online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

Online dokumentumok - kep
  

Az ezoterikus mozgalmak - iszlam

történelem





felso sarok

egyéb tételek

jobb felso sarok
 
A VILÁGHÁBORÚ KÉT TŰZFÉSZKE
UKRAJNA FELSZABADÍTÁSÁNAK BEFEJEZÉSE
A Szafavida Birodalom - iszlam
A MAGYAR NÉPEK ŐSHAZAI HITVILÁGA
Harcom ADOLF HITLER
KÉNYSZERPÁLYÁS RENDSZERVÁLTÁSOK MAGYARORSZÁGON, 1945-1949
A magyar nép eredete és vandorlasa, a kalandozasok, és az allamalapítas. tételcím: A feudalis magyar allam megalapítasa, szent istvan allamalapítasi t
A SZOVJETUNIÓ NAGY HONVÉDŐ HÁBORÚJÁNAK KEZDETE
A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ KEZDETE
Turan a görög-makedón hódítas utan
 
bal also sarok   jobb also sarok

Az ezoterikus mozgalmak - iszlám

Bár a többséget sikerült megnyernie, ez a fajta hitszemlélet nem minden muszlimnak felelt meg. A szellem emb­erei vagy a misztika iránt vonzódók más utakat kerestek. Az abbászida korban az iszlám filozófiának és lel­ki­ség­nek négy további, meglehetösen bonyolult és csak egy-egy élcsapat szá­má­ra értelmezhetö irányzata jött létre. Követöik tanításaikat igyekeztek el­rej­teni a beavatatlan tömegek elöl, mert úgy vélték, hogy a gyengébb szel­le­mi képességü átlaghívek imádságos és szemlélödö lelkületben fogant szö­vegkörnyezetükböl kiragadva csak félremagyaráznák szándékaikat. A tit­kolódzás az önvédelmük szerves részévé vált. A hatodik síita imám, Dzsafar al-Szádik tanítványait arra biztatta, hogy saját érdekükben ne ide­gen­kedjenek a takijjá-tól, hitvallásuk rejtegetésétöl. A központi hatalom ál­tal gyanúsnak tartott síitákra ekkoriban ugyanis nehéz idök jártak. A hit­tu­dó­sok, ulamá-k is kétségbe vonták az ezoterikus irányzatok követöinek or­to­doxia iránti elkötelezettségét. A takijja elve a lehetö legkisebbre csök­ken­tette az összeütközés kockázatát. A kereszténység történetében az egy­há­zi szervekétöl eltérö álláspontot valló híveket gyakran eretneknek bélye­gez­ték és tüzzel-vassal üldözték. Az iszlámban a másként gondolkodók nem hangoztatták fennen nézeteiket, és életüket ágyban, párnák közt fejez­ték be. A rejtözködésnek azonban más, mélyebb okai is voltak. Az ezo­te­ri­kusok történetei és teológiai tanításai egy sajátos életmód részeit képezték. A misztika útján csak a szív és a lélek járhat, s nem lehet ésszel felfogni az ilyen élményeket, kívülállók meg nem érthetik. Olyan tapasztalásokról van szó, melyekhez a racionálisan meg nem magyarázható költészet vagy zene példája áll a legközelebb. Müélvezett beavatás és megfelelö gyakorlat híján az emberek többségének nem nyújtanak örömöt.




Az ezoterikusok tanításaikat nem tartották eretnekségnek. Az ulamá-k ma­gyarázatát sekélyesnek és elégtelenn 444g63e ek ítélve a kinyilatkoztatás mélyebb ér­telmét keresték. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy az iszlámban a hit­el­vek és hittételek korántsem jutnak olyan fontos szerephez, mint a ke­resz­tény­ségben. Az iszlám a judaizmushoz hasonlóan olyan vallásrendszer, mely híveitöl azt várja el, hogy bizonyos elvek szerint éljenek, nem pedig azt, hogy bizonyos elveket valljanak. Felfogására jellemzöbb az ortopraxia, mint az ortodoxia. Az ezoterikus irányzatok követöi egy pillanatra sem ha­nya­golták el a hívek alapvetö kötelességeit, nem tévesztették szem elöl az isz­lám öt pillérét, rukn-ját. Nem tagadták meg a sahádá-t, a musz­limságukat hirdetö tömör hitvallást: "Nincs más Isten csak Allah, és Mo­ha­med az ö prófétája." Napjában ötször elvégezték az ima, a szálát szer­tartását, alamizs­nát, zakát-ot osztottak, ramadánkor megtartották az elöírt böjtöt, és éle­­tükben legalább egyszer részt vettek a mekkai zarándoklaton, a haddzs-on.

