kategória | ||||||||||
|
||||||||||
|
||
HADITEVÉKENYSÉG A CSENDES-ÓCEÁN TÉRSÉGÉBEN 1945 ELSŐ FELÉBEN
1. Japán belpolitikai helyzete A japán uralkodó körök 1945 elöestéjén leplezetlen örömmel fogadták az Ardennekben megindított német támadást, s ennek mély politikai értelmet tulajdonítottak. Az amerikai-angol csapatok csapásai elöl visszavonuló japán agresszorok csapataik harci szelleme fokozása végett magasztalták a német "gyözelmeket". A Vörös Hadseregnek a hitlerista hadigépezetre mért megsemmisítö csapásai és a nyugati szövetségesek fegyveres eröinek tevékenysége következtében azonban elkerülhetetlenné vált, hogy a fasiszta Németország hamaro 353i85d san letegye a fegyvert. Ez szükségképpen hatott a távol-keleti agresszorra is. A heves ellenállás ellenére a japán uralkodó körök elött is egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az imperialista Japán harca kilátástalan. Már 1944 második felében szükségesnek tartották, hogy megkezdjék az elökészületeket a Japán területén vívandó döntö ütközetre. Ez a gondolat 1945 elején már a katonai-politikai tervekben is konkrétan kifejezésre jutott. A japán kormány tisztában volt azzal, hogy a Németország elleni háború befejezése után az Egyesült Államok és Nagy-Britannia a Távol-Keleten összpontosítja majd a szükséges eröket. Ezért igyekezett idejében megtenni a szükséges katonai, politikai és gazdasági intézkedéseket, s felkészülni az újabb súlyos megpróbáltatásokra. A legnehezebb és legbonyolultabb feladat Japán számára a hadigazdasági rendszabályok végrehajtása volt. A japán doktrína: "támadni, tekintet nélkül az áldozatokra", tarthatatlannak bizonyult a legkorszerübb fegyverekkel felszerelt amerikai-angol csapatokkal szemben. Japán haditermelése színvonalát, termékei minöségét tekintve jelentösen elmaradt az Egyesült Államok és Nagy-Britannia mögött, söt egyedül az Egyesült Államok mögött is. A hadigazdaság fejlesztésében Japán nem tudott lépést tartani ellenségeivel, bár a japán kormány óriási összegeket fordított a haditermelésre. A hadikiadások évröl évre növekedtek. Az 1941-1942-es költségvetési évben Japán katonai kiadásai alig haladták még meg a 17 milliárd jent, ezzel szemben 1944-1945-ben már 73 milliárd 94 millió jenre emelkedtek, az 1945-1946. évi elöirányzat pedig 96 milliárd 431 millió jen volt. Japán katonai kiadásai a háború alatt az ország nemzeti jövedelmének 2/3-át emésztették fel. A japán kormány, hogy mindenáron biztosítsa a haditermelés kellö színvonalát, csaknem teljesen elsorvasztotta a polgári szükségletekre gyártó iparágakat, többek között az ország legrégibb és vezetö iparágát, a textilipart is. A háború idején a japán kormány minden figyelme a szén-, az olaj-, az acél-, az alumínium-, a hajóés a repülögépiparra összpontosult. E vállalatokat "elsöbbséget élvezöknek" minösítették. De amikor 1944-töl a japán gazdaság helyzete rohamosan romlott, az ilyen vállalatok köre annyira leszükült, hogy már csak a hajógyárakat, repülögépgyárakat és alumíniumgyárakat ölelte fel. Amerikai közgazdászok és történészek véleménye szerint a japán gazdaság 1945-ben föképpen azért került súlyos helyzetbe, mert Japánt tengeri blokád alatt tartották, és az Egyesült Államok repülögépei bombázták a japán városokat. Kétségtelen, hogy a bombázások és a tengeri blokád dezorganizálták Japán gazdaságát, többek között hadiiparát. Csakhogy a bombázások föképpen a polgári objektumokban tettek nagy károkat. 1944-ben a szövetségesek légiereje még elsösorban a hadiüzemeket támadta, 1945-ben azonban megváltozott a helyzet. Ismeretes, hogy a háború elött a külföldi cégek közül Japánban a Ford, a General Motors és a Standard Oil amerikai monopóliumok eszközölték a legnagyobb tökebefektetéseket. Az amerikaiaknak nagy tökebefektetéseik voltak Japán ásványolaj-feldolgozó, elektrotechnikai és autóiparában. Abban a reményben, hogy nemcsak visszaszerzik majd tökéjüket, hanem késöbb a legfontosabb japán gazdasági ágakat is teljesen alárendelhetik maguknak, az amerikaiak a háború végének közeledtével egyre inkább kerülték a japán hadiipari objektumok bombázását. Az amerikai légierö bombatámadásai folytán kilenc millió japán vált hajléktalanná és vesztette el vagyonát. Japán összes háborús kárának 70 százaléka lakóházakban, iskolákban és kórházakban esett. Az ipari objektumok közül viszonylag kevés sérült meg. A japán hadiipar súlyos helyzetének fö oka az agresszív háború volt, amelyet a japán imperialisták csaknem szünet nélkül már 1931 óta folytattak. Körülbelül akkor militarizálták Japán gazdaságát. A haditermelés az országban sok éven át elnyelte a munkaerö, a pénz és a nyersanyag zömét. 1943 végéig a japán imperialisták évröl évre növelték a háború szükségleteire dolgozó ipar termelését. 1944-ben azonban megkezdödött a hanyatlás, s ezt már semmiféle intézkedésekkel sem sikerült megállítani. Az állam kísérletei a haditermelés szabályozására és növelésére sorra kudarcot vallottak. A monopóliumok tevékenységét "szabályozó" állami ellenörzö szerveknek a legnagyobb monopoltökés szövetségek között dúló elkeseredett harc következtében nem lehetett jelentös szerepük. Az agresszív háborúnak Japán gazdaságára gyakorolt végzetes hatását hosszú idön át enyhítette a japán imperialisták rablópolitikája. A japán imperialisták föképpen a gyarmatok és a megszállt területek kegyetlen fosztogatásából finanszírozták a háború szükségleteit. 1937 és 1945 között Japán katonai kiadásának 27 százalékát a délkelet-ázsiai országoktól felvett úgynevezett "kölcsönökböl" fedezték. A japánok évröl évre egyre több nyersanyagot és élelmiszert szállítottak ki. 1943-1944-ben ezeket az "áruszállításokat", ahogy a japán agresszorok hivatalosan nevezték, 3 milliárd 300 millió jenre becsülték, 1944-1945-ben viszont már 25 milliárd 200 millió jenre, 1945-1946-re pedig 30 milliárd 136 millióra tervezték. Tajvan cukrot, rizst, ko
hászati és textilipari nyersanyagot, Korea rizst, könnyüfémeket, ferroötvözeteket szállított Japánnak. A Koreából kiszállított vasérc mennyisége 1943-tól 1944-ig 235 ezer tonnáról 610 ezer tonnára növekedett. Ez azt jelentette, hogy Korea részesedése Japán vasércimportjában 7 százalékról 37 százalékra emelkedett. "Koreában rendkívül sokféle ásványi kincs van írta a Nippon Times, a japán külügyminisztérium félhivatalos lapja. Wolframja például szükségleteink 82 százalékát fedezi. Koreának felmérhetetlen vasérc-, szén-, grafit-, wolfram-, miorit-, csillám-, ólom-, timsó-, nikkel-, foszfát-, kobaltés mangánérclelöhelyei vannak." Északkelet-Kínából (Mandzsúriából) a japánok vasércet, szenet, mezögazdasági termékeket szállítottak ki. Ott gyártották a japán birodalom rendelkezésére álló szintetikus üzemanyag 55 százalékát. Észak-Kínából, Közép-Kínából és Kína más vidékeiröl kokszolható szenet, timföldet, vasércet, gyapotot, sót vittek ki. Malájföldröl, Indonéziából és a Fülöp-szigetekröl a japánok cint, kaucsukot, köolajat, bauxitot, vasércet importáltak. A mandátumszigetek (Marshall-szigetek, Mariana-szigetek, Karolinaszigetek) foszfátot és foszforitot szállítottak. Egyes megszállt országok és gyarmatok a japán ipar fontos munkaerö-forrásává váltak. 1945-ben például a japán vállalatok munkásainak 36 százalékát koreaiak, kínaiak és hadifoglyok alkották. Japánban a szénbányák 412 ezer munkásából 136 ezer koreai volt. Már jóval 1945 elött kiderült, hogy az "együttes virágzás nagy kelet-ázsiai szférájának" elmélete, amelynek a távol-keleti agresszor olyan nagy reklámot csapott, kizárólag a japán imperializmus gaztetteinek leplezésére szolgál. Az ország gazdasága a gyarmatok kifosztása ellenére 1945 elejére igen nehéz helyzetbe került. A keletés délkelet-ázsiai népek növekvö nemzeti felszabadító mozgalmának csapásai következtében a japán hódítók véres rendszere a megszállt területeken és a gyarmatokon súlyos válságba jutott. Az amerikai és angol fegyveres erök is egyre eröteljesebb csapásokat mértek a japán csapatokra. A japánok sok gazdaságilag fontos szigetet (a Fülöp-szigeteket, Indonéziát, a mandátumszigeteket) elvesztettek. Mindez rendkívül megnehezítette Japánnak a szükséges hadászati nyersanyagok beszerzését. A japán hadiipar fejlödését, csakúgy mint az ország egész gazdaságáét, a japán mezögazdaság félfeudális viszonyainak csökevényei is gátolták. Az ország mezögazdasági lakosságának alig egy ezrelékét alkotó 50 ezer nagybirtokos Japán egész vetésterületének 26 százalékát birtokolta. Az összes földbirtokosok nagy-, középés kisbirtokosok kezén volt az egész megmüvelt területnek csaknem a fele. Emellett a legértékesebb földek az uralkodói család, a templomok és kolostorok tulajdonában voltak. Ugyanakkor a japán parasztok több mint 2/3 részének vagy egyáltalán semmi, vagy csak igen kevés földje volt. Ezek embertelen feltételek mellett bérelték a földet a földbirtokosoktól, akik rendszerint nem foglalkoztak földmüveléssel, hanem a városokban éltek. A földbirtokos a haszonbért természetben követelte: a betakarított termés 50, söt olykor 60-70 százalékát szedte el a parasztoktól. Minthogy a japán mezögazdaságban a kézi munka dominált, a mezögazdasági termelés nem tudta kellöképpen ellátni az ipart nyersanyaggal és a lakosságot élelmiszerrel, kiváltképpen, amikor a parasztok milliói vonultak be a hadseregbe, vagy mentek el gyárba dolgozni. 