központi Bizottságának 1933. február 7-i illegális ülésén Ernst Thelmann kijelentette: "Hitler személyében olyan ember lett a birodalmi kancellár, aki külpolitikája irányelveként a Szovjetunió elleni háború kirobbantását hirdette meg."89 A német imperialisták nem csupán gazdasági okokból készültek háborúra a Szovjetunió ellen, nemcsak azért, hogy élelmiszert, nyersanyagokat, ipari berendezéseket raboljanak. A német hódítók már régóta gyülölték a szláv népeket, mindenekelött a nagy orosz népet, amely nemegyszer saját mellével állta el az idegen területrablók útját. Ez a gyülölet különösen elmélyült az októberi forradalom után, amikor létrejött a Szovjetunió, a nemzetközi forradalmi munkásmozgalom reménye és támasza, az imperialista ragadozók világuralmi törekvéseinek legföbb akadálya. A német monopolisták azonban nem úgy szándékoztak fellépni a Szovjetunió ellen, hogy imperialista vetélytársaik számára kaparják ki a tüzböl a gesztenyét. A német imperializmus rabló programjának egyik jellegzetessége az volt, hogy a német gyarmatbirodalom megalapítását magában Európában akarta kezdeni. Hitler a "Mein Kampf" (Harcom); címü könyvében, a német fasizmusnak ebben az embergyülölö kiáltványában egyenesen ki is mondta: "Ha arról beszélünk, hogy Európában új területeket kapjunk, akkor azokat föleg Oroszország rovására kell megszereznünk. Az új német birodalomnak ebben az esetben újra azon az úton kell hadjáratra indulnia, amelyet már régen megjártak a teuton lovagok, hogy a német karddal a nemzetnek mindennapi kenyeret, a német ekének pedig földet szerezzenek." A szovjetellenes terveit nagy hangon reklámozó német imperializmus a lehetö legnagyobb mértékben iparkodott kiaknázni az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormányköreinek bökezü támogatását; e körök a nemzetközi ellenforradalom támadó öklét látták Németországban, amely majd keresztes hadjáratot indít a Szovjetunió, a világ dolgozóinak nagy hazája ellen. Hitler azonban, aki az Egyesült Államok és Anglia monopolistáinak támogatásával jutott hatalomra, és az ö segítségükkel fegyverkezett, egyáltalán nem készült Németországot azok politikájának vak eszközévé változtatni. A német imperialisták a saját céljaikat követték; arra törekedtek, hogy a maguk hasznára osszák fel a világot, óriási német gyarmatbirodalmat teremtsenek, leverjék francia, angol, amerikai versenytársaikat, és kivívják maguknak a világuralmat. A fasiszta támadás veszedelme ott lebegett több európai ország fölött, s különösen Franciaországot fenyegette, amely a német imperializmus rabló törekvéseinek már régóta állandó tárgya volt. A fasiszták messzemenö rabló terveit a világháborúra való nagyarányú készülödés kísérte. A német imperialisták lázas ütemben militarizálták az egész gazdaságot. A terrorista diktatúrát bevezetö, az államgépezetet teljesen a saját érdekeinek alárendelö monopoltöke a dolgozók kifosztásának ismét azokhoz a formáihoz folyamodott, amelyeket az elsö világháború idején alkalmazott, s amelyek a porosz-német típusú állami monopolkapitalizmus rendszerét alkották. "Ez a csoport mutatott rá Lenin bevezette a tökés termelés államosításának elveit, a kapitalizmus óriási eröinek egyesítését az állam óriási eröivel egyetlen olyan gépezetté, amely az emberek tízmillióit állítja be az államkapitalizmus egységes szervezetébe." A fasiszta diktatúrában ez a rendszer még teljesebb formát öltött az új világháborúra való készülödés folyamán. A háború gazdasági elökészítését a német imperialisták, tábornoki karuk tevékeny segítségével, még jóval a fasiszta puccs elött megkezdték. A tábornoki klikk e szerepére utalva Blomberg vezértábornagy a háború után kijelentette : a tábornoki kar aktivitása "egyik fö oka volt annak a részben titkos újrafegyverkezésnek, amely Hitler hatalomra jutása elött körülbelül tíz évvel kezdödött, és a náci uralom alatt különösen nagy erövel folytatódott". A fasiszta kormány mindent elkövetett, hogy az ország egész gazdaságát alárendelje a fináncmágnásoknak. 1933. július 15-én megjelentek a kartellekre és a kényszerkartellek létesítésére vonatkozó törvények, amelyek a gazdaság militarizálását és a német monopóliumok gazdasági hatalmának további koncentrációját szolgálták. 1933 júliusában gazdasági fötanácsot szerveztek. Ennek a tanácsnak "Németország tényleges kormányának"34 tagjai a legnagyobb német monopóliumok képviselöi voltak. "A német gazdaság szervezeti felépítésének elökészítéséröl" szóló, 1934. február 27-én hozott törvény az egész gazdasági életet e monopolistákból álló tanács kezébe adta. A törvény értelmében létrehozták "a gazdaság egyesített szervezetét", melynek tagjai lettek az újjászervezett vállalkozói szövetségek, amelyek lényegileg kormányszervekké váltak, s egy maroknyi nagybankár és nagyiparos vezetése alá kerültek. A gyáriparosok korábbi birodalmi szövetsége az ipar birodalmi csoportjává változott, és Krupp irányítása alatt állott. Egész Németországot hadigazdasági körzetekre (Wehrwirtschaftsbezirkekre) osztották fel. Ez a rendszer kizárólag az átszervezett gazdasági egyesülések élén álló német monopolisták érdekeit szolgálta. A németországi monopóliumoknak ugyanis olyan szabályozásra volt szükségük, amely valamennyi vállalkozót tölük tett függövé minden fontos kérdésben: a termelés módjainak és mennyiségének meghatározásában, a nyersanyaggal való ellátásában, a munkaerök elosztásában, az árszintek megállapításában, a szabadalmak felhasználásában stb. 1936 szeptemberében a nácipárt nürnbergi kongresszusa jóváhagyott egy négyéves tervet, amely Németország gazdaságának a háborús készülödés vágányára való átállítását célozta. Hitler 1936 öszén titkos körrendeletekben ismertette a négyéves terv fö feladatait: a német hadseregnek négy év múlva cselekvésre készen kell állnia; a német gazdaságot erre az idöre szintén elö kell készíteni a háborúra. Az amerikai és angol monopóliumok segítségével újjászületett német hadigazdasági teljesítöképességre épült ismét a német militarizmus háborús politikája. A fasiszta Németország hadiipara gyors fejlödésnek indult. Szakadatlanul, évröl évre növekedtek a hadiipari tökebefektetések, amiröl a burzsoá közgazdászok adatai alapján összeállított alanti táblázat is tanúskodik. A hatalmas termelési kapacitás, amely a válság idején kihasználatlanul hevert, most lehetövé tette a termelés gyors bövítését. Hivatalos adatok szerint a német ipari termelés volumenének mutatója, mely 1933-ban 60,7 százalék volt (az 1929. évi termelést véve 100 százaléknak), 1938-ban már 125,7 százalékra emelkedett. A termelési eszközök melyeknek túlnyomó részét a hadiipar adta elöállításának mutatója ugyanezen idöszak alatt 43,6 százalékról 136,2 százalékra szökött fel. A saját eszközeire és az Egyesült Államok által oly bökezüen folyósított tökékre támaszkodva a német imperialisták rekonstruálták iparukat, és jelentösen megnövelték a termelés lehetöségeit. Németország gépgyártó üzemeinek termelése 1933-hoz képest 1938-ban majdnem négyszeresére növekedett. Még nagyobb arányú volt a legfontosabb hadászati anyagok termelésének fejlödése. Igy például 1932-ben 19 ezer tonna alumíniumot gyártottak, 1939-ben pedig már körülbelül 194 ezer tonnát, vagyis többet, mint Európa tökés országai együttvéve. Az amerikai monopóliumok segítségével a német gyárosok 1938-ban 1 millió 600 ezer tonnára emelték a szintetikus üzemanyag termelését. A második világháború kezdetére Németországnak volt a világon a legtöbb fémmegmunkáló gépe 1,6 millió gépegység. Ilyenformán egyrészt a dolgozók könyörtelen kizsákmányolásával és a gazdaságnak háborús vágányokra való átállításával, másrészt a külföldi hitelek felhasználása útján Németország ismét a legerösebb imperialista hatalmak sorába lépett, s eröteljesen készült a háborúra, a világ újrafelosztására. A német gazdaságban eszközölt tökebefektetések (milliö márkában) Év I Tökebefektetések összege I Hadiipari tökebefektetések 1932 2 590 620 1933 3 150 720 1934 6 760 3 300 1935 9 040 5 150 1936 13 220 9 000 1937 15 470 10 880 1938 21 030 15 500 A német imperialisták rövid idö alatt háborús vágányra állították át gazdaságukat, s megszervezték a fegyverzet és a haditechnikai eszközök nagy tömegü elöállítását. Németország 1939-ben 12,5-szer annyi hadianyagot gyártott, mint 1933-ban, a fasiszta diktatúra elsö esztendejében. Gyors ütemben építették a hadászati fontosságú müutakat és autósztrádákat. A Németországot nyugat-keleti irányban átszelö autóutak lehetövé tették a támadó célt szolgáló gyors csapatszállításokat. Az útépítés fontos része volt a háború elökészítésének. 1935-ben egyedül a közvetlenül katonai fontosságú autósztrádák építési munkálataira 750 ezer embert mozgósítottak. Az ilyen építkezés természetesen óriási összegeket emésztett fel, amint azt a következö táblázat is mutatja. Müutak építése Németországban 1932 I 1933 I 1934 Müutak építésére fordított összegek (millió márkában) 805 I 1238 I 1694 1935 I 1936 I 1937 I 1938 I 876 I 2144 I 2400 I 3376 A hadiipar kibövítése mellett a német imperialisták arra is nagy gondot fordítottak, hogy háborús tartalékkészleteket halmozzanak fel. 1939 végén néhány hadászati nyersanyagból a következö készleteik voltak: 10 hónapi szükségletnek megfelelö ólom; 13-18 hónapra elegendö ón, antimon, nikkel, króm, vanádium, wolfram, mangán; kobaltból nem kevesebb mint 30 havi készletet gyüjtöttek össze. A német gazdaságnak azonban sebezhetö pontjai is voltak, s ezek közé tartozott elsösorban a nyersanyaghiány. Például a német fémkohászat szükségleteit nem fedezte teljesen a hazai vasérc, nem volt elég mangánérc, kevésnek bizonyultak a színesfém-készletek. Nyersolajban és élelmiszerben is hiány mutatkozott. Mindezekben Németország hadigazdasága behozatalra kényszerült, Németország hadiiparának és egész hadigazdasági teljesítöképességének gyors növekedése fokozta a kapitalista országok fejlödésének egyenetlenségét, és kiélezte a kapitalizmus általános válságát. A gazdaság militarizálása óriási profitokat hozott a német hadiipari konszernek gazdáinak, miáltal a monopóliumok korlátlan hatalma még erösebbé vált az egész országban. A német statisztikai hivatal adatai szerint 1935 végén a részvénytöke végösszegében a konszernek a következö részaránnyal szerepeltek: a köszéniparban 82,4 százalék, a vaskohászatban 76,6 százalék, az elektromos energia termelésében 85,2 százalék stb. A konszernek az egész részvénytökének 85 százalékát tartották ellenörzésük alatt. Különösen nagy szerepet játszottak a következö konszernek: a németországi vegyipari termelést monopolizáló "I. G. `Farbenindustrie"; az "Acéltröszt", mely a német fémkohászat kapacitásának több mint felét ellenörizte; az "Általános Elektromossági Társulat", a "Friedrich Krupp" és mások. 1937-ben államköltségen megalakult a "Hermann Göring Birodalmi Müvek" elnevezésü hadi konszern, amelynek tényleges gazdája maga `Göring volt. Ez a konszern ragadta magához késöbb az Ausztriában és Csehszlovákiában levö fémkohászati, gépipari, autógyártó üzemeket, s így az ország egyik legnagyobb monopolista egyesülése lett. Az egyes monopóliumok között elkeseredett harc dúlt az uralomért. Krupp, Thyssen és a többi monopololigarchia a háborútól várták profitjuk megsokszorozódását, s lépésröl lépésre egyre közelebb taszították Németországot a véres örvényhez. Lenin hangsúlyozta, hogy "a háborúra termelö kapitalista vállalat (azaz a hadiszállításokkal közvetlenül vagy közvetve összekapcsolt vállalat nem egyéb, mint a kincstár rendszeres, törvényesített meglopása . . ." A német gazdaságnak békeidöben való militarizálása, mely fokozta az egyes iparágak közti aránytalanságot és ugrásszerüen megnövelte az improduktív kiadásokat, óriási összegeket igényelt a hadigazdaság finanszírozására. Németország a fasiszták hatalomra jutásától kezdve több mint 90 milliárd márkát költött a második világháború elökészítésére, nem számítva a fegyveres erök fenntartására fordított kiadá sokat. Ebböl az összegböl 55 milliárdot fegyvergyártásra, 10 milliárdot hadászati nyersanyagok beszerzésére, elöállítására és felhalmozására, a fennmaradó 25 milliárdot pedig állami katonai befektetésekre fordította. A német monopóliumok vezetöinek akaratából a hitlerista kormány Schachtot bízta meg a fegyverkezési program végrehajtásával. Schacht szerepe jelentös volt, minthogy öt nemcsak a német nagyburzsoázia, hanem az amerikai és angol finánctöke is bizalmi emberének tekintette. Schacht nevéhez füzödik azoknak az intézkedéseknek a többsége, melyeket a hitleristák az agresszió gazdasági elökészítésére foganatosítottak. 1934 augusztusában Schacht, megtartva a Reichsbank vezetését, gazdasági miniszter lett. Nos A két funkció összekapcsolása jelentösen kiterjesztette Schacht hatáskörét, és öt a hadigazdaság egyik legföbb vezetöjévé tette. 1935. május 21-én Schachtot a hadigazdaság fömegbízottjává nevezték ki. Rá hárult az a feladat, hogy "minden gazdasági eröt a katonai szükségletekre fordítson", és "munkáját még békés körülmények között kezdve meg", irányítsa a háború gazdasági elökészítését. A német fegyverkezés finanszírozását úgy valósították meg, hogy hallatlanul kifosztották, kizsákmányolták a dolgozókat, felemelték mind az egyenes, mind a közvetett adókat, felélték a Birodalmi Bank aranytartalékát, és megnövelték az államadósságot. Meg kell azonban jegyezni, hogy a Reichsbank aranyés valutatartalékai viszonylag jelentéktelen mennyiségük miatt nem játszhattak fontos szerepet a háborús program finanszírozásában. A fasiszta diktatúra kezdetekor Németországnak körülbelül 900 millió márka értékü aranykészlete volt. Alig másfél év leforgása alatt a hitlerista klikk az egészet elherdálta. A hadiipari befektetések fö forrását a különféle adók és illetékek alkották. Ezek 1933-tól 1938-ig évröl évre magasabbra szöktek, mígnem elérték a 10 milliárd márkát. Az adóterhek teljes súlyukkal a dolgozók vállaira nehezedtek, ugyanakkor a tökések jelentös kedvezményekben részesültek. A hadigazdálkodás finanszírozása céljából a lakosság egyes csoportjait a hitleristák közvetlenül is kifosztották. A feloszlatott burzsoá pártok és a szétzúzott szakszervezetek vagyonának nagy részét a haditermelés szükségleteire fordították. Ugyancsak a német hadiipari mágnások kapták meg azoknak a kényszerilletékeknek túlnyomó részét is, amelyeket Németország dolgozói fizettek be a "munkafront"-alapba; ez az összeg évente mintegy 300 millió márkára rúgott. Az 1933. június 12-én kiadott, a "német népgazdaság védelméröl" szóló törvény szentesítette a "nem árja származású" személyek és mindazok kifosztását, akik valamilyen oknál fogva kellemetlenek voltak a hitleristáknak. Schacht beismerése szerint ez az intézkedés csupán külföldi valutából 100 millió márkát eredményezett. A fegyverkezési program finanszírozásának egyik formája volt az is, hogy rövid lejáratú, kamat nélküli állami váltókat és úgynevezett "munkaalkalmi váltókat" bocsátottak ki. Ezek útján a lakosság anyagi eszközeit bevonták Németország felfegyverzésébe. 