Már esett szó róla, hogy az Abbászidák hatalomra jutását követöen, Dzsafar al-Szádiknak köszönhetöen a síán belül a békülékenyebb, szem­lé­lö­dés felé hajló irányzat vált mértékadóvá. A síiták szunnita hit­test­vé­re­ik­hez hasonlóan a saría elöírásai szerint rendezték be mindennapjaikat, s sa­ját mazhab-ot alapítottak, melyet al-Szádik után dzsafarí irányzatnak ne­vez­tek, ám útmutatásért az ilm letéteményeséhez, az imámhoz fordultak. Az imámot tévedhetetlen lelki vezetöként és eszményi kádí-ként tisztelték. A szunnitákkal egyetértésben a síiták is arra vágytak, hogy akárcsak az el­sö muszlim közösség tagjai, akik szemtanúi lehettek a kinyilatkoztatás fo­lya­matának, maguk is közvetlenül tapasztalhassák meg Isten jelenlétét. Az is­teni világgal szoros kapcsolatokat ápoló imám alakja a forrongó és ha­lá­los veszélyekkel teli világban rejtözködö és csak elmélyült szemlélödéssel ér­zékelhetö szent jelenlét síita felfogásának hü tükörképe. Az imámokkal kap­csolatos tanítások jól példázzák azt, hogy az e világi, lehangoló po­li­ti­kai viszonyok milyen keservesen egyeztethetök csak össze isteni akarat pa­ran­­csaival. A síiták azt tartják, hogy valamennyi imámot az éppen a trónon ülö kalifa gyilkoltatta meg. A harmadik imám, Huszajn kerbalai már­tí­rom­sá­ga ékesszólóan bizonyítja, hogy halálos veszedelmekkel kell szembe­néz­nie annak, aki ebben a világban Isten útján jár. A X. században a síiták az asura böjti napján - muharram hónap tizedik napján -, a tragikus ese­mé­nyek évfordulóján már nyilvánosan is megemlékeztek Huszajn haláláról. Az utcákon vonulók sírtak, ököllel verték mellkasukat, és megfogadták, utol­só leheletükig harcolnak a muszlim politikai élet romlottsága ellen, mely a Korán tanításaira fittyet hányva felemeli a gazdagokat, a gyengéket pe­dig a porba sújtja. Dzsafar al-Szádik személyes példáját követve a síiták el­fordultak ugyan a politikától, ám hitéletükben is kifejezésre juttatott til­ta­kozásuk mögött továbbra is a társadalmi igazságosság iránti vágy rejlett.

A IX. században, a kalifátus hanyatlásával ismét fellángolt az abbászida köz­ponti hatalom és a síiták viszálya. Al-Mutavakkil kalifa (847-861) medi­nai otthonából Számarrába rendelte és ott szigorú felügyelet alatt, házi öri­zetben tartotta a tizedik imámot, Ali al-Hádít. A kalifa ugyanis úgy vél­te, hogy felettébb nagy kockázattal jár, ha a Próféta egyenes ági leszár­ma­zott­­jának szabad mozgásteret enged. A síiták ettöl kezdve gyakorlatilag nem férközhettek az imám közelébe, s vezetöikkel csak "megbízottak" út­ján érintkezhettek. A tizenegyedik imám halálakor, 874-ben elterjedt, hogy az imámnak volt egy fia, aki elbujdosott, hogy az életét mentse. A ti­zen­ket­te­dik és talán már réges-régen halott imámmal senki sem találkozott. A "meg­bízottak" mégis az ö nevében irányították a síita közösség életét, rá hi­vatkozva adtak beavatást a Korán ezoterikus magyarázatába, helyette szed­ték a zakát-ot és bocsátották ki a legkülönfélébb jogi határozatokat. Az imám e világi élete végéhez közeledvén, 934-ben megbízottja különleges üze­nettel lepte meg a sía követöit, mely szerint az imámot az Úr a menny­be emelte és elrejtette, ezért közvetlen kapcsolata megszakad híveivel. Majd egyszer, az igazság korának hajnalán visszatér a földre, de az az idö még messze van. A Rejtözködö Imám mennybemenetelének legendáját, mely nem történeti eseményt rögzít, nem kell szó szerint érteni. Jelképröl van szó, mely a világban jelen lévö, ám attól függetlenül létezö, meg­fog­ha­tat­lan, tünékeny vagy csak nehezen kifürkészhetö isteni valóság egyfajta kö­rülírása. Szimbólumértékü megközelítés, mely az öszinte, hitközpontú po­litikai felfogás gyakorlati megvalósíthatatlanságára világít rá. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a kalifák elpusztították Ali családját, és a raj­ta keresztül öröklödö ilm-et elüzték ebböl a világból. Innentöl kezdve a síita vallásbölcselök, ulamá-k látták el a rejtözködö imám e világi kép­vi­seletét és saját misztikus tapasztalataikra, valamint elméjükre támaszkodva igyekeztek beteljesíteni akaratát. A Tizenkettes Sía követöi, akik tizenkét imámot ismernek el, kivonultak a politikai élet színpadáról, mert úgy gondolták, hogy az umma egyedüli legitim vezetöje, a rejtözködö imám távollétében minden kormányzat csak bitorolja az ö irányításhoz való jogát. Az imám visszatértét váró messianisztikus vallásfelfogás a muszlim közösség szomorú állapota miatt érzett szent elégedetlenséget fejezte ki.

