online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

Online dokumentumok - kep
  

A Próféta (570-632) - iszlam

történelem



felso sarok

egyéb tételek

jobb felso sarok
 
A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ EGYÉB HADSZÍNTEREINEK ESEMÉNYEI 1941-1942-BEN
Az 1848-49-es forradalom és szabadsagharc
AZ EURÓPAI HÁBORÚ BEFEJEZŐ SZAKASZA ELŐTT
MI TÖRTÉNIK A HALÁL UTÁN?
AZ ŐSHAZA DÉLI FELÉNEK BENÉPESÍTÉSE
JUGOSZLÁVIA NÉPEINEK FELSZABADÍTÁSA. A NÉMET CSAPATOK KIVONULÁSA ALBÁNIÁBÓL ÉS GÖRÖGORSZÁGBÓL
A SZOVJET EMBEREK HARCA AZ ELLENSÉG HÁTÁBAN 1944-BEN
PÁRDUC A KERESZTÉNYSÉGBEN
A Szafavida Birodalom - iszlam
A VÖRÖS HADSEREG GYŐZELME DÉLEN. A JOBB PARTI UKRAJNA ÉS A KRÍM FELSZABADÍTÁSA
 
bal also sarok   jobb also sarok

A Próféta (570-632) - iszlám

A Krisztus utáni 610-es év szent hónapjában, ramadankor egy arab kal­már­nak olyan meghatározó élményben volt része, mely visszavonhatatlanul új irányba terelte a történelem folyását. A szent idöszak beköszöntével Mohamed ibn Abdalláh minden évben elvonult az arab hidzsázbeli Mekka közelében emelkedö Híra-hegy barlangjába, ahol imával, böjtöléssel és ala­mizs­nál­kodással töltötte napjait. Már régóta aggodalommal szemlélte az arab hétköznapok valóságát, a közállapotokat, melyekben az arab tár­sa­da­lom súlyos válságát látta. Törzsét, a kurajs törzset nem sokkal korábban a kör­nyezö vidékekkel ápolt virágzó ke­res­kedelmi kapcsolatok tették gaz­dag­gá. Mekka nyüzsgö keres­ke­döváros lett, de a hagyományos törzsi esz­mé­nyek közül nem egy áldozatul esett az anyagi javakért folyó kíméletlen ver­seny­fu­tásnak. A szigorú nomád erkölcsi hagyományoknak fittyet hány­va, a kurajsiták nem nyújtottak támaszt törzsük nehezebb sor­sú 525j96f tagjainak, söt ha anyagi érdekeik úgy kívánták, kímé­let­le­nül kihasználták a sze­gé­nyebb családok, klánok szorult hely­ze­tét. Mindezekkel egy idöben Mekkát és az egész Arab-fél­szi­ge­tet egyfajta spirituális nyugtalanság kerítette ha­tal­mába. Az ara­bok érezték, hogy a Bizánci Birodalomban és a szászánida Per­­zsiában élö keresztények és zsidók vallása messze az ö po­gány hit­vi­lá­guk elött jár. Sokan úgy vélekedtek, hogy a zsidók és a keresztények va­ló­já­­ban az arab panteon Föistenét, Al-Láhot - akinek a neve egyszerüen "Is­tent" jelent - imádják, aki azon­ban a saját népéröl mintha megfeledkezett vol­na: nem kül­dött hozzá prófétát, és arab nyelvü szent iratokkal sem aján­dé­­koz­ta meg. A zsidók és keresztények pedig, a velük kapcso­lat­ba került ara­bokat gyakran kigúnyolták azért, mert az isteni aka­rat külön nem em­lé­ke­zett meg róluk. Arábia-szerte törzs törzs ellen küzdött, és az arabok kép­te­lenek voltak kilépni az egy­mást követö vérbosszúk ördögi köréböl. Nem ke­vesen vol­tak az olyan, a kialakult helyzetet aggodalommal szemlélö fér­fi­­ak, akik az arabságot elátkozott népnek gondolták, melyet a ci­­vilizált vi­lág kivetett magából, s melyet még az Isten is le­ve­gö­nek néz. Ramadán hó­nap 17. napjának éjszakáján azonban mind­ez megváltozott. Mohamed hir­te­len a végtelen isteni aka­rat jelenlétének érzésére riadt fel, mely vas­ma­rok­ként szo­rí­tot­ta, és egyszer csak egy új, egy arab szent szöveg szavai tolultak ajkára.

Mohamed több mint két évig nem verte nagydobra élmé­nye­it. Újabb és újabb látomásokban lett része, de csak feleségének, Khadidzsának és uno­ka­testvérének, a kereszténnyé lett Varaka ibn Navfalnak beszélt arról, ami vele történt. Bizalmasai meg vol­tak gyözödve róla, hogy maga az Úr szólt Mo­hamedhez, aki csak 612 körül érezte úgy, hogy megkapta a fel­ha­tal­ma­zást az ige terjesztésére. Prédikálni kezdett, és hamarosan kö­ve­tök­re ta­lált. El­sö hívei között volt ifjú unokatestvére, Ali ibn Abi Tálib, jó barátja, Abu Bakr és az Umajjád-család sarja, a fiatal kal­­már, Uszmán ibn Affán. Az újon­nan az iszlám útjára tértek kö­zül sokan - különösen a nök - a sze­gé­nyebb néprétegekböl ke­rültek ki, nem kevesen pedig azért csatlakoztak hoz­zá, mert nem nézték jó szemmel a Mekkát uralma alá hajtó, az arab szel­­­le­miséggel gyökeresen ellentétes zsarnoki vagyonhaj­há­szást. Az üze­net, melyet Mohamed közvetített, nem hangzott túl bonyolultnak. Istenröl újat nem mondott, hiszen a kurajsiták nagy többsége már hitt abban, hogy - pont úgy, ahogy a ke­resz­­tények és a zsidók is tanították - a világot Isten te­remtette, és az utolsó ítélet napján az ö kezében lesz az emberiség sorsa. Mo­­hamed egy pillanatig sem gondolta azt, hogy új vallás alap­jait fekteti le. Nem akart egyebet, mint hogy felhívja az arabok fi­gyelmét a régi hitre, mely­nek középpontjában a társ nélküli Is­ten áll. Azokét az arabokét, akik­hez az Úr még sohasem kül­dött prófétát. Felemelte szavát a vagyon öncélú és önzö fel­hal­mo­zása ellen. Azt hirdette, hogy a pénzt meg kell osztani a sze­­gé­­nyekkel és rászorulókkal, és egy olyan társadalom fel­é­pítésén kell mun­kálkodni, ahol a gyengéknek és elesetteknek is kijár a tisztelet. Fi­gyel­mez­tette a kurajsitákat arra, hogy az út, melyen járnak, a pusztulásba vezet - ahogy azt a történelem már számos társadalom sorsán keresztül meg­mu­tatta -, hiszen minden lépésükkel a lét alapvetö törvényeit hágják át.