1933-tól 1938-ig ilyen váltókat összesen 12 milliárd márka értékben bocsátottak ki. 1935-ben kezdték meg a hosszú lejáratú állami kölcsönkötvények kibocsátását, melyekkel föleg a takarékpénztárakat terhelték meg. Tíz év alatt ilyen módon több mint 60 milliárd márka névértékü kölcsönkötvényt helyeztek el, s ebböl 23 milliárd márkát a takarékpénztáraknak kellett kifizetniük. A munkanélküliek óriási seregét a hitleristák szintén a fegyverkezési program megvalósítására igyekeztek felhasználni. "A munkanélküliség megszüntetésére" vonatkozó, 1933. június 1.i törvény elrendelte, hogy a munkanélküliekkel nagyarányú közmunkákat kell végeztetni; a közmunkára kényszerítetteknek rendkívül alacsony bért fizettek, de kijelentették, hogy ezek már "foglalkoztatott" munkaerök. Végül, 1935. június 26-án megjelent az ifjúság kötelezö munkaszolgálatára vonatkozó törvényrendelet, 1938. június 22-én pedig bevezették az általános munkakötelezettséget, amely a német tökések jogfosztott rabjává tett minden dolgozót. A munkanélküliség "felszámolása" lehetövé tette a hitleristáknak, hogy munkaeröre költött jelentös összegek nélkül hajtsák végre Németország háborús elökészítésének programját. A fasizmus elsö éveiben 4 millió munkanélküli dolgozott közmunkákon, s ezzel akarata ellenére is hozzájárult a hitlerista Németország óriási arányú katonai elökészületeihez. A munkanélkülieknek a termelésbe és a hadseregbe való bevonását a fasiszta propaganda a lakosság ideológiai meggyúrására használta fel, ennek következtében a fasizmus befolyása növekedett, és helyzete bizonyos fokig megszilárdult. A mérhetetlen haditermelési költségek fedezésének egyik forrása a munkabérek csökkentése volt. Hivatalos adatok szerint a munkások és alkalmazottak jövedelme mely 1933-ban a nemzeti jövedelem 77 százalékát tette ki 1938-ban 66 százalékra csökkent, pedig ebben még a fasiszta államapparátus óriási hivatalnok-hadseregének fizetése is benne foglaltatott. A reálbér a köz szükségleti cikkek drágulása folytán még nagyobb mértékben csökkent. Az 1927. évi állapothoz viszonyítva a munkások, alkalmazottak és családjaik 20-30 százalékkal kevesebb elsörendü fontosságú tápanyagot fogyasztottak. Ez A munkabérek csökkentése és a munkaintenzitás növelése az egész munkásosztály kizsákmányolásának hallatlan mérvü fokozását jelentette, s a munkanélküli segély és a szociális biztosítás eltörlésével együtt a fegyverkezési program finanszírozásának forrásául szolgált. Németország külkereskedelmét is teljesen a háború elökészítésének rendelték alá. Az élelmiszerek és köz szükségleti cikkek behozatalát jelentösen korlátozták, ezzel szemben erösen növelték a stratégiai nyersanyagok és félkészáruk importját; tovább bövítették a nyersanyagszállító tengerentúli országokba irányuló kivitelt; Délkelet-Európa országait pedig Németország agrárfüggvényeivé akarták változtatni. A felsorolt tények tanúsága szerint a hitleristák lázas sietséggel állították át Németország gazdaságát a háborús gépezet szükségleteinek ellátására, ami fontos tényezö volt az általuk tervezett második világháború elökészítésében és kirobbantásában, Minthogy emberanyagban nem volt hiány, a német imperialisták gyorsan megszervezhették a fegyveres eröket. A német fasiszta hadsereg megszervezése Év Magasabbegységek I 1932 I 1935 I 1936 I 1937 Gyalogos hadosztály 7 24 36 32 Gépesített gyalogos hadosztály - - - 4 Könnyü gépesített hadosztály - - - 1 Hegyi lövészhadosztály - 1 1 1 Páncélos hadosztály - 3 3 3 Lovas hadosztály 3 2 -- Lovasdandár - 1 1 1 Összesen: 10 31 41 42 1938 végén elfogadták a hajóépítés tíz évre kidolgozott programját. A tervezett idöszakban 10 nagy sorhajót, 15 páncélos hajót, 4 repülögép-anyahajót, 49 cirkálót, 158 torpedórombolót és torpedónaszádot, 248 tengeralattjárót szándékoztak építeni. A német imperialisták, miközben rabló céljaik és világuralmi törekvéseik érdekében nagy létszámú hadsereget szerveztek, nagy fontosságot tulajdonítottak annak, hogy a német fegyveres erök föparancsnokságának vezérkara, amelyet 1938. február 4-én hoztak létre, kellöképpen elökészítse az országot a totális háborúra. A hitlerista kormány 1938. május 30-án külön rendeletben szabta meg a vezérkar szerepét és helyét az államban. A rendelkezés kimondta, hogy a háború elökészítését és magát a hadviselést illetöen a teljhatalmat nem a kormány, nem a hadügyminiszter gyakorolja (abban az idöben nem volt hadügyminiszteri tárca), hanem a fegyveres erök föparancsnokságának vezérkara és annak fönöke, aki "minden egyéb föhatósági szervnél magasabb jogokkal rendelkezik", és személyesen "felel a föparancsnokság elött álló feladatok végrehajtásáért". E vezérkar fönöke valamint "az egyes haderönemek föparancsnokai teljhatalommal ruháztatnak fel Németország minden felsö intézményeit illetöen", beleértve azt a jogot is, hogy "eltérjenek a jelenleg érvényben levö közigazgatási szabályzatoktól, valamint a kiadott rendeletektöl és rendkívüli esetekben a törvényektöl is".114 A német imperialisták és tábornokaik nagyjelentöséget tulajdonítottak a meglepetésszerü támadás elvének. Guderian tábornok 1935 decemberi cikkében kéjelegve ír arról, hogyan támadnak majd a német csapatok meglepetésszerüen a békés országokra: "Egy bizonyos éjszakán kitárulnak a repülögépés autóhangárok kapui, felbögnek a motorok, és az alakulatok megindulnak elöre. Az elsö váratlan csapással elfoglalják vagy légitámadásokkal megsemmisítik az ellenfél fontos ipari és nyersanyagkörzeteit, s így azok kiesnek a haditermelésböl. Az ellenfél közigazgatási és katonai központjait megbénítjuk, közlekedési rendszerét megzavarjuk. Az elsö meglepetésszerü hadászati támadás során csapataink többé-kevésbé mélyen behatolnak az ellenfél területére . . . A légierö és a gépesített csapatok elsö hullámát nyomon követik a gépkocsizó gyaloghadosztályok. Ezeknek az lesz a feladatuk, hogy tartsák az elfoglalt területet, és a soron következö csapás számára szabaddá tegyék a gyorsan mozgó egységeket." Az egész német fasiszta sajtó, a hitlerista vezérek és tábornokok minden fellépése, cikke, nyilatkozata, beszéde a háborús pszichózis felszítását szolgálta. A fasiszták roppant nagy figyelmet fordítottak a német lakosság ideológiai megdolgozására, s ez irányban igen széles körü tevékenységet fejtettek ki. A sajtót, a rádiót, a mozit, az irodalmat, a tömegrendezvényeket mind annak a célnak szolgálatába állították, hogy ideológiai befolyásuk alá vonják a néptömegeket, más népek gyülöletére neveljék öket, s beléjük oltsák a rabló szellemü fasiszta világszemléletet. Kiterjedt propagandagépezetet szerveztek, mely egyetlen központnak, a propagandaminisztériumnak volt alárendelve. Ezt a minisztériumot Goebbels, a második világháború egyik fö gyújtogatója vezette. A nácik minden erejükkel azon voltak, hogy megmérgezzék a tömegek öntudatát, és a német imperializmus érdekeiért a háború poklába taszítsák öket. A hitlerista kormány abbeli igyekezetében, hogy a fasiszta ideológia számára szabaddá tegye az utat, minden haladó szellemü irodalmi terméket kidobatott a könyvtárakból, a könyvkereskedésekböl, söt a lakosságtól is elkoboztatta az ilyen müveket. A néme



t városok utcáin és terein fellobogtak a könyvekböl rakott máglyák el akarták hamvasztani örökre az emberi gondolkodás és kultúra legnagyobb értékeit. A fasiszta barbárok máglyára hurcolták Marx, Engels és Lenin müveit, a világirodalom klasszikus alkotásait, a német demokraták kiemelkedö írásait. Hitleristák töltöttek be minden fontosabb helyet az újságok és folyóiratok szerkesztöségeiben, a színházakban, a rádiónál, a filmstúdiókban, az iskolákban és az egyetemeken, s mindenhonnan elkergették a demokratikus érzelmü személyeket. Kétezernél több tekintélyes tudós, müvész és író köztük Einstein, Mann, Zweig menekült el Németországból, és több tízezer volt azoknak a száma, akiket a nácik börtönbe vetettek vagy gyüjtötáborba hurcoltak. A világuralom kivívását célzó hitlerista program ideológiai alapja az embergyülölettöl áthatott "fajelmélet" volt, mely azt hirdette, hogy a "kiválasztott" német fajnak jogában áll tömegesen kiirtani vagy leigázni más népeket. Németország lakosságába minden módon igyekeztek beoltani azt a gondolatot, hogy a német nép különleges, "magasabb rendü faj", melyet az isten, a természet és a sors uralkodásra szemelt ki. A hivatalos propaganda fáradhatatlanul harsonázta, hogy "a német uralkodásra termett faj", a többi nép vezetésére hivatott, azok pedig kötelesek munkájukkal eltartani és gazdagítani a németeket. A "fajelméletböl" fakadt az az elgondolás, hogy "felsöbbrendüségük" folytán a németeknek joguk van jólétüket más népek és emberfajták kiszipolyozásából megteremteni. A fajelméleti propagandában jelentös helyet foglalt el a zsidóüldözés, mely a legvadabb hajszává fajult Németországban. 1938 öszén az egész országon végigsepert a tömeges pogromok szörnyü hulláma; ezeket mind a nácik szervezték, hogy ily módon is szítsák a sovinizmust. A más népek, különösen a szlávok ellen uszító fasiszták azt hirdették, hogy e népek jelentös részét fizikailag meg kell semmisíteni, "meg kell szabadítani" tölük a földeket, a többit pedig le kell igázni. "A világ legyen a németeké!" ez volt a fasiszta propaganda harci kiáltása. Az egész fajelmélet arra szolgált, hogy megalapozzák vele a német imperializmus agresszív, rablóháborúra való készülödését. Az agressziót magasztaló hitlerista propaganda megteremtette a háború kultuszát, s azt hirdette, hogy a németekhez legméltóbb tevékenység a hadviselés. A háborús kultusszal az volt a hitleristák célja, hogy kiöljék a néptömegekböl a háború gyülöletét, és igazolják a rablóháború politikáját. A hitleristák világuralmi igényeik igazolására felhasználtak egy különleges áltudományt, az úgynevezett "geopolitikát", melyet az imperializmus és reakció ideológusai tákoltak össze. Alapjául a Németország "központi fekvésére" vonatkozó elmélet szolgált. A náci propagandisták "a világ köldökének", a földkerekség központjának kiáltották ki Németországot, amely körül bolygónk valamennyi államának forognia kell. Németországnak úgymond már a földrajzi fekvése is olyan, hogy jogot ad a németeknek (értsd: a német imperialistáknak) a világuralomra. A "geopolitika" egyik fontos lánc szemét alkotta a hitleristák által tervezett rablóháború ideológiai elökészítésének. Ezt a "tudományt" a "fajelméleti tudománnyal" egyetemben kötelezö tárgyként vezették be minden tanintézetbe. A geopolitikusok egyesületének (az úgynevezett "geopolitikai munkaközösségnek") hivatalos vezetöje, Richard Wagner SS-Oberführer egyúttal "geopolitikai szaktanácsadó" minöségben müködött a nemzetiszocialista párt birodalmi vezetösége mellett. A geopolitikusok tényleges feje, Karl Haushofer tábornok vezette a fasiszta párt külföldi kémszervezetét, amely a "Külföldön élö németek népi szövetsége" fedönevet viselte. Ez a szervezet is a német imperializmus agressziós céljait szolgálta. Egy másik elmélet, melynek szintén nagy szerep jutott a hitlerista propagandában, az "élettér"elmélet volt. A német fasiszták azzal a hazug állítással hozakodtak elö, hogy a német népnek nincs meg a kellö területe ("Volk ohne Raum"), s ennek folytán nem tudja betölteni azt a szerepet, amelyre mint "magasabb rendü, kiválasztott faj" hivatott. Ebböl a tételböl adódott a következtetés: megfelelö "életteret" kell hódítani. A náci vezetéshez közelálló Eberhard Kasche, a 44. SA dandár parancsnoka, 1936 augusztusában titkos levelet írt több tekintélyes fasiszta személyiségnek, megfogalmazva ebben a német faj számára szükséges európai "élettér" meghódításának programját. Szerinte Németország határait a következöképpen kell megállapítani: az Ob és az Irtisz folyók mentén Tobolszkig, az Aral-tótól északra a Kaszpi-tengerig, Transzkaukázia déli határa mentén és a Fekete-tengeren át a Dnyeszterig, a Kárpátok mentén és tovább az egykori Osztrák-Magyar Monarchia déli határa mentén Baselig, Baseltöl Bordeaux-ig és a Vizcayai-öbölig. E területek törzsökös lakosságát a levél szerzöje szerint ki kell írtani. Az "élettér" elégtelenségét hangoztató fasiszta demagóg állításoknak semmiféle alapjuk nem volt. Hruscsov, emlékeztetve erre a demagógiára, 1959 augusztusában ezt írta: "Ha Hitler az "élettér" meghódítását tüzte ki feladatul, és a német népet azzal rántotta bele a második világháborúba, hogy a németeknek szükségük van erre a térre, különben megfulladnak és kilátástalan a jövöjük akkor ez hazugság volt. Hiszen tény és való, hogy a hitlerista hadigépezet szétzúzása után mind Kelet-Németország, mind Nyugat-Németország kisebb területén is oly magasra tudták emelni az életszínvonalat, hogy ez felülmúlja a hitlerista Németországét, valamint sok európai ország mai színvonalát is. Ez arról tanúskodik, hogy nem valamiféle élettérben, hanem a nép öntevékenységében és kultúrájában rejlik a dolog lényege." A fasiszta propagandában fontos helyet foglalt el a "német nemzetiszocializmus" elmélete, amely a szociális demagógia céljait szolgálta: A hitleristák kijelentették, hogy a fasiszta állam "osztályokon felül áll", a fasiszta rendszer pedig "nemzetiszocialista" rendszer. Azt állították, hogy mostantól fogva a német gazdaságban és politikában mindent a nép dönt el, hogy az állam a nép érdekében irányítja a politikai és gazdasági életet. Valójában pedig az történt, hogy a hitleristák megszilárdították a monopolisták és nagybirtokosok népellenes diktatúráját. A "fajelmélet" és az "élettér" elégtelenségének elmélete Európa többi népe ellen irányult. Ezeket a népeket alsóbbrendü fajoknak nyilvánították, amelyek úgymond nagy és termékeny területeket ragadtak magukhoz; földjeik a német hódítóra várnak. Spengler, az ismert fasiszta filozófus 1933-ban kiadta "Politikai