A VÖRÖS HADSEREG
ELSŐ GYŐZELMEINEK NEMZETKÖZI JELENTŐSÉGE
1. Az antifasiszta
koalíció erösödése és a Szovjetunió harca a második front
létrehozásáért A Vörös Hadsereg
1941-1942. téli gyözelmeinek óriási nemzetközi jelentösége volt. A
téli támadás sikere megmutatta, mennyire alaptalan az Egyesült Államok és
Anglia imperialista köreinek az a feltevése, hogy a szocialista állam gyenge,
és a Németország elleni háborúban elkerülhetetlenül vereséget szenved. A
Németország, Olaszország és Japán által megszállt európai és ázsiai országok
népei a Szovjetunióban látták azt az eröt, amely kimentheti öket az
idegen rabságból. A Vörös Hadsereg sikere ezeket a népeket a nemzeti
felszabadító és antifasiszta harc kiszélesítésére ösztönözték. A szovjet-német
arcvonalon a Szovjetunió javára fordult helyzet kedvezö feltételeket
teremtett a fasiszta Németország leveréséhez. Az antifasiszta koalíció
vezetö hatalmai közötti, egyre erösödö politikai és gazdasági
kapcsolatokat fegyveres erejük összehangolt tevékenységével kellett
kiegészíteni. A kialakult helyzet nyomatékosan megkövetelte, hogy a Vörös
Hadsereg támadását nyugatról a szövetséges hadseregek a fasiszta Németországra
mért csapással támogassák. Ez az oka annak, hogy a második európai front
létrehozásának a problémája már 1941 végén elsörendü szerepet töltött
be a szövetségesek közötti viszonyban. A szovjet kormány az agresszor
mielöbbi szétzúzásában érdekelt összes szabadságszeretö népek vágyát
juttatta kifejezésre, amikor 1941 öszén ismételten javasolta az angol
kormánynak: hozzanak létre egy második frontot Európában. "A németek írta
szeptember 3-án Sztálin Churchillnek a nyugati veszélyt blöffnek tekintik, és
büntetlenül dobják át eröiket nyugatról keletre, mert nyugaton semmiféle
második front nincs, és meggyözödésük szerint nem is lesz."
Minél hamarább létre kell hozni a második frontot, hangsúlyozta Sztálin, hogy
ez 30-40 hadosztályt elvonva, megkönnyítse a helyzetet a szovjet-német
arcvonalon. Churchill Sztálinhoz intézett szeptember 4-i válaszüzenetében
kijelentette: ". . . jelenleg semmi lehetöség sincs arra, hogy olyan
brit akciót hajtsunk végre nyugaton (a légi akciókon kívül), amely tél
elött lehetövé tenné német erök elvonását a keleti
frontról." Ebben az üzenetben az angol kormány vezetöje általában
kétségesnek tartja a második front létrehozásának lehetöségét, mégpedig
nemcsak 1941-re, hanem 1942-re vonatkozólag is; megjegyezte, hogy a nehezen
elöre látható eseményektöl függ, vajon a brit hadsereg képes lesz-e
arra, hogy 1942-ben betörjön az európai kontinensre. Az angol kormány
legföbb érve a második front ellen az volt, hogy Angliának ehhez nincsen
kellö ereje és eszköze. Mi is volt hát a helyzet valójában? Angliának
akkoriban csakugyan hiányoztak a szükséges eröi ahhoz, hogy nyugaton
hadmüveleteket folytasson? Anglia, mint ismeretes, 1939 szeptembere óta
állt hadiállapotban Németországgal. 1941-ig az angol kormánynak módja volt
arra, hogy jelentös haderöt hozzon létre, és az ország anyagi és
embertartalékait aktív hadviselésre mozgósítsa. Ezt annál is inkább megtehette,
mert az angol kormány két év alatt egyetlen nagyobb arányú támadó hadmüveletet
sem folytatott. 1941 szeptemberében, amint azt emlékirataiban Churchill is
bevallja, a brit szigeteken több, mint 2000000 katona állt fegyverben. Ezen
kívül a helyi védelmi egységeknél 1500000, a lé 535d39f gierönél 750000 és a
haditengerészetnél 500000 ember teljesített szolgálatot. 1941 öszéig a
brit szigeteken 33 teljesen mozgósított angol hadosztályt vonultattak fel,
számos megerösítö egységgel. A haditermelés Angliában elég magas
színvonalon állott. A hivatalos statisztika szerint Anglia ipara 1941-ben 15325
harckocsit, páncélozott szállítójármüvet és páncélgépkocsit, 10741
tüzérségi, légvédelmi és páncéltörö löveget, 8300 aknavetöt, 53068
géppuskát, 29300000 lövedéket és sok más fegyvert gyártott. Egyes
harceszköz-fajták (különösen repülögépek) gyártása tekintetében Anglia
felülmúlta Németországot. Az angol repülögépipar egy év alatt 20093 harci
repülögépet gyártott, a német ipar pedig 11030-at. Emellett Anglia
jelentös mennyiségü repülögépet kapott az Egyesült Államokból.
