online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
  

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ EGYÉB HADSZÍNTEREINEK ESEMÉNYEI 1941-1942-BEN

történelem

Fájl küldése e-mail



egyéb tételek

 
USA kialakulasa (1775-1783)
Az egyiptomi hieroglifak. A rosette-i kö
A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ EGYÉB HADSZÍNTEREINEK ESEMÉNYEI 1941-1942-BEN
 
 

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ EGYÉB HADSZÍNTEREINEK ESEMÉNYEI 1941-1942-BEN


1. Az észak-afrikai, a földközi-tengeri és az atlanti-óceáni események (1941. június-1942. október) A fasiszta Németország hitszegö támadásának megindulásával a szovjet-német arcvonal nyomban a második világháború fö arcvonala lett. Ettöl kezdve, a háború befejeztéig jórészt a szovjet-német arcvonalon zajló harctevékenység menetétöl függött a többi hadszíntér eseménye. Amikor a német fasiszta hordák betörtek a Szovjetunióba, Németország és Olaszország aktív harctevékenységet folytatott Anglia ellen Észak-Afrikában, a Földközi-tengeren és az Atlantióceánon (23. sz. térkép). 1941 június végére az általános helyzet a Földközi-tenger medencéjében és az Atlanti-óceánon az angol fegyveres erök javára alakult. A német hadvezetés a Szovjetunió elleni háborúval kapcsolatban kénytelen volt korlátozni harctevékenységét Észak-Afrikában és a brit szigeteket körülölelö vizeken. Jelentösen csökkent az Anglia elleni német légi tevékenység intenzitása is. Következésképpen az angolok eröik és eszközeik jelentös részét felhasználhatták arra, hogy megerösítsék pozícióikat a Földközi-tenger övezetében. Megtartották Málta fontos haditengerészeti támaszpontot. Ez a sziget a földközi-tengeri útvonalak középpontjában és az olasz partok közvetlen közelében fekszik, s így nagy elönyt biztosított az angoloknak az ellenséggel szemben. Minthogy az olasz haditengerészeti és légierök a Földközi-tenger térségének középsö részén bizonytalankodtak, az angol légierönek és konvojoknak sikerült nagyobb veszteség nélkül eljutni Máltára. Ugyanakkor a Málta-szigetén állomásozó angol légierö és hajóhad aktív tevékenysége korlátozta az Olaszországból Észak-Afrikába irányuló tengeri és légi szállításokat. Az angolok emellett ellenörzésük alatt tartották a hadászatilag fontos Gibraltárt s a Szuezi-csatornát, s ök birtokolták Ciprus szigetét is. Mindezek a kedvezö körülmények elösegítették, hogy megszilárdítsák helyzetüket a Földközi-tenger medencéjében. Anglia uralkodó helyzetet élvezett a közelés közép-keleti országokban, s ez még inkább megerösítette hadászati helyzetét. Irakban ugyan, amely ország olajjal látta el Angliát 1941. március végén angolellenes korm 959c26j ány került uralomra, de már 1941. május végén, miután az angol csapatok bevonultak Bagdadba, ismét Anglia hívei vették kezükbe a hatalmat az országban. Szíriában De Gaulle és Anglia csapatai rövid harc után legyözték a vichyi kormány megszálló csapatait. 1941. július 12-én a "Szabad Franciaország" angolbarát politikát folytató hívei ragadták magukhoz a hatalmat Szíriában. Érdemes megjegyeznünk, hogy az angolok közelés közép-keleti uralmuk megtartását nagyrészt annak köszönhették, hogy a német fasiszta hadvezetés, amelyet lekötött a Szovjetunió elleni háború elökészítése, nem tudott elegendö eröt és eszközt alkalmazni az angol birtokok elfoglalására. Churchill emlékiratai szerint a németeknek csekély eröfeszítésükbe került volna, hogy "akkor megkaparintsák Szíriát, Irakot és Perzsiát, értékes olajtelepeikkel együtt". A hitleristák 1941 májusában elfoglalták ugyan Kréta szigetét, e fontos támaszpontot mégsem tudták felhasználni azonban arra, hogy lecsapjanak a Szuezi-csatornára és Máltára, mivel "a német légierö zömét a Földközi-tengerröl az Oroszország ellen tervezett hadjárat megindulási állásaiba dobták át". A Földközi-tenger medencéjében az angolok helyzetén sokat javított az is, hogy az olasz megszálló erök 1941 májusában Etiópiában vereséget szenvedtek az angol csapatoktól és az abesszin partizánoktól. Ennek eredményeképpen a brit hadvezetés Kelet-Afrikából Egyiptomba dobhatta át eröit, s megerösíthette észak-afrikai csoportosítását, amely, miután az olasz-német egységek csapásai alatt áprilisban visszavonult Kirenaikából (Líbia északkeleti részéböl) májusban szilárdan megvetette lábát a líbiai-egyiptomi határon. Kirenaikában, Tobruk kikötön kívül csak egy fontos támaszpont maradt az angolok kezén, a németek azonban a szárazföld felöl azt is blokád alatt tartották. A tavaszi hadmüveletek után a hadviselö felek helyzete az észak-afrikai hadszíntéren 1941 november közepéig állandósult. Az angol hadvezetés ez év öszén támadást indított, hogy felszabadítsa a blokád alól Tobrukot, és elfoglalja Kirenaikát. Az angolok támadása 1941. november 18-án kezdödött. Ekkor a német-olasz csapatok északafrikai csoportosítása, amelyjogilag az olasz föparancsnoknak, valójában pedig Rommelnek, az afrikai német csapatok parancsnokának volt alárendelve a német Afrika-hadtestböl (a 15. és a 21. páncélos és a 90. könnyü gyaloghadosztályból), valamint hét olasz hadosztályból (öt gyalog, egy páncélos és egy gépesített hadosztályból) állt. E magasabbegységek létszáma összesen mintegy 100000 fö volt. Állományába 558 harckocsi és mintegy 500 repülögép tartozott. A líbiaiegyiptomi határ mentén két hadosztály: egy német könnyü gyaloghadosztály és egy olasz gyaloghadosztály védett. Négy olasz gyaloghadosztály Tobrukot tartotta blokád alatt; két német páncélos hadosztály és két olasz (egy páncélos és egy gépesített) hadosztály Tobruktól délkeletre állt. Az ebben a térségben müködö angol csapatokat Cunningham tábornok parancsnoksága alatt a 8. hadsereg kötelékében egyesítették. Ebbe a hadseregbe a 13. és a 30. hadtest (öt gyalog és egy páncélos hadosztály, három önálló páncélos dandár és egy önálló gyalogdandár) tartozott. A hadsereg tartaléka egy gyaloghadosztály és egy dandár volt. Emellett Tobrukban volt egy gyaloghadosztály, egy önálló páncélos dandár és egy gyalogdandár. Észak-Afrikában az angoloknak összesen hét hadosztálya és hat önálló dandára harcolt. Az angol csapatok állományába mintegy 150000 ember, több mint 900 harckocsi és 1300-nál több repülögép tartozott. Az angolok fölénye tehát emberben másfélszeres, harckocsikban 1,6-szeres, repülögépben háromszoros volt. A támadásra rendelt angol csapatok elé a következö feladatot állították: a 13. hadtest, amely két gyaloghadosztályból és egy önálló páncélos dandárból állt, azt a parancsot kapta, hogy támadjon Sidi-Omar, Tobruk irányában; a 30. hadtest, amely egy páncélos hadosztályból, egy gyaloghadosztályból és két önálló páncélos dandárból állt, azt a feladatot kapta, hogy törjön elöre Ridotta, Maddalena, Tobruk irányában, s a 13. hadtesttel együttmüködve zúzza szét az ellenséget Tobruktól délkeletre, majd támadjon nyugati irányban. Az 5. indiai hadosztálynak, amely a Giarabub oázistól keletre állomásozott, megparancsolták, hogy páncélgépkocsikon és gépkocsikon vágjon át a Líbiai-sivatagon, s érje el a német-olasz csapatok mögöttes területének mélységében Agedabiát. Az angol csapatok támadása 1941. november 18-án reggel kezdödött. Másnap a 30. hadtest elérte Bir-el-Gubit és Sidi-Rezeghet. A páncélosok harca négy napig tartott. Mindkét fél jelentékeny veszteséget szenvedett, de az angoloké nagyobb volt. A 13. hadtest magasabbegységei, amelyek november 21-én reggel lendültek támadásba, három nap múlva kijutottak Sidi-Rezegh térségébe, tovább elönyomulni azonban nem tudtak. Rommel tábornok meg akarta verni az angolokat, s két páncélos hadosztályt vetett be ellenük. Ezek elfoglalták Sidi-Omárt, s 30 kilométer mélyen behatoltak Egyiptom területére. A 4. indiai hadosztály és más angol magasabbegységek ellenállását azonban nem törték meg. Az angol légierö szakadatlanul bombázta a német harckocsioszlopokat. A német-olasz repülögépek nem tudták leküzdeni az angol légieröt, mivel a németek 1941 szeptemberében Szicíliában állomásozó légierejüknek egy részét átdobták a szovjet-német arcvonalra. Rommel ezért kénytelen volt a páncélos hadosztályokat visszavonni, s Bardiától nyugatra összpontosítani. Erre kényszerítette az is, hogy az olasz-német csapatok hátában az angolok új-zélandi hadosztálya egyesült a tobruki helyörség kitörö egységeivel. Noha a Bardia körzetéböl nyugatra irányított német páncélos egységek december 1-én újra körülzárták Tobrukot, az olasz-német hadvezetés a nagy veszteségeket és az angolok eröfölényét figyelembe véve úgy döntött, hogy csapatait nyugati irányban kivonja Kirenaika területéröl. 