online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

Online dokumentumok - kep
  

JAPÁN FEGYVERLETÉTELE. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ VÉGE

történelem



felso sarok

egyéb tételek

jobb felso sarok
 
USA kialakulasa (1775-1783)
Kronológia iszlam
A köztarsasag valsaga Rómaban, megoldasi kísérletek
A KATONAI-POLITIKAI HELYZET A TÉLI TÁMADÁS KEZDETEKOR
Reformació és ellenreformació Európaban
A Szafavida Birodalom - iszlam
Móricz Zsigmond (1879-1942) novellisztikaja
Az ezoterikus mozgalmak - iszlam
A NÉMET FASISZTA CSAPATOK SZÉTZÚZÁSA KELET-POROSZORSZÁGBAN
MAGYARORSZÁG FELSZABADÍTÁSÁNAK BEFEJEZÉSE
 
bal also sarok   jobb also sarok

JAPÁN FEGYVERLETÉTELE. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ VÉGE 


1. Japán fegyverletétele A szovjet csapatoknak a Kvantung-hadseregre mért megsemmisítö csapásai gyökeresen megváltoztatták a távol-keleti katonai és politikai helyzetet. A Szovjetunió hadba lépésének eredményeképpen kialakult új eröviszonyok reménytelenné tették a japán imperialisták elle 131j92b nállását. Az ö szempontjukból azonban ez nemcsak az eröviszonyok kérdése volt. A japán uralkodó körök attól tartottak, hogy az országban forradalom robban ki. Mindenáron szerették volna elkerülni, hogy a szovjet csapatok Japán területére lépjenek. Japán történészek megállapítása szerint az ország ". . . uralkodó körei nem a háborús vereségtöl tartottak leginkább, hanem attól, hogy a vereség folytán esetleg zavargásokra és forradalomra kerül sor". A legfelsö haditanács augusztus 9-i ülésén Suzuki miniszterelnök kijelentette: "A Szovjetunió ma reggeli hadba lépése végleg kilátástalan helyzetbe hoz bennünket és lehetetlenné teszi a háború folytatását." Ezen az ülésen megvitatták, milyen feltételekkel kész Japán elfogadni a potsdami nyilatkozatot. Bár voltak bizonyos nézeteltérések, abban mégis egyetértettek, hogy mindenekelött a császári rendszert kell megmenteni. Azok, akik a "béke híveinek" nevezték magukat Fumimaro Konoye, Kantaro Suzuki, Koichi Kido, Shigenori Togo és mások -, azt vallották, hogy a császári rendszer fenntartása és a forradalom elkerülése érdekében haladéktalan fegyverletételre van szükség. A katonai körök képviselöi ezzel szemben ragaszkodtak a háború folytatásához. Haladó japán történészek a következöképpen magyarázzák Japán kormányférfiainak azt a törekvését, hogy mindenáron, minden lehetö módon megmentsék a monarchiát, és megóvják Hirohito császárt Hitler és Mussolini sorsától: "A császári rendszer személyesítette meg a japán kapitalizmus agresszív jellegét, amely születése pillanatától jellemezte. Agresszív háborúk folytatása volt az egyetlen eszköz, amelynek segítségével a császári rendszer megvalósíthatta fasiszta uralmát. Erös gerince volt a kizsákmányoló osztályok diktatúrájának, amely a tökések és a földesurak érdekeit védte. Ez a rendszer kirobbantotta és egyre szélesítette a háborút, hogy a kapitalizmust kijuttassa a válságból; a hadsereg és a rendörség segítségével a monarchia kíméletlenül elfojtotta a munkások és parasztok forradalmi mozgalmát." A japán uralkodó körök ezért tették függövé a potsdami nyilatkozat elfogadását a japán monarchista rendszer fennmaradásától. Augusztus 10-én a legfelsö haditanács elfogadta a szövetséges hatalmaknak átnyújtandó nyilatkozatnak Suzuki és Togo javasolt szövegét, amelyet a császár is jóváhagyott: "A japán kormány kész elfogadni az ez év július 26-i Nyilatkozat feltételeit, amelyhez a szovjet kormány is csatlakozott. A japán kormány úgy értelmezi, hogy ez a Nyilatkozat nem tartalmaz a császárnak, mint Japán szuverén uralkodójának elöjogait csorbító követeléseket. A japán kormány határozott választ kér erre vonatkozólag." A Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Kína kormánya augusztus 11-én válaszolt a japán nyilatkozatra. A válaszban leszögezték, hogy a császár és a japán kormány hatalmát a fegyverletétel pillanatától a szövetséges hatalmak föparancsnokának fogják alárendelni; hogy a császárnak biztosítania kell a fegyverletétel feltételeinek aláírását; hogy Japán kormányzati formáját a potsdami nyilatkozatnak megfelelöen-végsö soron a nép szabadon kifejezett akarata dönti majd el; hogy a szövetséges hatalmak fegyveres eröi Japánban maradnak mindaddig, míg meg nem valósulnak a potsdami nyilatkozatban kifejtett célok. Most már végleg dönteniük kellett a japán imperialistáknak. Az uralkodó körökben újból megindult a vita. Közben Északkelet-Kínában heves harcok dúltak. Augusztus 10-én Korechika Anami japán hadügyminiszter felhívást intézett a csapatokhoz, amelyben hangsúlyozza, hogy "véget kell vetni a szent háborúnak". A tokiói rádió augusztus 12-én a következö hírt közölte: "A császári hadsereg és hajóhad, a hazának és a császár öfelségének a védelmére felszólító legfelsö parancsot teljesítve, mindenütt aktív harctevékenységet kezdett a szövetségesek ellen." De semmiféle "legfelsö parancs" sem változtathatott már a kialakult helyzeten: a japán imperializmus büszkeségét, a Kvantung-hadsereget katasztrófa érte. Augusztus 14-én reggel a szövetségesek repülögépei Japán-szerte röplapokat szórtak le, amelyeken ismertették a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Kína válaszát a japán kormány elsö nyilatkozatára. Mivel a lakosság így tudomást szerzett a fegyverletételre vonatkozó tárgyalásokról, az uralkodó felsö körökben még nagyobb zavar támadt. Japán vezetöi rettenetesen féltek magától a néptöl. "Rendkívül komolyra fordult a helyzet . . . és attól tartottam vallotta be Koichi Kido -, hogy ez általános zavargásokhoz vezet . . . A császárnak is ez volt a nézete, és szilárd elhatározásra jutott." Még aznap a legfelsö haditanács és a kormány közös ülésén a császárjelenlétében megszületett a döntés Japán feltétel nélküli fegyverletételéröl. A Potsdami Nyilatkozat feltételeinek elfogadására vonatkozó császári rendeletben a fö súlyt a "nemzeti államrendszer" fenntartására helyezték. A császár azt követelte, hogy a japán nép "tovább gyarapítsa e rendszer dicsöségét". Augusztus 15-én hajnalban a háború folytatásának hívei lázadással próbálkoztak. Az összeesküvök egy örhadosztály eröivel elfoglalták a császári palotát. Persze, eszük ágában sem volt a császár "szent személye" életére törni. Azt a gramofonlemezt keresték, amelyre felvették Hirohitónak a háború beszüntetésére vonatkozó beszédét. Egyik céljuk az volt, hogy eltávolítsák a kormányból azokat a minisztereket, akik a "béke hívei". Augusztus 15-én reggelre azonban a puccsot sikerült elfojtani. Azon a napon Japán lakossága, az ország történetében elöször hallotta a rádióban a császárt beszélni (hangfelvételröl). Jellemzö, hogy már akkor, de föleg a háború utáni években, a japán uralkodó osztályok buzgón hangsúlyozták a császár "különleges szerepét" az 1945. augusztus 9-15-i eseményekben. Megállapításuk szerint Japán a "császár akaratából" e "humánus" és "békeszeretö" uralkodó akaratából -, nem pedig a hadszíntéren kialakult helyzet hatására jelentette be a fegyverletételt. Ezt a hamis beállítást a japán revansisták késöbb felhasználták. A Szovjetunió és nyugati szövetségesei között nézeteltérések támadtak a japán kormány fegyverletételi nyilatkozatának értelmezésében. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia augusztus 14-ét és 15-ét a háború utolsó napjainak tekintette. A hivatalos angol-amerikai burzsoá történetírásba 1945. augusztus 14-e került be a "Japán fölötti gyözelem napja"-ként. Japán abban az idöben csakugyan befejezte a haditevékenységet az amerikai-angol csapatok ellen. Északkelet-, Észak-, Közép-Kína, Korea, DélSzahalin és a Kuril-szigetek területén azonban még tartott a háború. A japán kormány azt remélte, hogy augusztus 14-i nyilatkozatával megállíthatja a Vörös Hadsereg további elönyomulását. De csak a szovjet csapatok gyors elöretörése kényszerítette a japán területrablókat a megadásra. Amikor megérkezett a hír, hogy Japán kész letenni a fegyvert, felvetödött a kérdés, hogy kit nevezzenek ki a szövetséges csapatok távol-keleti föparancsnokává. Ennek a hatáskörébe utalták ugyanis a japán fegyveres erök általános fegyverletételének fogadását. Az Egyesült Államok kormánya augusztus 12-én erre a posztra MacArthurt javasolta. A szovjet kormány egyetértett a javaslattal és Gyerevjanko altábornagyot nevezte ki a Szovjetunió képviselöjévé a szövetséges hadseregek föparancsnoka mellé. 