kategória | ||||||||||
|
||||||||||
|
||
A fundamentalizmus - iszlám
A nyugati média szereti azt sugallni, hogy a vallásosság "fundamentalizmusnak" nevezett, állandóan védekezésre kényszerülö és gyakran felettébb harcias megnyilvánulása kizárólag az iszlámra jellemzö. Ez azonban óriási tévedés. A fundamentalizmus világjelenség, s a modern kor kihívásaival birkózva valamennyi jelentösebb hithagyomány világra segítette a maga fundamentalista válaszát. Beszélhetünk zsidó fundamentalizmusról, keresztény fundamentalizmusról, hindu fundamentalizmusról, buddhista fundamentalizmusról, szikh fundamentalizmusról, söt konfuciánus fundamentalizmusról is. Ez a fajta szellemi irányzat elöször a XX. század kezdetén az amerikai keresztény közösségekben jelent meg, és ez korántsem véletlen. A fundamentalizmus nem egységes gondolkodásmód. A különféle indíttatású fundamentalizmusok, akár egy vallásrendszer keretein belül is, más és más forrásból táplálkoznak, önálló életet élnek, saját jelkép- és gesztusrendszert fejlesztenek ki. Ám való igaz, hogy megnyilvánulásaikban igencsak hasonlítanak egymásra. A fundamentalista mozgalmak, amint arról már szó volt, nem azonnal, egy gombnyomásra ugranak elö, hogy megbirkózzanak a nyugati típusú modernitás rémeivel, hanem olyan pillanatokban jelennek meg, amikor a korszerüsítés folyamata már jelentös utat tett meg. A 242h76c vallásukhoz hü hívek elöször hagyományaikat igyekeznek átformálni, és megpróbálják összeegyeztetni hitük eszményeit a kor elvárásaival, ahogy a muszlim reformerek is tették. A mérsékelt elképzelések kudarca azonban egyeseket szélsöséges megoldások keresésére ösztönöz, s ezzel megszületik a fundamentalista mozgalom. Visszatekintve, ma már kézenfekvönek tünik, hogy a fundamentalizmus elöször az Egyesült Államokban, a haladás fáklyavivöjének tartott országban ütötte fel a fejét, s a világ többi részén csak késöbb bukkant fel. A három egyistenhívö vallás közül utoljára az iszlámban, az 1960-as, 1970-es években, az egyre inkább gyökeret verö nyugati kultúra ellenpólusaként jelent meg a fundamentalista irányvonal. Ez a fajta megközelítés azonban ekkor már nem számított ismeretlen jelenségnek a modernizációnak régebb óta kitett keresztény és zsidó közösségekben.
A fundamentalista irányzatok, függetlenül attól, hogy mely vallás talajában gyökeredznek, több szempontból is kísértetiesen hasonlítanak egymásra. Eszmerendszerükön átsüt a csalódottság, a kiábrándultság, mert úgy érzik, a modern világ nem váltotta be a hozzá füzött reményeket. Valamennyi fundamentalista irányzat, melyet alkalmam nyílt tanulmányozni, meg van gyözödve róla, hogy a világi kormányzat a vallás megsemmisítésére tör. Érzésük az esetek egy részében nem nélkülöz minden alapot. Láthattuk, hogy a szekularizációt gyakran felülröl eröltették rá a muszlim közösségekre. A fundamentalisták az "aranykornak" tünö, a modernizációt megelözö idöszakban vélik felfedezni szellemi gyökereiket, de ez korántsem jelenti azt, hogy vissza szeretnének lépni a sötét középkorba. Esetükben hamisítatlan mai mozgalmakról van szó, melyeket csak ez a kor segíthetett világra. Vallásuk újraértelmezésében bámulatos találékonyságról és gyakran meglepö radikalizmusról tesznek tanúbizonyságot. A fundamentalizmus mint jelenség napjaink jellegzetes terméke. Ha valahol gyökeret vernek a korszellemnek megfelelö újítások, ott az erre adott tudatos válaszként számítani lehet a fundamentalizmus kiérlelödésére is. A fundamentalisták gyakorta oly módon fejezik ki ellenvéleményüket, fenntartásaikat egy-egy friss megoldással szemben, hogy hagyományukból kiemelik és zászlajukra tüzik az adott újítások elleni támadáshoz hatékony muníciót szolgáltató elemeket. A fundamentalista mozgalmak, még az Egyesült Államokban is, meglehetösen sokat bírálják a demokráciát és a világias gondolkodást. A nöi emancipáció napjaink civilizációjának egyik fontos vívmánya, ezért a fundamentalisták a hagyományos, az agrártársadalmak korában gyökeredzö nemi szerepeket állítják példának, s az asszonyokat fátylak mögé, a házak falai közé kényszerítik. A fundamentalista közösségek tehát a modern világ egyfajta árnyéktársadalmaként is felfoghatók, melyek azonban ráirányítják a figyelmet a "haladás" fogyatékosságaira.
