kategória | ||||||||||
|
||||||||||
|
||
Az Umajjádok utolsó esztendei (705-750) - iszlám
A jámbor muszlimok rosszallásával nem törödve Abd al-Maliknak sikerült elérnie, hogy fiának, al-Valídnak adhassa át a kormányrudat, s most elöször esett meg az iszlám világában, hogy nem kísérte felzúdulás a dinasztikus öröklés alapelvének gyakorlati alkalmazását. Az Umajjád-ház hatalma csúcsára ért. Al-Valíd uralkodásának évei alatt az umajjád csapatok folytatták észak-afrikai elörenyomulásukat, és létrehoztak egy arab 838c24i államot az Ibériai-félszigeten. Ezzel az iszlám hódítás elérte legnyugatibb pontját. Martell Károly Poitiers-nál Kr. u. 732-ben aratott gyözelmét az arabok nem élték meg katasztrófaként. A nyugatiak hajlamosak túlértékelni ennek a csatavesztésnek a jelentöségét, mely semmi esetre sem tekinthetö a muszlim csapatok Waterloojának. Az arabokat se vallási, se egyéb megfontolások nem ösztönözték arra, hogy az iszlám nevében hadjáratot indítsanak a nyugati kereszténység ellen. Épp ellenkezöleg, Európa a legkevésbé sem tünt vonzó terepnek számukra, hiszen ez a kereskedelem szempontjából primitív állóvíznek minösülö vidék nem kecsegtetett nagy lehetöségekkel, a megszerezhetö hadizsákmány mennyisége sem látszott felülmúlhatatlannak, s ráadásul az idöjárás is borzasztónak bizonyult.
II. Umar (717-720) uralkodásának vége felé a birodalom szekere kátyúba jutott. Az újkort megelözö birodalmak nem tartottak örökké. Gazdasági alapjukat a mezögazdasági fölösleg adta, s idöröl idöre bekövetkezett az a pillanat, amikor egy hatalmas és hódításra berendezkedö állam szükségleteit a rendelkezésre álló eröforrások már nem voltak képesek kielégíteni. Umarnak is nagy árat kellett fizetnie Konstantinápoly sikertelen ostromáért, mely emberéletben és anyagi javakban egyaránt súlyos veszteségeket okozott. A kalifák sorában Umar volt az elsö, aki határozottan támogatta a zimmí-k áttérését, s ök nem is haboztak csatlakozni egy dinamikus, új hit híveinek közösségéhez. A tömeges megtérés azonban az államnak jelentös bevételkiesést okozott, hiszen a muszlimok mentesültek a zimmí-ket sújtó fejadó, a dzsizja megfizetése alól. Umar jámbor, istenfélö férfiú volt, aki Medinában nevelkedvén, az ottani vallási gondolkodás elkötelezett hívének számított. Kormányzati módszereit a rasídún uralkodása ihlette, nagy súlyt helyezett az iszlám egységének fenntartására, a birodalom tartományait egyenlökként kezelte - vagyis Szíriával sem tett kivételt -, és a zimmí-kkel méltányosan bánt. Óriási népszerüségre tett szert, ám az iszlám eszményeit követö politikája, mely elnyerte a jámbor muszlimok tetszését, alkalmatlan volt a megroppant birodalom gazdasági bajainak orvoslására.
Utódai uralkodását lázadások tarkították, és hangos elégedetlenség kísérte. Már
az sem nyomott túl sokat a latban, ha a kalifa élvhajhász életet élt, mint II. Jazíd
(720-724) vagy az iszlám útján járt, mint I. Hisám (724-743). I. Hisám az
eröskezü és eltökélt kalifák közé tartozott, s uralkodása során sikerült
is rendbe tennie a birodalom gazdaságát. Eredményességének záloga egy
erösen központosított, merev államszervezet és egy zsarnoki módszerekkel
kormányzó kalifa volt. A kalifa egyre inkább hasonlított egy teljhatalmú
uralkodóhoz, s ez politikailag jót is tett a birodalomnak. A gondot csak az
okozta, hogy ez a fajta, az iszlámtól idegen autokratikus berendezkedés
kiváltotta az istenfélö muszlimok ellenszenvét. Valóban lehetetlen volna
tehát az iszlám eszményeinek megfelelöen kormányozni a birodalmat? A
síiták mind többet hallattak magukról. Vezetöik Alitól származtatták
magukat, és azt hangoztatták, hogy a muszlimokat az eszményi társadalom
felépítésére képessé tevö tudást - ilm-et - csak Mohamed családja
örizte meg csorbítatlanul, s ezért ök az egyedüliek, akik a közösség
irányítására jogosultak. A radikális síiták az umma valamennyi
gondjáért az elsö három kalifát tették felelössé - Abu Bakrt, Umart
és Uszmánt -, akik nem engedték át a hatalmat Alinak. A legszélsöségesebb
síiták - a gulát, a túlzók - között szép számmal akadtak frissen
megtértek, akik régi hitviláguk elemeit is magukkal hozták. Alit - akárcsak a
keresztények Krisztust - az isteni lény megtestesülésének tartották, s azt
hirdették, hogy a nem természetes halállal elhunyt vezetöik csak
idölegesen távoztak ebböl a világból, de a végítélet napján
visszatérnek, hogy ünnepélyes körülmények között valóra váltsák az igazságon
nyugvó állam utópiáját.
Az Umajjádok azonban nemcsak a jámbor muszlimokat hangolták maguk ellen. A megtértek - maválí, "kliensek" - nehezen viselték el, hogy másodrangúként kezeljék öket. Az arab származású muszlimok között is törzsi ellentétek feszültek. Némelyek szerettek volna letelepedni és új otthonra találni a meghódított népek között, mások azonban a hódító háborúk folytatása mellett kardoskodtak. Az iszlám szellemisége azonban a futótüz gyorsaságával terjedt, s vallási ideológia hatotta át szinte az összes felkelést és lázadást. Ez a megállapítás mindenképpen igaz az Umajjád-ház hatalmát megdöntö mozgalomra. Az Abbászidák stratégiájukat arra építették, hogy sokan egy Mohamed-leszármazottat szerettek volna a birodalom élén látni, s propagandájukban különösen kidomborították saját, elökelö származásukat. A család ugyanis a Próféta nagybátyjától, Abbásztól és fiától, Abdallától, az egyik legnevesebb korai Korán-recitátortól eredeztette magát. Kr. u. 743-ban már jelentös tömegeket tudhattak maguk mögött Iránban, 749 augusztusában bevették Kúfát, s a rá következö évben Irakban diadalt arattak az utolsó umajjád kalifa, II. Marván csapatai fölött. Az Abbászidák lassan a birodalom egészét ellenörzésük alá vonták, s uralkodásuk egy teljesen más típusú társadalom létrejöttét eredményezte.
Találat: 1593