online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
  

KATONAI-POLITIKAI ESEMÉNYEK A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ MÁSODRENDŰ HADSZÍNTEREIN

történelem



Fájl küldése e-mail




egyéb tételek

 
USA kialakulasa (1775-1783)
HÁBORÚ A CSENDES-ÓCEÁNON ÉS ÁZSIÁBAN 1944-BEN
A Barbarok diadala avagy 21.szazadi fasizmus Horvatorszagban
Az ókori Görögorszag
Vilagvalsag; hatasa (1929-33)
A SZOCIALIZMUS GYŐZELME A SZOVJETUNIÓBAN ÉS ENNEK JELENTŐSÉGE AZ ORSZÁG VÉDELMÉNEK MEGSZILÁRDULÁSÁBAN
'Ismernünk kell a múltat, hogy megérthessük a jelent'
KATONAI-POLITIKAI ESEMÉNYEK A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ MÁSODRENDŰ HADSZÍNTEREIN
 
 

KATONAI-POLITIKAI ESEMÉNYEK A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ MÁSODRENDŰ HADSZÍNTEREIN


1. Az észak-afrikai harcok A szovjet-német front továbbra is a második világháború fö és döntö jelentöségü arcvonala maradt. Az itt lezajló események óriási hatással voltak a többi hadszíntérre is. A szovjet fegyveres erök növekvö ellenállása megfosztotta a hitlerista Németországot és szövetségeseit attól a lehetöségtöl, hogy más hadszíntéren aktív hadmüveleteket folytassanak, s kedvezö feltételeket teremtett az angol-amerikai csapatok támadó tevékenységéhez. A kedvezö helyzetet kihasználva az angol hadvezetés úgy döntött, hogy támadást indít Észak-Afrikában. 1942 öszére, miután az olasz-német csapatok sikertelen kísérleteket tettek arra, hogy kijussanak a Szuezi-csatornához, az észak-afrikai front El-Alameintöl nyugatra, Alexandriától (El-Iskandarya) mintegy száz kilométernyire megszilárdult. Ez az arcvonal 65 kilométer hosszú volt, és a Földközitenger partvidékétöl a Kattara-völgyig terjedt (19. térkép). Az Észak-Afrikában müködö olasz-német hadsereg a német Afrika-hadtestböl (két páncélos, két gyalogos hadosztály és egy ejtöernyös dandár) és három olasz hadtestböl (két páncélos és hat gyalogos hadosztály) állott. A magasabbegységek emberés anyag-utánpótlásra szorultak. Összesen 510 harckocsijuk és mintegy 600 tábori lövegük volt. Az olasz-német légierö kb. 300 repülögépböl állott. Olaszország és Németország az Észak-Afrikában harcoló csapatait kiegészíteni nem tudta, mert 1942 nyarán és öszén csaknem minden tartalékot a szovjet-német arcvonalra, föleg Sztálingrád körzetébe kényszerült irányítani. Az észak-afrikai olasz-német csapatok élén álló Rommel tábornagy nyomatékosan kérte a német föparancsnokságot, hogy egészítse ki a német Afrika-hadtestet. Utalt arra, hogy csapatai csak ebben az esetben "tudják majd tartani állásaikat a Brit Birodalom válogatott csapataival szemben". A német föparancsnokság azonban nem teljesíthette a kérelmet. A keleti arcvonal, ahol a németek súlyos veszteségeket szenvedtek, egyre újabb és újabb tartalékokat követelt. 1942. szeptember 13-án a német föparancsnokság intézkedett "a Keleten szétvert hadosztályok leváltására". Elrendelte, hogy "1943 januárjától nyolc, trópusi szolgálatra alkalmas gépesített magasabbegységet nyugatról keletre, a kaukázusi arcvonalra kell átszállítani". Schulman angol hadtörténész azt írja, hogy "Berlinben az észak-afrikai hadjáratnak másodrendü jelentöséget tulajdonítottak, s azt nem is vette túlságosan komolyan sem Hitler, sem a vezérkar." A német föparancsnokság figyelme akkoriban Sztálingrádra, nem pedig Észak-Afrikára összpontosult. Ilyen körülmények között Rommel El-Alamein körzetében védelembe ment át, hogy idöt nyerjen, és a tartalékok beérkeztéig tartsa állásait. Ugyanakkor az olasz-német csapatokkal szembenálló 8. angol hadsereg egyre gyarapította eröit. Amikor El-Alamein körzetében támadásba indult, három hadtestböl állott (hét gyalogos, három páncélos hadosztályból és négy önálló dandárból: két angol páncélos, valamint egy-egy francia és görög gyalogos dandárból). A 8. angol hadsereg magasabbegységei között volt egy ausztráliai, egy új-zélandi, egy dél-afrikai és egy indiai hadosztály. Az észak-afrikai események egyik szemtanúja, Alan Moorehead haditudósító elmondja, hogy "löszer, felszerelés és élelem soha nem látott böségben érkezett. A brit lövegek mellett beérkeztek amerikai harckocsik, valamint brit és amerikai repülögépe 555j99f k is". Az angoloknak itt összesen mintegy 1100 harckocsijuk, több mint 1200 lövegük és csaknem 1200 repülögépük volt. Emellett az angol hadsereg a támadás megindulásakor további 200 harckocsit kapott. A fölény erökben és harci technikai eszközökben az angolok oldalán volt: a gyalogságot illetöen másfélszeresre, harckocsikban több mint kétszeresre, tábori tüzérségben kétszeresre, repülögépekben pedig csaknem négyszeresre növelték fölényüket. A 8. angol hadsereg parancsnoksága úgy döntött, hogy október végén indítja meg a támadást. Ez a hadmüvelet szerves része volt annak a közös tervnek, amelyet az amerikai-angol parancsnokság egész Észak-Afrika elfoglalására vonatkozólag kidolgozott. E terv szerint a 8. hadsereg által El-Alamein körzetében indított támadást nagyarányú partraszállási hadmüveletnek kellett követnie ÉszakAfrikában: Marokkóban és Algériában. A 8. angol hadsereg csapatainak az volt a feladatuk, hogy El-Alameintöl nyugatra szétverjék az olasz-német hadsereg zömét. A hadseregparancsnokság úgy tervezte, hogy a támadás elött tömegméretü légitámadásokat hajt végre az ellenség csapatai és hadtápobjektumai ellen, legyengíti az ellenséget, félrevezeti a támadás kezdetét és a föcsapás irányát illetöen, majd az északi szakasz közepe táján méri a föcsapást, a déli arcvonalszakaszon a kisegítö csapást. A támadás elsö szakaszában a gyalogos magasabbegységek megsemmisítését és az ellenség védelmének áttörését tervezték, a másodikban pedig gyorshadtestük bevetésével részenként akarták szétzúzni az olasz-német gyorscsapatokat, hogy zömükkel kijussanak a partvidék fö közlekedési útvonalára, és továbbfejlesszék támadásukat a Földközi-tenger partja mentén. Az áttörés szakaszán háromszoros gyalogsági, továbbá ötszörös tüzérségi és harckocsifölényt hoztak létre. A hadmüveletben nagy jelentöséget tulajdonítottak a meglepésnek. Ezért széleskörüen alkalmazták az álcázást és az ellenség félrevezetését szolgáló építményeket. A többi között a 8. hadsereg balszárnya mögött a kisegítö irányban színlelt csövezetékeket, raktárakat és más berendezéseket építettek, hogy azt a látszatot keltsék, mintha itt készülnének a föcsapásra. Október 20-tól 23-ig az angol légierö hatékony légi elökészítést hajtott végre. Támadták a repülötereket, a közlekedési útvonalakat, csapatösszevonásokat és a tüzérségi állásokat, rombolták a légvédelmi rendszert és a raktárakat, bombázták a vízforrásokat, a kikötöket és a hajókat. Az angol bombázók naponta mintegy 800 felszállást, a vadászgépek pedig körülbelül 2500 felszállást hajtottak végre, vagyis 12-szer annyit, mint az ellenség repülögépei. A német és olasz repülögépek egyre ritkábban jelentek meg az afrikai égen, amelyen most már osztatlanul az angol légierö uralkodott. Október 23-án 22 órakor, több mint ezer löveggel végrehajtott húszperces tüzérségi elökészítés után, a 8. angol hadsereg csapatai támadásba mentek át. A támadás terepe félsivatag jellegü volt, alig akadt rajta tájékozódási pont. Az angolok, hogy a gyalogságnak megkönnyítsék a mozgás helyes irányának betartását, reflektorokat és hordozható tornyokat alkalmaztak. A brit gyalogságnak viszonylag könnyen sikerült leküzdeni az ellenség elsö védöövét. A második védööv elött azonban heves ellenállásba ütközött, és kénytelen volt megállni. Az angol parancsnokság harcba vetette gyors magasabbegységeit. A páncélos hadosztályokat azonban éppen akkor tartóztatta fel az ellenség tüzérsége, amikor azok a második védööv elötti aknamezökön próbáltak átkelni. Montgomery bevallása szerint "azok a kísérletek, hogy a harckocsik kijussanak a hadmüveleti térségbe és a Żtengely® csapatainak védelmi rendszerétöl nyugatra esö területre kudarcot vallottak". Az angol csapatok, átcsoportosítás után, november 2-re virradó éjjel újból támadásba lendültek. November 3-án a föcsapás irányában teljes mélységben befejezték az ellenség védelmének áttörését. A harcok során az angol csapatok nagy veszteséget okoztak az északi arcvonalszakaszon müködö olasz hadosztálynak. A rés elreteszeléséhez a német vezetésnek tartalék nem állt rendelkezésére, és remény se volt rá, hogy erösítést kapjon. Rommel a teljes vereség elkerülésére november 3-án megkezdte csapatai zömének visszavonását nyugati irányban, az El-Agheilánál, El-Alameintöl 1200 kilométernyire levö megerödített állásokba. Ennek során a déli arcvonalszakaszon harcoló négy olasz hadosztályt a sorsára hagyták. Ciano, a fasiszta Olaszország külügyminisztere méltatlankodva írta naplójában, Rommel meg se kísérelte, hogy kivonja öket a csapás alól, " . . . otthagyva az olasz gyalogos hadosztályokat a sivatag kellös közepén". A hadosztályok kénytelenek voltak letenni a fegyvert. Csak maradványaiknak sikerült nyugat felé visszavonulni. Így ért véget az el-alameini ütközet. Az olasz hadosztályok itt állományuknak körülbelül kétharmadát elvesztették. Nagy veszteséget szenvedtek a német magasabbegységek is. Ennek ellenére azonban mégis megörizték harcképességüket. El-Alameinnél a 8. angol hadseregben harcoló katonák és tisztek kiváló harci szellemröl és nagyszerü katonai tulajdonságokról tettek tanúbizonyságot. Az el-alameini ütközet kimenetelének nagy jelentösége volt az angol hadsereg és az angol nép szempontjából. A súlyos vereségek egész sora után a 8. hadsereg gyözelme emelte az angol katonák és tisztek harci szellemét, és a sikernek nagy visszhangja volt magában Angliában is. Alan Brooke tábornagy, a brit birodalmi vezérkar fönöke naplójában hangsúlyozta, hogy Rommel vereségét az ország óriási örömmel fogadta, Churchill miniszterelnöknek pedig még az is szándékában állt, hogy "meghúzasson minden harangot". Az olasz-német egységek, melyeket az angol csapatok üldöztek, nyugat felé vonultak vissza. A nyomukban elöretörö angolok november 8-án bevonultak Marsa Matruhba, november 13-án Tobrukba, november 20-án Benghaziba (Barka). Egy hétre rá Rommel csapatai elérték El-Agheilánál levö megerösített állásaikat. Míg az olasz-német csapatok visszavonultak az El-Agheilánál elökészített terepszakaszra, Mussolini hasztalan próbált Németországtól katonai segítséget szerezni. November 19-én Hitlerhez intézett levelében kérte, hogy erösítsék meg az észak-afrikai arcvonalat tüzérséggel és légierövel. Ezt írta : "Viszszavonulásunkat kétségtelenül az ellenség döntö légi fölénye idézte elö." Hitlernek azonban ezekben a napokban kisebb gondja is nagyobb volt Észak-Afrikánál: hiszen Sztálingrádnál ellentámadásba ment át a Vörös Hadsereg. November 27-én a brit csapatok elörevetett egységei elérték El-Agheilát. December 11-én az angol légierö hozzáfogott ebben a körzetben az olasz-német védelem lefogásához. Az angol csapatok támadásának újbóli megindítását december 14-re tüzték ki. Rommel azonban december 7-re virradó éjjel megkezdte csapatai visszavonását a Buerat-el-Hsunnál levö állásokba. December 29-én odaértek az angol csapatok is, és kétheti elökészítés után, 1943. január 15-én megkezdték a támadást. Az olasznémet csapatok rövid ellenállás után ismét visszavonultak a part mentén. Január 23-án az angolok bevonultak Líbia fövárosába, Tripoliba. A visszavonuló olasz-német csapatok február 6-án Tunézia területén a Mareth-vonalon mentek át védelembe. Azt a feladatot kapták, hogy használják ki a védelemre alkalmas terepszakaszt, és próbálják tartani a tunéziai hadászati hídföállást. Így tehát a 8. angol hadsereg, amely 1942. október végén ment át támadásba Egyiptomban, három és fél hónap alatt az ellenséget üldözve a tunéziai határig nyomult elöre. Mindamellett nem tudott az ellenségre döntö vereséget mérni. Míg az olasz-német csapatok visszavonultak El-Alameintöl, az Egyesült Államok és Anglia csapatai partra szálltak a vichyi kormány ellenörzése alatt álló Marokkóban és Algériában. Az észak-afrikai partraszállás kérdését Roosevelt és Churchill a washingtoni értekezleten tárgyalta meg 1942 júniusában. Július 24-én az angol-amerikai vezérkari fönökök egyesített bizottsága véglegesen döntött a partraszállás ügyében, s a terv a "Fáklya" fedönevet kapta. Lényege az volt, hogy nagy angol-amerikai erök Marokkó és Algéria több pontján, egyidejüleg partraszállást hajtanak végre, hogy az Egyiptomban és Líbiában levö olasz-német csapatok hátába jussanak, a 8. angol hadsereggel együttmüködve megsemmisítsék azokat, ellenörzésük alá vonják Észak-Afrikát, és helyreállítsák a tengeri közlekedést a Földközi-tengeren. Az angol és amerikai vezetöknek az észak-afrikai invázióval korántsem a fasiszta Németország mielöbbi szétzúzása lebegett a szemük elött. Tisztában voltak vele, hogy a Németország létfontosságú központjaitól távol esö és jelentéktelen ellenséges erök ellen végrehajtott hadmüveletek nem lehetnek döntö befolyással a háború menetére. Marshall tábornok, az amerikai hadsereg vezérkari fönöke szerint, a "Fáklya"-terv "kirekeszti a Németország elleni támadó hadmüveleteket . . ." Matloff és Snell, amerikai hadtörténészek megállapítják, hogy a hadmüveleteknek a Földközi-tenger medencéjében történt megindításával a szövetségesek nyíltan megsértették az általuk is hirdetett alapelvet, amely szerint a hitlerista Németországot az "1. számú ellenség"-nek kell tekinteni. Ezek a hadmüveletek, mondják, "nem Németország ellen irányultak, s így a szövetségesek egyetemes hadászata szempontjából . . . nem tekinthetök támadó hadmüveleteknek". Az Egyesült Államok és Anglia kormánya "második frontnak" próbálta feltüntetni csapatai partraszállását az észak-afrikai partvidéken. Churchill 1942. augusztus 14-én emlékiratot intézett Sztálinhoz, s ebben azt állította: "A második front legjobb módja 1942-ben, az egyetlen lehetséges és méreteit tekintve jelentös hadmüvelet az Atlanti-óceán felöl a Fáklya". November 7-én, közvetlenül az invázió elött, Roosevelt kijelentette, hogy az angol-amerikai csapatok észak-afrikai partraszállása "egy második front, amely hathatós segítséget nyújt hös szövetségeseinknek Oroszországban". Valójában sem az amerikai, sem az angol kormány nem számított arra, hogy az észak-afrikai partraszállás német eröket fog odavonni a szovjet-német arcvonalról. A szövetségesek gyors és könnyü gyözelemre számítottak, "míg a német erök, különösen a repülök, le voltak kötve a Szovjetunióban". Az észak-afrikai arcvonalnak második frontként való emlegetése csak azt a célt szolgálta, hogy félrevezessék Anglia és az Egyesült Államok néptömegeit; ezek ugyanis nyíltan kifejezésre juttatták felháborodásukat az angolamerikai csapatok tétlensége miatt, amely már-már a "furcsa háború" egy második idöszakának beálltával fenyegetett. Az angol és amerikai uralkodó körök a hadászati szempontból másodrendü észak-afrikai hadmüvelettel imperialista célokat követtek. Anglia uralkodó klikkjét, amikor az úgynevezett "földközi-tengeri stratégia" mellett szállt síkra, lényegében az a törekvés vezérelte, hogy megszilárdítsa és kiszélesítse közép-keleti és délkelet-európai pozícióit. Az amerikaiak viszont igyekeztek, ahonnan csak lehet, kiszorítani angol szövetségesüket. Az Egyesült Államok vezetö politikusai azért támogatták az észak-afrikai invázió tervét, mert arra számítottak, hogy azt ugródeszkául felhasználva, behatolnak majd a KözépKelet országaiba, amelyekben az amerikai monopoltökések befolyása a háború elött viszonylag gyenge volt. Az Egyesült Államok uralkodó körei abban reménykedtek, hogy csapataik észak-afrikai partraszállásával döntö jelentöségü pozíciókat szerezhetnek majd a francia gyarmati birtokokon, és a vichyi kormánnyal való kapcsolataik révén befolyásolhatják a háború utáni Franciaországot is. Anglia és az Egyesült Államok között már jóval az itteni hadmüveletek elött megindult az északafrikai francia birtokok fölötti befolyásért való harc. Az angol kormány De Gaulle tábornokot szemelte ki az észak-afrikai francia közigazgatás új vezetöjévé, arra számítva, hogy ellenörzése alatt tarthatja majd. Ez a terv azonban nem volt ínyére Washingtonnak, és ellenkezésébe