1945. augusztus 15-én az amerikaiak kidolgozták az úgynevezett "1. sz. általános parancs" tervét, amelyben az egyes szövetséges hatalmak a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Kína és Nagy-Britannia számára kijelölték azt a körzetet, amelyben a japán csapatok fegyverletételét fogadják. A parancs, a többi között, azt irányozta elö, hogy a távol-keleti szovjet fegyveres erök föparancsnokának az Északkelet-Kínában, a Korea északi részében (a 38. szélességi foktól északra) és a Dél-Szahalinban müködö japán csapatok adják meg magukat. A Koreában a 38. szélességi foktól délre levö japán csapatok fegyverletételét az amerikaiaknak kellett fogadniuk. A haditevékenység során az amerikai hadvezetés nem volt hajlandó ott deszanthadmüveletet végrehajtani, a szovjet fegyveres erökkel való együttmüködés végett. Marshall tábornok ezzel kapcsolatban a potsdami konferencián kijelentette, hogy az amerikaiak nem készültek fel ilyen hadmüvelet végrehajtására, hogy "jelenleg ez a hadmüvelet nagy kockázattal járna, mert az Egyesült Államoknak nincsenek támaszpontjai Japánban". Az amerikai hadvezetés célszerübbnek látta, ha csapatait mindenféle kockázat nélkül és kizárólag imperialista célokkal csak a háború befejezése után teszi partra Koreában. A szovjet kormánynak általában nem volt kifogása az "1. sz. általános parancs" tartalma ellen, de elöterjesztett néhány módosító javaslatot. Azt kérte, hogy ahhoz a körzethez, ahol a japán fegyveres erök a szovjet csapatoknak adják meg magukat, csatolják hozzá, teljes egészükben a Kuril-szigeteket, amelyeknek a jaltai határozat értelmében a Szovjetunió birtokába kellett kerülniük, ezenkívül még Hokkaidó-sziget északi felét. Az Egyesült Államok kormánya semmiféle ellenvetést nem tehetett a Kuril-szigetekre vonatkozó szovjet javaslatot illetöen, mivel ezt a kérdést Jaltában már eldöntötték. A Szovjetuniónak a Kurilszigeteken a japán csapatok heves ellenállásán kívül mégis le kellett küzdenie az Egyesült Államok uralkodó köreinek diplomáciai támadását is. Az amerikai vezetö körök megpróbálták kijátszani a jaltai konferencia határozatait. 1945. augusztus 18-án a Kuril-szigeti hadmüvelet megkezdése napján a szovjet kormányhoz üzenet érkezett Truman amerikai elnöktöl a következö megállapítással: ". . . az Egyesült Államok kormánya jogot kíván formálni arra, hogy a Kuril-szigetek egyikén, lehetöleg a központi csoportban, katonai és kereskedelmi célokra légi támaszpontokkal rendelkezzék, amelyeket repülögépek és hidroplánok vennének igénybe". A Szovjetunió határozottan visszautasította az Egyesült Államoknak ezt az igényét. Ami Hokkaidót illeti, az Egyesült Államok kormánya visszautasította a szovjet javaslatot, és ragaszkodott ahhoz, hogy a japán fegyveres erök a tulajdonképpeni Japánnak mind a négy szigetén (Hokkaidó, Honshú, Shikoku és Kyúshú) MacArthur tábornoknak adják meg magukat. Az Egyesült Államok formailag nem rekesztette ki a szovjet csapatokat Japán ideiglenes megszállásából. "MacArthur tábornok közölte Truman elnök a tulajdonképpeni Japán azon részének ideiglenes megszállására, amelynek megszállását a szövetségesek kapitulációs feltételeinek megvalósítása érdekében szükségesnek tartja, szimbolikus szövetséges fegyveres eröket fog felhasználni, s ezek között természetesen lesznek majd szovjet fegyveres erök is." A valóságban azonban az Egyesült Államok természetesen arra törekedett, hogy Japánt a maga egyoldalú ellenörzése alá helyezze. Ez teljesen világosan kitünt Trumannak abból a beszédéböl, amelyet 1945. augusztus 16-án Washingtonban egy sajtókonferencián mondott. Kijelentette, hogy Japánt nem fogják Németországhoz hasonlóan megszállási övezetekre felosztani, hogy Japán egész területe az amerikai parancsnokság ellenörzése alatt lesz. Az Egyesült Államok kormányának a Japán területén levö japán csapatok fegyverletételének fogadása kérdésében elfoglalt álláspontja azt jelentette, hogy az amerikai kormány elveti a háború utáni Japán szövetséges ellenörzését, amelyet az 1945. július 26-i Potsdami Nyilatkozat elöirányzott. A Trumankormány hajlott arra, hogy monopóliumai imperialista érdekeinek megfelelöen a japán kérdésben semmibe vegye a nemzetközi együttmüködés elveit. Az Egyesült Államok augusztus 14-e után több ízben is nyomást próbált gyakorolni a Szovjetunióra, hogy a Vörös Hadsereg szüntesse be támadó hadmüveleteit a japán csapatok ellen, jóllehet azok nem voltak hajlandók letenni a fegyvert. Augusztus 15-én Deane vezérörnagy, az Egyesült Államok moszkvai katonai missziójának vezetöje, MacArthurtól megkapta az összes támadó hadmüveletek beszüntetését elrendelö utasítás szövegét. S bár a távol-keleti szovjet csapatok nem tartoztak MacArthur fennhatósága alá, Deane tábornok mégis átnyújtotta ezt az okmányt a Vörös Hadsereg Legfelsöbb Föparancsnoksága Föhadiszállásának végrehajtás céljából. Deane "Furcsa szövetség" címü könyvében azt írja, hogy Antonov tábornok "nem váratta sokáig a válasszal". A válaszjegyzék kézhezvétele után Deane elismerte, hogy "idiotikusan durva hibát" követett el, amikor az utasítást "végrehajtás", nem pedig "tudomásulvétel" céljából nyújtotta át. Az amerikai hadvezetés képviselöinek ilyen akciói igazán nem segítették elö a szövetségi viszony megszilárdulását. Söt, ezek csak otromba kísérletek voltak arra, hogy a Vörös Hadsereget megakadályozzák nagy történelmi feladatának végrehajtásában: a Kvantung-hadsereg minden kompromisszum nélküli szétzúzásának befejezésében. Az amerikai kormány ilyen politikája természetesen a japán imperialisták kezére játszott. A japán imperialisták, akárcsak a hitleristák, a háború legutolsó napjáig abban reménykedtek, hogy az antifasiszta koalíción belül súlyos nézeteltérések támadnak, s hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok között esetleges fegyveres összeütközésre is sor kerül. A japán kormánykörök nagyon világosan felismerték az Egyesült Államok és Nagy-Britannia befolyásos köreinek mesterkedését arra, hogy Japán a háború után ellenséges magatartást tanúsítson a Szovjetunióval szemben. Bár az Egyesült Államok kormánya abban az idöben, távol-keleti politikájának megtervezésekor föképpen a kuomintangista Kínára épített, mégis számított arra, hogy az amerikai monopóliumok terjeszkedésének eszközeként Japánt is felhasználja. A japán imperialisták ezt figyelembe is vették, amikor a fegyverletételi okmány aláírása napjának közeledtével meg kellett határozniuk további magatartásukat. A fegyverletételi okmány hivatalos aláírásának teljes elökészítését MacArthur tábornok vezérkara végezte Manilában (Fülöp-szigetek). Augusztus 19-én odaérkeztek a japán föhadiszállás képviselöi Torashiro Kavabe altábornagy vezetésével, hogy átvegyék a fegyverletételi okmány küszöbönálló aláírásával kapcsolatos utasításokat. Jellemzö, hogy a japán katonai klikk csak akkor küldte el megbízottait a szövetséges hatalmak föparancsnokához, amikor már végleg meggyözödött arról, hogy a szovjet fegyveres erök szétzúzták a Kvantung-hadsereget. Amikor a japán megbízottak MacArthur vezérkarához érhettek, Tokióból rádió útján értesültek a japán kormány ama legfrissebb "panaszáról", hogy a szovjet fegyveres erök hadmüveletet kezdtek a Kuril-szigeteken. A szovjet csapatokat azzal vádolták, hogy megszegték az augusztus 14-e óta állítólag érvényben levö "harci tilalmat". A japán rádiótávirat a Sumsu-szigeten partra szállt szovjet csapatokat MacArthur tábornok "alárendeltségébe" tartozó csapatoknak tüntette fel. E mesterkedés provokációs jellege teljesen nyilvánvaló volt: a japán agresszorok abban reménykedtek, hogy ezzel rábírhatják az Egyesült Államokat, hogy avatkozzon bele a Vörös Hadsereg haditevékenységébe. Másnap, augusztus 20-án, MacArthur kijelentette: "Őszintén remélem, hogy a fegyverletétel hivatalos aláírásáig valamennyi arcvonalon fegyverszünet uralkodik majd, és hogy a fegyverletételt sikerül vérontás nélkül megvalósítani." Ez a célzás a Szovjetuniónak szólt, de a szovjet fegyveres eröknek eszük ágában sem volt abbahagyni a haditevékenységet mindaddig, míg Északkelet-Kínában, ÉszakKoreában, Dél-Szahalinban és a Kuril-szigeteken az összes japán csapatok be nem szüntetik az ellenállást, és le nem teszik a fegyvert. A japán képviselöknek Manilában átnyújtották a Japán fegyverletételre vonatkozó okmány szövegét, amelyben a szövetségesek megegyeztek. Kavabe tábornok, egyike azoknak a japán militaristáknak, akik arról ábrándoztak, hogy egyszer majd ök diktálhatják a békefeltételeket az Egyesült Államoknak, most kénytelen volt Tokióba vinni a szigorú ítéletet. E tényben a japán kormányférfiak a hosszú japán-amerikai harc rájuk nézve katasztrofális végét látták. Pedig MacArthur tábornok az adott esetben természetesen a szövetséges hatalmak, nem pedig csupán az Egyesült Államok képviselöjeként járt el. Augusztus 26-án MacArthur tábornok értesítette a japán császári föhadiszállást, hogy az amerikai flotta magasabbegységei elindultak a Tokiói-öböl felé. A japán partokhoz közeledö hajóhad 383 hajóból állott. Ezeket repülögép-anyahajókról müködö 1300 repülögép kísérte. Augusztus 28-án a Tokió közelében levö Otsuki repülöterén leszállt az amerikai csapatok elörevetett osztaga. Augusztus 30-án megkezdödött az amerikai-angol csapatok tömeges partraszállása a japán föváros környékén és az ország más körzeteiben. MacArthur tábornok ugyanazon a napon érkezett Tokióba, ellenörzés alá vette a tokiói rádióállomást, és megalakította a maga tájékoztatási hivatalát. Japán egész történelme során most fordult elö elöször, hogy külföldi csapatokjelentek meg területén. Japánnak még sohasem kellett megadnia magát. Azt, hogy a körülmények szerencsés találkozása folytán Japánnak 1945 elött még sohasem kellett letennie a fegyvert, a japán propaganda buzgón felhasználta a nép félrevezetésére. Erösítette benne a Japán "kivételességébe", "legyözhetetlenségébe" és "isteni eredetébe" vetett hitet. Ennek most vége szakadt. 