Óriási fölényben volt a brit hadiés kereskedelmi flotta. 1941 végén az angol
kereskedelmi flotta hajótere 21324000 tonnára rúgott. Ezek szerint Angliának
minden lehetösége megvolt arra, hogy Európában partra szálljon. Ezt sok
angol államférfi is elismerte. Például, lord Beaverbrook, amikor 1941
októberében Moszkvából hazatért, azt írta, hogy a második front létrehozására
megvan minden lehetöség. "Képtelen állítás az, hogy semmit sem
tehetünk Oroszország érdekében jelentette ki teljes joggal. Erre megvan a
lehetöségünk, mihelyt rászánjuk magunkat arra, hogy szakítsunk a hosszú
lejáratú tervekkel és azzal az általános katonai koncepcióval, amely
bármennyire dédelgetik is végérvényesen elavult már." Az Amerikai Egyesült
Államok hadba lépése után még reálisabb lehetöség kínálkozott arra, hogy
nyugaton támadó hadjáratot szervezzenek. 1942 elején az amerikai haderö
létszáma 2 173000 fö volt, s jelentös mennyiségü fegyverrel és
hadianyaggal rendelkezett. 1940 júliusától 1941 decemberéig az Egyesült
Államokban 23240 harci repülögépet, 12086 harckocsit és páncélozott
szállítójármüvet, 11557 löveget és 9518 aknavetöt gyártottak. Anglia
és az Egyesült Államok hatalmas hadigazdasági bázisa, haditermelésük magas
színvonala lehetövé tette, hogy maradéktalanul ellássák hadseregüket
mindennel, ami a kontinensen való partraszálláshoz szükséges. Végül, az európai
második front létrehozásának rendkívül kedvezett az a tény, hogy a német
haderö 70 százalékát, köztük a legharcképesebb és technikailag legjobban
felszerelt magasabbegységeket, a szovjet-német arcvonalon lekötötte a Vörös
Hadsereg aktív tevékenysége. Ily módon Angliában és az Egyesült Államokban
minden feltétel megvolt ahhoz, hogy csapataik már 1941 végén partra szálljanak
Európában. Ezeknek az államoknak a kormánya azonban nem sietett a második front
közeli létrehozásával. A Szovjetuniónak továbbra is egyedül kellett harcolnia a
fasiszta blokk hadseregeivel. De nem tanúsított az angol és amerikai kormány
különösebb aktivitást a Szovjetuniónak hadianyaggal való megsegítésében sem.
Söt, a Szovjetuniónak ilyen anyagokkal való ellátását országunk
legnehezebb napjaiban rendszeresen meghiúsították. 1941-ben az Egyesült Államok
és Anglia összesen 750 repülögépet (ebböl csak öt volt bombázó), 501
harckocsit és nyolc légvédelmi ágyút szállított. Ezzel szemben a szállításokra
vonatkozó elsö jegyzökönyv értelmében a szövetségeseknek 1941
októberétöl decemberig bezárólag 1200 repülögépet, köztük 300
bombázót, 1500 harckocsit és körülbelül 50 légvédelmi ágyút kellett volna a
Szovjetunió rendelkezésére bocsátaniuk." "Az Oroszországba irányuló
hadianyag-szállítások (Angliából és az Egyesült Államokból Szerk.) 1941 végén
és 1942 elsö hónapjaiban írta Deane tábornok, a Szovjetunióban
müködö amerikai katonai misszió egykori vezetöje elkeserítöen
lassú ütemben folytak." 1942 tavaszán a Szovjetunióba irányuló
hadianyagszállítás csaknem teljesen megszünt. Churchill a szállítások
csökkenését anyaghiánnyal próbálta magyarázni. Ez azonban nem állta meg a
helyét. Nem véletlen, hogy 1942. január 27-i parlamenti beszédében kénytelen
volt érveket keresni álláspontjának igazolására, mivel egyes felelös
államférfiak, magának Churchillnek a megállapítása szerint, kijelentették, hogy
Anglia ". . . jelenleg elegendö anyaggal rendelkezik ahhoz is, hogy
Oroszországnak küldjünk belöle, ahhoz is, hogy a brit szigeteket
megvédjük, megtartsuk a Közel-Keletet, és hathatósan megvédjük a
Távol-Keletet." 1941 végén-1942 elején Washingtonban tanácskozásra ült
össze az Egyesült Államok és Anglia kormányának vezetöje, s itt
kifejezésre juttatták ama véleményüket, hogy a Japánnal való háború kitörése és
a távol-keleti szállítmányok növekedése folytán, hajók hiányában esetleg
30%-kal csökkenteni kell majd a Szovjetunióba irányuló szállítmányokat. Hopkins
azonban ezen a tanácskozáson hozzászólásában kifejtette, hogy az oroszországi
szállítmányok 30%-a mindössze 7 hajót igényel, és hogy "a rendelkezésre
álló 1200 kereskedelmi hajóból talán akad majd hét erre a célra".