ütközött. Az amerikai kormány a Pétain-Laval-féle áruló klikket tekintette "Franciaország törvényes kormányának", és továbbra is fenntartotta vele hivatalos kapcsolatait. Az észak-afrikai francia közigazgatás élén olyan embert kívánt látni, aki "Pétain marsall nevében" müködhetne, és ugyanakkor engedelmes eszköz volna az amerikaiak kezében. Végül is Giraud francia tábornokra esett a választás, aki nyíltan többször tanújelét adta Pétain iránti hüségének, és elragadtatva helyeselte reakciós politikáját. Miközben az amerikaiak Giraud-val tárgyaltak, közvetlenül Észak-Afrikában is puhatolóztak: számítottak rá, hogy maguk mellé állíthatnak néhány vichyi hivatalnokot és tábornokot. Szeptemberben kapcsolatba léptek Darlan tengernagy, a vichyi fegyveres erök föparancsnokának megbízottaival. Október végén Algír körzetébe érkezett titkos megbízatással Clark amerikai tábornok, s szintén tárgyalásba bocsátkozott néhány vichyi "politikussal". Az amerikaiaknak ily módon sikerült az invázió politikai elökészítését a maguk kezébe ragadni, és az angolokat háttérbe szorítani. Az Egyesült Államoknak döntö befolyása volt katonai téren is, minthogy a partraszállásban részt vevö hadosztályok zöme amerikai volt. Az angol-amerikai csapatok észak-afrikai partraszállását széles fronton egyidejüleg három helyen: Casablanca, Oran és Algir körzetében hajtották végre. Az elsö lépcsöbe tartozott: az 1., a 3. és a 34. gyalogos, 1. és 2. páncélos amerikai hadosztály, valamint az 1. angol hadsereg 78. gyalogos hadosztálya, vagyis összesen hat hadosztály. A második lépcsöben az amerikaiak a 9. gyalogos hadosztályt, az angolok pedig az 1. és a 46. gyalogos, valamint a 6. páncélos hadosztályt szállították partra. Az amerikai vezetés tartalékát a 36. gyalogos és a 82. légideszant-hadosztály képezte. Cunningham, angol tengernagy parancsnoksága alatt 200 hadihajóval fedezett 100 szállítóhajó tette partra az angol-amerikai csapatokat. A szövetségesek légieröinek amerikai részéröl Dulittle tábornok, angol részröl Welsh marsall volt a parancsnoka. Föparancsnokká Eisenhower tábornokot nevezték ki. A szövetségesek hajói az Egyesült Államok és Anglia kikötöitöl a partraszállási körzetig semmiféle ellenállásba nem ütköztek Németország és Olaszország flottája részéröl. Nem okozott zavart az olasznémet légierö sem. A partraszállás november 8-ra virradó éjjel kezdödött, és november 12-ig tartott. Ebben az idöben nem voltak olasz-német csapatok sem Marokkóban, sem Algériában. A francia csapatok viszont (mintegy 200 ezer katona és tiszt) nem tanúsítottak számottevö ellenállást. Eisenhower memoárjaiban megjegyzi, hogy Algériában "alig ütköztünk ellenállásba, s ezt a körzetet csapataink hamar elfoglalták". Oran helyörsége némi ellenállás után kapitulált. Casablanca körzetében a francia partvédelmi tüzérség gyér tüzet nyitott. Így már november 8-án délután közvetlenül a kikötöben rakták ki a harckocsikat. Marschall, hitlerista tengernagy azt írja, hogy "az észak-afrikai francia csapatok ellenállása inkább jelképes, mint valóságos ellenállás volt". Anglia és az Egyesült Államok hadtörténeti irodalmában az észak-afrikai partraszállási hadmüvelet sikerét több okkal magyarázzák. Marison, neves ameríkai történész véleménye szerint a siker "föleg annak köszönhetö, hogy Darlan tengernagy parancsára a francia erök Észak-Afrikában igen hamar beszüntették a harcot". Egyik-másik történész, köztük Fuller is, abban látja a hadmüvelet sikerének okát, hogy "az ellenséget váratlanul érte a szövetségesek inváziója", vagyis a csapás rejtett elökészítésében és meglepésszerüségében. Végül a hivatalos amerikai magyarázat szerint az angolamerikai csapatok a körülmények különösen kedvezö összetalálkozásának, vagyis szinte "csodának" köszönhetik sikerüket. Az ilyen "csodák" közé tartozik a már említett két tényezö mellett, a kedvezö idöjárás, valamint az ellenséges tengeralattjárók és repülögépek tétlensége. Az említett tényezök közül néhány, például a francia csapatok gyenge ellenállása és a derült idö kétségtelenül közrejátszott, megkönnyítette a szövetségesek partraszállását és az észak-afrikai partokon elfoglalt terepszakaszok megerösítését. A hadmüvelet meglepésszerüségéröl viszont aligha beszélhetünk, hiszen az olasz-német vezetésnek tudomása volt a készülö partraszállásról. Ciano, Amé tábornok, az olasz felderítö szolgálat vezetöje révén, már október 9-én minden kétséget kizáró értesüléseket szerzett arról, hogy "az angolszászok nagy erökkel szándékoznak partra szállni Észak-Afrikában". Maga Amé elmondja, hogy erröl ugyanakkor jelentést küldött Mussolininak és az olasz föparancsnokságnak is, s e jelentés másolatát a német hírszerzö szolgálatnak is továbbította. Az utóbbi azonban "nem tanúsított különösebb érdeklödést" az angol-amerikai csapatok várható észak-afrikai inváziójáról szóló jelentés iránt. Mindamellett Anglia és az Egyesült Államok hadtörténészei mélyen hallgatnak a hadmüvelet sikerét elömozdító legfontosabb tényezöröl, nevezetesen arról a hösies harcról, amelyet abban az idöben a Vörös Hadsereg a szovjet-német arcvonalon, de különösen Sztálingrádnál folytatott. Ott volt ugyanis lekötve a német hadsereg és a légierö zöme. A német hadvezetés ezért nem tudta megakadályozni a partraszállást, s meg se kísérelhette, hogy az angol-amerikai deszant ellen bevesse akár csak repülögépeit is. A szövetséges csapatok partraszállása gyakorlatilag nem változtatta meg a francia gyarmatok belpolitikai helyzetét. Továbbra is Vichy emberei maradtak hatalmon. Darlant Észak-Afrika föbiztosává nevezték ki, Giraud pedig átvette e körzetben a francia fegyveres erök parancsnokságát, amelyek egyébként a szövetségesekhez csatlakoztak. A szövetségesek engedékenysége folytán Darlan és utána Giraud szélsöségesen reakciós politikát folytatott, amely lényegében semmiben sem különbözött a vichyi rendszertöl. Giraud nem szabadította ki a börtönökböl az ott sínylödö antifasisztákat, söt újabb letartóztatásokra adott parancsot. Az algíri központi börtönben éveken át fogva tartottak 27 kommunistát parlamenti képviselöket, akiket a német fasizmus és vichyi cinkosai elleni bátor harcukért ítéltek el. Florimond Bonte, a Francia Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja emlékirataiban elmondotta, hogy a bebörtönzött kommunisták többször levéllel fordultak a föbiztoshoz és kérték szabadlábra helyezésüket. Levelet intéztek Eisenhower tábornokhoz is. Hat héttel a szövetségesek algíri partraszállása után, állapították meg a levél szerzöi : " . . . francia hazafiak ezrei kommunisták, De Gaulle-isták és a hitlerizmus más ellenségei az anyaországból és Észak-Afrikából a föbiztos parancsára még mindig koncentrációs táborokban sínylödnek". A beadványukat válaszra se méltatták. Az antifasiszták csak 1943 februárjában szabadultak ki, a világ közvéleményének nyomására. A szövetségesek észak-afrikai partraszállása után ott még hónapokig érvényben maradtak a faji megkülönböztetésen alapuló törvények. Michel, francia történész szavai szerint Algériában "igazi diktatorikus rendszert vezettek be". A demokratikus közvélemény világszerte s így az Egyesült Államokban is felháborodással látta, hogy az Egyesült Államok uralkodó körei az elfoglalt észak-afrikai területen támogatják a reakciós politikát. 1943 tavaszán e politikát már olyan éles bírálatok érték, hogy Wallace külügyminiszterhelyettes is kénytelen volt elismerni, tudomása van az amerikaiak észak-afrikai politikája miatt "a külügyminisztériumot ért számos kritikai megjegyzésröl". Az Egyesült Államok ennek ellenére tovább folytatta politikáját, mert az összhangban volt e gazdag vidékek megkaparintására törekvö amerikai monopóliumok érdekeivel. Amint Észak-Afrikában megkezdödött az angol-amerikai csapatok partraszállása, Franciaországban a német fasiszta csapatok átlépték a demarkációs vonalat, és megszállták egész Franciaországot. 1942. november 27-én bevonultak Toulonba, ahol a francia hadiflotta vesztegelt. A francia tengerészek nem akarták, hogy a flotta a hitleristák kezébe kerüljön, s elsüllyesztettek három sorhajót, nyolc cirkálót, 17 torpedórombolót, 16 aknászhajót, 16 tengeralattjárót és több kisebb hajót. Három tengeralattjárónak sikerült észak-afrikai kikötöbe menekülni. A hajók megsemmisítése a francia tengerészek hazafiságáról tanúskodik. Mindamellett az aktus csak passzív ellenállás megnyilatkozásának tekinthetö. Megfelelö határozott vezetés mellett a flotta áttörhetett volna a szövetségesekhez. Az angol-amerikai csapatok Marokkó és Algír elfoglalása után november végére Tunézia területére léptek, és Bizertához (Bizerte) meg Tuniszhoz (Tunis) közeledtek. Két hét alatt 900 kilométernyi távolságot tettek meg. Addigra azonban az ellenséges hadvezetésnek sikerült a 10. német páncélos hadosztályt és két olasz gyaloghadosztályt Szicíliából oda átszállítani. Valamivel késöbb megérkezett a 334. német gyaloghadosztály is. Tunéziába novemberben összesen mintegy 28 ezer embert dobtak át. Decemberben a tunéziai olasz-német eröket beolvasztották az 5. páncélos hadseregbe. A hadsereg visszavetette a szövetségesek élcsapatait, majd Algéria és Tunisz határán, a Dzserid-sóstóig terjedö részen, védelemre rendezkedett be. 1943 februárjában az arcvonal Tunézia északi részében a Serrat-foktól Gafsa városáig, mintegy 350 kilométer hosszú szakaszon állandósult. Az angol-amerikai csapatoknak ebben az idöben itt több mint 200 ezer katonájuk és 540 harckocsijuk volt. Az arcvonal jobbszárnyán állt a 2. amerikai hadtest, középen a 19. francia hadtest, a balszárnyon pedig az 1. angol hadsereg. A velük szemben álló olasz-német csapatok több mint 50 ezer katonával és 150 harckocsival rendelkeztek, beleszámítva a Mareth-vonalról átirányított páncélos hadosztályt. A 8. angol hadsereg a Mareth-vonal elött állt, ahol továbbra is a német Afrika-hadtest látta el a védelmet. Mussolini újabb segélykérelemmel fordult Hitlerhez, ezúttal is eredménytelenül. Hitler elutasította olasz szövetségese sürgetö kérését. Ciano erröl naplójában a következöket jegyezte fel: "A németek közölték, hogy nem küldhetik el a megígért páncélos eröket Tunéziába." Cavallero tábornagy, az olasz vezérkar fönöke naplójában pontosan le is írja, mi késztette a német hadvezetöséget arra, hogy lemondjon csapaterösítéseknek Tunéziába való küldéséröl: "Kesselring Németországból visszatérve elbeszélte nekem utazását . . . Tunézia problémájának vizsgálatánál az Oroszországban kialakult általános helyzetre való tekintettel figyelembe kell vennünk, hogy immár kevesebb erö és eszköz áll rendelkezésünkre." De ha erösítések nem is érkeztek, az olasz-német csapatok továbbra is makacs ellenállást tanúsítottak. Amikor a 2. amerikai hadtest megkísérelte, hogy elöretörjön a Gabési-öbölhöz, s így elvágja az ellenség esetleges visszavonulási útját a Mareth-vonalról észak felé, és egyesüljön a 8. angol hadsereggel az olasz-német hadvezetés ellencsapásra szánta rá magát. Február 14-én két német páncélos csoport 110 harckocsival megtámadta a 2. amerikai hadtestet, és február 23-ig 150 kilométernyire visszavetette. Ez megszilárdította a Mareth-vonalon álló olasz-német csapatok hátát, úgyannyira, hogy március 6-án kísérletet tettek a Mareth-vonal elött álló 8. angol hadsereg egységeinek visszaszorítására is. Ez a kísérlet azonban nem járt sikerrel. Március 20-án a 8. angol hadsereg akkoriban mintegy 187 ezer fö, 480 harckocsival támadásra indult, hogy áttörje a Mareth-vonalat, amelyet az ellenségnek csaknem 100 ezer katonája és körülbelül 200 harckocsija védett. Az angol csapatoknak az a kísérlete, hogy a part mentén arctámadással áttörjék az olasz-német védelmet, nem járt sikerrel. Erre Montgomery a 2. új-zélandi gyalogos hadosztállyal és a páncélos dandárral megkerültette a Mareth-vonal jobbszárnyát, majd utánuk küldte a 10. páncélos hadtestet is. Ezek március 26-án elérték az ellenséges csapatok szárnyát. Az ellenség március 28-re virradó éjjel 15 kilométernyit visszavonult, és új állásokat foglalt Vadi-Akarit körzetében. Ugyanakkor gyors ütemben megkezdték a 2. amerikai hadtest elött álló olasz-német hadosztályok visszavonását is. Az amerikai csapatok megindultak, hogy elörenyomulva egyesüljenek a 8. angol hadsereggel. Április 6-án a 8. angol hadsereg egységei megtámadták az ellenség vadi-akariti védelmi állásait. Az olasz-német csapatok nem bírták elhárítani a csapást, s így április 7-re virradó éjjel megkezdték a visszavonulást; hajnalban már az egész arcvonalon visszavonultak, mégpedig Tunisz irányában. Az olasz-német csapatok a tuniszi hegyvidéken megálltak, és megszervezték a védelmet. Tuniszi hídföállásuk arcvonala most már alig volt hosszabb 200 kilométernél, mélysége pedig 140 kilométer. Az angol-amerikai hadvezetés megkezdte a tuniszi hídföállás felszámolására irányuló támadás elökészítését. A föcsapást nyugatról az amerikai és a francia csapatoknak, valamint az 1. angol hadsereg egységeinek kellett mérniük. A 8. angol hadsereg azt a kisegítö feladatot kapta, hogy délröl támadva, kösse le az ellenség eröit. Április 20-ra virradó éjjel a szövetségesek csapatai megkezdték az ellenséges védelem áttörését. Négy napig tartott a szívós harc. Valamelyest visszanyomták az ellenséget, de a védelmet nem sikerült áttörniük. A német föparancsnokság igyekezett elhúzni az észak-afrikai hadjáratot, hogy minél tovább késleltesse a szövetségesek dél-európai partraszállását. Az olasz-német csapatoknak elrendelték: "a tunéziai megerödített hídföállást mindenáron tartani kell". Az Egyesült Államok és Anglia uralkodó körei nem fordítottak rá kellö gondot, hogy minél elöbb befejezzék a tuniszi hadmüveletet, jóllehet annak minden feltétele megvolt. A szövetségesek légiereje Észak-Afrikában 3000 repülögéppel rendelkezett, és övék volt a légi uralom. Óriási fölényre támaszkodhattak harckocsikban és lövegekben is. Az olasz-német csapatoknak mindössze 120 harckocsijuk és 500 lövegük maradt, a szövetségeseknek viszont 1100 harckocsijuk és mintegy 2000 lövegük volt. A szovjet kormány felhívta az Egyesült Államok és Anglia kormányának figyelmét, hogy már többször is elhalasztották a tuniszi hadmüvelet befejezését. Sztálin még február 16-án azt írta Churchillnek: " . . . a tuniszi hadmüveletek befejezésének Önök által eddig februárra kitüzött határideje most áprilisra halasztódik". De ez a határidö nem volt végleges. Március 16-án a szovjet kormány újra megjegyezte, hogy: " . . . Észak-Afrikában az angol-amerikai hadmüveletek nemhogy meggyorsulnának, hanem már április végére tolódnak ki, söt még ez a határidö sem egészen biztos". A tuniszi hadmüvelet elhúzása azzal járt, hogy nyugatról újabb német tartalékokat küldhettek át a szovjet-német arcvonalra. Az angol-amerikai csapatok csak május 6-án indítottak ismét támadást a tuniszi arcvonalon. A szövetségesek bombázói öt óra alatt több mint 2000 felszállást hajtottak végre. Arnold tábornok, az Egyesült Államok légierejének parancsnoka szerint a bombákkal a szó legszorosabb értelmében csatornát ástak maguknak a védelmen át Tunisz városáig. Másnap estére két angol páncélos hadosztály benyomult a légierö által tört résen Tuniszba, és elfoglalta azt. Ugyanazon a napon az amerikai csapatok behatoltak Bizertába. Az olasz-német csapatok sietve visszavonultak a Böne-félszigetre; abban reménykedtek, hogy onnan sikerül áthajózniuk Szicíliába. Amikor azonban kitünt, hogy ehhez nincs elég szállítóeszköz, az olasz-német vezetés kapitulált. Május 13-án hivatalosan jelentették, hogy Észak-Afrikában az olasz-német csapatok beszüntették az ellenállást. A Földközi-tenger egész észak-afrikai partvidéke Anglia és az Egyesült Államok kezébe került. Angliának a Földközi-tengeren és a Szuezi-csatornán át vezetö közlekedési útvonalai teljesen felszabadultak. Az olasz haditengerészeti flotta kikötöibe húzódott vissza, és nem fejtett ki aktív tevékenységet. Így Észak-Afrikában véget értek a hadmüveletek. Az észak-afrikai hadjáratban a szövetségesek óriási eröket vetettek be, noha sokkal hatékonyabban alkalmazhatták volna öket, ha közvetlen csapást mérnek velük a fasiszta Németországra. Anglia és az Egyesült Államok kormányköreinek ez a politikája a második világháború elhúzódását eredményezte, felesleges áldozatokra és szenvedésekre kárhoztatta a népeket. 