1942. január 10-re az olasz-német csapatok visszavonultak a Kirenaika nyugati határa mentén húzódó el-agheilai terepszakaszra. Az 5. indiai hadosztály egységei, amelyek 1941. december közepén Giarabub körzetéböl Agedabia körzetébe jutottak ki, nem tudták megakadályozni az ellenség visszavonulását. Az észak-afrikai angol csapatoknak ily módon 1942. január 10-re sikerült felmenteniük Tobrukot, s az ellenséget kiszorítaniuk Kirenaika területéröl. Noha a német-olasz csapatok föeröit nem zúzták szét, azok mégis jelentékeny veszteséget szenvedtek, mintegy 30000 embert és 300 harckocsit vesztettek. Az angolok vesztesége mintegy 18000 ember és 278 harckocsi volt. A Földközi-tengeren az angolok intenzíven tevékenykedtek az ellenség utánpótlási vonalain. Az angol légierö és hajóhad 1941 augusztusában mintegy 10 százalékát, októberben 25 százalékát és novemberben mintegy 45 százalékát süllyesztette el annak a rakománynak, amelyet az ellenség Észak-Afrikában harcoló csapatainak szállított. Az angolok sikereit 1941 öszén Észak-Afrikában és a Földközi-tengeren jelentösen elösegítette az, hogy a Vörös Hadsereg szívós harcával lekötötte a fasiszta Németország föeröit. Ezért nem küldhetett a német hadvezetés elegendö csapatot és felszerelést a német Afrika-hadtest számára. 1941 májusában például több mint 6000 embert, júliusban 5670-et, novemberben 2160-at, decemberben viszont csak 873-at küldtek Líbiába. Az angol flotta földközi-tengeri aktivitására való tekintettel, a hitlerista hadvezetés 1941 öszén 17 tengeralattjárót és néhány torpedónaszádot irányított az Atlanti óceánról a Földközi-tengerre. November-december folyamán a tengeralattjárók és a naszádok, az olasz hajóhaddal és légierövel közösen, több támadást hajtottak végre; elsüllyesztették vagy harcképtelenné tették az angolok három sorhajóját és más egységeit, valamint az "Ark Royal" repülögép-anyahajót. Noha az angol hajóhad jelentékenyen meggyengült, a német-olasz hadvezetés a Földközi-tengeren kialakult helyzetet nem tudta kiaknázni csapatai ellátásának megjavítására. 1941 öszén a hitlerista hadvezetés Dél-Olaszországba dobta át a 2. légiflottát, amely ezt megelözöen nagy veszteséget szenvedett a szovjet-német arcvonalon. Ez az átcsoportosítás nem annyira azért történt, mintha a német hadvezetés meg akarta volna erösíteni a Földközi-tenger medencéjében tevékenykedö légierejét, mint inkább azért, hogy pihentesse a 2. légiflottát. Az átcsoportosítás következtében a Földközi-tengeren a tengeri és a légierök aránya 1941 végére a német-olasz csapatok javára megváltozott. 1942 elején Észak-Afrikában a helyzet nekik kedvezett is. Az angol csapatok, amelyek 1942 január elsö felében elérték az el-agheilai szakaszt, nagy területen szétforgácsolódtak. Az El-Agheila és Agedabia közti térségben csupán az 1. páncélos hadosztály egy páncélos dandárja tartózkodott. A hadosztály többi eröi Agedabiától északra helyezkedtek el, Benghazinál és Barcenál egy gyaloghadosztály állt. Mivel 1942 elejétöl a Földközitengeren az olaszok és a németek uralkodtak, a kirenaikai angol csapatokat csupán Egyiptomon keresztül láthatták el. A német-olasz hadvezetés kihasználta a kedvezö helyzetet, s rövid idö alatt elökészítette a támadást. 1942. január 21-én a német Afrika-hadtest és egy olasz páncélos hadosztály váratlanul megrohanta az angolokat az el-agheilai szakaszon, szétzúzta elörevetett egységeiket, s északkeleti irányban elönyomulva, január 28-án elfoglalta Benghazit, február 7-én pedig elérte az El-Gazala Bigl-iakeim szakaszt. A német-olasz csapatok azonban kénytelenek voltak beszüntetni a támadást, hogy erösítést vonjanak elöre, feltöltsék üzemanyag-készletüket és felzárkóztassák hadtápjukat. 1942. május végén Rommel csapatai újból támadásba mentek át. Velük szemben a 8. angol hadsereg állt, amelynek parancsnoka most már Ritchie tábornok volt. A hadsereg most is a 13. és a 30. hadtestböl állt (három gyalog-, két páncélos hadosztály és négy önálló dandár), 631 harckocsival. Egyiptom területén volt még két gyaloghadosztály és egy önálló páncélos dandár. A német-olasz csapatok három páncélos, egy gépesített, hat gyalogés egy könnyühadosztályt vonultattak fel. Rommelnek mintegy 550 harckocsija és körülbelül 90 rohamlövege volt. Május 27-re virradó éjszaka a német-olasz csapatok támadásba lendültek, hogy az angol védelem déli szárnyát megkerülve, szétzúzzák az angol páncélos hadosztályokat El-Adem térségében, tovább fejlesszék a sikert Egyiptom irányában, és elfoglalják a Szuezi-csatornát. El-Adem és Sidi-Rezegh térségében a fasiszta csapatok az angolok szívós ellenállásába ütköztek. Nagyarányú; május 28-tól 31-ig, négy napon át tartó páncélos harc bontakozott ki. Mindkét fél jelentékeny veszteséget szenvedett. A hitleristák nem értek el sikert. Kis szünet után Rommel csapatai június 12-én újból támadtak. Az angolok nem állták a nyomást, s visszavonultak kelet felé. Június 17-én a német-olasz csapatok elérték a líbiai-egyíptomi határt. Június 21-én az ismét körülzárt tobruki angol helyörség letette a fegyvert. A németolasz csapatok folytatták gyors elönyomulásukat kelet felé, június 28-án elfoglalták Marsa Matruh várost, július elején pedig elérték az el-alameini terepszakaszt, amelyet az angolok jó elöre berendeztek védelemre. A terepszakasz északon a Földközi-tengerre, délen pedig a járhatatlan Kattara mélyföldre támaszkodott. A fasiszta csapatoknak az a kísérlete, hogy menetböl áttörjék a védelmet, sikertelen maradt. Rommel 1942. július 4-én, a súlyos veszteségek és az utánpótlás nehézségei miatt kénytelen volt beszüntetni a támadást. A hitlerista legfelsö hadvezetés nem tudott segítséget nyújtani neki, mivel csaknem valamennyi hadászati tartalékát a szovjet-német arcvonalon vetette be, az 1942 nyári támadás végrehajtására. 1942. július elején Észak-Afrikában állandósult a felek helyzete. A Földközi-tenger utánpótlási vonalain ekkor éles harc bontakozott ki. Az angolok minden erejüket latba vetették, hogy tartsák Málta szigetét, s biztosítsák azokat az útvonalakat, amelyek e haditengerészeti támaszpontot az anyaországgal és más kikötökkel összekötötték. Az angol hadvezetésnek igen bonyolult körülmények közt kellett megbirkóznia a feladattal. 1942 elsö felében a német-olasz légierö uralta a légiteret. A német repülögépek támadták az angol hadihajókat és szállítóegységeket. Emellett intenzíven tevékenykedtek a német tengeralattjárók (a Földközitengeren ekkor már 25 német tengeralattjáró müködött) és torpedónaszádok is. Ezek elaknásították a Szicíliai-szorost, és sikeresen támadták a Máltába tartó angol konvojokat. 1941-1942 folyamán a flották és a légierök aktív tevékenységet folytattak az Atlanti-óceán útvonalain is (24. számú térkép). Minthogy 1941 közepére Németország csaknem minden erejét a Szovjetunió elleni harcra összpontosította, megszünt a brit szigetek elleni invázió veszélye, az angol városok elleni légitámadások ereje pedig lényegesen csökkent. Churchill így írt erröl: "Az oroszországi betörés hitlerista terve csakhamar lélegzethez juttatott bennünket a levegöben. Az újabb vállalkozás kedvéért Hitler a német légiflotta alapos átcsoportosítására kényszerült, s ezért májustól kezdve az ellenséges légierönek hajóink elleni tevékenysége erösen csökkent." Minthogy a német légierö zömét és részben a haditengerészeti eröket is a szovjet-német arcvonalra csoportosították át, már 1941 öszére mérséklödött az a veszteség, amelyet a német repülögépek és tengeralattjárók okoztak az angolok és a semleges országok hajóparkjának. 1941 júliusában az elsüllyesztett hajók ürtartalma 120975 BRT volt, novemberben pedig csak 104212 BRT. Ebben természetesen része volt annak is, hogy az angol tengernagyi hivatal intézkedett az ellenséges tengeralattjárók és repülögépek elleni harcra (növelték a tengeralattjárók leküzdésére hivatott eröket, kiterjesztették a légi örjáratok által fedezett térség határát, a konvojokat hadihajókkal kísértették). Emellett 1941 közepétöl az Amerikai Egyesült Államok is hatékonyabban segítette Angliát az atlanti-óceáni útvonalak védelmében. Az angolok 1941 júliusában az izlandi Reykjavík tengeri támaszpont és az egész izlandi térség örizetét az amerikai flottának adták át. Szeptember 11-én az Egyesült Államok haditengerészeti eröi parancsot kaptak Roosevelt elnöktöl, hogy figyelmeztetés nélkül tüzeljenek minden német és olasz hadihajóra, amely akadályozni próbálja az amerikai hajózást, vagy bármely államnak az amerikai hajók által biztosított hajózását. 1941 novemberében az Egyesült Államok kongresszusa elfogadta a semlegességi törvény módosítását. Az amerikai kereskedelmi hajók most már felfegyverezhették magukat, behatolhattak a hadmüveleti övezetbe, védekezhettek a "tengelyhatalmak" hajóinak támadásai ellen, s szállíthattak Nagy-Britannia kikötöiböl, illetve kikötöibe. A tengereken folyó harc kiterjedése arra kényszerítette a fasisztákat, hogy meggyorsítsák a tengeralattjárók építését. 1941. július 1-én Németországnak 161 tengeralattjárója volt, 1942 elején pedig már 260. Ezek közül 1942-ben mintegy 100 vett részt a földközi-tengeri és atlanti-óceáni hadmüveletekben. 