JAPÁN

Japán

Japán nevének eredete: Marco Polo Dzsipangujának eltorzított alakja. Japán egy hosszú szigetvonulat része. A 3 fősziget mindig is "japán" volt: Honsú (Fősziget), Kjúsú (Kilenc Tartomány) és Shikoku (Négy Tartomány). Japán mindig fennhatósága alá tartozónak tekintette Hokkaidót (Északi-tengeri Út) is. A földrajzi körülmények az utóbbi 20 ezer évben természetes módon szigetelték el őket Kelet-Ázsiától. A szigetek adta védettség biztonságérzetet nyújtott. Sok természeti és társadalmi tényező vett részt a japán életforma kialakításában:

a helyi animista vallás, a s 515h74f íntó, amely a föld és az ország szeretetét foglalja magában

a buddhista filozófiát jellemző tolerancia, a világ nyers realitásai előli menekülés

a konfuciánus harmóniaeszme

a törzsi szellem, amely szerint az, ami jó a csoportnak, jó az egyénnek is

a hierarchiának az a rendszere, amely mindenkinek kijelölte a helyét a társadalom ranglétráján^[1]

Őskor:

A fosszilis maradványok, a kontinentális eredetű növények fennmaradása és a geológiai kutatás eredményei kétséget kizáróan tanúsítják, hogy Japán több időszakban is az ázsiai földtömeg része volt. Az ember megérkezése ezeknek a "földhíd"-korszakoknak csak a legutolsójára, a késő pleisztocénre tehető. Bizonyos általános hagyományok az egész országban megfigyelhetők: pl. nagy pattintott kőpengék voltak használatban a legtöbb helyen. A lakosság több természeti erőforrást használt ki, tovább maradt egy helyen, tökéletesítette az eszközöket, és olyan formájúra tervezte őket, hogy alkalmasabbak legyenek az eredményes vadászatra, az étel elkészítésére, a ruházat előállítására és egyéb szükségletek kielégítésére.

Kb. 12 ezer évvel ezelőtt a világszerte jelentkező melegedési folyamatot Japánban a vulkanikus tevékenység csökkenése kísérte. Ez a szakasz a Dzsómon-kor (vagy Jómon-kor) néven vált ismertté, a rendkívül elterjedt zsinórdíszítésű agyagedények után.

Ennek a kornak a szakaszai:

1. Ősi Dzsómon-kor (i.e. 11 000 - i.e. 7500): egyszerű agyagedények készítése.
2. Legkorábbi- és Korai Dzsómon-kor (i.e. 7500 - i.e. 5500, ill. i.e. 5500 - i.e. 3500): gömb formájú cserépedény használata széles körben. Agyagpalából és homokkőből készült baltaszerű eszközök használata. A Korai Dzsómon-korban kezdték el a lapos fenekű edények készítését. Jelentős a tengerparti halászat és a tengeri ételek gyűjtögetése. Az emberek szétszórt veremházakban laktak.
3. Középső Dzsómon-kor (i.e. 3500 - i.e. 2500): e korszak elején a táplálkozás kibővült: diót, makkot és gesztenyét is ettek. Egyéb ételfélék: liliomhagymák, jam, kakasmandikó, gombák, gyökerek és vadszőlő. Valamint az állatállomány is megnövekedett. Veremházcsoportokban éltek és kidolgozottabb anyagedényeket használtak. Ugrásszerűen megnövekedett az őrlő-, ásó- és favágó szerszámok száma. Szimbolikus és mágikus díszítőelemek. A vadászathoz csapdákat, íjat és nyilakat használtak.
4. Késői Dzsómon-kor (i.e. 2500 - i.e. 1500): kagylószeméthalmok felhalmozása. Horgok, nehezékek, zsinórok, hálók és szigonyok használata a halászat során. Kenut pedig fatörzsből vájtak. Négyszöglet alapú házak. A gyékény használata igen ismert volt. Vékony falú, finomabb formájú funkcionális vázák elterjedése (zsinórdíszítéssel). Rituális kellékek: kőfalloszok, faragott kőtárgyak, agyaglapok és agyagszobrocskák. Tartalmas közösségi rítusok tartása.
5. Legkésőbbi Dzsómon-kor (i.e. 1500 - i.e. 300): megnőtt a rítusok szerepe. Több a faragott fatárgy, csont- és szarudísz, fülbevaló, fallikus szimbólum és csiszolt kőbalta. Jelentős népességváltozások lezajlása, elsősorban népességcsökkenés. ^[2]