A fundamentalisták a szekularizáció kíméletet nem ismerö bajnokai nélkül nem léteznének. A fundamentalisták a liberális elveket valló és modernizáció mellett kiálló kormányzatok szinte minden lépését ellenük elkövetett merényletként fogják fel, s így nézeteik, viselkedésük meglehetösen radikális formát ölt. A Tennessee-ben lezajlott, Scopes-ügyként elhíresült pert követöen (1925), melynek során fundamentalista protestánsok az evolúció elméletének iskolai oktatását próbálták megakadályozni, a sajtó kigúnyolta álláspontjukat. Teológiai nézeteik ennek hatására a szélsöségesen aggályos, betü szerinti értelmezést tették mérvadóvá, haladásellenességük érezhetöen felerösödött, és a politikai paletta bal oldaláról a jobb szélre sodródtak. Minél hevesebb a szekularizáció fáklyavivöinek rohama, annál eltökéltebb a fundamentalisták válasza. A fundamentalizmus egy olyan társadalmi szakadékra hívja fel a figyelmet, melynek két partján a világi kultúra elszánt hívei és ellenzöi állnak szemben egymással. Ahogy telik az idö, a két tábor között mindinkább megmerevedik az arcvonal. A fundamentalizmus tehát eleinte egy adott kultúrán belül, a liberálisokkal vagy a szekularizáció lelkes támogatóival folytatott vitafolyamatnak indul. Példának okáért a muszlim fundamentalisták gyakran sokkal inkább saját, a modern civilizációt világosabb színekben látó honfitársaik vagy hittestvéreik ellen fordulnak, semmint hogy a külsö ellenséggel, a Nyugattal vagy Izraellel vennék fel a harcot. A fundamentalisták gyakran hátat fordítanak az általános vallásgyakorlatnak, és a vallási elöírások szigorú betartását mércéül szabó, zárt közösségeket hoznak létre. Ezt az utat választották például Jeruzsálem vagy New York ultraortodox zsidói. Sündisznóállásaikból késöbb a legkülönfélébb célpontok ellen indítanak heves támadásokat, melyek egyedüli célja az, hogy a többséget visszatérítsék az igaz útra és a világot újra szakrálissá tegyék. A fundamentalisták szinte kivétel nélkül úgy érzik, hogy létükért küzdenek, és mivel tovább már nem hátrálhatnak, más megoldás nem lévén, ki kell törniük szorult helyzetükböl. Ilyen tudatállapotban, ritkán ugyan, de egyesek terrorcselekményeket követnek el. A nagy többség azonban tartózkodik az eröszaktól, s nem akar mást, mint hitét hagyományos és törvényes körülmények közé helyezni.