írások" címü könyvét, ö ebben Európa országait, különösen Oroszországot, végtelenül nagy gyarmatterületnek nevezi, amely tejjel-mézzel folyó "élettérül" szolgálhat a német faj számára. A fasiszta propaganda rendkívül nagy figyelmet fordított az ifjúság ideológiai meggyúrására, mert a fiatalokkal kellett feltölteniük a fegyveres eröket. Az egész nevelési és oktatási rendszert úgy szervezték meg, hogy az ifjúságot más népek gyülöletére, megvetésére neveljék, és vérszomjas kegyetlenséget oltsanak beléjük. A "fajelmélet", a "geopolitika" és egyéb efféle áltudományok alkották a középés felsöfokú iskolák oktatási és nevelési alapját. De nemcsak az iskolában, hanem azon kívül is folyt az ifjúság ideológiai megdolgozása. A gyermekek 14 éves korukig a "Jungvolk", 14-töl 18 éves korukig pedig a "Hitlerjugend" fasiszta szervezet tagjai voltak. A 18. életévüket betöltött ifjakat részint az SA vagy az SS fasiszta szervezetekbe vonták be, részint a "munkafront", továbbá a különféle sportés más egyesületek fasizált szervezeteibe kényszerítették. A szellemi eröszaknak eme fokozataiban teljes erövel folyt az ifjúságnak az agresszív háborúra való elökészítése. A hitlerista propaganda fö eröfeszítése arra irányult, hogy a fasiszta Wehrmachtot a német imperializmus engedelmes eszközévé tegye. A fasiszta hadsereget a fajgyülölet, a sovinizmus szellemében nevelték, ez elösegítette a legvadabb és legaljasabb ösztönök teljes elszabadulását. A fasiszták az önkényt és az eröszakot megingathatatlan törvénnyé tették. A fasiszta nevelés egész rendszere azokra a hallatlan gaztettekre készítette elö a hitlerista hadsereget, amely a második világháború éveiben annak útját mindenütt jelezte. "Különféle okoknál fogva a hitlerizmusnak sikerült propagandájával megmérgeznie a németek millióit, köztük sok munkást, parasztot és értelmiségit is, akik a hitlerista hadsereg állományában voltak." A hitlerista puccs és a német monopolistáknak, bankároknak, junkereknek a fasiszta vezérek révén megvalósított egész politikája az új világháború elökészítését és kirobbantását szolgálta. A német imperializmus ebbe az irányba terelte egész belés külpolitikáját, hogy majd a fegyverek erejével szerezze meg magának a világuralmat. "Eröpolitika" volt ez, a maga leplezetlen formájában. A fasiszta Németország agresszív politikája az egész kapitalista rendszer szüleménye volt. A fasiszta agresszióban megmutatkoztak a német monopoltöke jellegzetességei, valamint azok a mélyreható imperialista ellentétek is, amelyek annak idején az elsö világháborúra vezettek, és a háború utáni világrendezés versailles-i rendszerében tükrözödtek. Igy jött létre Európa közepén az új világháború veszedelmes tüzfészke. Ez volt a második tüzfészek, mivel az elsö már valamivel korábban alakult ki a Távol-Keleten, a Kína elleni japán támadás következtében. De az új világháború fö tüzfészkévé mégis a második vált. Az imperialista Németország összehasonlíthatatlanul nagyobb katonai és gazdasági lehetöségekkel rendelkezett, mint Japán. Több európai államnak közvetlen szomszédja volt, ezekre közvetlen veszedelmet jelentett. Mivel az Amerikai Egyesült Államok, Anglia és Franciaország monopolistái még buzdították is a német fasiszták agresszív politikáját, az európai országok függetlenségét fenyegetö veszedelem sokszorosára növekedett. 4. A német fasizmusnak nyújtott amerikai, angol és francia gazdasági és politikai támogatás. A két világháború között az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország uralkodó köreinek politikája arra irányult, hogy megörizzék, majd megszilárdítsák a német imperializmust, mint olyan ütöeröt, melyet a szovjet szocialista állam ellen lehet fordítani. Ezt a politikát folytatták már jóval a fasizmus hatalomra jutása elött is, de a hitlerista államcsíny után még aktívabban követték politikai irányvonalukat. Az imperialista tábor, hogy mielöbb megvalósíthassa szovjetellenes terveit, segített a német imperializmusnak kikovácsolni az agresszió kardját. és azt a hitleristák kezébe adni. A nemzetközi töke és a német imperializmus ilyen irányú együttmüködése a legkülönbözöbb formákat öltötte. De kétségtelen, hogy a legfontosabbak közé azok a nemzetközi kartellegyezmények tartoztak, amelyek az amerikai, az angol és a német monopóliumokat egymáshoz füzték. Lenin rámutatott, hogy szupermonopóliumok és nemzetközi trösztök alakítása nemcsak hogy nem gyengíti a tökésországok egyenlötlen fejlödését és a kapitalista világrendszer belsö ellentéteit, hanem ellenkezöleg: azokat még fokozza. A nemzetközi kartellegyezmények létrehozása kiélezi azt a "ma békés, holnap nem békés, holnapután ismét nem békés"122 harcot, mely az imperialisták szövetkezései között folyik a világ felosztásáért, a piacokért, a versenytársak tönkretételéért, az extraprofitért. Az amerikai, az angol és a német cégek 1926 és 1929 között kötötték a kartellegyezmények többségét, vagyis a Dawes-terv végrehajtásának idöszakában, amikor a német monopóliumokra böven hullott az amerikai dollárok aranyesöje, amelynek hatására gyors növekedésnek indult és megszilárdult Németország gazdasága, helyreállt és viharos ütemben fejlödött hadiipari teljesítö képessége. A németországi fasiszta puccs, melynek következtében Európa szívében az új világháború fö tüzfészke képzödött, sajátos fordulópontot jelentett a monopóliumok gazdasági együttmüködésében. A legnagyobb amerikai, angol, francia és holland monopolegyesülések Rockefeller, Morgan, Mellon, a "Royal Dutch Shell", Vickers, Baldwin, a "Unilever" és más csoportok úgy határoztak, hogy Németországot a lehetö legnagyobb mérvü pénzügyi és haditechnikai támogatásban részesítik. Erröl a segítségröl késöbb Schacht így nyilatkozott: "A külföld valósággal önmagát múlta felül abbeli törekvésében, hogy elismerje, amit Hitler csinált, és szüntelen elhalmozta öt a tiszteletadás legkülönfélébb formáival."123 Anglia, noha neki magának sem volt elegendö légiereje, hadirepülögépeket és repülögépmotorokat adott el Németországnak, és hajóépítö dokkjai alig gyözték a németek katonai rendeléseit. Paul Einzig angol közgazdász azokban a napokban így írt: "Ha valaha elkövetkezik az ítélet napja, az angol katonák és a polgári lakosság pusztulásáért az angol kormány elözékeny magatartását kell felelössé tenni. Azok a hadianyagok, amelyeket esetleg Anglia ellen fognak felhasználni, csakis ama bökezüség következtében voltak elöállíthatók, amellyel Anglia megengedi ellenségének, hogy nyersanyagfelvásárlás végett szabadon manipuláljon a tözsdei értékekkel."124 Tagadhatatlan, hogy ez a burzsoá szerzö valóban éleslátó. Közismert tények bizonyítják, hogy a német és az amerikai cégek is szoros kapcsolatban álltak egymással. Az "I. G. Farben Industrie" német vegyipari trösztnek az Egyesült Államokban legalább hét leányvállalata volt; melyek között a legnagyobbak az "I. G. American", "Chemical Corporation", "Chemical Incorporated" és a "Jasco" voltak. Az utóbbi kettöt külön abból a célból alapították, hogy katonai jelentöségü technikai értesüléseket szerezzenek az Egyesült Államokból. A kartellegyezmények (számuk több mint 160 volt!) egész rendszere ehhez a német vegyipari trösztóriáshoz kapcsolta az amerikai monopóliumokat. Az Egyesült Államok és Németország monopóliumai közt létrejött szabadalmi és kartellegyezmények mindenekelött a német hadigazdaság legszükebb keresztmetszetének a nyersanyagés üzemanyaghiánynak felszámolására irányultak. A fasiszta diktatúra elsö évében ugrásszerüen megnött a föleg amerikai és angol eredetü hadászati anyagok németországi behozatala: az alumíniumé 15-szörösére, a nikkelé kétszeresére, a vasé másfélszeresére, a mangáné 30 százalékkal, a rézé 20 százalékkal,125 A Németország hadiiparának szükséges anyagok 60-70 százalékát a brit birodalom és az USA szállította.126 Minél inkább közeledett a háború, annál több hadászati nyersanyagot kapott Németország ettöl a két államtól. 1927 és 1929 között egész sor egyezmény jött létre Rockefeller amerikai nyersolajtrösztje, a "Standard Oil of New Jersey" és a német "I. G. Farbenindustrie" között. Az "I. G. Farbenindustrie" kötelezte magát, hogy nem avatkozik bele az amerikai olajipar ügyeibe. Cserébe a "Standard Oil" német partnerének engedte át a vezetö szerepet az új vegyitermék-gyártás fejlesztésében, és kötelezettséget vállalt, hogy ebbeli pozícióit támogatni fogja a világ valamennyi országában, az Egyesült Államokat is beleértve. A "Standard Oil" 30 millió dollárral támogatta az "I. G. Farbenindustrie"-t, hogy szervezze meg Németországban a szintetikus üzemanyaggyártást. A hitleristák hatalomra jutása után e két monopólium kapcsolatai még szorosabbá és sokoldalúbbá váltak; a "Standard Oil" tröszt magára vállalta a Németországban létesítendö szintetikus üzemanyaggyártó üzemek építkezési költségeit. 1935-ben az "Ethyl Gasolene Corporation" és a "General Motors" az amerikai kormány engedélyével átadták az "I. G. Farbenindustrie"-nak a benzin robbanékonyságát csökkentö tetraetilólom gyártási titkát. A "Standard Oil" tröszt finanszírozta a Németországban létesített tetraetilólomgyár felépítését, és ebben jelentös technikai segítséget is nyújtott. Az amerikai monopóliumok a németországi leányvállalatok révén az "I. G. Farbenindustrie" rendelkezésére bocsátották pénzügyi forrásaikat és hatalmas kísérleti bázisukat a szintetikus gumi gyártásának kikísérletezése céljából. A "Jasco" cég laboratóriumában és Baton Rouge-i (Louisiana állam) kísérleti telepén kidolgozták a "buna" mügumi tömeggyártásának technológiáját. Ennek a szabadalomnak a tulajdonjogát a német tröszt kapta meg. A "Standard Oil" egy újfajta, a "buná"nál elönyösebb tulajdonságokkal rendelkezö mügumi, a butilgumi elöállítási módját és gyártási technológiáját kísérletezte ki. A Du Pont amerikai vegyi tröszt 1938-ban befejezte az "I. G. Farbenindustrie"-val folytatott tárgyalásait, és a létrejött megállapodás értelmében átengedte a német trösztnek az általa kikísérletezett "neopron" mügumi gyártási technológiáját. A felsorolt tények azt bizonyítják, hogy az amerikai töke technikai és pénzbeli támogatása nélkül a modern háborúban szükséges szintetikus üzemanyag és gumi gyártása Németországban nem ölthetett volna oly nagy méreteket, s a hitlerista klikk nem valósíthatta volna meg agressziós terveit. Amikor 1938-ban "szintetikus benzin hajtotta a buna-S-böl készült abroncsokon és hernyótalpakon futó páncélkocsikat, a német tábornoki kar megállapíthatta, hogy Németország felfegyverzése legutolsó fázisába jutott. Most már megkezdödhetett a háború, mihelyt Hitler erre jelt ad."130 Az amerikai monopóliumok az alumíniumés magnéziumtermelésben is segítették a fasiszta Németországot. A második világháború elött az Egyesült Államok alumíniumtermelését teljes egészében az "Aluminum Company of America" (Alcoa) tartotta a kezében. Az "Alcoa"-nak volt egy kanadai leányvállalata, az "Alted"; ezen keresztül állt kapcsolatban az alumínium-világkartellal. E kartell tagjai kötelesek voltak bizonyos korlátok közt tartani az alumíniumtermelést, hogy tartsák a magas monopolárakat. Nem sokkal a hitlerista államcsíny után az alumíniumvilágkartell az amerikai monopóliumok kezdeményezésére olyan értelmü határozatot hozott, hogy Németországban nem fogják korlátozni az alumíniumtermelést. Németország viszont megígérte, hogy alumíniumtermékét nem viszi a világpiacra. Ennek eredményeként 1939-ben Németország majdnem annyi alumíniumot gyártott, mint az Egyesült Államok és Kanada együttvéve. Söt mi több, az "Alcoa" és a "Brit Alumínium Társaság" a háborút megelözö években folyamatosan szállítottak alumíniumot Németországnak, csökkentve saját országaik szükségletének kielégítését; emiatt aztán a második világháború kitörésekor az alumíniumhiány súlyos gondokat okozott az angol és az amerikai repülögépgyártási program végrehajtásában. A katonailag nagy fontosságú magnézium termelését a "Dow Chemical" amerikai társaság monopolizálta. Az "I. G. Farbenindustrie" és az "Alcoa" az Egyesült Államokban megalapította a "Magnesium Development Company"-t, ezzel a "Dow Chemical" olyan értelmü megállapodást kötött, hogy az utóbbi csökkenti a magnézium termelését az Egyesült Államokban, s az elöállított mennyiségnek 15 százalékát alacsonyabb áron Németországba exportálja. Ennek következtében 1939-re Németország majdnem ötször annyi magnéziumot gyártott, mint az Egyesült Államok (az elöbbi 14 ezer, az utóbbi 3 ezer tonnát). Az amerikai "International Nickel Trust" szintén közvetlenül részt vett a német agresszió elökészítésében, ez a tröszt adta a kapitalista világ nikkeltermelésének 85 százalékát. 1934-ben megállapodott az "I. G. Farbenindustrie"-vel, s ennek folytán Németország kielégíthette nikkelszükségletének a felét. A tröszt ugyanis hozzájárult, hogy saját számlájára jelentös nikkelkészleteket halmoz fel Németországban, s átengedte az utóbbinak Petsamo nikkelbányáit, melyekre koncessziója volt. Az amerikai monopóliumok ugyanilyen módon segítették Németországban a karbid-wolfram, a berillium és más stratégiai anyagok, továbbá bizonyos gyógyszerfajták elöállítását, amelyek nélkül nem lehetett volna nagy háborút viselni. A háború sikeres elökészítése érdekében a hitleristák rendkívül fontosnak tartották, hogy Németország minél kevesebb vasérc behozatalára szoruljon. Az országnak volt ugyan néhány vasérclelöhelye, de az ott kitermelt közet csupán 20-25 százalék vasat tartalmazott. Az ilyen szegényes telérek kiaknázását nem tartották kifizetödönek. 