1940-töl 1944-ig a megmüvelt földterület nagysága 8,5 százalékkal csökkent. Jelentösen megcsappant a betakarított rizsmennyiség. Az 1945. évihez hasonló rossz termés a XIX. sz. vége óta nem volt a japán mezögazdaságban. Alacsony fokú volt a munka termelékenysége az iparban is, s ez nem is lehetett másképpen, minthogy itt gyakorlatilag rabszolgamunka folyt. A japán kormány a háború idején széles körben alkalmazta a kényszermunkát. A japán ipari vállalatok valóságos katonai fegyházak voltak. Bármennyire igyekeztek is a vállalkozók pálinka-"prémiummal" és csendöri felügyelettel növelni a munkások teljesítményét, semmire sem mentek. A munka termelékenysége az iparban évröl évre csökkent. Minthogy 1944-1945ben a munkások nagy részét katonai szolgálatra hívták be, a gyárakban föképpen tanulók dolgoztak. 1945-ben Japán hadiiparában több mint hárommillió, az iskolapadból éppen csak kikerült munkás dolgozott. Sok idö kellett volna, míg ezek megszerzik a szakképzettséget. Japán kormányának nem sikerült megállítania a legfontosabb hadászati anyagok termelésének csökkenését. A széntermelés, amely 1943-ban elérte az 55 millió 539 ezer tonnát, 1944-ig 49 millió 335 ezer tonnára, 1945-ig (január-augusztus) pedig 22 millió 300 ezer tonnára csökkent. Az acéltermelés 1943ban 8 millió 298 ezer tonna volt, 1944-ben 6 millió 444 ezer tonna, 1945 elsö nyolc hónapja alatt pedig csak 1 millió 066 ezer tonna. Csökkent a repülögépipar alapját képezö alumíniumgyártás is. 1943-ban Japánban még 149,5 ezer tonna alumíniumot gyártottak, 1944-ben 118,3 ezer tonnát, 1945. januáraugusztusban pedig csak 8,7 ezer tonnát. Óriási nehézségek mutatkoztak a japán ásványolajiparban. Az ország olajellátásának fö forrása Indonézia, Brit Borneó és Burma volt. 1945-ben az olajbehozatal teljesen megszünt, az anyaországban pedig mindössze körülbelül 137 ezer tonnát termeltek, holott Japán évi olajszükséglete a háború idején 7,5-8 millió tonna volt. A legfontosabb hadászati anyagok termelésének csökkenése hatással volt a repülögépgyártásra és a hajógyártásra is. Csak nagy nehézségek árán sikerült némileg pótolni a hadihajókban és kereskedelmi hajókban elszenvedett nagy veszteséget. 1941-1945-ben Japán 383 hadihajót épített, ugyanakkor az amerikaiak és az angolok 412 hajóját süllyesztették el. Ugyanezen idö alatt 1546 kereskedelmi hajó épült, a veszteség viszont 3126 hajó volt. A japán kormánynak csak egyes iparágak termelésének csökkentésével sikerült növelni a repülögépgyártást: 1943-ban 16693, 1944-ben 28180, 1945 elsö hét és fél hónapja alatt pedig 11066 repülögépet gyártottak. A hadiipar tekintetében Japán hasonlíthatatlanul rosszabbul állt, mint ellenségei. Gondoljunk csak arra, hogy például az Egyesült Államokban 1943-ban 80,9 millió, 1944-ben 82 millió tonna acélt termeltek, és az 1945 évi elöirányzat 87,8 millió tonna volt. 1944-ben és 1945-ben az Egyesült Államok körülbelül 96 ezer repülögépet gyártott. A japán kormány nagyon jól tudta, hogy egy hosszú háborúban márpedig éppen erre törekedtek a háború kimenetele elsösorban a hadviselö felek hadigazdasági potenciáljától függ. S ebben a tekintetben Japán ellenségei sokkal jobb helyzetben voltak. Japán egyetlen reménye óriási embertartaléka maradt : az 1944. évi népszámlálás adatai szerint a tulajdonképpeni Japánban 72,3 millió ember élt; a gyarmatok népessége mintegy 31 millió föt tett ki, ebböl Koreában 24,3 millió, Tajvan szigetén 5,9 millió, Dél-Szahalinban 415 ezer, a mandátumszigeteken 130 ezer lakott. Az a tény, hogy az amerikaiak elfoglalták a mandátumszigeteket, nem hatott ki Japán mozgósítási lehetöségeire. Erröl tanúskodik például az, hogy 1945 elsö hét hónapjában 20 százalékkal több japánt hívtak be katonai szolgálatra, mint 1944ben az egész esztendö alatt. A japán uralkodó körök készek voltak a maguk megmentése érdekében katonák, tengerészek és békés lakosok millióit feláldozni. Csakhogy a néptömegek szembeszegültek ezzel. A háború folyamán egyre inkább ébredezett a japán nép politikai öntudata. "Az éhezö, a lövészárkokban életüket feláldozó milliók nemcsak szenvednek, hanem eröt is gyüjtenek, gondolkoznak a háború igazi okain, acélozzák akaratukat, egyre világosabb és világosabb forradalmi belátásra jutnak" mondotta Lenin 1916-ban. S bár a japán nép akkor nem jutott el feladatainak világos forradalmi felismeréséig, és körében nem bontakozott ki nagyobb arányú antifasiszta mozgalom, a rablóháborúval és a fasiszta rendszerrel szembeni elégedetlenség mégis egyre nagyobb méreteket öltött. Kantara Suzuki, a japán imperializmus egyik képviselöje kijelentette, hogy a háborúellenes hangulat hulláma a monarchia rendszerének "önfelbomlását" idézte elö. A japán nép nagy tömegeinek életszínvonala évröl évre csökkent. Az amúgy is elégtelen élelmiszerfejadagok egyre soványabbak lettek. Szánalmas mennyiségeket adtak nemcsak rizsböl, hanem halból is, jóllehet a japán halászat a háború elött világviszonylatban is az elsö között volt. Minthogy sok halászt katonai szolgálatra hívtak be, és sok halászhajót katonai célra használtak fel, jelentösen csökkent a kifogott halmennyiség, pedig a hal Japánban szinte a legföbb élelmiszernek számít. A háború elött Japán évi halzsákmánya elérte az 5,5 millió tonnát, ezzel szemben 1945-ben mindössze 1,5 millió tonnát tett ki. Az élelmezés romlása különösen súlyosan hatott a városi lakosságra. A japán hatóságok 1944. szeptember 1-töl Tokióban és Yokohamában csak minden negyedik nap, 1945. február 1-töl pedig csak minden hatodik nap osztottak ki halat a lakosságnak. Ez azért vált szükségessé mert a Tokióba és Yokohamába érkezö napi halmennyiség 1944 öszétöl 1945 elejéig 270 tonnáról 100 tonnára csökkent. Rizs helyett a lakosság föképpen pótszereket kapott, de ezeket is csak rendszertelenül. A cukorfogyasztás 1945-ben 132 ezer tonnára csökkent, holott 1941-ben 816 ezer tonna volt. Ugyanakkor az uralkodó körök képviselöinek az élelmezési helyzettel foglalkozó nyilatkozataiból csak úgy áradt az optimizmus. "A nélkülözésekkel teli élet írta az Aszahi címü lap szellemében erösíti a japán népet . . ." 1945-re teljes hanyatlásnak indult a japán ipar legrégibb ága: a textilipar. A textilgyárakat föleg vegyszerek és repülögép-alkatrészek gyártására állították át: 1943 derekán már csak 35 százalékuk készített textilárut, 41 százalékuk haditermelésre állt át, a többi pedig munka nélkül volt. A késöbbiek folyamán a textilipar termelési kapacitása tovább csökkent: a polgári lakosság számára gyártott szövetek mennyisége Japánban 1944-ben már csak hét százaléka volt az 1937. évinek. Nem véletlen hát, hogy az elosztásra kerülö áruból 13 före jutott egy férfinadrág. A bombázások következtében a háború végére csak Tokióban több mint négy millió lakos vált hajléktalanná. 1944-1945 folyamán mintegy 22 millió japán hagyta el lakhelyét, és keresett menedéket a városok és falvak romjai között. Az életszínvonal csökkenéséböl és a bombázásokból adódó szörnyü nélkülözéseket fokozta a gyárakban és bányákban uralkodó rendkívül súlyos munkarend. "Nem volt ritka eset írják japán történészek -, hogy a munkásoknak havi 450 órát, vagyis napi 15 órát kellett dolgozniuk szabadnap nélkül. Ez semmiben sem különbözött a katonai fegyházak foglyainak munkájától." Különösen nehéz körülmények között éltek a textilipari munkásnök. A gyárudvarokon épített közös szállásokon laktak, és ketten felváltva ugyanazon ágyban aludtak. Megtiltották nekik, hogy elhagyják a gyár területét, és hogy rokonaikkal, barátaikkal, szabadon levelezzenek. A japán munkásnök bére a háború éveiben alig haladta meg a férfimunkások átlagbérének 40 százalékát. A fasiszta rendszer megfosztotta a munkásosztályt a szociális törvényhozásnak még a látszatától is. A japán dolgozók a kegyetlen terrorrendszer, továbbá a szakszervezetek és a demokratikus szervezetek feloszlatása ellenére is szüntelenül folytatták harcukat a háború nehéz éveiben. A háború elleni tiltakozás és a töke elleni támadás fö formájául a munkások a munkakerülést választották. Ez jelentösen hatott a hadigazdaságra. A fegyvergyárakban 1944 júliusában a munkakerülés miatt 18 százalékos, 1945 júliusában pedig 40 százalékos munkaidö-kiesés mutatkozott. A százalékarány ez idö alatt a hajógyárakban 24 százalékról 52 százalékra, a repülögépiparban 21 százalékról 51 százalékra emelkedett. A japán proletariátus a sztrájkot is alkalmazta harcában. Gora Hani japán történész adatai szerint a munkások 1942-ben 14373 fö részvételével 268 sztrájkot, 1943-ban pedig 16694 részvevövel 443 sztrájkot szerveztek. 