A fundamentalisták jelentös sikerként könyvelhetik el, hogy a vallást a partvonalon kívülröl a pálya közepére terelték, s így ismét fontos tényezöként jelenhet meg a nemzetközi politika színpadán. Ez a fejlemény a XX. század közepén, a szekularizmus aranykorában elképzelhetetlennek tünt. Az 1970-es évek óta ez a folyamat játszódott le az iszlám világában. A fundamentalizmus azonban sokkal több, mint a vallás politikai célokra történö "használata". A fundamentalista irányzatok követöi valójában az isteni tényezöt a közéletböl kiszorítani igyekvö, világias nézeteket vallók ténykedése ellen lázadnak. Tiltakozásuk reményvesztett kísérlet arra, hogy a modern világban az erkölcsi és lelki értékeket tegyék mérvadóvá. A fundamentalistákat mozgató kétségbeesés és aggodalom azonban könnyen eltorzíthatja az adott vallásos hagyományt, mert a megbékélést és megértést hirdetö tanítások helyett a harciasabb gondolatokat tolja elötérbe.
A muszlim fundamentalizmus szinte tökéletesen egybevág az eddig elmondottakkal. Tévedés tehát azt képzelni, hogy az iszlámon belül létezik egy erösen militáns és fanatikus irányzat, mely a muszlimokat az újítások heves és hangos elutasítására ösztönzi. A muszlim fundamentalisták nem sokban különböznek más vallású eszmetársaiktól, akik szintén a modern, e világi társadalommal szembeni fenntartásaiknak adnak hangot. Nem szabad elhallgatni, hogy a muszlimok elutasítják a fundamentalizmus bélyegét, és nagyon helyesen arra hívják fel a figyelmet, hogy magát a fogalmat eszmerendszerükre büszke amerikai protestánsok találták ki, s a szónak pontos arab megfelelöje nem létezik. Az uszúl szó, amint azt láthattuk, az iszlám jogrend alapelveit, fundamentumait jelenti, s mivel ezeket valamennyi muszlim elfogadja, azt is mondhatnánk, hogy a muszlimok kivétel nélkül az uszúlijja, fundamentalizmus lelkes támogatói. Minden fogyatékossága ellenére kénytelenek vagyunk ezt a szót használni a harcias vallási irányzatok jelölésére, s valóban embert próbáló feladat nála jobb megoldást találni.
Az egyik legelsö fundamentalista ideológusnak a pakisztáni Dzsamaát-i Iszlámí megalapítóját, Mavdúdít tartják. Látta, hogy a hatalmas Nyugat felsorakoztatja eröit, s az iszlám eltaposására készül. A muszlimokat arra buzdította, hogy ha nem akarják végignézni vallásuk, kultúrájuk pusztulását, fogjanak össze a létüket fenyegetö, terjeszkedö szekularizmus ellen. A muszlimok már korábban is kerültek szembe ellenséges népekkel, a bukást is megtapasztalták, ám al-Afgání óta egy új elem honosodott meg a muszlim közgondolkodásban. A nyugati fenyegetés folyamatos védekezésre késztette a muszlimokat. Mavdúdí megvetette a világias szellemiséget, és kidolgozta a felszabadítás teológiájának muszlim változatát. Mivel az Isten az egyedüli úr, emberi lények parancsának senki sem köteles engedelmeskedni. A gyarmatosítók elleni harc nemcsak jog, hanem kötelesség is. Mavdúdí világméretü dzsihád-ra szólított fel. A Próféta fegyvert ragadott a dzsáhilijja, az iszlám elötti kor "tudatlansága" és barbarizmusa ellen. Az ö példája nyomán a muszhmoknak, ha foggal-körömmel is, de szembe kell szállniuk a Nyugat újkori dzsáhilijjá-jával. Mavdúdí azzal érvelt, hogy a dzsihád az iszlám egyik pillére. Ez természetesen új gondolatnak számított. Korábban még senki sem állt elö azzal, hogy a dzsihád egyenértékü volna az iszlám öt hagyományos pillérével, de Mavdúdí úgy vélte, hogy a fenyegetö vészhelyzet feljogosítja egy ilyen új megoldásra. A rettegés, a félelem a kulturális és vallási megsemmisüléstöl egy meglehetösen szélsöséges és az eröszak veszélyét hordozó hittorzuláshoz vezetett.
