kategória | ||||||||||
|
||||||||||
|
||
A Szafavida Birodalom - iszlám
Az Azerbajdzsánban megalapított és a Tizenkettes Síához csatlakozó szafavida szúfí rend már régóta riogatta gazv portyáival Grúzia és a Kaukázus keresztény népeit, és ellenségévé tette a Mezopotámiában és Nyugat-Iránban uralkodó emíreket. Kr. u. 1500-ban a mindössze tizenhat esztendös Iszmáíl lett a rend elöljárója, pír-je, s nyomban hadat toborzott, hogy megbosszulja atyját, akit az emírek öltek meg. Csapatai 1501-ben bevették Tabrízt, és az elkövetkezendö tíz év során Irán egész területét ellenörzésük alá vonták. Iszmáíl a Tizenkettes Síát tette meg birodalma hivatalos vallásává.
Az események sokakat megdöbbentettek. Síitának eleddig ugyanis föként arabok vallották magukat, s bár Irán területén is jelentös síita közösségek éltek Rajjban, Kásánban, Khurászánban és a régi helyörségi városban, Kumban, az irániak többsége a szunnita irányzatot követte. 515c29f Iszmáíl tehát arra törekedett, hogy a szunnita iszlámot kiszorítsa Irán területéröl: a szúfí taríká-kat betiltották, az álim-okat pedig vagy kivégezték, vagy számüzetésbe kényszerítették. Az államapparátus tagjait a hatalmat Ali elöl "elorzó" elsö három rasídún becsmérlésére kötelezték. Iszmáílt megelözöen még egyetlen síita uralkodó sem mert megpróbálkozni egy ilyen átfogó intézkedéssorozattal. A löpor megjelenése azonban új fegyvert adott a vallási vezetés kezébe. A síiták és szunniták már több mint két évszázada viszonylagos békében éltek egymással. A Tizenkettes Sía hosszú idön keresztül ezoterikus, misztikus irányzatként müködött, mely öszintén vallotta, hogy a Rejtözködö Imám távollétében egyetlen kormányzat sem tekinthetö legitimnek, s ezért visszavonult a politikai életböl. Hogy lehet akkor a síát az állami ideológia rangjára emelni? Iszmáílt nem hatotta meg a kétkedök érvelése. Talán nem is tudott túl sokat a Tizenkettes Síáról, hiszen inkább vonzódott az új taríká-k eszmerendszerében nagy súllyal szereplö, népi radikális gulúv felfogásához, mely a messianisztikus utópia közeli megvalósulását hirdette. Könnyen elképzelhetö, hogy Iszmáíl megpróbálta elhitetni követöivel, hogy ö maga a Rejtözködö Imám, s azért tért vissza a földre, hogy megvívja a világ vége csatáit. A szunnita iszlám megsemmisítésére hirdetett dzsihád-ja nem állt meg az iráni határnál. Kr. u. 1510-ben Khurászánból kiverte és az Amu-darján túlra szorította vissza a szunnita özbegeket. A szintén szunnita Oszmán Birodalmat sem kímélte, ám 1514-ben, a csaldiráni csatamezön I. Szelim szultán súlyos vereséget mért csapataira. Iszmáíl tehát hiábavalóan kísérletezett azzal, hogy a szunnát kiakolbólítsa országából, ám az iráni területeket sikerült megtisztítania. A XVII. században Irán lakosságának többsége már síitának vallotta magát, s ez a mai napig sem változott meg.