1945. szeptember 2-án a Tokiói-öbölben az amerikai "Missouri" sorhajón megrendezték a fegyverletételi okmány hivatalos aláírását. Ennek értelmében Japán elfogadta az 1945. július 26-i Potsdami Nyilatkozat feltételeit, és bejelentette saját fegyveres eröi, valamint az ellenörzés alatt álló fegyveres erök feltétel nélküli fegyverletételét. Az összes japán csapatokat és a lakosságot utasították, hogy haladéktalanul szüntessék be a haditevékenységet, óvják meg a hajókat, a repülögépeket, a katonai és polgári vagyont; a polgári, katonai és tengerészeti hivatalos személyeknek teljesíteniük kellett a szövetséges hatalmak föparancsnokának utasításait; a japán kormányt és vezérkart utasították, hogy haladéktalanul helyezzék szabadlábra az összes szövetséges hadifoglyot és internált polgári személyeket; a császár és a kormány hatalmát a szövetséges hatalmak föparancsnokának rendelték alá, akinek gondoskodnia kellett arról, hogy a fegyverletételi feltételeket teljesítsék. Elsökként Japán képviselöi írták alá az okmányt: Mimoru Shigemitsu külügyminiszter és Yosiziro Umuzu tábornok, a vezérkar fönöke. Szimbolikusnak tekinthetö, hogy a fegyverletételi okmány szövege alatt ott szerepelt mind a japán diplomácia, mind a levitézlett szoldateszka képviselöjének neve. A japán imperializmus élharcosaiként elsösorban öket terhelte valamennyi ország népe elött a felelösség azért, hogy a hitlerista Németországgal együtt kirobbantották a második világháborút. A japánok után a szövetséges hatalmak képviselöi is aláírták az okmányt: a szövetséges nemzetek nevében MacArthur tábornok, föparancsnok; az Egyesült Államok nevében Nimitz tengernagy; Kína nevében Szu Jung-cseng kuomintangista tábornok; Nagy-Britannia nevében Fraser tengernagy; a Szovjetunió nevében Gyerevjanko altábornagy. Utánuk következett Ausztrália, Kanada, Franciaország, Hollandia, Új-Zéland képviselöje. A fegyverletételi okmány aláírása után Japán végleg beszüntette az ellenállást. Megkezdödött az ország megszállása. Ezt az Egyesült Államok fegyveres eröi angol csapatokkal (föképpen ausztráliaiakkal) együtt hajtották végre. Minthogy a megszállásra nem haditevékenység folyamán került sor, mint a Németország elleni háború esetében, hanem a haditevékenység beszüntetése után, a japán uralkodó köröknek maradt idejük arra, hogy a külföldi csapatok beérkeztéig megsemmisítsék a titkos okmányokat. A japánoknak lehetöségük volt arra, hogy távol esö körzetekbe szállítsanak különféle katonai vagyontárgyakat. Ezt az a körülmény is megkönnyítette, hogy a szövetséges csapatok nem egész Japánt szállták meg, hanem csak legfontosabb pontjait. 1945. szeptember 2-án befejezödött a Vörös Hadsereg ellen harcoló japán csapatok fegyverletétele. Ugyanazon a napon megadták magukat a japán csapatok maradványai a Fülöp-szigeteken is. Más hadszíntereken elhúzódott a japánok lefegyverzése és foglyul ejtése. Singapore-ban a brit csapatok szeptember 5-én szálltak partra. Itt szeptember 12-én írták alá a délkelet-ázsiai japán fegyveres erök fegyverletételére vonatkozó okmányt. Malájföldön szeptember 14, Új-Guineában és Észak-Borneóban pedig szeptember 15-én került sor hasonló okmány aláírására. Hong Kongba a brit csapatok szeptember 16-án vonultak be. A háború idején az Egyesült Államok kormánya olyan tervet dolgozott ki, hogy ezt a fontos hadászati pontot, amelyet az angolok Kínában még 1942-ben foglaltak el, "szabad kikötövé" változtatják. Úgy gondolták, hogy ennek megvalósítása elött a japán megszállók alól felszabadított Hong Kong rövid idöre visszakerülne Kínához. Ez a terv azonban nem valósult meg, s ebben volt bizonyos szerepe az amerikai és a brit gyarmatosítók megegyezésének. Hong Kongot ismét az angolok foglalták el. Japán fegyverletétele az amerikai-angol parancsnokság elött a japán kormányférfiak álszent bünbánatának légkörében zajlott le. A demokratikus sajtó ezzel kapcsolatban újra meg újra figyelmeztetett: a szövetségeseknek itt álnok, kegyetlen és fanatikus emberekkel van dolguk, akiknek tevékenységét alaposan szemmel kell tartani. A japán imperialisták még azzal is próbálkoztak, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányának felajánlják szolgálataikat az ázsiai népek nemzeti felszabadító mozgalma elleni közös harchoz. "Malájföldön is, Kínában is közölte akkoriban az Economist címü angol folyóirat a japán parancsnokok ragaszkodtak ahhoz, hogy megtarthassák csapataik egy részét Ża rend fenntartása® céljából." Nagy bonyodalmakkal járt a japán hadseregek fegyverletétele Közép és Észak-Kínában. A Szovjetunió hadba lépése a Távol-Keleten kedvezö feltételeket teremtett ahhoz, hogy a kínai nép megkezdje Japán elleni felszabadító háborújának utolsó szakaszát: a hódítókkal szembeni ellentámadást. Ami Csang Kaj-seket illeti, ö most is folytatta a "passzív ellenállás" áruló politikáját. Nyíltan kiegyezett a megszállókkal, a vazallus csapatokra bízva a "rend fenntartását". A kínai népben, a felszabadított körzetek fegyveres eröiben azonban napról napra nött a támadókedv. Már augusztus 10-én, vagyis a szovjet fegyveres erök támadásának kezdetét követö napon, Csu Te parancsot adott az összes felszabadított kínai körzetek népi felszabadító csapatainak az ellentámadás megindítására. Az augusztus 10-i általános támadási parancs alapján az egyes észak-kínai felszabadított körzetek csapatai augusztus 11-én már konkrét feladatokat tartalmazó harcparancsot kaptak. Támadási parancsot kapott a volt észak-keleti japánellenes hadsereg is, amely Északkelet-Kína területén a Mandzsukuo bábállam létrehozása után alakult. Késöbb ez a hadsereg Észak-Kínában a 8. Hadsereg kötelékében müködött. Az augusztus 11-i parancs értelmében e hadsereg egységei Sanhszi, Szuijüan, Hopej, Csahar és Santung tartományból támadást indítottak északkeleti irányban, hogy segítséget nyújtsanak a Kína területére lépö szovjet fegyveres eröknek, és elökészítsék a japán, a mandzsukuói és a vazallus csapatok fegyverletételének fogadását. Ugyanilyen parancsot kaptak a Sanhszi, Csahar, Hopej határkörzet Nie Zsung-csen parancsnoksága alatt álló csapatai. Ugyanazon a napon a Hö Lung vezette egységek olyan feladatot kaptak, hogy Szuijüan tartományból nyomuljanak elöre északi irányban és nyújtsanak segítséget a Mongol Népköztársaság Belsö-Mongólia területére lépö csapatainak. Sikeresen bontakoztak ki a népi felszabadító csapatok hadmüveletei Észak-, Középés Dél-Kina tartományaiban. Két hónap alatt, 1945. augusztus 11-töl október 10-ig, a 8. és az Új 4. Hadsereg a japán és a vazallus csapatok több mint 230 ezer katonáját és tisztjét semmisítette meg, tette harcképtelenné vagy ejtette foglyul. Ennek során óriási területeket szabadítottak fel mintegy 18 millió 717 ezer lakossal és 197 várossal. E sikerek, valamint annak ellenére, hogy a népi felszabadító csapatok a háború nyolc esztendeje alatt állandóan a japán hódítók föeröinek és csaknem az összes vazallus csapatoknak a nyomását tartóztatták fel, Csang Kaj-sek megpróbálta "megtiltani" a felszabadított körzeteknek, hogy fogadják az ellenség fegyverletételét. Ugyanakkor az amerikai hadvezetés megszervezte a maga repülögépein és hajóin a kuomintangista csapatok átdobását Sanghajba, Nankingba, Tiencsinbe, azzal az ürüggyel, hogy lefegyverezzék az ott levö japán csapatokat, jóllehet ezeket a városokat a kommunisták parancsnoksága alatt álló egységek már bekerítették. A kuomintangistákat a valóságban azért dobták át oda, hogy aktívabb tevékenységet fejtsenek ki Kína népi hadseregei ellen. A japán csapatok több hónapon át részt vettek a kínai népi felszabadító csapatok elleni haditevékenységben. Szeptember 9-én Nankingban Tejdzsi Okamura tábornok, a kínai japán csapatok föparancsnoka és Ho Jing-csin, a Kuomintang-kormány szárazföldi csapatainak föparancsnoka aláírta a fegyverletételi okmányt. Ennek azonban csak formális jellege volt. A Csang Kaj-sek-isták nem fegyverezték le a japán csapatokat, és egészen 1946-ig zsoldosokként használták fel öket a népi forradalom ellen. Az amerikai sajtó részletesen beszámolt a japán csapatok tevékenységéröl Észak-Kínában 1945. szeptember 2. után, többek között a vasutak örzésében. Sanhszi, Honan és Santung tartományban a japán katonákból önkéntes osztagokat alakítottak a kommunisták elleni harcra. George Murphy, a Life címü amerikai folyóirat egyik szerkesztöje, kínai útjáról visszatérve 1945 öszén cikket írt "Válság Kínában" címmel. Ebben utalt arra, hogy három hónappal Japán fegyverletétele után japán katonák még mindig "örszolgálatot" teljesítettek Sanhszi, Hopej, Santung tartományban. A cikk érdekes adatokat közöl Okamura tábornokról, a Kínában müködö japán fegyveres erök volt parancsnokáról. Csapatai három hónappal a fegyverletételi okmány aláírása után, Murphy szavai szerint, "müködö fegyveres eröt" alkottak . . . "Okamura tábornok még mindig ott ül nankingi törzsszállásán, nem messze a kínai törzsszállástól. A bejáratnál saját örei állnak, saját híradó rendszerével tartja fenn a kapcsolatot beosztott tisztjeivel . . . Amikor Ho Jing-csin tábornok megbízza a béke és a rend fenntartásával, haladéktalanul engedelmeskedik, mélyen meghajol és alázatosan fogadja az utasításokat . . . " Murphy ezt a "barátságos ellenséggel" való együttmüködésnek nevezi. Egyes amerikai újságíróknak az ilyen együttmüködés 1945-ben "szokatlan katonai szövetségnek" tünt. A távol-keleti nemzetközi viszonyok további fejlödése azonban megmutatta, hogy az ilyen szövetség nem volt véletlen. Truman kormánya újból megkezdte a japán imperialisták "megszelídítésének" régi játékát, bár ez a játék Pearl Harborban egyszer már katasztrófához vezetett. Nyomban 1945. szeptember 2-a után MacArthur tábornok a japán fegyveres erök személyi állományát foglyul ejtés helyett szélnek eresztette. Ezzel kapcsolatban a Vörös Hadsereg Föparancsnokságának Föhadiszállása 1945. szeptember 22-én közölte Vaszilevszkij marsallal, hogy MacArthur "ugyanazt a hibát követi el, amelyet 1918-ban Németországban elkövettek". MacArthur megpróbálta ezeket az intézkedéseket a "szövetségesek" intézkedéseiként feltüntetni, s ezekért az Egyesült Államokkal együtt a Szovjetuniót is felelössé tenni. A japán fegyveres erök fegyverletétele során világosan megmutatkoztak a háború utáni békére oly veszélyes irányzatok az Egyesült Államok távol-keleti politikájában. Az amerikai monopóliumok Ázsiában és a Csendes-óceán térségében sürgösen elfoglalták a kiebrudalt japán hódítók helyét. A fasiszta agresszorok szétzúzásának eredményeképpen kialakult új politikai helyzetben azonban az ázsiai népek újdonsült "gyámjainak" minden számítása kudarcra volt kárhoztatva. 