online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
  

HÁBORÚ A CSENDES-ÓCEÁNON ÉS ÁZSIÁBAN 1944-BEN

történelem

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt



egyéb tételek

 
USA kialakulasa (1775-1783)
Az egyiptomi hieroglifak. A rosette-i kö
HÁBORÚ A CSENDES-ÓCEÁNON ÉS ÁZSIÁBAN 1944-BEN
 
 

HÁBORÚ A CSENDES-ÓCEÁNON ÉS ÁZSIÁBAN 1944-BEN


1. A hadviselö felek tervei. A szövetséges fegyveres erök támadása a Csendes-óceánon A fasiszta tömb hadseregeinek a szovjet-német arcvonalon 1942-1943-ban elszenvedett példátlan vereségei fordulópontot jelentettek a hadiesemények alakulásában a második világháború valamennyi arcvonalán, így a Csendes-óceán medencéjében is. Japán, amikor a Csendes-óceánon háborút indított, azt remélte, hogy Európában gyözni fognak a tengelyhatalmak. Ezért a japán vezetö körök állandóan segítették német partnerüket a Szovjetunió elleni háborúban, s ezzel durván megszegték az 1941. április 13-án kötött szovjet japán semlegességi szerzödést. A Kvantung-hadsereg a Távol-Keleten a Vörös Hadseregnek mintegy negyven hadosztályát kötötte le. A japánok különféle akadályokat gördítettek a szovjet hajózás útjába. 1944-1945-ben 178 szovjet kereskedelmi hajót tartóztattak fel. A Szovjetunió távol-keleti határain nem szüntek meg a provokációk. A japánok egyedül 1944-ben 144 esetben sértették meg a szovjet határt, és 39 esetben tüzeltek szovjet területre. Mindez azt mutatta, hogy a japán kormány a hitleristák Szovjetunió elleni háborúját Németország és Japán közös ügyének tekintette. Ezért a német fasiszta csapatok veresége a szovjet-német arcvonalon egyúttal Japánra is súlyos csapást mért. Amikor a második világháborúban az antifasiszta koalíció javára gyökeres fordulat következett be, a japán imperialisták noha készültek rá kénytelenek voltak elállni a Szovjetunió megtámadásától. Japán 1944-ben gyökeresen változtatott álláspontján a japán-szovjet viszonynak egy olyan fontos kérdésében, mint az észak-szahalini koncessziók kérdése. Japán még a semlegességi szerzödés megkötésekor kötelezte magát, hogy néhány hónapon belül megszünteti azt az olajés szénkoncessziót, amelyet a Szovjetuniótól 1925-ben kapott. De majdnem három év telt el, mire a japán kormány teljesítette kötelezettségét. 1944. március 30-án szovjet japán egyezményt írtak alá az észak-szahalini japán koncessziók megszüntetéséröl. Ez a dokumentum a japán imperializmus külpolitikai pozícióinak nagyfokú gyengülését mutatta. Helytelennek bizonyult a japán militaristák hadászata a csendes-óceáni háborúban, amely arra az elvre épült, hogy "tekintet nélkül az áldozatokra, támadni". Japán fegyveres eröi már 1943-ban sorozatos vereségeket szenvedtek, és hadászati védelembe kellett átmenniük. Az Egyesült Államok és Anglia 1944-ben egyre erösebb csapásokat mért Japánra. Amikor a Csendes-óceánon megindította a háborút, a japán kormány reményeit ellenfele felkészületlenségére alapozta. Az Egyesült Államok és Anglia katonai potenciáljának, valamint saját eröforrásainak felmérésénél igen súlyos hibát követett el. Japán az erök növelése tekintetében nem mérközhetett az Egyesült Államokkal és Angliával. A japán szénbányászat, vas-, acélés alumíniumgyártás 1943-ban elérte tetöpontját, 1944-ben pedig rohamosan csökkenni kezdett. A legfontosabb hadászati nyersanyagok termelése és a fegyvergyártás tekintetében Japán 1944-ben jelentösen elmaradt az Egyesült Államok mögött. E 252d33c z elsösorban az acélgyártásban mutatkozott meg; Japán 1944-ben 5 millió 916 ezer tonna, az Egyesült Államok 82 millió tonna acélt termelt. Japán alumíniumtermelése ugyanabban az évben 110400 tonna, az Egyesült Államoké pedig 703500 tonna volt. Katonai repülögépek gyártása tekintetében az Egyesült Államok több mint háromszorosan felülmúlta Japánt: 1944-ben 95 ezer repülögépet állított elö, Japán pedig 28100-at. A japán hadigazdaságot az jellemezte, hogy a megszállt országok anyagi eröforrásainak messzemenö kiaknázására épült. Japánnak azonban nem volt meg a lehetösége arra, hogy gazdaságilag hasznosítsa a megszállt területeket. Rablópolitikáját az úgynevezett "Nagy-Kelet-Ázsia közös felvirágzási szférájába" bekapcsolt országokban egyre erélyesebben elutasították nemcsak a dolgozók, hanem a burzsoázia és a földbirtokosok egy része is. A japán hódítók által Kelet-Ázsiában teremtett "új rend" ugyanolyan ingatag volt, mint a hitleristák európai "új rendje". A megszállt országokban tovább fejlödött a nemzeti felszabadító mozgalom. A leigázott népek fegyverrel harcoltak szabadságukért és függetlenségükért. A nemzeti felszabadító mozgalom élcsapata a nagy kínai nép volt. Különösen nagy méreteket öltött a fegyveres harc Kínának azokon a vidékein, ahol a harcot a kommunista párt vezette. A japán kormány mindenáron növelni akarta a haditermelést, ezért 1943-1944-ben több intézkedést hozott. 1943 szeptemberében felállította a fegyvergyártási minisztériumot. Egyidejüleg rendeletet adott ki a hadipari társaságok alakításáról, ezek elsö jegyzékét 1944 januárjában hozták nyilvánosságra. Ebben 150 társaság szerepelt, föként repülögépgyártók. E társaságok kiváltságokat élveztek az anyagok, a töke és a munkaerö elosztásában. Az állam nagy profitot garantált nekik. A japán sajtó nyíltan beismerte, hogy a japán hadiipar célja 1944-ben a légierö fejlesztése volt. Az acél-, nyersvasés alumíniumgyártás csökkenése ellenére a japán kormánynak sikerült növelnie a repülögépek számát. 1944-ben Japán 11500 repülögéppel gyártott többet, mint 1943-ban. Ez azonban csak más iparágak rovására történhetett. E döntö pillanatban Japán gazdasági helyzetén nemcsak az látszott meg, hogy a külsö hadászati nyersanyagforrásoktól függ, hanem a mezögazdaság elmaradottsága is. A falvakban továbbra is feudális viszonyok uralkodtak, és a földmüvelés föként kézi erövel folyt. A behívások következtében a falvakban csökkent a munkaképes férfiak száma, és ez még jobban súlyosbította a mezögazdasági termelés helyzetét. Japán történészek szerint a mezögazdaság "kérlelhetetlenül haladt a pusztulás, a nép élete pedig a katasztrófa felé". Japán politikai és gazdasági helyzete tehát 1944-ben kedvezötlenül alakult. A japán vezetö körök elhatározták, hogy minél jobban elhúzzák a háborút. A háború elmúlt két évének tapasztalatai alapján feltételezhették, hogy az Egyesült Államok és Anglia a közeli jövöben nem szánja el magát döntö tevékenységre a Csendes-óceánon. Ezért a japán hadvezetés úgy számított, hogy a szigetek helyörségei, a flotta és a légierö segítségével az amerikai-angol fegyveres eröket hosszú harcba bonyolítja a csendesóceáni szigetekért, és így megakadályozza, hogy gyorsan elönyomuljanak az anyaország és a Japán által Ázsiában elfoglalt területek felé (23. sz. térkép). A japán hadvezetés 1944. évi hadászati tervében nemcsak a csendes-óceáni szigetek szívós védelme szerepelt, hanem egy nagyszabású támadás is Kínában, és aktívabb harctevékenység Burmában. A kínai támadás fö célja az volt, hogy a 8. és az Új 4. Hadsereg elleni erélyes harcban megverjék Csang Kaj-sek csapatait; elfoglalják az amerikaiak középés dél-kínai légi támaszpontjait; szárazföldi összeköttetést létesítsenek a délkelet-ázsiai országokkal; és Kínát az Egyesült Államok és Anglia elleni további hadviselés bázisává építsék ki. Japán vezetök abban reménykedtek, hogy Kína gazdag embertartalékai és anyagi eröforrásai lehetövé teszik számukra a szövetséges fegyveres erök elleni hosszú háborút még abban az esetben is, ha azok a Csendes-óceán valamennyi szigetét elfoglalják; és közvetlenül az anyaországhoz közelednek. A háború elhúzása a japán politikusok véleménye szerint megteremtette volna annak a feltételeit, hogy az Egyesült Államokkal és Angliával kompromisszumos békét kössenek, és közösen fojtsák el a népek nemzeti felszabadító mozgalmát a Távol-Keleten és a csendes-óceáni országokban. A terv végrehajtása érdekében a japán hadvezetés 1944 elejére a Szovjetunió határán felvonultatott Kvantung-hadseregen kívül Kína többi részében 25 hadosztályt, köztük egy páncéloshadosztályt, valamint 11 önálló dandárt, több mint 600 ezer embert összpontosított. Ezenkívül rendelkezésére álltak Vang Csing-vej bábkormányának több mint 800 ezer föt számláló csapatai. A japán csapatok Kínában az ország északkeleti részét nem számítva névlegesen óriási területet tartottak megszállva: Paotou északi szegélyétöl Hankouig, délen pedig Nancsangig, továbbá Hsziamen (Amoj) és Kuangcsou (Kanton) kikötöt, valamint Tajvan (Farmosa) és Hajnan szigeteket. A valóságban azonban csak a nagy közigazgatási és ipari központokat Pekinget, Tiencsint, Nankingot, Sanghajt és másokat -, valamint a kikötöket, a vasutakat és az országutakat tartották ellenörzésük alatt. A többi területen a japánok mögött