2. A válság kiélezödése a fasiszta Olaszországban és Olaszország fegyverletétele A fasiszta blokk háborús kudarcai kérlelhetetlenül felörölték Olaszországnak, a hitleri Németország legközelebbi szövetségesének eröit. Olaszország gazdasága nem bírta el a háború terheit, és már 1942 végén a tönk szélén állt. Az államadósság fantasztikus összegre, ezer milliárd lírára, vagyis az évi nemzeti jövedelem tízszeresére emelkedett. A Mussolini által meghirdetett és a fasiszta propaganda által széles körben reklámozott úgynevezett "autarkia", vagyis gazdasági önellátás teljes kudarcot vallott. A német hadigazdaság függelékévé vált olasz ipar óriási nehézségekkel küzdött, és megszakításokkal dolgozott. Németország, a gazdasági eröfeszítés "koordinálása" ürügyén, magához kaparintotta az ipari nyersanyagés tüzelöanyag-készleteket, s csupán parányi morzsákat hagyott meg szövetségesének. 1942 öszére a németek legalább 2 millió tonna szénnel és vagy 250 ezer tonna vasérccel kevesebbet szállítottak Olaszországnak, mint amennyit megígértek. Félmillió olasz munkást vittek ki Németországba, s ez még jobban gyengítette az olasz ipart. Az országban hiány mutatkozott villamos energiában, egyre növekedtek a szállítási nehézségek. Favagrossa tábornok, Olaszország haditermelési föigazgatóságának vezetöje, az 1943 elsö felében kialakult gazdasági helyzetet úgy jellemezte, hogy az ország egyre súlyosbodó "rosszindulatú anémiában" szenved. Az óriási katonai kiadások, amelyek 1943-ban havi 10 milliárd lírára rúgtak, súlyos teherként nyomták a dolgozók vállát. A háború három éve alatt a munkások reálbére csaknem egyharmadára csökkent. A napi kenyérfejadagot 150 grammra szállították le, s az a veszély fenyegetett, hogy még kisebb lesz. Mussolini már 1942-ben, ösz elején kénytelen volt elismerni: " . . . a nagy ipari központokban az élelmezési nehézségek állandóan növekednek". Az ország élelmiszerhiánnyal küzdött, de a feketepiacon borsos áron kapható volt mindenféle élelmiszer. A spekulációs üzelmekben sok fasiszta hivatalnoknak és a katonai parancsnokságok sok képviselöjének is benne volt a keze. A szovjet-német arcvonalon müködö "Pessubio" 9. olasz hadosztály egyik tisztje visszaemlékezéseiben elmondja, hogy a hadosztálynál 1942 öszén "egy valóságos , szervezet foglalkozott" a megszállt szovjet területeken összerabolt "Don-vidéki gabona elszállításával". A szervezet feje a hadosztály vezérkari fönöke volt. Az elszállított gabonát az élelmezési minisztérium hivatalnokai révén magas áron értékesítették az olaszországi feketepiacon. Az olasz nép, amely annyit szenvedett a háborútól és a háború okozta gazdasági válságtól, egyre nyíltabban kifejezésre juttatta felháborodását az uralkodó körök bünös, háborúba sodró politikája miatt. 1942 második felétöl egyre több lett a sztrájk. Az olaszok mind leplezetlenebbül éreztették gyülöletüket a hitleristákkal szemben, akik úgy garázdálkodtak Olaszországban, mint a saját birtokukon. 12 ezer német fasiszta tisztviselö ellenörizte az olasz vasúti hálózatot. A Gestapo 25 ezer fönyi apparátussal müködött az országban. A nácik úgy viselkedtek a "szövetséges" Olaszországban, mint a "felsöbbrendü faj" képviselöi. Az ott szolgálatot teljesítö német katonák számára készített emlékeztetö szerint: " . . . a német és az olasz hadsereg katonái között nagy faji különbségek vannak". A német-olasz csapatok sztálingrádi veresége után nyilvánvalóvá vált az olasz fasizmus kalandor katonai terveinek kudarca, és az olasz nép széles rétegeiben egyre erösödött a békevágy. A házak falain, a gyárak mühelyeiben mind gyakrabban jelentek meg ilyen feliratok: "Vesszen a háború!", "Halál a fasizmusra!". Viktor Emánuel olasz királyt a bombázott Genovában tett látogatása alkalmából a város lakossága "Éljen a béke!" kiáltással fogadta. 1943. január 3-án Mussolini a fasiszta párt direktóriumának ülésén mondott beszédében aggódva utalt arra, hogy az ellenség kihasználhatja az olaszok nagy békevágyát. A háborúval szemben egyre nött az elégedetlenség az olasz hadseregben is. Különösen nagyarányúvá vált e folyamat, amikor a keleti frontról kezdtek hazatérni a szétvert 8. olasz hadsereg maradványai. Paolo Monelli, ismert fasiszta újságíró bevallása szerint a hazatérö olasz katonákat "a lakossággal való együttérzés és az álnok szövetségesnek bizonyult németekkel szembeni gyülölet hatotta át". A fasizmussal és a háborúval szembeni ellenállás megszervezésében vezetö szer



epe volt az Olasz Kommunista Pártnak, amely az illegalitás és a fasiszta terror fölöttébb nehéz körülményei között jelentös sikereket tudott elérni. 1942 nyarán már újból megjelent a párt központi lapja, a l'Unitá. Őszre az ország csaknem valamennyi fontosabb iparvállalatánál helyreállították a földalatti kommunista sejteket. A kommunisták igyekeztek a közös cél a fasizmus megdöntése és Olaszországnak a háborúból való kilépése érdekében az antifasiszta csoportokat és az ellenállási mozgalom szervezeteit tömöríteni. Az egységbe tömörülés elöfeltételeit megteremtette a Vörös Hadsereg hösi harca amely kiírtotta a hitleri Németország legyözhetetlenségének mítoszát és az európai nemzeti felszabadító mozgalomnak ezzel összefüggö erösödése. 1942 júniusától szeptemberéig a kommunista és a szocialista párt képviselöi között tárgyalások folytak az akcióegység létrehozására. E tárgyalások nyomában megélénkült az 1941 végén a nép egyesítése céljából alakult Akcióbizottság munkája. Aktívabbakká váltak a burzsoá antifasiszta csoportok is. Többségük mindamellett félt a forradalmi harctól, s inkább a kivárás taktikáját követte. "Olaszország megmentöinek" szerepét az angol-amerikai csapatoknak szánták. E csoportok közül néhány kapcsolatba lépett az olasz hadvezetöségben és a király környezetében levö ellenzéki elemekkel; az után puhatolóztak, hogy a monarchista körök segítségével milyen lehetöség kínálkozik egy "békés" államcsínyre. Az Olasz Kommunista Párt kitartóan mozgósította a néptömegeket a fasizmus elleni döntö harcra. 1943 februárjában az illegális l'Unitá a következö felhívással fordult az olasz dolgozókhoz: "A Vörös Hadsereg fennállásának 25. évfordulója alkalmából indítsunk Olaszországban fegyveres harcot a békéért és szabadságért!" Március 3-án Lyonban (Franciaország) tanácskozásra ültek össze a kommunista és a szocialista párt, valamint a több antifasiszta csoportból csak nem régen megalakult Akciópárt képviselöi. Ezen a találkozón elhatározták, hogy "közösen, az összes nemzeti erökre kiterjedö szövetség keretében harcolnak Olaszország megmentéséért, ennek érdekében népi felkelés útján véget vetnek a pusztító fasiszta háborús politikának, megdöntik Mussolini kormányát és kikényszerítik a különbéke megkötését". Ezzel megvetették az alapját a Nemzeti Akciófront megalakításának, amelyben a kommunista párt lett a vezetö erö. Ez a fasizmus és a háború ellen önfeláldozóan küzdö olasz munkásosztály további tömörüléséhez vezetett. A kommunista és a szocialista párt országszerte antifasiszta szervezeteket hozott létre, a korábbihoz képest szokatlanul nagy példányszámban antifasiszta füzeteket és röplapokat adott ki és terjesztett, számos sztrájkot készített elö és vezetett. A sztrájkok közvetlen irányítására az üzemekben és a gyárakban munkásbizottságokat alakítottak. Március 5-én sztrájk robbant ki Torinóban. A torinói munkások példáját Milánó dolgozói is követték. Márciusban és áprilisban Torinóban és Milánóban 100 ezer munkás sztrájkolt. A sztrájkolók nemcsak gazdasági követeléseket írtak zászlajukra, hanem a háború ellen, a békéért is harcoltak. A sztrájk csakhamar átterjedt Olaszország csaknem valamennyi ipari központjára. "A munkásosztály hangsúlyozta Palmiro Togliatti, az Olasz Kommunista Párt fötitkára példát mutatott: a nemzet élére állt." A sztrájkokkal egyidejüleg az antifasiszta és háborúellenes tüntetések és nagygyülések hulláma is végigsöpört egész Olaszországon. Ezek voltak az olasz proletariátus elsö tömegméretü megmozdulásai a fasizmus és a háború ellen; ezeket a kommunista párt készítette elö és vezette. Kitünt belölük, milyen óriási hatásuk van a kommunistáknak az olasz munkásosztályra, kiviláglott a munkásosztály összeforrottsága és harckészsége is. A fasiszta hatóságok kísérletei, hogy ígéretekkel és fenyegetésekkel letörjék a munkásokat, kudarccal végzödtek. A sztrájkmozgalom a tömeges letartóztatások ellenére tovább nött. "Az, ami az országban végbemegy ismerte el Malusardi, a fasiszta szakszervezetek egyik vezetöje -, nem egyszerü harc a jobb gazdasági feltételekért, hanem politikai jellegü mozgalom." Április 8-án Bastianini, olasz külügyminiszter Ribbentropnak kijelentette, hogy Olaszországot magával ragadta a pesszimizmus hulláma, s a kommunisták által Torinóban és Milánóban szervezett sztrájk az olasz nép hangulatáról tanúskodik. A márciusi események súlyos csapást mértek belülröl az olasz fasizmusra. Rávilágítottak az olasz fasizmus rothadtságára, és világosan megmutatták, hogy Olaszországban megérett a forradalmi helyzet. Az ellenzék felsö rétegei a forradalom megakadályozása céljából fokozott tevékenységbe kezdtek. Az olasz hadsereget a szovjet-német arcvonalon ért megsemmisítö vereség és a márciusi sztrájkok után tetö alá hozták a Mussolini elleni összeesküvést. Az összeesküvés középpontjában Acquarone, udvari miniszterrel az élen monarchista elemek állottak. Hozzájuk csatlakoztak az ellenzéki beállítottságú tábornokok is. Valamennyien szoros kapcsolatban állottak az olasz monopoltökésekkel. Az összeesküvök úgy számoltak, hogy ha szakítanak Mussolinival, és helyébe valamilyen, Anglia és az Egyesült Államok számára elfogadható "olasz Darlant" állítanak, könnyen megegyezhetnek a szövetségesekkel. Egyidejüleg növekedett a válság a fasiszta párton belül is. A párt sok tagja egyre nyíltabban helyezkedett szembe Mussolini politikájával, és foglalt állást Olaszországnak a háborúból való kilépése mellett. Az elégedetlenség letörésére irányuló szigorú rendszabályok nem vezettek célra. Mussolini hasztalanul hajtotta végre az egyik párttisztítást a másik után, hiába zárta ki az elégedetlenkedöket, amiért "nem bíznak a fasizmusban" és a "tengelyhatalmak" gyözelmében. Még a fasizmus olyan "oszlopai" is, mint Grandi, a fasciók és korporációk kamarájának elnöke, Ciano, volt külügyminiszter, Bottai, a fasiszta nagytanács tagja, az elkerülhetetlen összeomlástól tartva, valamilyen "új orientáción" törték a fejüket. Ebböl a célból kapcsolatba léptek az elégedetlen tábornokokkal, valamint a király közvetlen környezetével. Önmaguk megmentésére és kiváltságaik mindenáron való megörzésére törekedtek. A vereségek elsösorban a szovjet-német arcvonalon elszenvedett vereségek hatására még jobban kiélezödtek az olasz-német ellentétek. 1943. április végén Dollmann SS-ezredes, Kesselring tábornagynak, a délkeleti német csapatok parancsnokának bizalmi embere Stéfanival, az olasz hírügynökség igazgatójával folytatott beszélgetése alkalmával hangsúlyozta: "Németország közvéleményének széles rétegeiben és a nemzetiszocialista párt legszélsöségesebb köreiben nem túlságosan barátságos már a hangulat Olaszország irányában; elsösorban Olaszországot teszik felelössé a tengelyhatalmak helyzetéért." A 8. olasz hadseregnek a szovjet-német arcvonalon történt megsemmisülése, majd az olasz-német csapatok észak-afrikai veresége után Mussolini kénytelen volt Hitler elött felvetni az "Oroszországgal való különbéke megkötésének" kérdését. Amikor ugyanis a fasiszta diktátor elvesztette egyik fö ütökártyáját, az "afrikai birodalmat", amely a nagyburzsoázia támogatását biztosította számára, s a forradalomtól való félelme a márciusi sztrájkok után még jobban megnött lázasan kereste a kivezetö utat a kellemetlen helyzetböl. Március 25-i levelében Mussolini arról biztosította Hitlert, hogy Olaszország kész "a végsö gyözelemig folytatni a háborút", de ugyanakkor azt állította, hogy "az orosz fejezetet most le lehet zárni". Az olasz diktátor kijelentette: "Meggyözödésem, hogy Oroszország megsemmisítése lehetetlen . . . még akkor is, ha a japánok szintén hadba lépnének, ami kevéssé valóř színü." Hitlernél azonban süket fülekre találtak az olasz szövetséges érvei. A két diktátor 1943. április eleji salzburgi találkozóján Hitler mennydörögve kijelentette, hogy "a szovjet hadsereg elkerülhetetlenül összeomlik", és "a gyözelem kivívása érdekében a tengelyhatalmaknak utolsó erejüket is latba kell vetniük". Hitler azt követelte olasz partnerétöl, hogy fokozza a megtorlást az elégedetlenkedökkel szemben, lényegében saját eröivel oldja meg Olaszország védelmét, és ne is gondoljon békekötésre. Debyser francia történész, aki az olaszországi fasiszta rendszer bukásának okait kutatta, nagyon helyesen állapította meg, hogy " . . . Hitler számára, aki súlyos háborút viselt a Szovjetunió ellen . . . a Földközi-tenger mindössze másodrendü arcvonal volt, Olaszország pedig az egyik bástya". A hitleristáknak nem volt szívügyük, hogy olasz szövetségesüket és annak érdekeit védjék. A háború sorsa nem a Földközi-tenger térségében dölt el, hanem a szovjet-német arcvonalon, ahol Hitler csaknem valamennyi tartalékát bevetette már. Emellett "az orosz fejezet lezárása" nem állt hatalmában. D'Andrea olasz újságíró gúnyos megjegyzése szerint: "Hitlernek, Mussolini tanácsai ellenére, nem volt módja sem a békekötésre (ti. a Szovjetunióval a szerk.), sem arcvonala megindítására, mert nem ö támadott, hanem az oroszok". Jóllehet a fasiszta terror különösen a salzburgi találkozó után fokozódott, az Olasz Kommunista Párt folytatta az antifasiszta erök mozgósítását és egyesítését, s e téren nagy sikereket ért el. Júniusban az ország északi részében, ahol a márciusi sztrájkok után kiváltképpen jelentösen erösödött a kommunisták befolyása, megalakult az antifasiszta ellenzéki pártok bizottsága. A kommunisták és a szocialisták mellett a bizottságban képviseltette magát a kereszténydemokrata párt, az Akciópárt, valamint a "Liberális rekonstrukció" és a "Proletár Egységmozgalom" kispolgári csoportja. Olaszországban napról napra élezödött a helyzet. Az országban uralkodó forradalmi hangulat azzal fenyegetett, hogy elsöpri a fasizmust, és a demokratikus elemeket hozza hatalomra. Ettöl viszont nemcsak a fasiszta urak, az ellenzéki beállítottságú burzsoá csoportok és a király környezetéhez tartozó elemek féltek, hanem az angol-amerikai uralkodó körök is. Churchill Roosevelt elnökhöz intézett augusztus 5-i levelében hangsúlyozta, hogy a szövetségeseknek támogatniuk kell az olasz monarchiát, mert Olaszországot másként forradalom fenyegeti. A forradalomtól való félelem volt az egyik fö oka annak, hogy az Egyesült Államok és Anglia kormánya sürgösen csapatai olaszországi partraszállása mellett döntött. Az olaszországi invázióval és Olaszország elfoglalásával az Egyesült Államok és Anglia uralkodó köreinek az volt a szándékuk, hogy támogassák az ország reakciós elemeit, és meggátolják az olasz népet egy demokratikus rendszer bevezetésében. A továbbiak során Olaszország területét arra szándékoztak felhasználni, hogy innen mint hídföállásból behatoljanak a Balkánra és KözépEurópa országaiba. Az Egyesült Államok és Anglia az olaszországi partraszállásra vonatkozó határozatot már 1943 januárjában a casablancai konferencián meghozta. A tervet a tuniszi olasz-német csapatok meghódolása után, 1943 májusában a washingtoni angol-amerikai tanácskozáson egyeztették össze véglegesen. Az olaszországi hadjáratban a szövetségesek közelebbi feladatuknak azt tekintették, hogy elfoglalják Olaszország legnagyobb szigetét: Szicíliát ("Husky" hadmüvelet). Szicíliának késöbb hídföállásul kellett szolgálnia az olaszországi szárazföldre való betöréshez (19. sz. térkép). Az angol-amerikai csapatok olaszországi inváziója idején 1943 júliusában az olasz haderö már erösen bomlásnak indult. Rintelen tábornok, római német katonai attasé ezt írta: "Az olasz hadseregnek megroppant a gerince. Agonizál. Legjobb hadosztályai odavesztek, vagy súlyos vereséget szenvedtek Afrikában és Oroszországban . . . A katonák zöme, a hadszíntereken elszenvedett vereségek után, az olasz néphez hasonlóan csak egyre vágyott: arra, hogy a szerencsétlen háború mielöbb véget érjen." Az olasz hadseregben az 1943. július elejére megmaradt 70 hadosztályból 38 megszálló szolgálatot teljesített és harcolt a partizánokkal Görögországban, Albániában, Jugoszláviában és Dél-Francíaországban, ahonnan lehetetlen volt leváltani öket. Magában Olaszországban csak 32 hadosztály (12 gyalogos, 12 partvédelmi, egy ejtöernyös, egy hegyivadász és hat különleges rendeltetésü hadosztály) maradt. Ebböl csak 20 hadosztály volt harcképes. A partvédelmi hadosztályok idösebb korosztályú katonákból álltak, és rosszul voltak felfegyverezve. Erkölcsi színvonaluk igen alacsony volt. E hadosztályok harcképességét értékelve, Roatta olasz tábornok nyíltan kijelentette, hogy a partvédelem magasabbegységeire egy esetleges partraszállás elhárításánál nem lehet számítani. Ezeken az erökön kívül Észak-Olaszországban állomásoztak a szovjet-német arcvonalról visszatért tíz szétvert olasz hadosztály maradványai, amelyek bevetésre szóba se jöhettek. Súlyos helyzetben volt az olasz légierö is. Júliusban mintegy 900 harci repülögépe volt. Ebböl 300 a Balkán és Dél-Franciaország megszállt területein tartózkodott, 600 pedig, több mint fele, részben üzemképtelenül, az egész országban szét volt szórva. Olaszország haditengerészete júliusban hat sorhajóval, három cirkálóval, 20 könnyü cirkálóval, 37 torpedórombolóval és aknarakó hajóval, 111 (ebböl 38 német) torpedónaszáddal és 122 (ebböl 14 német) tengeralattjáróval rendelkezett. A flotta zöme Olaszország északi földközi-tengeri kikötöiben volt összevonva. 