A ROVÁSÍRÁS TÖRTÉNETE

A ROVÁSÍRÁS TÖRTÉNETE

A magyar rovásírás a nemzet egyik méltatlanul elfeledett kultúrkincse. Már honfoglaló öseink is használták, de eredete még korábbra nyúlik vissza. Nevét onnan kapta, hogy általában fába (botra), vagy ritkán köbe vésték, illetve rótták. A rovásból adódik a betük szögletes jellege, ezeket a jeleket könnyebb volt bevésni, mintha ívesebb betüket használtak volna. Szintén emiatt használták az ún. csoportjeleket és a rövidítéseket. 828g61i (Lásd. az "Írás szabályai" részben.) Az írás irányultsága (jobbról-balra) pedig abból fakad, hogy könnyebb volt a botot bal kézzel tartani, és jobb kézzel balra haladva írni.

A kereszténység felvételével a pogány szertartásokat, és szokásokat törvényben tiltották meg, és ez a sors várt az addig használt rovásírásra is. Az írott emlékeket központilag összegyüjtötték, és megsemmisítették. Ezzel egyidöben a központi hatalom kérte a pápai egyházat, hogy készítse el a magyar nyelvet leírni képes latin ábécét is, ez viszont évtizedekig elhúzódott, az elterjedése pedig mintegy kétszáz évig. Ezalatt az idö alatt a királyi udvarban latinul írtak, a vidéki közemberek viszont továbbra is a rovásírást alkalmazták.

Alapvetöen két változata ismert: az ún. székely-magyar rovásírás és a pálos-rovásírás. A két rovás típus alapvetöen különbözik egymástól; míg a pálos íveltebb betüket használ, addig a székely-magyar valódi rúna írás, szögletes betükkel. Úgy tünik a pálos-rovásírást nemzetünk türk eredetü népei hozták magukkal, ugyanis az írás igen hasonlít a türk rovásírásra. A nevét onnan kapta, hogy legtovább a Pálos szerzetesek használták, mely rend az egyetlen magyar eredetü keresztény rend.
A pálos-rovásírás különlegesen sok emléke maradt meg Dél-Amerikában. A magyar pálos-szerzetesek ugyanis elfogadhatók voltak a középkorban mind a spanyol, mind a portugál királynak, ezért magyar pálosokat hívtak Dél-Amerika belsö részeinek felfedezéséhez és az indiánok megtérítéséhez. Ezek a pálos szerzetesek gyakran barlangokban laktak ott is (hasonlóan a Pilis hegységbeli lakhelyeikhez), és a barlangok falán nagyon sok magyar nyelvü felirat maradt meg. Levelezéseikben, térképek feliratozásánál szintén használták a pálos-rovásírást. Késöbb helyüket jezsuiták vették át, de a közöttük lévö magyar jezsuiták még egy darabig használták titkosírásként a pálos-rovásírást. Az írás iránya a ma használatos latin írásmóddal azonos, tehát balról-jobbra haladt.

Az írás másik fajtája a székely-magyar rovásírás. Az írás ezen módja talán elterjedtebb volt az ösi idökben, ezt bizonyítja, hogy jó néhány betüt jelölö tag sok más ösi írásban is megtalálható. Úgy tünik a XIII. század folyamán enyhültek az írás ezen fajtáját tiltó törvények, és ekkor a rovásírás, ezen belül is a székely-magyar írásmód újra terjedni kezdett. Azonban erre az idöre már kevesen voltak birtokában az írásmód szabályainak, és a kialakult latin írásmódot sem válthatta már fel. A XVI. századra különösen Erdélyben, azon belül is Székelyföld területén újra jelentösen elterjedt olyannyira, hogy egészen a XVIII. századig itt még tanították is az iskolákban. Ekkor szittya-szkíta írásmód volt a neve, csak mostanában hívják székely rovásírásnak.
A Habsburg birodalom mérte a végsö csapást az írásmód használatára. Ekkor a magyar mellett a német is hivatalos nyelv volt, és egy harmadik írásmód már túl sok volt az egyszerü közemberek számára, akik ráadásul hivatalos ügyeikben nem is használhatták az ösi írást. Újra, ezúttal végérvényesen elveszett az írás általános jellege.

Manapság a rovásírás újra terjedöben van, elsösorban a székely-magyar módja. Inkább titkosírásként használják, és egyetemista körökben terjed leginkább, valamint olyan körökben, akik számára az írás a magyarság megmaradásának egyik jelképe. Ezen nacionalistának látszó jellege miatt azonban a hivatalos hatalom nem szívesen áll ki mellette.
A Pálos-rovásírást az újraalakult Pálos szerzetes rend kezdi újra felfedezni.