online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
  

A Szafavida Birodalom - iszlam

történelem

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt



egyéb tételek

 
Az egyiptomi hieroglifak. A rosette-i kö
A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ EGYÉB HADSZÍNTEREINEK ESEMÉNYEI 1941-1942-BEN
HÁBORÚ A CSENDES-ÓCEÁNON ÉS ÁZSIÁBAN 1944-BEN
A zsidók az 1848/9-iki szabadsagharcban
ZSIDÓK VOLTAK-E ERDÉLY KERESZTÉNY ŐSLAKÓI?
Mi maradt meg Korezmben a kusanok emlékeiből?
Reformació és ellenreformació Európaban
A fundamentalizmus - iszlam
ATILLA KÜLDETÉSE ÉS HALÁLA A CSILLAGMÍTOSZ SZERINT
 
 

A Szafavida Birodalom - iszlám

Az Azerbajdzsánban megalapított és a Tizenkettes Síához csatlakozó szafa­vida szúfí rend már régóta riogatta gazv portyáival Grúzia és a Kaukázus ke­resztény népeit, és ellenségévé tette a Mezopotámiában és Nyugat-Irán­ban uralkodó emíreket. Kr. u. 1500-ban a mindössze tizenhat esztendös Isz­máíl lett a rend elöljárója, pír-je, s nyomban hadat toborzott, hogy meg­bos­szulja atyját, akit az emírek öltek meg. Csapatai 1501-ben bevették Tab­rízt, és az elkövetkezendö tíz év során Irán egész területét ellenörzésük alá vonták. Iszmáíl a Tizenkettes Síát tette meg birodalma hivatalos vallásává.

Az események sokakat megdöbbentettek. Síitának eleddig ugyanis fö­ként arabok vallották magukat, s bár Irán területén is jelentös síita közös­sé­gek éltek Rajjban, Kásánban, Khurászánban és a régi helyörségi városban, Kum­ban, az irániak többsége a szunnita irányzatot követte. 515c29f Iszmáíl tehát ar­ra törekedett, hogy a szunnita iszlámot kiszorítsa Irán területéröl: a szúfí taríká-kat betiltották, az álim-okat pedig vagy kivégezték, vagy szám­ü­ze­tés­be kényszerítették. Az államapparátus tagjait a hatalmat Ali elöl „elor­zó” elsö három rasídún becsmérlésére kötelezték. Iszmáílt megelözöen még egyetlen síita uralkodó sem mert megpróbálkozni egy ilyen átfogó in­téz­kedéssorozattal. A löpor megjelenése azonban új fegyvert adott a vallási ve­zetés kezébe. A síiták és szunniták már több mint két évszázada vi­szony­la­gos békében éltek egymással. A Tizenkettes Sía hosszú idön keresztül ezo­terikus, misztikus irányzatként müködött, mely öszintén vallotta, hogy a Rejtözködö Imám távollétében egyetlen kormányzat sem tekinthetö le­gi­tim­nek, s ezért visszavonult a politikai életböl. Hogy lehet akkor a síát az ál­lami ideológia rangjára emelni? Iszmáílt nem hatotta meg a kétkedök ér­ve­lése. Talán nem is tudott túl sokat a Tizenkettes Síáról, hiszen inkább von­zódott az új taríká-k eszmerendszerében nagy súllyal szereplö, népi ra­di­kális gulúv felfogásához, mely a messianisztikus utópia közeli meg­va­ló­su­lását hirdette. Könnyen elképzelhetö, hogy Iszmáíl megpróbálta elhitetni kö­vetöivel, hogy ö maga a Rejtözködö Imám, s azért tért vissza a földre, hogy megvívja a világ vége csatáit. A szunnita iszlám megsemmisítésére hir­detett dzsihád-ja nem állt meg az iráni határnál. Kr. u. 1510-ben Khu­rá­szán­ból kiverte és az Amu-darján túlra szorította vissza a szunnita öz­be­ge­ket. A szintén szunnita Oszmán Birodalmat sem kímélte, ám 1514-ben, a csal­diráni csatamezön I. Szelim szultán súlyos vereséget mért csapataira. Isz­máíl tehát hiábavalóan kísérletezett azzal, hogy a szunnát kiakolbólítsa or­szágából, ám az iráni területeket sikerült megtisztítania. A XVII. században Irán lakosságának többsége már síitának vallotta magát, s ez a mai napig sem változott meg.