1943 nyarán tehát Olaszország hadserege, légiereje és hadiflottája, gyenge fegyverzete és személyi állományának rossz szelleme miatt, képtelen volt elhárítani az inváziót. Szicília védelmére Olaszország rendkívül kevés csapatot tudott alkalmazni. A szigetet a kilenc hadosztályból (négy gyalogos és öt partvédelmi hadosztályból) álló 6. olasz hadsereg és két német (egy harckocsiés egy gépesített) hadosztály védte. Ez a 11 hadosztály 100 német közepes és nehéz és 50 olasz könnyü harckocsival rendelkezett. A Szicília, Szardínia, Korzika szigetén és az Appennini-félsziget déli részén települt légierö 525 repülögéppel rendelkezett, s ebböl mintegy 270 volt harcképes. Ezekben a körzetekben emellett körülbelül 300 német repülögép is müködött. Magán Szicílián mindössze 80 olasz és 160 német harcképes repülögép volt. Olaszország déli részének kikötöiben két sorhajó, két könnyü cirkáló, 28 torpedóromboló, nyolc torpedónaszád és 44 tengeralattjáró horgonyzott. Közvetlenül Szicília partjain Messina, Palermo, Trapani kikötöjében csak nyolc torpedónaszád volt. Az Észak-Afrikában állomásozó angol-amerikai haderöt az afrikai hadjárat befejezése után Angliából és az Egyesült Államokból odaszállított friss csapatokkal erösítették meg. Júliusban Észak-Afrikában mintegy 30 angol, amerikai, indiai, francia, új-zélandi magasabbegység állomásozott, amely az 1. és a 8. angol, a 7. amerikai és az 1. francia hadsereg kötelékébe tartozott. Az volt a terv, hogy ezenfelül itt vonultatják fel az 5. amerikai hadsereget is. Valamennyi magasabbegység létszámra teljes volt, és korszerü fegyverekkel rendelkezett. Harcképesség és erkölcsi szellem tekintetében magasan fölötte álltak az olasz hadosztályoknak. Az észak-afrikai egyesült angol-amerikai légierönek ebben az idöben 4000 harci és 900 szállító repülögépe volt. Az angol-amerikai hadiflotta a Földközi-tenger térségében több mint 3000 különféle hajóval, köztük hat sorhajóval, négy repülögép-anyahajóval, 30 cirkálóval és több mint 100 torpedórombolóval és korvett-tel rendelkezett. Haditengerészeti támaszpontjai Gibraltár, Málta és Alexandria voltak, valamint több észak-afrikai kikötö, köztük: Algír, Tunisz, Bizerta, Tripolisz (Tarobulus el-Gharb) és Benghazi. A szövetségesek Szicília elfoglalását az Alexander angol tábornok parancsnoksága alatt álló 15. hadseregcsoportra bízták. Alárendeltségébe tartozott Patton tábornok parancsnoksága alatt a 7. amerikai hadsereg, továbbá a 8. angol hadsereg, amelynek változatlanul Montgomery volt a parancsnoka. A 15. hadseregcsoport 13 hadosztályból állott, s 600 harckocsival rendelkezett. A hadseregcsoport partraszállását az egyesített angol-amerikai légierö biztosította, illetve a Földközi-tenger térségében müködö angol-amerikai hadiflotta fedezte. Az angol-amerikai csapatok a szicíliai partraszállásnál fölényben voltak az ellenséggel szemben, mégpedig emberanyagban másfélszeres, harckocsikban négyszeres, légieröben pedig csaknem hétszeres fölényben, s hadiflottájuk is túleröben volt. Az olasz csapatok gyenge harcképességét is figyelembe véve, az erök és eszközök ilyen aránytalansága mellett a szövetségesek haderejének minden lehetösége megvolt, hogy határozott és gyors ütemü hadmüveleteket hajtson végre. Május június folyamán befejezték a csapatok, a szállítóhajók és a deszantvivö eszközök elökészítését. A 7. amerikai hadsereg Oran, Bizerta, Tunisz és Sousse kikötöjében összpontosult, a 8. angol hadsereg magasabbegységei pedig Gibraltár, Tripoli, Tobruk és Alexandria kikötöjében. Július 5-én a csapatokat vivö elsö szállítóhajók elindultak Észak-Afrika kikötöiböl a partraszállás körzeteibe. Két nappal a hajók kifutása elött megkezdték a légi elökészítést, s az egy álló héten át tartott. A légierö támadásokat hajtott végre a Szicília szigetén és az Appennini-félsziget déli részében levö repülöterek ellen. A deszantnak a tengeren való átkelése közben az ellenség igen gyenge ellenállást tanúsított. Torpedónaszádai megkísérelték ugyan, hogy Kréta körzetében megtámadják az angol hajókat, ez azonban nem járt sikerrel. Csak az ellenség tengeralattjáróinak sikerült három hajót elsüllyeszteniük. Július 10-re virradó éjjel a deszantosztagok elérték a partraszállás körzeteit. Amikor a tengeri deszant célhoz ért, megkezdödött a légideszantok földreszállása. Ez azonban sikertelen véget ért. A vitorlázó repülögépeken szállított angol deszantkatonák jelentös része, a vitorlázó gépek korai leoldása miatt a tengerbe veszett. Az amerikai ejtöernyösöket a 7. hadsereg partraszállási körzetében az egész partvidéken szétszórták, s így feladatukat nem tudták teljesen végrehajtani. A csapatok partra szállítását a sötétség beálltával kezdték meg. A hajótüzérség csak hajnali 4 órakor nyitott tüzet, amikor már virradt. Mivel az elörevetett osztagok nem bírták elökészíteni a körzeteket a fö erök fogadására, a csapatok kirakása, különösen a 7. amerikai hadsereg magasabbegységeinél, nem volt eléggé szervezett. Az elsö napon az ellenség mindvégig gyenge ellenállást tanúsított, légieröi pedig csak 12 órával a partraszállás megkezdése után kezdtek müködni. Estére az angol csapatok elfoglalták Siracusát és Pachinót, az amerikaiak pedig bevonultak Gelába és Licatába. Július 11-én folytatódott a csapatok kirakása és a hídfö kiszélesítésére irányuló harc. Másnap reggelre a 8. angol és a 7. amerikai hadsereg elsö lépcsöjének csapatai befejezték a partraszállást, és minden tüzerejüket beleértve a légierök bombatámadásait is az ellenség védelmére összpontosították. Az olasz-német csapatok helyzete erösen romlott. " . . . Az olasz hadsereg állapította meg Palmiro Togliatti abban a meggyözödésében, hogy idegen érdekekért harcol, hogy harcával csak a fasiszta kormány létét kellene ideig-óráig meghosszabbítania hiszen a gyözelemben már senki sem hitt -, valósággal fellázadt. Egész egységek adták meg magukat, álltak át a szövetségesek oldalára, s megölték a német tiszteket, akiknek alá voltak rendelve." Harc nélkül adta meg magát Augusta tengerparti eröd helyörsége. Beszüntették az ellenállást a partvédelem hadosztályai. Július 14-én az olasz-német hadvezetés számára reménytelenné vált a Szicília déli és nyugati része megtartásáért folyó küzdelem. Ezért már a partraszállás utáni hatodik napon úgy döntött, hogy csapatait visszavonja az Etnától délre és északnyugatra húzódó vonalra és a sziget északkeleti részének védelmére szorítkozik. A 7. amerikai hadsereg csapatai az ellenség visszavonulását kihasználva, a sziget középsö és nyugati részében gyors ütemben nyomultak elöre, és július 22-én bevonultak Palermóba. Palermo elfoglalása után az amerikai csapatok a sziget északi partvidékén Messina felé indultak. Ugyanakkor a 7. hadsereggel szemben álló olasz hadosztályok beszüntették az ellenállást, s nagy részük megadta magát. A 8. angol hadsereget, amely a keleti partvidéken haladt észak felé, már július 13-án megállították Augustától északra egy német páncélos hadosztály egységei. Az angolok minden továbbjutási kísérlete eredménytelen maradt. Vezetésük ekkor elhatározta, hogy az elakadt csoportokkal való közremüködés céljából, Cataniától délre egy tüzérséggel és müszaki alegységekkel megerösített ejtöernyös dandárt dob le. A dandár azt a feladatot kapta, hogy foglalja el a Simeto folyón átvezetö hidat, és tartsa a 8. angol hadsereg beérkezéséig. Az Észak-Afrikából elindított 119 szállító repülögépböl és 19 vitorlázóból álló csoportot, amikor az a Murro di Porco-fokhoz ért, a saját flottája és szárazföldi csapatai tévedésböl légvédelmi tüzzel fogadták. 11 repülögépet lelöttek, 27 pedig visszafordult támaszpontjára. Az ekként felbomlott kötelék többi repülögépe rendezetlenül a leszállási körzet felé repült, s ott a saját légvédelmi tüzérségük újból tüz alá vette öket. Mindez demoralizálta a deszantot. A légideszant állományából mindössze körülbelül 300 katonát és tisztet sikerült a kijelölt helyre juttatni. Ezeket az ellenség egy kis területen körülzárta, s így nem gyakorolhattak számottevö befolyást a harcok menetére. A légideszant sikertelensége után a 8. angol hadsereg egy héten át hiába próbált a Simeto folyón át elöretörni Cataniáig, és így kénytelen volt védelembe átmenni. A Szicíliáért folyó küzdelemmel egy idöben a szovjet-német arcvonalon is döntö harcok bontakoztak ki Kurszknál, s ezek meghatározták az olaszországi események további menetét. A német fasiszta hadsereg vereséget szenvedett keleten. Hitler ezért, Mussolini minden kérlelése ellenére sem bocsáthatta rendelkezésre az Olaszország védelméhez szükséges eröket. Hitler július 17-én, Dönitz tengernagynak, a haditengerészeti erök parancsnokának törzsénél megtartott ülésén kijelentette, hogy az olasz hadsereg demoralizálódása csak a legszigorúbb rendszabályokkal állítható meg. Nem volt viszont hajlandó Olaszországba "újabb német csapatokat" küldeni, s így bevetni Németország "utolsó tartalékait". Két nappal késöbb Feltreben (Észak-Olaszország), Hitler és Mussolini találkozása során, a németek megtagadták a segítséget olasz szövetségesüktöl az "orosz front szükségleteire" hivatkozva. Mussolini így végleg elvesztette minden reményét, hogy megmentheti az ország fasiszta rendszerét. Olaszországban megérett a politikai válság. Az összeesküvés szervezöi úgy döntöttek, hogy népharag kitörésének megakadályozása céljából haladéktalanul cselekszenek. A király már elözöleg felkérte Grandit, a fasiszta ellenzék egyik vezérét, hogy nyújtson be valamilyen konstruktívjavaslatot Mussolini leváltására. Viktor Emánuel a "Fasiszta Nagytanács" ilyen értelmü határozatát várta. Július 24-én, a "fasiszta ellenzék" követelésére, összeült a "Fasiszta Nagytanács". Heves viták után, Mussolini minden ellenvetése ellenére szavazattöbbséggel olyan határozatot hoztak, amelynek értelmében a kormányfönek fel kellett volna kérnie a királyt, hogy vállalja magára az összes fegyveres erök fölötti parancsnokságot, s vele a végleges döntés jogát is. Ezzel világosan kifejezésre juttatták a Mussolinival szembeni bizalmatlanságot. Másnap a király felmentette Mussolinit tisztsége alól. Mussolinit nyomban le is tartóztatták, és Ponza szigetére szállították. A kormányfö Badoglio tábornagy lett, a nagyburzsoázia és a felsö katonai körök egyik képviselöje, aki azelött tevékenyen együttmüködött Mussolinival. Leváltották egyúttal a kormány néhány tagját is. Július 25-én este a sajtó és a rádió közölte, hogy Mussolini lemondott, és Badoglióval az élen új kormány alakult. Az új kormányfö felhívásában hangsúlyozta, hogy Olaszország "megtartja szavát", és folytatja a háborút Németország oldalán. Ez a bejelentés váratlan, a király és új kormánya szempontjából nem kívánatos eseményeket váltott ki: az olasz nép tömegei kivonultak az utcákra és a terekre. Üdvözölték Mussolini lemondását, egyben haladéktalan békét és szabadságot is követeltek, s ezzel kifejezésre juttatták szilárd elhatározásukat, hogy a gyülölt fasiszta rendszer utolsó nyomait is eltüntetik. Milánóban, Torinóban, Genovában és sok más városban szétrombolták a fasiszta párt helyiségeit. Torinóban és Milánóban rohammal elfoglalták a börtönöket, s kiszabadították a politikai foglyokat. A fasiszta vezérek bujkáltak vagy megszöktek, a fasiszta milícia pedig a kaszárnyákban keresett menedéket. Július 26-án reggel, amikor Olaszország több városában sztrájkok és tüntetések kezdödtek, Milánóban megjelent a kommunista l'Unitá különkiadása, amelyben közzétették az antifasiszta pártoknak az olasz néphez intézett közös felhívását. Harci program volt ez, amely a fasizmus gyökeres kiírtását és mélyreható demokratikus reformok végrehajtását célozta. "Az antifasiszta pártok olvasható a felhívásban arra hívják fel az olaszokat, hogy ne szorítkozzanak csupán lelkes tüntetésekre, hanem az adott pillanat komolyságának tudatában szervezkedjenek is, mert csak így érhetik el megingathatatlan elhatározásuk valóraváltását, azt, hogy az új helyzetet senki ne használhassa fel a reakció érdekében, a fasizmust támogató és arra támaszkodó személyek mentésére." Az antifasiszta pártok bizottsága a hadmüveletek haladéktalan beszüntetését és a fegyverszünet megkötését, a fasiszta szervezetek feloszlatását, az összes demokratikus szabadságjogok helyreállítását, a politikai foglyok szabadlábra helyezését és egy demokratikus kormány megalakítását követelte. E felhívást követöen Északés Közép-Olaszországban a sztrájkok általános jelleget öltöttek. A sztrájkok mindenütt az antifasiszta pártok bizottságának jelszavaival zajlottak le. Badoglio már a hatalomra jutását követö elsö napokban erélyesen hozzáfogott a népi mozgalom elfojtásához, és intézkedései a nyílt politikai zsarnokság rendszerének fenntartását szolgálták. Rendeletére kivételes állapotot hirdettek ki, betiltották a politikai pártokat és az antifasiszta tömegmegmozdulásokat, a vasutasokat és ipari munkásokat pedig katonai szolgálatra mozgósítottaknak nyilvánították. Badoglio kormánya nem volt hajlandó megadni a szólásszabadságot, a sajtószabadságot és a gyülekezési szabadságot, s nem volt hajlandó amnesztiát adni a politikai foglyoknak. Semmit nem tett annak érdekében, hogy a Jugoszláviában, Görögországban és más országokban állomásozó olasz katonák hazatérjenek. A fasiszta milíciát a kormány nem oszlatta fel, hanem beolvasztotta a hadseregbe. A fasiszta párt funkcionáriusait általában tiszti rangban bevonultatták. A Badoglio-kormány reakciós rendszabályai, amelyeknek az volt a céljuk, hogy a fasiszta rendszerböl minél többet átmentsenek, nem állíthatták meg a népi mozgalmat. A háború beszüntetését követelö dolgozók határozott megmozdulása kihatott a katonák hangulatára is. A Szicíliában harcoló olasz csapatokból továbbra is teljes magasabbegységek adták meg magukat a szövetségeseknek. A német hadvezetés kénytelen volt megerösíteni a szigeten levö csapatait. Július 26-án motorizált hadosztályokat dobott át az Appennini-félszigetröl. Huba tábornokkal az élen Szicíliába érkezett a 14. német hadtest törzse is. Őt ugyan formailag a 6. olasz hadsereg parancsnokságának rendelték alá, gyakorlatilag azonban maga vezette a szigeten folyó hadmüveletet. Ámde ez sem menthette már meg a helyzetet. Augusztus elejére, az olasz csapatok tömeges fegyverletétele következtében, az eröviszonyok Szicíliában még inkább a szövetségesek javára fordultak, s így a német hadvezetés úgy döntött, hogy