online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

Online dokumentumok - kep
  

JUGOSZLÁVIA NÉPEINEK FELSZABADÍTÁSA. A NÉMET CSAPATOK KIVONULÁSA ALBÁNIÁBÓL ÉS GÖRÖGORSZÁGBÓL

történelem



felso sarok

egyéb tételek

jobb felso sarok
 
A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ EGYÉB HADSZÍNTEREINEK ESEMÉNYEI 1941-1942-BEN
'Ismernünk kell a múltat, hogy megérthessük a jelent'
MI TÖRTÉNIK A HALÁL UTÁN?
Kronológia iszlam
A TEMETKEZÉSI HELYEKRŐL
A RÉGI KELET NÉPESSÉGE ÁTTELEPÜL DÉLKELET-EURÓPÁBA
A köztarsasag valsaga Rómaban, megoldasi kísérletek
Új rend (935-1258) - iszlam
ALKOTMÁNYOS RENDSZERVÁLTÁS
ZSIDÓK VOLTAK-E ERDÉLY KERESZTÉNY ŐSLAKÓI?
 
bal also sarok   jobb also sarok

JUGOSZLÁVIA NÉPEINEK FELSZABADÍTÁSA. A NÉMET CSAPATOK KIVONULÁSA ALBÁNIÁBÓL ÉS GÖRÖGORSZÁGBÓL


1. A jugoszláviai helyzet. A szovjet csapatok feladatai Jugoszlávia népei kommunista pártjuk vezetésével az ország megszállásának elsö napjaitól hösi harcot vívtak a fasiszta hódítók ellen. 1944-ben Jugoszláviában a nehéz harcokban felnött és megerösödött Jugoszláv Nép 313d32d i Felszabadító Hadsereg harcolt, amely az ország jelentös részét megtisztította az ellenségtöl. A néptömegek arra törekedtek, hogy teljesen elüzzék a megszállókat, és megteremtsék az új, demokratikus, független Jugoszláviát, mint az egyenjogú népek szövetségét. Az egyre szélesedö népi felszabadító háború Jugoszláviában súlyosbította a német fasiszta hadsereg amúgy is nehéz helyzetét. Amikor a hitleristákat az a veszély fenyegette, hogy a szovjet csapatok benyomulnak a Balkánra, Lengyelországba, és eljutnak magába Németországba is, a szövetségesek pedig partraszállásra készülödtek Észak-Franciaországban, a fasiszta Németország igyekezett minden módon erösíteni hátországát. A német hadvezetést különösen nyugtalanította az erösen kiélezödött jugoszláviai helyzet. Hogy szabad kezet nyerjen a Balkánon, 1944. május végén megszervezte a hatodik nagy támadást, hogy ezzel megsemmisítö vereséget mérjen a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadseregre. A német megszálló csapatok és a népáruló jugoszláv katonai alakulatok támadása az ország egész területén kibontakozott. A föcsapást azonban a hitleristák a boszniai Drvar város körzetében mérték, ahol a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg fövezérsége volt (14. és 15. sz. térkép) . A német parancsnokság május 20-án itt 700 ejtöernyöst dobott le. Drvarban az ellenséggel a vezérkar örzászlóalja és a tiszti iskola növendékei szálltak szembe. Az ezen a vidéken harcoló 1. proletár hadtest csapatai teljesen szétzúzták az ejtöernyösöket. Május 26-án reggel német páncélos és gépesített alakulatok érkeztek a város elöterébe. A hitleristák tíz napon át támadták a Népi Felszabadító Hadsereg fövezérségét, aminek következtében megszakadt az összeköttetése a csapatokkal. Ezért helyet kellett változtatnia. A szovjet katonai misszió repülögépe Porsnyikov pilóta vezetésével június 4-re virradó éjjel két ízben is berepült Kupresko Poleba (Szarajevótól nyugatra 75-80 km), s Tito marsallt, a Jugoszláv Kommunista Párt Központi Bizottsága Politikai Irodájának tagjait, valamint a vezérkar beosztottjainak zömét Bariba, Olaszországba szállította. A vezérkar késöbb áttelepült a dalmát tengerpart mentén fekvö Vis szigetre. A megszállóknak nem sikerült megfosztani vezetöitöl a népi felszabadító mozgalmat. A német fasiszta hódítók majdnem egész nyáron az ország más vidékein is támadó tevékenységet folytattak. A Népi Felszabadító Hadsereg magasabbegységei és a partizánosztagok azonban ügyesen manövereztek : amikor a helyzet számukra nem volt kedvezö, kitértek a harc elöl, viszont ha a harc sikerrel kecsegtette öket, megütköztek az ellenséggel. A német csapatok nagy veszteségeket szenvedtek. A Népi Felszabadító Hadsereg föparancsnokságának jelentése szerint a megszállók a hetedik támadás idején több mint 43 ezer katonát és tisztet vesztettek. A hitleristáknak ez a nagyszabású támadása, akárcsak az elözö hat támadás, sikertelen maradt. A Népi Felszabadító Hadsereg és a partizánosztagok az 1944. nyári harcokban még jobban megedzödtek, számbelileg gyarapodtak. Csapataink állománya jugoszláv adatok szerint mintegy 400 ezer fö volt. Ezeket az eröket 15 hadtestbe (50 gyalogoshadosztály), két hadmüveleti csoportba (egyenként két gyalogdandár), 16 önálló gyalogdandárba és 130 partizánosztagba szervezték. A Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg hadosztályainak létszáma kétezer és 12 ezer fö között mozgott. A hadosztályok és a partizánosztagok fegyverzete föként puskából, géppisztolyból és golyószóróból állt. Lövegekben hiányt szenvedtek. A dandároknál mindössze három-négy, egyeseknél legfeljebb tíz 82 milliméteres aknavetö volt. Akadtak hadosztályok, amelyek egy-két hegyi vagy páncéltörötüzér-üteggel, illetve osztállyal rendelkeztek, a hadtesteknek tüzérosztályaik vagy vegyes tüzérdandáraik voltak. Egészében véve a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg a fegyvereket, különösen a nehézfegyvereket illetöen nagy hiányokkal küzdött. "A partizánosztagok -jelentette a 3. Ukrán Front politikai csoportfönöksége 1944 szeptemberében türelmetlenül várják, hogy megérkezzék a Vörös Hadsereg, amelytöl azt remélik, hogy fegyvert ad nekik." A megszállók elleni népháború szorosan összefonódott az osztályharccal, amelynek az volt a célja, hogy a burzsoá-monarchista Jugoszláviát népi demokratikus országgá változtassa. 1944-re teljesen kifejlödtek és megszilárdultak a néphatalom forradalmi szervei: Jugoszlávia Népi Felszabadításának Antifasiszta Vecséje és Jugoszlávia Nemzeti Felszabadításának Bizottsága, amely az Ideiglenes Kormány jogait gyakorolta. Boszniában és Hercegovinában, Szerbiában, Szlovéniában, Horvátországban, Crna Gorában, Szandzsákban és a Vajdaságban (Vojvodina), 1944-töl kezdve pedig Macedóniában is területi vecséik és ezek végrehajtó szervei müködtek. A városokban és falvakban népi felszabadítási bizottságok voltak. Horvátország példája világosan mutatja a néphatalom szerveinek fejlett hálózatát. 1944-ben Horvátországban öt területi, 19 körzeti, 112 járási, 534 községi, 3029 falusi, 22 városi és négy helyi népi felszabadítási bizottság müködött. A Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg hátországát Jugoszlávia felszabadított területét szeptemberben 15 hadtest elhelyezési területre s ezek mindegyikét katonai körzetekre osztották fel. A néphatalom központi és helyi szervei a nép érdekeit fejezték ki, és a legnagyobb mértékben élvezték a nép támogatását. E szervek gazdasági, kulturális és közigazgatási téren jelentös tapasztalatokra tettek szert, s figyelmüket természetesen elsösorban arra irányították, hogy ellássák a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereget mindennel, amire a fasiszta megszállók és jugoszláv csatlósai elleni háborúhoz szüksége volt. 1943 végén Jugoszlávia népeinek életében történelmi jelentöségü események történtek. Az Antifasiszta Vecse a boszniai Jajcében megtartotta második ülésszakát. Ezen Jugoszláviát demokratikus föderatív állammá, az Antifasiszta Vecsét pedig az ország legföbb törvényhozó és végrehajtó szervének nyilvánították. Az ülésszak az emigráns kormány hatalmát törvénytelennek nyilvánította, és megtiltotta II. Péter királynak, hogy a háború vége elött visszatérjen az országba. Az ülésszak határozatai sok tekintetben megszabták Jugoszlávia jövendö politikai rendszerét. Abban a nehéz idöben a fiatal jugoszláv államnak különösen nagy szüksége volt támogatásra, mindenekelött nemzetközi elismerésre. A szovjet kormánytól határozott támogatást kapott. A szovjet kormány kijelentette, hogy az Antifasiszta Vecse második ülésszakának határozatait pozitívnak értékeli. Ezek elösegítik a jugoszláv nép további harcát, és azt mutatják, hogy Jugoszlávia új vezetöi nagy sikereket értek el az ország nemzeti eröinek egyesítése terén. A szovjet kormány egyidejüleg kijelentette, hogy nem helyesli Mihajlovic tábornok tevékenységét, aki 1941-töl lényegében áruló magatartást tanúsít. A Szovjetunió kormánya 1943 végén elhatározta: Kornyejev altábornagyvezetésével katonai missziót küld Jugoszláviába, hogy segítse a jugoszláv népnek a fasiszta megszállók elleni harcát. Amikor ez az elhatározás megszületett, a Vörös Hadsereg 1200-1300 kilométerre volt a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg vezérkarának harcálláspontjától. A szovjet katonai misszió 1944. január 17-én indult el Moszkvából, és nagy nehézségek árán csak február 23-án ért rendeltetési helyére. A Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg fövezérségénél tartózkodó amerikai és angol katonai missziótól eltéröen a szovjet katonai misszió Jugoszlávia Nemzeti Felszabadításának Bizottsága mellé volt akkreditálva. Ez nemcsak katonai, hanem politikai jellegét is hangsúlyozta. A Szovjetunió anyagilag is támogatta a jugoszláv hazafiakat. Tito marsall ismertette Kornyejev tábornokkal a jugoszláv csapatok súlyos ellátási nehézségeit. "Ma naponta kétszer adunk enni katonáinknak mondta -, két-három hét múlva pedig, ha nem kapunk segítséget, naponta csak egyszer ehetnek." Tito 1944. július 5-én ezt írta Sztálinnak: "Jóval több fegyverre és élelmiszerre van szükségünk annál, mint amit eddig a szövetségesek szállítottak . . . Figyelembe véve Anglia Szerbia irányában követett politikáját, ahol ök (az angolok a szerk.) minden lehetö módon erösíteni próbálják a király híveinek helyzetét, vagyis a csetnikeket, és gyengíteni a mi helyzetünket, nem számíthatunk valamilyen hatékonyabb segítségre a szövetségesek részéröl . . . Nekünk az ön segítségére van szükségünk." A szovjet kormány még e levél megérkezése elött határozott lépéseket tett, hogy fegyverrel, felszereléssel, élelmiszerrel és gyógyszerrel segítse a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereget. 1944. május 8-i döntése alapján a vinnyicai területen, Kalinovka faluban különleges bázist szerveztek. Az 5. távolbombázó repülöhadosztály repülögépei innen szállították a rakományokat a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadseregnek. Mivel Kalinovka olyan távolságra volt Drvartól, hogy a szállító repülögépek egy éjjel nem tudták oda-vissza megtenni az utat, a Szovjetunió kormánya elhatározta, hogy Bariban (Olaszország felszabadított területén) is légi támaszpontot rendez be. Erröl a két támaszpontról a szovjet repülögépek 920 tonna rakományt szállítottak Jugoszláviába: fegyvert, löszert, egyenruhát, lábbelit, híradó eszközöket, gyógyszereket. Augusztus-szeptemberben a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereghez a bari támaszponton keresztül több mint 80 szovjet orvost és ápolónöt, továbbá 80 jugoszláv rádiótávírászt juttattak el. Az utóbbiakat a Szovjetunióban képezték ki. A távírászok rádiókészülékekkel voltak felszerelve, hogy megszervezzék az összeköttetést a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg csapatai, magasabbegységei és törzsei között. A szovjet segítség még nagyobb lett azután, hogy a Vörös Hadsereg elérte a jugoszláv határt és bázisokat létesített Craiova román városban, a partizán-magasabbegységek müködési körleteinek közvetlen közelében. A Szovjetunió tettekkel bizonyította, hogy öszinte barátja a jugoszláv népnek. Az Egyesült Államok és Anglia kormánya 1943-ig mindenben támogatta a jugoszláv emigráns kormányt és az országban levö katonai képviseletét. 1943-ban, amikor a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg egyik gyözelmét a másik után aratta, amikor az országból elmenekült a király, és nyilvánvalóvá vált, hogy miniszterei a néppel való minden kapcsolatukat elvesztették és elszigetelödtek, Mihajlovic pedig együttmüködik a megszállókkal, az angol-amerikaí vezetö körök kénytelenek voltak változtatni álláspontjukon. Látták, hogy Jugoszláviában a kommunistáknak kedveznek az eröviszonyok, ezért elhatározták, hogy felveszik a kapcsolatot a Népi F elszabadító Mozgalom vezetöivel. 1943 öszén a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg és a partizánosztagok vezérkarához megérkezett az Egyesült Államok és Anglia katonai missziója. Az Egyesült Államok és Anglia kormánya azonban nem mondott le a jugoszláv reakció támogatásáról. Cordell Hull, az Egyesült Államok külügyminisztere 1943. december 9-én nyilvánosan kijelentette, hogy: "az Egyesült Államok a kölcsön-bérleti törvény alapján mind a jugoszláviai partizánokat, mind a csetnikeket segítení fogja . . ." Hull megállapította, hogy Anglia hasonló álláspontra helyezkedett, és az Egyesült Államok ezzel teljesen egyetért. A valóságban azonban ez nem egészen így történt. Az angol kormány 1944-ben visszahívta katonai misszióját Mihajlovic vezérkarától, az amerikai katonai misszió viszont 1945-ig, vagyis a csetnikek teljes megsemmisítéséig ott maradt. Vitathatatlan tény azonban, hogy az amerikai és az angol kormány a fö kérdésekben megegyezett egymással. Mindkettö arra törekedett, hogy alárendelje magának a