Kétségtelen, hogy a Szovjetunióba irányuló hadianyagszállítás nagy nehézségbe ütközött.
A szállítások elmaradásának fö oka azonban mégis csak az volt, hogy az
Egyesült Államok és Anglia kormánykörei arra törekedtek, hogy a háború során és
a háború után a nemzetközi porondon minél kedvezöbb pozíciót foglaljanak
el, és ezért politikájukban a háború elhúzására, mind Németország, mind pedig a
Szovjetunió kimerítésére és legyengítésére spekuláltak. Samuel Hoare, Anglia
egykori spanyolországi követe, Nagy-Britanniának a háború alatt folytatott
politikájáról szólva bevallotta, hogy az angol kormány igyekezett a Németország
feletti gyözelem pillanatára friss eröket tartalékolni, nemcsak
"mint garanciát az anarchia és a káosz ellen", hanem azért is, hogy
biztosítsa Anglia pozícióját Nyugat-Európában. Az ilyen politika, persze, nem
tükrözte az amerikai és az angol nép érdekeit, s a dolgozók tevékenyen
harcoltak is ellene. Az angol nép tudta, hogy a Szovjetunió támogatásának nagy
jelentösége van magának Angliának a léte szempontjából, s ezért kiadta a
jelszót: "Mentsük meg Londont azzal, hogy segítséget nyújtunk a
Szovjetuniónak Moszkva megmentésében." Minthogy az angol közvélemény
elégedetlen volt Churchill kormányának katonai politikájával, a második front
kérdését a Lordok Háza elé terjesztették megvitatás céljából. Angliában
nagyarányú mozgalom bontakozott ki a müncheni minisztereknek a kormányból való
eltávolításáért. Amikor például a trade-unionok 1941. évi kongresszusán
felolvasták D. MooreBrabason angol repülögépipari miniszter szovjetellenes
nyilatkozatát, olyan hévvel tört ki a nép elégedetlensége, hogy Churchill
kénytelen volt Moore-Brabasont meneszteni a kormányból. 1941. október 12-i
számában még a Daily Mirror címü burzsoá lap is kényszerülten bevallotta,
hogy az angol népet nyugtalanítja a kezdeményezökészségnek az a teljes
hiánya, amelyet a kormány Oroszország megsegítése ügyében tanúsít, és a nép nem
elégszik már meg ígérgetésekkel. Különösen nagyarányúvá fokozódott Anglia
dolgozóinak a Szovjetunió támogatásáért és a második front létesítéséért vívott
küzdelme a hitlerista csapatoknak Moszkva alatti veresége után. Harry Pollitt,
az Angol Kommunista Párt fötitkára, a Szovjetunióval való szövetség
érdekében az országban megindult mozgalmat értékelve, 1942 januárjában azt
írta, hogy "a szovjet nép ellenállása valóban nagyszerü szolidaritási
tömegmozgalmat váltott ki." Az angol munkások arra törekedtek, hogy
siettessék az ellenség fölötti gyözelmet, és ezért fokozták a munka
termelékenységét, igyekeztek minél több fegyvert gyártani. Különösen sokat
nött a munka termelékenysége azokban a gyárakban, amelyek a Szovjetunió
rendelésein dolgoztak. Az angol munkásosztálynak a közös ellenség elleni
küzdelemben kifejtett tevékenységét különösen nagyra értékelte az a szovjet
szakszervezeti küldöttség, amely Svernyik vezetésével 1942 elején Angliában
járt. Egy londoni nagygyülésen Svernyik beszédében ezt mondotta: "A
küldöttség munkásokkal és munkásnökkel folytatott beszélgetései alapján
arra a meggyözödésre jutott, hogy NagyBritannia munkásosztálya
tisztában van a helyzet komolyságával, és kész mindent megtenni a fegyvergyártás
fokozása érdekében. Nagy lendülettel küzdött az amerikai nép is, hogy az
Egyesült Államok és Anglia tevékenyen részt vegyen a fasiszta blokk országai
elleni háborúban. Az Egyesült Államok kormánya ezrével kapta a határozatokat,
leveleket és petíciókat, amelyekben amerikai emberek bejelentették, hogy
segíteni kívánják a szovjet népet. A 200000 munkást képviselö chicagói
szakszervezeti tanács határozatot fogadott el, amelyben az európai második
front haladéktalan kiharcolását követelte, hogy 1942-ben ki lehessen vívni a
gyözelmet. Az amerikai és angol lapok sok anyagot közöltek a