A szunnita irányzat muszlim fundamentalizmusa igazi szülöatyjának azonban mégsem Mavdúdí, hanem Szajjid Kutb (1906-1966) tekinthetö, akire nagy hatással voltak a pakisztáni ideológus gondolatai. Szajjid Kutb kezdetben egyáltalán nem tartozott a szélsöséges eszmék hívei közé. Épp ellenkezöleg, nagy lelkesedéssel fordult a Nyugat kultúrája és a szekularizáció eszményei felé. A reformok elkötelezett pártolója maradt azt követöen is, hogy 1953-ban belépett a Muszlim Testvériség társaságába, és azon fáradozott, hogy kidolgozza a nyugati demokráciák muszlim változatát, mely elképzelései szerint mentes lett volna a vegytisztán e világi ideológiától. A szervezettel fenntartott kapcsolatáért al-Nasszer 1956-ban bebörtönözte, és a koncentrációs táborban eltöltött idö arról gyözte meg, hogy a mélyen vallásos emberek és az e világi szellemiség lelkes hívei között áthidalhatatlan szakadék tátong, s így egy közösségen belül nem élhetnek békében egymással. Kénytelen volt végignézni Testvérei megkínzását és meggyilkolását, s a látottak hatására a vallást Egyiptomban eljelentékteleníteni igyekvö al-Nasszer politikájában elkezdte felfedezni a dzsáhilijja ismérveit. Ez a fajta "tudatlanság" számára egyet jelentett a hit ösellenségének számító barbarizmussal, mellyel a Próféta példáját követve valamennyi muszlimnak kötelessége szembeszállni. Mavdúdí csak a nem muszlim társadalmakat tekintette "tudatlannak", dzsáhilí-nak. Kutb ennél messzebbre ment. A muszlim történeti irodalomban a dzsáhilijja fogalmát Arábiával kapcsolatban, az iszlám megjelenése elötti korszak jelölésére használták, de Kutb most a korabeli muszlim társadalmat is ezzel a címkével illette. Bár külsöleg al-Nasszer és a hozzá hasonló államférfiak az iszlám elkötelezett híveinek mutatták magukat, szavai és tettei ékesen bizonyították, hogy a hitet eldobta magától. A muszlimoknak kötelességük megdönteni az ilyen vezetö hatalmát, ahogy Mohamed is megadásra kényszerítette saját kora dzsáhilijjá-}át, a pogány mekkai elitet.
Al-Nasszer eröszakos szekularizmusa Kutbot az iszlám olyasfajta értelmezésére sarkallta, mely félremagyarázta mind a Korán tanítását, mind a Próféta életének üzenetét. Kutb a muszlimok elé követendö példaként a Próféta alakját állította, és mindenkit arra buzdított, hogy fordítson hátat a szokványos társadalomnak, ahogy hidzsrá-ja során Mohamed is elhagyta Mekkát és Medinába költözött, és a dzsihád kegyelmet nem ismerö harcosaként szálljon csatába a hit ügyéért. Mohamed azonban végsö sikerét találékony, eröszakmentes politikájának köszönhette. A Korán is azt hangsúlyozza, hogy vallási kérdésekben nincs helye sem eröszaknak, sem kényszernek, és a szent könyv szellemisége, melytöl alapvetöen idegen a kirekesztés és az elszigetelés gondolata, a befogadást és a megértést hirdeti. Kutb szerint a Koránnak a toleranciáról szóló tanítása csak és kizárólag az iszlám politikai gyözelme és a muszlim állam létrehozása után ültethetö át a gyakorlatba. Ez az újfajta, megalkuvást nem ismerö álláspont a fundamentalista irányzatokat létrehozó félelmekböl táplálkozott. Kutb nem természetes halállal halt meg. Al-Nasszer személyes parancsára 1966-ban kivégezték.