Ez volt a fö mondanivalója az újonnan kinyilatkoztatott szent szöveg­nek, melyet Korán-nak (recitálás) neveztek, mivel a javarészt írástudatlan hí­vek - közéjük tartozott Mohamed is - az egyes fejezetek (szúrák) nyil­vá­nos recitálásain keresztül igyekeztek magukévá tenni tanításait. A Korán szö­vege az elkövetkezendö huszonegy év során versröl versre került ki­nyi­lat­koztatásra, s az egyes szövegrészletek gyakran egy-egy válsághelyzetre vagy az igazhívök közösségét kínzó kérdésre válaszul fogantak meg Mo­ha­med lelkében. A látomások nagy fájdalmakkal jártak, melyekre utalva Mo­ha­med a következöket mondta: "A látomások közben kivétel nélkül mindig úgy éreztem, hogy egy láthatatlan erö a lelkemet tépi ki."[i]

Kezdetben a fájdalom olyan heves volt, hogy Mohamed tes­tét görcsök rán­tották össze. A hüvösebb napokon is csorgott ró­la a verejték, tagjai el­ne­hezültek, és furcsa hallucinációk gyö­tör­ték. Ha meglehetösen e világi szem­pontok alapján ítéljük meg a történteket, azt is mondhatnánk, hogy Mo­hamed kortár­sai­nál jóval mélyebben élte meg a népe elött álló ki­hí­vá­so­kat. Rá kellett hangolódnia az eseményekre, s fel kellett forgatnia ben­söjét, hogy olyan megoldást találjon, mely egyaránt fel­e­me­lö a lélek számára és po­litikailag is kivitelezhetö. Az ilyen lelki mély­fúrás pedig nem megy nagy fáj­dalmak nélkül. Mohamed pró­féta mindezeken túl új irodalmi müfajt is al­kotott, söt a Ko­rán versei bekerültek az arab próza- és versirodalom gyöngy­­sze­mei közé. Az elsö megtérök közül sokakat a Korán versei­nek szép­sége bírt rá a nagy elhatározásra. A versekböl sugárzó el­len­állhatatlan csil­logás a jeles müremekekhez hasonlóan az in­tellektuális pre­kon­cep­ci­ó­kat félresöpörve lelkük legtitkosabb re­ményeit rezgette meg, és az ér­te­lem­nél mélyebb szinten arra kész­tette öket, hogy életüket alapjaiban vál­toz­tas­sák meg. A leg­­drámaibb megtéréstörténet a pogány hagyományokat el­szán­­tan védelmezö Umar ibn Khattáb nevéhez füzödik, aki kez­detben nagy hév­vel támadta Mohamed tanait, és aki az éle­tét tette fel arra, hogy az új szek­tát eltörölje a föld színéröl. Umar ibn Khattáb rajongott az arab köl­té­szetért, melyet nem­csak kiválóan ismert, de értett is. A Korán szövegének rend­kí­vü­lisége, magával ragadó ékesszólása elsö hallásra lenyügözte. Saját elbeszélése szerint a Korán nyelvezete romba döntötte a Mohamed tanításával szembeni ellenérzéseinek falát. "A Korán szavainak hallatára szívem meglágyult, sírva fakadtam, és az iszlám átjárta lelkemet."[ii]

Az új szektát késöbb iszlámnak ("megadás, átadás") ne­vez­ték el, musz­lim­nak pedig az olyan férfiakat és nöket mondták, akik teljes lényüket át­en­gedték Allahnak, és létük minden rez­dü­­lésével azon voltak, hogy tel­je­sít­sék legföbb parancsát, mely az igazságosságot, az egyenlöséget és az együtt­érzést jelölte ki az emberi kapcsolatok zsinórmércéjéül. Ezt a fajta vi­láglátást fe­jezte ki az a testtartás, a lebomlás is, melyben a muszlimok nap­­jában háromszor - majd késöbb ötször - rituális imájukat, a szalát-ot el­végezték. A régi törzsi hagyomány egyik fö alap­el­ve az egyenlöség volt. Az arabok viszolyogtak a királyságnak még a gondolatától is, és meg­ve­tet­ték, ha valaki egy másik em­ber elött rabszolgaként a porban csúszott. A le­boru­lás tehát ki­vá­ló módszernek látszott a Mekkát mindinkább hatalmába, ke­­rí­tö dölyf és önteltség megzabolázására. Ez a testhelyzet ugyan­is "át­ne­vel­te" a muszlimokat, és mindenkit arra fi­gyel­mez­tetett, hogy legyen úrrá gög­­jén és önzésén, hiszen az ember Is­ten színe elött porszem csupán. A Ko­rán szigorú elöírásaival össz­hangban a muszlimoktól elvárták, hogy be­vé­teleik egy ré­szé­nek felajánlásával a szegények támogatásából, az ala­mizs­­nál­kodásból (zakát) is vegyék ki részüket. A ramadán havi böj­töt is azért vezették be, hogy mindenki gondoljon a nincs­te­le­nekre, akik nem akkor esznek és isznak, amikor kedvük tartja.

A társadalmi igazságosság gondolata tehát az iszlám ta­ní­tá­sá­nak egyik alap­­vetö pillére. A muszlimok egyik elsö feladata is az volt, hogy egy olyan, a könyörületességre, mint fö erényre épü­lö közösséget, ummá-t hoz­za­­nak létre, mely a megszerzett anya­gi javakat igazságosan osztja szét. Mind­­ez sokkal fon­to­sabb volt, mint bármilyen, az Istenröl szóló tanítás. A Korán - va­lójában - elítélöen nyilatkozik a teológiai okoskodásról, a zanná-ról, melyet emberi szavakkal leírhatatlan és éppen ezért bi­zo­nyít­ha­tat­lan jelenségek körül forgó, öncélú szellemi buk­fenc­versenynek tart. A ki­jelölt isteni utat követö ember igye­ke­ze­tének, eröfeszítésének (dzsihád) hang­súlyozása sokkal elö­rébb valónak tünt az obskúrus teológiai tételekröl fo­lyó vitánál. A közösség (umma) politikai és szociális helyzetének fel­vi­rá­goz­­­tatása az egyik legszentebb erény a muszlimok szemében. A közösség jó­létét annak jeleként értékelték, hogy az isteni aka­rat elöírásainak meg­fe­le­löen cselekszenek, és egy olyan, va­ló­ban az iszlám szellemével össz­hang­ban tevékenykedö tár­sa­da­lom tagjaiként élik mindennapjaikat, mely lé­tét teljesen alá­ren­delte Isten szándékának. Egy ilyen közösségben a musz­­li­mok­nak részük lehet a transzcendentális élményében. Az ummá-t súj­tó sorscsapásokat vagy megaláztatásokat szen­ve­dés­ként megélö musz­limok és a Biblia vagy az eucharisztia megszentségtelenítését végignézni kénytelen keresztények kínjai között nincs sok különbség.