1944-ben több mint 10 ezer munkás vett részt a sztrájkokban, 1945-ben pedig 256 sztrájk zajlott le 164585 munkás részvételével. A munkások föleg a munkabérek emelését és életkörülményeik javítását követelték. Emellett olykor háborúellenes követeléseknek is hangot adtak. A háború végéig minduntalan haszonbérleti konfliktusokra került sor a japán falvakban. Általában évente legalább kétezer ilyen konfliktus zajlott le. 1945-ben a japán parasztságjelentös része már kibújt a mezögazdasági termékek beszolgáltatása alól. A háború éveiben mély illegalitásban folytatta tevékenységét a Japán Kommunista Párt. A kommunisták háborúellenes csoportokat szerveztek az üzemekben, a bányákban, a falvakban, valamint a hadseregben és a hajóhadnál. A kommunisták tömeges letartóztatása, a kormány szüntelen propagandája, amelyben "a nemzet szolidaritását aláásó" személyek ellen "erélyes rendszabályokat" követelt, az uralkodó körökben 1945 tavaszán az ország belpolitikai helyzete miatt eluralkodott nyugtalanság mindez arról tanúskodott, hogy a háború elleni harc Japánban még a véres monarcho-fasiszta rendszer ellenére sem csendesedett le. Ilyen körülmények között szó sem lehetett a japán néptömegek és az uralkodó osztályok erkölcsipolitikai egységéröl, bár a japán imperializmus apologétái a legnagyobb buzgalommal próbálták az ilyen egység meglétét bizonyítani. Semmi sem törölhette ki a japán nép emlékezetéböl történetének olyan nagyszerü eseményeit, mint amilyenek a "rizslázadások" voltak. A japán népben továbbra is éltek és legjobb fiainak höstetteiben testet öltöttek annak a harcnak a hagyományai, amelyet az egyszerü, dolgos embereket világuralmi ábrándokkal szédítö elnyomók ellen folytatott. Japán kormánykörei lépten-nyomon becsapták a néptömegeket. Az egész csendes-óceáni háború folyamán például rendszeresen eltúlozták hadihajókat illetöen ötszörösen, a repülögépeket pedig hétszeresen az amerikai fegyveres eröknek okozott veszteségeket. A japán veszteségeket ugyanakkor kisebbítették, mégpedig hadihajókban 1/5-ére, repülögépekben 1/7-ére. A japán nép defetista hangulatának ellensúlyozására az uralkodó körök titkolták a szovjet-német arcvonalon, valamint a csendes-óceáni hadszíntereken kialakult helyzetet. A kormány mindent elkövetett, hogy megszilárdítsa a népnek a gyözelembe vetett hitét. "Elérkezett a kedvezö pillanat a háború gyözelmes befejezéséhez" mondotta Kuniaki Koiso 1945. újévi rádióüzenetében. S ugyanezt ismételgette Mamoru Shigemitsu külügyminiszter is 1945. január 21-én a parlament 86. ülésszakán: "Egy percig sem kételkedünk végsö gyözelmünkben." A Kantaro Suzuki-kormány, amely 1945. április 5-én felváltotta Koiso kormányát, makacsul folytatta a Japán "legyözhetetlenségével" való féktelen kérkedés politikáját, amelyért a japán népnek olyan nagy árat kellett fizetnie. Attól tartva, hogy a nyílt fasiszta katonai diktatúra még jobban fokozza a néptömegek elégedetlenségét, az uralkodó körök 1945 tavaszán úgy határoztak, hogy helyreállítanak néhányat azokból a parlamenti intézményekböl, amelyeket 1940-ben a fasiszta, úgynevezett "új politikai struktúra" bevezetésekor megszüntettek. E "struktúra" alapja a nagy monopoltökés szövetségek a "zaibatsuk" uralma volt. Ezek közül négy a Mitsui, a Mitsubishi, a Sumitomo és a Yasuda különösen sokat keresett a háborúban. A háború végén együttes vagyonuk értéke meghaladta a hárommilliárd jent, holott 1930ban még csak 875 millió jenük volt. Elsösorban a monopoltöke kapzsiságában kell keresnünk az agresszív japán imperializmus gyökerét, nem pedig a japán nép veleszületett "idegengyülöletében", ahogy azt a "japán lélek" néhány "ismeröje" állítja. A japán államban vezetö szerepet játszó és tevékenységüket illetöen bizonyos önállóságot élvezö militaristák a japán monopoltöke eszközéül szolgáltak. A legnagyobb "zaibatsuk" tartották kezükben a japán politika kulcsát. Jellemzö, hogy amikor javában dúlt a háború, Hideki Tojo hadügyminiszter, a katonai klikk legelvetemültebb megszemélyesítöje, a "zaibatsuk" képviselöiböl a kormány mellett egy különleges titkos bizottságot alakított. Ez a hét nagyiparosból álló szerv adott a miniszterelnöknek tanácsokat belés külpolitikai kérdésekben. Beleegyezésük nélkül a kormány semmit sem tehetett. Ezek a tények már önmagukban is rácáfolnak a nemzetközi reakciónak arra a dajkameséjére, amely szerint a japán monopoltökések a japán militaristák agresszivitásához viszonyítva "mérsékeltek". Nagyrészvényes volt maga a császár is. Családja kezén a háború végén 29 japán társaság részvényei voltak. A japán császári ház összvagyona a csendes-óceáni háború kirobbantásának pillanatában elérte a 30 milliárd jenes csillagászati összeget, holott az 1913-ban még csak 340 millió jenre rúgott. A császár nemcsak nagytökés, hanem a leggazdagabb földbirtokos is volt. Japán történészek megállapítása szerint a monarchia volt a japán fasizmus támasza. A császár, "isteni" eredetére hivatkozva, az abszolút hatalom minden eszközével támogatta az országban a véres terroruralmat, a néptömegek kegyetlen kizsákmányolását, a szabadgondolkodás legcsekélyebb megnyilvánulásának kíméletlen elfojtását. Csak a japán imperializmusra lesújtó megsemmisítö csapás kényszeríthette ki a császárból nyomban a fegyverletétel után azt a kijelentést, hogy elveti "azt a hamis elgondolást, amely szerint a császár isteni eredetü, a japánok pedig fölötte állnak minden más népnek, és világuralomra hivatottak". De amíg a háború dúlt, az "új politikai struktúra" fasiszta jellegét takargató abszolút monarchia minden erövel a japán nép elbódítására törekedett. E "struktúra" egyik jellemzöje volt az országszerte müködö olyan szervezetek tevékenysége, mint a "Trónt Támogató Politikai Társaság" és a "Trónt Támogató Társaság". Ezeket a "népieknek" reklámozott szervezeteket 1945 tavaszán, a japán imperializmus katonai és politikai helyzetének romlása folytán használhatatlanoknak nyilvánították. Kunlaki Koiso miniszterelnök is kijelentette, hogy az "új politikai struktúra" szervezeteinek semmi közük a néphez, s hogy a helyükbe lépö szervezetnek "más jellegünek kell lennie, és a nép spontán mozgalmán kell alapulnia". Még határozottabban foglalt állást a sajtó. Az Aszahi címü lap ezt írta : "Ostobaság volna a harci szellem fokozását követelni a néptöl, amikor el van zárva a politikától." A japán imperialisták, akik véres fasiszta diktatúrát vezettek be az országban, olyan látszatot keltettek, mintha megengednék népi pártok szervezését, s maguk is a "népi" politikusok köntösében tetszelegtek. "Nézetünk szerint írta a Cheikoku shimpo címü lap 1944. december 20-án a politika alapjává azt az elvet kell tenni, hogy Żaz egész népet testvérek alkotják, az egész nép apákból és gyermekekböl áll®". E demagóg kampány során 1945. március 30-án feloszlatták a "Trónt Támogató Politikai Társaságot", másnap pedig létrehoztak "egy új politikai pártot: az úgynevezett ŻNagy Japán Politikai Társaságát®". Hamarosan feloszlatták a "Trónt Támogató Társaságot" is. Mindezt Japán "liberalizálódásaként" reklámozták, s ennek a japán uralkodó körök véleménye szerint nemcsak az országon belüli engedetlenséget kellett volna enyhítenie, hanem az antifasiszta koalíció államaira is kedvezö hatással kellett volna lennie. A londoni Times akkoriban nagyon helyesen állapította meg, hogy Japán pártjainak újjászervezése kirakat jellegü. Még egyes japán sajtószervek is kénytelenek voltak elismerni, hogy hazugság a propagandának az az állítása, amely szerint a nép üdvözli az új párt megalakítását. A Tokyo Shimbun címü lap például február 7-én kijelentette: "A nép nemigen érti ezt az új párt szervezése körül csapott csinadrattát . . . A nép közömbös e párt iránt. Nem nehéz elképzelni, milyen eredményei lehetnek egy olyan politikának, amely érthetetlen a nép számára, s amelynek nincs közvetlen köze a néphez." A liberalizmussal kacérkodó japán imperialisták továbbra is kegyetlenül leszámoltak mindenkivel, aki elégedetlen volt a fasiszta rendszerrel. A régi pártok átszervezése céljából indított kampány során a japán kormány újból leszögezte "a közvélemény irányítására vonatkozó fö célkitüzéseit". Utalt arra, hogy "szigorúan üldözni fog minden olyan jelenséget, mint az államrendszerbe vetett hit megrendítése, a háborús kimerültség és a defetizmus eszméjének terjesztése, valamint az országon belüli egység megbontása". A monarcho-fasizmusra támaszkodó és ugyanakkor a néppel kacérkodó japán imperialisták abban reménykedtek, hogy leküzdhetnek minden belpolitikai bonyodalmat, mindenekelött abban, hogy leküzdhetik a nép defetista hangulatának terjedését. A japán imperializmus még mindig veszélyes ellenfele volt az antifasiszta koalíciónak, amint ezt a Csendes-óceán térségében 1945. elsö félévében lezajlott háborús események is tanúsítják. 