visszavonja a szigetröl hadosztályait. A 8. angol hadsereg csapatai újból megindították a támadást és az ellenséget üldözve augusztus 17-én elérték a Messinától délre levö körzetet, a 7. amerikai hadsereg csapatai pedig a sziget északi partjai mentén Palermóból tovább haladtak, és ugyanazon a napon bevonultak Messinába. Az angol-amerikai csapatoknak így sikerült elfoglalni Szicíliát, a legfontosabb hadászati hídföt az Appennini-félszigetre való betöréshez. Sikerük nagyrészt abban lelte magyarázatát, hogy az olasz hadsereg a szigeten nem fejtett ki számottevö ellenállást, német csapat pedig kevés volt. Szicília elfoglalása után a szövetségesek hadvezetése megkezdte az elökészületeket az Appenninifélszigetre való betöréshez. Erre ismét a 15. hadseregcsoportot jelölte ki, amely az 5. amerikai és a 8. angol hadseregböl, valamint a szicíliai partraszállásban is részt vevö repülöés haditengerészeti magasabbegységekböl állott. Addigra Olaszországban a politikai helyzet a végsökig kiélezödött. A békéért s a fasiszta Németországgal való szövetség ellen küzdö népi mozgalom egyre erösödött. Milánóban újból háborúellenes tüntetések zajlottak le, amelyekben a helyörség katonái is részt vettek. Az országban nyíltan olyan újságokat és röplapokat terjesztettek, amelyek Badogliót azzal vádolták, hogy kíméli a fasisztákat, és nem törekszik békére. Olaszország uralkodó körei kemény rendszabályokkal próbálták megállítani a népfelháborodás további növekedését. Augusztus 16-án a király meghagyta Badogliónak, hogy szüntesse be az antifasiszta szervezetek tevékenységét. Ez az olasz reakciónak a néptömegek forradalmi hangulata erösödésétöl való félelmét tükrözte. A kommunista párt ebben az idöszakban kidolgozta az ellenállás és a fegyveres harc általános tervét, s azt emlékiratként benyújtotta a kormánynak. Az emlékirat, amely: "Sürgösen meg kell szervezni a nemzeti védelmet a megszállókkal és a németek részéröl fenyegetö váratlan csapásokkal szemben" címet viselte, elöirányozta Olaszországnak a háborúból való kilépését és a fasíszta német csapatok esetleges támadásának elhárítását célzó konkrét rendszabályokat, a többi között olyan népi osztagok alakítását és felfegyverzését is, amelyek együttmüködhettek volna a hadsereggel Olaszországnak a hitleristák inváziójával szembeni védelmében. E tervnek az volt a célja, hogy a nép minden erejét mozgósítsa a békéért, az ország nemzeti felszabadításáért folyó küzdelemre. Olaszország uralkodó körei arra törekedtek, hogy megtartsák a hatalmat, és ne engedjék gyözedelmeskedni a népet; ezért tárgyalásokba bocsátkoztak az angol-amerikai hadvezetéssel a hadmüveletek befejezésének és a háborúból való kilépésnek a feltételeiröl. Szeptember 3-án az olasz kormány képviselöi és az Egyesült Nemzetek nevében tárgyaló Eisenhower tábornok fegyverszüneti egyezményt írtak alá, amely az olasz fegyveres erök feltétel nélküli kapitulációját kötötte ki. A 8. angol hadsereg 13. hadteste két gyalogos hadosztállyal és egy dandárral még aznap átkelt Szicíliából a Messinai-szoroson az Appennini-félszigetre Reggio di Calabria körzetében. Az itt levö, Szicíliából csak nem régen érkezett német motorizált hadosztály ellenállás nélkül megkezdte a visszavonulást. Szeptember 8-ig az angol csapatok 120 kilométernyit nyomultak elöre, és elérték a Catanzaro, Nicastro vonalat. Szeptember 8-án este közzétették a fegyverszüneti egyezményt. Miután a rádió nyilvánosságra hozta az Olaszország kapitulációjáról szóló okmányt, a király és a Badoglio-kormány Rómából nyomban az ország déli részébe szökött, és az angol-amerikai csapatok védelme alá helyezte magát. Velük együtt szökött az egész felsö hadvezetés is. Ezt kihasználva, a hitleristák majdnem mindenütt egykettöre letörték a szervezetlen ellenállási kísérleteket, és semlegesítették az olasz csapatokat. Rómában, ahol az olaszoknak nagy eröik voltak, két napig tartott a német csapatokkal szembeni ellenállás. A németek azonban ezeket az eröket is lefegyverezték. Az olasz katonák és tisztek közül csak néhány csoportnak sikerült az észak-olaszországi hegyekbe menekülni vagy a jugoszláv, az albán és a görög partizánosztagokhoz csatlakozni. Az olasz hadiflotta szeptember 9-re virradó éjjel elhagyta támaszpontjait, és Málta kikötöibe indult, ahol megadta magát a szövetségeseknek. Az olasz hadsereg lefegyverzése után a német csapatok megszállták Északés Közép-Olaszországot, valamint Dél-Olaszország nagy részét. A megszállt területen ostromállapotot hirdettek ki, és egy fasiszta "szociál-republikánus kormányt" alakíttattak meg. A bábkormány élére a hitleristák újból Mussolinit állították, akit német ejtöernyösök kiszabadítottak a fogságból. A "kormány" a hitlerista csapatok szuronyaira támaszkodva a megszállt Olaszország városaiban és falvaiban terrorrendszert vezetett be. Olaszország dolgozói a kommunisták vezetésével tevékenyen szembeszálltak a német megszállókkal. A kommunisták kezdeményezésére az antifasiszta pártok bizottsága szeptember 9-én elhatározta, hogy megalakítja a népi ellenállás vezetö szervét. "Most, amikor a nácizmus Rómában és Olaszországban a vele szövetséges fasiszta rendszer megmentésével kísérletezik állapítja meg a határozat -, az antifasiszta pártok a Nemzeti Felszabadító Bizottságban egyesülnek, hogy harcra és ellenállásra mozgósítsák az olaszokat, és Olaszországot visszavezessék a szabad nemzetek közösségében az öt megilletö helyre." A Nemzeti Felszabadító Bizottságban a vezetö szerepet a kommunista párt töltötte be, amely leküzdve az ellenállási mozgalom burzsoá csoportjainak kivárási hajlamát megkezdte a megszállók elleni fegyveres harcot. "Nem csupán az a jelentös, hogy mindezekben jelen voltunk jegyezte meg Palmiro Togliatti -, s jelenlétünket el kellett fogadniuk a kommunistaellenes eröknek is, hiszen mi voltunk az egyedüliek, akik már szervezett tömegmozgalom élén álltunk. Nagy jelentösége van annak a ténynek, hogy mi kovácsoltuk ki ezt a szükséges egységet, és állandóan cselekvésre ösztönöztük." Egész Olaszországban helyi nemzeti felszabadító bizottságok alakultak, amelyek bevonták a dolgozókat a megszállási rendszerrel szembeni aktív ellenállásba. Észak-Olaszország hegyeiben, ahol a hatóságok elöl rejtözö sok olasz katona, munkás és paraszt talált menedéket, és ahol a koncentrációs táborokból menekült hadifoglyok bujkáltak, partizánosztagok alakultak. Emilia tartományban az elsök között a Cervi fivérek osztaga kezdte meg a fasizmus elleni bátor harcot. Az osztag magva Alcide Cervi, olasz paraszt hét fia volt. Az olaszokkal vállvetve harcoltak itt az oroszok, angolok és franciák. Valóban nemzetközi osztag küzdött itt. Fasiszta helyörségeket fegyverzett le, híradó vonalakat vágott el, és antifasiszta irodalmat terjesztett a lakosság körében. A fasisztáknak sikerült az osztag nyomára akadni. November 25-én bekerítették a Cervi-házat, amelyben éppen ott tartózkodtak a Cervi fivérek néhány társukkal. A megadási felszólításra a partizánok géppisztolyés pisztolytüzzel válaszoltak. Több mint 150 fasiszta kerítette be a házat, de minden behatolási kísérletük kudarcba fulladt. Erre a fasiszták felgyújtották az összes faépítményeket. Füst fojtogatta a kis partizáneröd védöit, de folytatták a harcot. A partizánokat csak akkor sikerült elfognia az ellenségnek, amikor a tüz már a házra is átcsapott. A hét Cervi fivért Ettorét, Ovidiót, Agostinót, Ferdinandót, Aldót, Anterét és Gielindót kivégezték. Emlékük azonban tovább élt az olasz nép szívében: a hazafiak ezrei csatlakoztak a partizánosztagokhoz. "A partizánmozgalom erösödött írta Alcide Cervi -, osztagokat szerveztek, amelyek a Cervi fivérek nevét vették fel. A hitlerista megszállókkal szembeni gyülölet napról napra nött mindenütt: a falvakban és a városokban egyaránt." A partizáncsoportok és osztagok tevékenysége olyan lendületet vett, hogy a kommunista párt lehetségesnek találta a hitlerista csapatok elleni tervszerü fegyveres harc megszervezését. Megalakultak az elsö partizán rohambrigádok, a Garibaldi-brigádok. Az élükre: Luigi Longo és Pietro Secchia, az Olasz Kommunista Párt Központi Bizottságának két tagja állt. A Garibaldi-brigádok szervezése fordulópontot jelentett az olaszországi nemzeti felszabadító mozgalom fejlödésében, s a mozgalom egyre nagyobb tömegeket ölelt fel, mindinkább népi jelleget öltött. A partizánmozgalomnak nagy szerepe volt az ország felszabadításában. Szeptember elején az olaszországi német fasiszta csapatok ereje a Franciaországból átszállított magasabbegységek révén 17 hadosztályra nött, s ezek a "C" hadseregcsoport 10. és 14. hadseregébe tartoztak. Közülük nyolc hadosztály Észak-Olaszország ipari központjaiban, öt Közép-Olaszországban és négy az Appennini-félsziget déli részében tartózkodott. A német fasiszta csapatok újabb vereségei a szovjet-német fronton, az olasz hadsereg lefegyverzése és az Észak-Olaszországban egyre növekvö partizánmozgalom megteremtették az elöfeltételeket ahhoz, hogy az Egyesült Államok és Anglia hadereje Olaszországban gyorsan szétzúzza a hitlerista hadseregeket. Az angol-amerikai hadvezetés azonban ezt nem tette meg. Ezzel módot adott a hitleristáknak arra, hogy megvessék a lábukat Olaszország északi és középsö körzeteiben. Az olasz néptömegek forradalmi hangulatának erösödésétöl tartva, a szövetségesek nem kívántak együttmüködni az olasz partizánokkal, akik egyre nagyobb arányú harcot folytattak a német megř szállók ellen. A partizánokkal való együttmüködés pedig hatékonyabbá tehette volna a hadmüveleteket, meggyorsíthatta volna Olaszország felszabadítását. Szeptember 9-én Taranto körzetében partra tették a 8. angol hadsereg 1. légideszant-hadosztályát, és Salernótól délre megkezdték az 5. amerikai hadsereg magasabbegységeinek partra szállítását, hogy elvágják a Dél-Olaszországból visszavonuló német csapatok útját. Az elsö lépcsö egységei gyorsan partra szálltak, mivel az ellenség nem tanúsított ellenállást. Az 5. amerikai hadsereg zömének partraszállása azonban igen lassú ütemben folyt. A harckocsikat például csak a hadmüvelet megindítása utáni ötödik napon rakták ki. A német fasiszta vezetés kihasználta ellenfele lassúságát, és két páncélos, valamint egy motorizált hadosztállyal eröteljes ellencsapást mért az amerikai csapatokra. A harcok Salerno körzetében szeptember 22-ig elhúzódtak. Ezalatt a hitleristáknak sikerült csapataikat DélOlaszországból a Molfetta-Potenza-Salerno vonalra visszavonni és szeptember 23-án megkezdeni az általános visszavonulást a Volturno folyó mögé. Az angol-amerikai csapatok a visszavonuló ellenséget is csak lassan követték. A 8. angol hadsereg egységei szeptember 25-én bevonultak Foggiába. Öt nappal késöbb az 5. amerikai hadsereg csapatai elérték Nápolyt, amelyet a lakosság a német megszállók ellen vívott négynapos harccal felszabadított. Október elején az angol-amerikai csapatok elérték a Termoli nyugati szegélye-Larino-Benevento-Volturno folyó terepszakaszt. Itt megállította öket a 10. német hadsereg. A Volturno folyón való átkelést az 5. amerikai hadsereg október 12-én, a Beneventótól a Tirrén-tenger partjáig terjedö 80 kilométeres arcvonalszakaszon egyidejüleg kezdte meg. A föcsapást a tengerpart mentén, mintegy 25 kilométer széles sávon három hadosztály eröivel mérték. Két napig tartó harc eredményeképpen az amerikai csapatok átkeltek a Volturno folyón, és 5-10 kilométernyi tért nyertek észak felé. Ugyanakkor a 8. angol hadsereg csapatai a maguk jobbszárnyán is erös nyomást gyakoroltak az ellenségre. Október derekára az eröviszonyok az arcvonalon a következöképpen alakultak: a 10. német hadseregnek hét gyalogos és két páncélos hadosztálya, az 5. amerikai és a 8. angol hadseregnek pedig 11 gyalogos és 2 páncélos hadosztálya volt. Emellett a németek hadosztályonként alig rendelkeztek hat nem teljes zászlóaljjal, a szövetségesek hadosztályaiban viszont egyenként kilenc teljes állományú zászlóalj és az ellenfelükénél jelentösen több harckocsi volt. A szövetségesek fölénye tüzérségben, harckocsikban, de még gyalogságban is legalább a háromszorosára emelkedett a németekkel szemben, légierökben pedig még jelentösebb volt. Erre való tekintettel a német fasiszta hadvezetés október második felében megkezdte csapatai visszavonását Közép-Olaszországba az elöre elkészített úgynevezett "téli állásokba", amelyek a Sangro és Garigliano folyók mentén húzódtak. Az angol-amerikai csapatok november 5-én elérték ugyan ezeket az állásokat, de áttörni nem tudták. November végén és december elején néhány eredménytelen áttörési kísérletet tettek, majd védelembe mentek át. Az Egyesült Államok és Anglia olaszországi hadmüveleteinek lelassulása, majd beszüntetése kapcsán Molotov, a Szovjetunió külügyi népbiztosa arra kérte Harriman amerikai követet, közölje az Egyesült Államok kormányával, hogy a szovjet kormányt, a szovjet közvéleményt és a szovjet hadvezetést módfelett meglepi az olaszországi hadmüveletek szünetelése. A szövetségesek csapatai, bár óriási számbeli fölényben vannak, már hosszú ideje nem folytatnak aktív harctevékenységet, nem teljesítik az olaszországi hadmüveletekre vonatkozó ígéreteiket. Mindez módot ad a német fasiszta hadvezetésnek arra, hogy újabb erösítéseket dobjon át a szovjet-német frontra. Az angol-amerikai csapatok Olaszországban 1943-ban ezzel be is fejezték támadó hadmüveleteiket. A hadmüveleteket az jellemezte, hogy rendkívül kedvezö körülmények között folytak le, hiszen a Vörös Hadsereg gyözelmei a kapitulációval határos helyzetbe kergették a fasiszta Olaszországot, az olasz hadsereg katonáinak és tisztjeinek rossz volt a harci szelleme, nem tanúsítottak komoly ellenállást az angol-amerikai csapatokkal szemben. Az olaszországi hadmüveletekhez a szövetségesek nagy szárazföldi, légi és haditengerészeti eröket alkalmaztak, s ez lehetövé tette, hogy jelentös fölénybe is kerüljenek az ellenséggel szemben a szárazföldön és túlnyomó fölénybe a levegöben és a tengeren. Az 1942 októberétöl 1943 végéig tartó hadmüveletek eredményeképpen a szövetségeseknek sikerült elfoglalni egész Észak-Afrikát, valamint Olaszország déli részét. Olaszország kilépett a háborúból, hadserege megszünt. A Németország oldalán müködö olasz hadiflotta kiválásával a szövetségesek osztatlan uralomra tettek szert a Földközi-tengeren, s ez az amerikai és angol hajók számára szabad közlekedést biztosított azokon az útvonalakon, amelyek az angol anyaországot összekötötték föbb afrikai és ázsiai gyarmataival. Mindezek az események a fasiszta Németország szempontjából súlyos idöben, éppen akkor játszódtak le a Földközi-tenger térségében, amikor a szovjet-német arcvonalon, a második világháború fö és döntö frontján, végleg kicsúszott kezéböl a hadászati kezdeményezés. Az angol-amerikai csapatok mindamellett nem foglalták el Olaszország egész területét. Ez azzal magyarázható, hogy a hadmüveletek nem voltak eléggé határozottak. A harcok során az ellenséget nem semmisítették meg, hanem fokozatosan szorították vissza, egyik állásból a másikba. A szövetséges csapatok lassú olaszországi elönyomulásán érezhetö az Egyesült Államok és Anglia reakciós eröinek hatása, hiszen ök mindent elkövettek, hogy elhúzzák a háborút, és így gyengítsék a Szovjetuniót. 3. Katonai és politikai események a Csendes-óceán medencéjében  A Vörös Hadsereg gyözelmei jelentös változásokat idéztek elö a katonai és politikai helyzetben a csendes-óceáni hadszíntéren. E gyözelmek megingatták a fasiszta államok blokkját, aláásták a Németország, Japán és Olaszország között 1940-ben létrejött "háromhatalmi egyezmény" tartópilléreit, felborították a japán uralkodó köröknek a Szovjetunióval kapcsolatos terveit. A gyözelmek fellendítették a keletés délkelet-ázsiai országok nemzeti felszabadító mozgalmát, arra ösztönözték Kína nagy népét, Korea, Vietnam, Burma, a Malájföld, Indonézia és a Fülöp-szigetek hazafiait, hogy harcoljanak a japán megszállók ellen, a gyarmati iga alatt nyögö országuk felszabadításáért. Amikor megkezdödött a német fasiszta hódítóknak a szovjet földröl való kiüzése, Japán nem szánta rá magát, hogy a hitlerista Németország oldalán hadba lépjen. A japán kormány elvesztette a német fegyverek erejébe vetett egykori hitét, s elhalasztotta a Szovjetunió megtámadását. Ez azonban nem jelentette azt, hogy végleg le is mondott a Szovjetunió elleni háborúról. A szovjetország megtámadásának gondolata továbbra is elválaszthatatlan része volt Japán állampolitikájának. 