A tengerparttal nem rendelkező országok

A tengerek szabadsága elvének logikus következménye a tengerparttal nem rendelkező országok lobogói alatt hajózó hajók szabad közlekedése. Ennek kifejezett kimondására a 757g62h zonban csak az 1921. évi barcelonai közlekedési konferencián került sor. A nyílt tengerről szóló 1958. évi genfi egyezmény tovább javította ezen országok helyzetét: kimondja a ten­gerhez való szabad kijutást. E célból az ilyen állam és a tranzitország - a vi­szonosság alapján és a sajátos körülmények figyelembevételével - szabá­lyozza az áthaladást. A szárazföldi államok tranzitjogáról szóló 1965. évi New York-i egyezményben ugyan csak kevés állam részes, alap­vető elvei és megoldásai, tekintettel a tengerparttal nem rendelkező államok számának és súlyának növekedésére, átkerültek az 1982. évi tengerjogi egyez­ménybe, továbbá ezeknek helyzete újabb kedvezmények megszerzésével is erősödött.

Az új egyezmény alanyi jogként deklarálja a tengerhez való ki- és az onnan való visszajutás jogát és az áthaladás szabadságát minden szállítóesz­közzel. A tengerparttal nem rendelkező állam és a tranzitország közötti megállapodás csak ezen jogok gyakorlásának feltételeit és módozatait ha­tározhatja meg, ugyanakkor ez utóbbi jogosult intézkedést tenni törvényes érdekei védelmében. Az áthaladás szabadsága ki van zárva a legnagyobb kedvezményből, a tranzitforgalomra vám, adó vagy más díj nem vethető ki, kivéve a különleges szolgáltatások ellenértékét. Megállapodás tárgya lehet a szállítóeszközök építésében és fejlesztésében való együttműködés.

A tengerparttal nem rendelkező állam preferenciális elbánásban része­sül az azonos régió vagy szubrégió kizárólagos gazdasági övezete élő erő­forrásai többlete megfelelő részének kiaknázásában, melyről az adott ten­gerparttal nem rendelkező országnak és az egyes parti államoknak megállapodást kell kötni.