Nem minden síita tartozott a Tizenkettes irányzathoz, és nem mindenki for­dított hátat az aktív politizálásnak. A síiták egy csoportja, a Hetesek vagy más néven iszmáiliták Dzsafar al-Szádik fiát és hivatalos örökösét, Isz­máílt tekintették Ali utolsó egyenes ági leszármazottjának, aki azonban még atyja életében elhunyt. Erre hivatkozva utasították el az iszmáiliták al-Szá­dik másik fia, a Tizenkettesek által hetedik imámként tisztelt Múszá al-Kázim utódlását.[i] Az iszmáiliták egy erösen ezoterikus hitrendszert dol­goztak ki, melyben jelentös szerepet játszott a szent könyv rejtett, bátin ér­tel­­mének megfejtése utáni vágy. A sía ezen ágának képviselöi nem vo­nul­tak ki a közéletböl, söt egy, a fennállótól teljesen különbözö elveken nyug­vó társadalmi rend létrehozásán munkálkodtak, és propagandistaként gyak­ran aktívan is kivették részüket a politikai események alakításából. Kr. u. 909-ben egy iszmáilita vezetönek sikerült kezébe kaparintania Tunisz tar­to­mányt, melyet a hangzatos, messianisztikus al-Mahdí - "A helyes úton ve­zetett" - uralkodói nevet felvéve kormányzott. Az iszmáilitáknak 983-ban sikerült az Abbászidáktól elhódítaniuk Egyiptomot is, ahol több mint két­száz évig állt fenn saját ellen-kalifátusuk. A titkos iszmáilita sejtek be­há­lózták Szíriát, Irakot, Iránt és Jement. A leendö szektatagokat a helyi hit­hir­detök, dáí-k vezették be lépésröl lépésre az irányzat tanításaiba. Alap­fo­kon a hitelvek nem sokban különböztek a szunnita iszlám tanaitól, de ahogy a beavatott egyre jobban elmélyedt a rendszer tanulmányozásában, egy­re nehezebben megemészthetö filozófiai és spirituális tételekbe nyert be­tekintést, melyek a matematikát és a többi természettudományt is se­gít­sé­gül hívták a világot átitató isteni csoda örömének megismertetéséhez. A Ko­ránt a középpontba állító meditációs gyakorlataik az iszmáilitákban egy sa­játos, ciklikus történelemszemléletet alakítottak ki, s ez alapján azt val­lot­ták, hogy a Sátán lázadása óta az emberiség látszólag megállíthatatlanul csú­szik lefelé a lejtön. Hat nagy próféta, Ádám, Noé, Ábrahám, Mózes, Jé­zus és Mohamed eröfeszítéseinek hála ez a folyamat mégis megfordult. Min­den küldött munkáját egy megbízott teljesítette be, aki az arra ér­de­mesek elött felfedte a prófétai üzenet rejtett tartalmát. Mózes megbízottja Áron volt, Mohamedé pedig Ali. A tanítások gyakorlati megvalósításán fáradozó hívek az igazság birodalmának eljövetelét készítik elö, melyet a hetedik próféta, a Mahdí megjelenése harangoz be majd.