2. A szovjet fegyveres erök 1945. évi távol-keleti gyözelmének katonai és politikai jelentösége A szovjet fegyveres eröknek a Kvantung-hadsereg feletti gyözelme döntö szerepet játszott az imperialista Japán teljes szétzúzásában. A fegyverletétel gyökeresen megváltoztatta az eröviszonyokat egész Keletés Délkelet-Ázsiában. A japán imperialisták fosztogatták és gyötörték a leigázott népeket, elsösorban a kínai népet. A japán szoldateszka a kínai, koreai és más reakciósok soraiból kikerült bérencei segítségével óriási apparátust hozott létre az emberek százmillióinak elnyomására. Úgy látszott, hogy Kínában, Koreában, Vietnamban, Indonéziában, Burmában és a Fülöp-szigeteken sohasem lesz vége a hódítók véres gaztetteinek. A kínai nép éveken át bátran harcolt a japán agresszorok hordái ellen, s egyúttal visszaverte az áruló Csang Kaj-sek-ista Kuomintang reakciós eröinek csapásait is. A japán imperializmus Kína területén nagy katonai erejével a rablás és tömeges gyilkolás iszonyú rendszerét vezette be. 1945 augusztusszeptemberében azonban teljesen összeomlott a japán imperializmus katonai hatalma. A japán imperializmus tehetetlennek bizonyult a szovjet fegyveres erökkel szemben, amelyek korszerü harci technikai eszközökkel voltak felszerelve, hadmüvészetük magas színvonalú volt, és szilárdan eltökélték, hogy teljesítik felszabadító küldetésüket. A Szovjetunió távol-keleti hadba lépésével végleg eldöntötte a Japán és a kínai, illetve más népek között évek óta tartó küzdelem kimenetelét. A Japán elleni háborúban nagyszerüen kifejezésre jutott a Vörös Hadsereg harci ereje, fegyverzetének fölénye, hadvezetési müvészete és harcolni tudása. A Vörös Hadsereg gyözelme óriási segítséget nyújtott Kína, Korea és más országok népeinek, amelyek szabadságukért és függetlenségükért harcoltak. Ez a szovjet társadalmi és államrendszer diadaláról, a szocialista ideológiának a japán hódítók megátalkodottan agresszív ideológiájával szembeni fölényéröl tanúskodott. A Nagy Honvédö Háború, hazánk legsúlyosabb háborúja, világosan megmutatta, milyen legyözhetetlen eröt adott népünknek a szovjet rendszer. Ez az erö tette lehetövé, hogy a szovjet csapatok a TávolKeleten is sikeresen teljesítsék a kitüzött feladatokat. A Szovjetunió 1945-ben elhárította a japán invázió veszélyét és kedvezö feltételeket teremtett Keletés Délkelet-Ázsia országai számára ahhoz, hogy sikeresen harcolhassanak szabadságukért és függetlenségükért, hogy a demokrácia és a szocializmus útján haladva építsék új életüket. Japán imperialistái elvesztették összes felvonulási területüket és katonai támaszpontjukat, amelyeket hosszú éveken át alakítottak ki, hogy agresszív háborút indítsanak a Szovjetunió ellen. Távol-Keleten is sikerült megteremteni a szocialista állam biztonságát. Ez volt az egyik legfontosabb katonai és politikai eredménye annak, hogy a Szovjetunió részt vett a Japán elleni háborúban. Ez egyúttal ama sokéves külpolitikai harc végeredménye is volt, amelyet a Szovjetunió a japán imperializmus agressziója ellen folytatott. A Szovjetunió Legfelsö Tanácsának Elnöksége szeptember 3-át a Japán feletti gyözelem napjává nyilvánította. E nagy jelentöségü esemény tiszteletére megalapitották a "Japán feletti gyözelem" érdemérmet. A Nagy Honvédö Háború befejezésének híre villámként járta végig az országot. Nagy lelkesedéssel ünnepelték meg a Japán feletti gyözelem napját az Orosz Szövetségi Köztársaságban, Ukrajnában, Belorusszijában és a balti köztársaságokban, Moldavában és Grúziában, Azerbajdzsánban és Örményországban, Turkméniában és Tadzsikisztánban, Üzbegisztánban, Kirgíziában és Kazahsztánban. A városokban és falvakban mindenütt ünnepi nagygyüléseket tartottak. A munkások, a kolhozparasztok és az alkalmazottak kifejezték az egész szovjet nép határtalan örömét, hogy nemcsak Európában, hanem a Távol-Keleten is kivívták a békét. Minden szovjet ember mély hálát érzett a kommunista párt, a szovjet kormány, a szovjet fegyveres erök iránt. A szovjet állam életében új történelmi szakasz kezdödött: a békés építés szakasza. Ez mindenekelött abban jutott kifejezésre, hogy feloszlatták az Állami Honvédelmi Bizottságot. "A háború befejeztével állapította meg a Szovjetunió Legfelsö Tanácsa Elnökségének rendelete és az ország rendkívüli állapotának megszünésével már nincs szükség az Állami Honvédelmi Bizottság további fennmaradására, ezért fel kell oszlatni és ügyeit a Szovjetunió Népbiztosi Tanácsának kell átadni." A Japán feletti gyözelem alkalmából rendezett nagygyüléseken világosan megmutatkozott a szovjet népnek az a forró vágya, hogy minél elöbb begyógyítsa a háború okozta súlyos sebeket. A dolgozók konkrét kötelezettségeket vállaltak, hogy meggyorsítják a szétrombolt gyárak, erömüvek, bányák helyreállítását, hogy terven felül sok ezer tonna nyersvasat, acélt és hengerelt árut szállítanak az országnak. Ilyen vállalásokat tett azokban a felejthetetlen napokban a Szovjetunió hös munkásosztálya. A kolhozparasztság is vállalta a hösies munkát. Valamennyi szovjet ember lelkesen fogott hozzá a népgazdaság helyreállításához. Igen találóan fejezték ki az egész nép érzelmeit a leningrádi "Kirov"-gyár munkásai az 1945. szeptember 2-i gyülésen hozott határozatukban: "Ezen a nagy örömünnepen, a második világháború gyözelmes befejezésének napján, mi, ŻKirov®-gyáriak megfogadjuk a pártnak, a kormánynak . . . hogy a békés építömunka idején is minden gondolatunkat, erönket és tudásunkat hön szeretett hazánk javára fordítjuk. Úgy dolgozunk majd, hogy a legrövidebb idön belül behegedjenek népgazdaságunk háborús sebei, hogy hazánk még hatalmasabb, még gazdagabb és még boldogabb legyen." A Szovjetunió hadba lépése az imperialista Japán ellen és a szovjet fegyveres erök távol-keleti hadmüveleteinek sikeres végrehajtása óriási jelentöségü volt az egész második világháború kimenetele szempontjából. A Kvantung-hadseregnek a japán imperialisták egyik fö csapásmérö csoportosításának a szétzúzása közelebb hozta Japán vereségét és feltétel nélküli fegyverletételét. Ez a Szovjetuniónak a japán agresszor ellen vívott háborúja fontos katonai és politikai eredménye volt. A Szovjetunió elsörendü jelentöséget tulajdonított a második világháború mielöbbi befejezésének, s ezt biztosította jóval ama határidö elött, amit az Egyesült Államok és Anglia kitüzött. Ezeknek az országoknak a kormányai, Churchill bevallása szerint, abból a feltevésböl indultak ki, hogy a Japán elleni háború a Németország elleni háború befejezése után még legalább másfél évig tart. A szövetséges csapatok partraszállását, mint már említettük, Kyúshú szigetén ("Olympic"-hadmüvelet) 1945 végére, Honshu szigetén pedig ("Coronet"-hadmüvelet) 1946-re tervezték. A szövetséges csapatok parancsnoksága Délkelet-Ázsiában és a kínai hadszíntéren sem számított 1946 elött a gyözelemre. Mountbatten tengernagy például, a Szovjetunió kínai ügyvivöjével 1945 márciusában folytatott beszélgetése során annak a véleményének adott hangot, hogy a Németország elleni háború annak az évnek a nyarán ér majd véget, s hogy "Japán leveréséhez Hitler leverése után még 12-18 hónapra lesz szükség". A Szovjetunió távol-keleti hadba lépésének eredményeképpen viszont az imperialista Japán négy hónappal a fasiszta Németország összeomlása után letette a fegyvert. Késöbb a nyugati hatalmak uralkodó körei nagy eröfeszítéseket tettek, hogy csökkentsék a Szovjetunió szerepét Japán leverésében. Különösen világosan mutatkozott ez meg például akkor, amikor az Egyesült Államok külügyminisztériuma kidolgozta a Japánnal kötendö békeszerzödés tervét. A szovjet kormány visszautasította e dokumentum ama hazug állítását, hogy a Szovjetunió "mindössze hat napig" vett részt a Japán elleni háborúban. A szovjet kormány 1951. június 10-én az Egyesült Államokhoz intézett jegyzékében kijelentette: "Elöször is, a Szovjetunió pontosan a jaltai konferencián megállapított idöpontban indított hadat Japán ellen, minden halogatás nélkül. Másodszor, a szovjet hadsereg nem hat napon, hanem egy teljes hónapon