sok volt a felszabadított körzet, számtalan helyen partizánosztagok harcoltak. A Kínai Kommunista Párt vezette népi erök önfeláldozóan küzdöttek a hódítók ellen, lekötötték a japán hadosztályok több mint 60 százalékát és a Vang Csing-vej-kormány majdnem minden egységét. A kínai hazafiak hösi harca korlátozta a megszállók támadó lehetöségeit Kínában, és megakadályozta, hogy nagy eröket küldjenek a délkelet-ázsiai országokba és a Csendes-óceánra. A burmai arcvonalszakaszon a japánok azt tervezték, hogy behatolnak Indiába. Elöször Burma délnyugati részén, Arakan tartományban akartak támadást indítani, hogy veszélyeztessék Chittagong angol kikötöt, és harcra kényszerítsék a szövetségesek délkelet-ázsiai tartalékait. Utána jelentös eröket szándékoztak bevetni Imphal és Kohima ellen, s onnan csapást akartak mérni az Assam körzetében levö közlekedési útvonalakra és azokra a repülöterekre, ahonnan a szövetségesek szállító repülögépeiket indították Kínába. E terv végrehajtása azt eredményezte volna, hogy a japánok elfoglalják India északkeleti részét, megszakítják a légi kapcsolatot az Egyesült Államok és Kína között, s Csang Kaj-sek nem kap több lend-laese szállítmányt az Egyesült Államoktól. Az Indiába való betöréssel a japánok egyúttal veszélyeztetni akarták az angol monopoltökések érdekeit, tárgyalásra és kompromisszumos béke kötésére akarták kényszerítení öket. E feladat végrehajtására Burmában kilenc hadosztályt, összesen 200 ezer embert és mintegy 300 repülögépet összpontosítottak. Ezeket az eröket más délkelet-ázsiai országokból átdobott önálló magasabbegységekkel és csapatokkal (föleg repülökkel) valamivel növelhették is. A csendes-óceáni hadmüveletek megtervezésekor a japán hadvezetés az 1943. szeptember 30-i császári konferencia határozatából indult ki. Ezen a konferencián a föhadiszállás és a kormány hadászati tervet dolgozott ki, amelynek a lényege az volt, hogy "az állam védelmi szféráját a Kuril-szigetekre, az Ogasawara-szígetekre (Boriin a szerk.), a dél-tengeri övezet belsö részére, Új-Guinea nyugati részére, a Zond-szigetekre és Burmára kell korlátozni. Ennek megfelelöen szükíteni kell a korábban kijelölt védendö hadászati zónát, s ugyanakkor meg kell kísérelni minden eröt a katonai potenciál, különösen a légierö növelésére fordítani". A többi csendes-óceáni szigeteken a Mariana-, Karolina-, Marshallés a Bismarck-szigeteket is beleértve a japán hadvezetés azt tervezte, hogy a flotta és a légierö segítségével meghiúsítja vagy gyengítiaz amerikai-angol fegyveres erök támadását, még mielött azok elérnék "az állami védelem szféráját". Koga tengernagynak, a csendes-óceání japán Egyesített Flotta föparancsnokának hadmüveleti parancsában ez állt: "A Kuril-szigetektöl és a Honshutól keletre levö vizeket Nansei (Ryukyu), a Mariana-szigeteken, és Karolina-szigeteken keresztül Új-Guineáig terjedö övezetet elfogási övezetnek kell tekinteni, és az ellenség flottáját itt kell elfogni és megtámadni." Az-Egyesített Flotta, amely ezt a feladatot-kapta; három sorhajóból, négy repülögép-anyahajóból, 16 cirkálóból, két tengeralattjáró-rajból és néhány torpedórombolóból állt. A flotta fö támaszpontja Truk (Torakku) sziget volt. Az Egyesített Flotta föparancsnokának rendeltek alá minden szárazföldi eröt és repülöalakulatot, amely a Csendes-óceán középsö és délnyugati részén tartózkodott. A szárazföldi csapatok 13 hadosztályból álltak: öt a Karolina-szigeteket, kettö a Mariana-szigeteket és három-három a Bismarck-szigeteket és Új-Guineát védte. A többi szigeten (Gangues, Marcus, Wake, Marshall, Eniwetok) egy-két zászlóaljnyi örcsapat tartózkodott. A légierö a 11. légiflotta és a 4. légi hadsereg magasabbegységeiböl állt. Szükség esetén a japán parancsnokság viszonylag rövid idön-belül átirányíthatott hadihajókat és légieröt az anyaországból és a dél-tengeri övezetböl a Csendes-óceán középsö és délnyugati részébe. És mégis a japánok nagy nehézségekkel küszködtek, mert szélességben és mélységben is több ezer mérföld kiterjedésü területet védtek. A csendes-óceáni japán szárazföldi erök szét voltak szórva a kis szigeteken. Ez rendkívül sebezhetövé tette azokat, és lényegesen megnehezítette ellátásukat, nehezítette továbbá az egyes helyörségek, valamint a flotta és a légierö együttmüködésének megszervezését. Egészében véve a japán föparancsnokság 1944. évi hadászati tervei nem voltak reálisak, mert az ország gazdasága megrendült, és már nem tudta teljesíteni feladatait. A csendes-óceáni hadszíntéren az amerikai-angol politikát és hadászatot az szabta meg, hogy Japán ellen 1944 elején csak azok az amerikai-angol hadseregek, flották és repülöalakulatok folytathattak harctevékenységet, amelyek már a Csendes-óceánon és Délkelet-Ázsiában (Indiában, Burmában, Kínában stb.) voltak. A szövetségesek nem küldtek ide erösítéseket, mert az európai második front megnyitásának elökészítése és az invázió végett nagy csapattömegeket és légieröt kellett összpontosítani a Brit-szigeteken és a Földközi-tenger medencéjében. Majdnem az egész angol flotta és az amerikai flotta egy része is az európai vizeken tartózkodott. Az Egyesült Államoknak és Angliának a Csendes-óceán középsö és délnyugati részén, valamint Délkelet-Ázsiában harcoló fegyveres eröit 1944 elején három önálló parancsnokság alá rendelték. A Csendes-óceán középsö részén müködö parancsnokság (föparancsnok Nimitz amerikai tengernagy), amely alá az óceán északi és déli részén levö amerikai erök is tartoztak, a Csendes-óceáni Flottából (a 3. és 5. flotta), a 7. és a 13. légi hadseregböl, a 3. és 5. tengerészgyalogos-hadtestböl, néhány önálló gyalogoshadosztályból és egy mozgó flottabázisból állt. A délnyugati parancsnokság (föparancsnok MacArt




hur amerikai tábornok) állományába a 7. amerikai flotta, az 5. légi hadsereg, az 1. ausztráliai és a 6. amerikai hadsereg (10-12 hadosztály) tartozott. A délkelet-ázsiai parancsnokság (föparancsnok Mountbatten angol tengernagy) kötelékében a 11. angol hadseregcsoport (10 hadosztály és 55 repülöszázad), az északi körzet parancsnoksága (három kínai hadosztály, egy amerikai osztag és a 10. amerikai légi hadsereg), valamint a kelet-ázsiai angol flotta tevékenykedett. Ezek az erök az amerikaiak véleménye szerint elegendök voltak arra, hogy hatalmas csapásokat mérjenek velük a Csendes-óceán középsö és délnyugati szigetein levö japán szárazföldi csapatokra, az ellenséges hadiflottára és légieröre, valamint a Japán anyaország legfontosabb objektumaira. Az amerikai-angol parancsnokság a japán hódítók elleni harcot úgy tervezte, hogy visszaszerezze a politikai és gazdasági pozíciókat a gyarmati és függö országokban, és elfojtsa az ottani nemzeti felszabadító mozgalmat. A japánok által megszállt országokban egyre erösödö harc népfelkeléssé változhatott át, és megvolt a lehetöség rá, hogy Burma és a Fülöp-szigetek népei egyes vidékekröl kiüzik a japánokat, tovább növekednek a felszabadított területek Kínában stb. A nép mozgalmának letörése az Egyesült Államoknak és Angliának egyaránt érdeke volt. E két ország között azonban kiélezödtek a korábbi ellentétek, és újak is keletkeztek. Mindkettö elsösorban saját céljai elérésére törekedett. Ezért a központi kérdés : a föcsapás irányának a kiválasztása és az erök elosztása tüstént komoly nézeteltéréseket idézett elö az amerikaiak és az angolok között. Az amerikaiak azzal a tervvel álltak elö, hogy a Csendes-óceán délnyugati részén keresztül kell elöretörni a tulajdonképpeni japán szigetek felé. Ebben a föszerepet a flottának szánták. A végcél az volt, hogy elfoglalják Japán számos mandátumos szigetét, ismét amerikai ellenörzés alá vegyék a Fülöpszigeteket, és az elfoglalt területeken olyan támaszpontokat rendezzenek be, amelyek birtokában az Egyesült Államok flottája és légiereje osztatlanul uralja az egész Csendes-óceánt. Az angol vezetö köröket erösen nyugtalanította, hogy az amerikaiak elöretörése folytán Anglia elvesztheti délkelet-ázsiaí gyarmatait. Churchill ezt írja emlékirataiban: "A háborúnak ebben a szakaszában mindennél jobban féltem attól, hogy a következö években az Egyesült Államok ezt mondja: ŻMi segítettünk nektek Európában, ti pedig engedjétek meg nekünk, hogy egyedül végezzünk Japánnal.