Szovjetunióról, közzétették a Szovjet Tájékoztató Iroda jelentéseit. Emellett
sok burzsoá újságíró ismételten hangsúlyozta, hogy az antifasiszta blokk
országai közötti harci szövetség megszilárdításának ügye szempontjából
elengedhetetlen a Szovjetunió helyzetére vonatkozó helyes tájékoztatás. Az
amerikai és az angol népnek a Szovjetunió támogatásáért és a második front
létrehozásáért küzdö széles körü mozgalma e két ország politikai
életének fontos tényezöje lett, és ugyanakkor jelentösen
megerösítette a szovjet kormány pozícióját abban a küzdelemben, amelyet az
Egyesült Államok, Anglia és a Szovjetunió erökifejtésének minél elöbb
történö egyesítése érdekében folytatott, a fasiszta Németország és
szövetségesei szétzúzásáért. A szovjet kormány ebben a vonatkozásban fontos
diplomáciai kezdeményezéssel élt. Sztálin már 1941. november 8-án azt írta
Churchillnek, hogy a Szovjetuniónak és Angliának szerzödést kellene kötnie
a kölcsönös katonai segítségre és a világnak a háború utáni berendezésére
vonatkozólag. "Amíg nem jött létre megállapodás ebben a két fö
kérdésben olvasható az üzenetben -, addig nemcsak tisztázatlan dolgok lesznek
az angolszovjet viszonyban, hanem egészen nyíltan szólva a kölcsönös bizalom
sincs biztosítva. Természetesen a Szovjetunió katonai felszereléssel való
ellátásának kérdésében kötött megállapodás nagyon pozitív
jelentöségü, de ez nem dönti el a dolgot, és korántsem meríti ki az
országaink közötti viszony kérdését. 1941. december második felében a szovjet
kormány meghívására Moszkvába utazott Anthony Eden, Nagy-Britannia
külügyminisztere. Az angol-szovjet közös nyilatkozat szerint, a megbeszélések
eredményeképpen: "a két fél közös véleményre jutott a hadviselés
kérdéseiben és különösen arra vonatkozóan, hogy a hitleri Németországot
teljesen szét kell zúzni, és ezt követöen olyan rendszabályokat kell
életbe léptetni, amelyek a jövöben egy újabb német agressziót teljesen
lehetetlenné tesznek." A kialakított közös vélemény volt az alapja a
barátsági és segélynyújtási szerzödés megkötését célzó további
tárgyalásoknak. A több hónapig tartó tárgyalások sikerrel végzödtek. 1942.
május 26-án Londonban aláírták a Szovjetunió és Nagy-Britannia közötti, a
fasiszta Németország és európai csatlósai elleni háborúban való
szövetségröl és a háború utáni kölcsönös segítségröl szóló
szerzödést. Ez a szerzödés ragyogóan példázta, hogy különbözö
társadalmi rendszerü államok kellö jóakarat mellett összeegyeztetett
megoldást találhatnak a legbonyolultabb nemzetközi kérdésekben is. A
szerzödés szerint mindkét fél "kötelezi magát arra, hogy a hitlerista
kormánnyal vagy Németország bármilyen más olyan kormányával, amely nem szakít
nyíltan mindenféle agresszív szándékkal, semmiféle tárgyalásba nem bocsátkozik,
és csakis közös megegyezés alapján tárgyal, illetve köt fegyverszünetet vagy
békeszerzödést Németországgal vagy bármely más, az európai agresszióban
vele kapcsolatban álló állammal. A Szovjetunió és Nagy-Britannia vállalta, hogy
a maga számára nem támaszt területi igényt, és nem avatkozik be más országok
belügyeibe. A szerzödés leszögezte, hogy a Szovjetunió és Anglia a háború
utáni idöszakban közösen lép fel Németország vagy a háborúban vele együtt
részt vevö bármely más állam újabb agressziójának elhárítására. Az európai
biztonság megörzése céljából a Szovjetunió és Anglia kötelezte magát arra,
hogy kölcsönösen katonai segítséget nyújtanak egymásnak, és együttmüködnek
abban az esetben, ha az egyik felet támadás érné. A szerzödésben
kimondták, hogy a Szovjetunió és Anglia nem köthet semmiféle olyan
szerzödést, és nem vehet részt olyan koalícióban, amely a másik fél ellen
irányul. A Szovjetunió és Nagy-Britannia szövetségi szerzödését 1942.
július 18-án a Szovjetunió Legfelsö Szovjetje, július 24-én pedig VI.