népi felszabadító mozgalmat, és helyreállítsa Jugoszláviában a burzsoá-monarchista rendszert. Churchill kormánya "megpróbált szövetséget létrehozni Tito eröi és a Szerbiában tartózkodó erök (a csetnikosztagok a szerk.), valamint a királyi jugoszláv kormány minden híve között." Az angolok követelésére éppen azért állították félre Purió emigráns kormányát. Az új kormány megalakításával Subasicot bízták meg, aki szavakban elismerte a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg hösi harcát, és hivatalosan javasolta Jugoszlávia antifasiszta eröinek az egyesítését. A nyugati szövetségesek katonai missziói a közvetítö szerepét töltötték be a népi felszabadító mozgalom vezetösége és az emigráns kormány között. Tito és subasic 1944. június 14-töl 17-ig tárgyalt Vis szigetén. Subasic Stevenson angol nagykövet kíséretében érkezett oda. A nyugati hatalmak olyan egyezményben reménykedtek, amely lehetövé tette volna, hogy felszámolják Jugoszlávia Nemzeti Felszabadításának Bizottságát. Subasic éppen ezért javasolta, hogy a bizottságot egyesítsék a királyi kormánnyal. A Jugoszláv Nemzeti Felszabadítási Bizottság képviselöi azonban ezt elutasították, és elöterjesztették saját feltételeiket. A tárgyalások megegyezéssel értek véget. E szerint olyan személyekböl kellett az emigráns kormányt megalakítani, akik a háborús években nem kompromittálták magukat. A kormány fö feladata az volt, hogy megszervezze a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg segítését. Subasic kormánya kötelezte magát, hogy nyilatkozatban elismeri Jugoszlávia Nemzeti Felszabadításának Bizottságát, a bizottság vezetésével elért demokratikus vívmányokat, s elítéli az árulókat és kollaboránsokat. A bizottság viszont hozzájárult ahhoz, hogy nyilatkozatban kijelenti: együttmüködik Subasic kormányával, és leszögezi, hogy a háború befejezése elött nem veti fel az ország végleges államberendezésének kérdését. Jóllehet a Jugoszláv Nemzeti Felszabadítási Bizottság képviselöi bizonyos engedményeket tettek Subasicnak, a Tito-Subasic-féle egyezmény egészében véve a népi felszabadító mozgalom nagy sikere volt. Bármiféle céljai voltak is a király környezetének és angol gazdáiknak, az egyezmény ténylegesen elismerte a jugoszláviai forradalmi átalakulásokat. Azt jelentette, hogy a jövöben a kormány újjászervezésének alapja az országban reálisan létezö hatalom: Jugoszlávia Nemzeti Felszabadításának Bizottsága lesz. A bizottság ezt a nagy gyözelmet jelentös mértékben a Szovjetunió támogatásának köszönhette. A Szovjetunió kormánya június 15-én közölte Subasiccsal, hogy örömmel venné, ha a fasiszta Németország és a népárulók Pavelic, Nedic, Mihajlovic és Rupnik ellen harcoló erök egyesülnének. A szovjet kormány kijelentette: hajlandó "támogatni a jugoszláv kormányt, amely a fenti céllal alakulna a Tito marsallal kötött egyezmény alapján, aki már jelentös sikereket ért el Jugoszlávia népeinek egyesítésében, és valóban reális erökkel rendelkezik az országban." Tito a Szovjetunió Külügyi Népbiztosságához intézett 1944. július 5-i levelében megköszönte a szovjet kormánynak "a diplomáciai támogatást és az anyagi segítséget", és kifejezte azt a meggyözödését, hogy a jövöben is számíthat ilyen segítségre, mert arra "ezekben a döntö napokban nagyobb szükség van, mint bármikor volt". Subasic július 7-én Londonban új kormányt alakított. Két miniszteri tárcát a nemzeti felszabadító mozgalom hívei kaptak. Másnap e kormány nyilatkozatot adott ki, amelyben kijelentette, hogy elismeri "Jugoszlávia Népi Felszabadítása Antifasiszta Vecséjének és Jugoszlávia Nemzeti Felszabadító Bizottságának ideiglenes vezetését". A nyugati hatalmak azonban minden erövel arra törekedtek, hogy visszaállítsák a burzsoá-monarchista rendszert. Churchill augusztus 12-én Nápolyban találkozott Titóval, és igyekezett rábeszélni, hogy tárgyaljon Péter királlyal. Tito azonban erre nem volt hajlandó. Az angol miniszterelnök a találkozó során ismét felvetette azt, hogy Isztriában esetleg angol csapatok fognak partra szállni. Tito ezzel kapcsolatos véleményét már 1944. július 5-én kifejtette a szovjet kormányhoz írt levelében. ". . . Egy ilyen partraszállás írta számunkra nem volna kívánatos, mert meg vagyok gyözödve róla, hogy a partra szállók kellemetlenkedni fognak az országban, s emiatt különféle összetüzésekre kerülhet sor. De ha a partraszállás kérdése napirendre kerül, azt fogjuk javasolni, hogy azt minél kisebb erökkel hajtsák végre". Majd így folytatta: "Partraszállás esetén nem járulhatunk hozzá országunkban semmiféle olyan katonai vagy polgári hatalomhoz, amelyet a szövetségesek teremtenek ott, ahová megérkeznek, mivel nálunk mind katonai, mind pedig polgári hatalom létezik". A levél hangsúlyozta, hogy mindezzel kapcsolatban "nekünk (Jugoszláviának a szerk.) természetesen értékes volna az ön támogatása. Véleményem szerint a legerösebb támogatás minden tekintetben az volna, hogy a Vörös Hadsereg a Kárpátokon és Románián keresztül déli irányban nyomulna elöre". A jugoszláviai katonai és politikai események azonban úgy alakultak, hogy az angolok nem szálltak partra az adriai partvidéken, amíg a szovjet csapatok be nem fejezték harctevékenységüket Jugoszlávia területén. Csapataik csak 1945 elején érkeztek Trieszt (Trieste) környékére. Ez volt tehát a jugoszláviai népi felszabadító mozgalom helyzete és a nagyhatalmak e mozgalommal kapcsolatos álláspontja. 1944 szeptemberére, vagyis mikorra a Vörös Hadsereg elérte a jugoszláv határt, Jugoszlávia népei a kommunista párt vezetésével nagy sikereket értek el az idegen hódítók és a hazaárulók elleni harcban. De bármilyen jelentösek voltak is e sikerek, a szemben álló felek eröinek igen nagy, különösen anyagi-technikai tekintetben megmutatkozó egyenlötlensége miatt a jugoszláv hazafiaknak nem sikerült teljesen megtisztítaniuk országuk területét az ellenségtöl. A fontosabb városok és a fö vasútvonalak, müutak továbbra is a megszállók kezén voltak. A teljes felszabadulás lehetösége csak akkor tárult fel, amikor a szovjet csapatok elérték a jugoszláv határt. Szeptember elsö napjaiban Tito felkérte a jugoszláviai szovjet katonai misszió vezetöjét, tolmácsolja a Szovjetunió Állami Honvédelmi Bizottságának azt a kérést, hogy a Vörös Hadsereg vonuljon be Jugoszláviába, mert a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadseregnek nincsenek nehézfegyverei és harckocsijai, hogy szétverje az ott tartózkodó német csapatokat, vagy megakadályozza visszavonulásukat Görögországból észak felé. Kornyejev altábornagy erröl szóló jelentésében ezt írta: "A marsall feltételezi, hogy a Vörös Hadsereg és a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg közös tevékenysége a nagy katonai hatáson kívül lényegesen megerösíti a nemzeti felszabadító mozgalmat". Jugoszlávia, Albánia és Görögország területén 1944. szeptember elején a németeknek 21 hadosztályuk, hét dandárjuk és mintegy 25 önálló ezredük és zászlóaljuk állomásozott. Ezek megszállva tartották a kulcspozíciókat az említett országok középsö részén, valamint a legfontosabb pontokat a vasutak és az országutak mentén. Ezenkívül Jugoszláviában még több mint tíz bolgár és magyar megszálló hadosztály is volt. Ezekben az államokban a föhatalmat a "délkeleti megszállt terület föparancsnoka" gyakorolta, akinek két hadseregcsoport volt alárendelve: az "E" és az "F". Az elsö Görögországban állomásozott, a második pedig zömmel Jugoszláviában. Az "F" hadseregcsoportból kikülönítették a "Szerbia" hadseregközvetlen csoportot, amely Szerbia keleti területein tevékenykedett. A 2. páncéloshadsereg föeröi Macedóniában voltak. E hadseregcsoport több alakulata Jugoszlávia középsö, északi és nyugati vidékein, valamint Albániában állomásozott. A jugoszláv népárulók Pavelic, Nedic, Mihajlovic és Rupnik csapataiban szeptember elején mintegy 200 ezer ember harcolt. A legnagyobb Pavelic horvát hadserege volt: mintegy 140 ezer föböl állt. Ez a lakosság behívása útján szervezett domobranec hadseregböl és a fasiszta típusú usztasa alakulatokból tevödött össze. Nedicnek mintegy 20 ezer, Mihajlovic csetnikosztagainak kb. 30 ezer és végül Rupnik fasiszta tábornoknak kb. 10 ezer embere volt. Ezek az alakulatok a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg és a partizánosztagok ellen harcoltak az ország különbözö vidékein. A jugoszláv burzsoáziának azonban minden eröfeszítés ellenére sem sikerült a népárulók csapataiból harcképes hadsereget szervezniük. 1943-ban és 1944 elején a domobranecok tömegesen álltak át a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereghez és a partizánokhoz. A 2. Ukrán Front csapatainak bevonulása Turnu Severin körzetébe, valamint a bulgáriai politikai és hadászati helyzet alapos megváltozása a Balkán déli részén tartózkodó fasiszta csapatokat a föeröiktöl való elvágással fenyegette. A német hadvezetés parancsot adott az "E" hadseregcsoport hadosztályainak, hogy fokozatosan vonuljanak ki Görögországból északi irányban. A 2. páncéloshadseregnek Jugoszlávia északkeleti részébe kellett vonulnia, és védelemre kellett berendezkednie arccal kelet felé, balszárnyával csatlakozva a 2. Ukrán Front csapataival szemben védö "Dél" hadseregcsoporthoz. A "Szerbia" hadseregközvetlen csoport azt a feladatot kapta, hogy szervezze meg a védelmet Jugoszlávia keleti határa mentén, és a Nis-Kraljevo-Sacak úttól délre fedezze a Balkán déli részéröl kivonuló német fasiszta csapatokat. A 2. Ukrán Front balszárnyán levö 46. hadsereggel szemben a Dunától északra, a Vajdaság területén két hadosztály védett. A 3. Ukrán Fronttal, amelynek állományában bolgár csapatok is voltak, az orsovai Duna-kanyartól a bolgár-görög határig 12 német hadosztály és egy dandár állt szemben. Ezenkívül az "E" hadseregcsoport Görögországból és Albániából kivonuló magasabbegységei is beavatkozhattak a harcba. A délkeleti megszállt terület föparancsnokainak rendelkezésére álló többi csapatot lekötötték a népi felszabadító mozgalom eröi Görögországban, Albániában, valamint Jugoszlávia középsö és nyugati vidékein. Még a Vörös Hadsereg jugoszláviai támadásának elökészítése elött megtárgyalta a támadás legfontosabb kérdéseit a szovjet kormány és Jugoszlávia Nemzeti Felszabadításának Bizottsága. Tito szeptember közepén Moszkvába repült. Itt megegyezett a szovjet kormánnyal, hogy Jugoszláviába ideiglenesen bevonulnak a szovjet csapatok. Az Állami Honvédelmi Bizottság elrendelte, hogy bocsássanak a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg rendelkezésére egy-két repülöhadosztályból és egy repülötér-kiszolgáló egységböl álló repülöcsoportot, a szófiai és craiovai bázisokon pedig összpontosítsanak néhányjugoszláv hadosztály számára elegendö fegyvert, löszert és híradó eszközöket. A jugoszláv föparancsnokság kérésére több szovjet tisztet vezényeltek tanácsadónak a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg egységeihez. Nem sokkal ezután Craiovában, a 3. Ukrán Front képviselöi és Tito részvételével megtartott megbeszélésen megegyeztek, hogy bolgár csapatok is részt vesznek Jugoszlávia keleti területeinek a felszabadításában. A föhadiszállás szeptember 20-án Tolbuhin marsallnak, a 3. Ukrán Front parancsnokának a (Front haditanácsának tagja Zseltov vezérezredes, törzsfönöke Birjuzov vezérezredes volt) megküldte a direktíváit, amelyben elrendelte: az 57. hadsereg nyomuljon elöre a Vidintöl nyugatra esö körzetbe, hogy késöbb Jugoszlávia keleti területein megkezdje harctevékenységét. A szovjet csapatok támadásának célja a "Szerbia" hadseregközvetlen csoport szétzúzása és Jugoszlávia jelentös részének ezen belül Belgrádnak (Beograd) a felszabadítása volt. Gagen altábornagy 57. hadseregének élhadosztályai Vidin és Negotin K körzetében elérték, majd átlépték a bolgár jugoszláv határt, és megkezdték a harcot, hogy egyesüljenek a 2. Ukrán Front 75. önálló lövészhadtestével, amely már Jugoszlávia területén az Orsova-Brza Palanka terepszakaszon tartózkodott. A föhadiszállás a 75. lövészhadtestet szeptember 29-én a 3. Ukrán Front állományába osztotta be. A Jugoszlávia keleti részén végrehajtott támadó hadmüveletben, amely belgrádi hadmüvelet néven vonult be a Nagy Honvédö Háború történetébe, a 3. Ukrán Front állományából az 57. hadsereg 75., 68. és 64. lövészhadtest (kilenc hadosztály, egy gépkocsizó lövészdandár, egy megerödített körlet) -, egy front közvetlen hadosztály, a 4. gárda gépesített hadtest, a 17. légi hadsereg és a Dunai Katonai Flottílla vett részt. A csapatoknak 2220 lövegük és aknavetöjük, 149 sorozatvetöjük, 358 harckocsijuk és rohamlövegük, valamint 1292 repülögépük volt. A Dunai Katonai Flottilla mintegy 80 hajóval, föként páncélos naszáddal rendelkezett. Ezenkívül a belgrádi hadmüveletbe bekapcsolták még a 2. Ukrán Front 46. hadseregének 10. gárda lövészhadtestét, amely jugoszláv területen, a Dunától északra támadott. A hadsereg két másik `lövészhadteste szintén Jugoszláviában tartózkodott, de harctevékenységük a 2. Ukrán Front decemberi hadmüveletének volt szerves része. A belgrádi hadmüvelet terve szerint a nisi irányban három bolgár hadseregnek (összesen 13 hadosztálynak és dandárnak) kellett tevékenykednie. A Pirottól nyugatra és délnyugatra levö 2. bolgár hadseregnek a hadmüvelet kezdetekor 8 hadosztálya volt. A többi hadosztály és dandár az 1. és 4. bolgár hadsereghez tartozott, és a bolgár jugoszláv határ mentén bontakozott szét. A hadmüveletben a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg 17 hadosztályának is részt kellett vennie, amelyek négy hadtest kötelékébe tartoztak. E hadtestek közül kettö (kilenc hadosztály) a harctevékenységet a hadmüvelet második szakaszában kezdte meg. Az 1. hadtest két hadosztálya Szerbia nyugati részén, Rogatica és Uzice környékén harcolt. Ugyanennek a hadtestnek három hadosztálya a Kraljevo, Kursumlija, Mitrovica körzetében, vagyis Szerbia középsö részén tartózkodott. Szeptemberben és október elsö napjaiban Jugoszlávia nyugati részéröl Valjevo, Obrenovac és Sabac környékére érkezett a 12. hadtest, amely négy hadosztályból állt. Szerbia keleti részén a Pozarevac-NegotinKnjazevac körzetében a három hadosztályból álló 14. hadtest, Szerbia délkeleti részén, Nis-KursumKja-Vranje környékén pedig az öt hadosztályból álló 13. hadtest helyezkedett el. A Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg többi alakulata ebben az idöben Horvátországban, Szlovéniában, Boszniában, Hercegovinában, Crna Gorában és Macedóniában harcolt. Amikor a 3. Ukrán Front parancsnoksága megtervezte a belgrádi hadmüveletet, számításba vette a jugoszláviai politikai helyzetet, továbbá a hadmüveleti-hadászati feltételeket, többek között a terep földrajzi sajátosságait. A front csapatai elött a Balkán hegység nyugati vonulatának nehezen járható hegyei, ezek mögött pedig a Kelet-szerbiai-hegység emelkedtek. A szovjet parancsnokság úgy határozott, hogy északról megkerüli a Balkán hegység nyugati vonulatát. Ezért a föeröket a Vidin Ny-Kula terepszakaszon kellett összpontosítani. A Kelet-szerbiai-hegységet