® A harcmezön kellett visszaszereznünk azokat a távol-keleti birtokokat, amelyek a jog szerint megillettek bennünket, nem várva be azt, hogy a békekonferencia asztala mellett adják vissza öket." Még nagyobb aggodalmat árult el Churchillnek az a memoranduma, amelyet 1944. március 3-án az angol védelmi bizottság tagjainak küldött. Ez megállapította : "Az az elhatározás, hogy a Csendesóceánon segéderöként tevékenykedünk amerikai parancsnokság alatt, napirendre tüzi azt a bonyolult politikai kérdést, hogy mi lesz malájföldi birtokaink sorsa. Ha a japánok visszavonulnak Malájföldröl, vagy az amerikai erök egy nagy csapásának hatására békét kötnek, az Egyesült Államok kormányának a béke után csak megszilárdul az a véleménye, hogy az összes kelet-indiai birtokokat valamely nemzetközi szerv gyámsága alá kell helyezni, mely szerv valójában az Egyesült Államok ellenörzése alatt állna." Churchill egyrészt szükségesnek tartotta, hogy a Csendes-óceánra erös flottaköteléket küldjön, amely ha nem is müködhet paritásos alapon az amerikai flottával, mégis megfelelö segítséget nyújthat annak, másrészt pedig, hogy az angol csapatok hatékonyabb harctevékenységet kezdjenek a japánok ellen Burmában. Az amerikai parancsnokság nem értett egyet ezzel. Roosevelt Churchillhez intézett március 13-i üzenetében ezt írta: "A Csendes-óceánon 1944-ben nem hajtunk végre olyan konkrét hadmüveletet, amelyre kedvezötlenül hatna az angol flottakötelék távolléte." És tovább : ". . . az önök tengerészeti eröi nagy hasznot hajtanak közös eröfeszítéseinknek, ha az Indiai-óceánon maradnak". Az ellentétek kiélezödése azt eredményezte, hogy az amerikaiak és az angolok önállóan kezdtek haditerveket kidolgozni, halogatták egybehangolásukat, és többször módosították azokat. Bár a Roosevelt és Churchill közti élénk levelezéssel sikerült lesimítani bizonyos éleket, az alapvetö ellentéteket nem tudták megoldani. Az amerikai-angol hadvezetés elgondolását nagyban befolyásolta az a körülmény, hogy a Szovjetunió, meg akarván rövidíteni a második világháborút és csökkenteni az áldozatok számát, 1943-ban kijelentette: Németország szétzúzása után bizonyos idö múlva hajlandó hadba lépni Japán ellen. A szovjet kormányfö a teheráni konferencián kijelentette: "Távol-keleti eröink többé-kevésbé csak arra elegendök, hogy védelmi tevékenységet folytassanak, támadó hadmüveletek céljára legalább háromszorosára kell növelnünk azokat. Erre akkor kerülhet sor, amikor Németországot fegyverletételre kényszerítjük. Akkor: közös fronttal Japán ellen." Ezért a szövetséges parancsnokság az 1944. évi hadmüveletek megtervezése során elsösorban azt a célt tartotta szem elött, hogy megsemmisítse az ellenség haditengerészeti és légi erejét, valamint a csendes-óceáni szigeteken levö szárazföldi csapatait. Maga az anyaország és a területén tartózkodó csapatok elleni döntö csapásra nem tartotta elegendönek saját eröit, és úgy tervezte, hogy ilyen csapást csak a Szovjetunió távol-keletí hadba lépése után fog mérni. Az Egyesült Államok és Anglia 1944. évi Japán elleni haditerve nagy vonásokban a következö volt: a burmai arcvonalszakaszon támadó hadmüveleteket szándékoztak kezdeni azzal a céllal, hogy elfoglalják Észak-Burmát, elzárják a japán csapatok elött az Indiába vezetö utat, és szárazföldi összeköttetést teremtsenek Kínával. A Csendes-óceánon katonai támaszpontokat akartak létesíteni, hogy biztosítsák az Egyesült Államok ellenörzését a Csendes-óceán középsö és délnyugati részén fekvö szigetek felett, és el akarták foglalni a Fülöp-szigetek déli részét, hogy ezzel 1945-re megteremtsék az indonéziai és a Tajvan-szigeti harctevékenység elöfeltételeit. E terv értelmében az amerikai Vezérkari Fönökök Bizottsága a Csendes-óceán középsö részén levö csapatok elé 1944-ben azt a feladatot tüzte, hogy egymás után foglalják el a Marshall-, Karolinaés a Mariana-szigeteket, és létesítsenek ott katonai támaszpontokat. A délnyugati parancsnokság csapatainak a Bismarck-szigeteket és Új-Guineát kellett birtokba venniük. A Csendes-óceán középsö részén a támadást 1944 februárjában a Marshall-szigetek elfoglalásával szándékoztak kezdeni. E célból az amerikai parancsnokság három deszantosztagot szervezett, mintegy 64 ezer fö összlétszámmal. Három olyan ponton (Kwajalein-, Royés Majuro-szigeten) akartak egy idöben partra szállni, amelyekröl ellenörizni lehet az egész Marshall-szigetcsoportot. Az osztagok tengeri szállítására és partraszállásuk biztosítására az 5. amerikai flottát jelölték ki, amelynek állományába abban az idöben 217 hadihajó, köztük 12 repülögép-anyahajó tartozott. Az utóbbiak fedélzetén 700 repülögép volt. Az amerikai csapatok február 1-én kezdték meg a partraszállást a Marshall-szigeteken. Két nappal elötte a hajótüzérség lötte, majd a légierö támadta a kijelölt célokat. A mintegy 8000 fönyi, 130 repülögéppel rendelkezö japán helyörség súlyos veszteséget szenvedett. A védelmi berendezések és a polgári épületek kigyulladtak, valamennyi repülögép megsemmisült. Az ellenség úgyszólván alig tanúsított ellenállást. Az amerikaiak három nap alatt elfoglalták a Roy-, Kwajaleinés Majuro-szigeteket, majd három hét alatt a többi szigetet is. Egyidejüleg birtokba vették Eniwetok-szigetet; s itt azonnal megkezdték a légi és haditengerészeti támaszpont építését. Az anyahajók repülögépei a japánok Trukszigeti haditengerészeti támaszpontját is bombázták. A japán parancsnokság a támadások megismétlödésétöl félve február 3. és 13. között az Egyesített Flotta föeröit átirányította az anyaországi és a Palau-szigetek körzetében levö támaszpontokra. Ennek következtében rosszabbodott a Karolinaszigeteken levö japán szárazföldi csapatok helyzete. Az amerikai parancsnokság a helyzetet mérlegelve elhatározta: anélkül, hogy harcot kezdene a Karolina-szigetekért, megtámadja a Mariana-szigeteket, amelyeknek mind az amerikai, mind a japán hadsereg számára nagy hadászati jelentöségük volt. E szigetek elvesztése után Japán egész területe az akkor legújabb típusú amerikai bombázók, a B-29-esek hatósugarába került. Az Egyesült Államok fegyveres eröi számára lehetövé vált, hogy ellenörzésük alá vegyék a Csendes-óceán középsö részén fekvö szigeteket és az Egyesült Államokból a Fülöp-szigetekre és a dél-tengeri övezetbe vezetö hajóutakat. A Marshall-szigetek japán helyörsége két hadosztályból és két önálló dandárból állt. A levegöböl 1200 repülögép, a tenger felöl pedig egy különleges hajóraj biztosította öket. Ezek feladata az volt, hogy szétzúzzák az amerikai haditengerészeti eröket, amennyiben azok megpróbálnak behatolni a Marshall-szigetek körzetébe. Az amerikai parancsnokság a szigetek elfoglalására három tengerészgyalogos-hadosztályt és egy dandárt, két gyalogoshadosztályt, 879, földi támaszponton állomásozó repülögépet és az 5. amerikai flottát jelölte ki. Az 5. flotta 644 hajóból állt; közöttük volt 14 sorhajó és 29 repülögép-anyahajó, fedélzetükön több mint ezer repülögéppel. Az amerikaíakjúnius 15-én a hajótüzérség erös tüzének és tömeges légicsapásoknak az oltalma alatt partra szálltak Saipan-szigetén. Itt alkalmazták elöször a napalmbombákat. Ezek felgyújtották a falvakat és a cukornád-ültetvényeket. A japán földi csapatok és légierö nem tudta megakadályozni a partraszállást. Az Egyesített Flottának sem sikerült meghiúsítania a hadmüveletet. A Marianaszigetektöl nyugatra június 19-20-án lezajlott harcokban a japánok súlyos vereséget szenvedtek: elsülylyedt három repülögép-anyahajójuk, lelötték 640 repülögépüket, és sok hajójuk megrongálódott. Az amerikai földi csapatok megtörték a japánok ellenállását, és július 9-re teljesen elfoglalták Saipant,július 21. és augusztus 10. között pedig Guam-szigetet és a Mariana-szigetcsoport más szigeteit. A Mariana-szigetek elvesztésével rosszabbodott Japán hadászati helyzete. Veszélybe került hajózása a Csendes-óceán nyugati részén. A japán anyaország szigetei az amerikai nehézbombázók hatósugarába kerültek. Létrejöttek a feltételek ahhoz, hogy az amerikai-angol fegyveres erök támadást indítsanak az Ogasawaraés Ryukyu -szigeteken levö japán csapatok ellen. Még a japán föhadiszállás is lehetségesnek tartotta, hogy "az amerikai csapatok közvetlen támadást intéznek Japán területe ellen". Az anyaországtól 1200 mérföldnyire levö Mariana-szigetek körzetében lejátszódott események erösen kiélezték Japán belpolitikai helyzetét. A dolgozó tömegek, akikre a háború minden terhe hárult; egyre elégedetlenebbek voltak Tojo kormányával és a katonai klikkel: 1944-ben gyakorivá váltak a diverziós cselekmények a hadiüzemekben, a vasúti szerencsétlenségek és a munkások meg a munkáltatók közti konfliktusok. Az udvari körök a nép felháborodásától félve július 18-án lemondatták a Tojo-kormányt. Az új kormány, amelyet július 20-án Koiszo tábornok alakított meg, folytatta a korábbi háborús politikát. A japán nép helyzete nem javult, és az országban nem enyhült a feszültség. A tengeren és a levegöben osztatlanul uralkodó Egyesült Államok és Anglia számára Japán belpolitikai nehézségei még kedvezöbb feltételeket teremtettek a Ryukyu-szigetek, Tajvan vagy Kyushu elleni támadáshoz. Az amerikai Vezérkari Fönökök Bizottsága "arra a következtetésre jutott, hogy közvetlen csapást mérhet Formosára, söt Kyushura, a Palaués a Fülöp-szigetek felszabadítására