A mozgalom felettébb vonzónak bizonyult. Míg az udvarral szemben meg­­lehetös ellenérzéssel viseltetö szunniták a müvészeteket és tu­do­má­nyo­kat gyanakvással szemlélték, az iszmáilizmus a szellemi beállítottságú musz­limok számára lehetöséget teremtett, hogy az új filozófiai rendszert a val­lás szemszögéböl közelítsék meg. Spirituális exegézisük a tavil-nak, "meg­fejtésnek" nevezett folyamatból állt, mely a hívek gondolatait a szent könyv szó szerinti jelentésénél mélyebbre, a forráshoz, a rejtett isteni va­ló­ság­hoz irányította. A Korán tanítása szerint Isten jelképek - ájat-ok - se­gít­ségével érintkezik a hívekkel, mert az elme, a logikus gondolkodás al­kal­­matlan az isteni világ megismerésére. Az iszmáiliták az Istent gyakran az alábbi kifejezéssel emlegették: "Az, akit a vakmerö gondolat le nem ír­hat." Meggyözödésük szerint nem létezik olyan kinyilatkoztatás vagy teo­ló­giai rendszer, mely pontosan fedné a valóságot, hiszen az emberi gon­do­lat nem versenyezhet Isten nagyságával. Az iszmáiliták is úgy vélték, hogy a hat legfontosabb próféta közül messze kimagaslott Mohamed, akit újabb kül­dött már nem követ, ám leszögezték, hogy a Próféta közvetítésével meg­ismert kinyilatkoztatás igazi jelentösége csak a Mahdí eljövetele után vá­lik majd világossá. Nem zárkóztak el tehát egy új igazság befogadása elöl, ami nagy riadalommal töltötte el a konzervatív álimokat. A iszmáilija azon­ban több volt egyszerü, elmélkedésközpontú szektánál. A többi igaz­hí­vö­höz hasonlóan az iszmáilitákat is foglalkoztatta az umma jövöje, és azt val­lották, hogy a hit önmagában, aktív politizálás nélkül semmit sem ér. Cél­juk egy igazságos és nem hivalkodó társadalmi rend létrehozása, s hisz­nek benne, hogy eröfeszítéseik a Mahdí eljövetelét készítik elö. Szilárd és hos­szan fennálló államuk sikertörténet, mely rávilágított az iszmáiliták esz­me­rendszerének politikai távlataira, de irányzatuk ennek ellenére nem vált szé­les körben népszerüvé. Az iszmáilija hierarchikus felépítése és elitista világ­szemlélete csak a muszlim értelmiség szük körét tudta megnyerni magának.

Az iszmáiliták kozmikus jelképrendszere sokat átvett a kor harmadik ezo­terikus áramlatától, a falszafától. Az irányzat létrejöttét az Abbászidák mü­vészet- és tudománypártolásának köszönhetöen felvirradó kulturális arany­kor, elsösorban az ókori görög filozófia, természet- és or­vos­tu­do­mány fö müveinek megismerését megkönnyítö arab fordítások tették le­he­tö­vé. A fajlaszúfokat lenyügözte a szellem hellenisztikus kultusza. Úgy vél­ték, a racionalizmus a vallásosság legelökelöbb formája, s azon mun­kál­kod­tak, hogy magasztos meglátásait összhangba hozzák a Korán ki­nyi­lat­koz­tatásával. Nem volt könnyü dolguk. Arisztotelész és Plótinosz Leg­föl­söbb Istensége nem sokban hasonlított Allahhoz. Hidegen hagyták a földi tör­ténések, a világot nem ö teremtette, és nem is fog ítélkezni felette az idök végeztével. Az egyistenhívök az Úr létét a történeti eseményeken ke­resz­tül érzékelték, a fajlaszúfok ezzel szemben - egyetértve a görögökkel - azt tanították, hogy a történelem illúzió csupán, hiszen mivel az Elsö Moz­ga­tó emanációjaként öröktöl fogva létezik, nincs se kezdete, se közepe, se vé­ge. A történelem tünékeny és változékony felszíne mögé pillantva arra tö­rekedtek, hogy kitapinthassák a mögötte rejlö állandó és eszményi isteni va­lóságot. Az emberi intellektust az Abszolút Intelligencia, vagyis Isten tü­kör­képének tartották. Ha az emberi lények gondolataikat megtisztítják min­den­töl, ami nem racionális és megtanulnak ésszerüen élni, az isteni lény ki­á­radásának a forrástól távolodó folyamát megfordíthatják, s az e világi élet össze­tett és bonyolult természetéböl kiindulva eljuthatnak a Társnélküli Lény egyszerüségének és egyedüliségének megtapasztalásáig. A fajlaszú­fok meggyözödése szerint e magasztos folyamat nem egyéb, mint az emberiség öröktöl fogva létezö, ösi hite. Minden egyéb vallási irányzat az emberi elme belátásból fakadó igazi hitének gyarló utánzata csupán.

