A tengeri környezet védelme

A tengerjog 1958. évi kodifikációja még csak röviden foglalkozott a tenger­szennyezés problémáival. Ez­zel szemben az 1982. évi tengerjogi egyezménynek "a tengeri környezet védelme és megóvása" c. XII. része közel 50 cikkben rendelkezik az álla­mok jogairól és kötelezettségeiről a tengerszennyezés területén. Ezen ön­magában is imponáló mértékű nemzetközi jogi szabályozás ugyanakkor 616e47g csak keretjellegű, a tengerszennyezés különböző aspektusaival foglalkoznak az ENSZ egyik szakosított intézménye, a Nemzetközi Tengerészeti Szerve­zet (IMO) égisze alatt létrejött generális sokoldalú egyez­mények. Ezek a következők: a hulladékok és más anyagok tengerbe ömlé­séről szóló 1972. évi londoni egyezmény, melyet az 1996. évi londoni jegyzőkönyv - az ez utóbbihoz csatlakozó államok vonatkozásá­ban - fel fog váltani, a hajók által okozott szennyezés megelőzéséről szó­ló egyezmény, az ún. MARPOL, az 1990. évi londoni egyezmény az olajszennyezésre (balesetre) való felkészülés, válasz és együttműködés tárgyában, valamint a felelősségi tár­gyú egyezmények: a szénhidrogén-szennyezéssel okozott károk miatti pol­gári jogi felelősségről szóló 1969. évi brüsszeli egyezmény, a nemzetközi olajkár kompenzációs alapról szóló 1971. évi egyezmény, a tengerfenék ás­ványkincseinek kutatásából és kiaknázásából származó károk miatti felelős­ségről szóló 1977. évi londoni egyezmény, végül az 1996. évi londoni egyezmény a különösen veszélyes anyagok szállításával kapcsolatos felelős­ségről.

Ezen kívül vannak regionális egyezmények, melyek egy részét az ENSZ Környezeti Programja (UNEP) regionális tengerprogramja keretében hoztak létre, az alábbi tengerekre:

Földközi-tengeri egyezmény (Barcelona 1976, kiegészítve Athénben 1980-ban és Genfben 1982-ben),

Perzsa-öböl (Kuwait 1978),

Guineai öböl (Abidjan 1981),

Délkelet Csendes-óceán (Lima 1981, kiegészítve a szárazföldi erede­tű szennyezésről szóló 1983. évi quitói jegyzőkönyvvel),

az Adeni öböl és a Vörös-tenger (Dzsidda, 1982),

a Karib-tenger (Cartagena, 1983),

a kelet-afrikai régió tengerei és parti környezetének védelméről, hasznosításáról és fejlesztéséről szóló 1985. évi nairobi egyezmény (kiegészítve a flóra és fauna védett térségeire vonatkozó jegyzőkönyvvel),

Déli Csendes-óceán (Noumea, 1986).

Vannak ezen kívül az UNEP-től független regionális egyezmények is, p1.:

az 1990. évi lisszaboni megállapodás az Atlanti-óceán Marokkótól az északi francia partokig terjedő zónájában (a 4 parti állam kizárólagos gazdasági övezetében) a kőolaj és más káros anyagok által okozott szennyezés elleni védelemről,

az 1991. évi egyezmény az Adria tengeri együttműködésről, az 1992-ben Párizsban kötött - több korábbi egyezmény helyébe lépő - Északkelet Atlanti-óceáni egyezmény,

az 1992. évi fekete-tengeri egyezmény és az 1992. évi balti-tengeri egyezmény

A tengeri környezet védelmére irányuló nemzetközi jogalkotás fejlő­désében - a környezeti problémák általános fel- és elismerésén kívül - fontos szerepet játszottak a tengeri balesetek. Az 1982. évi tengerjogi egyezmény felöleli - ha nem is egyenlő mértékben - a ten­gerszennyezés valamennyi forrását, nevezetesen a hajók által okozott -, a szárazföldi eredetű -, a szennyező anyagok elsüllyesztésével keletkező, a tengeri bányászattal okozott és a levegőből származó szennyezéseket. A generális sokoldalú és regionális egyezmények vagy meghatározott szennyezésre vonatkoznak, vagy pedig a keretjellegű regionális egyez­ményt fokozatosan kiegészítik jegyzőkönyvekkel. Kiemelendő az is, hogy az egyezmények tartalma modernizálódott, a vállalt kötelezettségek szigorodtak. E folyamat jól jellemezhető akár az 1972. évi londoni egyezmény és az 1996. évi londoni jegyzőkönyv, akár az 1992. évi párizsi egyezmény és előzményei összehasonlításával. A moder­nizáció jeleként értelmezendő olyan új jogelvek megjelenése, mint az elő­vigyázatosság vagy a "szennyező fizet" elvek.

Az előzőek alapján belátható az, hogy ma már nem csak egy rendkívül általános jellegű kötelezettség létezik, jelesül az, hogy az államok kötelesek megóvni és megvédeni a tengeri környezetet, ennek érdekében külön-­külön és együttesen megfelelő intézkedéseket tenni a különféle fajtájú ten­gerszennyezések megelőzésére, csökkentésére és ellenőrzésére, ezen kívül kötelesek együttműködni, hanem e kötelezettségek egyre nagyobb mérték­ben konkretizálódnak. A nemzetközi közösség tagjai nemcsak jogalkotás­ra, valamint igazgatási és műszaki intézkedések meghozatalára kötelesek, hanem az effektivitás biztosítása érdekében kialakultak a végrehajtás mó­dozatai is, ide értve a szennyező feletti joghatóságok gyakorlásának szabá­lyait is. Ez utóbbi vonatkozásában különösen az 1982. évi egyezmény tar­talmaz részletes rendelkezéseket, p1. a hajók által okozott szennyezésre előírja - a lobogó államának joghatóságán kívül - a károsult parti állam és az ún. kikötői állam joghatóságát is, ez utóbbira bízva a közérdek érvény­re juttatását. A tengerszennyezési egyezmények (és különösen az 1982. évi egyezmény) fontos jellemzői közé sorolandók egyrészt a különböző szer­ződések közötti viszony meghatározása, másrészt a felek együttműködé­sének intézményesítése (általában a felek konferenciájának és titkárságának létrehozásával).

A szennyezéssel okozott károk miatti felelősségről az 1982. évi egyezmény úgy rendelkezik, hogy az állam csak valamely nemzetközi kötelezettségének megsértése miatt felel, azaz az állam nemzetközi felelőssége a nemzetközi felelősség általános intézménye szerint alakul. Az előzőekben említett kárfelelősségi egyezmé­nyek a konkrét károkozó (a tulajdonos, az üzembentartó) nemzetközi ma­gánjogi felelősségét állapítják meg. Lehetséges egyetemleges felelősség töb­bes károkozásnál. E felelősség objektív jellegű, a károkozó ugyanakkor különböző kimentési okokra (p1. háborús cselekmények, vis maior, a káro­sult szándékos cselekvése vagy mulasztása) hivatkozással mentesülhet a fele­lősség alól. A fizetendő kártérítés összege maximálva van, de ha a kár eset­leg ennél nagyobb, akkor esetenként egy nemzetközi alaptól lehet jóvátételt igényelni (p1. a nemzetközi olajkár kompenzációs alapról szóló 1971. évi egyezmény, az 1996. évi veszélyes és mérgező anyagok alap). Ezen kárfele­lősségi egyezmények ezen kívül kötelező biztosítást is előírnak.