irányuló hadmüveletet pedig késöbbi idöpontra halaszthatja". De az 1944 szeptemberében tartott második quebeci konferencia úgy határozott, hogy az amerikai-angol csapatok fö eröfeszítéseit a volt gyarmatok Burma és a Fülöp-szigetek visszaszerzésére kell összpontosítani. A qúebeci konferencia határozata alapján az amerikai parancsnokság elkezdte felkészíteni szárazföldi csapatait és flottáját a Fülöp-szigetek megközelítési útjain fekvö Palaués Ulithi-szigetek elfoglalására. E célra mintegy 48 ezer embert, 800 különféle hadihajót és 1600 repülögépet jelölt ki. Az említett szigetek kisszámú japán helyörségét sem a tenger felöl, sem a levegöböl nem biztosították. Az amerikaiak 1944. október közepéig megsemmisítették öket, és elfoglalták a szigeteket. Közben a Csendes-óceán délnyugati részén harcoló amerikai-angol csapatok is elérték a Fülöpszigetek megközelítési útjait. E csapatok még 1944 elején indítottak támadást, és március-áprilisban körülzárták a Bismarck-szigetek és Új-Guinea japán helyörségeit. Május júliusban könnyüszerrel elfoglalták az Új-Guinea északi partja mentén fekvö kis Wakde-, Biakés Numfor-szigeteket, szeptember 15-én pedig partra szálltak Morotai-szigeten (Maluku-szigetek), és egyesültek a Csendes-óceán középsö részén müködö csapatokkal. A csendes-óceáni szövetséges fegyveres erök a továbbiakban az amerikai Vezérkari Fönökök Bizottságának 1944. szeptemberi direktívája alapján harcoltak. A direktíva szerint a Csendes-óceán délnyugati részén müködö csapatoknak el kellett foglalniuk a Fülöp-szigetek középsö szigeteit, és azokon támaszpontokat kellett létesíteniük. A Csendes-óceán középsö részének föparancsnoka azt az utasítást kapta, hogy növelje a délnyugati rész eröinek létszámát, és biztosítsa a szükséges flottatámogatást. Az amerikaiak a Fülöp-szigetek elfoglalásával Japánt fontos nyersanyagbázistól fosztották meg, és elvágták összeköttetését a dél-tengeri övezettel. Egyúttal azonban akaratlanul lélegzetvételi szünethez is juttatták, ami lehetövé tette, hogy újabb eröforrásokat mozgósítson a hadviselés érdekében, és tovább terjeszkedjen Kínában. Az az elhatározás, hogy az amerikai csapatok a Fülöp-szigeteken és nem a japán anyaország szigetein vagy a környezö szigeteken szállnak partra, nem csupán hadászati megfontolásokból fakadt (Japán elszigetelése a délkelet-ázsiai országoktól), hanem politikai okból is. A Fülöp-szigeteken 1944ben erösödött a nemzeti felszabadító mozgalom. Az ottani hazafiak fegyvert ragadtak a japán megszállók ellen. Ez a harc a fö szigeten, Luzonon lángolt fel leginkább. Itt voltak a japánellenes Hukbalahap-hadsereg föeröi. Ezt a hadsereget 1942 márciusában szervezték, és a kommunista párt vezette. 1944 öszén mintegy 10 ezer fegyveres harcost és több mint 30 ezer kiképzett tartalékost számlált, s az egész nép támogatta. Fö célja az volt, hogy felszabadítsa az országot az idegen gyarmatosítók uralma alól. A néphadsereg 1944-ben, a lakosság hatékony támogatásával Luzon több körzetét megtisztította a japán hódítóktól, s itt nyomban demokratikus reformokat hajtottak végre. A megszállókkal együttmüködö földbirtokosok és árulók földje a parasztok tulajdonába került. A helységekben demokratikus igazgatási szervek alakultak; s ezek nagy tekintélyre tettek szert a dolgozók elött. A Hukbalahap osztagai a felszabadított körzetekre és a partizánbázisokra támaszkodva rendszeresen rajtaütöttek a japán csapatokon. Megtámadták törzseiket, repülötereiket, felrobbantották a löszerés üzemanyagraktárakat, megsemmisítették a hírközlö vonalakat, akadályozták a vasúti és gépkocsi-közlekedést. Fokozott felderítö tevékenységük nyomán az amerikai parancsnokság rendkívül értékes adatokat kapott a japán csapatok állományáról és csoportosításáról. 1944 öszén a Fülöp-szigeteken hat japán hadosztály és egy önálló gyalogdandár volt. Közülük öt hadosztály és a dandár Luzon-szigeten tartózkodott, egy hadosztály pedig Leyte-szigeten. A többi szigeten kis, örcsapatokból álló helyörségek voltak. A japán parancsnokság azt tervezte, hogy az amerikaiak esetleges partraszállását flottája föerejével és a légierövel akadályozza meg. Az amerikai-angol parancsnokság úgy tervezte, hogy a Fülöp-szigetek elfoglalását Leytével kezdi, amely a Csendes-óceánról a Dél-kínai-tengerre vezetö szorosokat fedezi, és partjának a csapatok partraszállására és repülöterek építésére alkalmas szakaszai vannak. A partraszállásra a 90 ezer fös6. amerikai hadsereget jelölték ki. A csapatokat a 650 különféle hadihajóból és segédhajóból álló 7. flottának kellett szállítania. A 3. amerikai flottára az a feladat várt, hogy észak felöl biztosítsa a partraszállást. A deszant légi támogatására anyahajókról müködö mintegy 1280 repülögép, valamint az 5. és 13. légi hadsereg bombázó légiereje állt rendelkezésre. A hadmüvelet október 20-án kezdödött, légi és tüzérségi (hajótüzérségi) elökészítés után. Mintegy 18 kilométer széles szakaszon egyidejüleg négy gyalogoshadosztály csapatai szálltak partra. A japán csapatok alig álltak ellen. Az amerikaiak már az elsö napokban olyan hídföt vettek birtokba, hogy megkezdhették a repülöterek építését és az 5. légi hadsereg áttelepítését Morotai-szigetröl. A japán parancsnokság, miután megállapította az amerikai csapatok föcsapásának irányát, Leytesziget környékére három, elöre megszervezett haditengerészeti osztagot (magasabbegységet) küldött: az északit, a középsöt és a délit. Állományukba összesen kilenc sorhajó, négy repülögép-anyahajó, 19 cirkáló és 33 torpedóromboló tartozott. A hajókat 600 repülögép biztosította, közülük 116 anyahajók fedélzetén, a többi pedig a Fülöp-szigetek repülöterein állomásozott. A meglepésszerü csapást október 25-én hajnalra tervezték. A japán flotta azonban nem tudta végrehajtani feladatát. Az amerikai parancsnokság idöben felfedte az ellenség szándékát, s a 7. flottát a Surigao-szorosba, a 3. flottát pedig a San Bernardino-szorosba küldte, hogy tartóztassák fel és semmisítsék meg az ellenséget. E hadmüveletben amerikai részröl 12 sorhajó, 30 repülögép-anyahajó 1280 repülögéppel, 20 cirkáló és 104 torpedónaszád vett részt. Október 24-én nappal a 3. amerikai flotta légiereje a japánok középsö osztagát még a cél felé haladtában megtámadta (Mindoro-sziget környékén), és elsüllyesztett egy hajót. A pilóták alaposan túlzó jelentései nyomán Halsey tengernagy, a 3. flotta parancsnoka úgy vélte, hogy a japán hajókötelék megsemmisült. Ezért, amint arról értesült, hogy az északi osztag közeledik a Fülöp-szigetek felé, eröit elindította északnak. Ily módon a San Bernardino-szoroson keresztül szabaddá vált az út. A 7. flotta parancsnoka, azt gondolván, hogy a 3. flotta eröi fedezik a San Bernardino-szorost, minden hajóját a Surigao-szorosban helyezte el. Október 25-re virradó éjjel, amikor a déli japán osztag menetoszlopban befutott a Surigao-szorosba, a rádiólokátorral felszerelt amerikai sorhajók és nehézcirkálók tüzet nyitottak rájuk a nagy ürméretü hajóágyúkkal. A japánok viszonozták a tüzet, de mivel hajóik nem voltak felszerelve rádiólokátorral, világító lövedékeket és fényszórókat kellett használniuk. Ez felfedte a japán hajókat és lehetövé tette, hogy az amerikaiak célzott lövéseket adjanak le rájuk. A harcban az egész déli osztag megsemmisült, csupán egy torpedónaszádnak sikerült megmenekülnie. Késöbb az ütközet helyére további három japán cirkáló és négy torpedónaszád érkezett, ezek azonban eredménytelen torpedókilövés után visszavonultak. Ezalatt a középsö osztag akadálytalanul áthaladt a San Bernardino-szoroson, és délnek tartva október 25-én reggel Samar-szigettöl délre rajtaütött a 7. amerikai flottát kísérö repülögép-anyahajókon. A nagy eröfölényben levö japánok megsemmisíthették volna az anyahajócsoportot, és hátba támadhatták volna a 7. amerikai flottát. A helyzetet azonban nem ismerték fel. Hiányzott az együttmüködés a japán flotta osztagai, valamint a légierö között. Mindez azt eredményezte, hogy a középsö osztag dolgavégezetlenül visszafordult, és a San Bernardino-szoroson keresztül az anyaországban levö támaszpontjaira hajózott. Ugyanezen a napon tengeri harcra került sor a 3. amerikai flotta és az északi japán osztag között az Engano-foktól (Luzon-sziget északi része) 130 mérföldnyire keletre. Négy japán anyahajó elsüllyedt és sok hajó megrongálódott. A Luzon körüli tengeri harcokban a japánok összesen három sorhajót, négy repülögép-anyahajót, tíz cirkálót, kilenc torpedórombolót és egy tengeralattjárót vesztettek: az amerikaiak vesztesége két repülögép-anyahajó és két torpedóromboló volt. A japán parancsnokság a Leyte-szigeti helyörséget sem tudta megerösíteni. Az amerikai légierö osztatlan fölénye és a Fülöp-szigeteki partizánok aktivitása megakadályozta, hogy erösítéseket