1943. április derekán Ribbentrop, német külügyminiszter és Oshima, németországi japán követ megbeszélései során az utóbbi félreérthetetlenül kijelentette: "A vezérkar már 20 éve minden tervet kidolgozott Oroszország megtámadására, és e támadáshoz megint minden elö van készítve. Ha siker kecsegtet majd, a támadás kétségtelenül megindul." A szovjetellenes "Társaság az állampolitika tanulmányozására" ("Kokusaku Kenkiu Kai"), amelynek tevékeny tagja volt Togo külügyminiszter, Kaia pénzügyminiszter és több más magas állású japán politikus és államférfi, 1943 áprilisában tervet dolgozott ki "a Nagy Kelet-ázsiai Felvirágzási Szféra kiépítésére vonatkozó rendszabályokra". A terv szerint ebbe a szférába bele tartoznak a Szovjetunió keleti vidékei, a Bajkál-tó vidékét is beleértve . Jóllehet Japán, Németország nyomatékos sürgetése ellenére, egyelöre tartózkodott a Szovjetunió megtámadásától, agresszív törekvéseit illetöen a két ország egyetértett. Japán továbbra is hü és tevékeny segítötársa maradt a fasiszta Németországnak. Shigemitsu, Japán újonnan kinevezett külügyminisztere 1943 szeptemberében nyilvánosan kijelentette, hogy "a háromhatalmi egyezmény továbbra is bevilágítja ragyogásával a gyözelemhez vezetö utunkat . . . A Kelet-Ázsiában harcoló Japánt ugyanaz a szellem hatja át, mint az Európában harcoló Németországot és szövetségeseit." A japán monopoltökések Németország számára hadifontosságú nyersanyagot szállítottak. A többi között szállítottak például Németországba malájföldi kaucsukot. A japán kormány diplomáciai apparátusa révén rendszeresen ellátta a hitleristákat a szovjet fegyveres erök és a szovjet ipar állapotáról szóló kémhírekkel. Matsumura tábornok, a japán vezérkar hírszerzö szolgálata orosz osztályának volt vezetöje, a tokiói bírósági tárgyaláson elismerte például, hogy a hadvezetöség utasítására "a német társosztálynak, Kretschmer ezredes (német katonai attasé) útján, rendszeresen adtunk át értesüléseket a Vörös Hadsereg eröiröl, a Vörös Hadsereg csapatainak a Távol-Keleten való elhelyezkedéséröl, a Szovjetunió katonai potenciáljáról . . ." Japán különféle akadályokat gördített a csendes-óceáni szovjet hajózás útjába is, feltartóztatott és elsüllyesztett szovjet hajókat, és hallatlan módon meggyalázta a hajók személyzetét. A japán vezérkarnak 1942-ben kidolgozott, Szovjetunió elleni támadási terve 1943-ban is érvényben maradt. Ebben olyan kalandor célokat tüztek ki, mint a Szovjetunió területe óriási részének elfoglalása. Jamada Otodso tábornok, a támadásra kijelölt Kvantung-hadsereg egykori parancsnoka késöbb bevallotta, hogy e hadsereg elsö és fö feladata 1943-ban továbbra is a Szovjetunió tengermelléki tartományának gyors megszállása maradt. E terveknek megfelelöen Északkelet-Kína (Mandzsúria) területén országutakat, vasutakat építettek, sok repülöteret rendeztek be, és raktárakat létesítettek fegyver, löszer és más hadianyag számára. A japán uralkodó körök továbbra is készenlétben tartották a Kvantunghadsereget, hogy az kedvezö körülmények esetén szovjet területre törjön be. "A Szovjetunió területére való betöréshez mondotta Matsumura tábornok, aki 1943 augusztusától a Kvantung-hadsereg törzsének hadmüveleti osztályát vezette 30 gyalogos, két páncélos és négy repülö-hadosztály állt készenlétben." A szovjet Primorje elfoglalásában részt kellett volna vennie a Szovjetuniótól bérelt halászati körzetekben tartózkodó japánoknak is. Az alegységekbe és egységekbe beosztott, úgynevezett "japán halászok" katonai kiképzésben részesültek. Ezzel kapcsolatban a szovjet kormány 1942 öszén a moszkvai japán nagykövetségnek átnyújtott jegyzékében megállapította: "A japán halászok által bérelt halászati körzetekben a Szovjetunió távol-keleti partjai mentén, a szovjet hatóságok háta mögött, titokban megszervezték a japán állampolgárok konzervgyári munkások, alkalmazottak és halászok katonai kiképzését." A japán imperialisták terveket készítettek elö a szovjet területek gyarmatosítására. Kidolgozták a megszállt területek katonai igazgatásának struktúráját, és tervbe vették, hogy tömegesen telepítenek át japánokat az elfoglalt szovjet területekre. Japán uralkodó köreinek agresszív politikája megnehezítette a Szovjetunió helyzetét, a hitleri Németország elleni hadvezetést. A német fasiszta agresszorok ellen súlyos harcot vívó Szovjetunió arra kényszerült, hogy fegyveres eröinek számottevö részét a Távol-Keleten tartsa. A szovjet Legfelsöbb Föparancsnokságnak mindig számolnia kellett a fenyegetö japán támadással, és biztosítania kellett távolkeleti határait. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása 1943 júliusában megerösítette a Távol-keleti és a Bajkálontúli Front részére a váratlan japán támadás esetére már 1942-ben megszabott feladatokat. A hat hadseregböl álló Távol-keleti Frontnak, a Csendes-óceáni Flottának és az Amuri Katonai Flottillának az volt a feladata, hogy megakadályozza a japán fegyveres erök betörését egyrészt a blagovescsenszki, prihankajszki és primorszki irányokban, másrészt Észak-Szahalin és Kamcsatka felé, valamint a szovjet távol-keleti part mentén a Japánés az Ohotszki-tenger irányából (20. számú térkép) ; a két hadsereggel rendelkezö Bajkálontúli Front azt a feladatot kapta, hogy zárja le a Nagy-Hszingánon keresztül vezetö átjárókat a szolunt és a hajlati irányokban. Japán uralkodó körei, amelyek nem mondtak le a Szovjetunió megtámadásáról és igyekeztek a megszállt keletés délkelet-ázsiai országokban elfojtani a nemzeti felszabadító mozgalmat, igyekeztek megszilárdítani és kiszélesíteni gazdasági és politikai uralmukat. Különösen nagy aggodalmat keltett a japán imperialisták körében Kína belsö helyzete, ahol a szovjet csapatok gyözelmein fellelkesedve, a Nemzeti Forradalmi Hadseregnek a 8. és az Új 4. Hadseregnek, valamint a japánokkal szembeni népi ellenállás más eröinek a megszállók elleni harca egyre hatékonyabb lett. Újból beigazolódtak Lenin szavai, amelyek szerint a kínai nép "nemcsak álmodozik a szabadságról és az egyenlöségröl, hanem harcolni is tud Kína évszázados elnyomói ellen." A Kínai Kommunista Párt vezette Nemzeti Forradalmi Hadsereg csapatai és a partizánosztagok elszántan harcoltak a japán megszállók ellen. A japán hadvezetés 1943-ban Kínában nagy eröket, 26 hadosztályt és 11 önálló dandárt vont össze, amelyek létszáma a megerösítö csapatokkal együtt meghaladta a 600 ezer föt. Emellett a japán agreszszorok rendelkezésére álltak az általuk Nankingban (Nancsing) 1940 márciusában létrehozott Vang Csing-vej-féle bábkormány csapatai. A japán megszállók 1943-ban 150 büntetö expedíciót és hadjáratot vezettek azok ellen a vidékek ellen, amelyeket a 8. és az Új 4. Hadsereg, valamint a partizánok felszabadítottak. A Sanhszi-Csahar-Hopej vidéken indított legnagyobb büntetö expedícióban több mint 40 ezer japán és Vang Csing-vejista katona és tiszt vett részt. Kína 8. és Új 4. Hadserege, a partizánosztagokkal és a felszabadított körzetek népfelkelöivel együtt sikeresen visszaverte az ellenség támadását, söt maga is ellentámadásba ment át. 1943 nyaráig a népi csapatok közvetlen kapcsolatot teremtettek az északés közép-kínai partizánosztagokkal, létrehozták az északról délre húzódó "vörös korridort", és sikeresen harcoltak a japán agresszorok ellen. Csu Te parancsnoksága alatt a 8. hadsereg csapatai 1943-ban ezernyi harcban vettek részt, s ezekben a japánok és a Vang-Csing-vejista fegyveresek több mint 136 ezer katonát és tisztet vesztettek. E hadsereg magasabbegységei az ellenség több mint 740 megerödített támpontját foglalták el. Az Új 4. Hadsereg, amelynek Csen Ji volt a parancsnoka, ugyanebben az évben több mint 66 ezer ellenséges katonát és tisztet semmisített meg, és az ellenség több mint 200 támpontját foglalta el. Ezen túlmenöen a felszabadított vidékek népfelkelöi mintegy 50 ezer japánt és Vang Csing-vej-ista katonát tettek harcképtelenné, sebesítettek meg, vagy ejtettek foglyul. Az 1943. évi harcokban a Nemzeti Forradalmi Hadsereg és a kínai nép más fegyveres eröi összesen több mint 250 ezer japánt és Vang Csing-vejistát semmisítettek meg. A kínai nép és fegyveres eröi visszaszerezték azokat a felszabadított területeket (támpontokat), amelyeket a japán csapatokkal vívott harcokban 1941-1942-ben elvesztettek. 1942-ben körülbelül 50 millió ember élt a felszabadított területeken, 1943-ban viszont ez a szám már 80 millióra emelkedett. A forradalmi csapatok létszáma több mint másfélszeresére nött. 1943 második felében a reguláris népi felszabadító csapatok soraiban mintegy 470 ezer fö harcolt, a népfelkelök száma pedig körülbelül 2 millió 270 ezer före rúgott. A Kínai Kommunista Párt, amely a kínai népnek a japán megszállók elleni nemzeti felszabadító harcát vezette, állhatatosan és következetesen egységes Japán-ellenes front kialakítására törekedett. Mozgósítani tudta a népet a megszállók elleni háború okozta hallatlan nehézségek leküzdésére. A nép hitt pártjában, és követte azt. 1943-ban a kommunista párt fö figyelmét a nemzeti felszabadító harc továbbfejlesztésére, a népi fegyveres erök megszilárdítására, továbbá arra összpontosította, hogy megszervezze a japán agresszorokkal szembeni szívós ellenállást a fronton és a hódítók hátában egyaránt. Meröben más álláspontot foglalt el a Japán elleni háború kérdésében Csang Kai-sek Kuomintangkormánya, amely a földbirtokosok és a külföldi tökével kapcsolatban álló nagyburzsoázia érdekeit képviselte. A Csang Kai-sekisták jobban féltek saját népüktöl, mint a japán agresszoroktól, tehát az utóbbiak ellen lényegében be is szüntették a harcot. Csang Kai-sek csapataiból a legharcképesebb magasabbegységeket nem a külföldi leigázók ellen vetették be, hanem a felszabadított területek megkaparintása céljából, a 8. és az Új 4. Hadsereg ellen. 1943 nyarán Csang Kai-sek akkor Csunkingban (Csungcsing) székelö kormánya eröteljesen készült egy nagyarányú támadásra a felszabadított határmenti Senhszi-Kanszu-Mingszhij a vidék, a japán agresszió ellen küzdö összkínai demokratikus mozgalom központja ellen. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága akkor e vidék fövárosában, Jenanban müködött. A vidéket már korábban blokád alatt tartó csapatok kiegészítésére a japánokkal szemben a Huangho folyónál elfoglalt állásokból elvontak két Kuomintang-hadsereget, s oda rendelték a szomszéd tartományokban levö tartalékokat is. Összesen 400-500 ezer katonát és tisztet vontak össze. Támadást készítettek elö más felszabadított körzetek ellen is. Hogy ennek az aljas tervnek a végrehajtását mégis elhalasztották, csak annak köszönhetö, hogy a közvélemény mind az országon belül, mind pedig külföldön hevesen tiltakozott ellene. A Kuomintang felsö köreiben kialakult egy csoport, amely nyíltan a Japánnal való megegyezés mellett foglalt állást. A csoport nem titkolta: szeretne megállapodásra jutni a háború befejezését illetöen, hogy aztán a japánokkal együtt szétzúzhassa a 8. és az Új 4. Hadsereget, s elfoglalhassa Kína felszabadított körzeteit. A Csang Kai-sekista kormány, a mögötte álló földbirtokosokkal és nagyburzsoáziával, haszonlesésböl kész volt bármilyen árulásra, csakhogy meggátolja a demokratikus erök gyözelmét. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának lapja, a Zsenminzsibao a Kuomintang-vezetöség áruló tevékenységét leleplezve, 1943 júliusában így ír: ". . . természetellenes, felháborító jelenség észlelhetö: a Kuomintang vezette párt-, kormányés katonai szervek egész sorában kampány indult a japán területrablók elleni összefogás és a háború ügyének aláaknázására. Ez a kampány a Kommunista Párt elleni harc lobogója alatt folyik, de lényegében a kínai nemzet, a kínai nép ellen irányul." 1943-ban a Csang Kai-sekisták összejátszása már annyira fajult, hogy a közvélemény elött lehetetlen volt tovább rejtegetni a Kuomintang-vezetöség és a japán megszállók között létrejött titkos fegyverszünet tényét. A japán-kuomintangista fronton jobbára nem folytak már hadmüveletek, eltekintve a két helyi jellegü hadmüvelettöl, amelyet a japánok 1943 elsö felében Honan és Hunan tartományban indítottak. A japán-kuomintangista front többi szakaszán valóban "furcsa háború" folyt. Sok Csang Kai-sekista tábornok élénkkereskedelmet folytatott a japánokkal és a katonákkal kuliként cipeltette a csempészárut. A tisztek feleségei szabadon átjártak a front vonalán, hogy a japánoknál különféle árut vásároljanak. Gyakran elöfordult, hogy Csang Kai-sekista tábornokok csapataikkal együtt átálltak a japán megszállók oldalára úgyszintén vezetö Kuomintang-politikusok is -, és nyomban bekapcsolódtak a kínai hazafiak elleni harcba. "Ebben az idöben jegyzi meg Csen Bo-de kínai történész a Kuomintang tábornokainak és tisztjeinek a japánok oldalára való átállása tömegessé vált." 1943. október végéig a Kuomintang Központi Végrehajtó Bizottságának 20 tagja és 58 Csang Kai-sekista tábornok állt át a japánokhoz. A tokiói rádióadásokból abban az idöben kiviláglott a Csang Kai-sek-kormány iránti jóindulat. Az adásokban sürgették a Japán és a Kuomingtang-Kína közötti béke mielöbbi "tetö alá hozását". A japán uralkodó körök abban reménykedtek, hogy a Japán és Csang Kai-sek közötti viszony Kobajasi, japán tábornok megállapítása szerint "elöbb-utóbb óhatatlanul barátivá válik a kommunisták és a Szovjetunió elleni közös harc érdekében". Amit a japán tábornok Japán imperialista köreinek és Csang Kai-seknek a közös érdekeiröl mondott, nem volt alaptalan. Csang Kai-sek kormánya, amely 1941 decemberében hivatalosan hadat üzent Németországnak és Olaszországnak, valójában abban volt érdekelve, hogy Mao Ce-tungnak, a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága elnökének megállapítása szerint "magára hagyja a Szovjetuniót a Hitler elleni harcban, és a japán banditákat a Szovjetunió ellen uszítva elérje azt, hogy e harcban a szocialista állam elpusztuljon vagy meggyengüljön . . ." A kuomintangista sajtó rendszeresen közölt rágalmazó híreszteléseket a Szovjetunióról, a szovjetjapán kapcsolatokról stb. Panyuskin, a Szovjetunió kínai nagykövete kénytelen volt 1943. november 3-án Szun Fonak, a törvényhozó gyülés elnökének kijelenteni: " . . . az utóbbi idöben a kínai sajtó következetesen szovjetellenes szellemben igyekszik befolyásolni a közvéleményt". A kuomintangistákat azonban a szovjetellenes propaganda sem elégítette ki, és Hszincsiang tartományban több provokatív kirohanást szerveztek szovjet állampolgárok és szervezetek ellen. Ily módon Csang Kai-seknek hivatalosan a hitleristaellenes államok koalíciójába tartozó kormánya gyakorlatilag olyan politikát követett, amely korántsem mozdította elö a fasiszta agresszorok mielöbbi szétzúzását. A japán imperialisták igyekeztek a japán megszállás alatt álló területen müködö Vang Csing-vejkormány felhasználásával megszilárdítani kínai pozícióikat. 1943 elején a japán kormány meghirdette "új irányvonalát", amelyet Kína megszállt része és más megszállt országok irányában szándékozott követni. Vang Csing-vejjel egyezményt kötött, s abban lemondott a Kínában élvezett területenkívüliségi jogairól. A japánok ezt az egyezményt úgy próbálták feltüntetni, mintha ezzel "teljesen helyreállítanák" Kína szuverenitását. E hamis szerzödés kihasználásával a japán hódítók gyengíteni próbálták a kínai hazafiak ellenállását. Mindamellett az "új irányvonal" sem leplezhette el a japán gyarmatosítók igazi politikáját, amely a keleti népek kifosztását szolgálta, és arra irányult, hogy e népeket Japán oldalán bevonják a háborúba. A japán hódítók képmutató politikája nem állíthatta meg a növekvö nemzeti felszabadító mozgalmat. E mozgalom dagadó árja elöntötte Keletés Délkelet-Ázsia országait. 