1937-ben e lelöhelyeknél mégis három üzemet kezdtek építeni, s ezek évente 6 millió tonna acélt adtak, ami Németország egész acéltermelésének egyharmadát tette ki. A munkákat hivatalosan a "Hermann Göring" konszern végezte, de valójában a Brassert-féle amerikai cég dolgozgatott ott, amely mögött az amerikai acélmonopóliumok álltak.133 A kartellegyezmények feltételei szerint az amerikai cégek kötelesek voltak tájékoztatni németországi partnereiket minden olyan müszaki újdonságról, mely érdekelhette öket. A német "Robert Bosch" céget amerikai partnere, a "Bosch Corporation" folyamatosan tudósította arról, hogyan áll az Egyesült Államokban a Diesel-motorok alkatrészeinek gyártása. Ugyanakkor a "Robert Bosch" és az amerikai, angol, francia motorgyártó cégek közt létrejött egyezmény értelmében az utóbbiak megígérték, hogy az általuk gyártott repülögépmotoroknál nem alkalmazzák az új porlasztási eljárást, melyjelentösen emelte a motorok hasznos tevékenységének együtthatóját, s az új eljárást meghagyták a német cégek monopóliumában. A német hadiipari teljesítö képesség (potenciál) megszilárdításában fontos szerepet játszott az az egyezmény, amelyet a "Bausch and Lomb" amerikai optikai társaság és a német Zeiss-cég kötött egymással a kölcsönös technikai tájékoztatás céljából. A hitlerista puccs után Zeissék érdeklödése egyre fokozódott a katonai jellegü optikai felszerelések iránt: felvilágosításokat követeltek a "Bausch and Lomb"-tól arra vonatkozólag, hogy az Egyesült Államok katonai hatóságai milyen optikai készülékeket rendszeresítettek az amerikai hadihajók, repülögépek és harckocsik számára. A "Bausch and Lomb" teljesítette is követelésüket: szolgálatkész elözékenységgel kiadta a Zeiss-cégnek az Egyesült Államok katonai titkait, és szemérmesen csak azt kérte, hogy a közölt adatokat tartsák titokban. Az amerikai cégek legfrissebb repülésügyi szabadalmaikat is átadták a német monopóliumoknak. 1942-ben az Egyesült Államok szenátusi bizottsága kénytelen volt beismerni, hogy Amerika "nem háríthatja el magától a felelösséget, amiért Hitler légiereje fenyegetövé vált".135 A hitlerista Németország felfegyverzésében nagy szerepük volt azoknak a közvetlen tökebefektetéseknek, amelyeket amerikai és angol cégek föleg a katonai fontosságú iparágakba ruháztak be. Kilgor amerikai szenátor 1943-ban kijelentette: "Óriási összegü amerikai pénz ment külföldre, hogy belöle olyan üzemeket építsenek, amelyek ma szerencsétlenséget jelentenek egész létünkre, és állandóan akadályozzák katonai eröfeszítéseinket." Különösen az "I. G. Farbenindustrie" kapott hatalmas összegeket, Sasuly amerikai kutatónak igaza lehet abban, hogy "az I. G. Farbenindustrie® nélkül Hitler nem indíthatott volna háborút". De az is kétségtelen, hogy az "I. G. Farbenindustríe" ez az óriási pók, mely hálójával befonta a világ sok országát az amerikai monopóliumok aktív segítségével és támogatásával tett szert ekkora jelentöségre. Lewis amerikai burzsoá közgazdász adatai szerint az amerikai olajtrösztök már 1929-ben 35,8 millió dollár értékü tökét fektettek be a német iparba, s ez meghaladta a más európai országokban eszközölt tökebefektetéseiket. A rákövetkezö években további jelentös összegeket fektettek be a német olajiparba a "Standard Oil" csoporthoz csatlakozott "Standard Oil of Indiana", "Soconi-Vacuum Oil" és "Magdeburg Szindikátus" Rockefeller-érdekeltségek; közülük csupán az elsö 5,5 millió dollárt.138 Németország gépkocsi iparának fejlesztésében két amerikai monopólium müködött közre a Ford cég és a "General Motors". Ford maga szoros kapcsolatban állt a hitleristákkal, s a fasiszta pártot jóformán megalakulása elsö napjaitól kezdve pénzelte. még a húszas években gépkocsigyárat alapított Németországban, 1937-ben pedig Kölnben óriási katonai rendeltetésü gépkocsigyár építésébe kezdett. Ebben az üzemben a Ford-féle rendszer alapján, maximális intenzitással folyt a munka. A Ford cég magára vállalta a német gyár müszaki vezetését; itt gyártották az úgynevezett "népautókat" (Volkswagen), de az üzem csakhamar a hadsereg számára szükséges gépkocsik gyártására tért át. A hitleristák Fordot a "Harmadik Birodalom"-nak tett szolgálataiért magas német érdemrenddel tüntették ki; külföldieket csak ritkán részesítettek ilyen "megtiszteltetésben". A Du Pont és Morgan ellenörzése alatt álló "General Motors" 1929-ben megszerezte az "Opel" német gépkocsigyártó cég részvényeinek többségét, valamint Rüsselheimben levö legnagyobb üzemét is, melyet aztán korszerüsítettek, és Nyugat-Európa legnagyobb kapacitású gépkocsigyárává fejlesztettek.140 1936-ban a "General Motors" társaság Brandenburgban, Berlin alatt, új üzemet épített, amelyben naponként 150 tehergépkocsit gyártottak. A hitlerista diktatúra évei alatt a "General Motors" a német munkások kizsákmányolásából 36 millió dollár nyereséget szerzett; ebböl legalább 20 milliót olyan vállalatokba fektetett be, amelyek "vagy teljesen Göring és más náci vezérekhez tartoztak, vagy azok ellenörzése alatt álltak".141 Németország 1938-ban már 2,5-szer annyi gépkocsit gyártott, mint 1929-ben. Az össztermelésnek körülbelül a fele az "Opel Müvek" üzemeiböl került ki.143 Schacht kijelentése szerint a "General Motors"-hoz tartozó "Opel"-üzemek kizárólag a háborús szükségletek kielégítésén dolgoztak.144 A Morgan-bankház és a német fasiszták kapcsolatait még szorosabbra füzte az "ITT" nemzetközi telefonés távírókorporáció, mely teljesen Morgan kezében volt. 1938-ban az "ITT" a németországi távbeszélöhálózatnak több, mint 10 százalékát ellenörizte. Az egyesülésnek több társasága is volt, s ezek együttvéve Németország harmadik legnagyobb elektromosipari konszernjét alkották.145 Amikor a spanyolországi harcok tapasztalatai alapján a német légügyi minisztérium megkezdte a "Focke-Wulf" típusú repülögépek tömeges gyártását, az "ITT" ellenörzése alatt álló "Lorenz" cég megvásárolta a "Focke-Wulf" társaság részvényeinek 30 százalékát. A "General Motors" révén a Morgan-ház szoros kapcsolatban állott Németország elektromos iparával. Ez a cég 1939-re megszerezte a legnagyobb német elektromos ipari konszern, a 12 millió márka tökével rendelkezö "Allgemeine Elektrizitát Gesellschaft" ("AEG") részvényeinek 30 százalékát. Az "AEG" révén a "General Electric" közvetve ellenörzése alá vonta Németország elektromos iparának jelentös részét, köztük a Siemens-konszernt, az "Osram" részvénytársaságot is. Az "ITT" kötelékébe tartozó több német cég a nyereségböl évente hatalmas összegeket fizetett be a Schröder báró bankjában létesített "C" jelzésü különleges folyószámlára, mely a Gestapo rendelkezésére állott. A Gestapo ezekböl az összegekböl finanszírozta "különleges" intézkedéseit: a megszállt körzetek lakosságának kiirtását, a "halálgyárak", a "gázositó autók" építését és a tömeges emberírtás egyéb eszközeinek elöállítását. Ambruster amerikai mérnök tüzetesen tanulmányozta az amerikai és a német monopóliumok kapcsolatait, s könyvében 235 olyan nagy amerikai trösztöt sorol fel, amelyek kiváltképpen szoros együttmüködést fejtettek ki a német monopóliumokkal, és segítettek Németország fegyverkezésében. "Olyan ez a lista jegyzi meg gúnyosan a szerzö -, mintha az amerikai ipar tájékoztató útmutatója lenne."148 De az angol monopóliumok sem maradtak el az amerikaiak mögött. Az Egyesült Államok után Anglia fektette be a legtöbb tökét Németországban. Az "Imperial Chemical Industries" angol vegyipari konszern jelentös összegeket fektetett be az "I. G. Farbenindustrie" vállalataiba, és különösen nagy beruházásokat eszközölt a "Dinamitwerke AG" német részvénytársaságban. A "Royal Dutch Shell" angol-holland olajtröszt, melynek élén a Szovjetuniót ádázul gyülölö Henry Deterding állott, finanszírozta Németország olajkitermelö és olajfinomító iparát. Ez a tröszt 1935-ben annyi üzemanyagot halmozott fel Németországban a haditengerészet és a hadsereg számára, amennyit Németország az egész elözö év alatt elhasznált. Németország színesfém-kohászatát szintén angol cégek finanszírozták. Végül még ki kell térni arra a kérdésre, hogy az amerikai és az angol töke mennyiben vett részt közvetlenül is a német fegyverkezési program finanszírozásában. Ma még nem lehet pontosan megállapítani, hogy a hitleristák a háborús elökészületekre fordított összegeknek mekkora hányadát fedezték amerikai-angol hitelekböl és kölcsönökböl. Csupán annyi ismeretes, hogy a Dawes-terv idöszakában (1924-1929) a Németországba özönlött külföldi töke több, mint 10-15 milliárd márka hosszú lejáratú és több, mint 6 milliárd rövid lejáratú beruházásból állott. Ebben az amerikai bankok vezettek, mert a hosszú lejáratú kölcsönöknek nem kevesebb, mint 70 százaléka tölük származott.149 A rendelkezésre álló adatokból csupán azokat a csatornákat lehet megállapítani de szintén csak megközelítöleg -, amelyeken keresztül a dollárok és font sterlingek a német kincstárba és a német monopóliumok pénztáraiba folytak. Emellett hozzávetöleg meg lehet állapítani a német fegyverkezési programot támogató amerikai és angol imperialisták pénzügyi segítségének fö forrásait. Az amerikai és angol imperialisták aktív közremüködésével Németország még a hitleristák hatalomra jutása elött megszabadult a jóvátételi összegek fizetési kötelezettségétöl. A jóvátételi kötelezettség megszünéséböl azonban a német népnek semmi haszna sem volt, csak a revánsterveit szövögetö, telhetetlen német militarizmus nyert rajta. Az amerikai-angol imperialisták a fasiszta diktatúra éveiben újabb kölcsönöket és hiteleket folyósítottak Németországnak, jóllehet azok mértékét az egész kapitalista világot megrázó, akkori súlyos gazdasági válság bizonyos fokig korlátozta. Az amerikai töke nem az államkincstárból, hanem a bankárok és a gyárosok páncélszekrényeiböl kelt útra a német "Reich" felé. Kormánykölcsönöket nem lehetett nyújtani a hitleristáknak, mert ez a közvélemény határozott ellenállásába ütközött volna. Ezért a német fegyverkezési program finanszírozását az amerikai monopóliumok vállalták magukra, mellözve az államapparátus segítségét, és céljaikra titkos csatornákat vettek igénybe. Ilyen csatornákul szolgáltak a német cégek amerikai fiókvállalatai, az amerikai és az angol monopóliumok közt létrejött szabadalmi és kartellegyezmények. Ismeretes például, hogy az "I. G. Farbenindustrie" leányvállalatának, az "I. G. American"-nek sok ügylete között nem utolsó helyet foglaltak el az "anyavállalat" javára eszközölt hatalmas összegü átutalások. A számos amerikai-német, valamint az angol-német szabadalmi és kartellegyezmény alapján az amerikai és angol cégek óriási nyereségrészesedést fizettek ki a német vállalkozóknak. A német monopóliumok saját külön számlákkal rendelkeztek az amerikai bankokban, s így módjukban állt a számukra szükséges nyersanyagok nagyszabású felvásárlása, az Egyesült Államokkal való kereskedelmi kapcsolataik bövítése, s az, hogy leányvállalataik útján nagy összegeket utaltassanak át Németországba. A Schröder-család bankjai révén hatalmas összegü pénzeket irányítottak át a német iparba. Schröderék londoni bankja a kölni bankházon keresztül tevékenykedett, amelynek élén az "SS-ek bankárja" néven ismert Kurt Schröder báró állott. A Schröder-dinasztiának az Egyesült Államokban is voltak bankjai. A New York-i Schröder-bankház érdekeit a "Sullivan and Cromvell" ügyvéd cég képviselte, melynek a Dulles-fivérek John Foster és Allen voltak a vezetöi. Allen Dulles hosszú ideig a New York-i Schröder-bankház igazgatója volt. 1944 októberében Claude Pepper, Florida állam szenátora kijelentette, hogy John Foster Dulles egyike azoknak, akik Hitlert a hatalomra segítették, "mivel Hitler éppen a Dulles-cég és a Schröder-bankkorporáció révén kapta meg a nemzetközi banditakarrierjének megkezdéséhez szükséges pénzeket".150 John Foster Dulles a német katonai potenciál feltámasztásában is nagy szerepet játszott. Kiterjedt kapcsolatai voltak a nagy amerikai konszernekkel, s közremüködött abban, hogy azok gazdasági, pénzügyi és technikai segítséget nyújtsanak a német nehéziparnak és hadiiparnak. Az ö befolyása nyilvánult meg az "International Nickel Trust", a "General Motors" és más ipari egyesülések ama tevékenységében, amely elösegítette a német hadipotenciál fokozását. Az a fö csatorna, melyen keresztül 1930 óta a német fegyverkezés finanszírozása folyt, a svájci Baselban müködö Nemzetközi klíring-bank volt. Hivatalos funkciója abból állott, hogy átvegye és szétossza a németjóvátételi befizetéseket. A jóvátételi kötelezettség eltörlésekor a bank nem szünt meg, söt bövítette tevékenységét. Fö feladata most már arra szorítkozott, hogy külföldi tökéket szivattyúzzon a német gazdaságba. A bank igazgatóságában ültek: Schacht (akit késöbb Walter Funk hitlerista gazdasági miniszter váltott fel); Kurt Schröder bankár; Hermann Schmitz, az "I. G. Farbenindustrie" elnöke, Fraser és Thomas Mackitric amerikai bankárok, akik az Egyesült Államok két nagybankját, a "National City"-t és a "Chase National"-t képviselték. A nemzetközi reakció a harmincas években a Nemzetközi Leszámítoló Bank útján pénzelte a fasiszta Németország háborús elökészületeit. Albert `Norden német történész igen helyesen jegyezte meg, hogy a Nemzetközi Leszámítoló Bank "a nemzetközi finánctöke fasizmust támogató politikájának egyik leghathatósabb eszköze volt".151 Az amerikai és angol monopóliumok a dollárok milliárdjait fektették be a fasiszta Németország felfegyverzésébe. Az Egyesült Államok imperialistái, vérbeli kalmárok módjára, nem kételkedtek abban, hogy ez igen elönyös vállalkozás számukra, mert meghozza uzsorakamatait és hatalmas háborús profitot biztosít, azután pedig ha Németország és a Szovjetunió már kölcsönösen kimerítették egymást ölükbe hull a világuralom. Az amerikai-angol és a német monopóliumok gazdasági kapcsolatai, az amerikai töke döntö szerepe a német imperializmus és militarizmus eröinek feltámasztásában alkotta a hírhedt "benemavatkozási politikának" és a hitlerista Németország "megbékéltetésének" gazdasági alapját. Ez a bujtogató politika vált az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányainak hivatalos politikájává; úgy számítottak, hogy a Nyugat erös támogatását élvezö Németország csak keleten, csak a Szovjetunió ellen fog hadakozni. Az Egyesült Államok és Anglia kormánykörei teljesen tisztában voltak azzal, hogy mi célból segítik Németország fegyverkezését. Jól tudták, hogy új világháborúról van szó. De elhitték a német vezetöknek, hogy ez a háború egyedül a Szovjetunió ellen fog irányulni, hogy Németországnak eszeágában sincs nyugaton is háborút kezdeni. Sok amerikai és angol politikus egekig magasztalta Németország látszólagos békeszeretetét a nyugati országok iránt. Lloyd George, a szovjetellenes politika egyik apostola kijelentette, hogy a német fasiszták "nem kívánnak betörni semelyik országba . . . Az európai német hegemónia megszerzésére való törekvés, amely a régi, háború elötti német militarizmus célja és ábrándja volt, ma már eltünt a nemzetiszocialista horizontról".152 A német vezetök lelkesen üdvözölték az ilyen nyilatkozatokat, melyek arról tanúskodtak, hogy a nyugati államok politikusai felültek a megtévesztésnek és készpénznek vették a hitleristák fogadkozásait. A történelem megmutatta, hogy mennyit is értek azok valójában. Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország uralkodó köreinek képviselöi alaposan léprementek, és súlyos leckét kaptak hiszékenységükért. Vajon okultak-e belöle? Ebben bizony kételkednünk kell, ha figyelembe vesszük, hogy a nyugati hatalmak mai vezetö politikusai mennyire hisznek most is a nyugatnémet militaristáknak. Az utóbbiak most is azt állítják, hogy Nyugat-Németország hadigazdaságának létrehozása és fegyverkezésének minden irányú fokozása, a revansizmus és a területrablás széles körü propagálása mindez csupán a "bolsevista veszélytöl" való védekezés céljait szolgálja, és semmiképpen sem irányul a nyugati államok ellen. És ma is szép számmal akadnak nyugati politikusok, akik a mai revansisták "békenyilatkozatait" éppúgy magasztalják, amint annak idején Lloyd George a hitleristákét. Az amerikai és angol diplomaták buzgón iparkodtak "összeegyeztetni" a francia-német érdekeket. A francia uralkodó körökben éles harc bontakozott ki a külpolitikai irányvonal kérdésében; a küzdelemböl a reakció eröi kerültek ki gyöztesen, melyeket az Egyesült Államok és Anglia kormányai támogattak. Franciaország történetében végzetes és szégyenletes idöszak kezdödött, melyet az jellemzett, hogy "Franciaország sírásói" Pétain, Laval, Flandin és a többiek majdnem nyíltan a tudatos hazaárulás politikáját folytatták. A nemzeti árulás mételye egyre mélyebben hatolt be az ország politikai életébe. Az árulók alapelve az volt, hogy az állítólagos "bolsevista veszély" elleni harcban Franciaországnak legföbb támasza a hitlerista Németország. A francia reakciós uralkodó körök egész hivatalos politikáját a Németországhoz való közeledés jellemezte. A hitleristák oly módon kedveztek ennek a politikának, hogy még nagyobb erövel kezdték hirdetni szovjetellenes törekvéseiket. Igy például Schacht kijelentette a Francia Bank igazgatójának: Németországnak az a szándéka, hogy a burzsoá-földesúri Lengyelország segítségével elfoglalja Szovjet-Ukrajnát.153 Az 1932 öszén megnyílt genfi nemzetközi leszerelési konferencián az angol és amerikai diplomaták széles körü harcot indítottak a német militarizmus mielöbbi újjáélesztése érdekében. Ez a konferencia akkor ült össze, amikor a Távol-Keleten már kialakult az új háború egyik tüzfészke, Európa szívében pedig a német militaristák éppen a fasiszta klikk hatalomra juttatására készülödtek. A konferencián kiderült, hogy az imperialisták egyáltalán nem kívánnak ekevasat kovácsolni a kardokból. A "leszerelés" fogalmát is csak politikai szemfényvesztésre, afféle ködfüggönynek használták; a nyugati hatalmak ezzel akarták álcázni Németország felfegyverzésének küszöbönálló legalizálását. A német küldöttség ezen a konferencián egyszerre Németország fegyverkezési "egyenjogúságát" kezdte követelni, ami eleinte a francia delegáció ellenállásába ütközött. De már 1932 decemberében úgy alakult a helyzet, hogy közös angol-amerikai nyomásra Franciaország engedményekre kényszerült. A konferencia háta mögött öt részvevö állam az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország, Olaszország és Németország olyan egyezményt kötött, amely elismerte Németország fegyverkezési egyenjogúságát. A német követelés elismerése a versailles-i rendszer egyik alappillérének leomlását jelentette. Nem sokkal a németországi fasiszta puccs után, 1933 márciusában a leszerelési konferencia föbizottságában MacDonald angol miniszterelnök ismertette a "leszerelési" megegyezés angol tervezetét. A "MacDonald-terv" szerint Németország 200 ezer före emelheti hadseregének létszámát (a versailles-i békeszerzödés csak 100-ezres hadsereget engedélyezett Németországnak). Ez már több volt a "fegyverkezési egyenjogúság" szóbeli elismerésénél nyíltan megengedte a hitleristáknak, hogy növeljék hadseregüket és fegyverzetüket. Hull amerikai külügyminiszter beismerése szerint az angol tervezetnek Németországra vonatkozó részét teljes helyesléssel fogadta az Egyesült Államok kormánya.154 Amellett mind az amerikai, mind az angol kormány a 200-ezres német hadsereg létrehozását csupán az elsö lépésnek tekintette, mely szükséges ahhoz, hogy MacDonald szavaival élve "Európa hozzászokjon Németország felfegyverzésének gondolatához". Ilyen volt az amerikai és angol uralkodó körök elsö hivatalos reagálása a németországi fasiszta államcsínyre; ezt a reagálást nem lehet másként értékelni, mint Hitler agresszív terveinek helyeslését és ösztönzését. 1933 tavaszától a kulisszák mögött lázas tárgyalások folytak egy "négyhatalmi paktum" megkötéséröl arról, hogy Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország imperialista egységfrontot hozzon létre a Szovjetunió ellen. A "négyhatalmi egyezmény" kezdeményezöje Olaszország fasiszta diktátora, Mussolini volt. Március 18-án átnyújtotta a szerzödéstervezetet MacDonaldnek és Simon angol külügyminiszternek, akik akkor hivatalos látogatáson Rómában tartózkodtak. A tervezet lényege az volt, hogy a négy nyugati hatalom Németország, Anglia, Franciaország és Olaszország felülvizsgálja a békeszerzödéseket, és ennek megfelelöen elismeri Németország fegyverkezési jogát; a nevezett hatalmak együtt fognak müködni minden európai és Európán kívüli kérdésben, köztük a gyarmati kérdésekben is, és közös erövel a számukra szükséges irányba igyekeznek terelni a többi európai ország politikáját is. A brit miniszterek jóindulattal hallgatták Mussolini fejtegetéseit, és elfogadták a paktum alapeszméjét. De a továbbiak során arra törekedtek, hogy a szerzödéstervezetböl töröljék a gyarmati kérdések emlegetését, mert ez kellemetlen volt a brit imperializmus számára. Rómából az angol miniszterek egyenesen Párizsba utaztak, ahol minden diplomáciai ügyességük latba vetésével igyekeztek a francia kormányt rávenni a szerzödés mielöbbi aláírására. A Pravda akkor tökéletes pontossággal állapította meg a brit diplomácia valódi céljait. Az angol imperializmus írta tiltakozik a versailles-i békeszerzödés olyan revíziója ellen, amely sérthetné saját érdekeit és megbonthatná a kapitalista Európában kialakult eröegyensúlyt. De nem tiltakozik egy olyan revízió ellen, amely más, részben kis országok, de kiváltképpen a Szovjetunió kárára elégítené ki a német fasiszták igényeit.155 Az angol reakció sietett kivenni részét a vezetése alatt létrejött szovjetellenes egységfront tevékenységéböl: kereskedelmi zárlatot rendelt el a szovjet árucikkek angliai behozatalára. Berlinben jól megértették az angol kormány fokozott diplomáciai tevékenységének jelentöségét, és elhatározták, hogy késedelem nélkül nyélbe ütik a "négyhatalmi paktumot". 1933 májusában különleges megbízatással Londonba küldték a hitleristák egyik fö tisztviselöjét, Rosenberget, hogy tárgyalásokat folytasson Simonnal, Hailsham hadügyminiszterrel és Vansittart külügyminiszterhelyettessel. Rosenberg azt javasolta az angol politikusoknak, hogy adják meg Németországnak a fegyverkezés jogát, és egyezzenek bele Ausztria annektálásába, Csehszlovákia feldarabolásába, a nyugati lengyel határok "kiigazításába", valamint a balti államok elfoglalásába. Mindezek a követelések úgy szerepeltek, mint szükséges elöfeltételek, melyek teljesítése esetén Németország hajlandó háborút indítani a Szovjetunió ellen.156 Rosenberg Hitler nevében és megbízásából angol-német szövetségi szerzödést ajánlott "a világot fenyegetö bolsevista veszély" elleni közös harc érdekében. Közben hangsúlyozta, hogy a hitleristák "a németországi kommunizmus szétzúzásával óriási szolgálatot tettek Angliának, s ezért méltán számítanak az angol kormány hálájára és segítségére", 157 Rosenberg utazásával kezdödött meg Németország és Anglia kulisszák mögötti politikai alkudozása, mely éveken át tartott. Rosenberg után a nemzetiszocialista párt külpolitikai osztályának két vezetöje: Bene és doktor Schmitz utazott Angliába. Hitler azzal bízta meg öket, hogy készítsék elö Göring londoni látogatását. Az elgondolás az volt, hogy Göring majd személyesen adja át az angolnémet szövetségi szerzödés Hitler által javasolt tervezetét. A tervezet szerint Anglia segítséget nyújt a német kormánynak a bolsevizmus elleni harcban; ehhez Hitler Németország fegyverkezési jogát követeli és azt, hogy megszabaduljon a versailles-i békeszerzödés rávonatkozó kötelmeitöl. A tervezetben az a nyilatkozat is szerepelt, hogy a Szovjetunióval való háború esetén Németország 2 millió fönyi expedíciós sereget állít ki. Hitler hangsúlyozta, hogy ö a németországi kommunizmus leverésével rendkívül nagy szolgálatot tett Európának, s ezt a szolgálatot megfelelö módon kell értékelni. 158 Londonban eleinte túlzottnak találták a hitleristák követeléseit, s ezért Göring látogatására nem került sor. A német imperialisták azonban meg voltak gyözödve róla, hogy szovjetellenes terveiket magas árfolyamon jegyzik a Nyugat politikai tözsdéin. Ahogyan nött az erejük, úgy emelték egyre magasabbra azt az árat, amelynek ellenében megígérték a Szovjetunió megtámadását, a nyugati hatalmak uralkodó körei pedig a hitleristák minden újabb agressziója után megadták a követelt árat. Az 1933. június 12-én megnyílt londoni nemzetközi gazdasági konferencián a német imperialisták újabb szovjetellenes provokációhoz folyamodtak. Hugenberg német gazdaságügyi miniszter memorandumban követelte, hogy "az élettér nélküli népnek adjanak új területeket, ahol ez az energikus faj gyarmatokat alapíthat és nagyarányú békés építömunkát fejthet ki". A memorandum szövegéböl kiderült, hogy szerzöi keleten, a Szovjetunió rovására szándékoznak ilyen gyarmatokat alapítani. Hugenberg fellépése fényt derített azokra a titkos angol-német gazdasági tárgyalásokra, melyek akkoriban a piacok és befolyási területek felosztása ügyében folytak.159 A szovjet kormány erélyes tiltakozása és a világ közvéleményének felháborodása miatt a nyugati hatalmak képviselöi nem támogathatták ezt a szovjetellenes provokációt, és a német kormány kénytelen volt Hugenberget visszarendelni Londonból. A német kormány manöverei mégis elérték céljukat elösegítették a "négyhatalmi egyezmény" megkötését, amelynek nagy szerepe volt abban, hogy az események a második világháború irányában fejlödtek. Az Egyesült Államok kormánya tevölegesen támogatta ezt a paktumot, és a Fehér Ház 1933. június 9-i hivatalos nyilatkozata "jó elöjel" gyanánt értékelte. Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország 1933. július 15-én Rómában aláírták "A négy hatalom egyetértési és együttmüködési egyezményét", mely jóformán teljes egészében azonos volt az eredeti tervezettel. Úgy látszott, hogy a szovjetellenes egységfront szervezöi közel vannak céljuk megvalósításához. A "négyhatalmi paktum" megerösítésére nem került sor. Az angol, de különösen a francia parlamentben élesen bírálták, s ez a heves ellenzés feltárta azokat a mély és kibékíthetetlen imperialista ellentéteket, melyeket még a Szovjetunióval szemben megnyilvánuló általános kapitalista gyülölet platformján sem lehetett elsimítani. Igy tehát meghiúsult az angol és francia imperialistáknak az az elsö kísérlete, hogy szovjetellenes egységfrontot kovácsoljanak össze, és a feltámasztott német militarizmust kelet felé tereljék. A német kormány rossz néven vette, hogy a korlátlan fegyverkezésre vonatkozó követeléseit nem teljesítették azonnal. Ezért 1933. október 14-én Németország otthagyta a leszerelési konferenciát, és egyidejüleg kijelentette, hogy kilép a Népszövetségböl. Igy adta tudtára az egész világnak, hogy nem törödik semmiféle nemzetközi egyezménnyel, s a korlátlan fegyverkezés és a háborúra való felkészülés politikájának útjára lép. A München elöjátékául szolgáló "négyhatalmi paktum" azonban mindenesetre rányomta baljós bélyegét a nemzetközi események további alakulására. Aktivizálta a fasiszta elemeket Csehszlovákiában, Romániában, Jugoszláviában, és egyre veszedelmesebben szította Lengyelország uralkodó köreinek agresszív szovjetellenes törekvéseit. A lengyel tökéseket és földbirtokosokat elvakította a Szovjetunióval szemben táplált féktelen osztálygyülölet. A "nagyhatalmiság" eszméitöl megszállott lengyel fasiszta vezetök, akik országukat a külföldi töke félgyarmatává tették, fennhéjázó gögjükben Szovjet-Ukrajna és Szovjet-Belorusszija meghódításáról álmodoztak, és komolyan azt hitték, hogy ök Középés Kelet-Európa "sorsának irányítói". Önteltségüket ki is használta a hitlerista klikk. A német fasiszták puhatolózni kezdtek Lengyelország irányában, és elsö tapogatózásaik pozitív eredménnyel jártak. A lengyel uralkodó körök azzal a számítással orientálódtak Németország felé, hogy Hitler bárki másnál jobban megérti Lengyelország nagyhatalmi szerepét a keleten, s tisztában van vele, hogy Lengyelország "az európai eröd elöretolt védelmi vonala", "a nyugat-európai kultúra oltalmazója a bolsevista veszedelem ellen". Jóllehet a német fasiszták nyíltan hirdették a szláv népek meghódítására és kiirtására irányuló törekvéseiket, s Danzigban, valamint a lengyelnémet határon állandóan provokációkat rendeztek, Lengyelország uralkodó körei mégis hajlandók voltak tevékenyen részt venni a Szovjetunió ellen készülö fasiszta agresszióban, azt remélve, hogy mint "egyenrangú szövetségesek" ök is részt kapnak majd a szovjet területekböl. Berlinben számításba vették és tudatosan szították a lengyel kormány szovjetellenes beállítottságát. A német kormány azt bizonygatta, hogy a Szovjetunió elleni harcban szüksége van egy "erös Len gyelországra"; hogy "Lengyelország és Németország együtt akkora eröt jelent, amellyel bajosan le hetne szembeszállni Európában"; hogy ez az erö Oroszországot "messze keletre" fogja visszaszorítani. A német fasiszták olyan csábító tervekkel kecsegtették Pilsudski híveit, hogy azoknak beleszédült a fejük. Az igézö kilátásoktól megrészegült lengyel miniszterek elsösorban Beck külügyminiszter önként és buzgón vállalták Lengyelországban Hitler ügynökeinek szerepét. A Szovjetunió feldarabolását célzó imperialista terveken alapult a hírhedt lengyel-német megnemtámadási szerzödés is, amelyet 1934. január 26-án írtak alá Berlinben. De ez csak formálisan volt megnemtámadási szerzödés. Aláírása az adott helyzetben ténylegesen azt jelentette, hogy Lengyelország csatlakozott az európai kollektív biztonsági rendszer létrehozása ellen irányuló német politikához. Lengyelország saját magát fogta be a fasizmus szekerébe. A szerzödés kétségkívül azt