dobjon át Luzon-szigetröl. Az amerikaiak december 22-re megtörték a Leyte-szigeti japán helyörség ellenállását. Ugyanekkorra harc nélkül elfoglalták Mindoro-szigetet, s itt nemsokára nagy katonai támaszpontot létesítettek. Az 1944. évi csendes-óceáni harcok eredményeképpen az amerikai-angol csapatok, a japánellenes mozgalmat kihasználva, jelentös sikereket értek el. A japán haditengerészeti és légierö nagy veszteségeket szenvedett. Az amerikaiak a Csendes-óceán középsö és délnyugati részén majdnem valamennyi szigetre kiterjesztették ellenörzésüket. A Bismarck-szigeteket, Új-Guineát és a Karolina-szigeteket védö, mintegy tíz japán hadosztályt a tenger felöl és a levegöböl egyaránt elvágták utánpótlási bázisaiktól. Megkezdödött a harc a Dél-kínai-tengeren és a dél-tengeri övezetben. Egyre jobban megnehezült a hadászati nyersanyagok tengeri szállítása a délkelet-ázsiai országokból a japán anyaországba. Az a veszély fenyegette Japánt, hogy elveszti a Fülöp-szigeteket, s az amerikai csapatok behatolnak az indonéziai szigetekre, Indokínába és Kína keleti partvidékére. Ezek a területek mind beleestek az amerikai légierö hatósugarába, és nehézbombázó gépeik a Mariana-szigeteken levö támaszpontokról támadni kezdték a tulajdonképpeni japán szigeteket. Japán szárazföldi csapatai azonban 1944-ben nem szenvedtek súlyosabb veszteségeket. A fegyvergyártás nemcsak hogy nem csökkent, hanem még valamelyest növekedett is. A szárazföldi csapatok létszáma az 1943. évi 3 millió 100 ezer föröl 4 millió 100 ezer före emelkedett. Még az amerikai hivatalos körök is beismerik, hogy 1944 végéig a hatalmas létszámú japán szárazföldi hadsereget nem érte tömeges vereség. A csendes-óceáni kudarcok ellenére Japán szárazföldi hadszíntéren még hosszú ideig háborút viselhetett az Egyesült Államok és Anglia ellen. A burmai arcvonalszakaszon, Arakanban, a japánok 1944. február 4-én támadást indítottak. Március 12-én pedig Burma középsö részén harcoló három hadosztályuk átlépte a burma-indiai határt, és a föcsapást Imphal-Kohima irányban mérte. A japán csapatok minden különösebb eröfeszítés nélkül áttörték az angolok gyenge védelmét, elvágták imphali helyörségüket, és április 7-re körülzárták Kohimát. Veszélyben forgott a szilchar-sadiyai vasútvonal. Ezen szállították az utánpótlást azoknak az amerikai és kínai csapatoknak, amelyek folytatták a még 1943 novemberében Észak-Burmában a ledo-myitkyinai vasútvonal mentén megindított támadásukat. Az Imphal és Kohíma körzetében harcoló két indiai hadosztály megsegítésére az amerikai-angol parancsnokság további két hadosztályt jelölt ki a tartalékból, és megszervezte a körülzárt helyörségek légi ellátását. Az Indiába betört japán csapatok hamarosan érezni kezdték a löszer és élelmiszer hiányát. Hátukban megélénkült a burmai partizánok és az amerikai repülögépekröl ledobott diverziós és felderítö csoportok tevékenysége. Ugyanebben az idöben a Burma északi részén harcoló amerikai és kínai csapatok megtörték az ott védö japán hadosztály ellenállását, és megközelítették Myitkyinát. A japánok helyzetét csak súlyosbította, hogy május közepén Csang Kaj-sek Jünnan tartományban összpontosított négy hadosztálya támadásba ment át, és kelet felöl csapást mért a Bhamo-Mandalay irányban. Ilyen körülmények között a japán parancsnokság június 7-én megkezdte csapatainak fokozatos kivonását Indiából és Észak-Burmából Mandalay felé. A visszavonuló ellenség üldözésére az amerikai-angol parancsnokság a müszaki csapatokkal és légierövel megerösített 14. angol hadsereget jelölte ki. Ez a japánokat az Imphal-Mandalay irányban üldözte. Az angol csapatok augusztus 19-ig megtisztították a japánoktól India területét, átlépték a burma-indiai határt, és december végén elérték a Mandalaytól 70 kilométerre északnyugatra levö Shwebo helységet. Az Észak-Burmában harcoló amerikai és kínai csapatok 80 napi ostrom után augusztus 3-án elfoglalták Myitkyinát, december 15-én pedig Bhamót. Meghiúsult tehát a japánoknak az a terve, hogy elfoglalják India területének egy részét, és megakadályozzák az Egyesült Államok és Kína közti légi forgalmat. A japánok 1944 végén Burmának nemcsak az északi, hanem a középsö részén is megkezdték a visszavonulást. Ezalatt a délkelet-ázsiai parancsnokság csapatai, a burmai hazafiak támogatásával Manipur és Assam indiai tartományokban visszaverték a japánok támadását, majd megkezdték üldözésüket, és nagy területeket foglaltak el Közép-Burmában, felszabadították Észak-Burmát, és összeköttetést létesítettek Csang Kaj-sek csapataival, megteremtették a feltételeket az egész ország elfoglalásához és a Malájföld, Thaiföld és Indokínába való behatoláshoz. Az amerikai-angol csapatok burmai sikereihez nagymértékben hozzájárult a lakosság megszállók elleni harca. A japán hódítók a dolgozókat minden politikai joguktól megfosztották, A Burmai Kommunista Párt mély illegalitásba kényszerült. A japánellenes tevékenységgel gyanúsított lakosok kivégzése mindennapos jelenség volt. A börtönökben és koncentrációs táborokban ezrével sínylödtek a hazafiak, akik népük szabadságáért és függetlenségéért harcoltak. De a japán rabtartók legkegyetlenebb terrorja sem tudta megtörni a burmai nép ellenállását. A szovjet nép gyözelmeitöl és a 8., valamint az Új 4. Kínai Hadsereg sikereitöl lelkesítve 1944-ben még szélesebben kibontakoztatták a felszabadító harcot. Júliusban a japán csapatok Imphal környéki veresége után a különféle irányzatokhoz tartozó japánellenes partizánosztagok a Népi Felszabadulás Antifasiszta Ligájába egyesültek. A legtöbb partizánosztag Középés Észak-Burma hegyvidékein harcolt. Itt a partizánok megtámadták a helyörségeket és a helyi katonai parancsnokságokat, meghiúsították a vasúti közlekedést, felrobbantották a bányákat, megakadályozták, hogy a megszállók elvegyék az élelmiszert a parasztoktól, és a lakosokat elhajtsák kényszermunkára. A japánok kénytelenek voltak nagy eröket bevetni a nép támogatását élvezö hazafiak ellen. Burma nagy részének felszabadulásával Japán elvesztette bizonyos hadászati nyersanyag-forrásait, többek között kaucsukés ásványolaj-forrásait. Mindez erösen rontotta gazdasági helyzetét. A burmai hadmüveletek azonban nem hatottak számottevöen a csendes-óceáni hadieseményekre, minthogy ezek a legfontosabb japán katonai objektumoktól sok ezer kilométerre zajlottak le, és a japán fegyveres eröknek csak jelentéktelen része (mintegy három százaléka) vett részt bennük. Roosevelt megállapította, hogy Anglia Indiában és Burmában kifejtett eröfeszítései "nem vitték közelebb a szövetséges hatalmakat Japán létfontosságú területeihez". A burmai arcvonalszakaszon folyó, elsösorban gyarmati célokat követö haditevékenység nem teremtette meg a feltételeket a rendkívül feszült kínai helyzet enyhítésére sem. Kínában a japán csapatok sorozatos vereségeket mértek a Csang Kaj-sek-ista csapatokra, és újabb hatalmas területeket foglaltak el az ország középsö és déli részén. 2. Harc Kínában  Kína katonai-politikai helyzete 1944-ben továbbra is súlyos és feszült volt. A Kuomintang-kormány makacsul folytatta áruló politikáját: a japán agresszorokkal szembeni passzív ellenállást, a demokratikus erök elnyomását és a polgárháború kiprovokálását. Ugyanakkor a Kínai Kommunista Párt minden erejével azon fáradozott, hogy a tömegeket harcra mozgósítsa a hódítók ellen. E két irány harca mondta Mao Ce-tung "Kína valamennyi problémájának kulcsa". A Japán elleni háború meggyözöen bebizonyította, hogy a Kuomintang-vezetök, akik 1937-ben hozzájárultak a japánellenes egységfront megalakításához, a valóságban nem hajlandók teljesíteni vállalt kötelezettségeiket. Csak a kommunista párt hajtotta végre rendületlenül a japánellenes front programját. Az országot fenyegetö nagy veszély láttán a kommunisták nem egy ízben kötöttek kompromisszumot azért, hogy minden eröt tömöríthessenek a japánok elleni harcra. A Csang Kaj-sek-ista klikk hibája folytán azonban külön harcolt a japán hódítók ellen a Kuomintang-front és a néphadseregek frontja. A Kínai Kommunista Párt feltárta a passzív ellenállás politikájának gyökereit. A Kuomintangkormány a nagybirtokosok, a bankárok és a komprádorok érdekeit képviselte. A reakciós erök halálosan rettegtek az igazi népháborútól, amely csak az agresszor szétzúzásával végzödhetett. Ez volt a japán hódítók elleni passzív hadviselés politikájának és a reakciós belpolitikának a fö gyökere. 