György, Nagy-Britannia királya ratifikálta. Londoni tartózkodása alatt a
szovjet küldöttség tárgyalt De Gaulle tábornokkal, a francia Nemzeti Bizottság
elnökével is. A szovjet kormány nagyra értékelte a francia nép szerepét a fasiszta
Németország elleni közös harcban, és öszintén kívánta, hogy
Franciaországot mihamar, mint szabad országot üdvözölhesse, amely Európában és
a világban ismét nagyhatalomként képes elfoglalnia maga megilletö helyét.
A londoni tárgyalások után a szovjet küldöttség Washingtonba utazott, s ott
1942. június 11-én aláírta a Szovjetunió és az Egyesült Államok között
létrejött egyezményt "Az agresszió elleni háborúban szükséges kölcsönös
segélynyújtás elveiröl." A szovjet-angol és a szovjet-amerikai
tárgyalások egyik fontos eredményeképp megállapodás született a második front
kérdésében. A június 12-én közzétett angol-szovjet és szovjet-amerikai
közlemény megállapítja, hogy "teljes megegyezés jött létre az európai
második front 1942-ben való létrehozásának halaszthatatlan feladatai
tekintetében". Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy Roosevelt, az
Egyesült Államok elnöke a tárgyalások alatt két ízben is biztosította a szovjet
kormány képviselöjét, hogy 1942-ben létrehozzák a második frontot. Marshall
tábornok, a vezérkar fönöke szintén beismerte, hogy az Egyesült Államoknak
minden lehetösége megvan a második front megteremtéséhez. "Nyíltan
bevallhatjuk mondotta -, jól kiképzett csapataink, hadfelszerelésünk,
repülöink és páncélos hadosztályaink vannak." Az angol-szovjet
szerzödés és a szovjet-amerikai egyezmény megkötése a szovjet kormány nagy
külpolitikai sikere volt. Országunk dolgozói népes gyüléseken és
értekezleteken jóváhagyták a szovjet diplomáciának e fontos lépését, és
kifejezésre juttatták meggyözödésüket, hogy a Szovjetunió, Anglia és
az Egyesült Államok közös eröfeszítése, valamint a második front
létrehozása közelebb hozza az ellenség fölötti gyözelem óráját. A gluhovi
textilkombinát novotkacki, gyárának dolgozói a gyülésen hozott
határozatukban megállapították: "A Szovjetunió Nagy-Britanniával és az
Egyesült Államokkal való fegyverbarátságának megszilárdulása megsokszorozza
valamennyi szabadságszeretö nép erejét, és még nagyobb lángra lobbantja
azt a hösies harcot, amelyet Európa népei a német fasiszta hódítók ellen
vívnak." Lelkesen üdvözölte az angol--szovjet szerzödést az angol nép
is. Anglia munkásai, alkalmazottai, diákjai azt követelték a kormánytól, hogy
hagyja abba a második front szabotálását. Az egyik határozatban, amelyet egy
105000 londoni munkást képviselö küldöttség nyújtott át Churchillnek, ez
olvasható: "Hitlert két európai fronton hamarább meg lehet semmisíteni, s
minden áldozatra készek vagyunk e második front érdekében. Nem türhetjük
tovább, hogy a Szovjetunióra egymagára háruljon minden áldozat . . . Tetteket
követelünk." Az amerikai nép is nagy lelkesedéssel üdvözölte a Szovjetunió
és az Egyesült Államok közötti egyezmény megkötését. 1942 júniusában 500000 New
York-i munkás tüntetett az utcán, a Szovjetunióval való szolidaritása jeléül. A
Daily Worker június 13-án azt írta, hogy ez a tüntetés volt a legnagyobb
szabású tüntetés a város történetében. Júliusban a Madison square-en 60000
ember tüntetett, és jelszavukkal "a második front haladéktalan
létrehozását" követelték. Anglia és az Egyesült Államok uralkodó köreinek
azonban, amint azt a késöbbi események beigazolták, eszük ágában sem volt
valóra váltani azt az egyezményt, hogy 1942-ben létrehozzák az európai második
frontot. Churchill már 1942 augusztusában Moszkvába utazott, hogy ezt
hivatalosan közölje a szovjet kormánnyal. Ez nem volt más, mint a szövetségesi
kötelezettség nyílt megszegése, és még bonyolultabbá tette a Szovjetunió amúgy
is nehéz helyzetét. A szovjet kormány emlékiratában, amelyet e bejelentésre
válaszképpen Churchillnek átnyújtott, megállapította: ". . . a Szovjet
Föparancsnokság a nyári és öszi hadmüveleteinek tervét az
európai második front 1942-ben megvalósuló létrehozására számítva dolgozta ki.