Iszmáíl sáh katonai állama nem lehetett volna meg a közigazgatást mozgásban tartó civil tisztviselök nélkül. Az ókori szászánida királyokhoz és abbászida kalifákhoz hasonlóan a sahot "Isten földi árnyékának" szólították, Iszmáíl legitimációját mégsem ez adta, hanem az az állítása, hogy ö az imámok örököse. Nem kellett hozzá azonban sok idö, s a szafavidák felismerték, hogy az ellenzékben meglehetösen hatékonynak bizonyult radikális, forradalmi eszmeiség hatalomra kerülve már nem szolgálja érdekeiket. I. Abbász (1588-1629) megtisztította az apparátust mindazoktól, akik szélsöséges, gulúv nézeteket vallottak, és arab síita álim-okat telepített le az országban, akiktöl azt várta, hogy az irániakat megismertessék a Tizenkettes Sía ortodox felfogásával. Tevékenységüket minden eszközzel támogatta, madraszá-kat építtetett, és szolgálataikat bökezüen megjutalmazta. A birodalom Abbász alatt jutott el a csúcsra. Az oszmánliktól nagy kiterjedésü területeket hódított el, s az Iszfahánban helyet kapott udvar az Európában ugyanebben az idöben zajló és az ókori pogány civilizációkból töltekezö itáliai reneszánszhoz fogható kulturális megújhodás mozgatója lett, mely szívesen nyúlt vissza az iszlám kor elötti Perzsia hagyományaihoz. A miniatúrafestészet korabeli mesterei között olyan hírességeket találni, mint Bihzád (megh. 1535) és Rizá-i Abbárí (megh. 1635), akik színes, motívumgazdag, álomszerü alkotásokat hagytak az utókorra. Iszfahánban pompás parkok és paloták épültek, s a városképet tágas terek és impozáns mecsetek, madraszá-k tették teljessé.
A bevándorló álim-ok meglehetösen furcsa helyzetben találták magukat. Korábban, állami támogatás nélkül nem rendelkeztek madraszá-kkal, s ezért tanulmányaikat, hitvitáikat magánházaknál folytatták. Elveikhez híven igyekeztek távol tartani magukat a hatalom képviselöitöl, s most azt várták tölük, hogy kezükbe vegyék Irán oktatási és jogi rendszerének irányítását, s minden erejükkel támogassák a vallási színt öltö kormányzati munkát. A sáh bökezü ajándékokkal és nagylelkü adományokkal gondoskodott anyagi függetlenségükröl. Érezték, hogy tanaik hirdetésére nem túl gyakran lesz majd ehhez hasonló, kiváló lehetöségük, de még mindig tartottak az állam hatalmától és ódzkodtak attól, hogy állami hivatalt vállaljanak, s szívesebben vallották magukat a többi embertöl semmiben sem különbözö, átlagos alattvalóknak. Befolyásuk azonban a lehetöségek tárházát nyitotta meg elöttük. Az ortodox Tizenkettes irányzat szerint nem a sáh, hanem kizárólag az ulamá jogosult a Rejtözködö Imám képviseletére. A szafavidáknak ennek ellenére sikerült kordában tartaniuk az álim-okat, akik nem is bírnak élni a helyzetükböl fakadó lehetöségekkel mindaddig, míg az irániak mind át nem tértek a síára. Az álim-ok a tüz közelébe kerültek, ám ezzel a Tizenkettes Sía tanításának számos, vonzó vonása háttérbe szorult. A szigorú elmélyülés és a misztikus elmélkedés helyett sokan a szövegek szó szerinti értelmezése mellett tették le voksukat. Mohamed Bákir Madzsliszí (megh. 1698) vaskalapos síita nézetei ellenére a valaha élt legtekintélyesebb álim-ok sorába emelkedett. Iszfahánban minden eszközzel a falszafa és a misztika, az irfán eszméinek kiirtására törekedett, s tüzzel-vassal üldözte a még fellelhetö szúfíkat. Hadjáratát sikeresen befejezve azt hangoztatta, hogy az ulamá-nak kizárólag a fikh-re kell koncentrálnia. Madzsliszí plántálta el az iráni síita közgondolkodásban a misztikus úttal és a filozófiával kapcsolatosan a mai napig élö gyanakvást.