1944-ben világosan megmutatkozott, hogy milyen vészes következményekkel jár Kínára nézve a Kúomintang reakciós politikája: Több olyan ígéret ellenére, hogy "megvalósítja a demokráciát" és "korszerüsíti az államot", a Csang Kaj-sek-kormány kegyetlenül elfojtotta a demokratikus mozgalmat. Annak az ígéretének a teljesítése érdekében sem tett semmit, hogy javít a kínai nép anyagi helyzetén. A Kuomintang-területek gazdasági helyzete egyre romlott. Az ipar nem tudta kellö mennyiségben elöállítani a legszükségesebb közszükségleti cikkeket sem. A hadiipar is csödbe jutott. Csang Kaj-sek 1943-ban a csungkingi termelési konferenciához intézett felhívásában kénytelen-kelletlen állapította meg, hogy a szabad tökét nem a termelésben, hanem más területeken használják fel. Nem mondta meg pontosan, hogy melyek ezek a "más területek", de köztudomású, hogy a Kuomintang-körzetek tökései jövedelmezöbbnek tartották a rizsvagy telekspekulációt, mint a védelmi iparba eszközölt befektetést. A Csang Kaj-sek-ista kormány több ízben is kijelentette, hogy fejleszteni kívánja az ország gazdasági életét, de intézkedései a valóságban csak a nagybirtokosokat, a bankárokat és a komprádorokat gazdagították. Különösen súlyos volt a mezögazdaság helyzete. Csökkent a vetésterület, lényegesen esett a fö kultúrnövények terméshozama. 1943-ban bár átlagos év volt az étkezési rizs termése az 1937. évihez viszonyítva 84 százalékra, az ipari rizs 52, a kaoliangé 86, a kölesé pedig 71 százalékra esett vissza. Erösen leapadt a jószágállomány is. A szarvasmarha-állomány az 1937. évinek 86 százaléka, a lóállomány 78, az öszvérés szamárállomány 74, a sertésállomány 82, a juhállomány pedig nyolcvan százaléka volt. A Kuomintang ellenörzése alatt álló területeken a parasztság zöme nyomorgott. A földbér a termés hatvan százaléka volt, az ország legtermékenyebb vidékein pedig, például a Hszicsiang folyó deltájában, Kuangtang tartományban nyolcvan százalék. A parasztok milliószám haltak éhen. A Kuomintang-hadseregen belül erösödött a bomlás. Burjánzott a lopás és a spekuláció. Sok hadosztálynál a parancsnokok az elesett katonák után is felvételezték az egyenruhát, az élelmiszert és a fegyvert. Az egész "felesleg" a feketepiacra került, ahol nemcsak gyalogsági, de még tüzérségi fegyvereket is lehetett vásárolni. A katonák a Csang Kaj-sek-hadseregben átoknak tartották a szolgálatot. A Kuomintang-csapatoknál rendszerint legfeljebb négymillió ember volt fegyverben. Sok katona megszökött, sokan belehaltak a különféle betegségekbe és az éhezésbe. A Kuomintang-tábornokok árulása egész magasabbegységeket juttatott japán fogságba, vagy arra kényszerítették a katonákat, hogy a bábkormányok csapatainál szolgáljanak. 1944-es adatok szerint a nankingi bábkormány hadseregének 62 százaléka volt Kuomintang-katonákból és tisztekböl állt. Az adott helyzetben a Kuomintang-hadsereg nem tudott szívósan ellenállni a japán csapatoknak, a nagy támadó hadmüveletek végrehajtásáról nem is beszélve. A Csang Kaj-sek-klikk az általa igazgatott területek lakosságát és a hadsereget katasztrófába sodorta. A Kuomintang-rendszer 1944-ben súlyos válságba került. Csang Kaj-sek és tábornokai, akik szerettek a japánok elleni harc "höseinek" szerepében tetszelegni, a valóságban megpróbáltak kiegyezni a hódítókkal. A megalkuvás gondolatát egy akkoriban általánosan elterjedt szállóige így fejezte ki: "A béke lázadástól, a háború vereségtöl terhes, de a vereség után béke következik, és a béke után nyugalom." A passzív hadviselés népellenes politikája miatt a Kuomintang-csapatok egyik vereséget a másik után szenvedték el. A japán parancsnokság, mint említettük, 1944-ben Kína területén általános támadást tervezett, hogy vasúti összeköttetést létesítsen Peking és Hankou, Kuangcsou és Hankou, valamint Csangsa és Kujlin között, és ezzel hézagmentes kapcsolatot teremtsen Észak-Kínából Dél-Kínába. Egyúttal szerette volna elfoglalni az Egyesült Államok középés dél-kínai légi támaszpontjait; amelyekröl az amerikai légierö Japánt és Tajvant támadta (24. sz. térkép). Annak ellenére, hogy e terv végrehajtására a japán hadvezetés csak 13 hadosztályt jelölt ki, joggal számíthatott sikerre, mert a Kuomintang igen gyengén állt ellen. 1944 márciusában a japánok 50-60 ezer fövel támadást indítottak Honan tartomány (Közép-Kína) ellen. A tartományban 400 ezer fönyi Csang Kaj-sek-ista hadsereg tartózkodott, s többszörös fölénye ellenére vereséget szenvedett. A megszállók könnyüszerrel elfoglalták Csengcsou és Lojang városokat (a Hszücsou-Hszian vasútvonalon). A japánok május 20-án Hunan tartomány északi részén is támadásba mentek át. Itt csapataik 120 ezer föt számláltak. A Kuomintang-csapatok háromszoros túleröben voltak. Ezenkívül az amerikai légierö támogatta öket. Ennek ellenére itt is vereséget szenvedtek. A japánok június 18-án elfoglalták Csangsát, a tartomány székhelyét, Dél-Kína egyik nagyvárosát. A harc hamarosan Kuanghszi tartományban is megkezdödött. A japán csapatok támadást indítottak Kujlin, a tartományi székhely ellen. A város környékén a terep kedvezett a védelemnek. Ám a Kujlint védö 31. hadsereg november 10-én letette a fegyvert. Pej Csung-szi, Kuanghszi tartomány csapatainak parancsnoka megszökött. Az amerikaiak kénytelenek voltak tönkretenni Kujlin körzetében a B-29-es repülögépek számára egymillió dollár költségen épült légi támaszpontjaikat. Kujlin eleste után néhány nap múlva Kujcsou tartományra is átterjedt a harctevékenység. A japán hódítók mélyen behatoltak Kína délnyugati részébe. Közben dél felé nyomultak, és 1944 végén egyesültek Indokína északi részén harcoló csapataikkal. A japán agresszorok 1944-ben Kínában elérték harctevékenységük fö célját. Sikerült összefüggö arcvonalat kialakítaniuk Pekingtöl Singapore-ig, és megszervezniük a szárazföldi közlekedést. Egyidejüleg egy másik feladatot is megoldottak: felszámolták a Középés Dél-Kínában levö amerikai légi támaszpontokat. Az 1944. évi harc eredményei nagyon siralmasak voltak a Csang Kaj-sek-kormányra nézve. A Kuomintang nyolc hónap alatt több mint 200 ezer négyzetkilométernyi területet vesztett el, több mint 60 millió lakossal, 146 nagy és kis várossal, köztük négy tartományi székhellyel (Csangsa, Lojang, Gucsou és Kujlin), hét légi támaszponttal és 36 repülötérrel. A Kuomintang kezén egyetlen nagy kikötö sem maradt. Az 1944. évi hadmüveletek akárcsak az egész háború bebizonyították, hogy a Kuomintang-hadsereg teljesen tehetetlen, és képtelen bármiféle ellenállásra. A japánok csak azért nem zúzták szét véglegesen, mert abbahagyták a támadást. Úgy vélték ugyanis, hogy sikereik nyomán a Kuomintang a diplomáciai "béke"-manöverek során amúgy is kapitulálni fog. A japán imperialisták még 1943. október 30-án "szövetségi szerzödést" írtak alá a nankingi bábkormánnyal, és kihirdették a Kínával szemben követendö úgynevezett "új politikát". E politika lényege az volt, hogy kompromisszumot kell kötni a Csang Kaj-sek-klikkel, és a haditevékenység beszüntetésére kell kényszeríteni. Ez lehetövé tette volna, hogy a japánok a legteljesebben kihasználják Kína anyagi eröforrásait a többi ellenfelükkel vívott háború folytatására. A Csang Kaj-sekkel való kompromisszum gondolata a Koiszo-kormány hatalomra jutásától kezdve (1944. július) a japán államférfiak valamennyi megnyilatkozásában szerepelt. Sigemicunak, az 1943. október 30-i szerzödés nyélbe ütöjének külügyminiszterré és a kelet-ázsiai ügyek miniszterévé történt kinevezését más országok diplomáciai körei úgy értékelték, mint annak bizonyságát, hogy Koiszo kormánya új politikát szándékozik követni Kínát illetöen. A Honan és Hunan tartományokban indított támadással kapcsolatban a japán kormány 1944. július 5-én nyilatkozatot tett közzé, amelyben a következöképpen fogalmazta meg a japán imperializmus célját Kínában: "Mostani kínai hadmüveleteink célja csupán az, hogy elejét vegyük az amerikai és brit agressziós kísérleteknek és uralomnak . . . Japán öszintén csak azt kívánja, hogy állandó jószomszédi viszony és barátság alakuljon ki Japán és Kína között." A Kínában müködö japán fegyveres erök parancsnoksága augusztusban különleges nyilatkozatot tett. Ebben az ugyancsak hazug dokumentumban a japán militaristák azt ígérték a kínai népnek, hogy csapataiknál fenntartják "a könyörületességet és a morált", és lehetövé teszik a kínaiaknak, hogy "békében éljenek". Végül a japán kormány 1944 novemberében visszahívta Kínából Hata marsallt, az expedíciós hadsereg parancsnokát, aki ellenezte a Kuomintanggal való kompromisszumot, és akadályozta a Kínával kapcsolatos "új politikát". A "békemanöverek" azonban eredménytelenek maradtak. Csang Kaj-sek félt a nép haragjától, s nem akart nyíltan lepaktálni a japánokkal. A Csang Kaj-sek-istáknak ezenkívül 1944 második felében feltétlenül látniuk kellett a fasiszta tömb elkerülhetetlen vereségét. Akadályozta a japán-Kuomintang kiegyezést az amerikai imperialisták ellenkezése is, akik osztatlan uralomra törekedtek Kínában. Ennek a feltétele pedig az amerikaiak legádázabb távol-keleti imperialista vetélytársainak, a japán agresszoroknak