1941 végétöl a fasiszta hadvezetés ismét aktivizálta a harcot az atlanti-óceáni angol-amerikai útvonalakon. Az Amerikai Egyesült Államok hadbalépésével a német és az olasz tengeralattjárók megkezdték a harcot az amerikai flotta ellen is. Az amerikai hadvezetés lényegében nem készült fel a tengeralattjárók elleni harcra és atlanti-óceáni útvonalainak megnyugtató biztosítására. Figyelmét föleg arra összpontosította, hogy megszervezze a járörözést az úgynevezett "semleges" övezetben, amelybe beletartoztak az amerikai kontinenst közvetlenül övezö vizek is. Ez a járörözés azonban nem bizonyult hatékonynak. Az amerikaiak a "semleges" övezetbe behatolt német tengeralattjárók ellen légierejüknek csak kis részét alkalmazhatták, s csupán halászhajókat, sportjachtokat és más hajókat vethettek be. A német tengeralattjárók aktivitása pedig közben egyre fokozódott, hatósugaruk kiterjedt az Egyesült Államok atlanti partvidékéig és a Karib-tengerig. Következésképpen Anglia, valamint más szövetséges és a semleges országok kereskedelmi flottájának veszteségei jelentékenyen megnöttek. A német tengeralattjárók a Mexikói-öbölben, a Karib-tengeren és az ettöl keletre fekvö térségben, valamint a Panama-csatorna elötti vizeken csupán 1942. március 1-töl július 1-ig 160-170 hajót süllyesztettek, illetve rongáltak meg, összesen mintegy 870000 BRT ürtartalommal. De bármily sok hajót veszített is a szövetséges flotta, az angol-amerikai hadvezetés valamelyest mégis megjavította helyzetét a tengeri útvonalakon. Az angolok és az amerikaiak ugyanis növelték a német tengeralattjárók elleni harcra szánt eröket és eszközöket az Atlanti-óceánon. Ennek eredményeképpen némileg csökkentek az angol-amerikai flotta veszteségei, a német tengeralattjáróké viszont hirtelen megnött. 1942 elsö felében az amerikaiak 21 német tengeralattjárót süllyesztettek el, 1942 második felében pedig háromszor annyit. Az Atlanti-óceánon tovább javult az angol-amerikai flotta helyzete, amikor a német hadihajókat a franciaországi Brestböl németországi kikötökbe rendelték vissza. A Brestben állomásozó nagy német hadihajókat az angol légierö rendszeresen támadta. Február 12-re virradó éjszaka a "Scharnhorst" és a "Gneisenau" német sorhajó, a "Prinz Eugen" cirkáló, kilenc torpedóromboló, köztük hat naszád, kifutott Brestböl, s elindult a La Manche-csatorna felé. Az angolok csak február 12-én délelött 11 órakor vették észre a német hadihajókat, s nem tudták megakadályozni, hogy a német egységek átvonuljanak a csatornán. A hitlerista hadvezetés azért vonta ki hadihajóit Brestböl, hogy északon a Szovjetunió és a szövetséges országok közötti útvonalakon alkalmazza öket, valamint fedezze a szovjet-német arcvonalon harcoló hadseregeinek tengerparti szárnyát. Németország és Olaszország tehát nem ért el döntö sikert az Atlanti-óceánon és a Földközi-tengeren, s nem tudta támadó tevékenységét folytatni Észak-Afrikában. Ennek oka elsösorban az volt, hogy a fasiszta Németország és szövetségesei föerejét a szovjet-német arcvonal emésztette fel. Az, hogy a németek akadálytalanul átdobhatták szárazföldi, légi és haditengerészeti eröiket a szovjet-német arcvonalra, bizonyítja, hogy az angolok és az amerikaiak nem fejtettek ki elegendö aktivitást. Ez újra igazolja, hogy az angol és amerikai Csapatok és flották észak-afrikai, földközi-tengeri és atlantióceáni harctevékenysége 1942-ben másodrendü volt a második világháború menete szempontjából. 2. Az ázsiai és csendes-óceáni események 1941-1942 folyamán 1941. december 7-én Japán, hadüzenet nélkül, megtámadta a Pearl Harbor-i amerikai haditengerészeti támaszpontot, s néhány perc alatt harcképtelenné tette az amerikai Csendes-óceáni Flotta hajóinak többségét (25. sz. térkép). A japán imperialistáknak ezzel az agresszív cselekményével megkezdödött a Japán és az Egyesült Államok közti háború, amely Ázsia, Amerika és Ausztrália újabb százmillióit sodorta bele a második világháború örvényébe. A két legnagyobb csendes-óceáni hatalom az Egyesült Államok és Japán közti fegyveres összeütközés a köztük levö kibékíthetetlen imperialista ellentét logikus következménye volt. Lenin már 1918 májusában rámutatott: "Ezeknek az országoknak (Japán és Amerika Szrrk.) a gazdasági fejlödése több évtizede folyamán töméntelen gyújtóanyagot halmozott fel, amely elkerülhetetlenné teszi, hogy ezek a hatalmak elkeseredett összecsapásban mérközzenek meg a Csendesóceán és partvidéke feletti uralomért. A Távol-Kelet egész diplomáciai és gazdasági története minden kétséget kizáró módon bizonyítja, hogy a kapitalizmus talaján nem lehet elejét venni a Japán és Amerika között érlelödö éles konfliktusnak". Lenin zseniális jóslata beigazolódott. Amikor Japán uralkodó körei kirobbantották a háborút, bizonyosak voltak afelöl, hogy a fasiszta Németország hamarosan leveri a Szovjetuniót, s azután más arcvonalakon leköti az amerikai-angol haderöt. A japánok azzal is számoltak, hogy ha elfoglalják a délkelet-ázsiai és csendes-óceáni angol és amerikai birtokokat, az Egyesült Államok és Anglia képtelen lesz arra, hogy az anyaországtól ilyen messze fekvö térségben háborút viseljen, s engedményekre kényszerül. A japán kormány és a japán haderö föhadiszállása a háború további hadászati tervét úgy dolgozta ki, hogy gyorsan megsemmisíti Amerika, Anglia és Hollandia távol-keleti támaszpontjait, biztosítja Japán uralmát a Csendes-óceánon; egyidejüleg hatékony intézkedésekkel eléri, hogy Csang Kaj-sek kormánya vele szemben függö viszonyba kerüljön, majd Németországgal és Olaszországgal együttmüködve, kapitulációra kényszeríti Angliát, s ezzel megrendíti az Egyesült Államoknak a háború folytatására irányuló eltökéltségét; a lehetöséghez mérten megakadályozza újabb országok hadbalépését, s arra törekszik, hogy a háborún kívül álló államok Japán szempontjából elönyös álláspontra helyezkedjenek. Japán a csendes-óceáni amerikai és angol birtokok elleni támadást arra az iparra támaszkodva hajtotta végre, amelyet Kína, Korea és az anyaország vasérctelepeinek és szénbányáinak bázisán teremtett. 1941-ben a japán kohászat mintegy 6000000 tonna nyersvasat, valamint 5500000 tonnánál több finomacélt termelt. A japán hadiipar több mint 5000 különféle repülögépet és több mint 1000 harckocsit gyártott évente. 1941 végén a teljesen gépesített japán haderö létszáma 2411000 fö volt. A japán szárazföldi hadsereg 99 hadosztályból, 29 önálló dandárból és 18 önálló harckocsiezredböl állt (a megszállt kínai és koreai területek bábállamainak csapatai és a jelentös erejü határör-alakulatok nélkül). Japánnak 10 sorhajója, 10 repülögép-anyahajója, 36 cirkálója, 113 torpedórombolója és 63 tengeralattjárója volt. A japán légierö a haditengerészeti légierö 1750 repülögépéböl (közülük 550 anyahajókon állomásozott), valamint a szárazföldi csapatok 2625 repülögépéböl állt. Japán e jelentékeny haderö, valamint fontos hadászati felvonulási területek (Mandzsúria, KözépKína és Indokína) birtokában, szárazföldi csapataiból és légierejéböl nagy csoportosításokat tudott képezni a Szovjetunió és Kína elleni, illetve az Egyesült Államok, Anglia és Hollandia délkeletázsiai gyarmatai elleni harchoz. A japán hajóhad az anyaország, Tajvan, Hajnan és Indokína kikötöire támaszkodva, rövid idö alatt összpontosíthatta föeröit a Délkínai-tengeren, s fölénybe juthatott az ellenséggel szemben. Amikor Japán megindította a háborút az Egyesült Államok és Anglia ellen, az volt a szándéka, hogy megteremti uralmát a Csendes-óceánon, s szilárdan biztosítja hátországát a legföbb hadászati feladat megoldása, nevezetesen a Szovjetunió megtámadása és a szovjet Távol-Kelet elfoglalása végett. A japán szoldateszka ugyanilyen megfontolásból nagy figyelmet fordított arra, hogy terjeszkedésre irányuló politikáját betetözze Kínában, és megnyerje magának a Csang Kaj-sek kormányt, amely valójában beszüntette a harcot a japán betolakodók ellen. Csang Kaj-sek nemcsak kitért a japán megszálló csapatok elleni harc elöl, hanem voltaképpen együttmüködött a japánokkal, egyre újabb támadásokat szervezett a felszabadított körzetek ellen, illetve a kínai hazafiak 8. és Új 4. Hadseregének magasabbegységei ellen. 1941-1942 folyamán Közép és Észak-Kínában a 8. és az Új 4. Hadseregnek egyetlen olyan egysége sem volt, amelyet a Kuomintang csapatai meg ne támadtak volna. A kuomintangista vezetés a 8. és az Új 4. Hadsereg, illetve más kínai hazafias erök ellen intézett áruló cselekményeivel azt akarta elérni, hogy szétzúzza az ország demokratikus eröit, megsemmisítse a kommunista pártot, és ezzel megteremtse a feltételeket a japán megszállókkal való nyílt megegyezéshez. Kínában és szerte a világon azonban széles körben erélyesen tiltakoztak az ellen, hogy Csang Kaj-sek kormánya megalkudjon a japán uralkodó körökkel, úgyhogy a kuomintangisták kénytelenek voltak revideálni álláspontjukat, s így a Csendes-óceánon is megkezdödött a háború. 1941. december 9-én Csang Kaj-sek kormánya hivatalosan hadat üzent Japánnak, másnap pedig Németországnak és Olaszországnak. 