Iszmáíl sáh katonai állama nem lehetett volna meg a közigazgatást mozgásban tartó civil tisztviselök nélkül. Az ókori szászánida királyokhoz és abbászida kalifákhoz hasonlóan a sahot „Isten földi árnyékának” szólították, Iszmáíl legitimációját mégsem ez adta, hanem az az állítása, hogy ö az imámok örököse. Nem kellett hozzá azonban sok idö, s a szafavidák felismerték, hogy az ellenzékben meglehetösen hatékonynak bizonyult radikális, forradalmi eszmeiség hatalomra kerülve már nem szolgálja érdekeiket. I. Abbász (1588-1629) megtisztította az apparátust mindazoktól, akik szélsöséges, gulúv nézeteket vallottak, és arab síita álim-okat telepített le az országban, akiktöl azt várta, hogy az irániakat megismertessék a Tizenkettes Sía ortodox felfogásával. Tevékenységüket minden eszközzel támogatta, madraszá-kat építtetett, és szolgálataikat bökezüen megjutalmazta. A birodalom Abbász alatt jutott el a csúcsra. Az oszmánliktól nagy kiterjedésü területeket hódított el, s az Iszfahánban helyet kapott udvar az Európában ugyanebben az idöben zajló és az ókori pogány civilizációkból töltekezö itáliai reneszánszhoz fogható kulturális megújhodás mozgatója lett, mely szívesen nyúlt vissza az iszlám kor elötti Perzsia hagyományaihoz. A miniatúrafestészet korabeli mesterei között olyan hírességeket találni, mint Bihzád (megh. 1535) és Rizá-i Abbárí (megh. 1635), akik színes, motívumgazdag, álomszerü alkotásokat hagytak az utókorra. Iszfahánban pompás parkok és paloták épültek, s a városképet tágas terek és impozáns mecsetek, madraszá-k tették teljessé.

A bevándorló álim-ok meglehetösen furcsa helyzetben találták magukat. Ko­­rábban, állami támogatás nélkül nem rendelkeztek madraszá-kkal, s ezért tanulmányaikat, hitvitáikat magánházaknál folytatták. Elveikhez hí­ven igyekeztek távol tartani magukat a hatalom képviselöitöl, s most azt vár­­ták tölük, hogy kezükbe vegyék Irán oktatási és jogi rendszerének irá­nyí­tását, s minden erejükkel támogassák a vallási színt öltö kormányzati mun­kát. A sáh bökezü ajándékokkal és nagylelkü adományokkal gon­dos­ko­dott anyagi függetlenségükröl. Érezték, hogy tanaik hirdetésére nem túl gyak­ran lesz majd ehhez hasonló, kiváló lehetöségük, de még mindig tar­tot­tak az állam hatalmától és ódzkodtak attól, hogy állami hivatalt vál­lal­ja­nak, s szívesebben vallották magukat a többi embertöl semmiben sem kü­lön­bözö, átlagos alattvalóknak. Befolyásuk azonban a lehetöségek tárházát nyi­totta meg elöttük. Az ortodox Tizenkettes irányzat szerint nem a sáh, ha­nem kizárólag az ulamá jogosult a Rejtözködö Imám képviseletére. A sza­favidáknak ennek ellenére sikerült kordában tartaniuk az álim-okat, akik nem is bírnak élni a helyzetükböl fakadó lehetöségekkel mindaddig, míg az irá­niak mind át nem tértek a síára. Az álim-ok a tüz közelébe kerültek, ám ez­zel a Tizenkettes Sía tanításának számos, vonzó vonása háttérbe szorult. A szigorú elmélyülés és a misztikus elmélkedés helyett sokan a szövegek szó szerinti értelmezése mellett tették le voksukat. Mohamed Bákir Madzsliszí (megh. 1698) vaskalapos síita nézetei ellenére a valaha élt leg­te­kintélyesebb álim-ok sorába emelkedett. Iszfahánban minden eszközzel a falszafa és a misztika, az irfán eszméinek kiirtására törekedett, s tüzzel-vassal üldözte a még fellelhetö szúfíkat. Hadjáratát sikeresen befejezve azt hangoztatta, hogy az ulamá-nak kizárólag a fikh-re kell koncentrálnia. Madzsliszí plántálta el az iráni síita közgondolkodásban a misztikus úttal és a filozófiával kapcsolatosan a mai napig élö gyanakvást.