veresége volt. Így alakult a katonai-politikai helyzet a Kuomintang uralma alatt álló kínai területeken. Teljesen mások voltak az állapotok Kína felszabadult területein. Itt mindenekelött sikeresen megvalósult a japánellenes front programja, amelyben demokratikus reformok és a kínai nép életének megjavítása szerepelt. A néphadseregek nemcsak a japán hódítók elleni harcban, hanem a demokratikus intézkedések végrehajtásában is a hösiesség példaképei voltak. A Senhszi-Kanszu-Ninghszia határterületen még a japán hódítók elleni háború elején választás útján kommunistákból, más pártok képviselöiböl és pártonkívüliekböl koalíciós kormány alakult. Hasonló kormányok léptek hivatalba késöbb minden felszabadult körzetben. A helyi demokratikus hatóságok óriási munkát végeztek a front megsegítésére. A dolgozó tömegek körében visszhangra talált a kommunista pártjelszava: "Mindent a frontnak!". A társadalmi szervezetek segítettek az új hatóságoknak a hadsereg élelmiszerrel és löszerrel való ellátásában, a közszükségleti cikkek gyártásának megszervezésében stb. A felszabadult területeken nagy gondot fordítottak az ipari és mezögazdasági termelés növelésére. Jenanban például az iparban dolgozó munkások száma 300-ról 12 ezerre emelkedett. Sanhszi, Csahar és Hopej körzetében az óriási nehézségek ellenére mezögazdasági felszerelést, festéket, szappant, üveget és más cikkeket kezdtek elöállítani. Jelentös sikereket ért el a textilipar. Minden iskola, közigazgatási intézmény és kórház földet kapott, s ezen zöldséget termelt saját szükségletére. Az új közigazgatás sokat tett az adóés pénzrendszer rendezésére is. A Kínai Kommunista Párt teljesítve még a háború elején vállalt kötelezettségét, a japánellenes front erösítése érdekében megszüntette a földesúri birtokok elkobzását. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a párt általában lemondott az agrárreformról. A párt intézkedett a földbér és a kölcsönkamat leszállítására. A Kuomintang-területeken a maximális kölcsönkamat néha a száz százalékot is elérte, ezzel szemben a felszabadított területeken évi tíz százalékra csökkentették. A demokratikus hatóságok e sokoldalú tevékenysége biztosította a 8. hadsereg és az Új 4. Hadsereg eredményes harctevékenységét. Igen nagy népszerüségük lehetövé tette, hogy a kommunista párt önkéntesekböl új egységeket és magasabbegységeket szervezzen. A néphadseregek létszáma állandóan növekedett. Kialakult a néppel való igazi egységük és együttmüködésük. A kommunista párt a hódítókkal szembeni elszánt ellenállás politikájával elérte, hogy a háború során szertefoszlott a japán imperialisták legyözhetetlenségének regéje. A kommunisták belenevelték a néptömegekbe a saját erejükbe, az agresszorok teljes legyözésébe vetett hitet. A Kuomintanggal ellentétben, amely az 1937. július 7-i elötti helyzet visszaállítását tüzte ki feladatul ami azt jelentette, hogy lemondott a Japán által 1931-ben elfoglalt Északkelet-Kínáról -, a kommunista párt kiadta a jelszót: "Verjétek az ellenséget a Jalu folyó partjáig!" "Semmiféle kompromisszumot a hódítókkal!" s ennek jegyében dolgoztak a kínai kommunisták. A kínai nép hösi harca lelkesítette az indokínai, burmai, indonéziai, Fülöp-szigeteki hazafiakat és a többi ázsiai ország népét. Az ezekben az országokban élö kínaiak hösiesen küzdöttek a közös ellenség ellen. Így a Fülöp-szigeteki Hukbalahap-hadseregben harcolt a 48. kínai század (hadrendi száma az Új 4. és a 8. Kínai Néphadsereg hadrendi számának összevonásából keletkezett). A felszabadult területek lakosaival együtt harcoltak a megszállók ellen a japán hadifoglyok is. Sandzo Noszaka, a Japán Kommunista Párt egyik vezetöje, aki Jenan városban tartózkodott, 1942-ben a népi csapatok támogatásával Háborúellenes Japán Ligát szervezett. Ez 1944-ben átalakult a Japán Nép Felszabadításának Szövetségévé. Ez a szervezet fogta össze a Kína szabadságáért harcolók soraiba állt japán hadifoglyokat. A szövetségen kívül nagy munkát végzett a hadifoglyok között a Jenanban alakított Japán Munkás-Paraszt Iskola, amelynek más felszabadult területeken is voltak fiókszervezetei. Ezek a tények az ázsiai népek haladó eröinek nemzetközi szolidaritását tanúsítják az imperialista agreszszorok elleni harcban. 1944-ben jelentösen megélénkült a felszabadult területek csapatainak harctevékenysége. A kommunista párt vezetösége azt a feladatot tüzte a népi fegyveres erök elé, hogy 1944-ben újabb területeket szabadítsanak fel Kína középsö, északi és déli részén. A népi csapatok e parancs végrehajtása során nagy gyözelmeket arattak. Az észak-kínai arcvonalakon Csu Te parancsnoksága alatt harcolt a 8. hadsereg. Nagy sikereket értek el e hadseregnek azok a magasabbegységei, amelyeknek Lo Zsung-huan volt a parancsnoka. A tavaszi támadás idején Santung tartomány középsö részén szétzúzták a nankingi bábkormány hadseregének 13 ezredét, megtisztítottak 12 ezer négyzetkilométer kiterjedésü területet, amelyen 300 ezer lakos élt. A santungi körzet csapatai elfoglalták Csiauhszient. A népi csapatok a Pohaj-öböl környékén felszabadítottak négy, több mint négymillió lakosú járást, és megsemmisítettek több mint 12 ezer ellenséges katonát és tisztet. A nyári támadás alatt a santungi körzet csapatai szilárdan megvetették lábukat a tartomány középsö részében. Sikeresen harcoltak a néphadseregek Santung tartomány tengermelléki és déli részében is. A nyári és öszi támadás idején itt 17 ezer ellenséges katonát és tisztet semmisítettek meg, és mintegy 1 millió 500 ezer lakost szabadítottak meg a megszállók jármától. A santungi felszabadult körzet csapatai 1944-ben megsemmisítettek több mint 36 ezer, és foglyul ejtettek több mint tízezer ellenséges katonát és tisztet, s több mint 7 millió 400 ezer lakosú óriási területet tisztítottak meg az ellenségtöl. Jelentös sikereket értek el a Sanhszi, Csahar, Hopej felszabadult körzet csapatai Ne Zsung-csen parancsnoksága alatt. 1944-ben kiverték az ellenséget 1500 megerödített helységböl, és több mint 5000 falut szabadítottak fel. A japánokat elkergették Hopej tartomány középsö részéböl, amelyet azok 1940-ben foglaltak el. Az e körzetben harcoló csapatok gyözelmei nagy hatással voltak az ÉszakkeletKínában folyó harc menetére. A Sanhszi, Hopej, Santung, Wonan felszabadult körzet csapatai Liu Po-cseng parancsnoksága alatt a tavaszi támadás során sok járási székhelyröl kergették el a japánokat. Júliustól szeptemberig három nagy támadó hadmüveletet hajtottak végre Honan tartomány északi részén a Huangho (Sárga) folyótól északra és megsemmisítettek 37 ellenséges erödítményt. A Huangho folyótól délre támadó népi csapatok veszélyeztették a peking-hankoui és a lihaji vasútvonalat. Liu Po-cseng csapatai 1944-ben több mint ezer megerödített helységet és hét járási székhelyet foglaltak el, s több mint ötmillió embert szabadítottak fel. Ugyancsak nagy eredményeket értek el Lüj Cseng-cao népi csapatai is a sanhsziszujüani felszabadult körzetben. Közép-Kína felszabadult területein tevékenykedett az Új 4. Hadsereg Csen Ji parancsnoksága alatt. Ezen a vidéken több mint 140 járás volt, több mint 30 millió lakossal. 1944-ben sikeresen folytatták támadásukat a dél-kínai partizánosztagok, különösen a kuangtungi népi partizán-magasabbegység tungcsiangi hadoszlopa. Létszáma egy év alatt ezerröl több mint tízezer före növekedett. A partizánok diverziókat hajtottak végre Hsziangkang (Hong Kong) körzetében, zavarták az ellenség vasúti és közúti közlekedését. A dél-kínai partizánok egy év alatt húsznál több japán büntetö expedíciót semmisítettek meg, megöltek mintegy 2600 ellenséges katonát és tisztet, s elfoglaltak 23 megerödített helységet. A népi csapatok harctevékenységet kezdtek Hajnan-szigetén, s itt nagy területet szabadítottak fel, több mint 1 millió 500 ezer lakossal. 