át folytatott véres harcokat a japán csapatokkal, mivel a Kvantung-hadsereg a fegyverletételt elrendelö császári felhívás ellenére még hosszú ideig ellenállt. Harmadszor, a szovjet hadsereg Mandzsúriában 22 japán hadosztályt zúzott szét a japán Kvantung-hadsereg föeröit és 600 ezer japán katonát és tisztet ejtett foglyul. Negyedszer, Japán csak akkor tette le a fegyvert, amikor a szovjet csapatok részéröl az elsö döntö csapás érte a Kvantunghadsereget. Ötödször, mielött még a Szovjetunió hadba lépett volna Japán ellen, 1941-1945 folyamán a Szovjetunió mintegy 40 hadosztályt tartott Mandzsúria határain, lekötötte az egész Kvantunghadsereget, ezzel megkönnyítette Kína és az Egyesült Államok hadmüveleteit a japán militaristák elleni háborúban." A mandzsúriai hadjárat napjaiban az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezetö politikusai és katonai vezetöi nagyra értékelték a szovjet fegyveres erök távol-keleti tevékenységét. Truman és Attlee a Japán leverése alkalmából küldött üzeneteikben hangsúlyozták, hogy a távol-keleti agresszor fegyverletétele a szövetséges hatalmak közös eröfeszítéseinek eredménye volt. S nem csupán az Egyesült Államok érdeme. MacArthur tábornok és Nimitz tengernagy, akik az amerikai-angol csendes-óceáni hadmüveleteket közvetlenül vezették, azokban a napokban kijelentették, hogy a Szovjetunió hadba lépése meggyorsítja Japán leverését. Connely szenátor, amikor a szovjet kormány 1945. augusztus 8-i nyilatkozatáról értesült, így kiáltott fel: "Hála istennek! A háború már jóformán véget ért". Chennolt amerikai tábornok, aki akkoriban a Kínában müködö amerikai légierö parancsnoka volt, a New York Times tudósítójának kijelentette: "A Szovjetunió hadba lépése döntö tényezö volt, amely meggyorsította a csendes-óceáni háború befejezését, s ez még akkor is így lett volna, ha atombombák alkalmazására nem kerül sor. A Vörös Hadsereg Japánra mért gyors csapása befejezte a bekerítést és azt eredményezte, hogy Japán térdre kényszerült." A Szovjetunió határozott tevékenységével a szövetséges hadseregek katonáinak százezreit mentette meg a biztos pusztulástól. A háborúnak a szövetségesek által kitüzött határidö elötti befejezése elejét vette annak is, hogy a japán hódítók tovább pusztítsák a keletés délkelet-ázsiai népeket. Ezek a népek amúgy is mérhetetlenül nagy áldozatokat hoztak a háború éveiben. Kína például 10 millió embert vesztett, Indonézia több mint 2 milliót, a Fülöp-szigetek több mint 1,1 milliót. Csak az éhen pusztultak száma Vietnamban meghaladta a 2 milliót, Indiában pedig a 3,5 milliót. A távol-keleti agresszor veresége új feltételeket teremtett a japán nép harcához országa megújhodásáért. A háború nélkülözésen és áldozatokon kívül semmit sem nyújtott Japán néptömegeinek. A japán veszteségek csak a csendes-óceáni háború éveiben ( 1941-1945) még az erösen kisebbített hivatalos adatok szerint is 2 millió före rúgtak. A japán történészek erröl így írtak: ". . . kétmillió fiatal honfitársunk holtteste lepte el az ázsiai kontinens hegyeit és folyóit, a déli tengerek szigeteit. Áldozataivá váltak az esztelen imperialista háborúnak . . ." A japán nép a saját tapasztalatain ismerte fel, mit jelent véres kezü agresszorok eszközévé lenni. Meggyözödött arról, hogy igazi jóléte összeegyeztethetetlen a hírhedt "élettér"-szerzés politikájával, és elképzelhetetlen a szomszédos országokkal való barátság nélkül. A történelem tanulságait levonva a japánok nagy tömegei már a fegyverletétel utáni elsö napokban harcot indítottak a militarizmus felszámolásáért, a demokratikus reformok végrehajtásáért. Ez annál is inkább szükségesnek mutatkozott, mert a távol-keleti agresszorok sem azokban a napokban, sem késöbb, többek között a háborús föbünösök tokiói perén, nem voltak hajlandók elismerni, hogy büntettet követtek el az emberiség ellen. Valamennyien egyöntetüen kijelentették, hogy nem tartják magukat bünösöknek semmiben. Ez azt jelenti, hogy ha az uralkodó imperialista körök kezében megvolnának a szükséges eszközök, újra csak ugyanígy járnának el. Ezért Japán demokratikus eröi rendkívül fontos feladatot tüztek maguk elé: minden lehetö módon megakadályozzák országukban a militarizmus újjászületését, és a többi néppel együtt elejét veszik a japán militaristák minden olyan kísérletének, hogy visszafelé fordítsák a történelem kerekét. A szovjet fegyveres erök távol-keleti gyözelme nemcsak a japán imperializmusra mért csapást, hanem az egész nemzetközi reakcióra is. E gyözelemnek történelmi jelentösége volt a demokratikus erök megszilárdulása szempontjából az egész világon, de különösen Kelet és Délkelet-Ázsia felszabadított országaiban. A mandzsúriai hadmüvelet megindulásával, de különösen annak sikeres befejeztével kedvezö feltételek alakultak ki Kína, Korea, a délkelet-ázsiai országok népei nemzeti felszabadító mozgalmának rohamos fellendüléséhez. Kelet népei addigra már gazdag tapasztalatokat szereztek a függetlenségért és szuverén államuk megteremtéséért vívott harcban. Már Lenin is megállapította, hogy Ázsiában növekszik az emberek millióinak demokratikus mozgalma, akik életre ébredtek, a fény, a szabadság felé törnek. Az ázsiai népek harca a Nagy Októberi Szocialista Forradalom hatására erösödött. De arra Ázsiában sohasem volt még példa, hogy a harc olyan nagy lendületet vett volna, mint Japán veresége és fegyverletétele után. Az Egyesült Államok és Anglia imperialista köreit rendkívül nyugtalanította az ázsiai országok nemzeti felszabadító harcának növekedése. Ezeknek az országoknak a népei nem akarták, hogy Japán leverése után visszatérjenek hozzájuk régi uraik: az angol, a francia, a holland és az amerikai gyarmatosítók. Ezért igyekezett az angol-amerikai hadvezetés a többi hadszíntérröl jelentös fegyveres eröt átdobni Keletés Délkelet-Ázsiába, hogy nyomban Japán fegyverletétele után elfoglalhassa mindazokat az országokat, amelyek a japán csapatok megszállása alatt voltak, és helyreállítsa gyarmati uralmát. Ilyen erök átdobásához sok idöre volt szükség. Ezt a körülményt figyelembe is vette az angolamerikai hadvezetés a távol-keleti háború megtervezésekor. A háború befejezéséhez tehát nemcsak azért volt szüksége hosszabb idöre, mert Japán még mindig erös és veszélyes ellenség volt, hanem azért is, mert ezt követelték a nyugati hatalmak gyarmati érdekei. Az a körülmény, hogy a háború befejezésére kitüzött határidö a Kvantung-hadsereg gyors szétzúzása következtében lerövidült, megzavarta a gyarmatosítók számításait. A Szovjetunió távol-keleti tevékenységével nemcsak biztosította a szovjet határokat, de nagyban segítette a japán megszállók ellen harcoló keletés délkelet-ázsiai országokat is, s megszilárdította az amerikai és más imperialisták ellen harcba induló forradalmi eröket. Ezzel a szovjet nép, a Szovjetunió Kommunista Pártja teljesítette a nemzetközi proletariátus, az imperializmus által elnyomott népek iránti internacionalista kötelességét. Igen nagyjelentösége volt ennek ama harc szempontjából, amelyet a kínai nép minden imperialista iga lerázásáért folytatott. Azokban a napokban írt Mao Ce-tung arról, hogy a Vörös Hadsereg segítséget nyújtott a kínai népnek az agresszorok kiüzésében, s ennek felbecsülhetetlen volt a jelentösége. Teljesen nyilvánvaló, hogy a Szovjetuniónak és az antifasiszta koalíció más tagjainak a támogatása nélkül, csupán saját erejére támaszkodva a kínai nép nem gyözhetett volna le egy olyan erös ellenséget, mint amilyen Japán volt. A japán imperializmus szétzúzása azok közé a fontos tényezök közé tartozott, amelyek nélkül a továbbiakban lehetetlen lett volna sikeresen befejezni a kínai népi forradalmat. A japán hódítók elleni háborúban a kínai népnek sok csapást és nélkülözést kellett kiállnia. A kínaiak milliói pusztultak el a halálos ellenség elleni küzdelemben. A kommunista párt vezette kínai néptömegek mégis szilárdan hittek abban, hogy legyözik majd az agresszort, és önfeláldozóan harcoltak ezért a gyözelemért. A Japán elleni háború nyolc esztendeje alatt, 1937-töl 1945-ig, a népi felszabadító csapatok létszáma 40 ezerröl 1 millió 300 ezerre emelkedett. Kína felszabadított körzeteiben a háború végén 160 millió ember élt. A forradalmi harc hosszú éveiben, többek között a Japán elleni háború idején a kínai kommunisták jelentös katonai és politikai tapasztalatokat szereztek, s a szovjet emberek ezeket mindig nagyra becsülték. E tapasztalatokat azonban nem szabad idealizálni. Bármilyen nagy jelentösége volt is a kínai hadszíntérnek Ázsia szempontjából, az egész második világháború kimenetele mégis az európai hadszíntéren dölt el. A kínai nép, mint minden más nép is, epedve várta a békét. Az áruló Csang Kaj-sek-klikk és az amerikai uralkodó körök büne folytán Japán fegyverletétele után kínai földön még sem állt helyre a béke. Azokban a napokban, amikor a népi felszabadító csapatok a Vörös Hadsereggel együttmüködve pusztították a japán megszállókat, Csang Kaj-sek, Hurley és Wedemeyer amerikai tábornokokkal együtt, még aktívabban folytatta az egész Kínára kiterjedö polgárháború elökészítését. A japán megszállók alól felszabadult kínai népnek újabb megpróbáltatásokat kellett kiállnia, mivel most az a veszély fenyegette, hogy az amerikai imperializmus igázza