Kutb nézetei valamennyi szunnita fundamentalista mozgalmat megihlették. Legközismertebb talán azoknak a muszlimoknak az esete, akik saját népe elnyomása miatt dzsáhilí-nak bélyegezték és meggyilkolták Anvar al-Szadatot. Az Afganisztánban 1994-ben hatalomra került tálibok is magukévá tették Kutb álláspontját. Rendíthetetlenül azon voltak, hogy a gyakorlatban is megvalósítsák az eszményeket, melyeket az ösiszlám kristálytiszta szellemiségéhez legközelebb állónak tartottak. A kormányt álim-ok irányították, a nöket lefátyolozták, és nem engedték dolgozni. A rádió és a televízió csak vallásos müsorokat sugározhatott, és újra bevezettek két középkori muszlim büntetési módot, a csonkítást és a megkövezést. Egyes nyugati körök szeretik a tálibokat tipikus muszlimoknak láttatni, a valóság azonban az, hogy a tálib rezsim lábbal taposta az iszlám legszentebb alapelveit. A madraszá-kból kikerülö tálibok, "tudást keresök" többsége pastu törzsekböl származott, amelyek hadat viseltek a kormányzatot északról támadó nem pastu közösségek csapatai ellen. A Korán és a Próféta határozottan tiltotta az etnikai alapú megkülönböztetést. A tálibok durván elnyomták a kisebbségeket, ami gyökeresen ellenkezik a szent könyv tanításával. A nök hátrányos megkülönböztetésének még a gondolata is idegen volt a Próféta és az elsö umma számára. A tálibok tipikus fundamentalisták, s ezt jól bizonyítja a pakisztáni madraszá-kban felszedett, meglehetösen szük látókörü iszlámértelmezésük, mely a vallást teljesen eltorzítja és az eredeti szándékokkal ellentétes irányba tereli. Más nagy valláshagyományokhoz hasonlóan, a túlélésért folytatott harcban a hit a muszlim fundamentalisták kezében is az elnyomás, söt nemegyszer a fizikai eröszak fegyverévé silányul.
A szunnita fundamentalisták többsége nem foglal el a tálibokéhoz hasonlóan szélsöséges álláspontot. Az 1970-es, 1980-as években szárba szökö fundamentalista irányzatok kevésbé radikális, ám mégis jellemzö módon kísérelték meg átformálni az öket körülvevö világot. Az 1967-es, úgynevezett hatnapos háborút, melyben Izrael megsemmisítö vereséget mért az arab csapatokra, az egész Közel-Keleten látványos vallási fellendülés követte. Az al-Nasszerhez hasonló, világi nézeteket valló politikusok hiteltelenné váltak. Az emberek úgy érezték, a muszlimoknak azért kellett elbukniuk, mert nem törödtek eleget hitükkel. Saját szemükkel látták, hogy míg a világi ideológiák és a demokrácia jól müködött Nyugaton, az iszlám világában áldásaikat csak a társadalom felsöbb rétegei élvezhették, az átlag muszlim nem. A fundamentalizmus valójában "posztmodern" szellemi irányzatnak is tekinthetö, mely elutasítja, megtagadja a modern világot lelkesedéssel eltöltö közkeletü hiedelmeket, eszméket, többek között a gyarmatosítást. Az iszlám világában diákok, kétkezi munkások kezdték el átformálni környezetüket. Az egyetemeken és a gyárakban imahelyeket jelöltek ki, ahol elvégezhették az elöírásos szalát-ot; Bánná példáját követve iszlám színezetü jótékonysági szervezeteket állítottak fel annak bizonyítására, hogy Mohamed vallása többet törödik a hétköznapi emberekkel, mint a világi kormányzat. Amikor diákok egy kicsinyke, árnyas zöld területet vagy egy egyetemi hirdetötáblát az iszlám "ellenörzése alá vontak", nyugodtan azt érezhették, hogy aprócska, mégis jelentös lépést tettek azért, hogy a világias társadalomból kiszorított iszlámot ismét a középpontba állítsák, és a világnak legalább egy picinyke szeletét visszahódították vallásuknak. Egyre kijjebb tolták az isteni fennhatóság határait, valahogy úgy, ahogy a Jordán nyugati partján fekvö, megszállt területeken a fundamentalista zsidók telepeikkel az egykoron arabok lakta földet visszaszerezték a judaizmus számára.
