Az Umajjadok utolsó esztendei (705-750) - iszlam

Az Umajjádok utolsó esztendei (705-750) - iszlám

A jámbor muszlimok rosszallásával nem törödve Abd al-Maliknak sikerült el­érnie, hogy fiának, al-Valídnak adhassa át a kormányrudat, s most elö­ször esett meg az iszlám világában, hogy nem kísérte felzúdulás a dinasz­ti­kus öröklés alapelvének gyakorlati alkalmazását. Az Umajjád-ház hatalma csú­csára ért. Al-Valíd uralkodásának évei alatt az umajjád csapatok foly­tat­ták észak-afrikai elörenyomulásukat, és létrehoztak egy arab 838c24i államot az Ibériai-félszigeten. Ezzel az iszlám hódítás elérte legnyugatibb pontját. Mar­tell Károly Poitiers-nál Kr. u. 732-ben aratott gyözelmét az arabok nem él­ték meg katasztrófaként. A nyugatiak hajlamosak túlértékelni ennek a csa­tavesztésnek a jelentöségét, mely semmi esetre sem tekinthetö a musz­lim csapatok Waterloojának. Az arabokat se vallási, se egyéb meg­fon­to­lások nem ösztönözték arra, hogy az iszlám nevében hadjáratot indítsanak a nyugati kereszténység ellen. Épp ellenkezöleg, Európa a legkevésbé sem tünt vonzó terepnek számukra, hiszen ez a kereskedelem szempontjából pri­mitív állóvíznek minösülö vidék nem kecsegtetett nagy lehetöségekkel, a megszerezhetö hadizsákmány mennyisége sem látszott felül­múl­ha­tat­lan­nak, s ráadásul az idöjárás is borzasztónak bizonyult.

II. Umar (717-720) uralkodásának vége felé a birodalom szekere ká­tyúba jutott. Az újkort megelözö birodalmak nem tartottak örökké. Gaz­da­sá­gi alapjukat a mezögazdasági fölösleg adta, s idöröl idöre bekövetkezett az a pillanat, amikor egy hatalmas és hódításra berendezkedö állam szük­ség­­le­teit a rendelkezésre álló eröforrások már nem voltak képesek kielé­gí­te­ni. Umarnak is nagy árat kellett fizetnie Konstantinápoly sikertelen ostro­má­ért, mely emberéletben és anyagi javakban egyaránt súlyos vesztesé­ge­ket okozott. A kalifák sorában Umar volt az elsö, aki határozottan támo­gat­ta a zimmí-k áttérését, s ök nem is haboztak csatlakozni egy dinamikus, új hit híveinek közösségéhez. A tömeges megtérés azonban az államnak je­len­tös bevételkiesést okozott, hiszen a muszlimok mentesültek a zimmí-ket súj­tó fejadó, a dzsizja megfizetése alól. Umar jámbor, istenfélö férfiú volt, aki Medinában nevelkedvén, az ottani vallási gondolkodás elkötelezett hí­vé­nek számított. Kormányzati módszereit a rasídún uralkodása ihlette, nagy súlyt helyezett az iszlám egységének fenntartására, a birodalom tar­to­má­nyait egyenlökként kezelte - vagyis Szíriával sem tett kivételt -, és a zimmí-kkel méltányosan bánt. Óriási népszerüségre tett szert, ám az iszlám esz­ményeit követö politikája, mely elnyerte a jámbor muszlimok tetszését, al­kalmatlan volt a megroppant birodalom gazdasági bajainak orvoslására.

Utódai uralkodását lázadások tarkították, és hangos elégedetlenség kísérte. Már az sem nyomott túl sokat a latban, ha a kalifa élvhajhász életet élt, mint II. Jazíd (720-724) vagy az iszlám útján járt, mint I. Hisám (724-743). I. Hisám az eröskezü és eltökélt kalifák közé tartozott, s uralkodása során si­került is rendbe tennie a birodalom gazdaságát. Eredményességének zá­lo­ga egy erösen központosított, merev államszervezet és egy zsarnoki mód­sze­rekkel kormányzó kalifa volt. A kalifa egyre inkább hasonlított egy telj­ha­talmú uralkodóhoz, s ez politikailag jót is tett a birodalomnak. A gondot csak az okozta, hogy ez a fajta, az iszlámtól idegen autokratikus be­ren­dez­ke­dés kiváltotta az istenfélö muszlimok ellenszenvét. Valóban lehetetlen vol­na tehát az iszlám eszményeinek megfelelöen kormányozni a bi­ro­dal­mat? A síiták mind többet hallattak magukról. Vezetöik Alitól szár­maz­tat­ták magukat, és azt hangoztatták, hogy a muszlimokat az eszményi tár­sa­da­lom felépítésére képessé tevö tudást - ilm-et - csak Mohamed családja öriz­te meg csorbítatlanul, s ezért ök az egyedüliek, akik a közösség irá­nyí­tá­sára jogosultak. A radikális síiták az umma valamennyi gondjáért az elsö há­rom kalifát tették felelössé - Abu Bakrt, Umart és Uszmánt -, akik nem en­gedték át a hatalmat Alinak. A legszélsöségesebb síiták - a gulát, a túlzók - között szép számmal akadtak frissen megtértek, akik régi hitvilá­guk elemeit is magukkal hozták. Alit - akárcsak a keresztények Krisztust - az isteni lény megtestesülésének tartották, s azt hirdették, hogy a nem ter­mé­szetes halállal elhunyt vezetöik csak idölegesen távoztak ebböl a vi­lág­ból, de a végítélet napján visszatérnek, hogy ünnepélyes körülmények között valóra váltsák az igazságon nyugvó állam utópiáját.

Az Umajjádok azonban nemcsak a jámbor muszlimokat hangolták ma­guk ellen. A megtértek - maválí, "kliensek" - nehezen viselték el, hogy má­sod­rangúként kezeljék öket. Az arab származású muszlimok között is tör­zsi ellentétek feszültek. Némelyek szerettek volna letelepedni és új ott­hon­ra találni a meghódított népek között, mások azonban a hódító háborúk foly­tatása mellett kardoskodtak. Az iszlám szellemisége azonban a futótüz gyor­saságával terjedt, s vallási ideológia hatotta át szinte az összes fel­ke­lést és lázadást. Ez a megállapítás mindenképpen igaz az Umajjád-ház ha­tal­mát megdöntö mozgalomra. Az Abbászidák stratégiájukat arra építették, hogy sokan egy Mohamed-leszármazottat szerettek volna a birodalom élén lát­ni, s propagandájukban különösen kidomborították saját, elökelö szár­ma­zásukat. A család ugyanis a Próféta nagybátyjától, Abbásztól és fiától, Ab­dallától, az egyik legnevesebb korai Korán-recitátortól eredeztette ma­gát. Kr. u. 743-ban már jelentös tömegeket tudhattak maguk mögött Irán­ban, 749 augusztusában bevették Kúfát, s a rá következö évben Irakban di­a­­dalt arattak az utolsó umajjád kalifa, II. Marván csapatai fölött. Az Abbá­szidák lassan a birodalom egészét ellenörzésük alá vonták, s uralkodásuk egy teljesen más típusú társadalom létrejöttét eredményezte.