A HELYZET MA

A HELYZET MA

Az 1980-as években indult a mindez ideig legígéretesebb ipari kísérlet, amit egy Kanadában lakó portugál házaspár, Alexandra és Paulo Correa kezdeményezett. Több szabadalmat kaptak készülé­kükre, melyet laboratóriumi körülmények között én is láttam mûködni Torontóban. Átlagosan 3-400% villamosenergia-többletet ad a készülékük, õk is tranziens ívkisülést, vagy tranziens anomáli­ás ködfénykisülést használnak energiatermelõ alapeffektusként. Több mint tíz évig dolgoztak a találmány 616f52g on, mire a szabadalmat megkapták, de ez a találmány sincs eléggé részletesen leírva ahhoz, hogy tapasztalatok nélkül, csak a szabadalmi okiratot elolvasva valaki meg tudja valósítani. (Mindenesetre az összes leírás közül ez a legrészletesebb, egyébként a Bevezetés a tértechnológiába címû könyv 2. kötetében a szabadalmi leírások magyar nyelvû fordítása megtalálható.) Kellõ tapasztalattal rendelkezõ kutatócsoport szá­mára ez a leírás a mai napig a legjobb sarokkõ, a legjobb kiinduló­pont az energiatermelõ effektust kísérleti elõállításához.

Maga az effektus persze annyira bonyolult, hogy számítással követni telje­sen reménytelen, és kizárólag hosszadalmas kísérletek és sok-sok szerencse segítségével lehet csak az effektust megtalálni, hiszen mint minden nem lineáris effektus, ez is csak az elképzelhetõ pa­raméterek egy igen szûk tartományában viselkedik úgy, ahogy el­várjuk. Ez a szûk paramétertartomány (ahol az energiatermelõ effektus megjelenik) viszont féltve õrzött titok és a szabadalmakat nem azért írják, hogy ezeket ismertessék, hanem azért, hogy a fel­találók iparjogvédelmi iratot kapjanak.

V/5 ábra: A Correa-féle szabadalmi leírás egy oldala.

A Correa-házaspár ma is beruházókra vár, sok-sok év múlt el azóta, hogy az effektust elõállították, ám az ipari termelés ma sincs elérhetõ távolságban, mert senkitõl sem tudtak annyi pénzt kapni, amennyi a kísérletekre elég lenne és amennyit saját munkájukért elvárnak. Ez a körülbelül 20 millió dolláros összeg tulajdonképpen nevetségesen kicsiny a várható haszonhoz képest. Azonban senki sem mer ilyen nagy pénzt kockáztatni és esetleg elbukni, mert ma még nem lehet tudni, hogy ipari méretekben vajon beválna-e ez az effektus.

Természetesen a hivatalos tudomány ma is elzárkózik a jelenség vizsgálatától, tekintve, hogy az energiamegmaradás törvé­nyét abszolút érvényesnek tekintik mindenféle folyamatra. Ez megakadályozza a Correa, a Cserneckij és egyéb más feltalálók ér­vényesülését is.

Ma legalább négy, egymástól független csoport dolgozik a gáz­kisüléseken alapuló energiakinyerésen. Az egyik érdekes kísérlet­nél víz alatti ívkisüléseket használnak. A víz alatti ívkisülés közben meg-megszakad az áram, így a szükséges tranziens jelenség létre­jön. Az egyik amerikai csoport ezt arra használja föl, hogy a híg trágyában levõ szerves anyagokat elbontsa akkor, amikor szénelek­tródák között jön létre az ívkisülés. Az energia egy része arra for­dítódik, hogy a folyadék itt szerves, híg trágya szénhidrogéntar­talmából hidrogént, metánt és más éghetõ gázokat állítson elõ.

A mérések azt mutatták, hogy körülbelül 160-170%-os hatásfokot le­het így elérni. A gond csak az, hogy míg elektromos energiát kell betáplálni a rendszerbe, a kinyert energia hõ és kémiai energia. Mindkettõ olcsóbb, mint az elektromos áram, így 170%-os hatás­foknál a rendszer eleve gazdaságtalan. Ugyanezen a jelenségen ala­pul a Peter Grenaou professzor által vezetett két kutatócsoport munkája. Az egyik Angliában, Oxfordban, a másik Kanadában, Torontóban kutat. Évtizedekkel ezelõtt, a II. világháború elõestéjén vették észre német kutatók, hogy víz alatti tranziens ívkisüléseknél igen nagy "rúgásokat" lehet elérni, a felszabaduló gázok igen nagy sebességgel lövik ki az elektródákat körülvevõ folyadékokat. Na­gyon nagy feszültségû kondenzátorokat kell feltölteni, és azok ki­sütésekor jön létre a víz alatti ívkisülés. Természetesen itt is van egy technikai optimum, de ennek eltalálása után olyan nagy erõvel törnek ki a folyadékcseppecskék, hogy képesek vastag falemezt vagy alumíniumlemezt is átszakítani. Grenaou professzor, a fia és kollégái igen részletesen vizsgálták ezt a jelenséget. Azt észrevet­ték, hogy jelentõs energiatöbblet található a folyamatban, de úgy gondolják, hogy ez a többlet valahonnan a vízbõl, a víz kötési ener­giájából jön, úgy vélik, hogy talán akkor kerül bele ez az energia, amikor a víz esõvízként valamilyen módon napenergiát vesz föl. Az igaz, hogy a fizikai, kémiai könyvek bizonyos kétértelmûséget tartalmaznak a víz kötési, azaz szakítási energiájával kapcsolatban, s õk úgy vélik, hogy valahol itt kell keresni a többletenergiában le­võ titkot. Arról azonban õk nem tudnak, hogy nemcsak víz alatt je­lenik meg ez a jelenség, hanem gázokban is, ezért jutottak tévútra.

Az õ tévedésük, zsákutcájuk és bolyongásuk is jellemzõ. Addig ugyanis, amíg nem értik, hogy az energia szimmetria, addig hiába bukkannak rá újra és újra egy-egy jelenségre, a haladás reményte­len, mert csak a szimmetriaszemlélet ad fogódzót, útmutatást az ef­fektusok megértésére és javítására.

Igaz, hogy a fizikusok az 1960-as évek óta leírják az energiáról, hogy szimmetria, de ennek igazi, mély jelentését, a lényegét nem értik, mert ha értenék, használni is tudnák ezt. A fizikusok általá­ban a spontán szimmetriasértéssel vannak elfoglalva, ami ugyan nagy jelentõségû a részecskefizikában, de nem a technikában. A mérnökök nem a véletlenszerû, hanem az irányított, tudatos szim­metriacsökkentési lépések sorát használják. Ez lényeges eltérés a természetben lezajló véletlenszerû és a technikában megtörténõ, elõre tervezett, tudatos szimmetriacsökkentési lépések között.