A szúfí, közösségi rítusok, a zikr vagy a muszlim szentek tiszteletét Madzs­liszí a Kerbalánál hösi halált halt Huszajn gyászszertartásával kí­ván­ta helyettesíteni, melyen keresztül a hívek beavatást nyertek a sía taní­tá­sá­nak és hitéletének lényegébe. A bonyolult rendszer szerint felépített szer­tar­tásos vonulásokon az érzelmeket megmozgató siratódalokat énekeltek, s az emberek zokogtak és veszteségüket siratták. A szertartás az iráni hitélet egyik legkiemelkedöbb eseményévé vált. A XVIII. században fejlödött ki a tazije, a kerbalai tragédiát megelevenítö színjátékok müfaja. A hívek hagy­ták, hogy az érzelmek hullámai magukkal ragadják öket, s a jajveszékelö, mel­lét verö, Huszajn imám halálát gyászoló tömeg maga is tevölegesen részt vett az események felidézésében. Az ünnepség fontos szelepként mü­kö­dött, melyen át le lehetett ereszteni a társadalmi feszültségek gözét. A ki­ál­tozó, jajgató, megállíthatatlanul zokogó, magukat sanyargató hívekben ele­mi erövel tört fel az igazság utáni vágy. Keserüségükben, értetlenül áll­va az örök kérdés elött, hogy miért mindig a gonosz diadalmaskodik és a jó bu­kik el, a síita életérzés egyik sarkalatos pontját élhették meg. Madzsliszí és a sáhok azonban gondosan ügyeltek rá, hogy elvegyék a szertartások for­ra­­dalmi élét. Az otthoni zsarnokság helyett a résztvevök dühüket a szun­ni­ták ellen fordították. Az embereket nem ösztönözték arra, hogy kövessék Hu­szajnt a világ igazságtalanságaival vívott harcában, a hangsúlyokat más­ho­vá helyezve a mártír imámot a mennyországba vezetö utat megmutató patrónusként láttatták. Az ily módon kilúgozott szertartás a status quo fenn­tartását szolgálta, s az embereket arra sarkallta, hogy a hatalmasok kegyeit keresve csak saját érdekeiket tartsák szem elött. Csak az 1978-1979-es iráni forradalomban vált ismét a szertartás az elnyomás alatt élö tömegek sérelmeinek kifejezöeszközévé.

Az álim-ok között azonban szép számmal akadtak olyanok is, akik hüek ma­­radtak a hagyományos síita eszményekhez. Nézeteik, melyekböl re­for­me­­­rek egész sora táplálkozott, nemcsak Iránban, hanem széltében-hosszá­ban az iszlám világában, mind a mai napig éreztetik hatásukat. Mír-i Dá­mád (megh. 1631) és tanítványa, Mullá Szádra (megh. 1640) Iszfahánban misz­tikus iskolát alapított, melyet Madzsliszí a legkülönfélébb módokon igye­kezett ellehetetleníteni. A filozófiát a spiritualitással elegyítö Szuhra­var­dí eszmeiségét valló két tudós diákjait olyan misztikus készségekkel vér­tezte fel, melyek révén megtapasztalhatták az álam al-miszál érzését, és be­járhatták a lelkiség világának rejtett útjait. Meg­gyö­zö­dé­sük szerint a fi­lo­zó­fus tudományosságban és racionalitásban kövesse Arisz­­totelész példáját, de emellett ne hanyagolja el az igazság vizs­gá­la­tá­nak megérzésekre és a kép­zelöeröre építö módszereit sem. Mindkettejüket felháborította egyes álim-ok vallási ügyekben tanúsított újsütetü türelmet­len­sége, melyben a vak­buzgó hit megnyomorodását látták. Az igazságot nem lehet erövel rá­kény­szeríteni senkire, s a szellemi út egyirányúsítása nem férhet meg az igaz­ság öszinte keresésével. Mullá Szádra a lelkiségtöl el­vá­laszt­ha­tat­lan­nak tartotta politikai reformok bevezetését. Al-afszán al-arba, „Négy törté­net” címü munkájában leírja azt a misztikus beavatást, melyben minden ve­ze­­tönek részesülnie kellene még mielött a világ átrendezéséhez lát. Elsö lé­pés­ben szabaduljon meg önzö énjétöl, jusson az isteni megvilágosodás ál­la­potába, és szerezzen misztikus tapasztalatokat Istenröl. Ha végighalad ezen az ösvényen, szert tehet arra a tudásra, melynek a síita imámok is bir­to­kában voltak, persze alacsonyabb szinten. Khomejní ajatollahot le­nyü­gözték Mullá Szádra nézetei, s halála elötti utolsó nyilvános beszédében arra kérte Irán népét, ne hanyagolják el az irfán tanulmányozását, mert lelki megújhodás nélkül nem képzelhetö el igazi iszlám forradalom.