Ókor:

Japán területén az ókorban (i.e. III. században) alakult ki erős, egységes politikai hatalom, nemzetségi állam. Ebből fejlődött ki a (i.sz.) VI. században a császárság. A VII. században nevezte el Japánt akkori uralkodója Nihonnak (Ország, ahol a Nap felkel vagy a Felkelő Nap Országa). Ezzel párhuzamosan lett használatos a Nippon elnevezés (Ország a Nap alatt).

Japán ősidők óta kapcsolatban állt a kontinenssel, főleg a koreai királyságokkal és Kínával. Pl. a rizskultúra, a fémeszközök már az i.e. III-II. században eljutnak Japánba. Követek jönnek-mennek főleg Kínába és Koreába. Gyakoriak a háborús konfliktusok, főleg a japán támadások Korea ellen. A kulturális és gazdasági kapcsolatok viszont nagyon jelentősek. Kínától átveszik a ma is ismert írást. Kínán és Koreán keresztül megjelenik a konfucianizmus, a buddhizmus. Átveszik a papír, az "indiai" tinta, a könyvnyomtatás, a hídépítés és a pagodaépítés technikáját. A különböző technikák japán átvétele különösen a kínai birodalom virágzását produkáló Tang-korban (VII-X. század) volt erős.

Az ókorban alakult ki a "háztartás", az "ie", a japán család intézménye. Ez lényegesen különbözik más délkelet-ázsiai népek család-fogalmától. Családon vérségi köteléket szokás érteni, ezzel szemben a japán társadalom a családon az egy háztartásban élőket értette, s ebbe beletartoztak a háztartásban élő szolgák is, de családon kívülre került, pl. a férjhez ment lány, aki elhagyta a háztartást. A háztartás feje teljhatalmú ura volt a családnak, mindenki "teljes" alárendeltségben tartozott engedelmeskedni. Igaz, felelőssége is teljes volt, a családfő tartozott adót fizetni, felelt a háztartás tagjai által elkövetett bűnökért és hibákért.

A szélesebb keret a faluközösség (mura) volt, amelybe a falu háztartásai tartoztak bele. Ez a közösség ugyancsak sorsközösség. Sok tekintetben a háztartások egymástól kölcsönösen függtek, egymásra voltak utalva, mint pl. teraszos rizsföldjeik öntözésében, a vízellátásban. Aki a családból kilépett, a család számára, aki a falut elhagyta, a falu számára idegenné vált. Ez az ókori társadalmi felfogás a későbbiekben is fennmaradt és nemzeti méretekben is érvényesítették. ^[3]

Jajoi- (Yayoi-) kor:

1. Korai Jajoi-kor (i.e. 300 - i.e. 100): nemesített rizst kezdenek termelni, valamint némi árpát is. Bevezetik a bronz és a vas használatát.
2. Középső Jajoi-kor (i.e. 100 - i.sz. 100): Wa Nu országának királya arany pecsétnyomót kap. A rizstermelés feljebb húzódott a magasabb völgyekbe. A lakóterületek pedig fölöttük, a domboldalakon alakultak ki. A rizsen kívül borsót, szójababot, vörös babot, disznóbabot és kölest is termesztettek.
3. Késői Jajoi-kor (i.sz. 100 - i.sz. 300): Himiko királynő követséget küld Kínába.