1941-ben a japán hadvezetés a Kínában állomásozó csapatainak 75 százalékát a felszabadított körzetek ellen összpontosította, és áttért az úgynevezett totális háborúra. A japán és a csangkajsekista csapatok túlereje elöl Kína forradalmi néphadserege kénytelen volt visszavonulni. A felszabadított körzetek területe 1941-1942 folyamán lényegesen csökkent, s lakosságuk nem érte el az 50000000 föt. A 8. hadsereg létszáma is 300000 före apadt le. A Kínai Kommunista Párt nagy veszteségeket szenvedett. A felszabadított körzetek gazdasága súlyos pénzügyi és gazdasági nehézségekkel küzdött. A kínai hazafiak ennek ellenére feltartóztatták a japán betolakodók és kuomintangista cinkosaik támadásait, a felszabadított körzetek pedig, noha el voltak vágva az ország ipari központjaitól és nem kaptak külsö segítséget, megteremtették saját mezögazdasági és ipari bázisukat. Óriási érdemük volt ebben a fegyveres eröknek. 1941 -1942-ben a népi forradalmi hadsereg harcosai a harctevékenységen kívül az ipari üzemekben és a mezögazdaságban is dolgoztak. Minthogy a hadsereg személyi állománya közvetlenül részt vett a termelésben, és a csapatok a munka frontján is hösiesen helytálltak, a Kínai Kommunista Párt sikeresen meg tudta szervezni a hadsereg fegyverrel, felszereléssel és élelmiszerrel való ellátását. A Kínai Kommunista Párt mozgósította a néptömegeket a japán agresszorok elleni harcra. A megszállók hátában egységes Japán-ellenes front alakult ki, kibontakozott a partizánháború. A kínai hazafiak az üzemekben és a hivatalokban szabotálták a japán hatóságok intézkedéseit, meghiúsították a lakosság kényszermunkára való mozgósítását, megtagadták az adók befizetését és a szolgáltatásokat stb. A megszállt városokban és falvakban egymást érték a felkelések, a sztrájkok. A kínai nép bosszúálló fiai hidakat és alagutakat robbantottak fel, rongálták a távíró és távbeszélö vezetékeket. A kínai dolgozók a haza ügyének odaadó szolgálatában példaképüknek a szovjet népet tekintették. Népünknek a munka és a háború frontján, valamint az ellenség hátában vívott önfeláldozó harca nagy lelkesedéssel töltötte el a kínai munkásokat és parasztokat; arra buzdította öket, hogy hösi eröfeszítéssel küzdjenek hazájuk szabadságáért és függetlenségéért, s



megszilárdította hitüket, hogy végül is le fogják gyözni a japán betolakodókat. 1941-1942 folyamán a Kínai Kommunista Párt arra összpontosította erejének javát, hogy a japán megszállók elleni harcba bevonja a lakosság minden rétegét, így a nemzeti burzsoáziát és a megszállók kiüzésében érdekelt földbirtokosok egy részét is. A kommunista párt következetesen leleplezte a japán imperialistákkal egy követ fújó Kuomintang-kormány népellenes politikáját. A párt követelte a Csang Kaj-sek-kormánytól, hogy támogassa az antifasiszta frontot, valósítsa meg Kína, a Szovjetunió, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok szövetségét, szakítson meg minden kapcsolatot Németországgal és Olaszországgal, erösítse az ellenállást a japán agresszorokkal szemben. A kommunista párt, a kínai nép létérdekeinek védelmére irányuló politikájával sikeresen mozgósította és tömörítette a tömegeket a japán és kínai imperialisták elleni harcra. A japán imperialisták, miközben a Csendes-óceánon az Egyesült Államok és Anglia elleni háborúra készülödtek, igyekeztek saját érdekükben teljesen kihasználni e két ország uralkodó köreinek távolkeleti müncheni politikáját. Ezt jelentösen támogatták az amerikai és angol imperialista körök is. Olyan egyezményt próbáltak kötni Japánnal, amely a Csendes-óceánon és Ázsiában feloldotta volna ellentmondásaikat, s elösegítette volna azt, hogy Japán megtámadja a Szovjetuniót. Az amerikai japán imperialista ellentétek azonban olyan élesek voltak, hogy az alku nem jött létre. Az Egyesült Államok és Japán nem tudott megegyezni még a távol-keleti nemzetközi kapcsolatok általános kérdéseit illetöen sem. 1941 júniusában a hónapok óta tartó japán-amerikai tárgyalások megszakadtak, 1941. július 24-én a japán csapatok bevonultak Indokína déli részébe, egyidejüleg a japán kormány követelte Thaiföldtöl, hogy bocsássa rendelkezésére a katonai támaszpontokat, s adjon neki jogot, a hadászatilag fontos anyagok (ólom, kaucsuk stb.) termelésének ellenörzésére. Ez a lépés arra kényszerítette az Egyesült Államokat és Angliát, hogy felülvizsgálja álláspontját az agresszorral szemben. 1941 júliusában az Egyesült Államokban befagyasztották a japán követeléseket és hiteleket, s megszüntették a Japánba irányuló olajszállítást. Anglia és Hollandia nem szállított többé hadászati fontosságú nyersanyagot Japánnak Malájföldröl és Indonéziából. Roosevelt 1941. augusztus 17-én a washingtoni japán nagykövetnek átadott emlékiratában közölte, hogy "ha a japán kormány további lépéseket tesz abban az irányban, hogy eröszakkal vagy fenyegetéssel megvalósítsa a katonai uralom politikáját vagy programját a szomszédos országokkal szemben, az Egyesült Államok kormánya kénytelen lesz haladéktalanul megtenni a szükséges intézkedéseket . . ." Az Egyesült Államok és Anglia uralkodó körei gazdasági nyomással és fenyegetéssel akarták engedményre bírni Japánt. Elkéstek vele. A japán uralkodó osztályok képviselöinek konferenciáján, 1941. szeptember 6-án határozatot fogadtak el, amely kimondta: "Ha október elejéig . . . nem nyílik kilátás követeléseink kielégítésének teljesítésére, a birodalomnak határozottan irányt kell vennie az Amerika (Anglia, Hollandia) elleni háborúra." Az Egyesült Államok hatalmon levö politikusai nem tudták idejében felfedni Japán terjeszkedési szándékát. Amikor 1941. október 18-án a japán kormány átalakult, s a Szovjetunióval szembeni szélsöségesen ellenséges érzelmeiröl ismert Todzio tábornok került hatalomra, Washington ezt fölöttébb pozitív jelenségnek értékelte. A reakciós sajtó biztosította olvasóit, hogy Todzio nem sokáig várat majd magára, s megtámadja a Szovjetuniót kelet felöl, élve azzal a kedvezö alkalommal, hogy a Szovjetunió nyugaton a fasiszta Németországgal áll háborúban. Ez azonban téves feltevésnek bizonyult. A japán imperialisták jól megjegyezték Halhin-Gol tanulságait. Ekkor a saját börükön tapasztalhatták a Vörös Hadsereg erejét. 1941. november 5-én a császári konferencián végérvényesen elfogadták a határozatot, hogy Japán megtámadja az Egyesült Államokat és Angliát. A határozat kimondta: ". . .A háborút december elején kell megindítani; a hadsereg és a hajóhad erre az idöre fejezze be elökészületeit a hadmüveletek megindításához." A japán flotta föparancsnoka utasítást kapott, hogy fejezze be a hadmüveletek elökészítését, mivel "az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Hollandia elleni háború elkerülhetetlenné vált . . ." A japán hajóhad parancsnoka számára elkészítették a lepecsételt borítékot azzal a paranccsal, hogy rohanja meg Pearl Harbort, a Fülöp-szigeteket és Hong-Kongot. Kitüzték a támadás idöpontját is. A japán kormány meg akarta téveszteni az Egyesült Államok kormányát, amikor azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy az 1941 augusztusában újra megkezdett japán-amerikai tárgyalásokon megegyezésre törekszik, s ezért Nomura nagykövet segítségére Washingtonba küldte Kuruszu egykori berlini nagykövetét. Kuruszu 1941. november 15-én érkezett meg az Egyesült Államok fövárosába, ahol nagy örömmel fogadták megérkezését. Amikor a japán kormány Amerikába küldte Kuruszut, idöt akart nyerni ahhoz, hogy a japán haderö befejezze utolsó elökészületeit, s ki akarta használni az Egyesült Államok reakciós köreinek azt a reményét, hogy Japán majd elsösorban a Szovjetunió ellen fordítja fegyverét. A Fehér Házban Kuruszuval november 17-én kezdödtek meg a tárgyalások. Három nap múlva Japán elöterjesztette új javaslatait. Ezek lényege az volt, hogy az Egyesült Államok ne avatkozzon be Japán kínai ügyeibe, Japánnal közösen használja fel Indonézia eröforrásait, ne hatoljon be fegyveresen Délkelet-Ázsiába, állítsa helyre a kereskedelmi kapcsolatokat Japánnal, s indítsa meg újra az olajszállítást. Japán hozzájárult ahhoz, hogy a japán-kínai háború befejezése után kivonja csapatait Indokínából. A japán kormány ezekkel a javaslatokkal el akarta terelni ellenfeleinek figyelmét az Egyesült Államok ellen folyamatban levö váratlan támadás lázas elökészületeiröl. A célt el is érte. A japán javaslatokat az Egyesült Államok kormánykörei mérlegelni kezdték. A japán javaslatokra az Egyesült Államok kormánya 1941. november 26-án válaszolt (az úgynevezett "Hull-jegyzékben"). Ugyanezen a napon a japán repülögép-anyahajó magasabbegysége elindult a Hawaii-szigetek felé, hogy Pearl Harborban lecsapjon az amerikai Csendes-óceáni Flottára. Az Egyesült Államok azt javasolta Japánnak, hogy vonja ki összes katonai, tengerészeti, légi és rendöri eröit Kínából és Indokínából, ismerje el Kína egyetlen kormányának a Csang Kaj-sek-kormányt, kössön az Egyesült Államokkal megnemtámadási egyezményt, rendezzék a kölcsönös kereskedelmi kapcsolatok kérdését a legnagyobb kedvezmény és a kereskedelmi korlátozások kölcsönös mérséklése alapján, szüntessék meg az alapok befagyasztását, és állapodjanak meg a dollár és a yen árfolyamának stabilizálásában, megteremtve ehhez a szükséges közös alapot. A japán kormány elutasította az Egyesült Államok javaslatait. A tárgyalások véget értek. 