bizonyította, hogy a lengyel uralkodó körök magukévá tették a Szovjetunió ellen törö fasiszták agresszív politikáját. Erröl egyébként nyíltan beszélt Radziwill János herceg, Lengyelország egyik legnagyobb földesura, amikor kijelentette: "a Németországgal való szövetség a lengyel uralkodó csoportok azon törekvését tükrözi, hogy Żmorális bástyafallal határolják el magukat a keletröl jövö veszedelmes eszméktöl®". A lengyel-német szövetség gondolata buzgó pártolókra talált a katolikus egyházban. A Przeglad Katolicki folyóirat 1937. január 3-i száma arról írt, hogy Lengyelországnak "tárgyilagos álláspontot kell elfoglalnia Hitler kancellár hivatalos politikájával kapcsolatban, amely a gyászos emlékü weimari köztársaság politikájához képest hatalmas lépést jelent elöre. A katolikus Lengyelország orientációja számára csak a Vatikán orientációja lehet mérvadó. Ez pedig nem kétséges". A fasiszta Németország támadó terveiben Lengyelország elfoglalása és gyarmatosítása is szerepelt. Ezért a német kormány sohasem gondolt arra, hogy komolyan szövetséget kössön Lengyelországgal. A lengyel reakciós sajtó azonban váltig azt hajtogatta, hogy Németország nem tervez semmiféle agressziót Lengyelország ellen. A Gazeta Handlowa például így írt: "Az a Kelet, amelyre Hitlernek a gyarmatosítás céljából szüksége van az ö értelmezésében mindenekelött Oroszország . . . Németország egykor Oroszországgal szövetkezett Lengyelország ellen, de most Hitler saját célját követi: Lengyelországgal Oroszország ellen." A hitleristáknak elsösorban azért volt szükségük a lengyel-német szerzödésre, hogy megszüntessék Németország nemzetközi elszigetelödésének veszélyét, rést üssenek a francia katonai szövetségek rendszerén, meggyengítve ezzel Franciaország pozícióit az európai kontinensen, és felvonulási területet készítsenek elö a Szovjetunió elleni háborúra. A meggyengült Franciaországot könnyebben be lehetett volna vonni a hitlerista Németországgal való lepaktálásra törekvö angol-amerikai politika általános irányvonalába. Franciaországban riadtan fogadták a lengyel-német szerzödés aláírásának hírét, Londonban viszont leplezetlen elégedettséggel vettek tudomást róla. Simon kijelentette a lengyel követnek, hogy az angol kormány teljes mértékben helyesli és örömmel fogadja a szerzödés aláírását. A Szovjetunió volt az egyetlen, amely a lengyel-német szerzödés közzététele után azonnal rámutatott, hogy mekkora veszedelmet jelent ez egyrészt Lengyelországra, másrészt az európai békére nézve. Az Izvesztyija figyelmeztetett rá, hogy ez a szerzödés aláássa Lengyelországnak más országokkal kötött szövetségét, és az elszigetelt Lengyelországot kiszolgáltatja a fasiszta Németországnak. Az Egyesült Államok és Anglia, valamint Franciaország és Lengyelország politikájának eredményeként a hitlerista Németország pozíciói annyira megerösödtek, hogy a német kormány 1935. március 13-án lehetségesnek tartotta hivatalosan, a legnagyobb nyilvánosság elött bejelenteni a katonai légierö létrehozását. Ez annyit jelentett, hogy Németország egyre nyíltabban fordult szembe a versailles-i szerzödéssel. Március 16-án a német kormány nyilvánosságra hozta azt az elhatározását, hogy bevezeti az általános hadkötelezettséget, és 12 hadtestböl (36 hadosztályból) álló félmilliós hadsereget szervez. A fegyverkezés legalizálása lehetövé tette a német fasisztáknak a nagyarányú katonai káderképzést és csapatkiképzést, s megkönnyítette az iparnak háborús vágányokra való átállítását. Az angol és a francia kormány csupán formálisan tiltakozott az ellen, hogy Németország egyoldalúan felbontotta a békeszerzödést; de továbbra is kitartottak a Németországgal való lepaktálás politikája mellett. 1935. március 24-töl 26-ig Simon és Eden angol miniszterek Berlinben tárgyalásokat folytattak Hitlerrel. Az utóbbi azt indítványozta, hogy alakítsák meg a nyugati hatalmak tömbjét, amelyben Németország volna az Európát a "szovjet veszélytöl megvédö" fö erö. Hogy Németország sikeresen teljesíthesse ezt a küldetését mondotta Hitler -, nagy fegyveres erövel kell rendelkeznie. A nagyobb nyomaték kedvéért a fasiszta diktátor hozzáfüzte, hogy a német légiflotta máris akkora, mint az angol légierö. Követelte, hogy Németországnak adjanak müködési szabadságot Kelet-Európában, föleg a Szovjetunióval szemben. Azt is követelte, hogy a "Harmadik Birodalomnak" adják vissza a volt német gyarmatbirtokokat. Az angol kormányférfiak nagy rokonszenvvel és ritka türelemmel hallgatták végig a "bolsevista veszélyröl" és a német fegyverkezés fokozásának szükségességéröl szónokló Hitler hét óra hosszat tartó elmefuttatását. Simon megígérte, hogy Anglia még formálisan sem fogja támogatni a kollektív biztonság eszméjét. Amikor azonban a gyarmatok kérdése került szóba, kijelentette, hogy ez a kérdés "nem tartozik a tárgyhoz". Egyúttal értésére adta Hitlernek: Anglia csak abban az esetben támogatja, ha támadása a Szovjetunió ellen irányul. Angliába visszatérve Simon minden lehetséges módon hangsúlyozta, hogy az angol és a német kormány egységes álláspontot foglal el a kollektív biztonság kérdésében. A német sajtó akkoriban azt írta, hogy az "európai kabinetek" vagyis Németország és Anglia kormányai ebben a kérdésben teljesen egyetértenek. "Azt, amiröl jelenleg tárgyalások folynak az európai kabinetek között jelentette ki az egyik újság -, leginkább úgy lehet jellemezni, mint a keleti paktumtervezet fogainak kitépésére irányuló törekvést." Az Egyesült Államok és Anglia uralkodó köreinek irányvonalával teljes összhangban jelentette ki Hitler a birodalmi gyülés 1935. május 21-i ülésén, hogy angol-német szövetséget kell létrehozni a Szovjetunió elleni háború céljából, a következö alapon: "Cselekvési szabadság Anglia számára a tengereken és az óceánon túli országokban, cselekvési szabadság Németország számára a kontinensen és a keleti irányú terjeszkedésben." Néhány nappal korábban Reichenau tábornok a német kormány megbízásából kijelentette az angol katonai attasénak: "az angol politika számára az volna a legjobb irányvonal, ha Németországnak cselekvési szabadságot engedne Európában; cserébe viszont Németország kötelezné magát, hogy Európa határain túl nem avatkozik bele Nagy-Britannia ügyeibe . . . Az európai béke megörzésének egyedüli módja az, ha a kontinensen valamelyik hatalomnak engedik át a hegemóniát . . . Erre a szerepre Németország a legalkalmasabb". Hitler javaslatait az angol kormány nem utasította vissza. A Times címü lap azt írta, hogy "a Hitler által kifejtett politikai pontok alapjául szolgálhatnának a Németországgal való (angol Szerk.) kapcsolatoknak". Nagy-Britannia kormánya nem szorítkozott csupán ilyen sajtónyilatkozatokra; beleegyezését adta ahhoz, hogy Ribbentrop, a hírhedt fasiszta diplomata vezetésével német küldöttség látogasson el Londonba. Már 1935. június 2-án megkezdödtek a titkos angol-német megbeszélések, melyek során Németország a versailles-i békeszerzödésben lefektetett haditengerészeti korlátozások megszüntetését követelte. A német küldöttség azt bizonygatta, hogy Németországnak kizárólag a Szovjetunió ellen van szüksége flottára, nem a nyugati hatalmak ellen. Raeder tengernagy kijelentette: "Németországnak a legcsekélyebb szándéka sincs haditengerészeti flottát építeni Anglia vagy Franciaország ellen . . . Németországnak azért van hajóhadra szüksége, hogy hosszan elnyúló partvonalát megvédje az Oroszország részéröl lehetséges veszély ellen."171 Az "Oroszország részéröl lehetséges veszély" szavak csak a hitleristák agressziós fondorlatainak álcázására szolgáltak, s az angol politikai és katonai személyiségek ezt nagyon jól tudták. 1935. június 18-án aláírták az angol-német flottaegyezményt, amely a versailles-i békeszerzödésnek immár kétoldalú megszegését jelentette. A versailles-i szerzödés értelmében a német hadiflotta vízkiszorítása nem haladhatta meg a 140 ezer tonnát. Az új egyezmény megengedte, hogy Németország haditengerészeti flottája elérheti az angol flotta 35 százalékát, vagyis vízkiszorítása 421 ezer tonnáig terjedhet. Lényegében korlátlanul helyreállították a versailles-i szerzödésben szigorúan megtiltott német tengeralattjáró flottát is. Németországnak olyan hajóépítési programot engedélyeztek, amelynek végrehajtása legalább tíz évre állandó munkát adott a hajógyáraknak. A németeknek módjukban állott annyi új hajót építeni, amennyit akartak, és olyan gyors ütemben, amennyire azt a termelési kapacitás megengedte. Egyidejüleg abban is megállapodtak az angolokkal, hogy bizonyos angol cégek nagyarányú pénzügyi, termelési, tudományos és müszaki segítséget nyújtanak a német haditengerészet kiépítéséhez. Az angol-német flottaegyezmény azt jelentette, hogy a Baldwin vezette angol konzervatív kormány a hitlerista Németországgal való megegyezés aktívabb politikájára tért át. Ha figyelembe vesszük, hogy akkor a német külpolitika az európai országok antifasiszta szövetségének megakadályozását tekintette legföbb feladatának, a flottaegyezmény jelentösége teljesen világossá és érthetövé válik. Malanowski nyugatnémet történész szerint "Hitler legközelebbi külpolitikai célja az volt, hogy felrobbantsa a náci Németország ellen irányuló európai egységfrontot, ha annak politikai jelentösége lenne, és Németország nyugati ellenfeleit Németország aktív vagy passzív fegyvertársaivá változtassa". További célja az volt, hogy "keleten Żéletteret® szerezzen, s ebben fontos szerepet szánt Angliának".173 A német vezetök úgy vélték, hogy az angol-német flottaegyezmény ebben a vonatkozásban kedvezö kilátásokat tár fel elöttük. Az amerikai politikusok is pontosan így értékelték az egyezményt. Dodd, az Egyesült Államok berlini nagykövete szerint "a flottaegyezmény fö tartalma" az a szándék, hogy Németország vezetö köreinek abszolút ellenörzési lehetöséget biztosítsanak a Baltikum térségében, és segítsenek nekik megvalósítani a Szovjetunió "bekerítésének" politikáját. Hitler az egyezmény aláírásának napját "élete legboldogabb napjának" nevezte, s kijelentette: hajlandó "Angliának, amennyiben szövetséggé fejlödik a dolog, akár 12 hadosztályt is rendelkezésére bocsátani, hogy mindig megvédhesse birodalmát ott, ahol éppen szükséges".175 A fasiszta farkas sietett elszegödni pásztornak! Az egyezmény aláírása után Németországban nagy erövel indult meg a hadihajó-építés. Hajó gyáraiban hamarosan elkészült 14 tengeralattjáró; az elsöt 1935. június 29-én kezdték építeni. Az agresszorokat bátorító angol-német flottaegyezmény jelentös kihatással volt a nemzetközi események fejlödésére. Amikor Olaszország meggyözödött róla, hogy Nagy-Britannia vezetö körei bármilyen megegyezésre hajlandók a fasiszta agresszorokkal, meggyorsította Etiópia elleni támadását. A francia kormány arra használta fel a flottaegyezményt, hogy igazolja Olaszországhoz és Németországhoz való közeledését. A hitleristák még inkább vérszemet kaptak, és hozzáláttak a Rajnaövezet remilitarizálásának elökészületeihez. A német kormány 1936. március 9-én hivatalosan közölte: parancsot adott csapatainak, hogy vonuljanak be a versailles-i és locarnói egyezmények értelmében demilitarizált Rajna-övezetbe. Ez kockázatos lépés volt, s a német fasiszta katonai klikk Franciaország ellenintézkedéseitöl tartott. A tábornokoknak Hitler megparancsolta, hogy azonnal vonják ki alakulataikat ebböl az övezetböl, amint francia részröl bármilyen csapatmozdulatot észlelnek. A francia kormány jól tudta, hogy Németország még nem készült fel katonai összecsapásra. Elegendö lett volna felvonultatni a határra akár jelentéktelen eröket is és a német akció tüstént abbamarad. De ezt nem tette meg. "Azon a napon Hitler feszült izgalommal tekintett Nyugatra, Párizs és London felé írja emlékirataiban Otto Dietrich német sajtófönök. Várt 24 órát, várt 48 órát. Amikor semmiféle beavatkozás nem történt, fellélegzett . . . Nagy tétre játszott, és nyert!"177 A francia kormány, Anglia "államférfiaival" egyetemben úgy ítélte meg Németország tevékenységét, csapatainak Franciaország, Belgium, Hollandia és Luxemburg határaihoz történt felvonulását, hogy az a keleti háborúhoz szükséges mögöttes terület biztosítására irányul. Churchill, emlékirataiban megjegyzi, hogy a nyugati hatalmak a német kormánynak ebben a lépésében "olyan sorompó létrehozásának szándékát látták, amely majd eltakarja Németország díszbejáratát, s lehetövé teszi számára, hogy más kapukon át törjön ki kelet meg dél felé".178 A Rajna-övezet felfegyverzése mintegy betetözte a német fasiszta agresszió kifejlesztésének elsö, elökészítö szakaszát. A hitlerista Németország az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország uralkodó köreinek tevékeny közremüködésével lerázta magáról a versailles-i és locarnói szerzödések béklyóit, korlátlanul fegyverkezett, és gazdaságát háborús vágányokra kezdte átállítani. A német csapatok bevonulása a Rajna-övezetbe nyugtalanságot keltett Európa-szerte. És ez a nyugtalanság nem volt alaptalan: a fasiszta agresszió egyre határozottabban fenyegetett. Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország imperialistái úgy látták, már nincs messze régi álmuk megvalósulása sikerül megszervezniük, hogy Németország megtámadja a Szovjetuniót, s így majd megoldhatják ellentéteiket. Valójában azonban sem az amerikai-angol kölcsönök és tökebefektetések, sem az agresszió támogatásának politikája nem enyhítették, söt csak kiélezték az imperialista ellentéteket. Németország katonai és gazdasági potenciáljának gyors növekedése, háborús készülödése csak fokozta a kapitalista rendszeren belül a fejlödés egyenlötlenségét, s az imperialista hatalmak közti eröviszonyok Németország javára tolódtak el. A német imperializmus egyre arcátlanabbá vált. A kapitalista világ egymással hadilábon levö államcsoportjai között még nagyobb lett a szakadék, és a fegyveres konfliktusnak elöbb vagy utóbb be kellett következnie. A fasiszta agresszorok és washingtoni, londoni, párizsi szekértolóik egyre közelebb taszították az emberiséget a háború véres örvényéhez. 5. A haladó erök harca a fasizmus és a háborús veszély ellen. Miután Németországban fasiszta diktatúra jött létre, a reakció döntö támadásba ment át a nép tömegek ellen, hogy felszámolja a demokratikus szabadságjogokat és elökészítse az új világháborút. Több kapitalista ország uralkodó köreinek politikájában észlelni lehetett a fasiszta irányzatok erösö dését. Újból beigazolódtak Lenin szavai: "De különösen az imperializmus, a banktöke kora, az óriási kapitalista monopóliumok kora az a kor, amelyben a monopolkapitalizmus átnö az állammono polista kapitalizmusba, mutatja az >államgépezet< rendkívüli megerösödését, hivatalnoki és katonai apparátusának hallatlan megnövekedését és ezzel együtt a proletariátus elleni megtorlások fokozó dását mind a monarchiákban, mind a legszabadabb, a köztársasági országokban." A kommunista pártok leleplezték az imperialista reakció terveit, éberségre intették a dolgozókat, s felszólították öket, hogy szervezetileg tömörüljenek a fasizmus és reakció elleni harcra. A világ kommunista és munkásmozgalmának élvonalában küzdött e célért a Szovjetunió Kommunista Pártja, a szocializmus országának valamennyi dolgozója. 1934 elején ült össze az SZK(b)P XVII. kongresszusa, mely felszólította a Szovjetunió népeit és a külföldi dolgozó tömegeket, hogy fokozzák harcukat a békéért, az új világháGorú veszélye ellen. A kongresszus meghallgatta a Komintern végrehajtó bizottságába delegált pártküldöttség beszámo lóját, amely ismertette, hogy az egyes kapitalista országokban melyek a fasizmus és a háborús veszély elleni harc sajátosságai. A XVII. pártkongresszus határozatai megállapították, hogy a Szovjetunió és az SZK(b)P meny nyire fontos szerepet tölt be a világ kommunista és munkásmozgalmában. Az SZK(b)P tapasztalatait felhasználva a testvéri kommunista és munkáspártok újult erövel vették fel a reakció elleni harcot, és önfeláldozóan küzdöttek azért, hogy a marxizmus-leninizmus zászlaja alá tömörítsék a dolgozókat. A Komintern végrehajtó bizottsága 1933. március 5-én kiáltványban szólította fel a világ dolgo zóit a fasizmus elleni harcra. "Most, amikor a német munkásosztályra támadó fasizmus szabadjára ereszti a világreakció eröit, a Kommunista Internacionálé végrehajtó bizottsága felszólít minden kommunista pártot, kíséreljék meg m