A korszakok jellemzői: cserépedények további használata; rizstermesztés; szövés; mezőgazdasági szerszámok, bronzból készült harangok, tükrök és fegyverek használata. Az első nemzetközi kapcsolatok megjelenése: Wa helyi kis uralkodóinak laza kapcsolatai Kínával. Sok női sámán (papnő); törvénytisztelő emberek; piacokon folyó árucsere; csontégetésből való jóslás. ^[4]

A házak és a társadalom: A házak igen egyszerűek és egyformák voltak. A legtöbb Jajoi-közösség családi birtokban levő raktározóedényekben tartotta a rizst és az egyéb élelmet. Minden öt lakóhelyből álló sorhoz építettek egy-egy magtárat. Padlóit, falait egyaránt szabvány méretű deszkadarabokból készítették. Ekkor jelentősen fejlődött a bronzöntés, a vaskovácsolás és egyéb mesterségek. Kereskedő- és cserépközpontok alakultak ki. Kőeszközöket készítettek és cseréltek. A Beltenger környékén virágzott a sótermelés. A cserépedény-készítésben egyfajta specializálódás kezdődött el.

A Jajoi-kor emberei mai tudásunk szerint kevert fajtájúak voltak: azok, akik délnyugaton éltek és bronzfegyvereket használtak, hosszabb koponyájúak, akik keleten éltek és bronzharangokat használtak, kerekebb koponyájúak. Ebben a korban lejátszódott egy lassú keveredés. Ez, s a tápláló ételekből álló étrend magával hozta az első jelentős változásokat a testi adottságokban, a korszak végére. ^[5]

Kofun-kor:

1. Korai Kofun-kor (i.sz. 300 - i.sz. 400)
2. Középső Kofun-kor (i.sz. 400 - i.sz. 500)
3. Késői Kofun-kor (i.sz. 500 - i.sz. 650)

A korszakok jellemzői: az "uji" főnökök, mint helyi uralkodók. Az 5. század második felében kínai krónikák említést tesznek Wa öt királyáról. Yamata törzsfők. Nagy és kisebb sírhalmok. Egy harcias lovas kultúra jelenléte.

Dzsingú császárnő meghódította Koreát. A japánok megtartottak egy Mimanának nevezett ütközőzónát Koreában, és kormányzót állítottak az élére.

Az 5. századi települések nagy területen helyezkedtek el, hogy az egyes családoknak legyen kellő helye az élelem előállításához.

A Keitai 507-es trónra lépését megelőző zűrzavar azt eredményezte, hogy a császár 24 esztendős uralkodása alatt a japánokat végig a koreai problémák kötötték le.  A belső ügyekkel alig törődtek. ^[6]

599 és 622 között kezdődött meg a politikai központosítás, kínai mintára. Ekkor átlépek a klán-rendszerből a császári rendszerbe.

A késői Kofun-időszakban, a VI. század végén és a VII. század elején, Shotoku herceg idejében, a politikai és kulturális aktivitás központja az Asuka vidék volt. Shotoku a buddhizmus tevékeny támogatója volt, s a kínai császári modellt tekintette mintának. Ún. alkotmányt, vagyis 17 cikkelyből álló útmutatást írt minisztereinek. Ez a dokumentum feltételezte a hivatali bürokrácia meglétét és a kínai konfuciánus erényeket hangsúlyozta. Shotoku további kínai stílusú reformok alapjait is lefektette. Viszont nem kapott politikailag szabad kezet. 622-ben Shotoku herceg meghalt, s halála után a központosítás és a politikai-kulturális reform lelassult. A hatalomért nagy harcok dúltak, s végül Kotoku lett az új császár. A korszak új nevet kapott, a Taikát, vagyis a "Nagy változás"-t, 646-ban a reformok irányát megszabó új rendeletek is megszülettek.

A Taika-reform elsöprő politikai és társadalmi változásokat hozott:

Eltörölték a magán földtulajdont, s minden földet császári irányítás alá vontak.

Új adórendszert vezettek be.

A földeken dolgozókat munka- vagy katonai szolgálatra kötelezték, s ez rendszeres népszámlálást igényelt.