a hadtesteknek, söt egyes esetekben a hadosztályoknak önállóan kellett leküzdeniük. Amint az összfegyvernemi magasabbegységek elérték a Morava völgyét, a harctevékenységbe be kellett kapcsolódniuk a front gyorsanmozgó eröinek. Ez az elhatározás, mint a késöbbi harci eredmények igazolták, helyes volt. A hadmüvelet a következö elgondoláson alapult. A föcsapást Radujevac-Kula-Vidin körzetéböl Belgrád irányában az 57. hadsereg és a 4. gárda gépesített hadtest csapatai mérik. A 4. gárda gépesített hadtest megérkezéséig (október 10-11.) az 57. hadsereg leküzdi az ellenség ellenállását a Keletszerbiai-hegységben, elfoglalja a hágókat, és elönyomul a Morava folyó völgyébe. Utána a 4. gárda gépesített hadtest és az 57. hadsereg eröi elfoglalják Belgrádot. Egyidejüleg az 57. hadsereg jelentös része délkeletröl és délröl biztosítja a föváros elleni támadást. Jobbra, vagyis a Dunától északra, mintegy 250 kilométeres arcvonalon a 2. Ukrán Front 46. hadseregének csapatai támadtak. E hadsereg balszárnyán levö 10. gárda lövészhadtestnek az volt a feladata, hogy Pancevo (Pancsova) körzetében elöretörjön Belgrád irányába, és ezzel északról biztosítsa az 57. hadsereg tevékenységét. Balról, Pirot körzetéböl, Nis és Leskovac ellen a 2. bolgár hadseregnek kellett támadnia. A csapatok elött az a feladat állt, hogy az 57. hadsereg harcát délröl biztosítva, foglalják el a legfontosabb közlekedési csomópontokat, vágják át a Thesszaloniké-Nis-Belgrád vasútvonalat, hogy az ellenség ne tudjon eröket átdobni Görögországból és elörenyomulni a Morava folyó déli szakaszához. A 2. bolgár hadseregtöl balra az 1. és a 4. bolgár hadsereg csapatai támadtak. A 17. légi hadsereg azt a feladatot kapta, hogy támogassa a szárazföldi csapatokat, támadja az ellenség élöerejét és technikai eszközeit a harcmezön, és akadályozza meg mozgását az utakon. A szárazföldi csapatokkal való szorosabb együttmüködés céljából a légi hadsereg parancsnoksága hadmüveleti csoportot, illetve a repülöhadosztályoktól összekötö tiszteket küldött az 57. hadsereg, a 4. gárda gépesített hadtest, a 2. bolgár hadsereg és a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg törzséhez. A Dunai Katonai Flottilla azt a parancsot kapta, hogy a Dunán Belgrádig elörenyomulva észak felöl támogassa az 57. hadsereg jobbszárny-magasabbegységeinek tevékenységét. Feladata volt továbbá a hadmüveleti csapatszállítás, az aknásítás és az ellenséges hajók elleni harc a Dunán. Mint már említettük, a szovjet és bolgár csapatok jugoszláviai harctevékenységével kapcsolatos legfontosabb kérdésekben Moszkvában és Craiovában megegyezés jött létre Titóval. A föhadiszállás október 1-én utasította Tolbuhin marsallt, hogy vegye fel a kapcsolatot a jugoszláv parancsnoksággal, és részletesen tájékoztassa a hadmüveleti tervröl. Ugyanezen a napon a föhadiszállás parancsot adott a szovjet katonai misszió vezetöjének, értesítse a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg vezérkarát: "a Vörös Hadsereg és a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg csapatai közti együttmüködés céljából szükségesnek tartja, hogy a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg Belgrád-Nis körzetében harcoló csapatai akadályozzák az ellenség felvonulását délröl és Nis felöl a Kragujevac-Knjazevac terepszakaszra, és ha a helyzet kedvezö, foglalják el Nist. Belgrádtól délre és délnyugatra aktív tevékenységgel kössék le Nedic és Mihajlovic osztagait. Harctevékenységüket október 9-10-én kezdjék meg . A föhadiszállás elgondolása szerint a jugoszláv csapatokkal való együttmüködés a következöképpen alakult. Mialatt a szovjet és bolgár csapatok átkeltek a Kelet-szerbiai-hegységen, vagyis a hadmüvelet elsö szakaszában a 14. és a 13. jugoszláv hadtestnek az ellenség mögöttes területén harctevékenységet kellett kezdenie, hogy megkönnyítse a támadó szovjet csapatok elönyomulását nyugat felé, és velük együtt elfoglalja a harcászati és hadmüveleti szempontból fontos helységeket. A hadmüvelet második szakaszában, amikor a szovjet csapatoknak és a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg 14. hadtestének a Morava folyó vonaláról Belgrád ellen kellett támadnia, a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg 1. hadteste föeröivel a Dzjurnici-Velika Mostanica terepszakaszról csapást mért Belgrádnál, és hátba támadta a németeket, eröi egy részével pedig a Gornji Milanovac-Darasava terepszakaszról Kragujevac és Palanka irányában indított támadást, hogy találkozzon a szovjet csapatokkal. A 12. jugoszláv hadtest eröinek egy részével, az 1. hadtesttel együttmüködve csapást mért Belgrádra, föeröivel pedig Obrenovac, majd tovább a Száva bal partján Zemun (Zimony) irányában támadt. A Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg parancsnoksága ennek megfelelöen határozott és szabta meg az említett hadtestek feladatait. A támadás elején a 3. Ukrán Front politikai csoportfönöksége felhívást intézett a harcosokhoz, tisztesekhez és tisztekhez : "Lelki és vérrokonunk, Jugoszlávia területére léptetek . . . Elvtársak ! Feladatotok, hogy útját álljátok a jugoszláv utakon visszavonuló német csapatoknak . . . Jugoszláviában nagyra tartanak és tisztelnek benneteket . . . Az egész jugoszláv nép szeretete és tisztelete vesz körül, mint gyöztes, felszabadító harcosokat. Sehol és soha ne feledjétek, nem azért jöttetek Jugoszláviába, hogy rákényszerítsétek saját törvényeiteket és rendeteket, hanem azért, hogy utolérjétek és megsemmisítsétek a csapásaitok elöl menekülö hitlerista haramiákat." A politikai csoportfönökség megparancsolta a harcosoknak, hogy müködjenek együtt a jugoszláv lakossággal, a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereggel, és segítsék öket a közös ellenség elleni harcban. A jugoszláviai hadmüvelet elökészítése idején az 57. hadsereg magasabbegységeinél szemináriumokat rendeztek az alegységagitátorok, parancsnokok és politikai munkások számára. Az új körülmények között elötérbe került az a feladat, hogy a szovjet katonákban még jobban kifejlesszék a baráti érzéseket és a tiszteletet Jugoszlávia népei iránt, és megismertessék a katonákat és a tiszteket az ország hösi múltjával és jelenével. 2. Belgrád felszabadítása A szovjet csapatok támadása szeptember 28-án kezdödött. Másnap, szeptember 29-én, Moszkvában nyilvánosságra hozták a szovjet parancsnokság közleményét, amely szerint a Vörös Hadsereg csapatai, Jugoszlávia Nemzeti Felszabadításának Bizottságával egyetértésben, ideiglenesen Jugoszlávia területére lépnek, ahonnan feladatuk végrehajtása után kivonják öket. A szovjet parancsnokság közleménye azt is tudtul adta, hogy Jugoszlávia területén, a Vörös Hadsereg csapatainak elhelyezési körzeteiben Jugoszlávia Nemzeti Felszabadítása Bizottságának polgári közigazgatása fog müködni. Jugoszláviában a harctevékenység sikeresen fejlödött. Az 57. hadsereg 68. lövészhadtestének élhadosztálya átkelt a határ menti Timok folyón, és harccal elfoglalta Kobisnica helységet. Két nap múlva e hadtest és az a deszant, amelyet a Dunai Katonai Flottilla tett partra Radujevac kikötöben, közös erövel felszabadította Negotint. Ez megjavította a jobbszárnyon levö 75. lövészhadtest és a középen támadó 68. lövészhadtest egybehangolt tevékenységének feltételeit. A hadsereg 64. lövészhadtestének hadosztályai szeptember 30-án estére elérték Belogradcsik körzetét. Október 1. és 8. között a 75. és 68. lövészhadtest csapatai elkeseredett harcokat vívtak Donji Milanovac és Klokocevac környékén. A helységek több ízben cseréltek gazdát, A szovjet csapatok Stubik környékén október 4-énjelentös német eröket kerítettek be és semmisítettek meg. A 75. lövészhadtest (parancsnok Akímenko vezérörnagy) hadosztályai ezekben a napokban összeköttetést teremtettek a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg Klokocevac környékén harcoló 25. gyalogoshadosztályával, és azzal együttmüködve elfoglalták Donji Milanovacot. A Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg 25. és 23. gyalogoshadosztálya, még mielött a Vörös Hadsereg átlépte a jugoszláv határt, már harcban állt a német és a csetnik csapatokkal a Kucevo-Klokocevac-Bor körzetében, elvágta az ellenség utánszállítási vonalát. Amikor a szovjet csapatok jugoszláv területre léptek, megtették a szükséges intézkedéseket a szorosabb együttmüködésre. A 3. Ukrán Front parancsnoka az 57. hadsereg parancsnokának október 4-én adott direktívájában így rendelkezett: "Beszélje meg a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg 14. hadtestének parancsnokával a következöket: a 23. és 25. gyalogoshadosztály Kucevo és Lagubica körzetéböl keleti irányban indított támadással segítse a 75. és a 68. lövészhadtest elörenyomulását, és akadályozza meg, hogy az ellenség nyugatról megközelítse a hegyvidéket. A hadsereg parancsnoka a jugoszláv magasabbegységekkel való közvetlen összeköttetés megteremtése céljából müködési körletükbe küldte törzsfönökét. Így jött létre az összeköttetés a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg 14. hadtestével. A hadsereg támadási sávjának közepén a 68. lövészhadtest hadosztályai, Skodunovic vezérörnagy parancsnoksága alatt a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg 23. hadosztályának csapataival együtt elfoglalták Bor városát, Jugoszlávia rézés aranybányászatának központját. Október 6-án átkeltek a Kelet-szerbiai-hegységen, s másnap az elörevetett osztag a Morava völgyében Gdrelo körzetébe ért. A hadsereg parancsnoka igyekezett a támadási sáv közepén elért sikert minél jobban kiaknázni, s ezért elrendelte, hogy az 5. önálló gépkocsizó lövészdandárt irányítsák a Morava folyó Svilajnac körzetében levö átkelöhelyeihez. A dandár e parancs végrehajtása során október 8-án az ellenség számára váratlanul elérte a folyót, és másnap Svilajnactól nyugatra elfoglalta az átkelöhelyet. Ezalatt a 68. lövészhadtest 93. lövészhadosztálya kissé északabbra átkelt a Moraván, és birtokba vette Velika Planát, az ellenség fontos ellenállási csomópontját. Az átkelöhelyek elfoglalása és a folyón való átkelés közben a hadosztály katonái és tisztjei példás bátorságról és hösiességröl tettek tanúbizonyságot. A kommunista Liszkov hadnagy, a 266. lövészezred müszaki fönöke, egy csoporttal erös tüzben aknamentesítette a hidat. Ugyanezen hadosztály tüzérezredénél Jemeljanov, kommunista rajparancsnok megközelítette a hidat és géppisztolytüzzel megsemmisítette a hidat örzö hét hitleristát. A támadási sáv közepén a szovjet csapatok elérték a Morava folyót, a balszárnyon azonban a 64. lövészhadtest jelentösen lemaradt. A jugoszláv határt Zajecartól nyugatra csak október 3-án lépte át. A városért vívott harc október 8-ig elhúzódott. A hadtest a Zajecar körzetében levö ellenséges eröket a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg 45. hadosztályának csapataival együttmüködve zúzta szét. A front parancsnoka október 9-én elhatározta, hogy a 68. lövészhadtest és az 5. önálló gépkocsizó lövészdandár sikerét kihasználva, a 4. gárda gépesített hadtestet Vidin környékéröl elörevonja Petrovac körzetébe, s onnan továbbfejleszti a csapást a Velika Plana-Belgrád irányban. A hadtest azt a parancsot kapta, hogy legkésöbb "44. 10. 14-én délig foglalja el Belgrádot, s azt tartsa az 57. hadsereg csapatainak beérkezéséig". A hegyes terep és az ellenséges müszaki zárak ellenére a hadtest csapatai 160 kilométeres menet után október 10-én estére Petrovac körzetében összpontosultak. A földi csapatok sikerét megkönnyítette a 17. légi hadsereg, amely bombaés alacsonytámadásokat hajtott végre a csapatok, a harci technikai eszközök és a vasúti csomópontok ellen az ellenség mögöttes területén. A 3. Ukrán Front csapatai tehát szeptember 28. és október 10. között áttörték az ellenség védelmét, a föcsapás irányában 130 kilométert nyomultak elöre, és szétzúzták az ellenség föeröit az 57. hadsereg támadási sávjában. A szovjet csapatok átkeltek a Kelet-szerbiai-hegységen és a Morava folyón, s ezzel megteremtették a feltételeket a 4. gárda gépesített hadtest ütközetbe vetéséhez azzal a céllal, hogy folytassa a támadást a belgrádi irányban. Szoros összeköttetés jött létre a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg 14. hadtestével, amely az ellenség hátában folytatott aktív harctevékenységével elösegítette a szovjet csapatok támadását. Jobbról a 2. Ukrán Front 46. hadserege (parancsnok Slemin altábornagy) nem ütközött jelentös ellenállásba, s így már október 8-án estére megtisztította az ellenségtöl a Tiszától keletre esö egész Jugoszláv területet (Novi Kanjizától egészen a folyó torkolatáig), átkelt a Tiszán, és Senta, valamint Mol környékén hídföket vett birtokba. A balszárnyon tevékenykedö 10. gárda lövészhadtest, Rubanyuk vezérörnagy parancsnoksága alatt, miután a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg bánáti hadmüveleti övezetének csapataival együttmüködve felszabadította Vrsac (Verset) és Bela Crkva városokat, október 6-án elfoglalta Pancevót. Azzal, hogy a hadtest Belgrád körzetében 40 km széles szakaszon elérte a Duna északi partját, jelentösen megjavította a hadmüveleti helyzetet ebben a körzetben. Néhány nap múltán, október 10-re virradó éjjel ugyanezen hadtest 109. lövészhadosztálya a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg 12. vajdasági dandárjával együtt Starcova környékén az ellenség számára váratlanul átkelt a Dunán, és hídföt vett birtokba a folyó déli partján. Az ellenség a hídfö kiszélesítésének megakadályozása céljából kénytelen volt tartalékainak egy részét oda irányítani. Balról a 2. bolgár hadsereg (parancsnok Sztancsev tábornok) csapatai a belgrádi hadmüvelet elsö napjaiban helyzetük megjavításáért harcoltak. Nis és Leskovac körzetében a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg 13. hadtestének hadosztályai harcoltak, hogy elfoglalják a fontos közlekedési csomópontokat. Október 7-én a bolgár hadsereg és a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg képviselöi találkoztak a 3. Ukrán