ég egyszer a szociáldemokrata munkástömegekkel való egység front létrehozását, a szociáldemokrata pártok közremüködésével. A Komintern végrehajtó bizott sága abban a biztos reményben teszi meg ezt a kísérletet, hogy a munkásosztálynak a burzsoázia ellen létrehozott egységfrontja visszaveri a töke és a fasizmus támadását . . ." De a Szocialista Munkás Internacionálé (ezen a néven támadt fel 1923 májusában a II. Interna cionálé) végrehajtó bizottsága 1933. március 18-án azt tanácsolta a szervezethez csatlakozott pártoknak, hogy tartózkodjanak a kommunistákkal való tárgyalásoktól. Igy lehetetlenné tették a fasizmus és a háború elleni akcióegység megteremtését. Kari Kautsky, a nemzetközi opportunizmus apostola azt állította, hogy a tömeges fellépés "vészt hoz a proletariátusra", hogy a szociáldemokráciának "alkalmazkodnia kell Németországban a fasiszta rendszerhez, mert csak így létezhet legálisan". Az események egész további folyamata bebizonyította, hogy nem a tömeges egységakciók voltak vészthozók a proletariátusra, hanem az ilyen akciók hiánya, a szociáldemokrata vezérek által hirdetett tétlenség és alkalmazkodás politikája járt végzetes következményekkel. A haladó erök antifasiszta harca azonban a szociáldemokrata vezetés szabotázsa ellenére is egyre nagyobb méreteket kezdett ölteni. A tökésországokban az antifasiszta mozgalom a legkülönfélébb társadalmi osztályokhoz, rétegekhez és politikai pártokhoz tartozó, legkülönbözöbb meggyözödésü embereket egyesítette soraiban munkásokat, parasztokat, kisiparosokat, alkalmazottakat, haladó szellemiségü értelmiségieket. A mozgalomban nagy aktivitást fejtettek ki a francia munkások. Az országban nemzeti antifasiszta bizottság alakult, amely a fasizmus elleni harcra és az új világháború veszélyének elhárítására mozgósította Franciaország dolgozóit. A forradalmi munkások kezdeményezésére Párizsban 1933 tavaszán nemzetközi bizottságot szerveztek a hitlerista fasizmus áldozatainak segélyezésére. A világ legkiválóbb jogászai nemzetközi vizsgáló bizottságot alakítottak, amely leleplezte a Reichstag felgyújtásának igazi bünöseit és a németországi vad terror szervezöit a nácizmus vezéreit. Az összegyüjtött bizonyítékok alapján a bizottság az úgynevezett Barna Könyvben tette közzé (Basel, 1933) a Reichstag felgyújtásának valódi körülményeit. 1933. június elején Párizsban összeült az európai munkások antifasiszta kongresszusa, amelyen az európai országokból 3500 küldött vett részt, többnyire munkások. A kongresszus részvevöit az imperialista háború elleni harc nemzetközi és francia bizottságainak nevében Henri Barbusse, az ismert francia író üdvözölte; beszédében hangsúlyozta, hogy a fasizmus elleni harc elválaszthatatlan a háborús veszély elhárításáért folyó küzdelemtöl. "Csakis a tömegharc egységfrontja mondotta biztosíthatja a proletariátus gyözelmét." A szociáldemokrácia vezérei megtiltották a szervezeteikhez tartozó tagoknak, hogy részt vegyenek a kongresszuson. Ennek ellenére mégis ott volt majdnem 500 szociáldemokrata, munkáspárti tag és anarchista,183 ami nyugtalanságot idézett elö a burzsoázia táborában. A kongresszus megválasztotta az európai országok antifasiszta munkásegyesülésének központi bizottságát, hogy az koordinálja az egyes európai országokban müködö antifasiszta bizottságok munkáját184 és részletesen, az egyes országokra alkalmazva kidolgozta a fasizmus elleni harc feladatait. Az antifasiszta harcban aktívan vett részt az ifjúság. 1933 szeptemberében az európai antifasiszta bizottság kezdeményezésére összehívták az imperialista háború és a fasizmus ellen harcoló fiatalok nemzetközi kongresszusát, amelyen Franciaországból, Németországból, Lengyelországból, Angliából, a Szovjetunióból, az Egyesült Államokból, Kanadából, Japánból, Kínából, Észak-Afrika országaiból és más államokból 1150 küldöttjelent meg. A részvevök közül több mint százan a Szocialista Internacionálé ifjúsági szekcióihoz tartoztak, s ezek vezetöik tilalma ellenére jelentek meg a kongresszuson. A kongresszus megválasztotta a fasizmus és a háború ellen küzdö ifjúság nemzetközi bizottságát. 1933 végén összeült a Komintern végrehajtó bizottságának XIII. plénuma, mely "A fasizmus, a háborús veszély és a kommunista pártok feladatai" címmel téziseket állított össze. A plénum megállapította, hogy a fasiszta rendszer a finánctöke legreakciósabb, legsovinisztább és legimperialistább elemeinek nyílt terrorista diktatúrája, felszólította a kommunistákat, hogy harcoljanak a fasiszta ideológia ellen, leplezzék le a sovinizmust, állítsák szembe vele a proletár internacionalizmust. A nemzetközi kommunizmus nagy történelmi feladata állapította meg a plénum -, hogy a néptömegeket mozgósítsa a háborús veszély elhárítására.185 A plénum határozatai leleplezték ama szociáldemokrata vezetök politikáját, akik a II. Internacionálé utasítása szerint minden országban elutasították az egységes osztályakciókat javasló kommunista pártok indítványait, megbontották az antifasiszta mozgalom egységét, és éket akartak verni a proletariátus sorai közé. A plénum felhívta a Komintern szekcióit, hogy "a szociáldemokrácia áruló vezéreinek ellenére a legnagyobb állhatatossággal küzdjenek a szociáldemokrata munkásokkal az egységes harci front megvalósításáért". Ehhez eszmeileg szét kellett zúzni az opportunizmus minden válfaját, elsösorban a jobboldali opportunizmust. A kommunista és munkásmozgalomnak világszerte hatalmas kárt okozott a dogmatizmus és a szektásság; veszélyességükre többször figyelmeztetett már Lenin is, aki a "baloldaliságot" a kommunizmus "gyermekbetegségének" nevezte.187 A dogmatizmus és a szektásság még veszélyesebb jelleget öltött, s "gyermekbetegségböl" súlyos bajjá vált. E beteges nézeteknek a kommunista világmozgalomban való elterjedése jelentös mértékben "a Sztálin-kultusz egyik káros következménye volt, s komoly kárt okozott a szocializmusért folyó harc nagy ügyének, gyengítette a marxizmus-leninizmusnak a néptömegekre gyakorolt befolyását".188 Sztálinnak a nemzetközi munkásmozgalom helyzetére vonatkozó önkényes nézetei zavart keltettek a kommunista pártok soraiban, s megtévesztették öket a haladó erök tömörítéséért folyó harc kérdéseiben. Ebben a tekintetben a legsúlyosabb hiba volt szociálfasizmusnak bélyegezni a szociáldemokráciát. Ez a meghatározás, amelyet Sztálin eröltetett a nemzetközi kommunista mozgalomra, egy kalap alá vette a fasizmust és a szociáldemokrata pártokat, holott az utóbbiak vezetöik áruló politikája ellenére továbbra is munkáspártok maradtak. A szociáldemokrata pártok ilyen értékelése akadályozta a kommunista pártok és a szociáldemokrata munkások egymáshoz való közeledését, és megnehezítette az erök elhatárolódását magán a szociáldemokrácián belül. Az antifasiszta harc 1933-tól erösen fellendült. Elkeseredett osztályharc robbant ki Ausztriában, ahol a gazdasági válság az iparjelentös hanyatlását idézte elö: több alapvetö iparágban teljesen megszünt a termelés. Ebben az országban, melynek 6,7 millió lakosából majdnem 4 millió (családostól) munkás vagy alkalmazott volt, 1934 elején a munkásoknak körülbelül a fele kenyérkereset nélkül maradt. A válság éveiben több mint 40 százalékkal csökkent a munkások és alkalmazottak bére. A dolgozók között nött az elégedetlenség a burzsoázia politikájával szemben. Az ausztriai fasiszta elemek ekkor harcot indítottak a parlamentarizmus felszámolásáért. A "Heimwehr" nevü fasiszta szervezet vezetöje, Starhemberg, 1933. február 20-án a bécsi Konzerthausban programbeszédet tartott, s kijelentette: "a Heimwehr® hajlandó támogatni bármely kormányt, amely szétkergeti a parlamentet. Március 7-én Dollfuss kormánya kihirdette, hogy életbe léptette "a kormányzás tekintélyuralmi rendszerét": az ország egész vezetése a köztársasági elnök és a kormány kezébe ment át. 1933 végén és 1934 elején a reakció fokozott erövel támadt a munkásokra. 1934 februárjában a hatóságok számtalan házkutatást tartottak a munkásszervezetek helyiségeiben, és minden fellelhetö fegyvert elkoboztak. A burzsoá sajtó álhíreket kezdett terjeszteni a Schutzbund "felforgató tevékenységéröl". Az Arbeiter Zeitung szerkesztöségében és a szociáldemokrata párt egyéb intézményeiben tartott házkutatások után az állambiztonsági minisztérium közölte, hogy "bolsevistamarxista elemek államellenes összeesküvését" leplezte le. Fegyveres fasiszta bandák egyre-másra pusztítani kezdték a munkások szövetkezeti, szakszervezeti és müvelödési helyiségeit. Az ország legnagyobb és legbefolyásosabb pártjának a szociáldemokrata pártnak vezetösége behódoló politikát folytatott, és bomlasztotta a dolgozók ellenállását. A szociáldemokrata vezérek nem szólították harcba a tömegeket, hogy védjék meg a parlamentet. Az osztrák munkások a szociáldemokrácia vezetöinek megalkuvó politikája ellenére is harcos elszántságról tettek tanúbizonyságot, és követelték a fasizmus visszaszorítását. Némely helyen a kommunisták és a szociáldemokraták közösen léptek fel. Az Osztrák Kommunista Párt leleplezte a kormány reakciós politikáját, elszántan küzdött a társadalmi rend demokratizálásáért, és megmutatta a népnek az ország nemzeti függetlensége biztosításának útját. 1934. február 10-i kiáltványában harcba hívta a munkásokat a fasizmus és reakció ellen: "Verjétek le a fasizmust, mielött még az zúz szét benneteket! Azonnal hagyjátok abba a munkát! . . . Ki az utcára! Fegyverezzétek le a fasisztákat! . . . Fel az általános sztrájkra!"193 Linz város munkásai fegyverrel szálltak szembe a rendörséggel, amely meg akarta szállni a szociáldemokrata párt székházát. A rendörség és a katonaság tüzérséget is felvonultatott. A Linzi események Ausztria több körzetében jeladásul szolgáltak az általános sztrájkra és a fegyveres harcra. Bécsben is általános sztrájk robbant ki, s a nyomában támadt fegyveres harcok nemcsak a fövárosra, hanem Felsö-Ausztriára és Stájerországra is kiterjedtek. A szociáldemokrácia akarata ellenére is megkezdödött a felkelés, "mert az osztrák proletariátus, mely okult a szociáldemokráciához ragaszkodó német munkások keserü tapasztalatából, nem akart fejet hajtani a fasizmus elött".194 Február 12-töl 15-ig az osztrák munkások férfiasan harcoltak a fasizmussal, s az önfeláldozó hösiességnek csodálatra méltó példáit mutatták. Különösen Bécs munkásnegyedeiben Floridsdorfban és Simmeringben folytak ádáz harcok. A katonaság és a rendörség kegyetlenül bombázta azokat a házakat, amelyekbe a munkások bevették magukat. A felkelöknek azonban nem volt elegendö fegyverük, tüzérségi lövegekkel egyáltalán nem rendelkeztek, s hiányzott a központi politikai és katonai vezetés is. Az osztrák munkások felkelése védekezésre korlátozódott, s nem fejlödött támadásba a fegyveres ellenség ellen. A védekezés pedig minden fegyveres felkelés halála. A szociáldemokrata vezérek megtagadták a harcot, és sorsukra hagyták a munkásokat. Közülük egyesek szégyenszemre külföldre szöktek, mások megadták magukat a rendörségnek vagy átálltak a fasizmus oldalára. A kommunisták a szociáldemokrata munkásokkal vállvetve verekedtek a fasiszta bandákkal, s harci jelszavaik világosak és határozottak voltak. Minthogy azonban a kommunista pártnak csak kevés tagja volt, nem tudta vezetni a dolgozók fegyveres felkelését. Az osztrák proletariátus vereséget szenvedett. Legalább 1200 ember pusztult el a fasiszta hóhérok kezétöl, 4-5 ezer megsebesült, több mint 10 ezret börtönbe vagy koncentrációs táborba hurcoltak. Az országban nyílt fasiszta diktatúra jött létre. A február folyamán lezajlott ausztriai harcok voltak a 30-as évek legelsö fegyveres munkásmegmozdulásai a fasizmus ellen. Hatásukra más európai országokban is fokozódott a munkásosztály politikai aktivitása és az antifasiszta harc. A németországi fasiszták uralomra jutása nyomán Franciaországban egyre erösebben határolódtak el az osztályeröi... A gazdasági válság következtében növekedtek az osztályellentétek, erösödött a sztrájkmozgalom. 1932-ben Vienne város textilmunkásai barikádharcokat vívtak. 