VAN-E KIÚT?

VAN-E KIÚT?

A tudomány intézménye igazán hatékonyan és jól sehol sem mű­ködött tökéletesen a történelem során. A tudomány mint intézmény éles ellentétbe került a tudományos módszer alkalmazóival. A jól működő intézményt ugyanis az új, a hasznos ötletek szakadatlan ke­resése jellemzi, a kérdéseket nem tekintély 232j92c elven, hanem kísérletek­kel, észérvekkel és nem hatalmi szóval döntik el. Az ilyen intézmény beismeri, ha hibát vét, és mindent megtesz, hogy többé ne forduljon elő. A működőképes intézmény számára mindegy, hogy honnan, ki­től jön az ötlet, nem a tekintély és rang számít, hanem az új gondolat szellemessége, haszna. A működőképes intézmény a nyitott, a meg­oldatlan kérdéseket nem söpri a szőnyeg alá, nem tagadja le.

A haladásra képes intézmény aktívan keresi a kihívásokat minden területen. Állandó mozgásban van struktúrája és személyi állománya, nem a halál oldja meg a személyzeti problémákat (mint a pápaság intézményénél, vagy a kommunista pártok vezető posztjain).

Haladásra képes, állandóan az új után kutató, a természetre min­dig kíváncsi intézményt a Föld még nem hordott a hátán, s ennek megvan az a szomorú eredménye, amit az eddigi néhány példán láttunk. A tudományban (ahol kísérletekkel és megfigyelésekkel le­het eldönteni egy kérdést), nincs tragikusabb dolog, mint a fenti el­vek megszegése, mert így a haladás motorjából fék lesz, a gondola­tok csendőre.

Vajon hány olyan példát tudnánk felsorolni, amikor egy-egy akadémiai testület felkarolt egy új ötletet, problémát, és tűzön­vízen át a megvalósításig, a megoldásig végigvitte? A múlt század elején, majd kétszáz éve a francia akadémiánál volt rá néhány pél­da, de azóta sehol nem történt hasonló. Ezért veszélyes egy ilyen intézmény mindnyájunkra, rövid és hosszú távon is. Történelmi ta­pasztalat, hogy az abszolút, az ellenőrizhetetlen és ellenőrizetlen hatalom mindig korrumpálódik, mindig vakvágányra fut, az eredeti céljával mindig szembefordul.

Ez a természettudományban fokozottan érvényes, hiszen szá­mos, jelentős kihatással bíró tudományos kérdést csak néhány ember lát át, vagy azok is csak részlegesen.

Aki szakértő az egyik területen, dilettáns lehet egy másikon, még ha látszólag közel is esik hozzá. Például a negatív töltésű részecskékkel foglalkozó fi­zikus (elektronok fizikája) egy teljesen idegen területre téved, ha a pozitív töltésű részecskékkel kapcsolatos problémája merül föl, hiszen a protonokkal más emberek foglalkoznak, még egymás folyóiratait sem olvassák.

Oly mértékben specializálódott a természettudomány, hogy ki­zárólag jó szándékú kutatókat feltételezve sem tudja senki sem áttekinteni ezt a sok részterületet, így senki sem tudja mindenben ellenőrizni az ellenőrzőket, a tudomány irányítóit, az önmagukat megválasztó akadémikusokat.

A természettudományhoz a civil kontroll árnya sem férhet, semmi közünk ahhoz, hogy mire költik a tőlünk beszedett adókat. Márpedig a közmegegyezés, a legitimitás alapja az, hogy a köz­pénzeket a köz javára, és nem a köz ellenére használják fel.

Ma a természettudományok tele vannak kétes értékű kutatási irányokkal, aminek semmi haszna. A fizikában ilyen zsákutcában lévő és haszontalan (mert eredménytelen) kutatási ágak közé tartozik például a magfizika, a részecskefizika, a gravitáció ku­tatása - mert valószínűleg hamis dogmák akadályozzák ezeken a területeken a fejlődést. Ezt a tragikus, eredménytelen állapotot talán a vezetők is érzik, de az egyetlen cselekvési programjuk a halk kritika gyors, határozott elfojtása, mielőtt terjedne, erősödne ez a hang.

Vajon, ha az adófizetők dönthetnének, választhatnának a tőlük beszedett adó felhasználásában, választanák-e az évtizedek óta halott atommagkutatást, a garantáltan haszontalan és igen drága részecskefizikát, vagy netán az életüket jelentősen megkönnyítő energetikai találmányok kifejlesztését támogatnák?