A fajlaszúfok mindezek mellett istenfélö életet éltek, s magukat jó musz­limnak tartották. Racionalizmusuk nem más, mint a hit egyik formája, hisz nagy bátorságra és bizalomra van szükség ahhoz, hogy valaki el­fo­gad­ja, a világ történései mögött egy racionális lény rejtözik. A fajlaszúfok egész életüket az ésszerüség szempontjaival összhangban rendezték be. Ta­pasz­talataikat és eszményeiket együtt akarták látni, s ezért egy egységes, min­den kérdésre választ adó és logikus világszemléletet dolgoztak ki. Nem já­runk talán messze az igazságtól, ha álláspontjukat a tavhíd, a társ­nél­kü­li­ség tana filozófiaközpontú megfogalmazásaként értékeljük. A fajiaszúfok szo­­ciális érzékenységüket tekintve is jámbor muszlimnak számítottak. A pom­pakedvelö udvaroncokat megvetették, és elítélték a kalifa zsarnoki ön­ké­nyét. Közülük egyesek saját eszményeiknek megfelelöen kívánták volna át­­formálni koruk társadalmát. A kalifa és a föurak udvarában asztro­ló­gus­ként vagy orvosként keresték kenyerüket, s így csekély mértékben bár, de nyomot hagytak a kor közgondolkodásán. A fajlaszúfok közül senki sem vállalkozott az álim-okéhoz hasonló, átfogó reformok végrehajtására, és a saríá-éhoz fogható népszerüségnek örvendö, közkedvelt munkát nem is hagytak az utókorra.

Jakúb ibn Iszhák al-Kindí (megh. 870) méltán tekinthetö az elsö faj­la­szúf­nak, a muszlim civilizáció elsö filozófusának. Kúfában látta meg a nap­­világot, iskoláit Baszrában végezte, majd végül Bagdadban telepedett le, ahol al-Mamún kalifa pártfogását élvezhette. A fövárosban a mutazili­ták­kal karöltve azon fáradozott, hogy a teológiát, a kalám-ot megtisztítsa az antropomorf képzetektöl, ám a kizárólag muszlim forrásokra támasz­ko­dó mutazilitákkal ellentétben munkája során al-Kindí a görög bölcsek írás­a­it is felhasználta. Így például a Korán kinyilatkoztatásának közép­pont­já­ban álló isteni személy létének bizonyítására az Elsö Mozgató igazolásának arisz­totelészi gondolatsorát hívta segítségül. A késöbbi korok faj­la­szúf­jaival ö is azt vallotta, hogy a muszlimok bárhol kereshetik az igazságot, még a más vallású idegenek között is. A Korán Istennel és az emberi lélekkel kapcsolatos tanításait az elvont filozófiai igazságot a racionális gondolkodásra alkalmatlan széles nagyközönség számára érthetöbbé tévö, ékesszóló megfogalmazásoknak tartotta. A kinyilatkoztatás tehát ebben a formájában szemében a "szegény emberek falszafája" volt. Al-Kindí és fajlaszúf társai nem a kinyilatkoztatást próbálták meg alárendelni a rációnak, hanem valójában a szent könyv szellemét kutatták valahogy úgy, ahogy a síiták igyekeztek megfejteni a Korán bátin jelentését.