Mullá Szadrát roppantmód nyugtalanította egy, az iráni álim-ok kö­re­i­ben egyre népszerübb nézet, melynek hatásai mind a mai napig kézzel­fog­ha­tóan jelen vannak a politikai életben. Egy magát uszúlí-nak nevezö cso­port azt hirdette, hogy az átlagos, hétköznapi muszlim képtelen a hit alap­el­ve­inek (uszúl) értelmezésére. Ezért az a kötelessége, hogy egy tanult álim-hoz forduljon, s tanácsát híven kövesse, hiszen egyedül az ulamá ren­del­ke­zik a Rejtözködö Imám felhatalmazásával. A síita vallástudósok szunnita kol­légáiktól eltéröen nem látták úgy, hogy az „idzstihád kapui” bezárultak vol­na, söt a köztiszteletben álló hittudósokat, akiknek felhatalmazásuk volt arra, hogy az iszlám jogelvein alapuló döntéseik meghozatalában önálló jogi következtetéseikre támaszkodjanak, mudzstahid-nak nevezték. Az uszúlí-k azt hangoztatták, hogy az udvari jogtanácsadóvá választott mudzstahid fatvá-it még a sah is tiszteletben kell hogy tartsa. A XVII. században az uszúlí-k nézeteit nem tették túl sokan magukévá, de a század vége felé, amikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Szafavida Birodalom végnapjait éli, álláspontjuk népszerüsége jelentösen megnövekedett. Az állam meggyengült, s a hatalmi ürt a megkérdöjelezhetetlen tekintélyü jogi szakértök töltötték be.

A szafavida állam az agrártársadalmak sorsára jutott, s egyre kevésbé volt képes ellátni feladatát. A kereskedelem hanyatlásnak indult, a gazda­ság bizonytalan lábakon állt, s mindezt csak tetézte a dinasztia utolsó ural­ko­dóinak tehetetlensége. 1722-ben afgán törzsek jelentek meg Iszfahán fa­lai alatt, s a város szégyenteljes módon megadta magát. A szafavida her­ce­gek közül mindössze egy kerülte el a halált. A zseniális, de kegyetlen had­úr, Nádir kán segítségével végül sikerült országát megszabadítania az afgá­nok rémuralmától. A hadvezér azonban megbuktatta a sahot, és saját maga ült a trónra. Huszonkét évig tartó uralkodása alatt rendbe szedte a birodal­mat, és számos, világraszóló hadi sikert aratott. Az önkényes és kegyetlen zsar­nokként kormányzó uralkodó 1748-ban politikai merénylet áldozata lett. Ebben az idöszakban két olyan esemény is történt, melynek révén az irá­ni papság a muszlim világban páratlan hatalomra tett szert. Nádir kán ugyan­is megkísérelte az országot visszavezetni a szunna útjára. Sikertelen­ség­re kárhoztatott eröfeszítéseinek egyik következménye az volt, hogy a ve­zetö álim-ok elhagyták a birodalom területét, és a síita szent helyeken, az Ali városának tartott Nadzsafban és a Huszajnhoz kötött Kerbalában keres­tek menedéket. Lépésüket eleinte sokan tragédiaként élték meg, ám az osz­mán­li ellenörzés alatt álló Irakban fekvö városokból nyugodtan gyakorol­hat­ták vallási hatalmukat, s nem kellett tartaniuk az egymást váltó iráni ural­kodóktól. A másik jelentös momentum a Nádir kán halálát követö, sö­tét, zürzavaros évekre tehetö. 1779-ig, a türkmének kádzsár törzséböl szár­mazó Aga Mohamed trónra kerüléséig, a kádzsár dinasztia megalapításáig ugyanis Iránban nem létezett központi hatalom, s a politikai ürt az ulamá töltötte ki. Az uszúlí felfogást kötelezö érvényünek nyilvánították, s az elkövetkezö évtizedek ékes példáját adták annak, hogy Irán lakói odaadóbb szívvel szolgálják az ulamá-t, mint bármely sahot.



: 2069