A szúfí, közösségi rítusok, a zikr vagy a muszlim szentek tiszteletét Madzsliszí a Kerbalánál hösi halált halt Huszajn gyászszertartásával kívánta helyettesíteni, melyen keresztül a hívek beavatást nyertek a sía tanításának és hitéletének lényegébe. A bonyolult rendszer szerint felépített szertartásos vonulásokon az érzelmeket megmozgató siratódalokat énekeltek, s az emberek zokogtak és veszteségüket siratták. A szertartás az iráni hitélet egyik legkiemelkedöbb eseményévé vált. A XVIII. században fejlödött ki a tazije, a kerbalai tragédiát megelevenítö színjátékok müfaja. A hívek hagyták, hogy az érzelmek hullámai magukkal ragadják öket, s a jajveszékelö, mellét verö, Huszajn imám halálát gyászoló tömeg maga is tevölegesen részt vett az események felidézésében. Az ünnepség fontos szelepként müködött, melyen át le lehetett ereszteni a társadalmi feszültségek gözét. A kiáltozó, jajgató, megállíthatatlanul zokogó, magukat sanyargató hívekben elemi erövel tört fel az igazság utáni vágy. Keserüségükben, értetlenül állva az örök kérdés elött, hogy miért mindig a gonosz diadalmaskodik és a jó bukik el, a síita életérzés egyik sarkalatos pontját élhették meg. Madzsliszí és a sáhok azonban gondosan ügyeltek rá, hogy elvegyék a szertartások forradalmi élét. Az otthoni zsarnokság helyett a résztvevök dühüket a szunniták ellen fordították. Az embereket nem ösztönözték arra, hogy kövessék Huszajnt a világ igazságtalanságaival vívott harcában, a hangsúlyokat máshová helyezve a mártír imámot a mennyországba vezetö utat megmutató patrónusként láttatták. Az ily módon kilúgozott szertartás a status quo fenntartását szolgálta, s az embereket arra sarkallta, hogy a hatalmasok kegyeit keresve csak saját érdekeiket tartsák szem elött. Csak az 1978-1979-es iráni forradalomban vált ismét a szertartás az elnyomás alatt élö tömegek sérelmeinek kifejezöeszközévé.
Az álim-ok között azonban szép számmal akadtak olyanok is, akik hüek maradtak a hagyományos síita eszményekhez. Nézeteik, melyekböl reformerek egész sora táplálkozott, nemcsak Iránban, hanem széltében-hosszában az iszlám világában, mind a mai napig éreztetik hatásukat. Mír-i Dámád (megh. 1631) és tanítványa, Mullá Szádra (megh. 1640) Iszfahánban misztikus iskolát alapított, melyet Madzsliszí a legkülönfélébb módokon igyekezett ellehetetleníteni. A filozófiát a spiritualitással elegyítö Szuhravardí eszmeiségét valló két tudós diákjait olyan misztikus készségekkel vértezte fel, melyek révén megtapasztalhatták az álam al-miszál érzését, és bejárhatták a lelkiség világának rejtett útjait. Meggyözödésük szerint a filozófus tudományosságban és racionalitásban kövesse Arisztotelész példáját, de emellett ne hanyagolja el az igazság vizsgálatának megérzésekre és a képzelöeröre építö módszereit sem. Mindkettejüket felháborította egyes álim-ok vallási ügyekben tanúsított újsütetü türelmetlensége, melyben a vakbuzgó hit megnyomorodását látták. Az igazságot nem lehet erövel rákényszeríteni senkire, s a szellemi út egyirányúsítása nem férhet meg az igazság öszinte keresésével. Mullá Szádra a lelkiségtöl elválaszthatatlannak tartotta politikai reformok bevezetését. Al-afszán al-arba, "Négy történet" címü munkájában leírja azt a misztikus beavatást, melyben minden vezetönek részesülnie kellene még mielött a világ átrendezéséhez lát. Elsö lépésben szabaduljon meg önzö énjétöl, jusson az isteni megvilágosodás állapotába, és szerezzen misztikus tapasztalatokat Istenröl. Ha végighalad ezen az ösvényen, szert tehet arra a tudásra, melynek a síita imámok is birtokában voltak, persze alacsonyabb szinten. Khomejní ajatollahot lenyügözték Mullá Szádra nézetei, s halála elötti utolsó nyilvános beszédében arra kérte Irán népét, ne hanyagolják el az irfán tanulmányozását, mert lelki megújhodás nélkül nem képzelhetö el igazi iszlám forradalom.