2. Harctevékenység a Csendes-óceán és Délkelet-Ázsia térségében 1945-re Japán hadászati helyzete bonyolultabbá vált (16. sz. térkép). A japánok 1944-ben Kínában indított támadása elhúzódott. A Kuomintang hadseregei elleni harctevékenységük sikerrel járt ugyan, de az egyre növekvö és erösödö kínai népi csapatok heves ellenállást fejtettek ki velük szemben. Burmában a japánok elvesztették régi fölényüket, kénytelenek voltak visszavonulni, és egyik állásukat a másik után feladni. A Csendes-óceánon Japán elvesztette a mandátumszigeteket és a Fülöp-szigetek középsö részét. A japán flotta 1944-ben súlyos veszteségeket szenvedett. Három japán hadsereget (a 17., a 18. és a 31. hadsereget) a Bismarck-szigeteken, Új-Guineában és a Karolina-szigeteken körülzárták. A harctevékenység a Csendes-óceán középsö és délnyugati részéböl a Dél-kínai-tengerre és a tulajdonképpeni Japán-szigeteket körülvevö térségbe tolódott át. Jóllehet az általános politikai és hadászati helyzet 1945 elejéig Japán szempontjából romlott, a japán imperialistáknak az anyaországban, Koreában és Kína nagy részében még mindig jelentös embertartalékaik és nyersanyag-készleteik voltak. Az ipari termelés általános hanyatlása ellenére folytatódott a legfontosabb fegyverek gyártása. 1945 elsö hét hónapjában Japánban 22 tengeralattjárót, 6 torpedónaszádot és több mint 11 ezer különféle repülögépet készítettek. Az anyaországban és Északkelet-Kínában rengeteg hadiüzem gyártotta a tüzérségi eszközöket és a löszert. Japánnak erös szárazföldi csapatai voltak, s ezek az elözö években viszonylag csekély veszteséget szenvedtek. 1945 elején több mint 5 millió 365 ezer ember állt fegyverben, s közülük 4 millió 100 ezer fö a szárazföldi csapatoknál és légierönél, 1 millió 265 ezer fö pedig a haditengerészeti eröknél szolgált. A szárazföldi csapatok összlétszámából Kína megszállt területein 1 millió 956 ezer, Délkelet-Ázsia országaiban 490 ezer (ebböl Burmában 300 ezer), a csendes-óceáni szigeteken 338 ezer és a tulajdonképpeni Japánban (a Ryükyü-szigeteket is beleértve) 1 millió 416 ezer katona és tiszt tartózkodott. Az anyaországban állomásozott majdnem az egész japán flotta is, s ezzel együtt a katonák létszáma itt elérte a 2 millió 680 ezer föt. 1945 januárjában elfogadták és hamarosan életbe is léptették a "gyözelem eléréséhez szükséges rendkívüli intézkedések programját", amely a harmadsorban mozgósítandó tartalékosokból 44 hadosztály megalakítását irányozta elö. A japán légierönek, amely föképpen (csaknem kétharmad részben) halálpilóták vezette "Baka" típusú repülögépekböl állott, 1944 végén-1945 elején mintegy 8870 repülögépe volt. Ezek nagy részét az anyaország szigetein, továbbá Koreában és Kínában tartották. Japán haditengerészeti flottája 1945 januárjában nem volt jelentös. Nagy hajói közé 6 sorhajó (ezek közül kettö repülögép felés leszállásra volt berendezve), 4 repülögép-anyahajó (48 repülögéppel), 7 cirkáló, 22 torpedóromboló és 44 tengeralattjáró tartozott. A flotta föeröit az anyaországban tartották, és üzemanyag hiányában rendkívül korlátozott mértékben használták fel. A flotta könnyü eröinek egy része néhány cirkálóval a Maláj-szigetvilág és a Bengál-öböl térségében tartózkodott; ezek létszáma mintegy 19 ezer fö volt. Az anyaország, Északkelet-Kína és Korea haditermelésére támaszkodva, nagy szárazföldi és légierök birtokában Japánnak lehetösége volt a szárazföldi harcszíntéren szívós és tartós ellenállásra. Ennek megfelelöen a hadviselés általános terve amelyet a föhadiszállás dolgozott ki és a legfelsö haditanács 1945. január 25-én hagyott jóvá kimondta: "A birodalom folytatja határozott eröfeszítéseit a hadviselés terén, és kedvezö fordulatra számít a háborús eseményekben, egyúttal kialakítja a Japánra, Mandzsúriára, Kínára támaszkodó aktív védelem rendszerét, és szívós halogató háborút folytat." Konkrét rendszabályként a japán nép általános felfegyverzését, a legfontosabb termelési ágak és a közlekedés katonai igazgatását, valamint a helyi közigazgatás rendszerének a fegyveres erök védelmi tevékenységéhez alkalmazkodó átszervezését irányozták elö. A japán hadvezetés a halogató háborúra való felkészülés általános hadászati elgondolásának megfelelöen dolgozta ki az 1945. évi haditevékenység tervét. A Szovjetunió távol-keleti határaira felvonultatott Kvantung-hadseregnek készenlétben kellett állnia arra az esetre, ha konfliktus következne be a Szovjetunióval. Tervbe vették azt is, hogy a Szovjetunióval való háború kitörése esetén ezt a hadsereget Kína más vidékeiröl Észak-Kínába átdobott csapatokkal erösítik meg. A kínai hadszíntéren a japán hadvezetésnek az volt a terve, hogy szétzúzza a kínai népi csapatokat, és újabb csapásokat mér a Kuomintang-hadseregre, kompromisszumos békére kényszeríti Csang Kajsek kormányát, és így Kínát Japán védelmének támaszpontjává teszi az ázsiai kontinensen. A délkeletázsiai országokban pedig az, hogy megtartja burmai pozícióit, és megakadályozza az amerikai-angol csapatok behatolását Malájföldre és Indonéziába. Védelmük megerösítése céljából a japánok 1944 végén Szumátra szigetére és a Malájföldre dobták át a 16. japán hadsereg Celebesz, Borneó és Jáva szigetén állomásozó csapatait. A Csendes-óceán térségében a japán hadvezetésnek az volt a terve, hogy az anyaország és a kínai partvidék elöterének védelmével feltartóztatja az amerikai-angol fegyveres erök elönyomulását, és ezzel idöt nyer a tulajdonképpeni Japán-szigeteken megvívandó "döntö ütközethez". A "Tan"-tervben (1945. március) kifejtett alapvetö védelmi célok a következökben foglalhatók össze: megkapaszkodni a Ryükyü-szigeteken, Tajvan és Sanghaj térségében; ha reménytelenné válik a helyzet, minél súlyosabb veszteségeket okozni az ellenségnek, és mindenképpen megakadályozni, hogy ott légi támaszpontokat rendezzen be; folytatni az elökészületeket az anyaországi szigetek védelmének utolsó idöszakára. Az amerikai-angol csapatok csapásainak elhárítása során a fö szerepet a szárazföldi csapatoknak és a légierönek szánták. A légierö tevékenységét elsösorban a halálpilótákra alapozták. A flotta hajóit csak kivételes esetekben és különösen kedvezö körülmények között szándékoztak bevetni. Az amerikai-angol fegyveres erök 1945-ig jelentös eredményeket értek el. Elfoglalták a Csendesóceán csaknem valamennyi szigetét, a Fülöp-szigetek egy részét, és döntö vereséget mértek a japán flottára. Sikeresen fejlödött a szövetséges csapatok 1944. évi burmai támadása is. 1945-ig az amerikai hadvezetés a Csendes-óceán térségében összpontosította az amerikai flotta csaknem 90 százalékát, négy összfegyvernemi és három légi hadsereget, a hadászati légierö magasabbegységeit, valamint óriási mennyiségü különféle szakalakulatot és kiszolgáló csapatot. 1944. október 1-i adatok szerint a Csendes-óceán térségében müködö amerikai csapatok állományába 1314931 katona és tiszt tartozott. A velük együttmüködö ausztráliai csapatok létszáma meghaladta a 100 ezer föt. Úgy számoltak, hogy a japán anyaország elleni haditevékenységben összesen 2 millió 250 ezer ember és 7000 repülögép vesz részt. Az Egyesült Államok csendes-óceáni flottája 1945. január 1-én 23 sorhajóból, 94 repülögép-anyahajóból, 57 nehézés könnyücirkálóból, mintegy 350 torpedórombolóból, 217 tengeralattjáróból és ezer különféle deszant-, illetve kisegítö hajóból állott. 