1943-ban fokozódott Korea népének ellenállása az országot fosztogató japán leigázókkal szemben. A japánok a kényszer-beszolgáltatási rendszer alapján kivitték az ország rizstermelésének több mint kétharmadát. A falusi lakosságot lényegében megfosztották munkája gyümölcsétöl. A parasztok kötelesek voltak elenyészö térítés ellenében csaknem egész gyapotés kendertermelésüket beszolgáltatni. Koreából elhurcolták a hadviselés szempontjából fontos nyersanyagot: wolframot, kobaltot, csillámot és a grafitot. A megszállók kegyetlenül elfojtották a nemzeti öntudat legenyhébb megnyilvánulásait is. Ám az üldözések és a rendöri terror ellenére 1943-ban Koreában is jelentösen felszökött a sztrájkok és szabotázscselekmények száma. A szovjet és a kínai nép sikerein fellelkesült koreai dolgozók egyre erélyesebben szálltak szembe a japán imperialisták gyarmati uralmával. "A koreai nép nemzeti felszabadító harcának -jegyezte meg Kim Ir Szen, a Koreai Munkáspárt Központi Bizottságának elnöke szilárd alapul szolgált a növekvö nemzetközi munkásmozgalom és a világ népeinek antifasiszta frontja. A koreai kommunisták és partizánok a kínai testvérnép Japán ellen küzdö fegyveres osztagaival együttmüködve, kitartó harcot folytattak a közös ellenség: a japán imperialisták ellen. Korea igazi hazafiai még a legbarbárabb megtorlások sötét napjaiban is új erö forrását lelték a nagy Szovjetunió növekvö hatalmában, és saját megmentöjüket látva benne rendíthetetlen kitartással és szívóssággal harcoltak." A kommunista párt vezetésével új eröre kapott Vietnam népének nemzeti felszabadító harca. Ho Si Minh, a kommunista párt vezetöje kezdeményezésére már 1941-ben egységfrontba (a Viet-Minhbe, a Vietnami Függetlenségi Ligába) tömörültek az ország föbb hazafias pártjai és szervezetei, hogy közösen harcoljanak Vietnam függetlenségéért. E front soraiban sok volt a munkás, a paraszt és a kispolgárság képviselöje. Késöbb csatlakoztak hozzá a haladó értelmiség és a középburzsoázia képviselöi is. A Viet-Minh fö célja a japán megszállók elleni harc és az országnak a gyarmati iga alól való felszabadítása volt. A Viet-Minh létrehozta a maga fegyveres eröit: a partizánosztagokat, amelyek 1943 végére az ország északi részének több tartományából kiüzték a japán megszállókat. A felszabadított területen feloszlatták a gyarmati hatalom szerveit. Helyettük dolgozók választotta népi bizottságokat alakítottak, s ezek lettek az új demokratikus rendszer csírái. A Viet-Minh testvéri segítséget nyújtott Laosz és Kambodzsa népeinek a nemzeti felszabadító harc kibontakoztatásához. A japán agresszorok elleni nemzeti felszabadító mozgalom Burmában is tovább fejlödött. A japán megszállók hogy véget vessenek a burmai nép ellenállása további növekedésének, és gyengítsék az ellenállást 1943-ban kihirdették Burma "függetlenségét", és formálisan az U Ba Mo, Japán-barát burzsoá politikus vezetése alatt álló "nemzeti kormány" kezébe adták a hatalmat. A valóságban azonban továbbra is a japán megszállók garázdálkodtak az országban. A súlyos megtorlások miatt a demokratikus szervezetek illegalitásba kényszerültek. Az illegalitásban müködö kommunisták kezdeményezésére és vezetésével partizánosztagokat alakítottak, s ezek fegyveresen szembeszálltak a megszállókkal és a helyi katonai közigazgatással. 1943-ban megalakult a Burmai Kommunista Párt. A párt minden erejével azon munkálkodott, hogy nemzeti egységfrontba tömörítse a hazafias eröket. A pártnak sikerült kapcsolatot kiépíteni az ország több társadalmi és politikai szervezetével, valamint a japán megszállók által létrehozott úgynevezett burmai "honvédelmi hadsereg" katonáival. Ugyanabban az évben megalakult Burmában a Népi Felszabadítás Antifasiszta Ligája. Ebbe tömörültek a kommunista párt, a szakszervezetek, a paraszti és más demokratikus szervezetek. A liga csakhamar az ország összes hazafias eröit magába foglaló központtá vált, és 200 ezer embert egyesített. A japán megszállók ellen hatékonyan harcolt a Malájföld népe. E harc szervezöje és mozgatója a Malájföldi Kommunista Párt volt. Kezdeményezésére megalakították a Japán-ellenes népi hadsereget. A gyarmati harcban dicsö hagyományokkal rendelkezö bátor hazafiak elszántan támadták a japán helyörségeket, zavarták a megszállók vasúti szállításait, robbantásokat és gyújtogatásokat szerveztek az ónbányákban, s gátolták a japánok élelmiszer-harácsolását és adóbehajtását. 1942 végén széles körü Japán-ellenes mozgalom indult meg Indonéziában. Központja Jáva szigetén alakult ki, amelynek ipari és kikötövárosaiban a munkásosztály a legszervezettebb volt. Aidit, az Indonéz Kommunista Párt fötitkára, az indonéz népnek a japán megszállók ellen vívott harcát jellemezve, ezt írta: "Szabotázscselekményeket hajtottak végre a vállalatoknál, japán csapatokat szállító szerelvényeket siklattak ki, nagy jelentöségü berendezéseket robbantottak fel; az országban paraszti felkelés tört ki (például Singaparnában, Indramajuban, Karó körzetében), lázadások történtek a katonaságnál (például Blitarban), számtalan megmozdulásban vett részt az értelmiség, a diákság, az ifjúság és a tanulók." Az indonéz nép harca kihatott a japán parancsnokság alatt álló indonéz katonákból és tisztekböl megalakított "honvédö hadseregre" ("Pata") is. A hadseregben zavargásokra került sor, s emiatt a megszállók nem tudták az indonézeket a maguk imperialista céljaira felhasználni. A kommunista párt kezdeményezésének köszönhetö, hogy Indonéziában 1943-ban megalakult a Nemzeti Akció-bizottság, amely különféle Japán-ellenes politikai áramlatokat, pártokat és szervezeteket egyesített. A Nemzeti Akcióbizottság megalakulása nagy lendületet és szervezett jelleget adott az indonéz nép harcának. Fokozódott a Japán-ellenes harc a Fülöp-szigeteken. A Fülöp-szigeteki Kommunista Párt kezdeményezésére és vezetésével 1942 tavaszán megalakított Japán-ellenes népi hadsereg a Hukbalahap a nemzeti függetlenségért küzdö egységes imperialistaellenes front fegyveres eröi az év végén 3500 harcossal és több ezer kiképzett tartalékossal rendelkezett. A Hukbalahap osztagainak nagy segítséget nyújtottak az ország megszállt és felszabadított területén egyaránt létrehozott demokratikus önkormányzati szervek: a helyi népi honvédelmi bizottságok. A Hukbalahap a lakosság széles rétegeire támaszkodva, felszabadított néhány körzetet Luzon szigetének központi és déli t





artományaiban. A japán vezetés többször is megkísérelte, hogy a Hukbalahap eröit felszámolja. 1942 decemberében és 1943 márciusában nagyarányú büntetö müveletet folytatott ellene, de eredménytelenül. A japán megszállók nem bírták elfojtani a Fülöp-szigetek népének felszabadító mozgalmát. A keletés délkelet-ázsiai országok népeinek nemzeti felszabadító harca ekként egyre nagyobb lendületet vett, és Japán kénytelen volt ezekben az országokban nagy haderöt tartani. 1943 novemberében Burmában, Malájföldön és Thaiföldön a japán hadvezetés mintegy 350 ezer katonával és tiszttel és körülbelül 300 repülögéppel rendelkezett. Hasonló nagy japán erök voltak Indokínában, Indonéziában és a Fülöp-szigeteken is. Emellett a délkelet-ázsiai országokban a bábkormányok is sok magasabbegységet, valamint csendörséget állítottak fel. A déli tengerek kikötöiben és támaszpontjain Japán állandóan nagy haditengerészeti eröket tartott készenlétben, beleértve a csatahajókat, a repülögép-anyahajókat és a repülögépeket is. Ámde semmi sem fojthatta el az ázsiai országokban a népi harc lángját. A japán agresszorok pozíciói egyre bizonytalanabbakká váltak. A megszállt országok népeinek növekvö ellenállása, valamint az Egyesült Államok és Anglia elleni háború arra kényszerítette Japánt, hogy újabb eröket és eszközöket mozgósítson, az országon belül pedig erösítse az uralkodó osztályok diktatúráját. 1943 elején a parlament óriási összegü, 47,4 milliárd yenes költségvetést hagyott jóvá, amiböl 20 milliárd yen rendkívüli katonai kiadásokra szolgált. A parlament 90 különféle törvényjavaslatot is elfogadott, s ezek a kormány és a katonai hatóságok jogkörének kiszélesítését irányozták elö. Japán monopoltökései és militarista felsö rétegei diktatúrájuk fokozásával próbálták leküzdeni azokat a belsö ellentéteket, amelyek a fasiszta blokk általános politikai és katonai helyzetének romlásával egyre jobban kiélezödtek. Újabb terhek zúdultak a japán dolgozók nyakába. Súlyos adók, kényszerkölcsönök és más eszközök révén teljesen kiszipolyozták a lakosságot. A népet béklyóba verte az egyetemleges felelösség és a kölcsönös megfigyelés rendszere, állandóan ellenörzés alatt tartotta a csendörség és a rendörség. A dolgozó tömegek szánalmasan tengödtek. Mindez szükségképpen kihatott a japán nép hangulatára is. 1943-ban Japánban, az iszonyatos rendörterror ellenére, ha lassan is, de egyre erösödött az élenjáró munkások és parasztok tiltakozása a kegyetlen kizsákmányolás és a kíméletlen zsarnokság, valamint az imperialisták által kirobbantott hódító háború ellen. A nép zöme viszont, különösen a falusi lakosság, a hazug japán propaganda hatása alatt továbbra is vakon engedelmeskedett elnyomóinak, és újabb súlyos áldozatokat vállalt. A frontokon kialakult helyzet nem okozott különösebb bonyodalmat Japánnak, mert az Egyesült Államok és Anglia nem folytatott nagy támadó hadmüveleteket. A japán haderö igyekezett egyre szilárdabban megvetni a lábát az elfoglalt területeken. A körülbelül 1943 májusában kidolgozott "Z"és "Y"-terv szerint a csendes-óceáni védelmet az Aleut-szigetek, a Wake-sziget, a Marshall-szigetek, a Gilbert-szigetek, a Bismarck-szigetek és Új-Guinea, a déli tengerek övezetében pedig az Andamanszigetek, a Nicobar-szigetek, Szumátra, Jáva és Timor vonalában készítették elö. A Japán elleni háborúban az Egyesült Államok és Anglia uralkodó körei más-más célokat követtek. Az Egyesült Államok, állapítja meg Ehrman angol hadtörténész, "nem volt érdekelve abban, hogy Délkelet-Ázsiában helyreálljon az angol uralom . . . nem azért tartózkodott Indiában és Észak-Burmában, hogy segítséget nyújtson a brit imperializmusnak . . ." Inkább meg szerette volna vetni a lábát az angol gyarmatokon, magához igyekezett édesgetni Csang Kai-sek kormányát, hogy segítségével Kínát az amerikai töke uralmi szférájába vonja, és támaszpontjává tegye az ázsiai nemzeti felszabadító mozgalom elleni harchoz. Az Egyesült Államok uralkodó körei attól tartottak, hogy a Kuomintang-rendszer az országon belül még jobban lejáratja magát, ha végleg szabotálja a Japán elleni háborút. Csang Kai-sek kínai presztízsének hanyatlása nagy aggodalmat keltett Washingtonban. Az Egyesült Államok uralkodó körei támogatni szerették volna a kuomintangistákat, s ezért kieszközölték Anglia beleegyezését ahhoz, hogy 1943-ban támadást indíthassanak Észak-Burmában a kínai határ irányában és így közvetlen szárazföldi kapcsolatba kerüljenek Csungkinggal. Ezt, valamint az amerikaiak india-burmai útépítését nem jó szemmel nézték az angolok; attól féltek, hogy az Egyesült Államok szilárd pozíciókat szerez majd Indiában és Burmában. Az Egyesült Államok kormányának sikerült érvényesítenie akaratát. Anglia viszont, jóllehet 1943 tavaszán 10-12 hadosztálya volt Indiában, az amerikai-kínai csapatok észak-burmai támadásában mindössze egy indiai dandárral vett részt. A támadás nem járt eredménnyel. Mindebben világosan tükrözödtek az Egyesült Államok és Anglia között fennálló imperialista ellentétek. Az Egyesült Államok és Anglia kormánya, hogy ellensúlyozza Japán politikai manöverét, amellyel azt a látszatot próbálta kelteni, mintha kész volna harcolni a sárga színü népek egyenlöségéért, valamint hogy megszilárdítsák a Kuomintang-vezetés megingott tekintélyét, szintén úgy határozott, hogy lemond a Kínában élvezett területenkívüliségi jogairól. Az erre vonatkozó szerzödést 1943. január 11-én írták alá. Ez azonban puszta formalitás volt. Anglia a Hong Kong szigetet a Victoria-kikötövel megtartotta magának. Az amerikaiak az egész kínai területre megkapták a szabad közlekedés és kereskedelem jogát. Az Egyesült Államok kormánykörei e szerzödéssel arra törekedtek, hogy uralkodó helyzetbe jussanak Kínában, az országot gazdaságilag és politikailag alárendeljék maguknak. A Csendes-óceánon az Egyesült Államok és Anglia 1943 elején sem folytatott támadó hadmüveleteket. Az Egyesült Államok és Anglia vezetö körei csupán arra szorítkoztak, hogy általánosságban mozgó nyilatkozatokat adjanak ki a Japán elleni csendes-óceáni hadmüveletekröl. Roosevelt és Churchill 1943 elején értesítette Sztálint a szövetségeseknek a Csendes-óceán térségében tervezett hadmüveleteiröl : "A Csendes-óceánon írták az a szándékunk, hogy a legközelebbi néhány hónap folyamán kiüzzük a japánokat Rabaulból, majd továbbfejlesszük a sikert, s elöbbre jussunk általában Japán irányában." Azzal az elhatározással, hogy a Csendes-óceán déli részében elfoglalják a Japántól több ezer kilométernyire levö Új-Britannia-szigeten a japán flotta elöretolt kis támaszpontját Rabault, csöppet sem érintették az ellenség katonai hatalmát. Az ilyen döntés csak arról tanúskodik, hogy az Egyesült Államok és Anglia 1943 elején a Csendes-óceánon éppúgy mint Európában nem szándékozott határozott katonai tevékenységet kifejteni a fasiszta blokk országai ellen. Ugyanakkor az Egyesült Államok kormánya ragaszkodott ahhoz, hogy szovjet területen légi támaszpontokat létesítsen, és Bradley tábornokkal az élen egy katonai missziót küldjön ki a Távol-Keleten és más szovjet körzetekben levö katonai objektumok szemrevételezése céljából. 1943. január 8-án Roosevelt Sztálinhoz intézett üzenetében így magyarázkodott: "A száz repülögéppel kapcsolatos javaslatunk arra az esetre vonatkozik, ha Japán és Oroszország közt valóban megkezdödnének a hadmüveletek. Ilyen körülményekre gondolva vettük számításba, hogy a csendes-óceáni hadszíntér repülökötelékeinek átcsoportosításával száz repülögépet vonhatnánk össze Kelet-Szibériában, mégpedig szervezett kötelékek formájában . . . Azok az azonnali intézkedések, amelyeket ajánlottam, Bradley tábornok szemleútjára és a szovjet megbízottakkal való tárgyalásaira vonatkoztak. Csakis ilyen elözetes szemle és a tervek elözetes elkészítése teszi lehetövé, hogy elég gyors segítséget nyújtsunk abban az esetben, ha Szibériában hadmüveletekre kerül sor." A szovjet kormány határozottan visszautasította Roosevelt javaslatait. Sztálin január 13-i válaszüzenetében ezt írta: "Ami a Távol-Keletre küldendö bombázókötelékeket illeti, korábbi üzeneteimben már rámutattam, hogy elöször is nem légi kötelékekre van szükségünk, hanem repülögépekre repülök nélkül, mivel repülönk több van, mint amennyi szükséges, másodszor pedig, nekünk nem a Távol-Keleten van szükségünk repülögép-segítségre, ahol a Szovjetunió nem visel háborút, hanem a szovjet-német fronton, ahol különösen nagy szükség lenne ilyen segítségre. Az a javaslata, hogy Bradley tábornok orosz katonai objektumokat vizsgáljon meg a Távol-Keleten és a Szovjetunió más részein, megütközést kelt. Teljesen világos ugyanis, hogy orosz katonai objektumokat csakis orosz felügyeleti szerv vizsgálhat meg, mint ahogy amerikai katonai objektumokat csakis amerikai felügyeleti szerv. Ezen a területen nem engedhetö meg semminemü tisztázatlanság." Ha szovjet Távol-Keleten amerikai katonai támaszpontokat hoznak létre, ezt Japán ellenséges lépésnek tekinthette volna. A japán militaristák ürügyként kihasználták volna a Szovjetunió megtámadására. Olyan körülmények között, amikor a Szovjetunió egyedül harcolt a fasiszta Németország és csatlósai ellen, az ilyen támaszpontok létesítése a Szovjetunió részére kétarcvonalas háborút eredményezett volna. "Az amerikaiak írja Feis, a neves amerikai történész arra próbálták rávenni az oroszokat, hogy vállalják a háború kockázatát egy második fronton Távol-Keleten." Az Egyesült Államok kormánykörei a következö hónapokban újabb meg újabb kísérleteket tettek, hogy szovjet területen támaszpontokat szerezzenek. A szovjet kormány azonban minden kísérletet visszautasított. Az Egyesült Államok és Anglia uralkodó körei abban az idöszakban, amikor a szovjet-német fronton a nehezebb harcok dúltak, semmit sem tettek annak érdekében, hogy a Szovjetunió elleni csapásra készülö japán csapatokat lekössék. 