Front parancsnokával, és megbeszélték az együttmüködést. A Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg 13. hadtestének csapataira az a feladat várt, hogy átvágják az északról dél felé Nisbe és Leskovacba vezetö utakat, és a bolgár csapatokkal együttmüködve elfoglalják a városokat. A hadmüveleti tervnek megfelelöen a 2. bolgár hadsereg október 8-án támadásba ment át. Az elsö két napon éppen csak beékelödött az ellenség védelmébe. Október 10-én szovjet repülögépek támogatásával harcba vetettek egy harckocsidandárt. A bolgár harckocsik áttörték az ellenség védelmét, és Leskovac körzetében elérték a Morava völgyét. Ezzel romlott a Nis-Leskovac környéki német fasiszta csoportosítás helyzete. A jugoszláv és bolgár hadosztályok harctevékenysége Nis irányában megkönnyítette a 3. Ukrán Front csapatainak Belgrád elleni támadását. Az 57. hadsereg közepének csapatai a Morava folyó elérésével mintegy kettévágták az ellenség eröit. Az elöttük és tölük északra levö fasiszta csapatok és magasabbegységek összesen több mint öt hadosztályt tettek ki. Délen, a balszárnyhadosztályok támadási sávjában a "Müller" hadtestcsoport csapatai és magasabbegységei visszavonulóban voltak. A mélységben a 34. német hadtest KragujevacKraljevo-Cacak körzetében védelemre rendezkedett be, hogy biztosítsa a Görögországból visszavonuló erök és a Belgrád körzetében harcoló csapatok egyesülését. Az ellenség szeptember 28-tól október 10-ig tartó idöszakban a legszívósabban Klokocevac, Stubik és Zajecar környékén védekezett. A belgrádi irányban végrehajtandó támadás elgondolása az volt, hogy szét kell zúzni az 57. hadsereg jobbszárnya és közepe elött védö ellenséges csoportosítást, és a gépesített hadtest, valamint a 68. lövészhadtest eröi egy részének eröteljes csapásával, a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg 1. és 12. hadtestének egy részével együttmüködve el kell foglalni Belgrádot. A jobbszárnyon levö 75. lövészhadtestnek a Kucevo-Pozarevac irányban kellett csapást mérnie, és az 5. önálló gépkocsizó lövészdandár támogatásával kellett megsemmisítenie az ellenséget a Mlava folyótól keletre esö területen. A középhadtestnek (a 68.) a föfeladat végrehajtásán kívül eröi egy részével ki kellett jutnia az Arandzelovac-Satornja terepszakaszra, hogy délröl biztosítsa a front Belgrád elleni föcsapását. Ugyanez -a föcsapás biztosítása-volt a feladata a délkeleti irányban támadó balszárnyhadtestnek (64.) is. A hadtest a Varvarin-Knjazevac terepszakaszra nyomult elöre. A hadmüvelet utolsó szakaszában a fö csapásmérö erö a 4. gárda gépesített hadtest volt. A hadtest csapatai, miután átkeltek a Moraván, október 12-én a föcsapást a Velika Plana-Mladenovac-Belgrád irányban, a kisegítö csapást pedig Smederevo-Belgrád irányában mérték. A gépesített hadtest föeröi, miután a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg 1. hadteste eröinek egy részével együtt az Avala-hegy körzetében (Belgrádtól délre) leküzdötték az ellenség ellenállását, október 14-én elérték Belgrádot, és megkezdték a harcot a város déli szélén. A kisegítö csapást mérö csapatok Smederovón keresztül közeledtek Belgrád felé. Ezzel október 14-15-én valamennyi, a jugoszláv fövárosba délröl és délkeletröl vezetö út a szovjet és a jugoszláv csapatok kezére került. Azt a nagy ellenséges csoportosítást, amely a 75. lövészhadtest csapásai elöl vonult vissza, a szovjet csapatok elvágták Belgrádtól, közben a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg 12. hadteste a Szávától délre elfoglalt minden, Belgrádból délnyugati irányba vezetö utat. Október 15-én estére a jugoszláv föváros jelentös része felszabadult. A városban azonban a szovjet és a jugoszláv csapatok harca némileg elhúzódott. Ennek az a magyarázata, hogy az erök egy részét egy 20 ezer fönyi ellenséges csoportosítás csapásainak visszaverésére kellett felhasználni; ez a csoportosítás az 57. hadseregjobbszárny-csapatainak csapásai elöl vonult vissza, és megpróbált áttörni Belgrád irányában. E napokban sikeresen haladt a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg és a 2. bolgár hadsereg magasabbegységeinek támadása is. Október 11-13-án a 47. szerb hadosztály harckocsidandára és csapatai elfoglalták Leskovacot, a 6. bolgár gyalogoshadosztály pedig Bela Palankát. E hadosztály csapatai október 14-én reggel megkezdték a harcot Nisért. Északról az 1. gárda megerödített körlet csapatai, délröl és délkeletröl pedig a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg 22. hadosztályának egységei törtek át a városhoz. Ezen a napon a jugoszláv, bolgár és szovjet csapatok teljesen megtisztították Nist a német fasiszta csapatoktól. Nis és Leskovac felszabadítása igen fontos volt, mert ezután a német parancsnokság az Athén-Belgrád fö közlekedési vonalon már nem tudta visszavonni csapatait Görögországból. A következö hat napon (október 16-tól 21-ig) Belgrádtól délkeletre és magában a városban, továbbá Kragujevac környékén elkeseredett harcok dúltak. Az az ellenséges csoportosítás, amelyet csapataink a Dunától délre elvágtak, megpróbált áttörni a városhoz, de a szovjet és jugoszláv csapatok október 16-17-én bekerítették, majd délkeletröl, délröl és északnyugatról mért találkozó csapásokkal a zömét október 19-én megsemmisítették. A szovjet és jugoszláv csapatok két nap alatt több mint 10 ezer embert semmisítettek meg, illetve ejtettek foglyul. A környék megtisztítása a német fasiszta csapatoktól október 20-21-ig tartott. A Belgrádtól délkeletre szétzúzott ellenséges csoportosítás több mint 20 ezredböl és önálló zászlóaljból állt. A jugoszláv fövárosban ezalatt szüntelenül dúlt az elkeseredett harc. Ebben szovjet részröl a 4. gárda gépesített hadtest, a 73. gárda lövészés a 236. lövészhadosztály, három tüzérdandár és 16 aknavetö, illetve rohamlövegezred, egy légvédelmitüzér-hadosztály és három önálló légvédelmitüzér-ezred, jugoszláv részröl pedig az 1., 5. és 11. hadosztály, valamint a 16. és 36. hadosztály egységei vettek részt. A csapatok folyó menti szárnyát a Dunai Katonai Flottilla biztosította. A szovjet és a jugoszláv katonák harcát a 17. légi hadsereg támogatta. A belgrádi csata, amely október 14-én kezdödött, csak október 20-án ért véget. Már az elsö napon rendkívül heves harcokra került sor, amikor a szovjet és jugoszláv csapatok hatalmas tüzérségi elökészítés után áttörték a külsö védöövet, és behatoltak a város déli peremére. Az ellenség támpontjai többször gazdát cseréltek. A szovjet és a jugoszláv katonákkal együtt bátran harcoltak a belgrádi lakosok is, és minden tölük telhetö módon segítették a felszabadító csapatokat. A szovjet katonák és tisztek, ugyanúgy mint harcostársaik, a jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg katonái, a Belgrádért vívott küzdelemben kiváló harci tudásról, bátorságról és hösiességröl tettek tanúbizonyságot. Íme, egy példa. A 42. páncéltörötüzér-dandár 15 kommunista és komszomolista katonája önként vállalkozott rá, hogy elfoglalja a föpostát. Október 15-én délután, amikor a harcosok az épülethez közeledtek, az ellenség géppuskatüzet nyitott rájuk a szomszédos épületböl. Kravcov egészségügyi hadnagy és két katona a csatornán felmászott a ház ablakába, és páncélelhárító gránátokkal megsemmisített tíz fasiszta géppisztolyost és elhallgattatta a nehéz géppuskát. Amikor a csoport másodszor próbálkozott, ismét tüzet kapott, de ezúttal egy betonerödböl. Kravcov megparancsolta embereinek, hogy a szomszédos utcákra nyissanak géppisztolytüzet, ö maga pedig odakúszott az erödhöz és "A hazáért, Jugoszlávia felszabadításáért!" kiáltással a lörésen behajított két gránátot. Az ellenséges betoneröd elhallgatott. A belgrádi harcok alatt a szovjet parancsnokság kímélte az épületeket. A szovjet katonák elsösorban gyalogsági fegyverekkel, nehézfegyverek alkalmazása nélkül igyekeztek elfoglalni azokat. Az épületek aknamentesítésére hét szovjet müszaki zászlóaljat rendeltek ki, ezek 845 objektumot, köztük 85 középületet mentettek meg. Meghiúsult az ellenség alattomos szándéka, hogy Belgrádot romhalmazzá változtassa. "A Belgrád utcáin kiégett szovjet harckocsik írta Colakovic mutatják a harckocsizók hösiességét, akik nem kímélték életüket, hogy Belgrád minél kisebb károkkal szabaduljon fel. A szovjet hösök vérüket ontották, hogy a város felszabadításáért vívott harcban minél kevesebb gyermek és nö pusztuljon el. Belgrád lakosai tudták ezt, és közvetlen szavakkal mondtak köszönetet felszabadítóíknak." Mialatt a 4. gárda gépesített hadtest, a 75. lövészhadtest és a 68. lövészhadtest eröinek egy része a 17. légi hadsereg támogatásával és a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg csapataival együttmüködve Belgrád irányában támadt, felszámolta a bekerített ellenséges csoportosítást, és megtisztította a hódítóktól a jugoszláv fövárost, a fövárostól messze délre és délkeletre szívós harcok közepette tört elöre a 68. és a 64. lövészhadtest. A 68. lövészhadtest csapatai átkeltek a Moraván, és nyugati, valamint délnyugati irányban 40-60 kilométert nyomultak elöre. A legerösebb ellenállásba Kragujevacnál ütköztek. Október 21-én elérték az Arandzelovac-Gornji Milanovac-Kragujevac terepszakaszt, és itt egyesültek a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg 1. hadtestének a csapataival. A 64. lövészhadtest (parancsnok Kravcov vezérörnagy) hadosztályai mintegy 85 kilométert tettek meg, átkeltek a Moraván és a Nyugati-Moraván, s elérték a Kragujevac D-Kraljevo K-Krusevac terepszakaszt. A két hadtest, amely a front föeröinek támadását délröl és délkeletröl biztosította, október 24-én estig végrehajtotta feladatát. Belgrádtól északra sikeresen harcolt a 2. Ukrán Front 46. hadserege. E hadsereg 31. gárda lövészhadteste, amelynek eröi a sentai és adai hídfökben összpontosultak, október 18-án folytatta a támadást, és október 21-én estére Subotica (Szabadka) környékén átlépte a magyar határt. A bolgár csapatok október 11-töl 21-ig a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg magasabbegységeivel együttmüködve nyugati és délnyugati irányban támadtak. A bolgárok, mint Dittmar, volt hitlerista tábornok írja, "igen lelkesek voltak . . . számos magasabbegységükkel keletröl támadták Löhr oszlopait, igyekeztek visszaszorítani azokat a félsziget nyugati részén levö, nehezen járható hegyvidékre". Október 21-én a 2., az 1. és a 4. bolgár hadsereg elérte a Krusevac D-Krusumlija-Vranje-Kriva Palanka Ny-Kocani vonalat, ezzel biztosította a 3. Ukrán Front csapatainak szárnyát és hátát a Balkán félsziget déli részéröl visszavonuló német fasiszta magasabbegységek csapataival szemben. A szovjet, jugoszláv és bolgár csapatok sikeres harca következtében vereséget szenvedett "F" hadseregcsoport október 21-ig visszavonult a Belgrád-Gornjí Milanovac-Kragujevac-Kraljevo-KursumKja-Vranje vonal mögé. A Vörös Hadsereg jugoszláviai támadása elején a lakosság szíves barátsággal fogadta a szovjet katonákat. A "Szabad Jugoszlávia" rádióállomás október 15-én a következö hírt közölte: "Naponta levelek érkeznek Szerbiából és a Vajdaságból. Ezek leírják népünk példátlan lelkesedését. Mindenütt virággal és ajándékokkal fogadják a Vörös Hadsereget. Öregek és fiatalok egyaránt igyekeznek segíteni a Vörös Hadsereg dicsö höseinek, akik a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg harcosaival együtt megtisztítják országunkat a hódítóktól."1144 Az 57. hadsereg politikai osztálya a belgrádi hadmüvelet idején azt jelentette a 3. Ukrán Front haditanácsának, hogy Szerbia lakossága melegen fogadja és lelkesen üdvözli a hadsereg csapatait és magasabbegységeit. Negotinnak, a szovjet katonák által elsönek felszabadított szerb városnak lakosai "virágokat hoztak, szölövel és fehér kenyérrel vendégelték meg a harcosokat és a parancsnokokat, meghívták öket ebédre . . . Minden föútvonal tele volt a Vörös Hadsereget köszöntö emberekkel." A lakosság legkülönbözöbb rétegei juttatták kifejezésre a szovjet nép iránti meleg rokonszenvüket. Az egyik negotini lakos mesélte: "A németek úgy bántak velünk, mint a barmokkal. Ruhánkat, kenyerünket, mindenünket elvették. Három és fél évig szörnyüségek közepette éltünk. A teljes szabadságot akkor ízleltük meg, amikor megérkezett a Vörös Hadsereg. Ez hozott vissza bennünket az életbe". A szovjet csapatok mögött a városba bevonuló jugoszláv partizánok "hálájuk jeléül azért, hogy segítettek nekik megsemmisíteni a németeket és felszabadítani Szerbiát a megszállók uralma alól, átölelték és megcsókolták a Vörös Hadsereg katonáit". Negotin utcái tele voltak feliratokkal, szovjet és jugoszláv zászlódíszt öltöttek. Mindenütt spontán röpgyüléseket tartottak, ezeken a lakosok melegen üdvözölték felszabadítóikat. A lakosság ünnepélyesen eltemette az elesett szovjet és jugoszláv harcosokat. Sok városban és faluban elhatározták, hogy a közös sírok fölé emlékmüveket emelnek. Október 21-én Belgrádban a város felszabadításáért elesett szovjet katonák és tisztek temetése rokonszenvtüntetéssé változott: a lakosság kifejezte a jugoszláviai népnek a szovjet fegyveres erök iránti mély háláját. "A lakosság gondozza harcosaink sírjait, virágot helyez azokra, sok síron napokon át égnek a mécsesek" írja a 3. Ukrán Front politikai csoportfönökségének jelentése. Az a lelkesedés, amellyel Jugoszlávia népei az országukba érkezö Vörös Hadsereget fogadták, nagy hatással volt a 3. Ukrán Front csapatainak erkölcsi-politikai állapotára, támadó lendületére. Az 57. hadsereg politikai osztályának 1944. október 17-i jelentése megállapította, hogy a csapatok erkölcsipolitikai helyzetének javulásához egyéb tényezökön kívül nagyban hozzájárult a partizánokkal és a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg katonáival való találkozás és a helyi lakosság magatartása. A szovjet csapatok jugoszláv földön folytatott harctevékenységének igen nagy politikai és katonai jelentösége volt. A belgrádi hadmüvelet napjaiban Tito marsall a következöket írta: "Belgrád felszabadításának népeink számára történelmi