A társadalom jólétéröl való gondoskodás igénye központi he­lyet foglal el valamennyi nagy vallásrendszerben, mely a tör­té­nészek által axiális kor­nak (kb. Kr. e. 700-tól Kr. e. 200-ig) nevezett idöszakban jelent meg, va­gyis a mai fogalmaink sze­rin­ti civilizáció, valamint az emberiségnek tör­té­ne­te során lelki táp­lálékot nyújtó olyan nagy hithagyományok kikris­tá­lyo­so­­dá­sá­nak korszakában, mint a kínai taoizmus és a konfucianizmus, az indi­ai hinduizmus, a Közel-Keleten kiérlelödött mo­no­te­iz­mus és az európai ra­cionalizmus. Ezek az eszmerendszerek mind az idejétmúlt pogány ha­gyo­mányok megreformálására tö­re­kedtek, melyek a kulturális gazdagodás elött új utakat nyitó ke­reskedö társadalmak tágabb keretei és bonyolultabb vi­­szony­rend­szerei között már elégtelennek bizonyultak. A nagy biro­dal­­mak­ban élök számára kitágult a látóhatár, és a régi, helyi kul­tu­szok már nem adtak választ a megváltozott környezet ki­hí­vásaira. Az axiális korban ki­érlelödö hitrendszerek kö­zép­pont­jában egyre inkább egyetlen istenség vagy a transzcendens vi­lágot megtestesítö egyetlen szimbólum állt. A tár­sa­dalmi igaz­ságtalanságok orvoslásának igénye közülük nem egyben fel­lel­he­tö. A legújabb kor elötti világ társadalmainak gazdasága a mezö­gaz­da­sá­gi fölöslegre épült. Az ilyen közösségek nél­kü­löz­hetetlen szereplöje volt te­hát a földmüves, aki azonban nem ré­­szesülhetett a magas kultúra jó­té­te­mé­nyeiböl, melyek ki­zá­ró­la­gosan a társadalom vezetörétegének jutottak osz­tályrészül. Az új vallásrendszerek ennek a helyzetnek az ellen­sú­lyo­zá­sá­ra kü­lönösen nagy jelentöséget tulajdonítottak a könyörületesség eré­nyé­nek. Arábia kívül rekedt a civilizált világ határain. Az ara­boknak az éhhalál ál­landó fenyegetésével kellett szem­be­néz­niük. Esélyük sem volt arra, hogy olyan mezögazdasági fö­lös­legre tegyenek szert, mely a szászánida Perzsia vagy a Bi­zán­ci Birodalom szintjére emelhette volna öket. A kurajsiták fej­lö­dö piacgazdasága azonban a lehetöségek tárházát nyitotta meg elöttük. A ré­gi isteneknek ugyan még sokan áldoztak, de egy­re érzékelhetöbbé vált az egyet­len Isten tiszteletét hirdetö hit iránti igény. Mindehhez társult az a tár­sa­dalom kereteit feszegetö egyenlötlenség, mely a Mekkában szárba szök­kenö új civilizációt jellemezte. Mindent együttvéve az arabság immáron készen állt egy, az axiális korra jellemzö saját hitrendszer elfogadására.

Ez azonban nem jelentette a hagyományok teljes elvetését. Az axiális kor prófétái igyekeztek az ösi hagyományokat be­é­pí­teni saját rendszerük­be, és Mohamed sem tett másképp. Ugyan­ak­kor megkövetelte, hogy az ara­bok fordítsanak hátat a nép­sze­rü istennök, Manat, al-Lát és al-Uzza kul­tu­szának, és egyedül Al­lahot imádják. A Korán a pogány istenségeket a gyen­ge tör­zsi vezetöhöz hasonlítja, akik fölösleges terhet jelentenek a kö­zös­­ségnek, hiszen képtelenek bárkinek is biztos védelmet nyúj­ta­ni. A mo­no­teizmus mellett érvelve a Korán kerüli a bonyolult fi­lozofikus eszme­fut­ta­tásokat. Megközelítése teljességgel gya­kor­latias, ami tanításainak elfo­ga­dá­sát igencsak megkönnyítette a pragmatikus arabok számára. A Korán azt hang­súlyozza, hogy a régi vallás egész egyszerüen müködésképtelen.[iii] A kín­­zó spirituális zürzavar, az állandósult, kegyetlen leszámolások és az arab törzsi hagyományokat semmibe vevö köszívüség világából az egyet­len kivezetö utat a társ nélküli Isten és az igazságosság és egyenlöség alapelveire épülö közösség, umma jelenthette.

Bár elsö hallásra gyökeres változásokat hirdetett, a Korán saját szavai sze­rint nem tett mást, mint felhívta a figyelmet a mindenki számára nyil­ván­való igazságokra.[iv] Ezeket már az öskinyilatkoztatás is tartalmazta, me­lyet a régmúlt idök prófétái közvetítettek a föld népének. Az Úr nem hagy­ta tudatlanságban az emberiséget, pontosan megmondta, miként kellene él­ni­ük, s üzenetét küldöttein keresztül valamennyi néphez eljuttatta. A musz­lim hagyomány késöbb százhuszonnégyezer prófétáról beszélt, ám ez a rend­kívül magas szám minden bizonnyal a végtelenséget jelképezö szim­bó­lum. Isten valamennyi küldötte az isteni sugallat hatására keletkezett szent irattal tarsolyában kezdte müködését. Az Istenröl szóló tanításaikat le­het, hogy más és más formába öntötték, de a lényeg mindenütt ugyanaz ma­radt. Végül az Úr a kurajsitakhoz is prófétát küldött, aki el­hoz­ta nekik a szent könyvet. A Korán nem gyözi hangsúlyozni, hogy Mohamed nem azért jött el, hogy semmissé tegye az ösi ha­gyományok tanításait, vagy meg­cáfolja a próféták hirdette igét, vagy új vallás létrehozásán mun­kál­kod­jék. Az üzenet, me­lyet elhozott, semmiben sem különbözik Ábrahám, Mó­zes, Dávid, Salamon vagy Jézus tanításától.[v] A Korán név szerint csak azok­ról a prófétákról emlékezik meg, akiket a korabeli arabok ismertek, ám muszlim tudósok vélekedése szerint ha Mohamednek lettek volna a budd­histákkal, hindukkal, ausztrál bennszülöttekkel vagy amerikai in­di­á­nok­kal kapcsolatos ismeretei, a Korán róluk sem feledkezett volna meg, hi­szen az isteni akaratnak magát teljes mértékig alárendelö, a helyes úton já­ró vallásos hagyomány, miközben elutasította az emberek faragta bál­vá­nyok imádását ugyanazon isteni forrásból merítve hirdette az igazságosság és egyenlöség tanait. Mohamed tehát nem akart keresztényeket vagy zsi­dó­kat rábírni az áttérésre, hacsak ök maguk nem érezték ennek szükségét, hi­szen mindkét hit­rendszer híveit teljesen érvényes kinyilatkoztatás ré­sze­se­i­nek tekintette. A Korán határozottan leszögezi, hogy a hit kér­dé­seiben erö­szak­nak helye nincs,[vi] és arra inti a muszlimokat, hogy tartsák tiszteletben a zsidók és a keresztények meg­gyö­zö­dé­sét. E két nagy világvallás híveit a Korán ahl al-kitáb-nak nevezi, amit általában "a könyv népének" szokás fordítani, bár "a korábbi kinyilatkoztatás népe" változat közelebb járna az igazsághoz.

És ne szállj perbe az írás népével, csak úgy, ahogy az a leg­jobb - kivéve azokkal, akik vétkesek közöttük! És mondjátok: "Hiszünk abban, ami leküldetett hozzánk és hozzátok! A mi istenünk és a ti istenetek egy. És mi alávetjük magunkat neki."[vii]

Korunk kultúrájának különös vonása, hogy míg az alternatív meg­ol­dá­so­kat tömjénezi, a hagyományt avíttnak bélyegezve igyek­szik eltörölni a föld színéröl. A legújabb kort megelözö idö­szak társadalmaiban a foly­to­nos­ságot becses értékként kezel­ték. Mohamed nem kívánt szakítani sem a múlttal, sem más hit­közösségekkel. Mindössze azt kívánta elérni, hogy az új szent szöveg mélyen meggyökereddzék az arab spiritualitás talajában.