1941. december 7-én reggel Nomura és Kuruszu átnyújtotta Hullnek a japán kormány válaszjegyzékét a november 26-i amerikai javaslatokra. A jegyzék ezekkel a szavakkal fejezödött be: "A császári kormány sajnálattal közli az Egyesült Államok kormányával, hogy az amerikai kormány álláspontjára való tekintettel kénytelen megállapítani, miszerint a további tárgyalások nem vezethetnek megegyezésre." Amikor Nomura és Kuruszu átnyújtotta Hullnek a japán emlékiratot, a japán légierö már órák óta bombázta a Pearl Harbor-i amerikai támaszpontot. A Pearl Harbor elleni támadás elsö lépés volt annak a nagyszabású hódító tervnek a megvalósítása felé, amelyet a japán vezérkar kidolgozott. A már fentebb említett Szovjetunió elleni támadás és a kínai agresszió mellett tervbe vették Thaiföld, Burma, Malájföld, Indonézia és a Fülöp-szigetek elfoglalását, hogy megszerezzék a hadászatilag fontos nyersanyagkészleteket (olaj, kaucsuk, vas, színesfémek, rizs), és elvágják azokat a közvetlen szárazföldi és tengeri útvonalakat, amelyek Kínát a délkelet-ázsiai országokkal összekötötték. Japán azért, hogy kelet felöl biztosítsa a hátát, és megteremtse a feltételeket az akadálytalan dél-tengeri hódításhoz, tervbe vette, hogy megsemmisíti vagy ideiglenesen semlegesíti az Egyesült Államok Csendes-óceáni Flottáját, elfoglalja az amerikai támaszpontokat Guamés Wake-szigeteken, megszállja Új-Guineát és a Salamon-szigeteket. A japán hadvezetés úgy tervezte, hogy e feladatok megoldása után hadászati védelembe megy át a Csendes-óceánon és a Dél-tenger övezetében, föerejével pedig a Szovjetunió ellen fordul. A déltengeri övezet határait egyébként a következöképpen vonta meg: Kuril-szigetek, Marshall-szigetek, Bismarck-szigetcsoport, Timor-, Jáva-, Szumátra-szigetek, továbbá Malájföld és Burma nyugati határa. A japán vezetök különösen nagy jelentöséget tulajdonítottak annak, hogy meglepetésszerüen, s egyidejüleg több irányból mérjék az elsö csapásokat. Úgy számoltak, hogy ily módon gyors gyözelmet arathatnak a csendes-óceáni hadszíntéren. A japán hadvezetés a Pearl Harborban tartózkodó amerikai Csendes-óceáni Flotta elleni csapásra és a Csendes-óceán déli és délnyugati térségében végrehajtandó hadmüveletekre hatalmas tengeri hadmüveleti magasabbegységeket (repülögép-anyahajókat, Fülöp-szigetekí, malájföldi magasabbegységet) és több, repülöalakulatokkal megerösített szárazföldi csoportosítást hozott létre. Japán a háború elsö napján az Egyesült Államok és Anglia elleni támadásba összesen 10 hadosztályt, egy vegyes csoportot, egy támaszponti magasabbegységet és hat páncélos ezredet vetett be. Alkalmazásra került még a Mariana-, a Karolinaés a Marshall-szigeteken állomásozó mintegy öt japán hadosztály is. A japán csapatok létszáma, a megerösítö egységekkel együtt, mintegy 400000 katona és tiszt volt. A hajóhad csapásmérö magasabbegységeibe 24 cirkáló, 61 torpedóromboló és hét tengeralattjáró osztály tartozott. A japán hadvezetés a szárazföldi és tengerészeti erök harctevékenységét 1600 repülögéppel biztosította, ebböl 500 gép az anyahajókon volt. Az anyaország fedezésére és a Kínában állomásozó japán csapatok megerösítésére (Kínában 63 hadosztály, 24 önálló dandár és 600 repülögép müködött), a japán szigeteken harckészültségben tartottak 18 hadosztályt, két önálló dandárt és 1400 repülögépet. Emellett a japán kikötökben állt hat sorhajó (közülük kettöt úgy alakítottak át, hogy alkalmas legyen repülögépek fel és leszállására), két repülögép-anyahajó, 12 cirkáló, 52 torpedóromboló és néhány tengeralattjáró osztály. Ezeknek a hadihajóknak az volt a rendeltetésük, hogy blokád alatt tartsák Kína partvidékét és háború esetén semlegesítsék a szovjet Csendes-óceáni Flottát, s egyben az Egyesült Államok és Anglia ellen tevékenykedö erök tartalékául szolgáltak. Az Egyesült Államok és Anglia, amelyek a Csendes-óceán térségében, Japánhoz hasonlóan, osztatlan uralomra törtek, háború elötti "benemavatkozási" és "semlegességi" politikájukkal lényegében elösegítették a csendes-óceáni háború elökészítését és kirobbantását. Az 1939. évi japán-angol szerzödés, amelyben az angol kormány megígérte Japánnak, hogy nem avatkozik bele a kínai ügyekbe, nem ütközött ellenállásba az Egyesült Államok részéröl. Söt, az amerikai monopóliumok fokozottan segítették Japánt. Amerikai mérnökök vettek részt a Nakadzima-konszern repülögépgyárainak rekonstruálásában. A Micubiszi-konszern az Egyesült Államoktól kapott új technikai felszerelést hadihajók építésére és alumínium gyártására használta fel. Amerikai monopóliumok a japán konszerneknek egy gázés egy kénsavgyár-berendezést szállítottak. Az amerikaiak 1941 júniusáig olajat, acélt, fémhulladékot, színesfémet stb. szállítottak Japánnak. A külföldi sajtó véleménye szerint akkoriban az Egyesült Államok volt az imperialista Japán fö fegyverszállítója. Az amerikai imperialistáknak meghatározott céljuk volt azzal, hogy segítettek a japán agreszszoroknak a fegyverkezésben. Az Egyesült Államok reakciós körei, az angolokhoz hasonlóan, arra törekedtek, hogy a japán agressziót a Szovjetunió ellen fordítsák, s a japán haderöt a Kínában egyre erösödö nemzeti felszabadító mozgalom letörésére használják fel. Az Egyesült Államok és Anglia abban reménykedett, hogy Japán majd legyengül a Szovjetunió és Kína elleni háborúban, s elkerülhetetlenül közvetlenül az amerikai monopóliumok függvénye lesz. A reakciós köröknek ez az álláspontja szemmel láthatólag hatott Roosevelt elnökre is. A csendes-óceáni háború küszöbén kialakult nemzetközi helyzetet labdarúgáshoz hasonlítva, Roosevelt azt mondta: "Jelenleg a fö játékosok az oroszok, a kínaiak, és kisebb szerepük van az angoloknak. Nekünk ama játékosok szerepe jutott, akik a döntö pillanatban állnak játékba . . . Még mielött csatáraink kifulladnának, játékba állunk, hogy mi löjük a döntö gólt. Mi friss erövel kezdünk." Az amerikai reakciós köröknek azt a meggyözödését, hogy sikerül tetö alá juttatniuk távol-keleti tervüket, még inkább megerösitette a német fasiszta csapatoknak 1941 nyarán és öszén a szovjetnémet arcvonalon elért átmeneti sikere. Az Egyesült Államok és Anglia kormánya, noha a japán támadás veszélyére már 1941. október közepétöl számos jel utalt, ezeket nem vette figyelembe. A csendes-óceáni háború angol-amerikai terve azon az elképzelésen alapult, hogy Japán, ha háborúba kezd, elsösorban a Szovjetuniót támadja meg; ha viszont a japán agresszió a csendes-óceáni amerikai és angol birtokokat éri, az Egyesült Államok és Anglia hadereje ideiglenesen védekezik, s Délkelet-Ázsiát és a dél-tengeri térséget mindaddig tartja, amíg ide nem érkezik az amerikai Csendes-óceáni Flotta, és nem mér döntö csapást az ellenségre. Az elképzelés az volt, hogy a flotta a Hawaii-szigeteknél fejlödik fel majd, fokozatosan elörenyomul a Fülöp-szigetek irányában; eközben megszilárdítja mögöttes területét támaszpontrendszer kiépítésével, és a Marshall-, a Karolinaés a Mariana-szigeteken levö ellenséges támaszpontok semlegesítésével vagy elfoglalásával. Az Egyesült Államok Ázsiai Flottáját a Fülöp-szigetektöl délre akarták felfejlödtetni. Úgy tervezték, hogy ez a flotta itt egyesül Anglia és Hollandia hajóhadával, s közösen végzik a hadmüveleteket a Délkínai-tengeren és a dél-tengeri övezetben. Ausztrália haditengerészeti eröit a hazai vizeken kívánták felhasználni. A terv tehát az volt, hogy a Japán elleni harcra a szövetséges erök egyesülnek. Ezt azonban gyakorlatilag nem sikerült megvalósítani. Az Egyesült Államok és Anglia közt ugyanis a csendes-óceáni és az ázsiai befolyási övezetek miatt igen éles ellentétek voltak. Az Egyesült Államok, Anglia, Hollandia és Ausztrália katonai vezetöi a háború elötti közös értekezleteken lényegében csak néhány hadmüveleti kérdést vitattak meg. Délkelet-Ázsiában, Wavell angol tábornokkal az élen, egységes parancsnokságot szerveztek. A dél-tengeri övezetben állomásozó haditengerészeti eröket, Hart amerikai tengernagy parancsnoksága alatt, az úgynevezett amerikai-angol-holland-ausztráliai flottában feltételesen egyesítették. Abban azonban már nem tudtak véglegesen megegyezni, hogy a közös hadmüveletekhez kit nevezzenek ki az erök föparancsnokává, illetve a légi és haditengerészeti erök parancsnokaivá. Mindegyik állam a saját érdekeit szem elött tartva használta fel csendesóceáni haderejét. A háború kitörésekor az amerikai Csendes-óceáni Flotta a Hawaii-szigeteknél állt, 10000 kilométerre a dél-tengeri övezet hadászatilag fontos objektumaitól. A Fülöp-szigeteken a japán támadás legközelebbi objektumán a védelem nem volt kellöképpen