Nagy-Britannia kormányának lemondása az európai második front 1942-ben való
létrehozásáról erkölcsi csapást jelent az egész szovjet közvéleményre, amely
számított a második front létrehozására, és árt a Szovjet Föparancsnokság
terveinek. . . . Azok a nehézségek, amelyek a második front 1942-ben való
létrehozásának elutasítása folytán állnak elö a Vörös Hadsereg számára,
kétségtelenül rontani fogják Anglia és valamennyi többi szövetséges katonai
helyzetét." Ily módon Angliának és az Egyesült Államoknak a Szovjetunióval
kapcsolatos külpolitikájában két irányzat volt kialakulóban. Egyfelöl a
második világháború arcvonalain lejátszódó hadi események, a nemzetközi porond
eröviszonyai, Anglia és az Egyesült Államok nemzeti érdekei nyomatékosan
azt követelték Londontól és Washingtontól, hogy közeledjenek a Szovjetunióhoz,
szilárdítsák meg az antifasiszta koalíciót, kössenek egyezményt a közös
ellenség a hitleri Németország és szövetségesei elleni harc céljából. Ez az
irányzat széles támogatásra talált Anglia és az Amerikai Egyesült Államok
néptömegeinél. Másfelöl az amerikai és angol uralkodó körökben olyan
erök is müködtek, amelyek meg akarták gátolni a Szovjetunió, az
Egyesült Államok és Anglia közötti normális szövetségesi kapcsolatok
kialakulását, amelyek a Szovjetuniót kedvezötlen körülmények közé akarták
hozni, és el akarták véreztetni a Németország elleni háborúban. Anglia és az
Egyesült Államok külpolitikájában azonban mindamellett az az irányzat
kerekedett felül, amely a fasiszta Németország elleni közös harc sikere
nevében, a Szovjetunióval való megegyezésre törekedett. Ennek, és föként a
Vörös Hadsereg hösies harcának tudható be, hogy az antifasiszta koalíció
tovább erösödött. Az antifasiszta tábor vezetö államai közötti
kapcsolatok megszilárdulására nagy hatással volt a néptömegek mozgalma, a néptömegek
politikai aktivitása viszont a koalíció erösödése arányában növekedett. Ez
volt az elsö alkalom, hogy kapitalista államok dolgozói nyíltan
támogathatták a Szovjetuniót, szabadon szembeszállhattak országuk uralkodó
köreinek reakciós politikájával. A kommunista pártoknak nagy lehetöségük
nyílt arra, hogy a fasizmus elleni harcba bevonják a lakosság különbözö
rétegeit. A háború folyamán létrejött és egyre jobban megerösödött
antifasiszta koalíció annak a lenini tudományos tételnek a helyességét
igazolta, amely szerint megvan a lehetösége a különbözö
társadalmi-gazdasági rendszerü államok együttmüködésének. A
Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia társadalmi rendszerének
különfélesége nem gátolta ezeket az országokat abban, hogy egyesüljenek és együttmüködjenek
a közös ellenség elleni harcban. 2. A nemzeti felszabadító mozgalom
fellendülése Európában A Vörös Hadsereg
sikere az európai és ázsiai népek nemzeti felszabadító és antifasiszta
küzdelmének hatalmas ösztönzöje és fellendítöje volt. A nemzeti
felszabadító mozgalom mindinkább tömeges jelleget öltött. A parasztok és a
városi középréteg fokozatosan felhagytak a várakozással, nem ingadoztak már,
hanem bekapcsolódtak a fasiszta megszállók elleni harcba. A felszabadító
mozgalom további fejlödése szempontjából nagy jelentösége volt annak,
hogy sok országban 1941-1942-ben demokratikus tömegszervezetek jöttek létre.