Hasonló megfontolás húzódik a hagyományos muszlim ruházkodási szokások felelevenítésében. Amennyiben ez az emberek akarata ellen való, ahogy az Afganisztánban is történt, a kényszer, amint azt Rizá Pahlaví sah is a saját börén megtapasztalhatta, könnyen lehet, hogy visszafelé sül el. Arca eltakarásában azonban sok asszony a gyarmatosítás elötti korszakhoz való visszatérés jelképét látja, amikor társadalmukban még minden a megszokott, rendes kerékvágásban haladt. Felmérések azt mutatják, hogy a burkát vagy csadort viselö nök nagy többsége széles látókörü és nyitott az olyan kérdésekben, mint a nemek egymáshoz füzödö viszonya. A vidékröl egyetemre kerülö, családjukból elsö nöként magasabb szintü tanulmányokat folytató diákok számára a muszlim ruházat a folyamatosság jelképe, mely eröt ad a modern világ felé vezetö út akadályainak legyözéséhez. Részesülni akarnak korunk vívmányaiból, de saját elképzeléseik szerint, összhangban az iszlám szellemiségével, mert így az új világot is az isteni kisugárzás fényével vonhatják be. Az arc eltakarása is értékelhetö a modern kor árnyoldalainak egyfajta bírálataként. Csendes, de határozott véleményt mond a Nyugaton egyre inkább bevetté váló szexuális "kitárulkozásról". A nyugati társadalmakban az emberek, mint valami érdemérmet, büszkén és szívesen mutogatják, teszik közszemlére napbarnította börüket, kidolgozott izomzatukat, mert tíz körömmel ragaszkodnak földi életükhöz, és azt hiszik, hogy így kibabrálhatnak az öregedéssel. A muszlimok szemérmességükkel, ruházatukkal azt fejezik ki, hogy számukra fontosabb az isteni világ. Öltözékük hasonlósága pedig eltörli a társadalmi csoportok közötti különbségeket, és a nyugati individualizmussal szemben a közösségi összetartozást állítja értékként.
A történelemben számos példát találni arra, hogy a vallás segítségével igyekeztek egyesek elmagyarázni az embereknek a modern eszmények, gondolatok lényegét. Az amerikai függetlenségi háború idején, 1776-ban például nem minden amerikai kálvinista értette pontosan az alapító atyák világias eszmeiségét. A háborút ezért megpróbálták saját keresztény hitelveik szerint értelmezni, s a leszürt tanulságok birtokában a világi eszméket valló honfitársaikkal vállvetve küzdöttek céljaik eléréséért, egy új haza megteremtéséért. Szunnita vagy síita fundamentalistáktól sem idegen ez a megoldás, s gyakran használják fel a vallási tanokat arra, hogy a hit és a lelkiség szövetébe ágyazva közérthetöbbé tegyék a modern civilizáció furcsának ható, gyakran idegen jelenségeit. Halkan, de makacsul mondogatják, hogy az is lehet modern, aki nem a Nyugatot majmolja, hanem saját kultúrájához ragaszkodik. Az 1978-1979-es iráni forradalom ennek a felfogásnak kiváló példája. Az 1960-as években Ruhollah Khomejni ajatollah Mohamed Rizá sáh embertelen és alkotmányellenes politikája