A hagyományos uji törzsfőnököknek címeket adományoztak, s hivatalokat adtak nekik. ^[7]

Buddhizmus:

A buddhizmus legalább a VI. század óta a japán kultúra fontos része. Egyfelől szélesítette a japánok szellemi látóhatárát, másrészt betekintést nyújtott a kínai civilizációba. Kezdetben a buddhizmust az ősi állam és a hatalmas családok egyaránt támogatták, de az egyetemes üdvösségről szóló tanítás csak a XII. században terjedt el a köznép körében. Japán ekkor lépett csak valódi buddhista korszakába. A buddhista dharma azon a meggyőződésen alapszik, hogy minden élőlény sorsa a szenvedés és befejezetlenség, s a tudatlanság, meg a vágy kötik a születés, halál és újjászületés ciklusához. A tett vagy a karma, amely a ragaszkodásból ered, és a tudatlanságban gyökeredzik, állandósítja ezt a ciklust.

Buddha tanításai - feltehetően koreai bevándorlók révén - kezdtek Yamatóba eljutni az V. század végén, illetve a VI. század elején. Az udvari körök egészen a VI. század közepéig nem vették komolyan. Erősen visszavetette a buddhizmus terjedését, amikor a régi szokások hívei a buddhizmust okolták egy járvány elterjedéséért. A buddhizmus teljes elfogadása 587-ben történt. A buddhizmus, még ha eleinte nem is értették meg teljesen, nagymértékben hozzájárult a japán kultúrához. Ráadásul a buddhizmus nem egyszerűen csak szellemi vagy intellektuális erő volt, hanem új formákat és művészi modelleket is hozott az országba. A kezdeti feszültség elmúltával a buddhizmus harmonikusan élt együtt az őshonos kultuszokkal, s ki is egészítette őket. ^[8]

Nara-korszak (VIII. század):

A japán uralkodók a VII. század végéig nem érezték szükségét állandó fővárosnak. A központ egyszerűen az uralkodó palotája volt, amit az új uralkodó halálakor otthagytak. De mihelyt a japánok kezdték kiépíteni a császári rendszert és adaptálni a kínai adminisztrációt, gyorsan nőni kezdett a központi bürokrácia. Szükség lett állandóbb, tágasabb fővárosra, amelyben a nagy palotát kormányzati épületek veszik körül. Az első ezek közül a Fujiwara-kyo volt. 3 császárt szolgált ki, 694 és 710 között. 710-ben Gemmyo császárnő határozatára kezdődött meg az új főváros építése Heijóban, és egy évtizeden belül kialakult az elegáns, kínai stílusú, négyzethálós alaprajzú város. Heijo 784-ig maradt főváros, amikor is kiköltöztek belőle. Ezt a stabil, hetvenéves időszakot nevezik Nara-korszaknak.

Az ország adminisztrációjához és felépítéséhez a Tang Kína szolgáltatta a mintát. Az egész országot tartományokra, övezetekre és falvakra osztották fel. A földművesek adóköteles közemberként dolgoztak a közföldeken. Falusi egységekbe szervezték őket, amelyekben kölcsönösen felelősek voltak egymás viselkedéséért. Az adókat természetben (rizs, szövetek, egyéb termények, illetve munka formájában) fizették. Az állam kötelező katonai szolgálatot is kirótt a férfiakra.

Az új, kínai stílusú bürokrácia központjában a császári hivatal állt, amely megőrizte a japán jellegzetességeket is. A kínai elveket annyiban adoptálták, amennyiben azok erősítették a trónt. A japán uralkodó az istenektől származtatta uralmát. A császári tisztségnek nem volt lényeges eleme a hatalom vagy az irányító képesség.

Bár a nemesség a fővárosban kényelemben élt, és féken tartották a klánok közötti összecsapásokat, a japán társadalom a Nara-korszakban nem volt mindig nyugodt. A sorozások és a kemény adók sok parasztot arra kényszerítettek, hogy megszökjenek.