jelentösége van, különösen azért, mert a meggyötört népek országa olyan küzdötér, amelyen a nagy Szovjetunió fiai Jugoszlávia igazi fiaival közösen ontották vérüket. Ezzel még erösebben megpecsételték Jugoszlávia és a Szovjetunió népeinek vértestvériségét". A belgrádi hadmüvelet következtében Szerbia nagy része és maga a föváros megtisztult a német fasiszta megszállóktól. Jugoszlávia népei elött, amelyek mintegy három és fél éven át egyenlötlen hösi harcot vívtak az idegen hódítók ellen, megnyílt a teljes felszabadulás lehetösége. A Vörös Hadsereg nem sokkal több, mint három év alatt szétzúzta a hitlerista hadigépezetet, megakadályozta, hogy erejét a felszabadító háborúra kelt európai népekre zúdítsa. A szovjet katonák 1944 szeptember-októberében, miután Jugoszlávia területére léptek, hatalmas lendülettel harcoltak az ország keleti és északkeleti részének és Belgrádnak a felszabadításáért. A szovjet néppel együtt tudták, hogy Jugoszlávia népei sokat tettek az ellenség elleni közös harc ügyéért. A szovjet kormány nagyra értékelte a Vörös Hadsereg jugoszláviai harctevékenységét. Egyedül a 4. gárda gépesített hadtest állományából húsz harcost tüntettek ki a Szovjetunió Höse címmel. A "Belgrád felszabadításáért" feliratú emlékérmet mindenki megkapta, aki részt vett e hadmüveletben. A harcokban különösen kitünt csapatok és magasabbegységek jogot nyertek a megtisztelö "Belgrádi" név viselésére. Jugoszlávia kormánya a jugoszláv földön tanúsított hösiességéért a Vörös Hadsereg 2000 katonáját és tisztjét tüntette ki rendjelekkel és érmekkel. A Jugoszlávia Népi Höse kitüntetést 13 szovjet katona kapta meg, köztük Zsdanov altábornagy, a 4. gárda gépesített hadtest és Kozak vezérörnagy, a 73. gárda lövészhadosztály parancsnoka. A belgrádi hadmüvelet sikeres befejezése után igen kedvezö feltételek jöttek létre ahhoz, hogy a német fasiszta megszállókat egész Jugoszlávia területéröl elüzzék. A Népi Felszabadító Hadsereg összefüggö arcvonalat alakíthatott ki (amely folytatása volt a szovjet csapatok arcvonalának). A Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg most már nemcsak egyes, az ellenségtöl megtisztított vidékekre, hanem az ország egész felszabadított részére támaszkodott. A Szerbiát védö "F" hadseregcsoport csapatai súlyos vereséget szenvedtek. Meghiúsult a német hadvezetésnek az a terve, hogy a "Szerbia" hadsereg közvetlen csoporttal védelemre rendezkedik be a jugoszláv-bolgár határon, és az Athén-NisBelgrád fövonalon Görögországból Jugoszlávia északi vidékeire vonja vissza csapatait. A német csapatok Görögországból most már csak rossz utakon, olyan vidékeken keresztül tudtak visszavonulni, ahol a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg csapatai és a jugoszláv partizánok tevékenykedtek. 3. A német fasiszta hódítók végleges kiüzése Jugoszláviából A felszabadulás után Belgrád ismét a független Jugoszlávia fövárosa lett. Jugoszlávia Népi Felszabadításának Bizottsága, a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg fövezérsége és más központi szervek átköltöztek a fövárosba. Tito és Subasic novemberben újabb egyezményt kötött. Az Antifasiszta Vecsét ideiglenesen törvényhozó szervnek nyilvánították. Úgy tervezték, hogy a közeli jövöben megalakítják Jugoszlávia egységes népi kormányát. Az egyezmény azt is kimondta, hogy ideiglenesen régenstanácsot alakítanak, amely addig müködik, amíg az alkotmányozó gyülés nem dönt az államberendezés kérdéséröl. A jugoszláv emigráns kormány és Jugoszlávia Népi Felszabadítása Bizottságának képviselöi november 20. és 23. között Moszkvában tanácskoztak a szovjet kormány képviselöivel. A szovjet jugoszláv közös nyilatkozat megállapította, hogy a novemberi Tito-Subasic egyezmény alapján meg kell alakítani az egyesített jugoszláv kormányt. A jugoszláv király azonban a háború elötti rendszer megváltoztatását ellenzö reakciós körök befolyására elvetette az egyezményt, bizalmatlanságát nyilvánította Subasic kormányával szemben, és le akarta mondatni. Ez felháborította a jugoszláv népet. A felszabadult területeken gyüléseken és tüntetéseken tiltakoztak a király tevékenysége ellen. Az 1945. februári jaltai háromhatalmi konferencia szükségesnek tartotta, hogy javasolja Titónak és Subasicnak: léptessék azonnal életbe a novemberi egyezményt, és alakítsák meg az ideiglenes egyesített kormányt. Kifejezte azt a kívánságát, hogy az Antifasiszta Vecsébe csak azokat az 1938-ban megválasztott képviselöket vegyék be, akik nem müködtek együtt az ellenséggel. E javaslatok alapján megalakult a régenstanács, amely elfogadta a kormány lemondását. Tito egységes kormányt alakított, amelynek emigráns tagjai is voltak. Zömét azonban Jugoszlávia Népi Felszabadítási Bizottságának képviselöi alkották. Az 1945. március 9-én kiadott nyilatkozat leszögezte, hogy az új kormány politikája a népi felszabadítás Antifasiszta Vecséjének határozatain, nem pedig a királyi jugoszlávia törvényein fog alapulni. Az a tény, hogy a Vörös Hadsereg elérte a Balkán félsziget közepét, erösen nyugtalanította az angol imperialistákat. Erröl Churchill elég nyíltan ír második világháborús emlékirataiban. A délkeleteurópai helyzet és az ottani államok viszonya egyik legfontosabb napirendi pontja volt azoknak a megbeszéléseknek, amelyeket Churchill és Sztálin 1944. október 9. és 18. között folytatott. Egyes jugoszláv vezetök kijelentették: a második világháború alatt a Szovjetunió és Nagy-Britannia megegyezett, hogy Jugoszláviát befolyási "szférákra" osztja fel. Ezek Churchillre hivatkoztak. Valóban, Churchill emlékirataiban azt írja, hogy Moszkvában, 1944 októberében Sztálinnal megegyezett Jugoszlávia "befolyási szférákra" való felosztásában, és erröl Sztálinhoz intézett 1945. június 23-i levelében is említést tesz. Churchillnek ez az állítása rosszindulatú koholmány. Az említett Churchill-levél szintén a képzelet szülötte, mert a Szovjetunió nem kapott ilyen levelet. Moszkvában a két kormányfö csak a Jugoszlávia irányában követendö közös politikában egyezett meg. Ez az 1944. október 21-i kommünikéböl is kitünik. "A két kormány írja a kommüniké megegyezett a jugoszláviai közös politikára vonatkozóan abból a célból, hogy egész energiájukat a visszavonuló németek ellen összpontosítsák, és megoldják a jugoszláv belsö nehézségeket a királyi jugoszláv kormány és a nemzeti felszabadító mozgalom egyesítése révén. A jugoszláv népnek azt a jogát, hogy a háború után maga döntse el, milyen államrendszerben akar élni, természetesen el kell ismerni." A jugoszláv probléma ilyen megoldását több okmány biztosítja, amelyek a Szovjetunió külügyminisztériumának hivatalos kiadásában jelentek meg "Sztálin üzenetváltása az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányföivel 1941-1945" címmel. Churchill 1944. december 3-án Sztálinhoz intézett levelében hivatkozik "a Jugoszláviát illetö közös politikával kapcsolatos megállapodásra. Sztálin 1944. december 14-i válaszában ezt írta: "Megerösítem önnek azt a kijelentését, amely szerint a szovjet és a brit kormány Moszkvában megállapodott arra vonatkozóan, hogy amennyire lehetséges, közös politikát fog folytatni Jugoszlávia irányában. Remélem, hogy ön megegyezésre tud majd jutni Tito marsallal és támogatni fogja a közte és Subasic úr között létrejött egyezményt." Mind a kormányfök találkozásain, többek között a moszkvai értekezleten, mind pedig diplomáciai vonalon a szovjet kormány a közös ellenség elleni harc érdekében megbeszéléseket folytatott szövetségeseivel az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával a háború során felvetödött különféle kérdésekröl. A jugoszláviai események iránt sem lehetett közömbös már csak azért sem, mert Jugoszláviával szemben Anglia imperialista politikát folytatott. A jugoszláv emigráns kormány angol befolyás alatt állt. Jugoszláviában aktívan tevékenykedtek Mihajlovic csetnikjei és más, nemcsak a hitleristákkal, hanem az angol kormánykörökkel is kapcsolatban álló reakciós csoportok. Az angol imperializmus mindezeket arra akarta felhasználni, hogy Jugoszláviában helyreállítsa a háború elötti burzsoá-monarchista rendszert, és megerösítse befolyását. A kommunista pártnak és a szovjet kormánynak nem voltak Jugoszláviával kapcsolatban semmiféle önzö céljai. A Szovjetunió számára azonban teljesen érthetöen nem lehetett közömbös a jugoszláviai testvérnépek sorsa, amelyeknek a fasiszta hódítók elleni hösi harcát változatlanul támogatta. Ilyen értelemben a Szovjetuniónak, amely hü volt a proletár nemzetköziség elveihez, Jugoszláviában meghatározott érdekei voltak. Ezek azonban teljesen egybevágtak Jugoszlávia nemzeti érdekeivel, a nemzetközi munkásmozgalom és a szocializmus érdekeivel. Ezt akkoriban a jugoszláv kommunisták is jól látták. Az 1945. június 12-i ljubljanai gyülésen Edvard Kardelj ezt mondta: "A Szovjetunió volt az az ország, amely az elsö naptól kezdve önfeláldozóan segített nekünk, semmit sem követelt tölünk, nem volt semmi olyan kikötése, ami nem állt összhangban nemzeti érdekeinkkel . . ." Közismert, hogy a Szovjetunió egyetlen egy nemzetközi értekezleten sem követelt magának "befolyási szférákat". A "befolyási szférákért" való harc az imperialista politika velejáró vonása, s ez nem fér össze a szovjet állam külpolitikájának elveivel. Az 1944. októberi szovjet-angol tárgyalások legfontosabb eredménye az volt, hogy a felek megegyeztek: minden eröt a Balkánról visszavonuló német csapatok megsemmisítésére kell fordítani. A moszkvai tárgyalások alatt Churchill meggyözödhetett róla, hogy a Szovjetuniónak nincs szándékában csapatokat küldeni Görögországba és az Adriai-tenger partjára. A szovjet parancsnokság ahhoz a kötelezettségéhez híven, hogy feladataik végrehajtása után kivonja csapatait Jugoszláviából, megtette a szükséges intézkedéseket. A 3. Ukrán Front parancsnoka (a föhadiszállástól) már október 15-én direktívát kapott, amely elrendelte, hogy a front csapatai Belgrád bevétele után ássák be magukat az elért terepszakaszon "és tovább ne nyomuljanak elöre Jugoszlávia belsejébe". A szovjet csapatok a belgrádi hadmüvelet befejezése után megkezdték az átcsoportosítást a magyarországi hadmüveletekhez. Jugoszláviában ideiglenesen csak a 68. lövészhadtest maradt, amely október 23-tól Belgrádtól délre védett, hogy a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg csapataival együtt visszaverje a Görögországból visszavonuló németek esetleges csapásait. A bolgár csapatok október végén és novemberben a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereggel együttmüködve folytatták harctevékenységüket. November 10-én felszabadították Velest, november közepén pedig Skopjét, Macedónia fövárosát. November végén a bolgár csapatok a Raska-Novi Pazar-Mitrovica-Skopje-Veles terepszakaszon álltak. A Németország ellen harcoló bolgár néphadsereg kivette részét Macedónia és Dél-Szerbia felszabadításából. Ezt a szeptemberi felkelés tette lehetövé. A bolgár cári csapatok szeptember 9. elött megszállóként tartózkodtak Jugoszlávia egyes részein, ezzel szemben a Hazafias Front néphadserege a szerbiai és macedóniai harcok alatt a Vörös Hadsereg és a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg szövetségeseként harcolt. Az ellenség Belgrádból való kiüzése után az 1. és 12. jugoszláv hadtest magasabbegységei Zemun körzetéböl támadást indítottak nyugati irányban, s november 10-ig elérték az Ilok-Lacsarak Ny vonalat és tovább a Drina nyugati partját Janjaig. Itt a hitleristák megállították öket. A szovjet légierö által támogatott bolgár hadtestek sikeres harca következtében az arcvonal Belgrádtól 100-110 kilométerre nyugatra húzódott. Ezenkívül, minthogy a jugoszláv hadtestek beékelödtek az ellenség védelmébe, a Vukovár körzetében harcoló 2. német páncéloshadsereg jobbszárnycsapatai és a Kraljevo környékén védö 34. német hadtest közötti hézag még tovább nött. A német parancsnokságnak meg kellett gyorsítania az "E" hadseregcsoport csapatainak kivonását a Balkán félsziget déli részéröl, hogy a Dráva és a Drina torkolata közti arcvonalat a Drina mentén és Sarajevótól délre vihesse tovább. A 68. lövészhadtest, amely Belgrádtól délre továbbra is védelemben volt, november végén támadásba ment át, és a jugoszláv csapatokkal együtt elfoglalta Kraljevót. Ezután a hadtestet a 3. Ukrán Front parancsnokának utasítására Belgrádtól nyugatra, majd onnan Magyarországra dobták át. Körülbelül ebben az idöben hagyták el a bolgár csapatok is Jugoszláviát. A szovjet és a bolgár parancsnokság közös elhatározásából megalakult az 1. bolgár hadsereg (hat hadosztály), amely a továbbiakban a 3. Ukrán Front kötelékében a front balszárnyán harcolt. November 25-én megkezdödött a hadsereg átcsoportosítása északra. Az 1. bolgár hadsereget elöször a Dráva és a Száva közti arcvonalszakaszra irányították, de itt nem tartózkodott sokáig: hamarosan átcsoportosították a Dráva bal partjára, Magyarország területére. Az 1. hadsereg állományába nem tartozó többi bolgár hadosztály visszatért Bulgáriába. December közepén a Balkán déli részéröl visszavonuló német csapatok utóvédjei Sarajevótól délre halogató harcokat folytattak. December 20-án, amikor a 2. és a 3. Ukrán Front csapatai megkezdték a közös támadást Budapest ellen, az arcvonal Jugoszláviában Vukovártól keletre, Loznicán és Sjenicán keresztül Mostartól délre és Zarától (Zadar) délre húzódott. Vagyis október-novemberben az Adriaitenger partján minden fontosabb város és kikötö Split, Sibenik és Zara felszabadult. 