A muszlimok ezért továbbra is részt vettek a Mekka köz­pont­jában emel­ke­dö kocka alakú szentély, a legfontosabb ará­bi­ai kegyhely, a Kába tisz­te­le­tében. A Kábához füzödö szer­tar­tá­sok már Mohamed idejében is ösi ha­gyo­mánynak szá­mí­tot­tak, s bár az eredeti kultusz tartalma rég feledésbe me­rült, a fél­szi­get legtávolabbi részéröl is az éves haddzs zarándoklatra össze­­sereglö arabok számára kedvesek maradtak ezek a szer­tar­tá­sok. A nap já­rásának irányát követve hétszer kerülték meg a szen­télyt, megcsókolták a Ká­ba falába ágyazott fekete követ, mely talán egy földre hullott, a kegy­he­lyet az égi világgal össze­kötö meteorit. A Kába körüli rítusok (umra) nem kö­töd­tek egy meghatározott idöszakhoz, de az évenkénti haddzs al­kal­mával más szokásokkal is kiegészültek. A hívek végig­fu­tot­tak a Kába melletti al-Szafá lépcsöin, s útjuk az al-Marva-völgy­be vezetett, ahol megálltak imádkozni. Ezt követöen el­hagy­ták a várost, és egy éjszakát töltöttek virrasztással Arafát sík­ján, ahonnan egy emberként a Muz-dalifa-mélyedéshez szaladtak, majd Mínánál köveket hajigáltak egy sziklához, és simára beretválták a koponyájukat. A zarándoklatot az utolsó nap (Íd al-Adhá) bemutatott állatáldozat zárta.

A Kába köré épülö kultusz egyik alappillérének az eszményi közösség szá­mított. Mekkából és a várost körülvevö területekröl számüzték az erö­szak mindennemü formáját. A kurajsiták kereskedelmi sikereinek egyik fö oka pont ez volt, hiszen a város környékén az arabok nyugodt körülmények kö­zött bonyolíthatták üzleti ügyeiket, és a vérszomjas bosszúállóktól sen­ki­nek sem kellett tartania. A haddzs idején a zarándokok nem viselhettek fegy­vert, nem vitázhattak, nem vadászhattak, még egy apró rovart sem pusz­títhattak el, söt embertársaikról sem mondhattak rosszat. Mindez re­me­kül egybevágott Mohamed umma-eszményével, és nem csoda, hogy ma­ga a próféta is fontosnak tartotta a Kába kultuszát. Maga is sokszor vett részt umrá-n, és a Kába közelében különösen szívesen recitálta a Koránt. A kegy­hely hivatalosan egy nabateus istenség, Hubal szentélyének számított, me­lyet háromszázhatvan bálvány díszített. A szobrok nagy valószínüség sze­rint az év napjait jelképezték. Mohamed korában azonban minden jel szerint a Kába már a Legmagasztosabb Isten, Allah szentélyeként mü­kö­dött, és mi sem bizonyítja ékesszólóbban azt a széles körben elterjedt ko­ra­be­li vélekedést, mely szerint Allah azonos a környezö egyistenhívö val­lá­sok istenével, mint hogy a Bizánci Birodalom peremén élö, a ke­resz­tény­ségre áttért arabok a pogányokkal együtt végezték a haddzs szertartásait. Prófétai küldetésének kezdetén Mohamed mégis azt parancsolta híveinek, hogy a pogány rítusokkal terhelt Kábának háttal, arccal az ahl al-kitáb szent városa, Jeruzsálem felé fordulva mondják el imáikat. A prófétának ezen cselekedetéböl is az a vágya olvasható ki, hogy az arabságot az egyis­ten­hívö népek családjának tagjává tegye.

Mohamed híveinek száma egyre gyarapodott, és a kis muszlim közösség ha­­marosan mintegy hetven családra bövült. Mekka befolyásos polgárai kez­detben tudomást sem vettek róluk, de Kr. u. 616 körül már egyre ke­vés­bé nézték jó szemmel Mohamed ténykedését, aki - véleményük szerint - ma­gát prófétának kiadva, egyszerü csalóként megcsúfolta atyáik hitét. Külö­nösen a Koránnak az utolsó ítéletröl szóló részei háborították fel öket, me­­lyeket primitívnek és teljességgel hiteltelennek bélyegeztek. Az arabok nem hittek a halál utáni életben, és a mekkaiak sem adtak hitelt az efféle "tün­dérmeséknek".[viii] Valójában azonban az aggasztotta öket, hogy a Ko­rán­ban viszontláthatták a zsidó-keresztény hitelveknek azt a sarkalatos pontját, amely alapjaiban rengethette meg kegyetlen, vagyonhajhász gazdaságukat. Az utolsó ítélet napján - szólt a figyelmeztetés - már senkin sem segíthet tör­­zse hatalma vagy gazdagsága. Minden embert saját cselekedetei alapján ítél­nek majd meg: Vajon megesett-e a szíve a nélkülözökön? Miért gyüjtött va­gyont, s pénzét miért nem osztotta meg a nincstelenekkel? Az új Mekka jó­módú polgárait - érthetö módon - ellenérzéssel töltötték el ezek a tanok, s egyre nött a Mohamed tevékenységét nemtetszéssel szemlélök tábora, mely­nek Abu al-Hakam - a Koránban más néven Abu Dzsahl, a "Tu­dat­lan­ság Atyja" -, Mohamed egykori barátja, az eszes Abu Szufján és egy el­kö­telezett pogány, Szuhajl ibn Amr személyében tekintélyes férfiak álltak az élére. Sok közös volt bennük: egyiküket sem töltötte el lelkesedéssel a gon­dolat, hogy hátat kell fordítaniuk az öseik hitének, mindegyiküknek vol­tak rokonai a muszlimok táborában, és valamennyien tartottak attól, hogy Mohamed valódi célja a hatalom átvétele a városban. A Korán ugyan ha­tározottan leszögezte, hogy Mohamednek, aki nem több egyszerü názir-nál, figyelmeztetönél,[ix] nincs politikai szerepe, de a kurajsitákat nem hagyta nyu­godni az elevenjükbe vágó kérdés: Az, akivel maga az Úr közli, mit kell tennie, vajon hajlandó lesz-e elfogadni a hozzájuk hasonló földi halandók uralmát?

A két tábor viszonya rohamosan romlott. Abu Dzsahl bojkottot hirdetett Mohamed klánja ellen, és megtiltotta a kurajsitáknak, hogy bárki közülük válasszon házastársat vagy velük üzleteljen. Ez pedig azt jelentette, hogy a muszlimoknak nem volt honnan élelmet beszerezniük. A zárlat két évig tartott, és nem egy muszlimot tett anyagilag tönkre, söt nem kizárt, hogy Mohamed felesége, Khadidzsa a nélkülözésbe halt bele. Különösen sokat kellett szenvedniük az iszlámra áttért rabszolgáknak, akiket gyakran gúzsba kötve tettek ki a tüzö nap hevének. A bojkott megszüntetése után, Kr. u. 619-ben a muszlimokat súlyos veszteség érte: meghalt Abu Tálib, Mohamed nagybátyja és védelmezöje. Mohamed korán árvaságra jutott, szüleit még csecsemökorában elvesztette. Arábia korabeli viszonyai között, ahol a vérbosszú ösi hagyománya volt az úr, védelmezö nélkül, aki az áldozat halálát megtorolhatta volna, egy garast sem ért az ember élete. A városi vezetök között patrónust keresö Mohamed pedig Mekkában zárt ajtókat talált. Az umma helyzete egyre inkább tarthatatlanná vált, és kétség sem fért hozzá, hogy a megoldást a város falain kívül kell keresni.