megszervezve. A Fülöp-szigeteki hadsereg és az erödítmények csak 1942 februárjára kerültek harckész állapotba. Még gyengébben készült fel a háborúra Burma, Malájföld és Indonézia. Ezekben az országokban, akárcsak ÚjGuineában, a Bismarck-szigetcsoporthoz és a Korall-tengerhez tartozó szigeteken, tulajdonképpen semmiféle védelem nem volt. Malájföldön Szingapur (Singapore) erödjét föleg arra rendezték be, hogy a tenger felöl jövö ellenséges támadást visszaverje, a szárazföld felöl semmi nem védte. Az Egyesült Államok, Anglia és Hollandia hadereje a csendes-óceáni hadszíntéren a háború kezdetekor 22 hadosztályból (mintegy 420000 föböl), 1329 repülögépböl, 11 sorhajóból, négy repülögépanyahajóból, (280 repülögéppel), 35 cirkálóból, 100 torpedórombolóból és 86 tengeralattjáróból állt. A Csendes-óceánon a háború kezdetekor az eröviszonyok a következök voltak: Haderönemek és hajóosztályok Japán haderö I `Aholland haderö Arány Szárazföldi csapatok (ezer fö)           4001525 420 1 : 1 Légierö (repülögépek) 11001525 1329 1 : 1,2 Anyahajókon levö repülögépek 550 280 2 : 1 Sorhajók 10 1 1 1 : 1,1 Anyahajók 10 4is2s 2,5 : 1 Cirkálók 36 35 1 : 1 Torpedórombolók 1 13 100 l,1 : 1 Tengeralattjárók 63 g615z7 1 : 1,3 A csendes-óceáni háború kezdetekor tehát az amerikai-angol hajóhad némi fölényben volt sorhajók és tengeralattjárók tekintetében, de jóval kevesebb anyahajója és anyahajón levö repülögépe volt, mint a japánoknak. Noha a felek szárazföldi csapatainak létszáma csaknem egyenlö volt, az Egyesült Államok, Anglia és Hollandia csapatainak 55 százaléka rosszul kiképzett és sok esetben fegyvertelen helyi alakulatokból állt. A japán hadsereg magasabbegységeit viszont jól kiképzett alakulatokból szervezték meg. A repülögépekben mutatkozó valamelyes amerikai-angol fölénynek nem volt gyakorlati jelentösége, lévén csaknem valamennyi amerikai és angol repülögép elavult típusú. Az ismertetett körülmények, amelyek az amerikai és angol uralkodó körök rövidlátó távol-keleti politikájának, valamint az amerikai és angol katonai vezetés súlyos hadászati számvetésbeli hibájának a következményei voltak, döntöen kihatottak az 1941-1942. évi csendes-óceáni hadmüveletek menetére, és súlyos következményekkel jártak az Egyesült Államok és Anglia haderejére nézve. A japán hadvezetés az Egyesült Államok Csendes-óceáni Flottájának megtámadására és a déltengeri hadmüveletek biztosítására megalakította a haditengerészeti erök külön csapásmérö magasabbegységét, amely két sorhajóból, három cirkálóból, kilenc torpedórombolóból és hat anyahajóból állt, fedélzetükön 360 repülögéppel. Ez a magasabbegység 1941. november 26-án kifutott az Iturup-szigeten (Kuril-szigetek) levö támaszpontjáról, december 7-én korán reggel 200 mérföldre megközelítette Oahu-szigetet, ahol Pearl Harbor amerikai haditengerészeti támaszpont volt, s repülögépeivel rajtaütött az Egyesült Államok flottáján. A Pearl Harbor-i öbölben ekkor nyolc amerikai sorhajó, kilenc cirkáló, 20 torpedóromboló, öt tengeralattjáró és 48 más hadihajó, illetve segédhajó állt. Az Egyesült Államok Csendes-óceáni Flottája súlyos veszteséget szenvedett. A nyolc sorhajóból négy elsüllyedt, négy hosszú idöre harcképtelenné vált. Pearl Harborban összesen 18 nagyobb hajó süllyedt el, illetve sérült meg, a sok kisebb hajóról nem is szólva. A japánok a repülötereken és a levegöben 219 repülögépet semmisítettek, illetve rongáltak meg. A japánok 29 repülögépet és öt kis, "zsebtengeralattjárót" vesztettek. Az amerikai Csendes-óceáni Flottának ez a súlyos veresége alapvetöen megváltoztatta az eröviszonyokat a tengeren, s megteremtette az elöfeltételeket ahhoz, hogy Japán nagyarányú támadó hadmüveleteket hajtson végre a Csendes-óceán nyugati térségében. A japánok, csaknem egy idöben a Pearl Harbor elleni támadással, megindították a hadmüveleteket a Fülöp-szigetek ellen is. Az elsö két nap folyamán a japán légierö szétrombolta a Luzon-szigetén levö Kavite haditengerészeti támaszpontot. A Fülöp-szigeteken állomásozó amerikai légierö nagy részét megsemmisítették, maradványai áttelepültek Ausztráliába. Az amerikai Ázsiai Flotta, amely december 7-én a nyílt tengeren volt, miután értesült Kavite bombázásáról, a Jávai-tengerre húzódott. A Fülöp-szigeteken levö szárazföldi csapatok légi és haditengerészeti támogatás nélkül maradtak. A japán hadvezetés ezt kihasználta, s december 10-12-én tengerészgyalogságot tett partra a Luzon-sziget északi részén, majd tíz nap múlva a sziget nyugati partján is. Az amerikai és Fülöp-szigeteki csapatok nem tudták megakadályozni a japánok partraszállását, s nagy sietve, szervezetlenül visszavonultak déli irányban, a Fülöp-szigetek fövárosa, Manila felé. A visszavonult csapatok vezetése lehetetlenné vált. A japánok 1942. január 2-án este elfoglalták Manilát. Az amerikai és Fülöp-szigeteki csapatok egy része, MacArthur tábornokkal az élén, a Bataan-félszigeten és a Korrehidor-erödben tartós védelemre rendezkedett be. Május 6-án ezek a csapatok is megadták magukat. A japánok eközben megszállták a Fülöp-szigetek többi szigetét, s elfoglalták az amerikai katonai támaszpontokat a Guamés Wake-szigeten is. Az Egyesült Államok hadereje ily módon rövid idö alatt elveszttette valamennyi haditengerészeti és légi támaszpontját a Csendes-óceán nyugati részén. Az Egyesült Államokat megfosztották a Fülöp-szigeteki fontos nyersanyag-lelöhelyektöl, ugyanakkor elvágták Kína keleti partvidékétöl, ami jelentékenyen megnehezítette azt, hogy segítséget nyújtson Csang Kaj-seknek. December 7-én reggel a japánok Indokína területéröl és a tenger felöl behatoltak Thaiföldre. Sehol sem ütköztek szervezett ellenállásba, s másnap elfoglalták Bangkokot, Thaiföld fövárosát. A japán csapatok két hét alatt megszállták az egész országot, s kijutottak a burmai-thaiföldi határra. Burma veszélybe került. Az angol kormány attól tartva, hogy a Burmában levö két hadosztállyal nem tudja tartani az országot, hozzájárult, hogy két Kuomintang-hadsereg (mintegy 20000 fö) vonuljon be az országba. E hadseregek parancsnoka a csangkajsekista Lo Csoinga, katonai tanácsadója pedig Stilwell amerikai tábornok volt, A kínai csapatok parancsnoka közvetlenül Csang Kajseknek volt alárendelve, ezért azután nem is jött létre akcióegység az angol és a kínai csapatok között. A japán csapatok ily módon külön-külön bánhattak el velük. 1942.január 21-én a burmaithaiföldi határ déli részén elsöpörték az angol határör-örsöket, elöretörtek Rangoon felé, s többször kegyetlenül bombázták a várost. Az angol csapatok, menekülök tömegeitöl kísérve, nagy sietve észak felé vonultak. Ekkor támadásba ment át a japán csapatok másik csoportosítása, amely Thaiföld északi részén állomásozott. A japán csapatok átlépték a burmai határt, szétverték Csang Kaj-sek ottani csapatait, és a Rangoontól visszavonuló angol csapatok elöl elvágták az észak felé vezetö utat. A Délés Észak-Burmában elszenvedett vereség után az angol és a csangkajsekísta csapatok maradványai 1942. május elején az indiai határ felé törtek. Kalewában, mivel innen csak erdei ösvényeken és a dzsungelen át folytathatták útjukat, megsemmisítették nehéz harci technikai eszközeiket. Május 26-án e csapatok egyes csoportjai és osztagai átlépték az indiai határt. A japánok egész Burmát elfoglalták. Szorongatott helyzetbe kerültek az angolok Malájföldön is. 1941. december 7-8-án japán tengerészgyalogság szállt partra a Malakka-félsziget (Maláj) északi részén, megsemmisítette az ott elhelyezett angol és malájföldi örosztagokat, majd gyors támadást indított dél felé. Az angol csapatok a váratlan támadástól meglepve, rendezetlenül visszavonultak Szingapur irányában. A helyzet még bonyolultabbá vált, amikor híre járt a Délkínai-tengeren bekövetkezett katasztrófának. Egy angol hajóraj, amely a "Prince of Wales" új típusú sorhajóból, a "Reepals" cirkálóból és négy torpedórombolóból állt, december 9-én, légi fedezet nélkül kifutott Szingapurból, hogy megsemmisítse a japán tengerészgyalogságot, amely a japánok félrevezetö jelentése szerint Malájföld keleti partján szállt partra. Az angol hajórajt december 10-én, útban a cél felé, váratlanul japán zuhanóbombázók és torpedóvetö repülögépek támadták meg. A támadás során az angol nehéz hajókat elsüllyesztették. A japán haditengerészeti erök kivívták az uralmat a Csendes-óceán nyugati részében és a Dél-tengerek térségében. Szingapur, a délkelet-ázsiai angol uralom támasza, a tenger felöl támogatás nélkül maradt. 