1944 végére Szerbia, Crna Gora és Macedónia teljesen felszabadult a hitleristák megszállása alól. Bosznia, Hercegovina, Horvátország és Szlovénia területén, ahol szintén sok járás felszabadult már, a korábbi évekhez hasonlóan a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadseregjelentös eröi és partizánosztagok harcoltak. De minden nagyváros és vasútvonal még a fasiszta hódítók kezén volt. 1945 január-februárjában, amikor a szovjet csapatok gigászi támadást indítottak a Visztulától az Oderáig, és márciusban, amikor a harcok dúltak Magyarország nyugati részén, a jugoszláviai arcvonal nem változott. A jugoszláv csapatok csak a tengerpart irányában szabadították fel február 14-én Hercegovina igen fontos központját, Mostart. Ezekben a hónapokban a jugoszláv hadseregben lényeges változások történtek. Januárban megalakult az 1., 2. és 3., márciusban pedig a 4. hadsereg. A Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg új elnevezést kapott: Jugoszláv Hadsereg, a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg fövezérsége pedig átalakult vezérkarrá. A szovjet kormány jelentös segítséget nyújtott a jugoszláv hadseregnek. 1944-ben mintegy 350 repülögépet, 65 harckocsit (T-34), 579 különbözö ürméretü löveget, 170 légvédelmi löveget, több mint 3300 aknavetöt és 500 nehéz géppuskát, mintegy 67 ezer géppisztolyt, golyószórót és géppuskát, 53 ezer puskát és karabélyt, nagy mennyiségü löszert, sok rádiókészüléket, egyenruhát, felszerelést és élelmiszert küldött a jugoszláv fegyveres eröknek. 1944. decemberében a Szovjetunió hét gyüjtökórházat és négy sebészeti kórházat (5000 ágy féröhellyel) adott át Jugoszláviának. Jugoszláv kérésre a szovjet parancsnokság a jugoszláv hadsereghez tanácsadóként tiszteket vezényelt. A jugoszláv parancsnokság rendelkezésére bocsátott egy repülöcsoportot, több repülötér-kiszolgáló zászlóaljat, továbbá teljesen felszerelt egy jugoszláv gyalogdandárt, amely a Szovjetunióban alakult meg. Ezzel a szovjet kormány segítette Jugoszlávia hadseregének újjászervezését. A jugoszláv hadsereg 1945 március-áprilisában a szovjet csapatok Bécs elleni támadásával összefüggésben ismét megkezdte a támadást. Márciusban, amikor a 3. Ukrán Front csapatai a Balaton környéki szívós védelmi harcok után sikeresen támadtak Bécs irányában, a 4. jugoszláv hadsereg megkezdte a harcot az adriai tengerparton. Március utolsó napjaiban támadásba ment át a sarajevói hadtestcsoport, április 6-án felszabadította Sarajevót. Április 5-én megindította a támadást a 2. hadsereg, majd április 12-én az 1. hadsereg is. A 2. és 3. Ukrán Front csapatainak gyors elönyomulása és az a tény, hogy azok elérték Bécs déli és délnyugati körzetét, rendkívül súlyossá tette a Horvátországban és Szlovéniában harcoló német fasiszta csapatok helyzetét. Az "T" hadseregcsoport hadtesteit az a veszély fenyegette, hogy a szovjet csapatok a Bruck-Graz-Maribor terepszakaszról Trieszt felé csapást mérnek, és Jugoszlávia északnyugati részén bekerítik öket. A jugoszláv csapatok a Vörös Hadsereg Bécs elleni támadása folytán kialakult kedvezö helyzetet kihasználva, sikeresen végrehajtották befejezö támadásukat. Jugoszlávia felszabadítása egy héttel azután fejezödött be, hogy a német fasiszta csapatok megsemmisítö vereséget szenvedtek Berlinben és Prágában, s Európában véget ért a Nagy Honvédö Háború. A jugoszláv hadsereg vezérkara május 15-én jelentést adott ki, amely szerint a jugoszláv csapatok Maribor és Szlovenj Gradec környékén bekerítették, szétzúzták és megadásra kényszerítették a német, usztasaés csetnikcsapatok maradványait. Másnap az ország egész területén megszünt az ellenség szervezett ellenállása. Egy hónappal korábban, 1945. április 11-én, Moszkvában aláírták a szovjet jugoszláv barátsági, kölcsönös segélynyújtási és a háború utáni együttmüködésre vonatkozó szerzödést. Ez a szerzödés volt az elsö nagy politikai aktus, amelyjelentösen megszilárdította a jugoszláv kormány nemzetközi helyzetét. A Szovjetunió nagy erkölcsi-politikai támogatást, katonai és anyagi-technikai segítséget nyújtott a jugoszláv népnek. A Vörös Hadsereg, a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg csapataival és a bolgár csapatokkal együttmüködve kiverte a hódítókat Belgrádból és Szerbia keleti területeiröl. A 2. és 3. Ukrán Front csapatainak további sikeres támadása megpecsételte a jugoszláviai német megszállók és horvát szekértolóik sorsát. A Vörös Hadsereg részvétele a fasiszta tömb országai elleni háborúban alapvetö feltétele volt annak, hogy a jugoszláv nép és vele együtt sok más európai nép ismét visszanyerje függetlenségét. A Szovjetunió nélkül hangsúlyozta Tito a JKP V. kongresszusán "lehetetlen lett volna legyözni a fasiszta hódítókat, lehetetlen lett volna felszabadítani Jugoszláviát, lehetetlen lett volna megteremteni az új Jugoszláviát". Jugoszlávia népei, amelyek hösiesen harcoltak az idegen hódítók és csatlósaik ellen, derekasan kivették részüket a hitlerista Németország és Olaszország végleges leveréséböl. A második világháborúban Jugoszláviának óriási veszteségei voltak, 1 millió 700 ezer embere pusztult el, lakosságának tíz százaléka. A Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg és a partizánosztagok nehéz körülmények között vívott hösi harcukkal hosszú idön át nagy megszálló eröket kötöttek le a Balkánon, és ezzel számottevöen segítettek az antifasiszta hatalmak hadseregeinek, köztük a Vörös Hadseregnek is. 4. A nemzeti felszabadító mozgalom gyözelme Albániában Albánia népe az egész háború alatt harcolt felszabadulásáért a fasiszta hódítók és az azokat támogató földesurak, burzsoá elemek, reakciós hivatalnokok, tisztek és papok ellen. Ezt a harcot az Albán Kommunista Párt (AKP) vezette. Az 1944. esztendö elkeseredett, véres harcok közepette köszöntött be a Vörös Hadsereg gyözelmein fellelkesült albán nép számára. Az ellenség 1943. november utolsó napjaiban indított nagy téli támadása befejezö szakaszához érkezett. A hitleristák és csatlósaik, miután 1943 november-decemberében nem érték el a sikert, 1944 elején Korce, Elbasán és Berat körzetében ismét megkezdték a támadást. A fasiszták az Albánia északi részén harcoló partizánokat is meg akarták semmisíteni. De tavasszal nyilvánvalóvá vált, hogy a megszálló csapatok és a belsö reakció fegyveres osztagai tehetetlenek a harcra kelt néppel szemben. Február közepéig az Albán Nemzeti Felszabadító Hadsereg 4. dandára és a partizánosztagok ismét felszabadították Korce terület sok járását. A hónap második felében az ellenséget kiverték Permetböl és más helységekböl, márciusban pedig Delvina körzetéböl is. Az 1. dandár három zászlóalja hösi portyát hajtott végre az ország középsö területein. Az Albán Nemzeti Felszabadító Hadsereg és a partizánosztagok szívós harccal meghiúsították a megszállók támadását. Április elején a Nemzeti Felszabadító Hadsereg vezérkara kiadta a parancsot, hogy mindenütt "támadják meg az ellenség létfontosságú központjait, tegyék tönkre az utakat, robbantsák fel a hidakat, támadják meg a raktárakat és a laktanyákat, szabadítsák fel a városokat és falvakat". Az albán uralkodó osztályok érezték, hogy nemcsak a megszálló csapatok, hanem a régi rendszer is veszélyben van, ezért ideiglenesen lemondtak a belviszályról, és összefogtak a népi demokratikus forradalmak ellen. Az 1942 végén alakult "Balli Kombetar" nevezetü ellenforradalmi szervezet a "honvédelem" jelszavának demagóg hangoztatásáról áttért az Albán Nemzeti Felszabadító Hadsereg és a partizánosztagok elleni nyílt katonai tevékenységre. Zogu király híveinek szervezete, a "Legaliteti", szintén ellenforradalmi fegyveres osztagokat alakított. A reakciósok arra törekedtek, hogy minden erövel megakadályozzák az országban az antifasiszta, antiimperialista és antifeudális harc további kiszélesedését. Az angol-amerikai uralkodó körök támogatták az albán reakciót. A nyugati hatalmaknak nemcsak az Albán Nemzeti Felszabadító Hadsereg vezérkaránál voltak katonai misszióik, hanem a különféle fegyveres ellenforradalmi alakulatoknál és csoportoknál is, amelyek együttmüködtek a német fasiszta hódítókkal. Ezek a katonai missziók igyekeztek megbontani a nemzeti felszabadító mozgalom harci egységét. Albánia Kommunista Pártjának Központi Bizottsága már 1943 novemberében figyelmeztette a párt tagjait, hogy elszántan kell harcolniuk a szövetséges katonai missziók e tevékenysége ellen. Ez a kellö idöben adott figyelmeztetés elösegítette, hogy a népi csapatok megörizték egységüket és harcképességüket. 1944-ben az angol és az amerikai katonai misszió nyíltan nyomást kezdett gyakorolni a Nemzeti Felszabadító Hadsereg vezérkarára, és azt követelte, hogy szüntesse be a harcot a "Legaliteti" fegyveres osztagai ellen, és hogy angol-amerikai csapatok szálljanak partra Albániában. Albán részröl elutasították ezeket a követeléseket. A Vörös Hadsereg támadása, a Szovjetunió diplomáciai és politikai támogatása, a jugoszláviai nemzeti felszabadító harc sikerei és végül az Albán Kommunista Párt Központi Bizottságának és a Nemzeti Felszabadító Hadsereg vezérkarának helyes álláspontja megakadályozta, hogy Albániát angol-amerikai csapatok szállják meg, s így azt is, hogy azok beavatkozzanak az ország belügyeibe. 1944. májusában Albániában szovjet katonai missziót hívtak meg. A missziót a népi csapatok és a lakosság lelkesen fogadta. Április elején az AKP Központi Bizottsága teljes ülést tartott. Ez fontos szerepet játszott az albán nép felszabadító harcában és a népi demokratikus rend megteremtésében. A teljes ülés javaslattal fordult a Nemzeti Felszabadító Fötanácshoz, hogy hívjon össze kongresszust, az szögezze le a népi forradalom gyözelmét, és törvény formájában mondja ki a demokratikus rendszer megteremtését. A javaslatot április 15-én elfogadták. Hosszú elökészítö munka után 1944. május 24-én Permetben megnyílt az Antifasiszta Nemzeti Felszabadító Kongresszus. A kongresszus demokratikus úton választott 200 küldötte Albánia minden vidékét, továbbá a Nemzeti Felszabadító Hadsereg csapatait és magasabbegységeit képviselte. A kongresszus kidolgozta az új, népi demokratikus Albánia felépítésének programját. Megalakította az Antifasiszta Nemzeti Felszabadító Tanácsot, mint a legfelsö törvényhozó és végrehajtó szervet. A tanács létrehozta az Antifasiszta Nemzeti Felszabadító Bizottságot, s az ideiglenes kormány jogaival ruházta fel. Nagyjelentöségü volt a kongresszusnak az a határozata, amely megtiltotta Zogu király visszatérését, és kimondta, hogy "nem ismer el olyan kormányt, amely akár Albániában, akár annak határain

kívül, az albán nép szabadon nyilvánított akarata ellenére alakul; az albán népet kizárólag az Antifasiszta Nemzeti Felszabadító Tanács képviseli". Ez a határozat súlyos csapást mért az albán reakciósok és nyugati pártfogóik terveire, akik a háború elötti rendszert kívánták visszaállítani az országban. A kongresszus jóváhagyta a Nemzeti Felszabadító Tanács politikai irányvonalát és a vezérkar tevékenységét, és intézkedéseket hozott a nép további harcának fokozására. Az Antifasiszta Nemzeti Felszabadító Tanács nyomban a kongresszus után hozzálátott a független demokratikus Albánia építési programjának végrehajtásához. Elhatározta, hogy felülvizsgál és megsemmisít minden szerzödést, politikai és gazdasági egyezményt, amelyet a király és az áruló kormányok kötöttek a külföldi államokkal. Ezzel megkezdödött az ország gazdasági és politikai elnyomásának a felszámolása. A Permetben tartott antifasiszta kongresszus ezzel törvényben rögzítette a népi forradalom gyözelmét, megalakította az új állami törvényhozó és végrehajtó szerveket, és ezzel lerakta az albán népi demokratikus állam alapját. A német parancsnokság 1944. május végén június elején újabb támadást hajtott végre az Albán Nemzeti Felszabadító Hadsereg ellen. E célra három hadosztályt és több különleges egységet, mintegy 33 ezer embert összpontosított. A németekkel együtt harcoltak a quislingista kormány és a reakció 14 ezer föt számláló eröi. Az Albán Nemzeti Felszabadító Hadsereg parancsnoksága az ellenség ellen kilenc dandárt és önálló csoportot, valamint osztagot állított ki, összesen mintegy 35 ezer föt. Nagy harcokra került sor Albánia déli részén. A partizánok itt voltak a legaktívabbak, és nagy területeket szabadítottak fel az ellenség megszállása alól. Elbasan-Berat-Permet-Korce körzetében több mint két hétig dúltak a heves harcok. Az ellenség, miután itt vereséget szenvedett, áttette harctevékenységét Gjirokaster és Vlonc környékére, és ideiglenesen megszállta ezeket a területeket. E harcok idején, május 28-án alakult meg az Albán Nemzeti Felszabadító Hadsereg 1. rohamhadosztálya. Az albán hazafiak, miután kimerítették az ellenséget, maguk indítottak támadást, hogy felszabadítsák az ország középsö, majd északi részét. Június végén az 1. hadosztály, miután Elbasánál átkelt a Shkumbi folyón, szívós harcot kezdett Albánia középsö részének megtisztításáért. Az augusztusban aratott nagy gyözelem után az 1. és 2. hadosztályt (az utóbbit augusztus elején szervezték) az 1. hadtest kötelékébe osztották be. E hadtest csapatai augusztusban Tiranc (Tirana) környékén harcoltak. Az albán ellenforradalmárok most az angol-amerikai uralkodó körök segítségében reménykedtek. A reakció vezetöi az új körülményeknek megfelelöen siettek átcsoportosítani eröiket. Az augusztus közepén megalakult "Hegyi liga" és "Shkodera liga" nevü szervezetek azt tüzték ki céljukul, hogy közösen "megszüntetik a kommunista veszélyt". Ebben az angol-amerikai szuronyok segítségére számítottak. A reakciósoknak azonban semmiféle mesterkedéssel sem sikerült feltartóztatniuk a nemzeti mozgalom diadalmas elöretörését. Augusztus utolsó napjaiban, amikor a szovjet csapatok Bukaresthez közeledtek, már majdnem egész Dél-Albánia és az ország közepének egy része is szabad volt. A megszállók körül voltak zárva a nagyobb városokban. A német helyörségek azonban még a nagy helységekben sem maradhattak meg hosszabb ideig, mivel a fasiszta csapatok hadászati helyzete a Balkánon a Vörös Hadsereg támadása folytán erösen rosszabbodott. A német hadosztályok szeptember végén megkezdték a kivonulást a Balkán déli részéröl. Októberben a belgrádi hadmüvelet miatt meggyorsult a visszavonulásuk. Az Albániában tartózkodó három fasiszta hadosztály azonban lassan, szívós halogató harcok közepette vonult vissza észak felé, hogy ezzel biztosítsa a Görögországból visszavonuló csapatok nyugati szárnyát. Az Albán Nemzeti Felszabadító Hadsereg