1944-ben a kínai néphadseregek igen sok csatát vívtak. Ezekben a japánok és a nankingi bábkormány csapatai több mint 260 ezer halottat és sebesültet, s mintegy 600 ezer foglyot vesztettek; 30 ezer ember átállt a néphadseregek oldalára. Az ellenségtöl elhódított terület nagysága meghaladta a 80 ezer négyzetkilométert, és több mint 12 millió embert szabadítottak fel. A népi csapatok harcképességét még az Asuhi shimbun címü japán lap is kénytelen volt elismerni. Ezt írta: "Legnagyobb ellenségünk: a kommunista hadsereg. Észak-kínai harcaink 70 százalékát vele vívtuk; a csungkingi hadsereg (Csang Kaj-sek hadserege a szerk.) elvesztette harci akaratát." A japán agresszor elleni háborúban Kínában a kommunistákkal az élükön kibontakoztak és megszilárdultak a demokratikus erök. Csang Kaj-sek klikkje úgy vélekedett, hogy csak külsö támogatással tud leszámolni velük, minthogy saját lehetöségei erre nyilvánvalóan nem voltak elegendök. Addigra teljesen világossá vált, hogy kire számítottak a kínai reakciósok: az amerikai imperialistákra. Ezek arra készültek, hogy a Csang Kaj-sek-kormány segítségével megvetik lábukat Kínában. Az amerikai monopóliumok világuralmi terveiben fontos helyet foglalt el Kína megszerzése. Az amerikai kormány kínai politikájára a háború elsö éveiben nagy hatással voltak a szövetségesek csendesóceáni katonai balsikerei. Az amerikai-angol csapatok helyzetének könnyítése végett az Egyesült Államok a Japán elleni háborúban igyekezett felhasználni a kínai hadseregeket. Éppen ezért az Egyesült Államok kormánya annak idején többször is visszatartotta Csang Kaj-seket attól, hogy harcot indítson a kommunista párt vezette fegyveres erök ellen. Ha abban az idöben új, nagy polgárháború robban ki, ennek csak a japánok látták volna hasznát, mert elvonta volna Kína figyelmét az elsörendü fontosságú feladatról: az agresszor elleni harcról. A helyzet 1944-re megváltozott. Az Egyesült Államok kiheverte a háború elején elszenvedett katonai vereségeit. A csendes-óceáni haditevékenység súlypontja kezdett eltolódni közvetlenül a japán partok felé. Az Egyesült Államok vezetö köreit nyugtalanították a kínai néphadseregek sikerei, bár ez utóbbiak jelentös eröt képviseltek a japánok elleni harcban. Annak ellenére, hogy Japán még korántsem volt legyözve, az amerikai politikában egyre jobban elötérbe került a kínai forradalmi erök letörésének feladata. Az amerikai imperialisták azonban úgy vélték, hogy a polgárháborút gondosan elö kell készíteni, és ügyesen kell megválasztani kirobbantásának idöpontját. A kínai helyzet alapos tanulmányozására az Egyesült Államok kormánya 1943 végén egy csoport távol-keleti szakértöt küldött Kínába. Az amerikai megfigyelök jelentései vigasztalanok voltak. "A Kuomintang és a generalisszimusz helyzete jelenleg gyengébb, mint valaha az elmúlt tíz év alatt írta egyikük . . . Mindenütt általános reménytelenség, rossz erkölcsi szellem. A központi kormány hatalma a nagyvárosokon kívül gyengülöben van. A korrupció példátlan méretekben tetötöl talpig áthatja és demoralizálja az egész kormányt és a katonai szervezetet . . ." Az amerikaiak azt is kénytelenek voltak beismerni, hogy a japánok képtelenek megsemmisíteni a kommunista csapatokat, hogy a kommunisták túlélték a tízéves polgárháborút és a japán támadás hét évét. Túlélték nemcsak az ellenség nyomását, amely erösebb volt annál, amit a kínai központi kormány eröinek kellett kiállniuk, hanem azt a kegyetlen blokádot is, amelyet Csang Kaj-sek kényszerített rájuk". A Kuomintang-rendszer válságával kapcsolatban Roosevelt elnök helyettesét, Henry Wallace-t Csungkingba küldte. Wallace 1944 júniusában a Kuomintang-vezetökkel folytatott tárgyalásain nyomatékosan tanácsolta nekik, hogy "legyenek a lehetö legerélyesebbek és elörelátók, hogy elkerüljék az oroszországi Kerenszkij-kormány sorsát". Az önzö célokat követö amerikai kormány a Kuomintang megmentésére és uralmának tartósítására törekedett, s ehhez kész volt a szükséges segítséget megadni. Wallace Csang Kaj-sektöl engedélyt kapott, hogy az amerikaiak korlátlanul beavatkozhassanak Kína belügyeibe. 1944-ben Kínába küldték Huarley tábornokot, az amerikai burzsoázia legagresszívabb és legreakciósabb köreinek képviselöjét. Amint megérkezett Csungkingba, megkezdte annak a nagyszabású programnak a végrehajtását, amelynek célja végsö fokon az ország nemzeti felszabadító mozgalmának elfojtása volt. Az amerikai misszió fö feladatának azt tekintette, hogy segítse gondosan felkészülni a Kuomintang-kormányt az új polgárháborúra. Stilwell tábornokot, a Kínában harcoló amerikai csapatok parancsnokát aki továbbra is azt követelte Csang Kaj-sektöl, hogy maximális eröbevetéssel harcoljon Japán ellen szeptemberben visszahívták. Utóda, Wedemeyer tábornok föként azzal foglalkozott, hogy a néphadseregek ellení háborúra készítette elö a Kuomintang-csapatokat. Így tehát az amerikai kormány bár a távol-keleti agresszor elleni döntö ütközetek még hátra voltak, és Kína területén még megszálló csapatok tartózkodtak Kuomintang-Kínát lényegében törölte a japánellenes háború aktív eröinek jegyzékéröl. Huarley tábornok megpróbálta álcázni küldetésének igazi célját, s "közvetített" a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt közti tárgyalások során. Az Egyesült Államok e politikai manöverével azt a látszatot igyekezett kelteni, mintha ö mentette volna meg az országot a polgárháborútól. Ezenkívül a "közvetítö" szerepét játszó amerikai megbízottak 1944 végén azt szerették volna elérni, hogy a kommunista párt rendelje alá a népi csapatokat a Kuomintangnak. Ennek fejében a kommunistáknak néhány helyet ígértek a Nemzeti Védelmi Tanácsban. Ez a politikai trükk azonban már kezdetétöl fogva kudarcra volt ítélve. A további harcokban a kínai népet saját tapasztalatai gyözték meg arról, hogy az amerikai imperializmus ugyanolyan ádáz ellensége, mint a japán. Az 1944. év, a csendes-óceáni háború harmadik éve, a szövetségesek növekvö sikerei jegyében telt el. A japán haditengerészeti flotta és légierö súlyos veszteségeket szenvedett. A szövetségesek ellenörzésük alá vették a Csendes-óceán középsö és délnyugati részének majdnem valamennyi szigetét és ÉszakBurmát. A harctevékenység áttevödött a Dél-kínai-tengerre és a dél-tengeri övezetre. Erösen megnehezült a japán hadászati nyersanyagszállítás a délkelet-ázsiai országokból. Az amerikai hadászati légierö megkezdte a támadásokat a tulajdonképpeni japán szigetek ellen. Az év eredményei azonban azt mutatták, hogy Japán továbbra is veszélyes ellenfél, mert szárazföldi hadserege nagy eröt képvisel. Az anyaországban, továbbá Koreában és Kínában állomásozó japán csapatok még képesek voltak arra, hogy szívósan ellenálljanak a szövetséges csapatoknak. Ezenkívül a japánok új magasabbegységek és egységek szervezését tervezték, és arra készültek, hogy országuk egész lakosságát bevonják a fegyveres harcba. Megkezdték az amerikai hajók elleni Kamikaze-repülögépek tömeggyártását. Kínában a japán agresszorok nemcsak azért tudtak bizonyos célokat elérni, mert jelentös szárazföldi eröik voltak, hanem mert a Kuomintang-kormány áruló politikája is segítette öket. Kínában a megszállók ellen csak a kommunista párt által vezetett néphadseregek harcoltak elszántan. Ellentétben a kuomintangistákkal, a kínai kommunisták következetesen megvalósították a japánellenes nemzeti front politikai és katonai programját. A felszabadult területeken létrejöttek és megszilárdultak a demokratikus hatalmi szervek. Ezek különös gondot fordítottak arra, hogy javítsanak a lakosság anyagi helyzetén, és önfeláldozó harcra mozgósítsanak a japán hódítók ellen. A haditevékenység során a kínai felszabadult területek néphadseregei és partizánjai megmutatták, hogy milyen erös a szabadságért harcoló nép. A Kínai Kommunista Pártnak az volt a véleménye, hogy a japán imperialistákat csak népháborúban lehet legyözni. A Kuomintang-klikk éppen ettöl a háborútól félt. Az amerikai-angol vezetö körök jól tudták, hogy a csendes-óceáni háború sorsa nagymértékben függ a kontinensen levö japán fegyveres erök szétzúzásától, elsösorban pedig az Északkelet-Kínában állomásozó Kvantung-hadsereg megsemmisítésétöl. 1944-ben többször tettek is ilyen kijelentéseket. E nehéz feladat végrehajtását a Szovjetunió segítségével képzelték el. Ahogyan romlott katonai-politikai helyzetük, a japán vezetö körök 1944 második felében erös diplomáciai "béke"-kampányba kezdtek az antifasiszta koalíció körében. Ennek célja a koalíció felbomlasztása volt. A japán imperialisták elhatározták, hogy felhasználják azokat az angol és amerikai reakciós eröket, amelyek 1944-ben felszólították kormányukat, hogy egyezzék ki Japánnal. Angliában például 1944 tavaszán egyes üzletemberek és parlamenti képviselök úgy nyilatkoztak, hogy Japánnal kompromisszumos békét kell kötni. E csoport vezetöi nyíltan hangoztatták, hogy a japán militarizmus szétzúzása megerösíti a kommunizmus pozícióit, a Japánnal kötött kompromisszumos béke pedig lehetövé teszi, hogy Japánt a jövöben kommunistaellenes támaszponttá építsék ki. Az amerikai és angol kormánynak azonban számolnia kellett a demokratikus erökkel, amelyek állhatatosan követelték a fasiszta agresszorok szétzúzását. De még az amerikai és angol monopoltökéseknek is kapóra jött volna Japán feltétel nélküli fegyverletétele, mert a háború ilyen befejezése azt jelentette volna, hogy távolkeleti fö imperialista versenytársuk vereséget szenvedett. Az antifasiszta koalíció a Szovjetunió és a koalíció többi tagja közti viszony bonyolultsága ellenére továbbra is sikeresen megoldotta az elötte álló feladatokat. A német és a japán diplomácia minden bomlasztási kísérlete kudarccal végzödött.








Találat: 2442