1942 január végére a japán csapatok elfoglalták egész Malájföldet, s felvonultak a Johore-szoroshoz, amely a Malakka(Maláj ) félszigetet választja el Szingapur-szigettöl. A japánok február 9-re virradó éjszaka átkeltek a szoroson. A harcokban kimerült angol csapatok nem tudtak szervezett ellenállást kifejteni. Február 14-én estére Szingapur erödjét és a várost körülzárták, s a védök ivóvíz nélkül maradtak. Szingapur 70000 fönyi helyörsége másnap letette a fegyvert. A japán fegyveres erök ezután, 1942. február-március folyamán elfoglalták az indonéziai szigeteket, február 27-28-án pedig tengeri ütközetben, a Jávai-tengeren megverték az egyesített szövetséges hajórajt. Rohamosan bontakoztak ki az események a Csendes-óceán délnyugati részében is. Azok a japán fegyveres erök, amelyeket a háború kezdetére a Karolinaés a Marshall-szigeteken összpontosítottak, 1942. január-március folyamán elfoglalták Új-Guinea nyugati és középsö részét, az Admiralitás-, Új-Britanniaés Új-Írország-szigeteket, a Gilbert-szigetet és a Salamon-szigetek nagy részét. Ausztráliát japán elözönlés veszélye fenyegette, s tartani lehetett töle, hogy elvágja azokat a tengeri útvonalakat, amelyek Ausztráliát és az Egyesült Államok nyugati partvidékét összekötik. Az amerikai hadvezetés sietve megszervezte a védelmet Ausztrália elöterében és a Csendes-óceán déli részében. A Hawaii-szigetekröl és az Atlanti-óceánról repülögép-anyahajókat, cirkálókat és tengeralattjárókat irányítottak ide. Az Egyesült Államokból légieröt küldtek ebbe a térségbe. Ausztráliában szárazföldi magasabbegységeket szerveztek. Az amerikai hadvezetésnek óriási eröfeszítések árán sikerült megállítani az ellenséget a Csendesóceán délnyugati részében, és kivívnia elsö gyözelmét. Ez 1942 májusában történt a Korall-tengeren. Az amerikaiak lehallgatták a japán hadvezetés rádióbeszélgetését, s megtudták, hogy egy nagy japán tengeri deszant három repülögép-anyahajó, 1 1 cirkáló, 13 torpedónaszád és hat tengeralattjáró fedezete alatt útban van, hogy elfoglalja Morsby kikötöt. Az amerikai vezetés elhatározta, hogy anyahajói fedélzeti repülögépeivel csapást mér a deszantra. Ehhez egy nyolc cirkálóból, két anyahajóból és 11 torpedónaszádból álló csoportot alakított, és az elönyös helyzetben idejében készen állt. Május 7-én reggel az amerikai repülögépek bombatámadást intéztek a japán hadihajók ellen. Két napig tartó tengeri ütközet kezdödött. A tengeri harc történetében elöször fordult elö, hogy hadihajók nem tüzeltek egymásra. Az ütközetben csak az anyahajókról felszálló repülögépek vettek részt. A japánok elvesztettek egy anyahajót, egy torpedórombolót és több mint 80 repülögépet, s mivel nem voltak adataik ellenfelük erejéröl és összetételéröl, kitértek a további harc elöl. A japán hadvezetés egy ideig nem alkalmazta haditengerészeti eröit a Csendes-óceán délnyugati részén, s eröfeszítéseit föként arra összpontosította, hogy kellö elökészület után lecsapjon az amerikai flottára a Hawaii-szigetek körzetében, s elfoglalja az Egyesült Államok fontos tengeralattjárótámaszpontját Midway-szigeten. Ehhez mintegy 5000 föböl álló deszantot alakítottak, s több magasabbegységet szerveztek, amelyekbe a szállítóhajókon és a különféle segédhajókon kívül 11 sorhajó, hat anyahajó (293 repülögéppel), 16 cirkáló, 53 torpedóromboló és más úszó egység került. Ezek a magasabbegységek május végén kifutottak a japán kikötökböl és a Maríana-szigeteken telepített támaszpontokról, s elindultak Midway felé. A japán hadvezetés azonban, akárcsak a Korall-tengeren, megint nem tudta biztosítani a támadás meglepetésszerüségét. Az amerikaiak lehallgatták és megfejtették a japán hajók titkos rádiójelentéseit, s idejében felkészülhettek a támadás visszaverésére. Nehézbombázókat és vadászkötelékeket dobtak át Midway-szigetre, a szigettöl nyugatra pedig "függönyt" hoztak létre tengeralattjárókból. A Midway-szigettöl közvetlenül északkeletre esö körzetben összevonták a délröl és Pearl Harborból érkezett három anyahajót 293 repülögéppel, nyolc cirkálót és 14 torpedórombolót. A június 4-6-i harcokban, amelyekben föleg a repülögépek vettek részt, a japán flotta négy anyahajót, egy cirkálót és 253 repülögépet vesztett el. Az amerikaiak vesztesége egy anyahajó, egy torpedóromboló és 150 repülögép volt. A japán flotta visszavonulásra kényszerült. Ez az ütközet megtörte a japán haditengerészet erejét. 1942 öszére a felek közti eröviszonyok anyahajók tekintetében csaknem kiegyenlítödtek, más hajóosztályokban pedig az Egyesült Államok került fölénybe. A japán haderö jelentös sikereket ért el az Egyesült Államok és Anglia elleni harcában: vereséget mért az amerikai-angol csapatokra, Délkelet-Ázsiában és a Csendes-óceán nyugati részén elfoglalta az Egyesült Államok, Anglia és Hollandia valamennyi fontosabb gyarmatát és katonai támaszpontját. A japánok a csendes-óceáni háború fél esztendeje alatt Kínát nem számítva 3800000 négyzetkilométernyi területet foglaltak el, mintegy 150000000 lakossal. A japánok kezére kerültek Burma, Malájföld, Indonézia és a Fülöp-szigetek gazdag, hadászati fontosságú nyersanyagforrásai, amelyek a háború elött az angolszász országok monopóliumainak közvetlen ellenörzése alatt álltak. 1942-ben a Midway-szigeti harc volt az utolsó nagyobb összeütközés az Egy-esült Államok és Japán között. A Csendes-óceánon a további hadmüveletek helyi jellegüek voltak. A japánok északon június 6-7-én megszállták az Aleut-szigetcsoporthoz tartozó Attu és Kyska-szigeteket, délnyugaton harcászati jelentöségü harcok folytak Guadalcanal-szigetért és Új-Guinea keleti partvidékéért. A külföldi sajtó szerint, 1942 nyarától a csendes-óceáni hadszíntéren szélcsend állt be. Japán védelembe ment át, hogy megszilárdítsa és kiaknázza a vetélytársaitól elhódított gyarmatbirtokokat. A japán uralkodó körök arra számítottak, hogy az Egyesült Államok és Anglia, uralkodó köreinek szovjetellenes beállítottságát kihasználva, kompromisszumos békét köt ellenfelével. A japán imperialisták most, hogy a tengeren a fö céljukat elérték, figyelmüket a Szovjetunió elleni támadás elökészületeínek befejezésére összpontosították. Úgy tervezték, hogy a támadást akkor indítják meg, amikor a németek elfoglalják Sztálingrádot. A japán uralkodó körök számításaiba azonban hiba csúszott. Japánnak nem sikerült megtalálnia a közeledés útjait csendes-óceáni ellenfeleihez, a szovjet fegyveres erök pedig nemcsak visszaverték a fasiszták támadását, hanem ellentámadásba is átmentek. Noha a japán haderö jelentékeny sikereket ért el a csendes-óceáni hadmüveletekben, az angolszászok ellenállását nem tudta megtörni. Az agresszív tömbhöz tartozó országok (Németország és Japán) hadvezetése nem tudta megszervezni a hadászati együttmüködést az egymástól távol fekvö hadszíntéren folyó harcban, mert más-más politikai céljuk volt, hiányzott a kölcsönös bizalom stb. A Japán által megszállt országok népei partizánharcot kezdtek a betolakodók ellen. A vietnami, koreai, burmai, malájföldi, indonéziai és Fülöp-szigeteki hazafiak a szovjet nép hösi ellenállásától, valamint a kínai hazafiaknak a japán agresszorok ellen vívott önfeláldozó harcától fellelkesedve, harcot indítottak, hogy felszabadítsák országukat az idegen hódítók járma alól. A vietnami nép Kína után elsöként indított elszánt harcot elöbb a francia, majd a japán imperialisták ellen. A Japán-ellenes népi mozgalom Indokínában már 1940-ben megkezdödött, amikor a japán csapatok megszállták az országot. A japán és a francia gyarmatosítók kegyetlenül elnyomták a vietnami nép nemzeti mozgalmát. De Vietnam népe nem tette le a fegyvert. 1941-ben Ho Si Minh, az Indokínai Kommunista Párt egyik alapítója és vezetöje megalakította annak a partizánhadseregnek a magvát, amely kitartóan harcolt a japán betolakodók ellen, egészen azok teljes szétzúzásáig. 1941 májusában megalakult a Vietnam függetlenségéért folyó harci szövetség: a Viet-Min. A kommunista párt által vezetett demokratikus frontba beléptek a szakszervezetek, a paraszt-, az ifjúsági, a nöés más szervezetek. A Viet-Min befolyása hamarosan kiterjedt Vietnam valamennyi tartományára. 1942-ben országszerte megalakultak a helyi népi bizottságok, partizánosztagok szervezödtek. Megkezdödött a japánellenes mozgalom Laoszban és Kambodzsában is. A japán hadvezetés csak rendkívüli intézkedésekkel tudta a megszállási rendszert fenntartani. Malájföldön is kibontakozott a nemzeti felszabadító harc. A japán megszállók itt igyekeztek saját érdekükben kihasználni az ország politikai szétforgácsoltságát, valamint a malájföldi népek közti nemzeti, nyelvi és vallási különbségeket. A japán katonai közigazgatás a helyi szultánokkal, uzsorásokkal és más kizsákmányolókkal együttmüködve, széltében alkalmazta az ismert angol módszert: vallási és nemzeti széthúzást szított a dolgozó nép különféle csoportjai között. A malájföldi szultánok segédkeztek a japánoknak abban, hogy kivigyék az országból a hadászatilag értékes nyersanyagokat. A japán megszálló hatóságok terrorpolitikája azonban elösegítette a különféle nemzetiségek dolgozóinak közeledését. Malájföldön 1942-ben megalakult a Japán-ellenes néphadsereg, amely nagy népszerüségre tett szert a lakosság minden rétege, különösen a parasztok körében. A hadsereg azokból a partizánosztagokból alakult meg, amelyek korábban a malájföldi dzsungelekben tevékenykedtek. A hadseregben a malájföldiek mellett az öslakossághoz tartozó indiaiak és kínaiak is voltak. A malájföldi hazafiak támadták a japán helyörséget, zavarták a vasúti közlekedést, felrobbantották és felgyújtották a bányákat, akadályozták az élelmiszerharácsolást és adóbehajtást. A japán hadvezetés a malájföldi hazafiak elleni harc végett egyes vidékeken életbe léptette az ostromállapotot, megerösítette és állandó harckészültségben tartotta a helyörséget. Hasonló nagy nehézségbe ütköztek a japán megszállók az "új rend" megteremtése során Indonéziában is. A japán megszálló hatóságok eröszakkal kényszermunkára hajtották a parasztokat, elkobozták a lakosság élelmiszerkészletét. Éhínség tört ki az országban. 