Mohamedet tehát ilyen megfontolások is vezették, amikor fogadta a Mek­­kától kétszázötven kilométerre északra fekvö mezögazdasági telepü­lés, Jatrib követeit. Szakítva nomád életformájával több törzs is a városla­kók életét választotta, de több évszázados háborúskodás után a békés egymás mellett élés útja meglehetösen rögösnek bizonyult. Jatribban az egyik véres leszámolás követte a másikat. A törzsek közül nem egy vagy zsidó származású, vagy Izrael hitére áttért arab volt. Számukra tehát nem je­lentett újdonságot az egyistenhit gondolata, és nem ragaszkodtak mere­ven a pogány hagyományokhoz. Viszont bármire késznek mutatkoztak azért, hogy békében együtt élhessenek és a széthúzó törzseket összetartó közösséggé kovácsolják. A jatribiak küldöttsége Kr. u. 620-ban az éves haddzs alkalmával érkezett Mekkába, tagjai itt felvették az iszlámot, és a muszlimokkal kölcsönösen esküt tettek arra, hogy egymás ellen nem há­borúznak, de közös ellenségeikkel szemben megvédik egymást. Kr. u. 622-ben aztán a muszlim családok egyesével, csendben elhagyták a várost, és Jatribba költöztek. Ez volt a hidzsra. Mohamed, akinek új pártfogója nem sokkal korábban hunyt el, csak hajszál híján úszta meg az ellene ki­ter­velt merényletet, de Abu Bakrral együtt sikerült szerencsésen elmenekülnie.

A hidzsra lett a muszlim idöszámítás kezdöpontja, mert ez volt az a pil­la­nat, amikor Mohamednek sikerült teljes egészében megvalósítania a Ko­rán kijelölte eszményeket, mi több, ettöl a ponttól vált az iszlám jelentös sze­replövé a világtörténelem színpadán. Valódi forradalmi tettel állunk te­hát szemben. A hidzsra nem egyszerü lakcímváltozást jelentett. Az iszlám elöt­ti Arábiában a törzshöz tartozás az egyik legföbb értéknek számított. Szin­te példa nélkül állt, hogy valaki elszakítsa a vérségi kötelékeit és egy má­sik közösséghez csatlakozzék. A kor erkölcse az ilyen lépést az isten­ká­rom­lással egyenértékünek tartotta, és a kurajsiták nem hunyhattak szemet Mo­hamed árulása felett. Megesküdtek, hogy a Jatribban menedékre lelt ummá-nak még írmagját is kiirtják. Mohamed új lakhelyén egy olyan törzs­szövetség irányítására kapott megbízást, melynek alkotóelemeit nem füz­te egymáshoz vérségi kötelék. Az összetartó eröt a közös eszmeiség jelen­tette, ami meglepö újításnak számított a korabeli arab társadalomban. Sen­kit sem kényszerítettek a Korán hitének felvételére, s az ummá-ban mégis jól megfértek egymás mellett a muszlimok, a pogányok és a zsidók, akik valamennyien fogadalmat tettek arra, hogy nem háborgatják egymást és szükség esetén védelmet nyújtanak az umma tagjainak. E törzsek feletti szö­vetségnek Arábia-szerte hamar híre ment, s annak ellenére, hogy a kezde­tek kezdetén senki nem adott volna egy lyukas garast sem a közösség fenn­maradásáért, az umma mögött rejlö eszmeiség olyan erönek bizonyult, mely nem egészen tíz évvel a hidzsra után, még a Próféta Kr. u. 632-ben be­következett halála elött képes volt egész Arábiában megteremteni a békét.

Jatrib al-Medina, vagyis "a Város" néven vált ismertté, mint az a tele­pü­lés, mely a muszlim közösségi eszményt testesítette meg. Mohamed Me­di­ná­ba érkezése után egyik legfontosabb teendöjének egy nem túl hivalkodó me­cset (maszdzsid = a leborulás helye) felépítését tartotta. Az egyszerü épü­let jól jelképezte a korai iszlám eszmeiségének aszketikus szigorát. A te­töszerkezetet fatörzsek tartották, egy kö jelezte a kiblá-t - azt az irányt, mely felé fordulva a hívek imáikat elmondhatják -, és a Próféta egy fa­tön­kön állva hirdette az igét. A késöbbiekben - a lehetöségekhez mérten - vala­mennyi mecset ezt a modellt igyekezett követni. Az épülethez udvar is tar­tozott, ahol a muszlimok megvitathatták az umma tagjait foglalkoztató tár­sadalmi, politikai, katonai és vallási kérdéseket. Mohamed feleségeivel együtt az udvar szélén álló kunyhókban lakott. A kizárólag az Isten tisz­te­le­tének szentelt keresztény templomokkal ellentétben, ahonnan számüzik az e világi, mondén tevékenységeket, a mecset a közösségi élet teljes egé­szé­nek otthont adott. A Korán világképe nem állítja szembe a szentet és a pro­fánt, a vallást és a politikát, a szexualitást és az Isten tiszteletét. Az em­be­ri élet minden eseménye lehet szent, ha az az isteni akarat szerint való. A cél a tavhíd, az "eggyé tevés", vagyis az, hogy a mindennapi élet a maga tel­­jességében váljék az egységes közösség hétköznapjainak szerves ré­szé­vé, mert a muszlimok így megérezhetik a végsö Egység, azaz az Isten létét.

Az a tény, hogy Mohamednek több felesége is volt, felizgatta a témára fogékony nyugati világ képzeletét, ám hiba volna azt hinni, hogy a Próféta - egynémely kései muszlim uralkodóhoz hasonlóan - lubickolt volna az érzéki örömök tengerében. Amíg Mekkában élt, Mohamed nem választott magának másik feleséget, bár a többnejüség teljesen bevettnek számított a korabeli Arábiában. Megelégedett a nálánál jóval idösebb Khadidzsával, aki hat gyermekkel ajándékozta meg. Közülük négy lány érte meg a felnöttkort. Medinában Mohamed tekintélyes szajjid, fönök lett, és a hárem tár­sadalmi pozíciója velejárójának számított. Házasságai azonban nagyobb­részt politikai indíttatásúak voltak. Sikerült tetö alá hoznia a törzsek fölött át­ívelö szövetséget, s a jól átgondolt házassági kötelékek, melyek bizalmas hí­veihez füzték, a rokoni szálak erösítésével a közösségi összetartás meg­szi­lárdítását célozták. Új feleségei közül Abu Bakr lánya, Aisa állt szí­vé­hez legközelebb. Rajta kívül feleségül vette még Umar ibn Khattáb lányát, Haf­szát is, két saját gyermekét pedig Uszmán ibn Affánhoz és Ali ibn Abi Tá­libhoz adta nöül. Házastársai között több támaszát vesztett idösebb öz­vegy­asszony is akadt, de voltak olyanok is, akiket az ummá-val szövetséget kötött törzsek vezetöihez füzött rokoni szál. Gyermekkel azonban egyikük sem ajándékozta meg a Prófétát.[x] Feleségei sok esetben nemhogy örömet nem szereztek Mohamednek, épp ellenkezöleg, sok borsot törtek az orra alá. Egy alkalommal egy sikeres portya hadizsákmányának elosztása fölötti ma­rakodásukat hallva Mohamed meg is fenyegette öket, hogy vala­men­nyi­üket szélnek ereszti, ha nem hajlandóak az iszlám elöírásait komolyabban venni.[xi] Tagadhatatlan azonban, hogy Mohamed azon kisszámú férfiak közé tartozott, akiknek igaz örömöt szerzett a nöi társaság. Férfitársai egynémelyikét elképesztette, hogy milyen engedékenyen bánik velük, s ök milyen tiszteletlenül feleselnek vele. Mohamed rendszeresen segédkezett a ház körüli teendökben, saját maga foltozta ruháit, és szívesen idözött feleségei társaságában. Portyáira is szívesen magával vitte egyiküket-másikukat, kikérte véleményüket, és megfontolta tanácsaikat. Egyik legeszesebb feleségének, Umm Szalamának köszönhetöen sikerült egy kitörni készülö lázadást is meghiúsítania.