1933-ban hatalmas sztrájkok törtek ki Párizsban és más városokban; az 1933. augusztusi általános sztrájk idején Strasbourgban a munkások barikádokat emeltek. A hatóság katonaságot vetett be a sztrájkolók ellen. A Francia Kommunista Párt melynek élén olyan kiváló forradalmárok álltak, mint Maurice Thorez, Marcel Cachin, Jacques Duclos egységesen irányította a sztrájkharcokat, s tömöríteni igyekezett a munkásokat a fasizmus és reakció ellen, a dolgozók létérdekeinek megvédésére. Ugyanakkor országszerte csökkent a jobboldali pártok befolyása, ami a fináncoligarchia pozícióinak gyengüléséröl tanúskodott. A helyzete megszilárdítására törekvö nagyburzsoázia makacsul igyekezett felszámolni a parlamentarizmust és bevezetni a nyílt terrorista diktatúrát. A burzsoá reakciós sajtó éles kirohanásokat intézett a népképviseleti rendszer ellen, "alkotmányreformot" és "erös hatalmat" követelt. A gazdasági válság éveiben aktivizálódtak a franciaországi fasiszta szervezetek. Legnagyobb volt köztük a "tüzkeresztesek" szervezete, melynek élén gróf de la Rocque ezredes állott. Ez a fasiszta szervezet fegyveres alakulat volt, ágyúkkal, gépfegyverekkel, páncélautókkal és repülögépekkel is rendelkezett. De la `Rocque katonai mintára megszervezett osztagai "a polgárháború valódi rohamosztagai voltak, s vezérük velük akarta Franciaországban megismételni a hitlerista rohamosztagok höstetteit®". E szervezet mögött az úgynevezett "Comité des Forges" (Vasés Gépgyárosok Szövetsége a Culman-féle vegyi konszern és más monopóliumok álltak. 1932-ben Francois Coty, a "parfömkirály" újabb fasiszta szervezetet alapított a "szocializmus és kommunizmus" elleni harcra; ennek "francia szolidaritás" volt a neve. 1933 végén kipattant a hírhedt Stavisky-botrány; ez a spekuláns 500 millió frankot sikkasztott hamis részvényekkel. Machinációiban miniszterek, képviselök, magas rangú állami hivatalnokok, újságírók vettek részt. A politikusok és a sajtó megvásárolhatóságának ez a bizonyítéka óriási felháborodást keltett országszerte. A fasiszták felhasználták az alkalmat, s mozgósították eröiket, hogy megdöntsék a parlamentáris kormányt, és kezükbe ragadják a hatalmat. 1934. február 5-én és 6-án nagy tüntetéseket szerveztek Párizsban. A Francia Kommunista Párt még idejében átlátott a reakció manöverein és a fasizmus elleni harc`ra, a demokratikus szabadságjogok megvédésére szólította fel a munkásságot. Figyelembe véve, hogy Németországban azért sikerült a fasiszta puccs, mert a proletariátus elszigetelödött, a Francia Kommunista Párt a munkásosztályt és minden dolgozót egységfrontba igyekezett tömöríteni a reakció ellen. Felhívása nyomán a különféle szakszervezetekbe tartozó munkások, állami alkalmazottak, tanítók, orvosok, mindazok, akik szívükön viselték Franciaország igazi érdekeit, erélyesen követelték a fasiszta szervezetek haladéktalan feloszlatását, a demokratikus jogok megszilárdítását, a dolgozók életszínvonalának emelését. A kommunisták február 9-én hatalmas antifasiszta tömegtüntetéseket szerveztek, melyek során a tüntetök súlyos harcokat vívtak a rendörséggel. A kommunisták oldalán sok szocialista és munkanélküli is részt vett a harcokban. A párt központi bizottságának február 10-i kiáltványa megállapította; "A kommunista párt vezetésével Párizs proletárjai hösiesen tüntettek a föváros utcáin. A szocialista munkások ezrei vettek részt a tüntetésben. Az egyesült munkásosztály megmutatta, milyen erélyesen küzd, hogy leverje a fasizmust. A burzsoáziát megrémítette ez az egységfront útján megvalósult osztályakció." A franciaországi fasizmus elleni harcnak igen fontos mozzanata volt az az általános sztrájk, amely 1934. február 12-én zajlott le a kommunisták vezetésével. A reformisták hasztalan próbálták elgáncsolni ezt a megmozdulást: 300 város több mint 5 millió dolgozója lépett sztrájkba. Az egész országon végigsöpört az antifasiszta tüntetések hulláma. A fasiszták a katonaságnál sem találtak támogatást, mert a katonák a munkásokkal éreztek együtt. A városi kispolgárság és a parasztság igyekezett bekapcsolódni a proletárokkal közös akciókba. A reakció elleni harc ilyen jelszavakkal folyt: "Le a fasizmussal!", "Akcióegységet!" A dolgozók tömeges harci fellépésének eredményeként a fasiszták vereséget szenvedtek. "A kommunista párt kezdeményezésére Franciaország munkásosztálya visszaverte a fasizmus elsö nagy támadását." A siker annak volt köszönhetö, hogy azokban a februári napokban ténylegesen megvalósult a munkások akcióegysége. A francia munkásosztály februári megmozdulásai után a kommunista párt még eröteljesebben küzdött az akcióegységért, a haladó erök tömörítéséért. 1934 júniusában Ivryben összeült a francia kommunisták konferenciája, melyen Thorez tartott beszámolót "Akcióegységgel legyözzük a fasizmust" címmel. A konferencia követelte a polgári demokratikus szabadságjogok védelmét és kimondta, hogy nemcsak a munkásokat, hanem a parasztokat, a kiskereskedöket, kisiparosokat, alkalmazottakat és általában minden dolgozó kisembert be kell vonni a fasizmus és reakció elleni harcba. 1922 óta a Francia Kommunista Párt 26 ízben fordult a szocialista párthoz azzal a javaslattal, hogy teremtsék meg az akcióegységet, de minden alkalommal elutasító választ kapott. A kommunista párt országos konferenciája most újból akcióegységre hívta fel a szocialista párt munkástagjait és vezetöit. A felhívást a szocialista párti munkások oly nagy és általános helyesléssel fogadták, hogy a szocialista párt vezetösége 1934. július 27-én kénytelen volt a kommunistákkal megállapodást kötni, melynek értelmében a fasizmus és a háború ellen, a dolgozók létérdekeinek védelmében a két párt tagjai egységesen fognak harcolni. A munkás-egységfront létrejötte után a kommunisták azon fáradoztak, hogy megteremtsék a szabadság, a munka és a béke antifasiszta népfrontját. Az 1934 februárjában hatalomra került Doumergue-kormány a rendkívüli dekrétumok egész sorát bocsátotta ki, melyek csökkentették az állami alkalmazottak fizetését, a nyugdíjakat, a hadviseltek segélyeit stb. Ugyanakkor "adózási reformot" léptetett életbe, mely leszállította a gazdagokra kivetett adókat, viszont 400 millió frankkal emelte a dolgozók, kiskereskedök és kisiparosok adóját. A monopóliumoknak ez a politikája nemcsak a munkásokban keltett felháborodást, hanem a kisburzsoázia tömegeiben is nagy elégedetlenséget váltott ki. 1935. július 14-én a köztársasági és demokratikus szabadságjogok védelmében, antifasiszta jelszavakat hirdetve, 500 ezres tömeg tüntetett Párizs utcáin. A tüntetés a népfront sikere volt. Országszerte megalakultak a népfront helyi bizottságai, melyekben kommunisták, szocialisták, radikálszocialisták, szakszervezeti bizalmiak és egyéb társadalmi szervezetek képviselöi vettek részt. Hamarosan megalakult a népfront országos bizottsága is. A februári harcok és a népfront létrejötte szemléltetöen bizonyították egész Franciaország népe elött, hogy a dolgozók egyesült erövel a fasiszta reakció bármilyen támadását vissza tudják verni. A franciaországi események óriási hatást gyakoroltak a fasizmus és a háború ellen küzdö haladó erök harcára az egész világon. A reakció ellen nagy politikai harcok indultak meg Spanyolországban is, ahol az 1931 tavaszán végbement polgári demokratikus forradalom megdöntötte a monarchiát, és burzsoá köztársaságot létesített. A néptömegek kivívták a nyolcórai munkaidöt biztosító törvényt, az általános választójogot, némi korlátozott földreformot stb. De a reakció, mely továbbra is majdnem érintetlenül megörizte gazdasági és politikai pozícióit, könyörtelen megtorló hadjáratot kezdett a dolgozók ellen, hogy az országban elfojtsa a forradalmi mozgalmat. A reakciós sajtó hasábjain egyre-másra jelentek meg olyan követelések, hogy Spanyolországban olasz mintára fasiszta rendszert kell létesíteni. A I.a Nación c. lap 1933 októberében ezt írta: "Ütött az óra. Végleg le kell számolni a marxizmussal. Fasizmusra van szükség Spanyolországban." A reakciós erök és a néptömegek között egyre élesebbé vált a harc. A spanyol dolgozók küzdelmét a kommunista párt vezette és szervezete, melynek 1933 öszén körülbelül 20 ezer tagja volt. Élén olyan tapasztalt politikai harcosok álltak, mint José Díaz és Dolores Ibarruri (Pasionaria). A reakció elleni harcot erösen akadályozta a spanyol munkásosztály megosztottsága. A munkások többsége a szocialistákkal és az anarchistákkal tartott, akik burzsoá befolyás alatt álltak, nem ritkán maguk is a burzsoázia ügynökeivé váltak, s ily módon bomlasztották a munkások harci sorait. A kommunista párt leleplezte a szocialisták és anarchisták politikáját, és azon fáradozott, hogy egységfrontot hozzon létre. Már 1934 elején felvetette az antifasiszta proletár egységfront jelszavát, s ez a dolgozó tömegek lelkes helyeslésével találkozott. 1934 öszére Spanyolországban már kezdett kialakulni az antifasiszta egységfront. Tartva ettöl, a reakció döntö csapást próbált mérni a forradalmi mozgalomra. 1934 október elején, a dolgozók óriási felháborodására, három fasiszta kapott helyet a kormányban. Október 4-én általános sztrájk robbant ki, mely majdnem az egész országra kiterjedt. Néhol a sztrájk fegyveres harcokba csapott át; a munkások szembeszálltak az ellenük kivezényelt rendöri karhatalommal és kormánycsapatokkal. Barcelonában a munkások megszállták a város hadászati fontosságú pontjait, és 1934. október 6-án este kikiáltották a szabad katalán köztársaságot. A kormánycsapatok azonban elfojtották a dolgozók megmozdulását, és október 7-én reggelre a katalán kormány megdölt. Madrid munkásnegyedeiben október 5-én fegyveres harcok kezdödtek. A munkások barikádokat emeltek, megtámadták a parlamentet, a központi távíró épületét, a pályaudvarokat, és lötték azt a palotát, amelyben a kormány ülésezett. A felkelök ellen kormánycsapatok és fasiszta rohamosztagok vonultak ki. Madrid munkásai vereséget szenvedtek. A legkeményebb harcok Asztúriában folytak. A bányász felkelök hatalmukba ejtették egész Asztúriát, Oviedóban és Trubiában elfoglalták a fegyvergyárakat. A felkelök új hatalmat hoztak létre, kikiáltották az asztúriai munkás-paraszt köztársaságot. A forradalmi szervek ellátták a lakosságot ruházattal, élelemmel és a burzsoáziától elkobzott egyéb javakkal. Több, mint két hétig folytak a fegyveres harcok Asztúriában. Kommunisták, szocialisták, anarchisták vállvetve küzdöttek a közös ügyért. Ezért tudtak az asztúriaiak oly hosszú ideig szívósan ellenállni a reakciónak. A reakció minden rendelkezésére álló eröt mozgósított a felkelök ellen, s amikor diadalmaskodott, tömegesen elkövetett gaztettekkel ünnepelte gyözelmét. A munkások ezreit ölték meg, és 30 ezernél több antifasisztát vetettek börtönbe, ahol kegyetlenül megkínozták öket. A spanyol proletariátus 1934 októberében föleg azért szenvedett vereséget, mert politikailag nem volt egységes és nélkülözte a szükséges forradalmi vezetést. A munkások megmozdulásai szervezetlenek voltak, és nem volt elég fegyverük. Az idöben össze nem hangolt akciók gyengítették a proletariátust, s megkönnyítették a kormány dolgát. Nagy munkát végeztek a nép körében Keletés Délkelet-Európa országainak kommunista pártjai, melyek gyakran az illegalitás nehéz körülményei között dolgoztak. Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, Magyarország és Bulgária kommunistái azzal szereztek történelmi érdemet, hogy idejében felhívták a figyelmet az országaikat fenyegetö német fasiszta támadás egyre növekvö veszélyére, és kiadták a jelszót: a nemzeti függetlenséget a Szovjetunióval szövetségben kell megvédeni. A Román Kommunista Párt mely akkor, mint Keletés Délkelet-Európa országainak többi kommunista pártja is illegalitásban dolgozott, tevékenyen harcolt az imperialista reakció szovjetellenes tervei ellen. A Román Kommunista Párt 1931 végén megtartott V. kongresszusa elvként kimondotta: "A Szovjetuniót védelmezve a tömegek egyúttal magukat is védelmezik, megvédik saját mindennapi létérdekeiket és történelmi érdekeiket."200 A Román Kommunista Párt V. kongresszusának határozata értelmében harcba hívta az ország munkásosztályát a reakció ellen. Kiváló vezetöi, Gheorghe Gheorghiu-Dej és Chivu Stoica, közvetlenül irányították a munkásosztály egyre erösödö mozgalmát. A mozgalom azokban a hatalmas sztrájkokban érte el csúcspontját, amelyeket 1933 január és február havában szerveztek a román vasutasok és olajmunkások. A román proletariátusnak egész addigi történetében ezek voltak a legnagyobb osztályütközetek. A román munkások hösies harca volt a legelsö antifasiszta tömegmegmozdulás Európában, s közvetlenül a németországi hitlerista államcsíny után zajlott le. "A vasutasok és olajmunkások harca írta Gheorghiu-Dej határozottan megmutatta a fasizmus ellen küzdö munkásosztály erejét; csapást mért arra a politikára, amely az ország fasizálására törekedett és azt fasiszta rabságba akarta dönteni; megbuktatta a véres kezü Vajda-kormányt, s ugyanakkor megszilárdította a párt tömegbefolyását, a tömegekkel való kapcsolatait. Maga a párt is megerösödött, mert a legharcosabb forradalmi elemek léptek soraiba, azok, akik e nagy harc tüzében edzödtek meg."201 Angliában, Belgiumban, Hollandiában, az Egyesült Államokban és más országokban szintén kibontakozott az antifasiszta és háborúellenes mozgalom. A kapitalista országok dolgozói a kommunista pártok vezetésével szívós harcot vívtak a fasizmus és a háborús veszély ellen. Harcukban óriási erkölcsi támogatást kaptak a Szovjetunió népeitöl. A két háborús tüzfészek kialakulása az egész kapitalista világrendszer mélyreható válságának volt a következménye. A fasiszta kormányok új világháború kirobbantására törekedtek. A Szovjetunió iránti gyülöletüktöl elvakult amerikai, angol és francia reakciósok támogatták a fasiszta támadást, és még csak gondolni sem akartak arra, hogy ez az agresszió saját országaik ellen fordulhat. Illúziókban ringatóztak, azt hitték, hogy struccpolitikájukkal "megnyerhetik" a német imperializmust, s ha az kielégítette "legutolsó" igényeit is, akkor minden kérdésben meg lehet majd alkudni vele. Ezek az illúziók azonban homokra épültek. A német imperializmus, minden igényének kielégítése után újabb, még nagyobb követelésekkel hozakodott elö. Az új háború érlelödésének körülményei között a Szovjetunió állhatatosan küzdött a béke fennmaradásáért. Körülötte és vezetésével tömörültek mindazok a külföldi társadalmi erök, amelyek útját akarták állni a háború kirobbantásának. Az imperialista kormányok azonban süketek maradtak az értelem hangja iránt, nem figyeltek a szovjet szocialista nagyhatalom intö szavára. Szelet vetettek, és vihart kellett aratniuk. A háborúval terhes nemzetközi helyzetben a Szovjetunió kénytelen volt védelmi képességének fokozására megfelelö intézkedéseket tenni.

Találat: 2481