1944 végén a Csendesóceánra érkezett egy angol flotta, amelynek állományába két sorhajó, négy repülögép-anyahajó, három cirkáló és több torpedóromboló tartozott. A burmai arcvonalszakaszon az amerikai-angol hadvezetésnek egy 500 ezer emberböl és 2499 repülögépböl (1269 angol és 1230 amerikai gépböl) álló hadserege tevékenykedett. Az indiai-óceáni angol flotta, amely a Bengál-öböl felöl biztosította a burmai tevékenységet, két sorhajóból, öt repülögép-anyahajóból, hét cirkálóból és több más kisebb hadihajóból és kisegítö hajóból állt. Az amerikai-angol fegyveres eröknek a Csendes-óceán és Délkelet-Ázsia térségében több mint kétszeres fölényük volt repülögépekben, tizenháromszoros fölényük repülögép-anyahajókban és négy-hétszeres fölényük más hadihajókban. A szárazföldi csapatokat illetöen továbbra is a japán fegyveres erök voltak fölényben. A túlerö biztosította az Egyesült Államok és Nagy-Britannia hadmüveleteinek sikerét a tengeren és Burmában. Az amerikai-angol szárazföldi eröket akkor azonban nem tartották elegendöknek, hogy közvetlenül Japánban vagy az ázsiai kontinensen bontakoztassanak ki haditevékenységet. Az amerikaiak úgy vélték, hogy közvetlen Japán elleni támadás esetén súlyos veszteségeket szenvednek, s hogy "ha a szövetségesek sikeresen el is foglalnák a Japán-szigeteket, ezután esetleg még hosszú ideig ellenállásba ütköznének az ázsiai szárazföldön". Az adott helyzetben döntö jelentöségü volt a Szovjetunió távol-keleti állásfoglalása. A Szovjetunió távol-keleti hadba lépésére vonatkozólag 1945 elött folytatott eszmecserét, amelyet azután az 1945. február 11-ijaltai egyezmény is megerösített, a nyugati hatalmak 1945. évi haditevékenységük megtervezésekor figyelembe vették. Az amerikai vezérkari fönökök bizottságának a fegyveres erök számára 1944. december 1-én kiadott, majd 1945. január 22-én helyesbített alapvetö utasítása a japán anyaországba való betörés idöpontját az európai haditevékenység befejezésétöl tette függövé. 1945 elsö hét hónapjában a terv szerint el akarták foglalni a Fülöp-szigeteket, majd el akarták érni Japán közvetlen elöterét, és megteremteni a tengeri blokádhoz, valamint a légi bombázáshoz szükséges támaszpontokat. A japán Kyüshüés Honshu-szigeten legkorábban 1945-1946 telén vagy 1946-ban szándékoztak partra szállni. Délkelet-Ázsiában az amerikai-angol hadvezetésnek az volt a terve, hogy minél hamarább felszabadítja a japán megszállás alól Burmát és a Malájföldet, s megszünteti a Malacca-szoros blokádját. A jóváhagyott tervnek megfelelöen az amerikai-angol fegyveres erök támadása a Csendes-óceán térségében 1945-ben a Fülöp-szigetekhez tartozó Luzon-sziget elfoglalásával kezdödött. Itt a 14. japán hadsereg védett Yamashita tábornok parancsnoksága alatt. A hadsereg létszáma a kiszolgáló egységeket és az öralakulatokat is számítva körülbelül 180 ezer före rúgott. A japánok föcsoportosítása (mintegy 90 ezer fö) a Luzon-sziget északi részében összpontosult. Itt várták az amerikai csapatok partraszállását. Egy kisebb csoportosítás (mintegy 20000-30000 fö) a dél-nyugati partvidéken, Manila körzetében, valamint a sziget déli részén helyezkedett el. A csapatok légi oltalmazására a japán parancsnokságnak mintegy 200 repülögép állt a rendelkezésére. Japán haditengerészeti erök nem tartózkodtak a Fülöpszigetek vizein, kivéve néhány örhajót és naszádot. A tengerröl való támogatás hiánya és a gyenge légi oltalmazás miatt a japánok védelme Luzonszigetén könnyen sebezhetö volt. Emellett a japán parancsnokság nem tudta idejében megállapítani az amerikai fegyveres erök következö csapásának idöpontját és helyét. Ezért a 14. hadsereg föeröit a sziget belsejében vonták össze, hogy az amerikai partraszállás helyétöl függöen akár a nyugati, akár a keleti partra irányíthassák. Közvetlenül a partokon, föképpen a települések közelében, század-zászlóalj erejü helyörségek látták el a védelmet. A deszantelhárítás általában gyenge volt, még a partraszállásra legalkalmasabb szakaszokon is. A japán csapatok hátában a Fülöp-szigeteki partizánok nagy osztagai müködtek. Ezek pusztították a japánok eröit, löszerés élelmiszer-raktárakat robbantottak fel, zavarták a közlekedést, s kiszabadították a hadifogságba került amerikaiakat. Különösen nagy szerepe volt a megszállók elleni harcban a japánok ellen küzdö Hukbalahap nemzeti felszabadító hadseregnek, amely 1942-ben alakult a Fülöp-szigeteki Kommunista Párt vezetésével. A Hukbalahap-hadsereg létszáma meghaladta a 70 ezer föt, és zsákmányolt japán fegyverekkel harcolt. A hadsereg körülbelül 1200 ütközetben vett részt, s mintegy 25 ezer ellenséges katonát és tisztet semmisített meg. Kiszabadította a japán rabságból Észak-Luzon több mint egymillió parasztját, és több fontos ponttól fosztotta meg az ellenséget még az amerikai csapatok Fülöp-szigeteki partraszállása elött. A sziget elfoglalására az amerikai-angol hadvezetés a Krueger tábornok vezette 6. amerikai hadsereget jelölte ki. E hadsereg állományába két hadtest (két-két hadosztály), egy-egy önálló gyalogosés légideszant-hadosztály, egy különleges rendeltetésü gyalogezred, egy harckocsicsoport és nagyszámú különféle szakalakulat, illetve kiszolgáló csapat tartozott. A hadsereg harcoló egységeinek létszáma (nem számítva a légideszant-hadosztályt) meghaladta a 152 ezer föt, a kiszolgáló csapatoké pedig az 50 ezer föt. A szövetséges parancsnokság azt tervezte, hogy a hídfö birtokbavétele után a hadsereget további négy hadosztállyal és egy önálló ezreddel erösíti meg. A hadmüvelet légi oltalmazásában (1944. október végi adatok szerint) körülbelül 1280, repülögép-anyahajókra telepített repülögép, valamint három légi hadsereg mintegy 800 repülögépe vett részt. A csapatok partra szállítását a 7. és a 3. amerikai flottának kellett végrehajtania, amelyeknek állományába mintegy 850 különféle hajó tartozott. A szárazföldi csapatok tekintetében, továbbá a tengeren és a levegöben, az amerikaiak voltak fölényben. A hadmüvelet elökészítése során az amerikai hadvezetés nagy légi támaszpontokat rendezett be, és sok hadianyagot halmozott fel Leyteés Mindoro-szigeteken, amelyeket az amerikai csapatok 1944ben foglaltak el. Ugyanakkor az amerikai légierö több légitámadást intézett a Luzon-szigeten,a Taivanon és a Ryükyü-szigeten levö japán repülöterek, csapat-összevonások és közlekedési csomópontok ellen. A Luzon-sziget nyugati partjain Lingayen körzetében 1945. január 9-én kezdték meg a partraszállást az amerikai csapatok. A partvédö alegységek az amerikai túlerö nyomására rendezetlenül visszavonultak. A japán csapatok nagy késéssel megkezdödött átdobását a sziget belsejéböl a partraszállás körzetébe rendkívül megnehezítette az amerikai légierö és a Fülöp-szigetek partizánjainak a tevékenysége. Az erök átcsoportosításának késlekedése azt eredményezte, hogy az amerikai deszant partraszállása idején a japán hadosztályok éppen mozgásban voltak. Így tehát olvasható az amerikai légierö hadászati bombázásainak tanulmányozására kiküldött bizottság jelentésében a partraszállás Luzon-szigetén "katonai szempontból ideális körülmények között zajlott le. Az amerikai csapatok minden ellenállás nélkül partraszállhattak, és saját belátásuk szerint harcolhattak a szervezetlen, demoralizált, rosszul felszerelt és rosszul ellátott ellenség ellen, amely már végképp nem remélhetett semmiféle segítséget; olyan hadmüvelet volt ez, amelynek idején a levegöben minden repülögép amerikai volt." Az amerikai csapatok már a harcok elsö napjaiban 68 ezer katonát és tisztet tettek partra, s egy 24 kilométer széles, 5 kilométer mély hídföt vettek birtokba. Ez lehetövé tette, hogy szétbontakoztassák eröiket az egész sziget elfoglalását célzó további támadáshoz. A partraszállás másnapján, január 10-én reggel, erös tüzérségi és légi támogatás mellett megindították a támadást. A 6. hadsereg észak és kelet felöl egy-egy hadtesttel biztosított föeröi a Lingayen-Manila irányban nyomultak elöre. Az amerikai csapatok nem ütköztek szervezett ellenállásba, és a vasútvonal, valamint az országút mentén keskeny ékben elöretörve két hét alatt 100 kilométert tettek meg. 1945. január 28-án elörevetett egységeik elfoglalták a Manilától 80 kilométernyire északnyugatra fekvö clarki japán repülöteret. Az ellenállás ebben a körzetben jelentösen megnött. Az amerikaiak többször is kísérletet tettek az elönyomulás folytatására, de sikertelenül. A japánok az amerikai csapatok szárnyaira mért csapásokkal feltartóztathatták a Fülöp-szigetek fövárosának az irányában való elönyomulást. A Luzon délnyugati részében levö ellenséges erök szétzúzása és a 6. hadsereg csapásmérö csoportosítása jobbszárnyának biztosítása céljából az amerikai hadvezetés január 29-én Olongapótól északra a japán csapatok hátában partra szállította a 8. hadsereg egyik hadtestét. Intézkedés történt a balszárny biztosítására is. A Fülöpszigetek fövárosának elfoglalását a 14. hadtestre bízták, amelynek állományába harckocsiés