Ezek a Nemzeti Frontnak elnevezett szervezetek egyesítették a munkásokat, a
parasztokat, a városi kispolgárságot és a középburzsoázia egy részét. Bennük a
vezetö és szervezö szerepet a kommunista és munkáspártok töltötték
be, amelyek a legkövetkezetesebben harcoltak a fasizmus ellen. A Nemzeti
Fronthoz csatlakozó burzsoá pártok igyekeztek a maguk ellenörzése alá
helyezni a néptömegek harcát, és korlátozni annak lendületét. Ennek ellenére a
burzsoá pártoknak a Nemzeti Frontban való részvétele egészében véve pozitív
szerepet játszott, elömozdította befolyásuk alatt álló néprétegeknek az
ellenállási mozgalomhoz való csatlakozását. Jugoszlávia népe továbbra is hösiesen
harcolt a német és az olasz megszállók ellen. A Vörös Hadsereg
gyözelmeiböl új eröt merített, ezek megszilárdították
meggyözödését, hogy a külföldi területrablók elkerülhetetlenül
vereséget szenvednek. A német csapatoknak a szovjet-német arcvonalon elszenvedett
veresége közvetlen hatással volt a jugoszláv partizánok fegyveres harcának
menetére. A hitleristák a keleti veszteségek pótlása céljából arra
kényszerültek, hogy az európai országokból, a többi között Jugoszláviából sok
magasabbegységet dobjanak át a szovjet-német arcvonalra. 1941. december 16-án a
jugoszláviai német fasiszta csapatok parancsnoksága azt az utasítást kapta,
hogy küldjön minél több német egységet Jugoszláviából a keleti frontra.
Mindamellett a hitlerista hadvezetésnek még volt elegendö ereje ahhoz,
hogy újabb nagyarányú támadást indítson a kelet-boszniai partizánok ellen.
1942. január 15-én a német és az olasz katonai vezetés egyezményt kötött a
csetnikek képviselöivel a partizánok elleni harcban való
közremüködésükröl. A második büntetö hadjárat végén a
megszállóknak újra sikerült elfoglalniuk olyan körzetet, amelyet a partizánok
elöbb már felszabadítottak, s meggátolták a partizánosztagok betörését
Kelet-Bosznia ipari és bányaközpontjaiba. Ez erösítette a csetnikeket. Egyes
partizánok a befolyásuk alá kerültek, és elhagyták osztagukat. A partizánok
föeröinek azonban ismét sikerült kitérni a csapás elöl, s újabb
körzeteket foglaltak el. Az 1. proletárdandár a jugoszláv népi felszabadító
hadsereg elsö reguláris egysége példás bátorságról és
hösiességröl tett tanúbizonyságot, amikor kemény fagyban átkelt az
Igman hegyláncon. Bosznia és Crna Gora partizánjaival együtt felszabadította
Kelet-Bosznia területének jelentös részét. Ehhez a területhez kapcsolódott
a már korábban felszabadított Sandzak, Crna Gora és Hercegovina. Igy a
partizánmozgalomnak egy újabb fészke alakult ki. Márciusban szerb
partizánzászlóaljakból megalakították a 2. proletárdandárt, majd a 3. sandzaki
dandárt, két dandárt Crna Gorában és kettöt pedig Nyugat-Bosznia partizánjaiból.
A Jugoszláv Kommunista Párt erélyesen hozzáfogott a népi hatalom szerveinek
megszilárdításához. Népi felszabadító bizottságokat alakítottak, s ezek
gyakorolták a végrehajtó hatalmat a felszabadított területen, gazdasági
kérdéseket oldottak meg, megszervezték a partizánok élelmiszerés
löszerellátását, kulturális felvilágosító munkát végeztek. A népi
felszabadító bizottságok nagy tekintélynek örvendtek a lakosság körében.