1941-1942 folyamán az indonéziai felszabadító mozgalom középpontja Jáva szigetén volt, ahol sok ipari és kikötöváros, illetve több kitermelö és feldolgozóipari üzem van. Az indonéziai hazafiak antifasiszta szervezetekbe tömörültek, amelyek közül többet kommunisták vezettek. Ezek a szervezetek fegyveres felkeléseket készítettek elö Jáván, Szumátrán és Borneón. Bár a felkelések más-más helyen, nem is egyidejüleg, s meglehetösen gyenge elökészítés után törtek ki, leverésükre a japán hadvezetés mégis jelentös erejü csapatokat volt kénytelen kirendelni, s állandó nagy helyörséget tartott egyes indonéziai városokban. Ennek következtében Japán eröfeszítései szétforgácsolódtak, s a csendes-óceáni amerikai-angol csapatokra mért csapásai vesztettek erejükböl. 1942-ben a burmai nép is bekapcsolódott a japán megszállók elleni harcba. Burma északi részén és egyes központi körzeteiben partizánosztagok és csoportok szervezödtek. Ezek az egymástól elszigetelt és rosszul felfegyverzett, de a helyi lakosság által támogatott osztagok megkezdték a harcot a japán megszállók ellen, s megszervezték a japánbarát U Ba Mo bábkormánya intézkedéseinek szabotálását. A hazafiakat segítette annak a burmai nemzeti hadseregnek jelentékeny része is, amelyet a japán hadvezetés szervezett és fegyverzett fel a burmai nemzeti felszabadító mozgalom nyomására. Japán számottevö eröt hagyott vissza Burmában, hogy fenntarthassa a megszállási rendszert, és kiszállíthassa az országból a hadászatilag fontos nyersanyagokat. Fellendült a Japán-ellenes harc a Fülöp-szigeteken is. 1941-ben, amikor a japán fegyveres erök betörtek a szigetekre, a Fülöp-szigeteki hazafiak hatékonyan szembeszálltak az új leigázókkal. A Fülöp-szigeteki Kommunista Párt egységfrontba tömörítette a munkásosztályt, a dolgozó parasztságot és a nemzeti burzsoázia egy részét. Ez a szervezet hatékonyan bekapcsolódott a japán hódítók elleni harcba. 1942 márciusában Luzon-szigeten megalakult a "Hukbalahap" japánellenes néphadsereg. A "Hukbalahap", a lakosság támogatásával, Luzon-sziget központjában felszabadított néhány körzetet, és itt demokratikus hatalmat teremtett meg. A "Hukbalahap"-pal szövetségben és annak befolyása alatt hatékonyan müködtek a Fülöp-szigeteken más partizánszervezetek is, a többi közt "Panaj szabad partizánjai", "A Kék Sas partizánjai" és "Kobit partizánjai". Koreában, ahol negyven esztendeje állt fenn a japán gyarmatosítók hatalma, ugyancsak kibontakozott a nemzeti felszabadító mozgalom. Lenin már 1920 decemberében rámutatott arra, hogy Japán Koreát "hallatlan kegyetlenséggel fosztogatja, s kegyetlenségében a technika legújabb vívmányait a legbarbárabb kínzásokkal párosítja". A sok különféle adó és kikényszerített hadikölcsön nyomorba döntötte a koreai lakosságot. A járványok és az éhínség ezrével pusztított soraikban. A koreai nép a kommunisták vezetésével partizánháborút indított a japán megszállók ellen. Ebben a harcban, valamint a koreai néptömegek egyesítésében, és a kínai forradalmi szervezetekkel való szoros kapcsolatuk megteremtésében nagy szerepet játszott a Haza Megújításának Társasága, amely Kim Ir Szen vezetésével 1935-ben alakult meg. A társaság tevékenysége sok tekintetben hozzájárult a koreai munkásosztály és a dolgozó parasztság megmozdulásainak aktivizálásához. 1942 elején fegyveres összeütközésre került sor a japán hatóságokkal az ország északi részében, márciusban Csezsu-szigetén a munkások szétromboltak négy föld alatti japán hangárt, és megsemmisítettek 69 repülögépet. Ily módon, noha Japán 1941-1942 folyamán sikereket ért el az Egyesült Államok és Anglia elleni harcaiban, ezek, a japán imperialisták várakozása ellenére nem vezettek a Csendes-óceánon és Kínában folyó háború gyors befejezésére. A háború elhúzódott. Nyugtalanság ütötte fel a fejét magában Japánban is. A japán munkásosztály és haladó értelmiség egyre jobban rájött, hogy a japán imperialisták által kirobbantott háború az uralkodó osztályok érdekében folyik. A dolgozók megmozdulásaira a reakció azzal válaszolt, hogy fokozta a terrort a munkásosztály és a parasztság ellen. A sztrájkot államellenes büncselekménynek nyilvánították. A háború ellen tiltakozó emberek ezreit vetették börtönbe vagy internálták. Az uralkodó osztályok, amelyek a csendes-óceáni háborút megindították, katasztrófába döntötték az országot. A csendes-óceáni háború felborította az Egyesült Államok és Anglia uralkodó köreinek számítását is. Nem sikerült saját érdekeik céljára felhasználniuk a japán agresszort. Az angolszász országok Japánban erös és alattomos ellenségbe ütköztek. Az Egyesült Államok és Anglia csendesóceáni kudarca logikus következménye volt az agresszort buzdító politikájuknak, valamint annak a gyarmatosító fajgyülölö politikának, amelyet a gyarmati és függö országokban folytattak. Az amerikai-angol imperialisták féltek attól, hogy a délkelet-ázsiai népekben felébred a nemzeti öntudat, s ezért nem tudták megnyerni maguknak a helyi lakosságot a japán agresszió elleni harcban. Elutasították például a Fülöp-szigeteki Kommunista Pártnak azt a javaslatát, hogy alakítsák meg az Ellenállás Nemzeti Egységfrontját, nem mozgósították Burma, Malájföld és Indonézia népeit a japán hódítók elleni harcra. A Japán elleni harcot megnehezítette az Egyesült Államok és Anglia közti ellentét is, amely a csendes-óceáni hadmüveletek megkezdése után még jobban kiélezödött. Az amerikai és angol imperialisták fennen hangoztatták ugyan szövetségesi mivoltukat, valójában azonban nem átallottak arra spekulálni, hogy a másikkal kapartatják ki a gesztenyét a tüzböl. Kiváltképpen erre törekedtek az Egyesült Államok monopoltökései, akik Anglia ázsiai pozícióinak meggyengülését kihasználva azon mesterkedtek, hogy kiterjesszék befolyásukat Indiára, Burmára és a brit birodalom más országaira. Az Egyesült Államok és Anglia monopoltökés köreinek az ellentétek következtében nem sikerült egyesíteniük a csendes-óceáni eröket, és megszervezniük a közös védelmet. Japán ily módon maga választhatta meg a csapások idöpontját és irányát, hogy ellenfeleinek haderejét egyenként zúzza szét. Noha az amerikai-angol haderö 1941-1942 folyamán nagy vereséget szenvedett, az Egyesült Államok és Anglia uralkodó körei nem köthettek kompromisszumot Japánnal, amely a Csendesóceánon és Ázsiában elfoglalta igen fontos gyarmati birtokaikat. A kompromisszumot megakadályozta az is, hogy ekkor már világszerte izmosodtak és aktivizálódtak az antifasiszta erök, mégpedig annak a hösies harcnak eredményeképpen, amelyet a szovjet nép vívott a fasiszta Németország ellen. Az Egyesült Államok és Anglia uralkodó körei, a háború csendes-óceáni hadmüveleteinek kedvezötlen alakulása miatt, fö figyelmüket a csendes-óceáni problémákra kezdték fordítani, és így elhanyagolták a fö ellenség, a fasiszta Németország elleni fegyveres harcot. * Az Egyesült Államok és Anglia haderejének észak-afrikai és csendes-óceáni harctevékenysége, az afrikai és ázsiai országokban kibontakozott nemzeti felszabadító harccal együtt hozzájárult a Hitler-ellenes koalíció megerösödéséhez, s hatással volt az erök megoszlására a nemzetközi porondon. Az ázsiai és afrikai népek nemzeti felszabadító harca fokozta az imperialista gyarmatrendszer bomlásának folyamatát. E harc folyamán számottevöen megerösödött a munkásosztály, fokozódott politikai aktivitása. Erösödtek az antiimperialista érzelmek a nemzeti burzsoázia körében is, amely mind hatékonyabban lépett fel a kolonializmus ellen. Létrejöttek az objektív feltételek ahhoz, hogy kibontakozzon a gyarmati és félgyarmati népek nemzeti felszabadító harca, amelynek eredményeképpen ezek a népek kivívták a nemzeti szuverenitást, és megteremtették független nemzeti államukat. Elérkezett a világtörténelemnek az a "holnapja", amelyet Lenin már elöre látott, az a nap, "amikor végleg felébrednek az imperializmus igájába hajtott ébredezö népek, és megkezdödik a hosszú és súlyos döntö harc felszabadításukért". E hosszadalmas és nehéz harc sikerére döntö hatással volt a Szovjetuniónak a német fasiszta hadsereg elleni hösi harca, a kínai hazafiaknak a japán imperializmus ellen vívott küzdelme, és az európai megszállt országokban kibontakozott felszabadító mozgalom.









Találat: 2547