A racionalista filozófia muszlim hagyományának kiteljesedését végül egy török származású zenésznek köszönhette. Abu Naszr al-Fárábí (megh. 950) al-Kindínél is messzebbre ment, amikor a filozófiát a kinyilatkoztatott val­lás elé helyezte, mely szerinte nem egyéb megkerülhetetlen és ter­mé­sze­tes társadalmi szükségletnél. A politika jelentöségét illetöen azonban al-Fárábí véleménye jelentösen különbözött mind a görög racionalisták, mind a keresztény filozófusok álláspontjától. Az iszlám gyözelmével ugyanis sze­rinte megteremtödött a racionalitáson alapuló társadalom felépítésének le­hetösége, melyröl Platón és Arisztotelész még csak álmodozhatott. Az isz­lám elödeinél sokkal ésszerübb vallásnak bizonyult. Nem kötötték gúzs­ba a Szentháromság tanához hasonló, a logika szabályaival ellentétes dog­mák, a minden hívöre érvényes törvény azonban a rendszerben igen je­len­tös szerepet töltött be. Al-Fárábí meg volt gyözödve róla, hogy az imámok, a közösség spirituális kalauzai köré épülö síita kultusz az átlag musz­li­mo­kat is felkészítheti egy racionális alapelveket szem elött tartó filozófus ural­kodó kormányzása alatt álló társadalmi rend elfogadására. Platón azt val­lotta, hogy az ideális állam megvalósításának elengedhetetlen feltétele az olyan értékrend, melyet a közemberek isteni eredetünek hisznek. A Mo­ha­med tanításain keresztül megismert törvény a megszegésének esetére ki­lá­tásba helyezett, a pokolhoz hasonló túlvilági büntetések fenyegetésével a lo­gikusabb magyarázatokat befogadni képtelen, tanulatlan hívek számára is kény­szerítö erövé lett. A vallás ily módon a politikatudomány egyik ága­ként jelent meg. Tanulmányozását egy magára valamit is adó fajlaszúf nem ha­nyagolhatja el, még akkor sem, ha az átlaghívövel ellentétben tekintetét egy távolabbi cél, a hit lényegének meglelése köti le.

Korántsem jelentéktelen tény, hogy al-Fárábí a gyakorló szúfík közé tar­to­zott. Az egyes ezoterikus irányzatokban sok mindenröl egyformán gon­dol­kodtak, és így jóval közelebb álltak egymáshoz, mint a sokkal kon­zer­va­tívabb ulamá-hoz. Eltérö politikai meggyözödésük ellenére a misz­ti­kum­hoz vonzódó síiták és a fajlaszúfok keresték egymás társaságát, ahogy a szú­fík és a síiták is könnyen közös nevezöre jutottak, ami nem csoda, hi­szen spirituális gondolkodásuk meglehetösen hasonló keretek között moz­gott. A szufizmus, a szunnita iszlám misztikus irányzata abban is eltér az eddig ismertetett iskoláktól, hogy igyekezett távol maradni a politikai élet­töl. A szúfík Istent a saját lényükben és nem a történeti eseményekben ke­res­ték. Nem árt azonban leszögezni, hogy az iszlám valamennyi irányzatát a politikai színtér változásai hozták létre, s ez alól a szúfizmus sem kivétel. Gyö­kerei az umajjád korban a muszlim közösség egyre inkább elharapódzó vi­lágiassága és pompaszeretete elleni tiltakozásul kibontakozó, az asz­ke­tiz­must, zuhd-ot eszményül állító szellemi áramlatra vezethetök vissza. A moz­galom az ummá-nak ahhoz a korai állapotához szeretett volna vissza­tér­ni, mikor még minden muszlim egyenlönek számított. Az aszkéták a sze­gények gyapjúból szött köntösét viselték, melyet a Próféta is hordott. A IX. század elejére a szúf, "gyapjú" szóból származó taszavvuf kifejezés kezdett egyet jelenteni az Abbászida Birodalmon belül kibontakozó félben lévö misztikus mozgalommal.

Az irányzat talán a törvény megnövekedett szerepe elleni tiltakozásként jött létre, hiszen sokan ezt az iszlám kiüresedéseként, száraz jogszabályok gyüj­teményévé változtatásaként élték meg. A szúfík azt a lelkiséget pró­bál­ták meg kiérlelni, mely Mohamedet alkalmassá tette az isteni ki­nyi­lat­koz­ta­tás befogadására. A törvény saját, bensö iszlám-jának és nem a jog­tu­dó­sok által kidolgozott uszúl al-fikh-nek köszönhetöen állt szilárd lábakon. A Mo­hamed hitének egyedül üdvözítö voltát és a Korán kizárólagosságát hir­de­tö muszlim hatalom vallási türelmetlenségével szemben a szúfík a Korán szel­lemét követve nem kérdöjelezték meg más hitrendszerek lét­jo­go­sult­sá­gát. Söt akadtak közöttük Krisztus-hívök is, akik a szeretet parancsát hir­de­tö Jézusban a szúfí eszmények megtestesülését látták. Mások hittel vallot­ták, hogy a számukra szent kö elött leboruló pogányok is a mindenben je­len lévö Igazságot, arabul al-hakk-ot imádják. A kinyilatkoztatást vég­le­ges­nek és lezártnak tekintö ulamá-val és jogtudósokkal szemben a síiták­hoz hasonlóan a szúfík sem zárkóztak el egy új igazság befogadása elöl, szár­maz­zék az bárhonnan, akár más vallások tanításaiból is. A Korán min­dig a szigorú és igazságos Istenröl beszél, a szúfík, köztük a neves nöi asz­ké­ta, Rábia (megh. 801) a szeretet Istenét emlegették.