A Kínához való közeledés hatására egyre többen ismerték meg a kínai jogot és történetírást, a költészetet, a konfuciánus és buddhista szövegeket. A Nara-korszakban virágzott az irodalmi kultúra, a kínaiaktól átvett írás segítségével. Ekkoriban állították össze az első japán krónikákat. A két első japán írott szöveg közül a "Nihon Shoki", amelyet történelmi műnek szántak, kínaiul íródott. A "Kojiki" azonban vegyes stílusban jegyezte le a mítoszokat.

A buddhizmus ebben a korszakban mély gyökeret vert a fővárosban és a tartományokban is. A császári család, a központi- és helyi nemesség támogatásával sok új kolostor és zárda épült. Iskolák, tanítások sokasága virágzott a narai kolostorokban. A narai buddhizmus 6 fő iskolája mind Indiából vagy Kínából származik. ^[9]

Heian-korszak (VIII-XII. század):

Kammu császár 784-ben elköltöztette az udvart Heijóból Nagaokára. Itt az építkezés félbemaradt, végül a Katsura és Kamo folyók között építették fel az új fővárost, melynek neve Heian-kyónak lett. Ettől számítva nevezik a korszakot Heian-korszaknak, amely 1185-ig tartott, a katonai uralom megszilárdításáig. Hosszú és viszonylag stabil időszak volt ez, amelyben azonban jelentős belső változások történtek. A korai Heian-korszak még a kínai adminisztratív és kulturális modellhez való tevékeny alkalmazkodás jegyében telik, amikor újra elvetették a Nara-korszakban bevezetett törvényeket. Ám a X. századtól az udvarban és a tartományokban végbement politikai és gazdasági változások következtében mind az udvarban, mind a tartományokban erősödött a kisajátítás és a klánok befolyása. Ugyanakkor az udvar sem küldött már hivatalos követeket Kínába. A XI. és a XII. században a tartományokban, de még a fővárosban is egyre gyakoribbá vált az erőszak. A fővárosban folytatódott ugyan a kényelmes arisztokrataélet, de a nemesség már nem tudta kikényszeríteni az udvar rendeleteinek végrehajtását, sem fenntartani a rendet a tartományokban. Ez a harcos törzsfőnökökre hárult.

A Heian-korszak közepén, 1000 táján virágzott a jellegzetes japán arisztokrata udvari kultúra. Ez a kultúra Heianban érte el csúcspontját, amikor az irodalom, a vallás és a művészet egyaránt magas színvonalú volt. A Heian-korszak stílust teremtett az arisztokratapaloták építésében, a kertművészetben és a buddhista szobrászatban. Megmaradt a kínai irodalom és a konfucianizmus befolyása.

Kammu tevékeny császár volt, változtatásaival új életet lehelt a hanyatló Taika-reformokba:

bevezette a kormánytisztviselők szorosabb ellenőrzését

a császár tanácsadását szolgáló új képviseleteket állított fel

császári rendőrséget hozott létre

új katonai rendszert vezetett be

A Heian-korszakot, a IX. és a XII. század között nem az erős császári hatalom jellemezte, hanem a nemesség hatalmának erősödése. Így visszatértek a klán- vagy örökösödési politikához egy bürokratikus irányítási rendszeren belül.

A korszak ragyogó kultúráját általában kizárólag a császári udvarnak tulajdonítják. Viszont tény, hogy az élet nem a fővárosban zajlott. A Heian-korszak közepén és végén kezdett a katonaréteg kialakulni. A korai katonai kultúrát is tekinthetjük a korszak egy bizonyos kulturális rétegének, akárcsak a buddhista kolostorok és zárdák tevékenységét. ^[10]

Történelem és környezet formálta az ország jelenét és határozza meg jövőjét. Az Ázsia keleti végén és a Csendes-óceán legnyugatibb szélén elterülő Japán, történelmének legnagyobb részét viszonylagos egyedüllétben töltötte, ám soha nem volt teljesen elszigetelt. Folyamatosan érték kulturális hatások a kontinensről, és maguk a japánok is sikeres erőfeszítéseket tettek a kínai vagy a nyugati világ civilizációjának átvételére.