A Próféta roppant fontosnak tartotta a nöi egyenjogúság kérdését. Nyugat-Európában még évszázadokig szó sem lehetett ilyesmiröl, s a Korán már elismerte a nök örökléshez és váláshoz való jogát. Az iszlám szent könyve valóban szól annak szükségéröl, hogy a Próféta feleségei elta­karják arcukat és bizonyos mértékig a közösségtöl elzártan éljenek, de a Ko­­rán egy szóval sem említi, hogy valamennyi nö számára kötelezö volna a fátyol viselése, vagy az, hogy a ház egyik részében, elzártan töltse nap­ja­it. Csak a Próféta halála után, mintegy három-négy nemzedékkel késöbb lett általános ez a szokás. A muszlimok az idö tájt a bizánci ortodox ke­resz­tényeket utánozták, akik asszonyaikat hosszú fátylak mögé rejtették és há­zaik egy erre a célra elkülönített részébe zárták öket. Az iszlám hívei a bi­zánciak szokásain túl a keresztények nögyülöletének is hatása alá ke­rül­tek. A Korán a férfit és a nöt társaknak tekinti, akikre azonos köte­le­zett­sé­gek hárulnak Isten teremtö tervében.[xii] A Korán azonban mégis lehetövé te­szi a többnejüséget. A mekkaiak elleni harcokban ugyanis sok nö veszítette el támaszát, s ezért a férfiak engedélyt kaptak arra, hogy négy asszonnyal is összekössék életüket, de csak akkor, ha valamennyiükkel egyformán bán­nak, egyikükkel sem kivételeznek a többiek rovására.[xiii] Az elsö, a me­di­nai umma nöi tagjai a legteljesebb mértékig kivették részüket a közösség éle­téböl, olyannyira, hogy arab szokás szerint a csatákban a férfiakkal váll­vet­ve küzdöttek. Az iszlámot nem elnyomásként élték meg, ám késöbb - amint az a kereszténységgel is megesett - a férfiak az eredeti szán­dékoktól el­­­térve a vallást más irányba terelték, és a fennálló patriarchális viszo­nyoknak rendelték alá.

A korai, medinai években két fontos újítás is az iszlám elválaszthatatlan ré­szévé lett. Mohamed nagy várakozással tekintett a zsidó törzsekkel való együtt­müködés elé, és még a hidzsra elött több olyan szokást is meg­ho­no­sí­tott, mely közelebb hozta egymáshoz a muszlimok vallását és Izrael hitét. Ezek közé tartozott például a péntek délutáni ima, amikor a zsidók a sábesz meg­ünneplésére készülnek, és a zsidó Bünbánat Napjáról megemlékezö böjt. Életének talán egyik legkeserübb csalódását éppen az okozta, hogy a me­dinai zsidók nem ismerték el prófétai küldetését. Az izraeliták számára ugyanis a próféták kora lejárt. Nem csoda tehát, hogy számukra Mohamed nem lehetett az Úr küldötte. A Korán mégis jelentös teret szentel a medinai zsidókkal való vitának, ami jól mutatja, hogy a Prófétát mennyire érzékenyen érintette az elutasítás. Egyes ismert próféták, mint Mózes vagy Noé történetét a Korán helyenként a Bibliától eltéröen meséli el. Ezek hallatán a zsidók gúnyos megjegyzéseket tettek a mecsetben. A három elökelö zsidó törzs ellenezte Mohamed meghívását a város élére. A Próféta felbukkanása elött szövetségüknek beleszólása volt a település ügyeibe, ám az új vezetö megérkeztével úgy érezték, veszítettek tekintélyükböl, és ezért azon mesterkedtek, miképp tudnának megszabadulni töle.

A kisebb zsidó törzsek vezetöi azonban barátságosan viselkedtek, és se­gí­tettek, hogy Mohamed elmélyülhessen a zsidó szent iratokban. A Pró­fé­tát különösen felvillanyozta a Teremtés könyvének az a része, melyböl meg­tudta, hogy Ábrahámnak két fia volt: Izsák és az ágyasától, Hágártól szü­letett Ismáel, akit az arabok Iszmáílnak neveztek. A történet szerint Áb­ra­hámot kényszerítették, hogy eltaszítsa, és a pusztába üzze Hágárt és fiát, Isz­máílt. A számkivetetteket azonban az Úr megmentette a pusztulástól, söt még azt is megígérte, hogy a fiú majdan egy hatalmas nép, az arabok ös­aty­ja lesz.[xiv] A helyi legendák úgy tartották, hogy Hágár és Iszmáíl Mek­ká­ban lelt otthonra, ahol Ábrahám is meglátogatta öket, s apa és fia együtt épí­tették újjá a Kábát, melyet még Ádám emelt, ám az emberek gon­dat­lan­sá­ga miatt romokban hevert.[xv] Mindez zene volt Mohamed füleinek, hisz a tör­ténet épp azt bizonyította, hogy az isteni akarat mégsem feledkezett meg az arabokról, a Kába pedig nem elhanyagolható szerepet játszik egy monoteista hagyományban.

Kr. u. 624 körül már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a me­di­nai zsidók többségükben nem hajlandók megbékélni a Prófétával. Mo­ha­me­det ráadásul alaposan megrázta az a felismerés is, hogy a zsidók és a ke­resz­tények - akikröl azt gondolta, hogy ugyanazon hitet vallják - igencsak el­téröen ítélnek meg egyes teológiai kérdéseket. Döbbenetét az sem csök­ken­tette, hogy a jelek szerint sejtette, nem minden, az ahl al-kitáb-hoz tar­to­zó hívö intézi el kézlegyintéssel ezt a szégyenletes szektás széthúzást. Kr. u. 624 januárjában zseniális, gesztusértékü lépésre szánta el magát. A szá­lát imádság során a gyülekezetet arra utasította, hogy forduljanak meg, és ezentúl ne Jeruzsálem, hanem Mekka irányába mondják el imáikat. A kibla megváltoztatása felért egy függetlenségi nyilatkozattal. A muszlimok te­hát Jeruzsálem helyett a kereszténységtöl is, és a judaizmustól is idegen Ká­ba felé fordultak, s ezzel kinyilvánították, hogy visszatérnek a gyökerek­hez, a Tóra és a Szentírás kinyilatkoztatása elötti korhoz, Ábrahám mo­no­te­izmusához, vagyis ahhoz az idöszakhoz, amikor a társ nélküli Istent imá­dók még nem pártoskodtak, még nem szakadtak egymással torzsalkodó irány­­zatokra.[xvi] A muszlimok ezentúl csak Isten elött hajolnak meg, és istenkáromlásnak tartják, ha valaki az Úr helyett egy-egy ember teremtette rendszer vagy vallás elött hajbókol.

Nincsen semmi közöd azokhoz, akik szakadásokat idéztek elö az ö vallásukban és pártokká váltak. Az ö dolguk [csupán] Allahra tartozik. Ő pedig közölni fogja velük, hogy mit tettek... Mondd: "Az én Uram engem az egyenes útra vezérelt: egy igaz hithez, Ábrahámnak, a hanífnak a vallásához - aki nem volt pogány a pogányok között." Mondd: "Az istentiszteletem az áldozat[i állatom], az életem és a halálom Allahot illetik, a teremtmények Urát!"[xvii]

Az arab muszlimok, különösen a hidzsrá-ban részt vevö mekkai emigrán­sok felettébb jó néven vették a kibla megváltoztatását. A muszlimoknak im­máron nem kell szégyenkezve a törekvéseiket megmosolygó ke­resz­té­nyek nyomában kullogniuk, hiszen olyan saját útjuk van, mely közvetlenül Istenhez vezet.