le. A mandzsúriai hadmüvelet befejezése idején a Kuomintang legjobb csapatai néhány száz kilométernyire álltak Északés Közép-Kína tengeri kikötöitöl és legfontosabb pontjaitól. A 8. Hadseregnek pedig már a kezén voltak olyan hadászati szempontból fontos városok, mint Kalgan (Csahar tartomány székvárosa), Csengte (Zsoho tartomány), Vejhaj és Csefu (Santung tartomány). Az Új 4. Hadsereg csapatai elérték Sanghaj peremét és Nanking elöterében harcoltak. Csang Kaj-sek és Hurley idöt szeretett volna nyerni ahhoz, hogy kuomintangista csapatokat dobjanak át ebbe a körzetbe. Ezért olyan manöverhez folyamodtak, hogy Csungkingba hívták a kommunista párt vezetöit tárgyalásra. Úgy számítottak, hogy ha Mao Ce-tung nem lesz hajlandó elmenni Csungkingba, a polgárháború kirobbanásáért a kommunistákra háríthatják a felelösséget, ha viszont a kommunista párt elfogadja a meghívást, a tárgyalásokat elnyújthatják. Hurley tábornok augusztus 27-én maga érkezett Jenanba, hogy a kommunista párt vezetöit "rábeszélje" a tárgyalások felvételére Csang Kaj-sekkel a "béke érdekében". Ezzel a Truman-kormánynak szerette volna megszerezni azt a dicsöséget, hogy Kínát "megmentette" a polgárháború veszélyétöl. Csakhogy a Kínai Kommunista Pártot nem kellett rábeszélni a polgárháború elhárítását célzó tárgyalásokra. A kommunisták már azelött is többször kezdeményeztek ilyen tárgyalásokat. A kommunista párt kezdeményezésére alakították meg 1937-ben az egységes japánellenes nemzeti frontot, a háború végéig pedig új programot dolgozott ki a polgárháború elhárítására, s javasolta koalíciós kormány megalakítását. Ezt a programot a párt VII. kongresszusa elfogadta, s a kínai nép nagy tömegei helyeselték. A program követelte a Kuomintang egypárt-diktatúrájának megszüntetését és egy olyan koalíciós kormány megalakítását, amelyben okvetlenül a kommunista párt is részt vesz. Csakis egy ilyen kormány hajthatott végre az országban nagyobb arányú demokratikus reformokat és háríthatta el a polgárháború veszélyét. A kommunisták törekvése e program megvalósítására világosan kifejezésre jutott az 1945. augusztus 25-én kiadott "Nyilatkozat a jelenlegi helyzetröl" címü dokumentumban. A Kínai Kommunista Párt felhívta Kína népét, hogy "fogjon össze még szorosabban, biztosítsa a békét, valósítsa meg a demokráciát, javítsa meg az életkörülményeket". A kommunisták szerették volna elkerülni a vérontást, bár szilárd meggyözödésük volt, hogy ha mégis rájuk kényszerítenék a polgárháborút, ebböl a forradalmi erök kerülnek ki gyöztesen. 1945. augusztus 28-án Mao Ce-tung és Csu En-laj, a Kínai Kommunista Párt vezetöi Csungkingba érkeztek. Megjelenésük az ideiglenes kínai fövárosban zavart keltett a kuomintangista reakciósok táborában és az amerikai követségen. Sem Csang Kaj-sek, sem a Jenanba személyesen ellátogató Hurley nem számított rá, hogy a kommunista párt vezetöi elmennek Csungkingba. A csungkingi tárgyalások egész menete azt mutatta, hogy a kínai nép béketörekvését képviselö kommunista párt volt az egyetlen, amely minden eszközzel igyekezett elejét venni az újabb vérontásnak, az újabb polgárháborúnak. A Kuomintangnak viszont a tárgyalások csupán ürügyül szolgáltak, hogy közben teljes gözzel megtehesse az utolsó elökészületeket a leszámolásra a kommunistákkal és az életet demokratikus elvek szerint szervezö felszabadított körzetekkel. A kuomintangisták a kommunista párttal folytatott tárgyalásaik közben Washingtonba küldték Szung Ce-yent, külügyminiszterüket. Szeptember 14-én Szung Ce-yen megbeszéléseket folytatott Trumannal, s az amerikai elnök ebböl az alkalomból "a kínai belsö béke fenntartásának szükségességére" utalva megígérte, hogy segítséget nyújt a kuomintangistáknak "korszerü méretü fegyveres erök kifejlesztésében". Truman kijelentette Szung Ce-yennek, hogy "a kínai fegyveres erök létszámát és összetételét Kína összeegyezteti majd az Egyesült Államok kormányával". Az elnök továbbá megígérte, hogy befejezik annak a háború elött szerzödésileg vállalt kötelezettségüknek a teljesítését, hogy az amerikaiak kiképeznek és felszerelnek 39 kínai hadosztályt. Végül Truman közölte, hogy különleges katonai bizottságot küld Kínába a Kuomintangnak nyújtandó amerikai katonai segélyprogram végrehajtására. Szung Ce-yen és Truman megbeszélései arra a meggyözödésre juttatták a kuomintangistákat, hogy az Egyesült Államoktól megkapnak majd minden szükséges segítséget, beleértve az amerikai hadsereg nyílt fegyveres beavatkozását is. E támogatáshoz az szolgált volna ürügyül, hogy segítséget nyújtanak Csang Kaj-seknek a japán csapatok lefegyverzésében. Az amerikai intervenciós erök közvetlen vezetését Wedemeyer tábornokra, a Kínában müködö amerikai csapatok parancsnokára bízták. 1945. szeptember 30-án az amerikai tengerészgyalogság csapatai partra szálltak Tiencsinben és Takuban. Néhány nappal késöbb a 7. amerikai flotta hajói Barby altengernagy parancsnoksága alatt befutottak Csingtaoba, s ott is egy nagyobb tengerészgyalogos osztagot szállítottak partra. Az amerikaiak nem sokkal késöbb elfoglalták Pekinget. 1945 végén az Egyesült Államok kormányának összesen 113 ezer katonája és tengerésze volt Kínában. A Kuomintang-klikk, miután óriási segítséget kapott az amerikaiaktól és a csungkingi tárgyalások során meghiúsította a kommunisták által sürgetett fontos határozatok elfogadását, nagy támadó hadmüveleteket indított a népi felszabadító hadsereg ellen. E hadmüveletekben részt vettek amerikai fegyveres erök, és mint már említettük, japán csapatok is. Az amerikai hadvezetés tehát, amely a háború idején minden lehetö módon kerülte a Kína területén müködö japánok elleni haditevékenységet, Japán fegyverletétele után partra szállította Kínában csapatait, hogy beavatkozzék a kínai nép belügyeibe. Az amerikaiak különös figyelmet fordítottak az északkeleti tartományokra. Jellemzö, hogy az amerikai sajtó abban az idöben csakúgy öntötte az ilyen frázisokat: "Mandzsúria a Távol-Kelet kontinentális fegyvertára", "Mandzsúriának óriási hadászati jelentösége van az ott uralkodó ország szempontjából" stb. Az Egyesült Államok imperialistáinak azonban mégsem sikerült ott megvetni a lábukat. Lattimore, az amerikai diplomata és tudós bevallása szerint a Szovjetunió az 1945. augusztus 14-i szerzödés megkötésével meggátolta az Egyesült Államokat abban, hogy támaszpontokat létesítsen Északkelet-Kínában. A szovjet csapatok által felszabadított Északkelet-Kina egyesült Kínával, s ennek rendkívül nagy jelentösége volt a kínai forradalom további fejlödése szempontjából. Ez a 40 millió lakosú óriási terület nagyobb, mint Japán, Olaszország és Németország együttvéve. Miután a szovjet csapatok megsemmisítették a Kvantung-hadsereget és a mandzsukuói bábkormányzatot, Északkelet-Kínában kedvezö feltételek alakultak ki demokratikus reformok végrehajtásához. Az országrész lakossága csatlakozott a kínai nép közös harcához a Kuomintang-rendszer megszüntetéséért és egy koalíciós demokratikus kormány megalakításáért. Északkelet-Kína csaknem valamennyi felszabadított körzetében konferenciákra ültek össze a nép képviselöi, s megválasztották a városok, járások és tartományok végrehajtó hatalmi szerveit. E szervek élére általában kommunisták és olyan demokraták kerültek, akik tevékenyen részt vettek a japán betolakodók elleni harcban. Északkelet-Kína népessége nem óhajtotta a Kuomintang-rendszer bevezetését. Még egyes amerikai politikusok is elismerték, hogy a Kuomintang szerette volna Északkelet-Kínában helyreállítani hatalmát, de ehhez ott nem kapta meg a kellö támogatást. A helyi lakosság jól emlékezett még arra, hogy Csang Kaj-sek kormánya nem sietett a segítségére 1931-ben, amikor a japánok megkezdték agressziójukat. "A Kuomintang írja Lattimore akkor azon az állásponton volt, hogy még túlságosan korai felvenni a harcot." Teljesen nyilvánvaló, hogy ez az áruló magatartás, amelyet Csang Kaj-sek az egész második világháború folyamán tanúsított, szükségképpen döntö hatással volt az északkelet-kínai néptömegek politikai hangulatára. Létérdekeik hü védelmezöjét a kommunista pártban látták. Csakis a kommunista párt vezetésével szilárdíthatták meg szabadságukat, amelyet annak köszönhettek, hogy a szovjet fegyveres erök teljesítették felszabadító küldetésüket. A Szovjetunió, természetesen, mindig is rokonszenvezett Kína forradalmi eröivel. A Kínai Kommunista Párt és a Szovjetunió Kommunista Pártja annak idején leleplezte a kuomintangisták és az amerikai reakciósok galád rágalmait, amelyek szerint a Szovjetunió az 1945. augusztus 4-i szerzödés 5. és 6. cikkelyében kötelezettséget vállalt volna arra, hogy Csang Kaj-sek kormányának segítséget nyújt a forradalmi mozgalom elleni harcban. Az ilyen rágalmakra az imperialistáknak és a kuomintangistáknak azért volt szükségük, hogy viszályt keltsenek a kínai és a szovjet nép között. Számításaik azonban nem váltak be. A Szovjetunió, miután a Távol-Keleten az 1945. augusztus 14-i szerzödés értelmében teljesítette szövetségi kötelezettségeit, kivonta csapatait Északkelet-Kínából, Port Arthurt és Dalnijt kivéve. A Szovjetunió a leghatározottabban visszautasította azt, hogy részt vegyen azokban a "közvetítési" intrikákban, amelyekbe az Egyesült Államok több ízben is próbálta bevonni. 