Mullá Szadrát roppantmód nyugtalanította egy, az iráni álim-ok köreiben egyre népszerübb nézet, melynek hatásai mind a mai napig kézzelfoghatóan jelen vannak a politikai életben. Egy magát uszúlí-nak nevezö csoport azt hirdette, hogy az átlagos, hétköznapi muszlim képtelen a hit alapelveinek (uszúl) értelmezésére. Ezért az a kötelessége, hogy egy tanult álim-hoz forduljon, s tanácsát híven kövesse, hiszen egyedül az ulamá rendelkezik a Rejtözködö Imám felhatalmazásával. A síita vallástudósok szunnita kollégáiktól eltéröen nem látták úgy, hogy az "idzstihád kapui" bezárultak volna, söt a köztiszteletben álló hittudósokat, akiknek felhatalmazásuk volt arra, hogy az iszlám jogelvein alapuló döntéseik meghozatalában önálló jogi következtetéseikre támaszkodjanak, mudzstahid-nak nevezték. Az uszúlí-k azt hangoztatták, hogy az udvari jogtanácsadóvá választott mudzstahid fatvá-it még a sah is tiszteletben kell hogy tartsa. A XVII. században az uszúlí-k nézeteit nem tették túl sokan magukévá, de a század vége felé, amikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Szafavida Birodalom végnapjait éli, álláspontjuk népszerüsége jelentösen megnövekedett. Az állam meggyengült, s a hatalmi ürt a megkérdöjelezhetetlen tekintélyü jogi szakértök töltötték be.
A szafavida állam az agrártársadalmak sorsára jutott, s egyre kevésbé volt képes ellátni feladatát. A kereskedelem hanyatlásnak indult, a gazdaság bizonytalan lábakon állt, s mindezt csak tetézte a dinasztia utolsó uralkodóinak tehetetlensége. 1722-ben afgán törzsek jelentek meg Iszfahán falai alatt, s a város szégyenteljes módon megadta magát. A szafavida hercegek közül mindössze egy kerülte el a halált. A zseniális, de kegyetlen hadúr, Nádir kán segítségével végül sikerült országát megszabadítania az afgánok rémuralmától. A hadvezér azonban megbuktatta a sahot, és saját maga ült a trónra. Huszonkét évig tartó uralkodása alatt rendbe szedte a birodalmat, és számos, világraszóló hadi sikert aratott. Az önkényes és kegyetlen zsarnokként kormányzó uralkodó 1748-ban politikai merénylet áldozata lett. Ebben az idöszakban két olyan esemény is történt, melynek révén az iráni papság a muszlim világban páratlan hatalomra tett szert. Nádir kán ugyanis megkísérelte az országot visszavezetni a szunna útjára. Sikertelenségre kárhoztatott eröfeszítéseinek egyik következménye az volt, hogy a vezetö álim-ok elhagyták a birodalom területét, és a síita szent helyeken, az Ali városának tartott Nadzsafban és a Huszajnhoz kötött Kerbalában kerestek menedéket. Lépésüket eleinte sokan tragédiaként élték meg, ám az oszmánli ellenörzés alatt álló Irakban fekvö városokból nyugodtan gyakorolhatták vallási hatalmukat, s nem kellett tartaniuk az egymást váltó iráni uralkodóktól. A másik jelentös momentum a Nádir kán halálát követö, sötét, zürzavaros évekre tehetö. 1779-ig, a türkmének kádzsár törzséböl származó Aga Mohamed trónra kerüléséig, a kádzsár dinasztia megalapításáig ugyanis Iránban nem létezett központi hatalom, s a politikai ürt az ulamá töltötte ki. Az uszúlí felfogást kötelezö érvényünek nyilvánították, s az elkövetkezö évtizedek ékes példáját adták annak, hogy Irán lakói odaadóbb szívvel szolgálják az ulamá-t, mint bármely sahot.
:
3145