elleni tiltakozásul emberek millióit szólította az utcákra. A sahot pedig a síiták számára a zsarnoki uralkodók minden gonoszságát megtestesítö Jazídhoz hasonlította, ahhoz az umajjád kalifához, aki felelös Huszajn kerbalai mártíromságáért. A muszlimoknak kötelességük minden tölük telhetöt megtenni egy ilyen uralkodó megbuktatásáért, s azok az emberek, akik fülük botját sem mozgatták a forradalomra szólító szocialisták felhívásaira, most tömegestül tettek eleget Khomejní kérésének, mely összhangban állt ösi hagyományaik szellemével. Khomejní a sáh világi nacionalizmusa helyett egy jellegzetesen síita megoldást kínált. Követöi szemében egyre jobban hasonlított az imámokra. Az imámokhoz hasonlóan öt is megtámadta, börtönbe vetette és majdnem megölette egy zsarnok. Számüzetésbe kényszerült, mint egynémely imám, és akárcsak ök, mindenét elvesztette. Félelmet nem ismerö bátorsággal küzdött az igazságért és az iszlám eszményeiért, pont úgy, ahogy Ali és Huszajn. Sokan tudni vélték, hogy követi az imámokat a misztika útján. Khomejní, akárcsak Huszajn Kerbalánál, elvesztette fiát, akit a sáh titkosszolgálata gyilkolt meg.
A félhivatalos napilap, az Etteláát 1978-ban alantas támadást indított Khomejní ellen, majd a rendörség a cikk ellen tiltakozó, az utcára tóduló madrasza-diákok közé lövetett, s ezzel kitört a forradalom. Khomejní eleinte, akárcsak a Rejtözködö Imám, a távolból, Nadzsafból irányította az eseményeket. A világi eszmék hívei és az értelmiség összefogtak az ulamá-val, mert tudták, hogy a nép csak és kizárólag Khomejníre hallgat. Az Iszlám Forradalma volt az egyetlen olyan felkelés, melyet egy XX. századi ideológia robbantott ki. (A bolsevik és a kínai forradalom Karl Marx XIX. századi eszméinek megvalósítását tüzte zászlajára.) Khomejní a sía gyökeresen új értelmezését dolgozta ki. Szerinte ugyanis a Rejtözködö Imám távollétében a nemzetet csak a szent törvényeket ismerö, a misztika útját járó jogtudós vezetheti. A Tizenkettes Sía hosszú évszázadokon át megtiltotta papjainak, hogy vállaikra vegyék a kormányzás terhét, de a forradalmi elveket vallók - az álim-ok többsége nem tartozott közéjük - hajlandónak látszottak a Viláját-i Fakíh, a "Jogtudós Felhatalmazása" elméletének támogatására.[i] A forradalmat végigkísérte a kerbalai események párhuzama. A hagyományos halottsiratások és a Huszajn emlékére rendezett asúra szertartások a rezsim elleni tömegtüntetésekké változtak. A kerbalai vérengzés története hétköznapi embereket vett rá arra, hogy bátran nézzenek szembe a katonák puskájának csövével, és ezrével vállalják a halált, köztük nem egy olyan, aki a végsökig elszánt mártírok fehér köntösét öltötte magára. A hit hatalmas erönek bizonyult, és megdöntötte a Pahlaví-dinasztia uralmát, mely sokáig a Közel-Kelet legszilárdabb és legbefolyásosabb uralkodóházának számított.