1942 nyarától 1943 közepéig az amerikaiak, jóllehet jelentös eröik voltak a Csendes-óceán térségében, kevés hadihajóés kis repülökötelékek támogatásával csak néhány ezreddel folytattak harcot a Csendes-óceán déli részében levö, hadmüveleti szempontból akkoriban már jelentéktelen Guadalcanal-szigetért (Salamon-szigetek), valamint az Aleut-szigetek nyugati részén levö kis Attués Kiska-szigetért. Azt a tényt, hogy az angol-amerikai fegyveres erök a második világháború döntö idöszakában tétlenkedtek, a burzsoá történetírás azzal próbálta igazolni, hogy állítólag az Ausztráliával kapcsolatot biztosító közlekedési útvonalakat veszély fenyegette, valamint hogy a csendes-óceáni hadszíntéren hiány mutatkozott csapatokban. Sherman, amerikai tengernagy például azt írja, hogy "a Midwayszigetekért vívott harcok (1942. június a szerk.) után beállt csendes idöszakban stratégiánk fö célja a bennünket Ausztráliával és Új-Zélanddal összekötö közlekedési vonalak védelme volt. Minthogy gyengén álltunk repülögép-anyahajók dolgában, nem is folytathattunk nagyobb arányú támadást . . ." Az ilyen állítások nem felelnek meg a tényeknek. Az amerikai légierö hadászati jelentöségü bombázásainak tanulmányozására Roosevelt utasítására kiküldött kormánybizottság hivatalos jelentésében megállapította, hogy a Korall-tengeren (1942 májusában) és a Midway-szigeteknél (1942 júniusában) vívott harcok eredményeképpen a japánok déli és keleti irányú elönyomulását sikerült megállítani, és "ettöl fogva az Egyesült Államok mindinkább eröfölényre tett szert a Csendes-óceán térségében". 1942 öszén az Egyesült Államok már határozottan eröfölényben volt. Roosevelt 1942. november 26-án Sztálinhoz intézett üzenetében leszögezte: "A Csendes-óceán délnyugati részén igen nagy szárazföldi, tengeri és légierökkel rendelkezünk . . ." Azt tehát, hogy a csendes-óceáni hadmüveleteket éppen akkor szüntették be, amikor a német fasiszta csapatok a Volga és a Kaukázus felé nyomultak elöre, nem igazolja sem az amerikai közlekedési vonalakat fenyegetö veszély, sem csapathiány. Noha az Egyesült Államok és Anglia uralkodó körei ismerték a Szovjetunió távol-keleti határain 1942 nyarán és öszén kialakult feszült helyzetet, nemcsak hogy nem használták fel a Csendes-óceán térségében és az Indiában rendelkezésükre álló eröket Japán elleni támadásra, hanem még csak nem is fenyegették számottevöen Japánt egyetlen arcvonalon sem. Az Egyesült Államok hadvezetése a Csendes-óceán térségében levö jelentös haditengerészeti és légieröit tartalékolta és egyre növelte, s ezt használta fel egyik ürügyül az európai második front létrehozásának halogatására. Az Egyesült Államok a Csendes-óceán térségében rohamos ütemben gyüjtötte eröit. Intenzíven munkálkodtak, hogy kiemeljék és megjavítsák a Pearl Harbornál elsüllyesztett vagy megrongált hajókat, és sietve új repülögép-anyahajókat építettek; 28 új repülögép-anyahajó építését kezdték meg. Építésük meggyorsítása érdekében felhasználták a sólyákon álló cirkálótesteket. 1943 júniusában befutott Pearl Harborba az elsö új, 27 ezer tonna vízkiszorítású repülögép-anyahajó, amely 103 repülögépnek szolgált támaszpontul. Két héttel késöbb egy cirkálóból átépített repülögép-anyahajó érkezett a Csendes-óceán térségébe; ezen 36 repülögép települt. Ettöl kezdve körülbelül havonta érkezett egyegy új repülögép-anyahajó a két ismertetett típusból. A Csendes-óceán térségébe az Egyesült Államokból tengeren át történö partraszállásra elökészített hadosztályokat dobtak át. Ausztráliában befejezték az új csapatok megalakítását. Az Egyesült Államokból özönlöttek a különleges egységek és alegységek. Sok deszantvivö eszköz érkezett. Új haditengerészeti és légi támaszpontokat létesítettek. Anyagkészleteket halmoztak fel. A csendes-óceáni hadszíntéren müködött a csendes-óceáni és a 7. flotta, az 5., a 7. és a 13. légi hadsereg, a 6. amerikai és az 1. ausztráliai hadsereg, több önálló gyalogos és tengerészgyalogos hadosztály. Csak a Csendes-óceáni Flotta repülögép-anyahajóin mintegy 800 repülögép települt. Az eröviszonyok a Csendes-óceán térségében nyilvánvalóan az Egyesült Államoknak és Angliának kedveztek. 1943 nyaráig a szövetségesek valamelyest módosították és kibövítették csendes-óceáni hadmüveleteik tervét. Most a Csendes-óceán déli részében folytatott korlátolt célú támadó hadmüveletek mellett pótlólag elöirányozták a Gilbert-szigetek és a Marshall-szigetek fokozatos elfoglalását, a Karolinaszigetek elfoglalásához szükséges támaszpontok biztosítását, a közlekedési útvonalak biztonságának fokozását, valamint légi és tengerészeti támaszpontok létesítését Új-Guinea északi partvidékén. Ezzel az amerikai és angol hadvezetésnek az volt a szándéka, hogy kiszélesítse a hadmüveleti övezetet, és belefoglalja a Csendes-óceán nyugati és középsö részét. A tervet azonban 1943-ban nem hajtották végre teljes egészében. Csak a Korall-tenger szigeteinek (a Salamon-szigeteknek, Új-Guinea délkeleti részének, Új-Britannia nyugati részének) és a Gílbert-szigetek elfoglalására irányuló hadmüveletekre került sor. A háború elött Anglia birtokát képezö Salamon-szigetek elfoglalására a Hormley altengernagy parancsnoksága alatt álló amerikai flottát jelölték ki. A flotta állományában csatahajók és repülögépanyahajók is voltak. Szárazföldi csapatokból önálló gyalogos magasabbegységeket, tengerészgyalogos és szakcsoportokat osztottak be a flottához. A légi biztosítást a repülögép-anyahajókon települö gépek mellett a 13. légi hadsereg látta el. A Salamon-szigeteken az amerikaiak június 21-én indították meg a támadást azzal, hogy Új-Georgia szigetén egy gyalogezred erejü deszantot tettek partra. A japán helyörség ellenállt, s a szigetért folyó harc augusztus 25-ig tartott; utána kéthónapos szünet következett, majd november 1-én az amerikaiak megkezdték a partraszállást Bougainville szigetén. Itt a három hadosztályból álló 1. tengerészgyalogos hadtest harcolt. A partraszállás, jóllehet a partokat csak kevés ellenséges erö védte, lassú ütemben és szervezetlenül folyt. Az amerikaiaknak nagy nehezen sikerült hídföállást foglalniuk, hogy ott haditengerészeti támaszpontot létesítsenek, és repülötereket építsenek. A szigetért vívott harcok elhúzódtak, s a háború végéig tartottak. Az amerikaiak által Bougainville déli részében épített légi támaszpontról azonban jelentösen veszélyeztették a japán csapatokat Új-Britannia és Új-Írország szigetén. A Salamon-szigetekért vívott harcokban elsüllyesztettek két japán cirkálót és 11 torpedórombolót, 10 cirkálót és 10 torpedórombolót pedig megrongáltak. Az amerikai haditengerészeti erök egy cirkálót és három torpedórombolót vesztettek; öt cirkálójuk és hat torpedórombolójuk súlyosan megsérült. Új-Guinea szigetén június 30-án kezdödött a harc, és megszakításokkal szeptember végéig elhúzódott. A körülbelül két gyalogos hadosztályból álló amerikai és ausztráliai eröknek sikerült jóformán veszteség nélkül a sziget délkeleti részébe visszaszorítani a 16. japán hadsereg csapatait, és október 22-re elfoglalták a Huon-félszigetet. Az amerikaiak december 15-én Új-Britannia szigetén, Arrave körzetében körülbelül két gyalogezrednyi tengeri deszantot tettek partra. A japán helyörség hevesen ellenállt. Az amerikaiak eröfölénye, tengeri és légi uralma azonban biztosította a kezdeti sikert. Hídföállást foglaltak, és december 26-ig kezükre került a japán repülötér; így repülöeröket is hoztak át a szigetre. Az amerikai csapatok további elönyomulása azonban fölöttébb lassan folyt. A japánok újabb csapatokat vonultattak fel a mélységböl, és az átszeldelt terepet felhasználva, erös védelmet szerveztek. A harcok a háború végéig elhúzódtak, s a japán helyörség leszerelése, akárcsak Bougainville szigetén is, csak a háború befejezése után került sor. Az amerikaiak 1943 novemberében megkezdték a Gilbert-szigetek elfoglalását, amelyeket a japánok, hasonlóan, a Korall-tenger szigeteihez, a "Z"-terv módosítása folytán kirekesztettek fö védelmi övezetükböl. A Gilbert-szigetek elfoglalása elökészítéseként augusztusban birtokukba vették az Alice-szigeteket, szeptemberben pedig a Baker-szigetet. Az amerikai légierök egyidejüleg repülögépanyahajókról légitámadásokat intéztek a Makin-Meang és a Tarawa szigetén (Gilbert-szigetek), majd késöbb a Wake-szigeten levö japán repülöterek ellen. Az amerikaiak november 19-én hajótüzérségi tüz és összpontosított légitámadások fedezete alatt megkezdték a partraszállást Makin-Meang és Tarawa szigetén. A deszant létszáma elérte a 22 ezer föt. A partraszállás légi biztosítására mintegy 900 repülögépet vetettek be, amelyek repülögép-anyahajókon települtek. A japánoknak a Gilbert-szigeteken körülbelül 5600 fönyi helyörségük volt, s nem számíthattak tengerészetük és légieröik támogatására. A japánokat, elkeseredett ellenállásuk ellenére, szétzúzták. November végéig az amerikai csapatok elfoglalták a Gilbert-szigeteket, miközben egy kísérö repülögép-anyahajót vesztettek. Ez volt az utolsó ama néhány hadmüvelet közül, amelyet az Egyesült Államok 1943-ban a csendes-óceáni hadszíntéren folytatott. A Gilbert-szigetekért és más csendes-óceáni szigetekért (Salamon-szigetek, Új-Guinea, Új-Britannia, Aleut-szigetek) folytatott harcok során a japán haditengerészet és légierö szenvedett ugyan bizonyos veszteségeket, azonban az Egyesült Államok és Anglia hadmüveletei nem érintették Japán hadigazdasági potenciáljának alapjait. Japán hadiipara semmiféle veszteséget nem szenvedett, s a hadianyag, különösen a repülögépek és hadihajók gyártása, tovább növekedett. A repülögépgyártás 1943-ban az 1942. évihez viszonyítva, csaknem a kétszeresére 9200 darabról 16300 darabra, a hajógyártás a két és félszeresére 424 ezer bruttóregisztertonnáról 1 millió 124 ezer bruttóregisztertonnára növekedett. A hadifontosságú anyagokból is egyre többet termeltek, illetve hoztak be a délkelet-ázsiai országokból. A szárazföldi csapatok vesztesége 1943-ban néhány 10 ezer fö volt, ami még egy százalékát sem képezte a japán hadsereg összlétszámának. A japán hadsereg és hajóhad létszáma nemhogy csökkent volna, hanem jelentösen emelkedett: 1942-ben 2 millió 800 ezer katona és tiszt, 1943-ban pedig 3 millió 800 ezer volt a létszáma. A Gilbert-szigetekért folytatott harcok idején, november 22-e és 26-a, valamint december 4-e és 6-a között, Kairóban Roosevelt tanácskozott Churchillel, s e tanácskozásokra meghívták Csang Kai-seket is. A megbeszéléseken nagy figyelmet fordítottak a csendes-óceáni problémákra, s ezek megvitatása során újból napvilágra kerültek az Egyesült Államok és Anglia közötti ellentétek. A délkelet-ázsiai gyarmati birtokaiért aggódó angol kormány újból ellenezte az india-burmai út építését és a Bengálöbölben levö Andaman-szigeteken való partraszállást ("Buccaneer" "Kalóz" hadmüvelet). Meg akarta akadályozni az amerikai és a kínai csapatoknak Indiából Észak-Burmán át a kínai Jünan tartomány felé tervezett hadmüveletét ("Torzan" hadmüvelet) is, amely területen a burma-kínai országút vezetett. Az Egyesült Államok és Anglia ellentétei lehetetlenné tették, hogy ebben a kérdésben döntés szülessen. A november 22-26-i kairói értekezleten az Egyesült Államok, Anglia és Kína közös nyilatkozatot dolgozott ki Japánra vonatkozólag. A nyilatkozatban lefektették kötelezettségeiket a Japán elleni háború viselésének és a Távol-Kelet háború utáni békés rendezésének kérdéseiben. A nyilatkozat rámutatott arra, hogy a három nagyhatalom távol-keleti politikájának célja megállítani Japán agreszszióját, térdre kényszeríteni Japánt és "megfosztani mindazoktól a csendes-óceáni szigetektöl, amelyeket az 1914-es elsö világháború kezdete óta elfoglalt vagy megszállt". A nyilatkozat szerint az Egyesült Államok és Anglia politikája a Csendes-óceán térségében arra irányul, hogy "mindazok a területek, amelyeket Japán elvett a kínaiaktól, például Mandzsúria, Formoza (Tajvan a szerk.) és a Pescadores-szigetek (Ponghu-szigetek) visszakerüljenek a Kínai Köztársasághoz. Japánt ki kell üzni mindazokról a területekröl is, amelyeket eröszakkal és kapzsiságból ragadott magához. A fent említett három nagyhatalomnak, figyelembe véve a koreai nép rabszolgahelyzetét, eltökélt szándéka, hogy kellö idöben megadja Koreának a szabadságot és függetlenséget". Ily módon az Egyesült Államok és Anglia ország-világ elött ünnepélyesen kijelentették, hogy Északkelet-Kína (Mandzsúria), Tajvan és a Penghu-szigetek Kína elválaszthatatlan részét alkotják. Az Egyesült Államok és Anglia uralkodó körei kairói deklarációjukkal egyben ígéretet tettek olyan jelentös és kitartóan folytatott hadmüveletekre, amilyenek Japán feltétel nélküli kapitulációjához szükségesek. A nyilatkozatban szó volt arról is, hogy az Egyesült Államok és Anglia "igazi háborút folytat Japán agressziójának megállítása és az agresszorok megbüntetése céljából, anélkül, hogy ezzel a maga számára bármilyen elönyt is igyekezne elérni, vagy a legcsekélyebb szándéka is volna területe gyarapítására." E frázisokkal az amerikai és az angol imperialisták leplezni akarták a világ közvéleménye elött a Csendes-óceán térségében követett igazi szándékaikat. Ámde kibújik a szög a zsákból. A kairói tanácskozás arról tanúskodik, hogy az Egyesült Államok és Anglia kormánykörei DélkeletÁzsiában szerették volna fenntartani gyarmati rendszerüket, a maguk ellenörzése alá vonni a japán versenytársaik uralma alól felszabaduló területeket és megszilárdítani Kínában a népellenes, áruló Csang Kai-sek diktatúráját. Arra persze, hogy nyíltan kifejtsék terjeszkedési tervüket egy igazságos antifasiszta háború viszonyai között, amelyben a vezetö és döntö szerepet a Szovjetunió játszotta, nem volt mód. Az Egyesült Államok és Anglia tehát politikájának állítólagos önzetlenségét illetöen szép frázisokban bökezü volt, és számtalan ígéretet tett arra, hogy minden erejét latba veti a fasiszta blokk elleni harcban, valójában azonban halogatta az európai második arcvonal létrehozását, s nem indított nagyarányú hadmüveleteket Japán ellen sem. Az Egyesült Államok és Anglia által 1943-ban folytatott csendes-óceáni hadmüveleteknek nem volt döntö hatásuk Japán hadászati helyzetére. A japán imperializmus politikai és hadászati pozícióit azok a gyözelmek rendítették meg, amelyeket a szovjet nép és fegyveres eröi a fasiszta blokk vezetö ereje, a hitleri Németország fölött arattak. A történelmi jelentöségü sztálingrádi és kurszki csata az antifasiszta koalíció országai javára fordította a második világháború menetét, s a fasiszta agresszió elleni döntö harcra ösztönözte Európa és Ázsia szabadságszeretö népeit. Ezek a csaták felborították a japán katonai klikknek a Szovjetunió megtámadására irányuló, évtizedek óta dédelgetett terveit.  * A Csendes-óceán térségében éppúgy, mint Észak-Afrikában és Olaszországban, együtt harcoltak angolok és amerikaiak, valamint az angol-amerikai csapatok állományába tartozó vagy velük együttmüködö ausztráliaiak, kínaiak, indiaiak, kanadaiak és a fasiszta reakció sötét eröi ellen szabadságukért küzdö más népek képviselöi is. Az angol-amerikai csapatoknak a Csendes-óceán térségében és ÉszakAfrikában számtalan nehézséggel kellett megbirkózniuk: tengereken és félsivatagokon keltek át, bonyolult partraszállásokat hajtottak végre, dzsungelekben és kimerítö trópusi höségben folytattak hadmüveleteket. Amikor Észak-Afrikában és a Csendes-óceán térségében megkezdödtek a harcok, az angol-amerikai csapatok katonái és tisztjei többségének még nem volt kellö harci tapasztalata. Mindamellett szívósan harcoltak, bátran leküzdötték a nehézségeket és nélkülözéseket, s kellö jártasságra tettek szert a harcban. Az angol-amerikai csapatok észak-afrikai, olaszországi és csendes-óceáni hadmüveletei az Egyesült Államok és Anglia katonai erejének növekedéséröl tanúskodtak. E hadmüveleteknek azonban nem volt számottevö hatásuk a szovjet-német arcvonalon, a második világháború legföbb és döntö arcvonalán folyó harcok menetére. Anglia és az Egyesült Államok sokkal jelentösebb eredményeket érhettek volna el, ha az uralkodó imperialista körök nem halogatják a fasiszta Németország és európai szövetségesei elleni hadmüveletek megkezdését.




Találat: 1911