gépesített egységek is tartoztak. A hadtest támogatására január 31-én Manilától délre a tengerröl egy légideszanthadosztályt szállítottak partra. Manila ellen észak és dél felöl 1945. február 1-én indították meg újra a támadást. A japánok ellenállása váratlanul gyengének bizonyult. Ez lehetövé tette a 14. hadtest magasabbegységeinek, hogy három nap alatt 70-75 kilométert tegyenek meg, s február 3-án elérjék a város északi peremét. Hamarosan a városhoz értek a légideszant-hadosztály dél felöl elönyomuló egységei is. Manila mintegy 20 ezer japán katonából és tisztböl álló helyörségét körülzárták. A városban mégis igen heves és szívós harcokra került sor. A japán katonák vakon hittek a háború igazságos jellegét hangoztató hivatalos propagandának, s ezért utolsó csepp vérükig makacsul ellenálltak. A harc sorsát az amerikaiak óriási emberés technikai fölénye döntötte el. Február 22-ig Manila túlnyomó része az amerikai csapatok kezére került. A japánok csak az óváros (Intramuros) várfallal körülzárt negyedeiben és más kerületek három köépületében tartották magukat továbbra is. Az utolsó ellenállási gócok elleni rohamba az amerikaiak nehéztüzérséget, harckocsikat és rohamlövegeket is bevontak. Február 23-án reggel az amerikai egységek egyórás tüzérségi elökészítés és légi bombázás után a falakon támadt réseken át három oldalról betörtek az Intramurosba. Két napon át folytak a harcok a régi eröd pincéiben, alagútjaiban és kazamatáiban. Február 25-én estére az Intramuros védöit megsemmisítették, 1945. március 4-re pedig az amerikaiak teljesen elfoglalták Manilát. A Fülöp-szigetek fövárosáért vívott harcok idején az amerikai hadvezetés február 16-án tömeges légitámadások és hosszas hajótüzérségi tüz után tengeri és légideszantot szállított partra a Manilai-öböl bejáratánál fekvö Corregidor-szigeten. A sziget 6000 fönyi helyörsége a tüzérségi tüz és a bombázások következtében nagy veszteségeket szenvedett. Az életben maradt japánok a halálra ítéltek elkeseredettségével küzdöttek. Látva helyzetük reménytelenségét, egyre-másra robbantották fel az alagutakat saját magukkal együtt. Február 28-án megszünt a japán ellenállás Corregidor szigetén. A Manilai-öböl bejárata nyitva állt. Az amerikai hadvezetésnek lehetösége nyílt arra, hogy Manila és Cavite kikötöjén át megszervezze csapatai ellátását. A további harctevékenység Luzon szigetén azt célozta, hogy a sziget déli és északi részében egymás után elszigeteljék a japán csapatok csoportosításait. Az ellenség déli csoportosítását 1945. április végére semmisítették meg. Hivatalosan a haditevékenység Luzon szigetén 1945. július 1-én ért véget, bár a sziget északi részében az egyes ellenséges csoportok elleni harcok egészen a háború végéig tartottak. Azáltal, hogy az amerikaiak elfoglalták a Fülöp-szigeteket, tovább romlott Japán hadászati helyzete. Megszakadtak a déli tengerekkel való közlekedési útjai. A hadászati nyersanyagokat, elsösorban az ásványolajat és az ásványolaj-termékeket Indonéziából most már csak Indokínán és Kínán át szállíthatták. A Dél-kínai-tenger teljesen az amerikai fegyveres erök uralma alá került. Közvetlen veszély fenyegette az Indonéziában, Indokínában, Hajnan szigetén, Tajvan szigetén, a Ryükyü-szigeteken és Kína keleti partvidékén müködö japán csapatokat. Ugyanakkor rendkívül súlyossá vált a japánok helyzete Burmában is. Itt az amerikai-angol és a kínai csapatok a burmai partizánok és a helyi lakosság támogatásával folytatták 1944-ben megkezdett támadásukat. E támadás során a szövetséges csapatoknak emberben és harci technikában egyaránt nagy fölényük volt. Burma északi részében az amerikai és kínai csapatok 1945. január 22-én felszabadították a Burmát Kínával összekötö országutat. Mountbatten tengernagy, a délkelet-ázsiai szövetséges erök föparancsnoka értesítette az Egyesült Államok elnökét, Nagy-Britannia miniszterelnökét és a Vezérkari Fönökök Egyesített Bizottságát: "a Quebecben kapott utasítás elsö részét teljes mértékben végrehajtottuk: a Kínába vezetö szárazföldi utat szabaddá tettük". A Közép-Burmában müködö 14. angol hadsereg, megtörve a japánok ellenállását, az Irrawaddy folyónál 1945. március 21-én megtisztította a japánoktól Mandalay városát és a Rangoonba vezetö vasútvonal mentén elönyomult dél felé. Ugyanakkor Burma délnyugati részében angol tengeri deszantok elfoglalták Ramree és Cheduba szigetét, a 15. indiai hadtest pedig, miután január 3-án birtokba vette Akyabot, megkezdte az elönyomulást a partvidék mentén, s egyúttal deszantot készített fel Burma fövárosa, Rangoon ellen. A japán csapatok hátában 1945. március 27-én felkelt az úgynevezett "burmai hadsereg", amelyet a japánok még 1942-ben szerveztek a helyi lakosságból. A mintegy 50 ezer fönyi burmai egységek hátba támadták a visszavonuló japán csapatokat. Ilyen körülmények között a japánok 15. és 33. hadserege kénytelen volt meggyorsítani visszavonulását déli irányban és a burma-thaiföldi határ felé. Az ellenséget üldözö angol csapatok május 2-án elfoglalták Promet. Ugyanazon a napon tengeri deszantot tettek partra Rangoonban, ahonnan a japánok elözöleg már kivonultak. Május 6-án estig a deszantegységek Rangoontól elönyomultak északkeleti irányban, és egyesültek a 14. angol hadsereg csapataival. Burma nagy részét felszabadították, közben a délkelet-ázsiai amerikai-angol fegyveres erök állománya megváltozott. Az Észak-Burmában müködö kínai és amerikai csapatokat átdobták Kínába. Burmában, a már ott levö 14. hadsereg mellett újonnan megalakították a 12. angol hadsereget. Ezek a hadseregek 1945 május-augusztusában befejezték a japán csapatok szétzúzását, és megtisztították tölük Burma keleti részét. A japán csapatoknak a burmai arcvonalszakaszon elszenvedett veresége Délkelet-Ázsia más országaiban is gyengítette Japán védelmét. Veszély fenyegette a Thaiföldön, Malájföldön, Indokínában és Indonéziában tartózkodó megszálló csapatokat. Singapore mint haditengerészeti támaszpont elvesztette hadmüveleti jelentöségét. Japán elesett a burmaí rizstöl, cinktöl, wolframtól és más hadászati nyersanyagoktól. Ugyanakkor az amerikai-angol hadvezetés megszüntette a japán csapatok részéröl Indiát fenyegetö veszélyt, helyreállította a szárazföldi összeköttetést Kínával, és Délkelet-Ázsiában szétverte Japán fegyveres eröinek föcsoportosítását. Kedvezö feltételek alakultak ki ahhoz, hogy a szövetségesek hadmüveleteket kezdjenek Malájföld és Singapore elfoglalása, Thaiföld legfontosabb hadászati pontjainak kézrekerítése és Indonéziában katonai támaszpontok létesítése céljából. Ezért a Vezérkari Fönökök Egyesített Bizottsága a délkelet-ázsiai fegyveres erök föparancsnokának 1945. augusztus 2-án adott direktívájában elrendelte a vezetése alatt álló csapatok haditevékenységének folytatását azzal a feladattal, hogy szabadítsák fel Malájföldet, és állítsák helyre a singapore-i haditengerészeti támaszpontot, kössék le a Thaiföld területén harcoló japán csapatokat, létesítsenek támaszpontokat Jáva és Szumátra szigetén és más körzetekben a tulajdonképpeni Japán elleni fö hadmüveletek végrehajtása céljából. A direktíva leszögezte, hogy a legföbb feladat elökészíteni a szükséges eröket (három-öt hadosztályt, valamint önálló haditengerészeti és légi magasabbegységeket) a japán anyaország területén vívandó harcra. A Délkelet-Ázsiában tervezett hadmüveletekre a háború végéig nem került sor. Az angol-ausztráliai csapatok csak Borneó, Jáva és Celebesz indonéz szigeteket foglalták el. Abban az idöben a Csendes-óceán térségében a haditevékenység a japán anyaország közvetlen elöterébe helyezödött át. Az amerikai hadvezetés még a Fülöp-szigetekért vívott harcok során megkezdte az elökészületeket a Japán elleni további hadmüveletekre. A Vezérkari Fönökök Egyesített Bizottsága a következö feladatot tüzte a csendes-óceáni fegyveres erök elé: "Legkésöbb 1945. február 19-ig vegyenek birtokba egy vagy több hídföt a Nampo-szigeteken, és legkésöbb 1945. április 1-ig egy vagy több hídföt a Ryükyü-szigeteken . . . hogy az amerikai támaszponti légierö további repülöterekhez jusson az anyaországi szigetek ellen irányuló légitámadások fokozása végett; fejezzék be Japán tengeri és légi blokádját, könnyítsék meg az elökészületeket a Japán anyaország szigeteire való betöréséhez és végül, gyakoroljanak lankadatlan katonai nyomást Japánra." E feladat végrehajtását a japán anyaország és a Mariana-szigetek között félúton fekvö Ivo Jima-sziget elfoglalásával kezdték meg. Ivo Jima szigetét a japán hadvezetés nem tekintette hadászatilag fontosnak. Védelmét 23 harckocsival és 600 különféle ürméretü