Khomejní világképe, ahogy a fundamentalistákkal történni szokott, a vallást meglehetösen torz tükörben mutatta. Amerikai állampolgárokat ejtettek túszul Teheránban, s ezzel nyíltan megsértették a Koránnak a hadifoglyokkal való bánásmódról rendelkezö elöírásait, melyek síkraszállnak a rabok méltóságáért és mielöbbi kiszabadulásáért. (Késöbb egyébként hasonló események zajlottak le Libanonban is, ahol az iráni példán felbuzdulva síita milicisták szintén amerikaiakat raboltak el.) Söt a rabtartónak kötelessége lehetöségeihez mérten hozzájárulnia a váltságdíjhoz. A Korán csak a nyílt háborúkban engedélyezi mások foglyul ejtését, ami természetesen kizárja azt, hogy valaki békeidöben túszokat szedjen.[ii] A forradalmat követöen Khomejní az "egységes hang" eszményének gyakorlati megvalósítására szólított fel, és kíméletlenül elnyomta a másként gondolkodókat. A forradalom vezetöjét tehát aggasztotta a szólásszabadság iránti igény, ám az iszlám nem az ideológia, csak a vallásgyakorlat egységét kéri számon. Vallási kérdésekben a Korán határozottan tiltja kényszer alkalmazását, s Khomejní szellemi mestere, Mulla Szádra is ellene foglalt állást. Az ajatollah 1989. február 14-én fatvá-t adott ki Mohamed próféta állítólagos istenkáromló bemutatása miatt, a Sátáni versek címü könyv szerzöje, Salman Rushdie ellen, s ezzel megint Mulla Szadrával, a szólásszabadság harcos védelmezöje szellemi örökségével került szembe. A fatvá-t az iszlám szellemiségével ellentétesnek bélyegezte az al-Azharon tanító minden álim és szaúd-arábiai kollégáik, s a kibocsátását követö hónapban az Iszlám Konferencia negyvenkilenc országából negyvennyolc.
A muszlim forradalom azonban, úgy tünik, nagyban elösegítette, hogy az irániak a saját maguk által választott úton meneteljenek a modern világ felé. Halála elött Khomejní megkísérelt nagyobb hatalmat adni a parlament kezébe, s hozzájárulásával Hasamí Rafszandzsání, a Madzslisz elnöke a Vüáját-i Fakíh elméletének demokratikus értelmezését tette közzé. A modern állammal szemben támasztott elvárások a síitákat meggyözték a demokrácia szükségességéröl, de ezúttal a népképviseleti rendszer az iszlám köntösében jelentkezett, s ez sok helybeli szemében elfogadhatóvá tette. Ezt erösítette meg az 1997. május 23-án megtartott elnökválasztás is, melyben Szajjid Khatamí hoddzsat al-iszlám földcsuszamlásszerü gyözelmet aratott. A frissen megválasztott politikus egy pillanatig sem titkolta, hogy a kapcsolatok normalizálására törekszik a nyugati világ államaival. Kormánya 1998-ban elhatárolódott a Rushdie ellen kibocsátott fatvá-tól, amit késöbb támogatásáról biztosított Irán legfelsöbb vallási vezetöje, Khameneí ajatollah. Khatamí megválasztása a társadalom egy jelentös részének a nagyobb szabadság, az iszlám jogrend enyhébb értelmezése, a demokrácia és a nök helyzetének javítása iránti erös vágyát fejezte ki. A háborút azonban még nem nyerték meg. A Khomejni ellenfeleinek számító, vaskalapos papok, akiknek az ajatollah nem szentelt túl sok figyelmet, még mindig elég erösek ahhoz, hogy elgáncsolják Khatamí reformjait. Az irániak azonban sziklaszilárdan kitartanak céljaik mellett, és azért dolgoznak, hogy egy, a mai kor követelményeinek megfelelö, de az iszlám szellemiségével összhangban álló országban élhessenek.
[i] Bár jogtudósok már korábban is vitatkoztak a Viláját-i Fakíh elméletéröl, a közvélemény nem sokat tudott róla. Szakértök az elméletet meglehetösen túlzónak, söt egyesek még eretneknek is tartották. Khomejní politikai hitvallásának sarokkövévé tette, s késöbb Iránban erre építette uralmát.
[ii] Korán 2:178, 8:68, 24:34, 47:5.
Találat: 2187