1945 augusztusában például Hurley tábornok mindenképpen rá akarta venni a Szovjetunió csungkingi nagykövetét, hogy kísérje el Jenanba a kommunista párt vezetöivel folytatandó tárgyalásokra. A szovjet nagykövet elvetette ezt a provokációs javaslatot, s a szovjet kormány késöbb is visszautasította az ehhez hasonlókat. Mindamellett a Szovjetunió nem volt részvétlen szemlélöje a kínai eseményeknek. Figyelemmel kísérte az amerikai imperializmus mesterkedéseit. 1945 öszén a szovjet hadvezetés nem engedélyezte a kuomintangista csapatok partra szállítását Dalnijban. Csang Kaj-sek kormányának tudomására hozta, hogy "a szovjet-kínai szerzödés szerint Dalnij kereskedelmi kikötö, amely áruk, nem pedig csapatok szállítására szolgál". A kuomintangistáknak nem sikerült megszegniük az egyezmény Port Arthurra vonatkozó 4. pontját sem, amelynek értelmében haditengerészeti támaszpont védelmét a Szovjetunióra bízták. Ezzel kapcsolatban érdekes beismerést tett Sherman amerikai tengernagy. Leírja, hogy 1945 augusztusában Nimitz tengernagy Truman elnöktöl utasítást kapott Dalnij kikötöjének megszállására, mielött még a szovjet csapatok odaérnének. "Lehetséges írja Sherman -, hogy így a háború után teljesen másképpen alakult volna a helyzet Kínában." Az Egyesült Államok állami és katonai vezetöi sajnálkoztak amiatt, hogy az Északkelet-Kínába való behatolás legkényelmesebb útjait Port Arthurt és Dalnijt a szovjet fegyveres erök teljesen elzárták a kuomintangisták és amerikai uraik elöl. Annak, hogy a Szovjetunió megbénította az amerikai imperialisták és a kuomintangisták északkeletkínai tevékenységét, óriási jelentösége volt a kínai népi forradalom szempontjából. Miután a szovjet csapatok szétzúzták a Kvantung-hadsereget, a népi hatalom nyomban kiterjedt Északkelet-Kínára is. A dolgozók újabb milliói kapcsolódtak be a Kínai Kommunista Párt vezetésével az imperialista és feudális elnyomás elleni harcba. Valóban népi forradalom volt ez. A népi hadseregek gyözelmes támadó hadmüveleteit a harmadik forradalmi polgárháború idején (1946-1949) azért koronázta siker, mert Kína nagy tömegei a forradalmi harc útjára léptek. A hadmüveletek eredményességét biztosította az is, hogy a népi hadseregek a reakciós kuomintangista csapatok elleni harcban felhasználták a Szovjetunió által szétzúzott Kvantung-hadsereg és Mandzsukuo-hadsereg fegyvereit és löszerét. Ennek óriási jelentösége volt a népi hadseregek gyözelme szempontjából. A kínai népi hatalom a Vörös Hadsereg által felszabadított Északkelet-Kínában fejlett ipari bázishoz jutott, többek között az ansani nagy vasmühöz. A japán megszállók ellen vívott végsö és döntö harc és a Távol-Keleten ezután kibontakozott új események idején még jobban megszilárdult a Szovjetunió és Kína népeinek barátsága. Sem a kuomintangista reakciósoknak, sem az imperialistáknak nem sikerült megakadályozniuk a szovjet-kínai szolidaritás fejlödését ezt a világtörténelmi jelentöségü tényezöt. Mao Ce-tung 1949-ben, a Szovjetunió szerepéröl, a Szovjetunió harca és gyözelme jelentöségéröl, a kínai forradalomról, ezt írta : "Ha nem lett volna a Szovjetunió, ha az antifasiszta második világháború nem aratott volna gyözelmet, ha nem gyözte volna le a német, olasz és ami a mi szempontunkból különösen fontos a japán imperializmust, ha nem jöttek volna létre az új demokratikus országok, ha nem lángolna fel keleten az elnyomott népek harca, ha a néptömegek nem küzdenének az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Franciaországban, Németországban, Olaszországban, Japánban és más kapitalista országokban a felettük uralkodó reakciós klikk ellen, ha nem volna e tényezök összessége, a ránk nehezedö nemzetközi reakciós erök nyomása természetesen sokkal erösebb lenne. Megnyerhettük volna a gyözelmet ilyen körülmények között? Természetesen nem." A Kvantung-hadsereg szétzúzása lehetövé tette a koreai népnek is, hogy hozzáfogjon az új élet építéséhez. Korea népe jól tudta, hogy felszabadulása szorosan összefügg a világagresszió távol-keleti tüzfészkének megsemmisítésével. A Szovjetunió Japán elleni hadba lépése megerösítette a koreai nép tömegeiben azt a meggyözödést, hogy a japánok már nem sokáig garázdálkodhatnak országukban. "A japán uralom legsötétebb éveiben írta Kim Ir Szen reménnyel fordítottuk tekintetünket a szocializmus országa felé, s ez a reményünk beteljesedett." A koreai nép maga is tovább harcolt a szabadságért és függetlenségért. A koreai nemzeti felszabadító mozgalom a leghevesebb terror ellenére a háború éveiben sem lankadt el, s a nép legkülönbözöbb rétegeit ragadta magával: a munkásosztályt, a parasztságot, a dolgozó értelmiséget, a kispolgárságot. A megszállók ellen vívott harc élén a kommunisták vezette munkásosztály állott. "Negyven esztendön át mondotta Kim Ir Szen Korea a japán betolakodók gyarmati igája alatt sínylödött. A japánoknak nem sikerült a koreai népben elfojtani a szabadság és függetlenség utáni vágyat. A legvadabb terror sem rettenthette vissza Korea legjobb fiait, akik a japán gyarmatosítók elleni önfeláldozó harcra mozgósították a népet." Amikor a Szovjetunió a Távol-Keleten hadba lépett, Korea területén partizánosztagok müködtek. A hadiüzemekben a hazafiak szabotázsokat szerveztek. A koreai nép fegyveres harca föleg Északkeletés Észak-Kína körzeteiben bontakozott ki. A 8. Hadsereggel és a volt Északkeleti Hadsereggel együtt közös parancsnokság alatt egy koreai önkéntes hadsereg is harcolt. Augusztus 11-én Csu Te föparancsnoktól ez a hadsereg is azt a parancsot kapta, hogy menjen át támadásba, segítse ezzel a Kína és Korea területére lépö Vörös Hadsereget, és vegyen részt a koreai nép felszabadításában. A koreai önkéntes hadsereg egységei a volt Északkeleti Hadsereggel együtt Észak-Kínából északkeleti irányban támadásba indultak, pusztították a japán és vazallus csapatokat, s harcra mozgósították Északkelet-Kína koreai lakosságát Korea felszabadítására. Ugyanebben az idöben Északkelet-Kínában és Észak-Koreában egyre hatékonyabban tevékenykedtek a japán betolakodók ellen a koreai partizánok osztagai, amelyek még a harmincas években alakultak. Rombolták a japán gyarmatosítók fontos hadászati objektumait, diverziókat szerveztek a hadiüzemekben, és ezzel közelebb hozták hazájuk felszabadulásának napját. A hös koreai nép történetében ez a nap 1945. augusztus 15-én jött el. E napon a koreai földre lépö szovjet csapatok parancsnoksága felhívással fordult Korea népéhez: "Korea polgárai! Ne feledjétek, hogy boldogságtok saját kezetekben van. Megkaptátok a szabadságot, s most minden rajtatok múlik. A szovjet hadsereg megteremtette az elöfeltételeket ahhoz, hogy a koreai nép hozzáfoghasson a szabad építömunkához. Nektek kell saját boldogságtokat kialakítanotok." A szovjet fegyveres erök kiszabadították Koreát a japán igából, s ezzel megteremtették a legfontosabb politikai elöfeltételeket az ország demokratikus átalakításához. A Vörös Hadsereg csapatait a koreai néppel való kapcsolatukban a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának következö utasítása vezérelte: elö kell mozdítani, hogy Észak-Koreában az összes japánellenes demokratikus pártok és szervezetek összefogása talaján demokratikus hatalmat hozzanak létre; e pártokat és szervezeteket segíteni kell tevékenységükben; meg kell magyarázni a helyi lakosságnak, hogy a Vörös Hadsereg a japán megszállók leverése céljából lépett Észak-Korea területére, s nem kíván ott szovjet rendszert bevezetni vagy koreai területeket bekebelezni. A japán megszállók igájának lerázása rendkívül nagymértékben fellendítette Koreában a politikai életet, s már 1945 augusztusában egész Korea területén megalakultak a népi bizottságok. A felszabadult nép elött megnyílt a politikai, gazdasági és kulturális élet demokratikus fejlödésének széles útja. Az illegalitásból elölépö kommunisták hozzáfogtak a járási és tartományi pártszervezetek megalakításához. 1945. október 10-én megkezdte tevékenységét a Koreai Kommunista Párt Észak-koreai Bizottsága. A koreai nép pártja vezetésével szilárdan eltökélte, hogy hatalmas forradalmi bázist alakít ki Észak-Koreában, majd létrehozza egységes demokratikus államát. Az egységes demokratikus államért vívott harcában azonban a koreai nép az Egyesült Államok uralkodó köreinek heves ellenállásába ütközött. Dél-Koreában 1945. szeptember 8-án amerikai csapatok szálltak partra. Az Egyesült Államok kormányának egész további koreai politikája arra irányult, hogy a 38. szélességi fokot a szovjet és az amerikai csapatok ideiglenes demarkácíós vonalából Korea két részének állandó határává változtassa. Az amerikai kormány antidemokratikus tevékenysége meghiúsította a koreai nép haladó eröinek törekvéseit az egységes demokratikus Korea létrehozására. A Szovjetunió Japán elleni hadba lépése Délkelet-Ázsia országainak népei számára is jeladás volt a megszállók elleni döntö csatára. Vietnamban már augusztus 11-én felkelés robbant ki Ha Tinh tartományban, két nappal késöbb pedig Quang Ngai tartományban is (18. sz. térkép). E napokban az Indokínai Kommunista Párt Központi Bizottsága történelmi jelentöségü határozatában kimondta, hogy országszerte haladéktalanul fegyveres felkelést kell indítani. Augusztus 16-án a Viet Minh kongresszusa Nemzeti Felszabadító Bizottságot választott Ho Si Minh elnökletével, s ez a bizottság látta el az ideiglenes kormány feladatát. A japán megszállók uralma a nép nyomása alatt összeomlott. A felszabadító hadsereg létszáma néhány nap alatt a tízszeresére nött. A Bao Dai bábkormány csapataiból a katonák többsége átállt a nép oldalára. Augusztus 29-én a felszabadító hadsereg egységei diadalmenetben bevonultak Vietnam fövárosába, Hanoiba, amelynek lakossága már augusztus 19-én elüzte a megszállókat. Szeptember 2-án Hanoiban 500 ezer fön