A belsö utazásra vállalkozó, misztikumra fogékony férfiak és nök a vi­lág valamennyi nagyobb vallásrendszerében kikísérletezték azokat a tech­ni­kákat, melyek segítségével mélyen behatolhatnak ellazult elméjükbe, és lé­nyük legbelsö rétegeiben meglelhetnek valami olyat, ami tölük füg­get­le­nül létezö valóságnak látszik. A szúfík rájöttek, hogyan tudják mély és rit­mi­kus légzés mellett összpontosítani gondolataikat, sokat böjtöltek, vir­rasz­­­tottak, és mantraként ismételgették Istennek a Koránban szereplö neve­it. Gyakorlataik során nemegyszer jutottak el a szinte eszméletvesztésig fo­ko­­zódó eksztázisig, s ezért ezeket a misztikusokat gyakran "meg­má­mo­ro­so­dott" szúfíknak nevezték. Egyik legelsö képviselöjük Bájazíd Bisztámí (megh. 874) volt, aki Allahnak úgy udvarolt, mint szerelmes a kedvesének. El­sajátította a faná, a "feloldódás" tudományát. Énjének önzésre hajlamos ré­tegeit - a misztikus szerzök szerint Istenre találásunknak ezek a legföbb aka­dályai - egyenként lehántva, Bájazíd lecsupaszított valóját lelte meg lé­nyé­nek talaján, melyröl tudta, ez az Isten. Allah így szólt hozzá: "Én ál­ta­lad létezem. Nincs más isten, csak te magad." A sahádá-nak ez a sokak szá­mára minden bizonnyal megbotránkoztató átfogalmazása annak a végsö igaz­­ságnak a kifejezödése, melyet oly sok misztikus ismert már fel, füg­get­le­nül vallási hovatartozásától. A saháda annak tanúbizonyságát adta, hogy Alla­hon kívül nem létezik más Isten, más valóság. Ebböl pedig az kö­vet­ke­zik, hogy a vágyódó lélek végleges megsemmisítését jelentö tökéletes önát­adás, iszlám után valamennyi emberi lény eggyé válhat az Istennel. Az al-Halládzs, "Gyapjúkártoló" néven ismertté vált Huszajn al-Manszúr (megh. 922) ehhez valami nagyon hasonlót fogalmazott meg, amikor híres kijelentését tette: Aná al-hakk, "Én vagyok az Igazság", "Én vagyok az Isten". Egyes szakértök azonban amellett kardoskodnak, hogy al-Halládzs örömkiáltását helyesebb volna így fordítani: "Látom az Igazságot."



Al-Halládzsot az ulamá kivégeztette, mert azt tanította, hogy az ember ott­hon, a négy fal között, lélekben is eleget tehet a haddzs kötelezettségé­nek. Halálra ítélése ékes bizonyítéka az álim-ok és a szúfík között egyre éle­­sebbé váló ellenségeskedésnek. Az ún. "józan" szúfík elsö neves kép­vi­se­löje, a bagdadi Dzsunajd elhatárolódott az ilyesfajta szélsöséges né­ze­tek­töl. Véleménye szerint az al-Bisztámí-féle "mámor" közbülsö állomás csu­pán, mely nélkül a szúfí nem érheti el énje teljes lecsupaszítását és nem jut­hat el a tökéletes önuralom állapotára. Az isteni hívás hallatán a szúfíkban, le­gyenek akár nök, akár férfiak, elöször a lét forrásától való elszakítottság fáj­dalmas érzése tudatosul. A misztikus út pedig visszavisz az ember szá­má­ra természetes állapothoz. A buddhizmus kísértetiesen hasonló né­ze­teket vall. Az abbászida korban a szúfizmus nem tartozott a fö irányzatok közé, ám késöbb a szúfí mesterek Dzsunajd nézeteire építve egy olyan ezoterikus rendszert dolgoztak ki, melynek népszerüségével egyetlen eddig ismertetett irányzat sem vetekedhetett.