a Vörös Hadsereg nagy balkáni sikereit kihasználva egymás után szabadította fel az ország városait. Szeptember 12-én elfoglalta Beratot, szeptember 18-án Gjirokastert, október 16-án Vlonet, október 24-én pedig Korcet. A "Balli Kombetar" és a "Legalitei" nevü reakciós szervezetek felbomlása meggyorsult. A nemzeti felszabadító mozgalom egyre nagyobb lendületet vett. A néptömegek fokozódó politikai aktivitása közepette október 20-án Beratban összeült az Antifasiszta Nemzeti Felszabadító Tanács, s fontos határozatokat hozott a népi demokratikus hatalom további szervezéséröl. A tanács az Antifasiszta Nemzeti Felszabadító Bizottságot ideiglenes demokratikus kormánnyá alakította, a helyi nemzeti tanácsokat államhatalmi szerveknek nyilvánította, és megállapította feladataikat. Elfogadta "A polgár jogainak deklarációját", amely kinyilvánította a szólás-, sajtó-, és gyülekezési szabadságot, a polgárok egyenlöségét. Az Ideiglenes Kormány közzétette programját. Megjelölte a közeli jövö fö céljait: az ország felszabadítását, és kifejtette a kormány belés külpolitikájának elveit a háború utáni idöre. Az albán hazafiak jóváhagyták az ideiglenes demokratikus kormány megalakulását, valamint a kormány programját, és még nagyobb hévvel harcoltak a hódítók ellen. A Nemzeti Felszabadító Hadseregnek ebben az idöben már 70 ezer harcosa volt. Az Ideiglenes Kormány kiadta a parancsot a föváros felszabadítására. Október 29-én körülzárták Tiranát. A városért vívott, 19 napig tartó harcban az ellenség elvesztette eröinek nagy részét. A népi csapatok november 17-ére megtisztították Tiranát a megszállóktól. Az albán föváros felszabadítása után a harctevékenység központja északra tevödött át, a német fasiszta csapatok ide vonultak vissza. November 29-én az albán hadsereg harcosai kiverték a megszállókat Észak-Albánia központjából, Shkoderból. A fasiszta csapatok maradványai átlépték Albánia északi határát, és visszavonultak Jugoszláviába. Véget ért az ország hosszú ideig tartó megszállása. Albánia végleges felszabadulásának napját, november 29-ét, nemzeti ünneppé nyilvánították. Az albán nép valóban hösi harcot vívott az idegen hódítók és a belsö reakció ellen. A megszállók óriási kárt okoztak az országnak. A földdel tették egyenlövé a városok és falvak 35 százalékát, tönkretették a mezögazdaságot, a bányák, erömüvek és hidak többségét, felrobbantottak vagy felgyújtottak minden kikötöt. Albánia 28 ezer fia és lánya áldozta életét hazája felszabadulásáért, és 13 ezren váltak rokkanttá. A szabadságszeretö albán nép azonban a súlyos áldozatok ellenére egy pillanatra sem hagyta abba a harcot az idegen hódítók ellen. Az albán dolgozók jól tudták, hogy saját erejükböl nem tudták volna elüzni a megszállókat az országból. "A Vörös Hadsereget hangsúlyozta az Antifasiszta Nemzeti Felszabadító Tanács határozata a fö erönek tartjuk, amely szétzúzta az emberiség esküdt ellenségét, söt mi több, számunkra ez a hadsereg az antifasiszta szabadságharc jelképe, jogaink legnagyobb biztosítéka. Ezért hálásak vagyunk a Szovjetuniónak, és népünk sohasem fogja elfelejteni a bennünket a katasztrófától megmentö Vörös Hadsereg nagy segítségét és hösi harcát." 5. A német fasiszta csapatok kényszerü visszavonulása Görögországból, és az ország angol megszállása A görög hazafiak négy éven át harcoltak a megszállók ellen. A fasiszták kegyetlen terrorja, a belsö reakció árulása, az angol ügynökök aknamunkája ellenére az ország nemzeti felszabadító mozgalma hatalmasan fellendült. Méreteit megítélhetjük a következö adatokból. A Népi Felszabadító Hadsereg (ELASZ) csapatai Sarafis tábornok, föparancsnok szerint 1944. májustól októberig eredményesen vívtak meg a hódítók ellen számos hadmüveletet és harcot, amelyek közül 327 jelentös volt. A görög nép ezzel egy idöben harcolt a belsö reakciós erök ellen is az ország széles körü demokratikus átalakításáért. Ebben nagy sikereket ért el. A Görög Kommunista Párt sokéves munkájának eredményeként létrejött a munkás-paraszt szövetség a munkásosztály vezetésével. E szövetség köré tömörültek a lakosság középrétegei és a burzsoázia egy része is. A munkásosztály vezetö szerepe az antifasiszta antiimperialista harcban elösegítette, hogy a nemzeti felszabadító mozgalom népi demokratikus forradalomba nöjön át. A felszabadult területen megsemmisült a régi reakciós rendszer. Mindenütt létrejöttek az új, népi hatalom szervei: a népi tanácsok, a népi milícia és a népbíróságok. A Nemzeti Felszabadítási Front (EAM) 1944 márciusában megalakította a Nemzeti Felszabadítás Politikai Bizottságát (PEEA), s azt felruházta az ideiglenes demokratikus kormány jogaival. Áprilisban a bizottság megválasztotta képviselöit a nemzeti tanácsba, a legföbb törvényhozó szervbe. Ezzel még a megszállók végleges kiüzése elött lerakták a népi demokratikus rendszer alapját. Amint a Vörös Hadsereg elérte a Balkán-félszigetet, a görög nép hösi harca tovább fokozódott, és 1944. október végéig az országnak csaknem az egész szárazföldi területe felszabadult. A görög hazafiak drágán fizették meg ezt a gyözelmet. Nagy emberés anyagi veszteségeik voltak. Nem teljes adatok szerint a fasiszta megszállók és a görög quislingek négy év alatt 70 ezer embert kivégeztek, 105 ezret pedig kemencékben égettek el, illetve kényszermunkára hurcoltak. Az Olaszország elleni háború alatt és az azt követö harcokban az ELASZ 85 ezer embert vesztett. Az egész háború folyamán 520 ezer görög hazafi, a lakosság hét százaléka pusztult el. Teljesen megsemmisült 193 ezer, súlyosan megrongálódott 215 ezer lakás. Hellász sok százezer fia és lánya harcolt, és áldozta életét azért, hogy agresszor csizmája soha többé ne taposhassa hazája földjét, hogy a nép a szabad, független és demokratikus Görögország gazdája legyen. Az ország legjobbjainak ez az álma már közel volt a megvalósuláshoz. A hitleristák kiüzése után az EAM lett az ország tényleges ura. A Nemzeti Felszabadítási Frontnak több mint egymillió, az ifjúsági szervezetnek (EPON) pedig több mint 400 ezer tagja volt. A Görög Népi Felszabadító Hadseregben mintegy 125 ezer ember szolgált. A kommunista pártnak, a görög nép harca szervezöjének és vezetöjének ebben az idöben 400 ezer tagja volt. Úgy látszott már, hogy biztos a nép gyözelme. Ez azonban nem következett be. Amikor a Vörös Hadseregnek a délnyugati hadszíntéren mért hatalmas csapásai hatására a német csapatok megkezdték Görögország kiürítését, az országot nyomban megszállták az angol imperialisták csapatai. 1944-1945-ben az egész világ demokratikus sajtója leleplezte az angol, majd utána az amerikai vezetö körök reakciós, imperialista politikáját a görög néppel szemben. Ám a nyugati szövetségesek azt állították, hogy az angol csapatok csak azért szálltak partra Görögországban, hogy segítsenek a népnek elkergetni a német megszállókat, s megteremteni a békét és a demokráciát. Ez azonban átlátszó hazugság volt. Az intervenciósoknak a valóságban az volt a céljuk, hogy megakadályozzák a népi demokratikus erök gyözelmét és az új társadalmi és államrend megteremtését. Arra törekedtek, hogy Görögországot ismét a közelés közép-keleti, valamint a balkáni angol uralom támaszpontjává változtassák. Churchill háború utáni emlékirataiban cinikus nyíltsággal emlékezik meg Anglia akkori görögországi imperialista intrikáiról. 1944. augusztus 6-án azt írta külügyminiszterének, Edennek, hogy "az EAM müködése egyenesen türhetetlen". Ugyanezen a napon utasította a vezérkari fönököt, készítsen elö 10-12 ezer embert harckocsikkal, lövegekkel és páncélgépkocsikkal, azzal a céllal, hogy körülbelül egy hónap múlva partra szálljanak Athénban, és elfoglalják a görög föváros körzetét. Churchill augusztus 16-i, Edenhez intézett levelében kifejti a görögországi hadmüvelet elgondolását: "Amint 1500 angol ejtöernyös hídföt vesz birtokba (Athénais [Athén] körzetében a szerk.), a görög kormány nyomban megérkezik, és néhány óra múlva már müködnie is kell Athénben . . . Az ejtöernyösök Athén környékére teljesen meglepetésszerüen érkezhetnek meg, mielött még az EAM bármilyen lépést is tehetne a föváros elfoglalására. Az angol kormány az Egyesült Államok kormányával egyetértésben járt el. Churchill Roosevelthez intézett augusztus 17-i üzenetében ezt írta: "A Görögországgal kapcsolatos politikát illetöen mindig teljes összhang volt köztünk . . . A háborús kormány és a külügyminiszter igen aggódik amiatt, hogy mi fog történni Athénben és magában Görögországban, amikor a németek csödbe jutnak, vagy amikor hadosztályaik megkísérlik elhagyni az országot . . . Nagyon valószínü, hogy az EAM és a kommunista szélsöségesek megkísérlik a város elfoglalását . . ." Majd így folytatta: ". . . Elökészületeket kell tennünk a szövetségesek földközi-tengeri vezérkara útján, hogy 10 ezer föt meg nem haladó angol erök álljanak készenlétben, amelyeket az erre alkalmas pillanatban útnak lehet indítani . . . a fövárosba." Augusztus 26-án, amikor teljes erövel dúlt a iasi-kisinyovi hadmüvelet, Roosevelt ezt válaszolta Churchillnek: "Nincs ellenvetésem, hogy megkezdje az elökészületeket megfelelö angol erök készenlétbe helyezésére, hogy fenntartsák a rendet Görögországban, ha a német csapatok majd kivonulnak onnan." Teljesen világos tehát, hogy az angolok 1944 augusztusában, még a iasi-kisinyovi hadmüvelet elött megkezdték Görögország megszállásának közvetlen elökészítését. A hadmüvelet megkezdését illetöen az angol kormány az amerikai kormánnyal teljes egyetértésben járt el. A szovjet csapatok heves támadása, és az a tény, hogy elérték Bukarest környékét, arra indította az angol kormányt, hogy meggyorsítsa Görögország megszállását. Churchill augusztus 29-én ezt írta : "Mindennél fontosabb, hogy a csapás úgy érkezzék, mind a derült égböl a villám, mindenféle elözetes válság nélkül. Ez a legjobb eszköz az EAM lépéseinek megakadályozására." Az angol parancsnokság úgy tervezte, hogy az Athén környéki "Manna" fedönevü deszant-hadmüveletet szeptember 11-én kezdi meg. A német parancsnokság azonban halogatta Athén kiürítését, mivel elöször a Peloponnészoszfélszigetröl vonta ki csapatait. Ezért az angolok módosították tervüket, és elhatározták, hogy a deszanthadmüveletet nem Athén környékén, hanem a Peloponnészosz északi részén hajtják végre. Hitler október 3-án elrendelte Görögország, Dél-Albánia és Dél-Macedónia kiürítését. Az angol csapatok (egy ejtöernyös és egy páncélosdandár) partraszállása október 4-re virradó éjjel kezdödött meg Patrai város körzetében, és minden akadály nélkül haladt. Itt már nem voltak hitlerista csapatok. Lényegében az egész félsziget a Görög Népi Felszabadító Hadsereg kezén volt. Az angol deszantosztagok a visszavonuló német csapatok nyomában elérték és elfoglalták Korinthoszt. Rallis quislingista kormányának örzászlóaljai letették a fegyvert. Az angol parancsnokság október 12-én értesült róla, hogy Athént kiürítették a német csapatok. Másnap az Athéntól 10-12 kilométerre levö repülötéren angol ejtöernyösök szálltak le. A német parancsnokságot nyugtalanították a Vörös Hadsereg Belgrád környéki sikerei, ezért egész októberben folytatta csapatainak kivonását Görögországból. A hitleristák november 1-én kivonultak Thesszalonikéböl. Az angolok azonnal elfoglalták ezt a hadászati szempontból fontos várost és a kikötöt. Néhány nappal korábban angol deszantosztagok megkezdték a partraszállást az Égei-tenger legfontosabb szigetein. November 10-11-én a Jugoszláviába visszavonuló utolsó német csapatok is átlépték Görögország északi határát. Az angol csapatok nyomában Görögországba érkezett Papandreu királyi emigráns kormánya. Az intervenciósok megteremtették a feltételeket ahhoz, hogy az országban súlyos, véres háború robbanjon ki. Jóllehet az angol csapatok elfoglalták egyetlen puskalövés nélkül Görögország hadászati szempontból fontos részeit, Athént és Thesszalonikét, az ország többi része teljesen a Nemzeti Felszabadítási Front ellenörzése alatt állt. Az angol imperialisták elhatározták, hogy leszámolnak az EAM-mal. Churchill Edenhez intézett 1944. november 7-i levelében megállapította: "Biztosan várom az EAM-mal való összeütközést, és nem szabad kitérnünk elöle . . ." De nem csupán "várta az összeütközést", hanem ki is provokálta, Papandreu miniszterelnök Scobie tábornoknak, a görögországi angol megszálló csapatok parancsnokának segítségével rendörterrort léptetett életbe az országban. Elrendelte, hogy az ELASZ-osztagokat, vagyis azokat az eröket, amelyek éveken át hösi harcot vívtak a megszállók ellen, le kell fegyverezni. A népellenes eljárás elleni tiltakozásul az a hat miniszter az EAM, a PEEA és a kommunista párt képviselöi -, akik Papandreu szeptemberben megalakult kormányának a libanoni (beyrouthi) konferencia határozata alapján tagja lett, december 2-án lemondott. Ugyanezen a napon Scobie tábornok akit Churchill már november 15-én utasított, hogy "készítsen elö ellenhadmüveletet" a nemzeti felszabadító mozgalom leverésére megparancsolta, hogy Papandreu rendeletét azonnal, vita nélkül végre kell hajtani. A kormány elhatározása és az angol parancsnokság cselekedetei felháborították a föváros lakosságát, és tiltakozása jeléül 1944. december hó 3-án nagy tüntetést rendezett. A tüntetésben 500 ezer ember vett részt. A rendörség és az intervenciós csapatok tüzet nyitottak a tüntetökre. A következö napon az angol csapatok a monarchista osztagokkal és a rendörséggel együtt megindították a támadást az Athénben tartózkodó kisszámú ELASZ-osztag ellen. Véres harcokra került sor. Angol repülögépek barbárul bombázták és hajóágyúk is lötték a fövárost, 6000 ember meghalt, és sok épület tönkrement. Az események után kilenc évvel Churchill emlékirataiban közli azt a táviratot, amelyet 1944. december 5-én Scobie tábornoknak küldött. Ez így hangzik: ". . . Járjon el habozás nélkül, mintha legyözött városban lenne, ahol a lakosok fellázadtak . . . Tartanunk kell Athént, és biztosítanunk ottani uralmunkat". Amikor ezt a cinikus hangú táviratot