yi nagygyülésen Ho Si Minh kihirdette a Vietnami Demokratikus Köztársaság megalakulását. Az augusztusi forradalom gyözelme véget vetett Vietnamban az imperialisták több mint nyolcvanéves uralmának és az évszázados feudális elnyomásnak. A Vietnami Demokratikus Köztársaság volt az elsö ázsiai népi demokratikus állam, s éppen a második világháború utolsó napján alakult meg. A Szovjetunió Japán elleni hadba lépésének hírét óriási lelkesedéssel fogadták Indonéziában is. Mindenütt hazafias tüntetésekre került sor. A nép harci osztagokat szervezett, s ezek egyes körzetekben lefegyverezték a szétzüllött japán egységeket. A japánellenes földalatti szervezetek a hatalom átvételére készültek. Augusztus 16-ra virradó éjjel több japánellenes szervezet tanácskozásán úgy határoztak, hogy haladéktalanul kikiáltják az ország függetlenségét. Augusztus 17-én Sukarno aláírásával kiáltványt tettek közzé, amelyben bejelentették az Indonéz Köztársaság megalakulását. Újabb lendületet vett a nemzeti felszabadító harc Burmában, Malájföldön és a Fülöp-szigeteken is. Indiában is érzödött e napok történelmi eseményeinek hatása. 1945 augusztus-szeptemberében Benaresben és Bombayban a rendörséggel való összetüzések kíséretében nagyarányú angolellenes megmozdulásokra került sor. Óriási felháborodást keltett Indiában az a hír, hogy az angol hadsereg állományába beosztott indiai csapatokat az indonéziai és vietnami felszabadító mozgalom elfojtására vetették be. Ebben a harcban a munkásosztály és a parasztság mellett részt vett a nemzeti burzsoázia is. Az élet rácáfolt Sztálinnak arra az állítására, hogy a nemzeti burzsoázia a gyarmati, félgyarmati és függö országokban már kimerítette forradalmi lehetöségeit és nem képes részt venni az imperialistaellenes mozgalomban. Az ilyen baloldali szektás tételek nagy kárt okoztak a nemzetközi kommunista mozgalomnak. Megbéklyózták a kommunisták alkotó tevékenységét, mivel Sztálin a nemzeti burzsoáziában csakis az imperializmus eröivel való megalkuvás hajlamát látta. Az ilyen elmélet ellentétes volt azzal a ténnyel, hogy a nemzeti burzsoázia pártjai a munkásosztály pártjaival együttmüködve nemzeti frontokat alakítottak a japán megszállók ellen. Az európai és amerikai imperialisták nem nyugodhattak bele gyarmataik elvesztésébe és nagy eröfeszítéseket tettek, hogy megsemmisítsék a Délkelet-Ázsiában alakult szuverén államokat. Csakhogy az ilyen célkitüzés meghaladta eröiket. A második világháború befejeztével új szakasz kezdödött a gyarmati népek nemzeti felszabadító mozgalmában. Megkezdödött az imperialista gyarmati rendszer bomlása. Az 1945-ös esztendö örökre úgy került be a világtörténelembe, mint a Szovjetunió és az egész antifasiszta koalíció végsö gyözelmének éve a fasiszta blokk felett. A szovjet nép a legerösebb és legreakciósabb imperialista államokkal a fasiszta Németországgal és a militarista Japánnal vívott szívós harcában megvédte szocialista vívmányait, hazája függetlenségét és határait. Elmúltak a szocializmus országa számára oly nehéz idök, amikor a Vörös Hadsereg hös harcosai élethalálharcot vívtak, amikor földjüket védelmezték a betolakodókkal szemben, amikor kézigránátokkal küzdöttek az ellenséges páncélosok ellen és a testükkel zárták el a vasbeton erödök löréseit. Elmúltak azok a hónapok és évek, amikor a szovjet emberek milliói a hátországban annyi bátorságról, állhatatosságról és önfeláldozásról tettek tanúbizonyságot. Nem kímélték magukat, önként vállaltak minden megpróbáltatást és viselték az üzemek, kolhozok és szovhozok munkájának egész súlyát. Erre csak óriási erkölcsi erejü, egészséges szellemü emberek voltak képesek, akik rendíthetetlenül hittek abban, hogy ügyük, amelyért harcolnak, igaz ügy. A szovjet állam gyözelme az imperialista agresszorok ellen a szovjet rendszer nagy életerejének, a halódó kapitalista rendszerrel szembeni fölényének törvényszerü következménye volt. Erre az alapra épült a szovjet fegyveres erök legyözhetetlen hatalma, ez forrasztotta olyan szilárd és megbonthatatlan erkölcsi-politikai egységbe a szovjet népet, amely önfeláldozó munkájával biztosította az ellenség fölötti gyözelmet. A kommunista párt bölcs politikája, az arcvonalon és a hátországban végzett eszmei nevelö és szervezö munkája volt e történelmi jelentöségü gyözelem legfontosabb tényezöje. A kommunista párt a lenini zászló alatt szorosan összeforrasztotta az egész szovjet népet, arra nevelte, hogy szocialista hazája védelmében kész legyen bármilyen áldozatra és nélkülözésre. Az 1945-ös év a Vörös Hadsereg rendkívül fontos politikai eredményeket hozó támadó hadmüveleteinek esztendeje volt. A szovjet csapatok e befejezö ütközetek során teljesen felszabadították Lengyelországot és Magyarországot, Csehszlovákia nagy részét. Kelet-Ausztriát, Északkelet-Kínát és Koreát. A háború végére óriási mértékben megnött a Szovjetunió tekintélye az egész világ elött. A Szovjetunió döntö szerepe a fasiszta Németország szétzúzásában és jelentös hozzájárulása az imperialista Japán leveréséhez világtörténelmi jelentöségre tett szert. A szocializmus országa a Németország és Japán ellen vívott háborúban megmutatta, hogy eltökélt szándéka egyszer s mindenkorra felszámolni a fasiszta agresszió tüzfészkeit, s e küzdelemben a legnagyobb áldozatoktól és nélkülözésektöl sem riad vissza. A Szovjetunió az agresszorok ellen vívott önfeláldozó harcával az utolsó ütközetig az antifasiszta koalíció vezetö ereje maradt. Németország szétzúzásával véget ért az európai háború. Japánnak, Németország fö szövetségesének a leverésével véget ért a második világháború, a világtörténelem eddig legkegyetlenebb és legvéresebb háborúja. Hösies harcával a szovjet nép nemcsak saját hazáját védte, hanem Európa népeit is kimentette a fasiszta rabságból, óriási segítséget nyújtott Kína és más ázsiai országok népeinek a japán imperializmus elleni harcukban, s az egész világ népeit megszabadította a fasizmus rémétöl. A Vörös Hadsereg becsülettel teljesítette felszabadító küldetését. "Csödöt mondtak az imperializmusnak és rohamcsapatának a fasizmusnak azok a kísérletei, hogy háborúval feltartóztassák a történelmi fejlödés menetét" szögezi le Nyilatkozatában a kommunista és munkáspártok képviselöinek moszkvai tanácskozása. A világkapitalizmus diadala helyett, amelyre a nemzetközi reakció számított, a háború befejeztével egyre eröteljesebben bontakozott ki a kapitalizmus válságának új szakasza. A szocializmushoz vezetö úton, amelyet a Szovjetunió épített ki, 1945 után más népek is elindultak. A fasiszta agresszorok leverése "kedvezö feltételeket teremtett több európai és ázsiai ország népei számára a tökések és a földbirtokosok hatalmának megdöntéséhez". A háború utolsó napjaiban megalakult az Indonéz Köztársaság és a Vietnami Demokratikus Köztársaság, s ez annak a történelmi jelentöségü ténynek a kifejezése volt, hogy az imperialista hatalmak emberek százmillióit elnyomó gyarmati rendszere összeomlóban van. Több európai és ázsiai ország szocialista, népi demokratikus és nemzeti felszabadító forradalmai egységes forradalmi folyamattá olvadtak össze, amely lerombolta a kizárólag pusztító háborúkra támaszkodó társadalmi-gazdasági rendszert. Az Egyesült Államok arra számított, hogy megörizheti atommonopóliumát, ezért áttért hírhedt "atomdiplomáciájára", amely már elörevetette a legfontosabb háború utáni problémák körüli heves harcok árnyékát a nemzetközi küzdötéren. A háborús veszélyt magukban hordozó erök nem voltak hajlandók harc nélkül feladni pozícióikat. Ezért a Nagy Honvédö Háborúban aratott gyözelem nem tette önelégültté és elbizakodottá a szovjet embereket. A fasiszta agresszorok leverése még szívósabb és önfeláldozóbb munkára serkentette öket. A szovjet embereknek helyre kellett állítaniuk a romokban heverö városokat és falvakat, gyárakat, kolhozokat és szovhozokat, be kellett gyógyítaniuk az agresszorok ejtette sebeket. A Szovjetunióban, s más országokban is, a népek hö vágya, hogy a világon olyan viszonyok alakuljanak ki, amelyek elkerülhetövé teszik az újabb szörnyü vérontásokat. E nagy és humánus cél érdekében a szovjet nép, dicsö kommunista pártja vezetésével, a szocialista országok népeivel együttmüködve, az egész világ békeszeretö eröinek támogatásával fáradhatatlanul harcol a revansisták és a háborús gyújtogatók ellen az egyetemes békéért, az egész emberiség boldog jövöjéért. A kommunista párt és a szovjet kormány, a múlt tanulságain okulva, arra ösztönzi a szovjet embereket és a szovjet fegyveres eröket, hogy legyenek éberek és álljanak mindig készen, hogy lecsaphassanak bármely agresszorra, szüntelenül növeljék hazájuknak a világbéke támaszának katonai erejét. 

Találat: 4860


Felhasználási feltételek