A másik lényegi változtatásra a kibla áthelyezése után került sor. Me­di­ná­ban a mekkai emigránsoknak, köztük Mohamednak nem nagyon volt le­he­töségük a mindennapi betevö elöteremtésére. Elegendö termöterület hí­ján földet nem müvelhettek, s végtére is kereskedök és üzletemberek vol­tak, nem parasztok. Az anszár-ként, segítöként emlegetett medinaiak sem en­gedhették meg maguknak, hogy a mekkaiakat eltartsák, akik így kénytelen-kelletlen az Arábiában nemzeti sportnak számító és a kietlen, ter­méketlen, a megélhetést alig-alig biztosító vidéken a javak újraelosztását biz­tosító zsákmányszerzö portyákra, gazvokra rendezkedtek be. A portyázó csa­patok rajtaütöttek az ellenséges törzsek karavánjain, kisebb csoportjain, el­rabolták ingóságaikat és elhajtották állataikat, de gondosan ügyeltek arra, hogy emberéletben ne essék kár, hiszen azzal indokot szolgáltattak volna a vér­bosszúra. A rabló hadjáratok során nem érhette támadás sem a szö­vet­séges, sem a "csatlakozott" törzseket. (Ez utóbbiak olyan közösségek vol­tak, me­lyek az erösebb törzsnél találtak menedékre.) A kurajsiták által ott­ho­naikból elüzött emigránsok a böséges zsákmányt ígérö, gazdag mekkai ka­ravánokra kezdtek vadászni, ám azzal, hogy a gazv-ok során saját tör­zsü­ket fosztogatták, megbocsáthatatlan bünt követtek el. A kezdeti pró­bál­ko­zá­sokat siker koronázta, de Kr. u. 624-ben Mohamed fejébe vette, hogy egy nagyobb csapat emigráns élén a tengerparton rajtaüt az év leg­je­len­tö­sebb mekkai karavánján. Tervéröl tudomást szerezve a felböszült mekkaiak erös sereget küldtek a karaván védelmére, ám a badri kútnál megsemmisítö ve­reséget szenvedtek a jóval esélytelenebb muszlimoktól. A mekkai had lét­számát tekintve ugyan sokkal nagyobb volt, ám régi arab szokás szerint min­den törzs külön-külön, saját fönökével az élen meggondolatlan vak­me­rö­séggel rontott az ellenségre. Mohamed harcosai ellenben jól képzettek vol­tak, és egyetlen parancsnok utasításainak engedelmeskedtek. A beduin törzseket lenyügözte a diadal, és sokan közülük nagy elégtétellel szemlélték a gögös kurajsiták megaláztatását.

A gyözelmet keserü napok követték. Mohamednek meggyült a baja jó né­hány medinai pogánnyal, akik nem nézték jó szemmel a muszlim jött­men­tek felemelkedését és szerették volna kiebrudalni öket a településröl. A mek­kaiak is sok gondot okoztak, mert Abu Szufján, aki a Prófétát elsö szá­mú közellenségnek kiáltotta ki, a medinai muszlim közösség megtörésére két nagyobb hadjáratot is indított. Az ummá-t nem egyszerüen legyözni, hanem megsemmisíteni akarta. A sivatag szigorú erkölcse a csatatéren nem engedte a félmegoldásokat. A gyöztes törzsfönöktöl el is várták, hogy ha csak teheti, igyekezzék az ellenségnek még az írmagját is kiirtani. Az ummá-nak tehát a teljes megsemmisülés fenyegetésével kellett szembe­néz­nie. Kr. u. 625-ben a mekkaiak Uhudnál súlyos vereséget mértek a musz­li­mok­ra, ám két évvel késöbb a muszlimok szinte elsöpörték az ellenfél csa­pa­­tait "az Árok Csatájában". Az ütközet onnan kapta a nevét, hogy Mo­ha­med Medinát egy árokkal vetette körül, mely a háborút lovagias ügyként ke­ze­lö és a hadicselek alkalmazását ezért teljesen elvetö mekkai csapatokat a tökéletes zürzavarba taszította és megakadályozta a lovasság bevetését. Mo­hamed második gyözelme a számbeli fölényben lévö - tízezer mek­ka­i­val háromezer muszlim nézett farkasszemet - ellenség fölött fontos mér­föld­könek számít. A diadal láttán ugyanis a nomád törzsek már sejtették, hogy Mohamed a jövö embere és a mekkaiak hatalma leáldozóban van. Az is­tenek, akik nevében csatába szálltak, szemmel láthatóan nem álltak mel­lé­jük. Az ummá-val kötött szövetség egyre kapósabb lett, és Mohamed el­kezd­hette egy olyan tekintélyes és befolyásos törzsszövetség kiépítését, mely­nek tagjai eskü alatt fogadták, hogy nem támadnak egymásra és szük­ség esetén védelmet nyújtanak a többieknek. A mekkaiak közül is egyre töb­ben álltak át és jöttek Medinába. Ötévnyi, veszélyekkel teli bi­zony­ta­lan­ság után Mohamed megnyugodhatott, hiszen tudta, az umma nem pusztulhat el.

A muszlim sikerek fö vesztesének Medinában az a három zsidó törzs - a kaj­nuka, a nadír és a kurajza - számított, melyek egymástól függetlenül szö­vetségre lépve a mekkaiakkal Mohamed megsemmisítésére törekedtek. Va­lamennyi erös hadsereget tudott kiállítani, és mivel területeik oly módon he­­lyezkedtek el, hogy könnyüszerrel csatlakozhattak volna egy ostromló mek­kai sereghez vagy hátba is támadhatták volna az ummá-t, halálos ve­szélyt jelentettek a muszlimok számára. A kajnuka törzzsel Kr. u. 625-ben si­kertelenül próbált meg felkelést kirobbantani Mohamed ellen, s ezt kö­ve­tö­en - arab szokás szerint - a törzset számüzték a városból. A Próféta kü­lön szerzödést kötött a nadír törzzsel, ám amikor rájött, hogy a zsidók me­rény­letet terveznek ellene, öket is számüzte. A városból elzavart nadír törzs csat­lakozott a közeli zsidó település, Khajbar lakóihoz, és az északi arab tör­zsek között kampányolva igyekezett támogatókat szerezni Abu Szuf­ján­nak. A nadír törzs ily módon sokkal nagyobb veszélyt jelentett u falakon kívül. Amikor pedig az Árok Csatája folyamán a kurajza törzs csatlakozott a mekkai sereghez egy olyan pillanatban, amikor a muszlimok majdnem alulmaradtak, Mohamed számára betelt a pohár. Parancsára a muszlimok a kurajza törzs hétszáz tagját kardélre hányták, az asszonyokat és gyerekeket pedig eladták rabszolgának.