Az ezoterikus rendszerek követöi, bár magukat istenfélö, jámbor musz­li­moknak tartották, alaposan átformálták a Próféta vallását. Mohamed meg­ri­adt volna a fajlaszúfok álláspontjától, Ali pedig minden bizonnyal fel­e­mel­te volna szavát a magukat az ö követöinek valló síiták hiedelmei ellen. Min­den vallási hagyomány követöi között akadnak olyanok, akik meg van­nak gyözödve róla, hogy vallásuk soha egy jottányit sem változik, s hit­val­lá­sukat, szertartásaikat alapítójuk tanításai szerint örizték meg. A val­lá­sok­nak azonban idöröl idöre meg kell újulniuk, ha életben akarnak maradni. Az ezoterikus mozgalmak értelmezését késöbb a muszlim reformerek hi­tel­te­lennek bélyegezték, s megpróbáltak visszatérni az elsö umma érintetlen, tisz­ta világához. Az idö kerekét azonban nem lehet visszaforgatni. Minden "re­formáció", legyenek bármilyen hagyománytisztelök is a szándékai, óha­tat­lanul valami új kezdetét jelenti, és minden igyekezete ellenére sem tehet mást, mint hogy a hitrendszert a kor megváltozott kihívásaihoz igazítja. Ha egy vallás elveszíti rugalmasságát és már nem képes a fejlödésre, a nö­ve­ke­­désre, menthetetlenül a történelem süllyesztöjébe kerül. Az iszlám bi­zony­ságát adta, hogy van benne elegendö erö a megújulásra, hiszen olyan fér­fiakat és nöket tudott magához vonzani, akik már nem a Próféta korának ke­gyetlen körülményei között éltek. Ezek az emberek felismerték ugyanis a Koránnak a versek szó szerinti értelme mögött rejlö üzenetét, mely nem csak az eredeti kinyilatkoztatás népéhez tudott hitelt érdemlöen szólni. A Korán ablakot nyitott számukra az isteni világra, és szilárd kiindulópontot adott az eröt és bölcsességet adó lelkiség kiérleléséhez.

A IX. és X. század muszlimjai nagy utat tettek meg az elsö, kicsiny és ag­­godalmakkal teli medinai közösség létrejötte óta. Filozófiájuk, jog­tu­do­má­nyuk, a fikh és misztikus áramlataik gyökereiket a Koránra és a szeretett Pró­fétára vezették vissza, ám mivel a szent könyv Isten üzenetét tol­má­csol­ta, mindenki tisztában volt végtelen mélységeivel és azzal, hogy sok­fé­le­kép­pen értelmezhetö. Értö kezekben tehát olyan muszlimokhoz is tudott szól­ni, akik a Próféta és a rasídún számára elképzelhetetlen körülmények kö­zött éltek. Egyvalami azonban semmit sem változott. Akárcsak az elsö um­ma vallása, az iszlám filozófiája, jogtudománya, hitélete szorosan kö­tö­dött a politikához. A muszlimok elismerésre méltó módon teljesen tisz­tá­ban voltak azzal, hogy birodalmuk csillogó kulturális sikerei ellenére sem áll összhangban a Korán elöírásaival. Továbbra is a kalifa irányította a kö­zös­séget, ám életmódja és uralma láttán a Próféta minden bizonnyal el­bor­zadt volna. Ha az adott politikai kormányzat túl messzire eltávolodott a Ko­rán eszményeitöl, a muszlimok úgy érezték, legszentebb értékeiket érte sé­relem, s az umma politikai hogyléte miatti aggodalom lényük legmélyebb régióit bolygatta fel. A X. században a szélesebb látókörü, érzékenyebb muszlimok már érzékelték a kalifátus válságát. A világias állam azonban olyannyira eltávolodott az iszlám szellemiségétöl, hogy bukását az igazhívök többsége megváltásként élte meg.




[i] A Hetes vagy más néven Iszmáilí Sía eredete a homályba vész. Az irány­zat hüségéröl, Iszmáíl imám iránti tiszteletéröl szóló legenda könnyen le­het, hogy csak utólagos kitalálmány, melyet az Iszmáilí-álláspont iga­zo­lá­sá­ra gyártottak, már azután, hogy a Tizenkettes Sía elnyerte végsö for­­máját. A politikailag roppantmód aktív "hetesek" könnyen lehet, hogy kez­detben inkább Zajdík voltak, vagyis olyan síiták, akik az ötödik imám fi­vérét, Zajd ibn Alit tekintették példaképüknek, és azt vallották, hogy a musz­­limoknak kötelességük fegyverrel megdönteni a zsarnoki kormányzatot.

Találat: 1447







Felhasználási feltételek