löveggel felszerelt 23 ezer fönyi helyörségre bízta. A csapatokat a levegöböl hat vadászgép és négy bombázó, a tenger felöl pedig néhány apró tengeralattjáró és legfeljebb tucatnyi örhajó oltalmazta. Az amerikai-angol hadvezetés az Ivo Jima szigetén állomásozó japán csapatok kis létszáma és a sziget alig 5 X 8,5 kilométeres mérete ellenére nagy eröket vont össze. Az expedíciós csapatok létszáma meghaladta a 11 ezer föt. A hadmüvelet támogatására a légi hadseregektöl 352 repülögépet, továbbá a repülögép-anyahajók 1170 gépét jelölték ki. A partraszállást az 5. amerikai flotta biztosította. Ennek létszáma elérte a 220 ezer föt. Akár csak az elözö hadmüveletekben, a partraszállást itt is hosszas légi elökészítés elözte meg. A tömeges légitámadásokat 70 napon át rendszeresen folytatták. A partraszállás február 19-én kezdödött. Az ellenség jóformán nem is tanúsított ellenállást. A partraszállást követö támadás azonban rendkívül lassan bontakozott ki. A több napos hajótüzérségi tüz és légi bombázás ellenére a partra szállt csapatoknak a sziget belsejében szívós harcot kellett vívniuk a japánokkal, akik a védelemre ügyesen felhasználták a természetes barlangokat és a külön e célra berendezett óvóhelyeket. Csak a nagy emberés technikai fölény döntötte el a harcot az amerikaiak javára. 1945. március 17-re a japán helyörséget megsemmisítették. Az amerikai hadvezetés Ivo Jima szigetén katonai támaszpontot létesített, s ez az Aleut-szigeteken levö támaszpontokkal együtt lehetövé tette, hogy az Egyesült Államok ellenörizze a Csendes-óceán északnyugati részét. Az Ivo Jimán folyó harcokkal egyidejüleg készítették elö az Okinawa elfoglalására irányuló deszanthadmüveletet. Ez a sziget különleges helyet foglalt el az Egyesült Államok terveiben. Földrajzi helyzete nemcsak a Kelet-kínai-tenger fölötti uralmat és a japán anyaország állandó fenyegetésének lehetöségét biztosította az amerikaiaknak, hanem azt is, hogy a háború utáni idöszakban nagy hadi támaszpontot rendezzenek be a Csendes-óceán nyugati részében. A sziget bövelkedik repülöterek és leszállóhelyek építésére alkalmas területekben, kitünö horgonyzóhelyekben és haditengerészeti létesítményekre alkalmas helyekben. A japán hadvezetés nagyjelentöséget tulajdonított Okinawa megtartásának. Szárazföldi csapatokon kívül jelentös légieröt, föképpen halálpilóták vezette gépeket és haditengerészeti eröinek egy részét jelölte ki e feladatra. Az amerikaiak partraszállása idején a szigetet a 32. japán hadsereg védte, amely mintegy 72 ezer katonából és tisztböl állott. Ezenkívül katonai szolgálatra hívták be a szigeten lakó 17 és 45 év közötti férfiakat, söt kisegítö személyzetnek a diákokat is. A 32. hadsereg légi oltalmazását az 5. légiflottára bízták, amelynek mintegy 250 repülögépe volt. Azt tervezték, hogy a hadmüvelet folyamán szükség esetén ezt a flottát más légiflották repülögépeivel (föképpen halálpilóták vezette gépekkel) erösítik meg. A sziget közvetlen védelmében részt vevö japán haditengerészeti erök egy sorhajóból, egy könnyücirkálóból és nyolc torpedórombolóból álltak. Az amerikai-angol hadvezetés Okinawa elfoglalásával az 1945 elején alakult 10. amerikai hadsereget bízta meg. Ez a hadsereg megerösítésképp 300 kétéltü harckocsit és sok müszaki, tüzérségi és aknavetö egységet kapott. A partraszállást az 5. amerikai flotta és egy angol repülögép-anyahajóból álló magasabbegység (összesen 1317 hadiés kisegítö hajó) biztosította. A flotta föerejét 20 sorhajó, 33 repülögép-anyahajó, 32 cirkáló, 83 torpedóromboló és 36 tengeralattjáró alkotta. A repülögépanyahajóknak 1727 repülögépük volt. A partraszállás biztosításába bevonták a hadászati légierö bombázógépeit is. Az inváziós csapatok összlétszáma meghaladta a 450 ezer föt. Az amerikaiaknak valamennyi haderönemben döntö fölényük volt. A hadmüvelet elökészítése 1945 januárjától áprilisáig tartott. Ebben az idöszakban az amerikaiak légi fényképezéssel felderítették a sziget védelmi berendezéseit és a japán csapatok elhelyezését. Március elsö napjaiban tömeges bombatámadásokat intéztek a Ryükyü-szigetek térségében levö japán repülöterek és haditengerészeti támaszpontok ellen. Március 18-án és 19-én a Kyüshü és Shikoku szigetén, valamint a Honshu-sziget déli részében levö japán repülötereket támadták. Március 23-án az amerikai légierö bombázta Okinawa repülötereit, közlekedési csomópontjait és más fontosabb objektumait. Ugyanakkor a hajótüzérség lötte Okinawa keleti, déli és nyugati partvidékét. 1945. március 26-29-én az amerikaiak elfoglalták az Okinawától 15 mérföldnyire nyugatra fekvö Kerama-szigetcsoportot. Ezek a szigetek lehetövé tették az amerikaiaknak, hogy hajóik számára védett horgonyzóhelyet biztosítsanak, és a késöbbi harcok körzetének közelében bázist rendezzenek be csapataik ellátására hadianyaggal és technikai eszközökkel. Okinawa nyugati partvidékén a partraszállás 1945. április 1-én reggel kezdödött 10 sorhajó, 13 cirkáló és 23 torpedóromboló tüzének fedezete alatt. A japán csapatok a sziget keleti partjain várták a partraszállást, így ellenállásuk eleinte igen gyenge volt. Az amerikaiaknak különösebb eröfeszítések nélkül sikerült már a hadmüvelet elsö napján egy 14 kilométer széles és 4 kilométer mély hídföt birtokba venniük, a következö három nap alatt pedig kijutniuk a sziget keleti partjaira, és kettévágniuk a japán eröket. A sziget elvesztésétöl tartva a japán hadvezetés kísérletet tett arra, hogy a deszanthadmüvelet meghiúsítása céljából csapást mérjen az amerikai csapatokra. A japánok erre a feladatra halálpilótáikat és az Okinawa védelmére kirendelt flottájuk egy részét jelölték ki. A halálpilóták támadásai április 6-án kezdödtek. Ugyanazon a napon a japán flotta kifutott a Japán-tengerröl, és Okinawa felé tartott. A terv szerint április 8-án hajnalban kellett volna megtámadnia az amerikaiakat. Csakhogy a japán flottának nem sikerült rejtve megközelíteni a kitüzött célt. A Shikoku-szigettöl délre müködö amerikai tengeralattjárók lehallgatták a japán hajók rádióadásait, és felfedték az ellenség elgondolását. Április 7-én reggel repülögép-anyahajókra telepített amerikai bombázók és torpedóvetö repülögépek a Kyüshüszigettöl délre esö körzetben megtámadták a japánokat. A "Yamoto" nevü sorhajót, egy cirkálót és négy torpedórombolót elsüllyesztettek. A többi torpedóromboló, sérüléseket szenvedve visszavonult támaszpontjára. Több sikerrel müködtek a halálpilóták vezette japán repülögépek, amelyek kizárólag amerikai hadihajókat támadtak meg. Az Okinawáért vívott csaknem háromhónapos harcok idején (1945. április 1-töl június 21-ig) a halálpilóták 24 amerikai hajót süllyesztettek el, 164-et pedig súlyosan megrongáltak. A japánok ennek ellenére sem tudták meghiúsítani a partraszállási hadmüveletet, és megakadályozni Okinawa elfoglalását. 1945. április 22-re a japán csapatok kiürítették a sziget északi részét. A sziget déli részén, ahol a 32. japán hadsereg föeröi müködtek, elkeseredett harcok folytak. A japán csapatok ügyesen kihasználták az átszeldelt terepet (a szakadékokat és a barlangokat) és az elökészített müszaki berendezések rendszerét. Védelmük leküzdésére az amerikai hadvezetés kénytelen volt összes eröit és eszközeit bevetni. Csak heves harcok árán sikerült szétzúzni a japán helyörséget. 1945. június 21-én este megszünt a szigeten a szervezett ellenállás. Az Okinawáért vívott harcok során az Egyesült Államok fegyveres eröi 75270 embert vesztettek halottakban, sebesültekben és nyomtalanul eltüntekben. A japánok az amerikai flotta 36 hadiés kisegítö hajóját elsüllyesztették, 368 hajóját pedig megrongálták; az amerikai légierö 763 repülögépet vesztett. A japán szárazföldi csapatok, a flotta és légierö vesztesége elérte a 100 ezer föt; ezen felül mintegy 42 ezer helyi lakos pusztult el. A japánok 16 különféle hadihajót vesztettek, köztük egy sorhajót, egy cirkálót és négy torpedórombolót, továbbá 7830, többségében halálpilóták vezette repülögépet. Mivel az amerikai-angol fegyveres erök elérték a tulajdonképpeni Japán közvetlen elöterét, a japán hadvezetés kénytelen volt eröteljesebben felkészülni az anyaországban és az ázsiai szárazföldön vívandó harcokra. Az Északkelet-Kínában élö japánok számára totális mozgósítást rendeltek el, s ez lehetövé tette, hogy 1945. július végére jelentös számú új egységet szervezzenek. Ugyanakkorra az anyaországban behívták a harmadsorban mozgósítandó személyeket. Katonai szolgálatra kötelezték a Japánban élö koreaiakat és kínaiakat is. Korea és Kína megszállt területein növekedett a bábkormányok csapatainak létszáma. Ezeknek