idézi, elismeri: "Arthur Balfour nevezetes táviratára gondoltam, aki a múlt század nyolcvanas éveiben ezt táviratozta az írországi angol hatóságoknak: Habozás nélkül löjenek®." Churchill leírja, hogy ez a mondat: "habozás nélkül löjenek", a múlt visszhangjaként csengett fülében, és cselekvésre bírta. Az angol megszállók így, "habozás nélküli lövéssel" kezdtek háborút a görögországi demokratikus erök ellen. De még ilyen körülmények között is az ország tényleges gazdája az EAM és hadserege volt. Alexander tábornok abban az idöben a következö jelentést küldte Athénböl Churchillnek: "Az angol csapatok lényegében ostrom alatt állnak a város központjában". Erre válaszként Alexander felhatalmazást kapott, hogy "minden katonai intézkedést megtehet, amit szükségesnek lát". Az angol vezetö körök, akik bünös, hódító háborút robbantottak ki a szabadságszeretö görög nép ellen, mindent elkövettek a demokráciaellenes erök gyözelme érdekében. Az Egyesült Államok kormánya félt a közvélemény ítéletétöl, s nem szánta rá magát, hogy nyíltan csatlakozzék az intervencióhoz. Az Egyesült Államok neves politikusai, Roosevelt, Hopkins (az elnök tanácsadója) Forrestal, haditengerészeti miniszter és mások azonban nem titkolták, hogy helyeslik az angolok eljárását. Roosevelt 1944. december 13-án ezt írta Churchillnek: "Azok a tragikus nehézségek, amelyekbe önök Görögországban ütköztek, engem ugyanolyan erösen nyugtalanítanak, mint önöket . . . Úgy vélem, hogy ebben a dologban az én szerepem a hü barát és szövetséges szerepe, akit az az óhaj hat át, hogy ilyen körülmények között bármiféle segítséget megadjon." Közben Görögországban egyre dúlt a harc. A helyzetet az országban továbbra is az EAM és csapatai uralták. Alexander, a szövetségesek földközi-tengeri csapatainak föparancsnoka 1944. december 21-én azt jelentette az angol kormánynak, hogy csapatai elegendöek Athén és Peiraieusz környékének megtisztításához, de ahhoz nem, hogy leszámoljon a népi Görögország eröivel. "Nem vagyunk elég erösek ahhoz írta -, hogy ennél tovább menjünk, és hadmüveletet hajtsunk végre a kontinentális Görögországban." Ezután emlékeztetett arra, hogy a németeknek 11 megszálló hadosztályuk volt Görögországban, s ennek ellenére sem tudták biztosítani a zavartalan közlekedést, majd így folytatta: ". . . Kétlem hogy velünk kevesebb erö és elszántság fog szembeállni, mint a németekkel . . . Véleményem szerint a görög problémát katonai intézkedésekkel nem lehet megoldani. A választ politikai téren kell keresni". A nép felháborodása és erélyes szembeszállása a megszállókkal azt eredményezte, hogy Papandreu kormánya 1945. januárjában lemondott. Plasztirasz tábornok új kormánya az angol uralkodó körök közvetítésével és tanácsára február 12-én Varkiszban (Athén közelében) megegyezett az EAM-mal. Kimondták a demokratikus szabadságjogok életbeléptetését, a hadiállapot megszüntetését, a politikai elítéltek amnesztiáját, valamint az államgépezet, különösen a rendörség megtisztítását a németbarát elemektöl. Az egyezmény azt is elöírta: népszavazást kell tartani, hogy a nép szabadon dönthessen az államberendezésröl, majd általános választásokat kell kiírni: a fegyveres alakulatokat le kell szerelni, és új hadsereget kell szervezni. Ilyen feltételek mellett a Nemzeti Felszabadítási Front vezetösége hozzájárult az ELASZ lefegyverzéséhez. Az intervenciósok és a görög reakció, mivel fegyveres erövel nem tudta letörni a nép ellenállását, csaláshoz folyamodott: békés megegyezéssel szerelte le a népet. Az ELASZ-csapatok februárban befejezett önkéntes feloszlatása után Plasztirasz kormánya angol gazdái utasítására nemcsak hogy egyetlen vállalt kötelezettségét sem teljesítette, hanem féktelen politikai terrort léptetett életbe a kommunisták és híveik ellen. Amikor 1945 áprilisában Vulgarisz monarcho-fasiszta kormánya került uralomra, a terror csak fokozódott. Görögországban testvérháború kezdödött. Ez hosszú ideig tartott, és a népi demokratikus erök vereségével végzödött. Mi a fö oka annak, hogy a görög nép, amely négy éven át hösiesen küzdött a fasiszta hódítók ellen, és felszabadította hazáját, nem élvezhette gyözelme gyümölcseit, és nem vehette kezébe saját sorsának irányítását? A fö ok az angol intervenció. Az angol imperialisták minden eszközzel igyekeztek megörizni befolyásukat ezen a hadászatilag fontos területen, ezért a német fasiszta megszállók nyomdokaiba léptek, bünös harcot indítottak a görög nép ellen, polgárháborút kényszerítettek rá, amely sok százezer ember életébe került. A Görög Kommunista Párt 1961. augusztusi kongresszusa az akkori eseményeket értékelve határozatában a következöket állapította meg: "Az angol imperialisták 1944. decemberi , és késöbb az amerikai imperialisták beavatkozása csapást mért a nemzeti ellenállás eröire, a görög társadalom legreakciósabb eröit juttatta hatalomra, és ezzel félbeszakította az ország normális demokratikus fejlödését, helyreállította a monarchiát, és a nép akarata ellenére antidemokratikus, rendöri rendszert léptetett életbe, amely örködik az imperialisták és a helyi oligarchia érdekei felett." Az angol imperialisták hódító céljainak elérését és a reakciós rendszer helyreállítását megkönnyítették azok a hibák, amelyeket 1943-1944-ben az EAM és a Görög Kommunista Párt vezetösége elkövetett. A GKP fennállásának 40. évfordulója alkalmából kiadott tézisek felfedik ezeket a hibákat, s megállapítják, hogy az 1943. júliusában aláírt egyezmény, amely a Görög Népi Felszabadító Hadsereget a közép-keleti parancsnokságnak rendelte alá, erösen csorbította az ELASZ önállóságát. A tézisek a továbbiakban hangsúlyozzák, hogy a libanoni egyezmény megkötésével "a GKP megengedhetetlen engedményeket tett, ezek nem feleltek meg a görögországi harcoló felek eröviszonyainak." Valóban, abban az idöben a nép többsége az EAM és a PEEA oldalán állt, és jelentös fegyveres erökkel rendelkezett. A felszabadult területeken a nép gyakorolta a hatalmat. Az emigráns kormány az uralkodó osztályok, vagyis a lakosság jelentéktelen kisebbségének érdekeit képviselte, és nem voltak számottevö fegyveres eröi. Az 1944. szeptemberében Olaszországban kötött casertai egyezmény "a libanoni hiba folytatása és elmélyítése volt". Az egyezmény értelmében a Görög Népi Felszabadító Hadsereg Scobie angol tábornok parancsnoksága alá került, és azt a parancsot kapta, hogy ne szállja meg a nagyvárosokat és a fontos vidékeket: Attikát, Középés Kelet-Macedóniát, Epeiroszt stb. Ezzel voltaképpen az ország legfontosabb területeit a reakciós szervezetek kezére adták. Még megengedhetetlenebb volt a varkiszi egyezmény, különösen az a része, amely elöírta az ELASZ leszerelését. ". . . Ha nem lettek volna ezek a súlyos hibák állapítják meg a GKP Központi Bizottságának tézisei -, akkor az EAM hösi harca nemcsak felszabadította volna az országot a hitleri fasizmus igája alól, hanem meg is mentette volna mindenfajta idegen imperialista függöségtöl, megnyitotta volna az utat Görögország demokratikus újjászületése elött." A szovjet kormány nemzetközi konferenciákon több ízben is szóvá tette a görögországi helyzetet. 1945 júniusában a potsdami konferencián beterjesztett javaslatában azt ajánlotta Görögország régensének, hogy a varkiszi egyezménynek megfelelöen alakítson demokratikus kormányt. A kérdés a külügyminiszterek tanácsa londoni ( 1945. szeptember) és moszkvai (1945. december) ülésszakának napirendjén is szerepelt. A szovjet kormány 1946 februárjában követelte, hogy vonják ki a brit csapatokat Görögországból, s az 1946. öszi párizsi békekonferencián is felvetette, hogy Görögországban türhetetlen az angol csapatok jelenléte, mert segítségükkel a reakció felülkerekedett a demokratikus erökön. A Szovjetunió késöbb is nemegyszer hallatta hangját nemzetközi fórumokon a görögországi megszállás ellen, a sokat szenvedett ország demokratikus eröinek üldözése és az ellenük életbe léptetett terror ellen. A kezdödö "hideg háború" körülményei közepette azonban nem sikerült változtatni a görögországi helyzeten. Az 1944 végén és 1945 elején Jugoszláviában, Albániában és Görögországban lejátszódott katonaipolitikai eseményeknek óriási jelentöségük volt, és fontos nemzetközi következményekkel jártak. A Balkán félsziget három állama megszabadult a német fasiszta rabságtól, mégpedig elsösorban a Vörös Hadsereg délkelet-európai támadása folytán. A belsö osztály-eröviszonyok szempontjából ezekben az országokban a kommunista párt vezette nemzeti felszabadító mozgalom gyözelme eldölt már a német fasiszta hódítók elleni harcban. Jugoszlávia, Albánia és Görögország népei azonban mivel nem volt elegendö erejük, hogy teljes gyözelmet arassanak a hitlerista megszállók felett számítottak az antifasiszta koalíció államainak, elsösorban a Szovjetuniónak a segítségére. Bár a jugoszláv nép éveken át hösiesen harcolt, és a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg ért is el sikereket, 1944 közepén Jugoszlávia területének jelentös része, minden fontosabb városa és vasútvonala még a megszállók kezén volt. Az ország keleti vidékének végleges felszabadítása csak akkor kezdödött meg, amikor ott és Magyarországon a Vörös Hadsereg megkezdte harctevékenységét. Egész Jugoszlávia teljes megtisztítása csak azután vált lehetségessé, hogy a szovjet csapatok Magyarországon szétzúzták a "Dél" hadseregcsoportot és elérték Bécs körzetét, vagyis mélyen a hátába kerültek a "F" hadseregcsoportnak, amely még kezében tartotta a kulcspozíciókat Horvátországban és Szlovéniában. Mind a Jugoszláv Kommunista Párt, mind pedig az ország tekintélyesebb vezetöi a háború alatt és a következö években is nemegyszer kijelentették, hogy a Vörös Hadsereg fontos és döntö szerepet játszott Jugoszlávia felszabadításában. A Borba, a JKP Központi Bizottságának lapja, 1945. február 23-i számában ezt írta: "Szilárd meggyözödésünk, hogy a Vörös Hadsereg részvétele a fasizmus elleni háborúban az alapvetö feltétel volt, amely lehetövé tette, hogy nemzeti felszabadulásunkért harcoljunk. A Vörös Hadsereg részvétele a Németország és Olaszország elleni harcban volt az elöfeltétele a mi népi felkelésünknek. Nélküle nem tudjuk elképzelni partizánháborúnkat. A Szovjetuniónak és Vörös Hadseregének a fasiszta elnyomók elleni harca nélkül felkelésünk már eleve vereségre lett volna ítélve." Tito 1947. május 9-én a szovjet nép és hadsereg érdemeit méltatva ezeket mondta: "Nagy és felbecsülhetetlen a dicsö szovjet hadseregnek és a Szovjetunió népeinek érdeme. Példátlan áldozataikkal biztosították és kivívták a gyözelmet a fasiszta hódítók felett, és ezzel megmentették a kis népeket a fasiszta rabságból, az emberiséget pedig a középkori sötétségtöl". Koca Popovic tábornok 1947ben hangsúlyozta: "Népeink igen jól tudják és értik, hogy a Szovjetunió nélkül, a Vörös Hadsereg nélkül felszabadító harcunk nem végzödhetett volna eredménnyel . . . mert a háború fö terhét a Szovjetunió viselte, mert a Vörös Hadsereg gyözte le a fasiszta Németországot, és minden más erö csak másodrangú és kisegítö volt, és csakis a Vörös Hadsereg gyözelmei révén érhetett el sikereket". Görögországból és Albániából a megszállók csak azután vonultak ki, miután a szovjet csapatok közvetlenül veszélyeztették közlekedési útjaikat. A jugoszláv, albán és a görög nép minden erejét megfeszítve harcolt, de önállóan, külsö segítség nélkül nem tudták volna kivívni felszabadulásukat. A fasiszta hódítók elleni harc az európai országokban a tökés rend elleni forradalmi mozgalommal párosult. Ilyen körülmények között az uralkodó osztályok mindenre készek voltak, csakhogy megörizzék kiváltságaikat. Ha kellett, szövetségre léptek a fasiszta Németországgal, vagy igénybe vették az amerikai és angol uralkodó körök fegyveres támogatását. A nemzet érdekeit eláruló reakciós burzsoázia és földesurak magatartása kihívta a nép haragját. A délkelet-európai országokban a forradalmi mozgalom számára rendkívül kedvezö helyzet alakult ki. A háború alatt a burzsoázia és a földesurak elvesztették fegyveres eröiket, amelyekre támaszkodva fenntartották uralmukat. Az antifasiszta erök viszont a megszállók elleni harc közben létrehozták a népi demokratikus hatalmi szervek magvait. Jugoszláviában, Albániában és Görögországban létrejöttek és a harcban megedzödtek a népi felszabadító hadseregek. A Szovjetunió fegyveres eröi felszabadító küldetésük során nem szándékoztak valamilyen társadalmi és állami rendszert eröszakkal rákényszeríteni az európai népekre. Ez ellenkezik Marx-Engels-Lenin tanításával, ellenkezik a szovjet állam külpolitikájának elveivel, mert a szovjet állam úgy véli, és mindig is úgy vélte, hogy a forradalmat nem lehet szuronyokkal terjeszteni. De teljesen nyilvánvaló, hogy a szocialista állam hadseregének bevonulása egyik vagy másik országba feltétlenül kedvezö feltételeket teremtett ahhoz, hogy szabadon kibontakozzék az osztályharc, hogy a belsö forradalmi erök új, igazságosabb társadalmi rendet teremtsenek, felszabadítsák a dolgozó tömegeket nemcsak az idegen, hanem a társadalmi elnyomás alól is. Ezzel homlokegyenest ellenkezett az Egyesült Államok és Anglia vezetö köreinek politikai irányvonala. Ezek arra igyekeztek felhasználni hadseregüket, hogy a fasiszta csapatok kiüzése után a korábban megszállt országokban reakciós politikai rendszert léptessenek életbe. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni a franciaországi és olaszországi politikai eseményeket. A háború alatt ezekben az országokban hatalmas forradalmi, nemzeti felszabadító mozgalom bontakozott ki, s az ottani kommunista pártok jóval nagyobbak és erösebbek voltak, és jobban megedzödtek a forradalmi harcokban, mint sok középés délkelet-európai ország kommunista pártja. Ám a francia és az olasz nép forradalmi harca nem juttathatta hatalomra a munkásosztályt és szövetségeseit, mert ezekbe az országokba nem a szocialista állam, hanem a tökésországok hadseregei vonultak be. Ugyanez történt Görögországban is.


Találat: 2635


Felhasználási feltételek