A kurajza törzsbeliek lemészárlása kétségkívül borzasztó történet, ám hi­ba volna az akkori eseményeket mai mércével mérni. A társadalom, mely­ben mindez lezajlott, meglehetösen kezdetleges volt. A muszlimok csak kis híján kerülték el a pusztulást; ha pedig Mohamed csak számüzi a ku­rajza törzset, azzal a Khajbarban szervezödö ellentábort erösítette volna, ami­vel újabb halálos fenyegetést hozhatott volna az umma tagjainak fejére. A VII. századi Arábiában egy arab törzsfönök nem mutathatott kö­nyö­rü­le­tet a kurajza törzshöz hasonló árulókkal szemben. A kivégzések rémisztö üze­nete célba ért, Khajbar és egyúttal a zsidókkal szövetségben álló me­di­nai pogányok ellenállását is segített megtörni. Igazi küzdelem volt ez, életre-halálra, és mindenki tudta, hogy a tét nem kicsi. Az események szen­ve­döi alanyai azonban nem általában a zsidók voltak, hanem a három lá­za­dó törzs tagjai. A Korán továbbra is tisztelettel szólt a zsidó prófétákról, és ar­ra ösztönözte a muszlimokat, hogy megbecsüléssel tekintsenek "az Írás né­pére". Kisebb zsidó csoportok megmaradhattak Medinában, és Izrael fiai - a keresztényekhez hasonlóan - késöbb is szabadon gyakorolhatták val­lá­su­kat a muszlim birodalmakban. Az antiszemitizmus a keresztények büne. Az iszlám világában csak azóta van érezhetöen jelen, hogy 1948-ban lét­re­jött Izrael Állam, és ezzel az arabok elveszítették Palesztinát. Jelzésértékü, hogy a saját, ilyen jellegü hagyománnyal nem rendelkezö muszlimoknak az európai zsidógyülölö mitológiából kellett meríteniük, ahonnan olyan szö­vegeket ültettek át arabra, mint a szélsöségesen antiszemita Cion böl­cse­inek jegyzökönyve. Manapság akadnak olyan muszlimok, akik a zsi­dók­kal szembeni új keletü ellenérzés megindoklására a Koránra hivatkoznak, s Mo­hamed és a három zsidó törzs esetét idézik. E verseknek a szö­veg­kör­nye­zetböl való kiragadásával azonban a Korán üzenetét hamisítják meg, és fél­re­magyarázzák a Próféta szavait, akitöl távol állt a zsidóság gyülöle­tének gondolata.

Mohamed csak és kizárólag azért számolt le kérlelhetetlenül a kurajzák­kal, hogy az ellenségeskedésnek minél elöbb véget vethessen. A Korán taní­­tása szerint a háború súlyos sorscsapás, s ezért a muszlimoknak minden kö­vet meg kell mozgatniuk, hogy a lehetö legrövidebb idön belül hely­re­ál­lít­sák a békét és a nyugalmat.[xviii] Arábiát harcias törzsek lakták, és az umma csak fegyverrel vívhatta ki a békét. Az olyan társadalmi átalakulások, me­lyek elérésére Mohamed is törekedett az Arab-félszigeten, csak a leg­rit­kább esetben mehettek végbe vérontás nélkül. A mekkaiakat mélyen meg­al­­ázó ütközetet, "az Árok Csatáját" követöen azonban Mohamed el­ér­ke­zett­nek látta az idöt, hogy a dzsihád útjáról a béke útjára térjen. A Kr. u. 628-as év márciusában merész, ám célravezetö lépésre szánta el magát, mely lecsillapította a kedélyeket. Bejelentette, hogy részt kíván venni az az évi mekkai zarándoklaton, és vállalkozásához társakat toborzott. A zarán­do­kok nem hordhattak fegyvert, s így az önszántukból az oroszlán bar­lang­já­ba sétáló muszlimok kiszolgáltatták magukat a dühös és ellenséges ku­raj­si­ták kényének-kedvének. A várható következmények ellenére mintegy ezer muszlim határozott úgy, hogy a Prófétával tart, és a férfiak a haddzsi‑k hagyományos fehér ruhájában nekivágtak a Mekka felé vezetö út­nak. A ku­rajsiták, a szentély örei, hacsak nem akarták lábbal tiporni saját szent kö­te­lezettségeiket, egyetlen arabot sem tilthattak el a Kábától és egyet­len jó­hiszemü zarándokot sem bántalmazhattak. A kurajsiták ennek el­lenére megpróbálták megsemmisíteni Mohamed csapatát még az elött, hogy a muszlimok elérték volna az eröszakmentes övezet határát, ám a Pró­fétának ügyes manöverezéssel sikerült elkerülnie öket. Beduin szö­vet­sé­gesei segítségével elérte a szent terület szegélyét, tábort vert Hu­daj­bij­já­nál, és várta a fejleményeket. A békés menet végül elérte célját, és a kuraj­si­ták kénytelen-kelletlen kiegyeztek az ummá-val. Ez a tény egyik oldalon sem aratott osztatlan sikert. A harcias muszlimok megalázónak érezték a szerzödös megkötését, de Mohamed eltökélte, hogy a gyözelmet fegyverek nélkül szerzi meg.

Hudajbijjával az iszlám története újabb fordulóponthoz érkezett. Az események hatása alatt egyre több beduin állt a muszlimok oldalára, vette fel az iszlámot, és a folyamat megállíthatatlannak tünt. A kurajsiták Kr. u. 630-ban megtámadták a Mohameddel szövetséges egyik törzset, és ezzel meg­szegték a megállapodást. A Próféta egy tízezer harcost számláló sereg élén Mekka ellen vonult. Az ellenállhatatlannak ítélt túlerö láttán a gyakor­la­ti­as mekkaiak, akik sejthették, hogy egy vereséggel végzödö ostrom mi­lyen következményekkel jár, beismerték vereségüket és megnyitották a vá­ros kapuit. Mohamed vérontás nélkül foglalta el Mekkát. Lerombolta a Ká­ba körül felállított bálványokat, a szentélyt Allahnak, a Társnélküli Is­ten­nek ajánlotta, a haddzs-hoz füzödö pogány szokásokat pedig Ábrahám, Há­gár, és Iszmáíl történetén keresztül az iszlám keretei közé emelte. A kuraj­si­ták közül senkit sem kényszerített az iszlám felvételére, ám az események szá­mos tekintélyes ellenfelét - többek között Abu Szufjánt is - meg­gyöz­ték arról, hogy a régi vallás kudarcot vallott. Midön Mohamed Kr. u. 632-ben szeretett felesége, Áisa karjai között kilehelte lelkét, az arab törzsek többsége már vagy áttért az iszlámra, vagy az umma szövetségesének számított. Mivel pedig az umma tagjai nem foghattak fegyvert egymásra, a törzsi háborúk sora és a vérbosszúk ördögi köre végleg megszakadt. Mohamed egymaga megteremtette a békét a háború tépázta Arábiában.




[i] Dzsalál al-Dín Szujútí: Al-ifkán fi ulúm al-akrám. Idézi Maximé Rodinson: Muhammad. Trans. Anne Carter. London, 1971, 74. o.

[ii] Mohamed ibn Iszhák: Szírát rasúl Allah. Trans. and ed. A. Guillaume: The Life of Muhammad. London, 1955, 158. o.

[iii] Korán 25:3, 29:17, 44:47, 69:44. A Korán-idézetek az alábbi kiadásból valók: Korán. Fordította Simon Róbert. Helikon, 1987.

[iv] Korán 80:11

[v] Korán 2:129-132, 61:6

[vi] Korán 2:256

[vii] Korán 29:246

[viii] Korán 25:4-7.

[ix] Korán 74:1-5, 8-10, 88:21-22.

[x] Keresztény ágyasa, Marjam, Ibrahim nevü fiúgyermekkel ajándékozta meg a Prófétát, a gyermek azonban Mohamed legnagyobb bánatára még kiskorában meghalt.

[xi] Korán 33:28-29.

[xii] Korán 33:35.

[xiii] Korán 4:3.

[xiv] Teremtés könyve 16, 18:18-20.

[xv] Sidersky, D.: Les Origenes dans legendes musul-mans dans le Coran et dans les vies des prophétes. Paris, 1933.

[xvi] Korán 2:129-132, 3:58-62, 2:39.

[xvii] Korán 6:159, 161-162.

[xviii] Korán 8: 16-17.

Találat: 2568


Felhasználási feltételek