az intézkedéseknek az eredményeképpen a japán szárazföldi hadsereg létszáma 1945 júliusában elérte a 4,6 millió föt, amelyet az év végéig 5 millióra szándékoztak növelni. A japán szárazföldi csapatok összlétszámából mintegy kétmillió fö a tulajdonképpeni Japánban állomásozott. Marshall tábornok, az Egyesült Államok hadügyminiszterének küldött jelentésében megállapította, hogy "saját szigetei védelmére az ellenségnek kétmillió fönyi haderö és mintegy 8000 különféle típusú repülögép áll rendelkezésére". A japán anyaország támaszpontjain és kikötöiben ezenkívül mintegy 1,6 millió tengerészt tartottak, akiket nemcsak tengeri, hanem szárazföldi harcra is kiképeztek. Következésképpen, 1945. július végén a japán anyaországban 3,6 millió katona, tengerész és tiszt volt. A japán flotta maradványait (5 sorhajó, 4 repülögép-anyahajó, 6 cirkáló és 24 torpedóromboló) a hazai vizek támaszpontjain vonták össze. A hajók személyi állományának többségét, a légvédelmi tüzérség kezelöszemélyzetét kivéve, önkéntes halállal járó különféle akciókra osztották be. Japán uralkodó körei igyekeztek az egész japán népet bevonni a fegyveres harcba. A sajtó, a rádió, a film útján magas állású személyek arról próbálták meggyözni a dolgozókat, hogy "a nemzeti államrendszer alapjainak megvédése érdekében a végsö gyözelemig kell folytatni a háborút, a császár iránti örök hüség elvéböl merítve eröt". Ezzel egyidejüleg a föhadiszállás hadsereg-szervezési osztálya 1945. április 25-én külön "utasítást" adott ki a lakosság számára a védelmi harcok folytatására, s ebben azt sürgette, hogy mindenütt alakítsák meg az "önkéntes polgári hadtest osztagait", amelyek a harcokban együttmüködnének a hadsereggel. Két hónappal késöbb, 1945. június 22-én a japán parlament 87. ülésszaka törvényt fogadott el az önkéntes katonai szolgálatról. E törvény szerint "szükség esetén" be lehetett hívni az összes 15 és 60 év közötti férfiakat és a 17 és 40 év közötti nöket. Másnap megjelent a hadvezetés parancsa "az önkéntes polgári hadtest harci osztagairól", s ennek alapján a parancs hatálya alá tartozó személyeket hozzájárulásuktól és családi állapotuktól függetlenül automatikusan beosztották a harci osztagokba. A japán uralkodó körök úgy számoltak, hogy valamennyi japánt, a nöket, gyermekeket és öregeket is beleszámítva, felhasználhatják "mint fedezö csapatot az ellenséges tüz ellen". A japán imperialisták, mit sem törödve a nép életével, csak azon törték a fejüket, hogyan hosszabbíthatnák meg saját létüket, és hogyan menthetnék meg a monarchiát. A japán császárnak és a föhadiszállásnak az volt a szándéka, hogy titokban elrejtözik a matszusirói nagy föld alatti erödben, s az anyaország megszállása esetén a kontinensre szökik, ott pedig a Kvantung-hadsereg eröivel és a Kínában állomásozó expedíciós csapatokkal folytatja az ellenállást. A "Japán területén megvívandó döntö összecsapás" japán tervét 1945. március végén dolgozták ki és "Ketsu" fedönévvel látták el. E terv szerint az összes rendelkezésre álló erövel meg kellett szilárdítani a várható invázió körzeteit, a fontosabb japán tengerszorosok és öblök bejáratait, mozgósítani és összevonni valamennyi gyorsanmozgó eröt, különösen a légieröt és a halálpilóták osztagait, az amerikai deszanteröknek a tengeren és a partraszállás idején való megtámadása céljából, s mindent el kellett követni az ország légvédelmének megerösítésére. A "Ketsu"-terv egyik fö célja az volt, hogy "az összes eröket összpontosítva használják fel a támadó amerikai csapatok megsemmisítésére . . ." Míg Japán, az óriási áldozatok ellenére, az anyaországban vívandó harcokra készülödött, az amerikai-angol hadvezetés megszokott lassúságával dolgozta ki a Japán-szigetekre való behatolás tervét. A Vezérkari Fönökök Egyesített Bizottságának nem sokkal a fasiszta Németország fegyverletétele után jóváhagyott alapvetö terve szerint a Csendes-óceán térségében levö összes haditengerészeti és légierök támogatásával a 6. amerikai hadsereg csapatainak kellett partra szállniuk Kyüshü szigetén. A partraszállási hadmüveletet 1945. november 1-re tüzték ki. Négy hónappal késöbb, vagyis 1946 elején szállt volna partra a 8. és a 10. amerikai hadsereg Honshu szigetén. A terv szerint a továbbiakban bevetették volna az 1. amerikai hadsereget, amelyet ebböl a célból Nyugat-Európából a Csendesóceán térségébe kellett volna átcsoportosítani. A Kyüshü-szígeten tervezett hadmüvelet az "Olympíc", a Honshu-szigeten tervezett hadmüvelet pedig a "Coronet" fedönevet kapta. Marshall tábornok szavai szerint e két hadmüvelet fö feladata a következö lett volna : "a japán erök megsemmisítése saját területükön, valamint a Tokió-Yokohama körzet elfoglalása . . . ezt követöen a terv szerint észak felé kellett volna elönyomulni a többi japán sziget elfoglalása céljából". Az "Olympic"és a "Coronet"hadmüvelet elökészítésével egyidejüleg MacArthur törzse arra az esetre, ha Japán hamarosan letenné a fegyvert és azt meg kellene szállni kidolgozta a "Blacklist"hadmüvelet tervét. E terv szerint a 6. amerikai hadsereg szállta volna meg a Kyüshü-szigetet, a Shikokuszigetet és a Honshu-sziget nyugati részét, a 8. hadsereg a Hokkaidö-szigetet és a Honshu-sziget északi részét, a 10. hadsereg Koreát. A megszálló hadseregeknek az volt a feladatuk, hogy elfoglalják a hadászati központokat, elszigeteljék Japánt Ázsiától, ellenörzés alá vegyék a legfelsö kormányszerveket, leszereljék Japán fegyveres eröit és elnyomják a megszállással szembeszegülö elemeket. A "Blacklist"-hadmüvelet tervének kidolgozása korántsem azt jelentette, hogy az amerikai-angol hadvezetés a háború gyors befejezésére számított. Stimson amerikai hadügyminiszter 1945. július 2-án Trumanhoz intézett emlékiratában ezt írja : ". . . a partraszállást követöen Japán elfoglalására folytatandó hadmüveletek elhúzódhatnak, és részünkröl nagy áldozatokat és szívós harcot követelhetnek . . . Az invázió megkezdése után, nézetem szerint, még szívósabb ütközeteket kell megvívnunk, mint Németországban. Ennek következtében óriási veszteségeket szenvedünk, és kénytelenek leszünk otthagyni Japánt." Nem számított gyors gyözelemre az angol hadvezetés sem. Churchill miniszterelnök az alsóházban azt mondotta, hogy lehetetlen volt "elöre tudni, mennyi ideig tart majd Japán ellenállásának letörése azon a sok területen, amelyet elfoglalt, és különösen magában Japánban". Amíg az amerikai-angol hadvezetés a Japán anyaország elleni támadás tervén dolgozott, a haditevékenység a Csendes-óceán harcszínterein a japán városok bombázására és Japán keleti partjain levö egyes ipari objektumok hajótüzérséggel való lövetésére szorítkozott. E tevékenységre gyors járatú amerikai és angol repülögép-anyahajók magasabbegységeit jelölték ki. Ezek állományába 18 repülögépanyahajó (1246 repülögéppel), továbbá 9 sorhajó, 21 cirkáló és 74 torpedóromboló tartozott. 1945 július-augusztusában az amerikai-angol hadvezetés 60 japán város, köztük Tokió ellen intézett légiés tüzérségi támadást. A bombázások különösen nagy áldozatokat követeltek a lakosságtól, amelynek ténylegesen nem volt semmiféle légoltalmi eszköze. Óvóhelyeket csak a császár és környezete, valamint a magasabb rangú katonai személyek és hivatalnokok számára építettek. Az 1945 elsö felében folytatott haditevékenység eredményeképpen tehát az Egyesült Államok és Anglia a Csendes-óceán térségében és Délkelet-Ázsiában több gyözelmet aratott Japán fegyveres eröi felett, de nem tudott döntö vereséget mérni a japán hódítókra. 1945 január július folyamán az amerikai-angol fegyveres erök befejezték a harctevékenységet a Fülöp-szígeteken és Burmában, s elérték a japán anyaország közvetlen elöterét. Ennek következtében Japánnak a déli tengerekkel való tengeri összeköttetése teljesen megszakadt. A hadászati nyersanyagoknak, elsösorban az ásványolajnak és az ásványolaj-termékeknek a délkelet-ázsiai országokból Japánba való szállítása gyakorlatilag megszünt. A japán haditengerészeti és kereskedelmi flotta a nagy veszteségek, valamint az üzemanyaghiány következtében súlyos helyzetbe került. Pótolhatatlan veszteségeket szenvedett a japán légierö is. Mindamellett Japánnak még mindig nagy lehetöségei voltak a háború folytatására. A japán imperialisták nem minden alap nélkül számítottak arra, hogy az anyaországban, majd a kontinensen tartós és szívós védelemre rendezkedhetnek be az Egyesült Államok és Anglia fegyveres eröivel szemben. Ilyen körülmények között a háború további menete szempontjából döntö jelentösége volt annak, hogy a Szovjetunió is hadba lépett a japán agresszorok ellen.
Találat: 1833