Tevékenységük elömozdította Jugoszlávia népének a nemzeti és szociális
felszabadításáért vívott harca további fejlödését. 1942 tavaszán a
megszállók újabb kísérletet tettek a jugoszláv felszabadító harc fö
fészkeinek megsemmisítésére. Április 15-én német és olasz csapatok usztasaés
csetnikosztagok támogatásával támadást indítottak a partizánok kelet-boszniai
föeröi ellen. Körülbelül ugyanabban az idöben indultak meg a
támadó hadmüveletek Crna Gorában, Sandzakban és Hercegovinában. A
partizánoknak sikerült, feltartóztatva az ellenséget, átcsoportosítani
eröiket, és nyugat felé, Bosanska Krajinában (Nyugat-Bosznia) áttörni. A
proletárdandárok és a partizánosztagok ezúttal is megóvták föeröiket,
és nemcsak hogy kitértek a csapás elöl, hanem ellencsapást is mértek az
ellenségre. A Bosanska Krajinába való áttörés eredményeképpen sikerült jelentös
területet és több nagyobb helységet felszabadítaniuk, a többi között Jajce és
Bihac városát. A népi felszabadító mozgalom központja Boszniába
helyezödött át. A megszállók nem tudták megvalósítani fö
elgondolásukat: nem sikerült szétverniük a partizánokat. Ennek ellenére a
harmadik ellenséges támadás, amely 1942 áprilisától júniusáig tartott,
jelentösen megtépázta a Kelet-Boszniában, Sandzakban, Crna Gorában,
Hercegovinában és Szerbiában harcoló partizánok eröit. A kelet-boszniai
partizánosztagok igen gyengék voltak. Crna Gorából, Sandzakból és
Hercegovinából vissza kellett vonulniuk. A Nyugat-Szerbiában és Sumadijában,
valamint a Bánátban és Bácskában harcoló osztagokat szétverték. Nagy
veszteséget okoztak a partizánoknak Keletés Dél-Szerbiában is. 1942 második
felében Crna Gorában, Sandzakban és Hercegovinában a csetnikek uralkodtak. A
csetnikeknek ott sikerült erös katonai egységeket alakítaniuk. A
partizánosztagok maradványait megsemmisítették, a kommunistákat és hazafiakat
kegyetlenül üldözték. A proletárdandároknak és partizánosztagoknak
Nyugat-Boszniába való sikeres áttörése hozzájárult ahhoz, hogy Horvátországban
és Szlavóniában aktivizálódott a fegyveres harc. 1942 nyarán és öszén
fokozódott a népi felszabadító mozgalom Dalmáciában: rövid idö alatt 2000
ember csatlakozott a partizánosztagokhoz. 1942 november derekán Horvátországban
18000 partizán harcolt. Szlavóniában a partizánok felszabadítottak több
körzetet Ljubljana a terület központja közvetlen közelében. Az olasz megszállók
rávetették magukat a partizánokra, és sikerült több osztagot szétzúzniuk, sok
illegális kommunista szervezetet felszámolniuk. A partizánok azonban nem
hagyták el Szlavónia területét, és folytatták a harctevékenységet. A
kommunisták Szerbiában 1942 második felében megindították a munkát a városi
pártszervezetek helyreállítása, az épségben maradt partizánosztagok
megerösítése és újak alakítása érdekében. Sikeresen müködtek a
partizánok Szlavóniában is. A belgrád-zágrábi fontos vasúti fövonalon
gyakori volt a diverziós cselekmény. Megindult a harc Kosovo és Metohija
területén is. Magában Belgrádban illegális antifasiszta szervezetek
müködtek. A partizánharc frontja Jugoszláviában napról napra szélesedett.
1942 végén a népi felszabadító hadsereg soraiban és a partizán-alakulatoknál
körülbelül 110000 ember harcolt. A Szovjetunió elleni "villámháború"
tervének meghiúsulása folytán a hitleristák fokozottan ránehezedtek a megszállt
országokra, a többi között Csehés Morvaországra is. Az üzemek katonai
felügyeletét megszigorították, sok munkást Csehországból és Morvaországból
Németországba hajtottak át. Václav Král csehszlovák történész és közgazdász
adatai szerint az ország megszállásától 1941 végéig 185000 munkást vittek el
Csehszlovákiából Németországba, 1942 augusztusig pedig ez a szám már 261894-re
emelkedett. A terror azonban nem törte meg a csehszlovák népnek és élcsapatának
a kommunista pártnak az akaratát. 1942 márciusában a Csehszlovák Kommunista
Párt Központi Bizottsága és az ellenállási mozgalomban részt vevö
szervezetek kiadták "Csehszlovákia minden nemzetiségü népének
esküjé"-t, amely az ellenség hátországának dezorganizálására, és
élöerejének pusztítására mozgósított. Ugyanilyen értelmü felhívással
fordult Csehszlovákia népeihez május 6-án 28, Moszkvában élö csehszlovák
politikus, köztük Gottwald, Sverma, Kopecky: "A passzív ellenállás ideje
elmúlt. Elérkezett a tettek órája. A cseh nép megmutatta nagyságát a
szenvedésben. Most meg kell mutatnia nagyságát a tevékeny harcban. S mi
szilárdan hisszük, hogy kiállja a történelmi próbát." A felhívás ezekkel a
szavakkal zárult: "Népünk a szláv népek hatalmas családjának tagja, édes
testvére a nagy orosz népnek, amely dicsö honvédö háborújával az
élére állt az egész szlávság és az egész haladó emberiség harcának.
Elöttünk lebeg a dicsö Vörös Hadsereg, és az ellenséget kíméletlenül
pusztító hös szovjet partizánok lenyügözö példája." 1942
tavaszán egyre gyakoribb lett Csehországban és Morvaországban a megszállók
elleni népi megmozdulás. Megalakultak az ellenállási mozgalom elsö
fegyveres csoportjai. Az egyik ilyen csoport, amelynek zömét bányászok
alkották, a Beszkidekben müködött. Késöbb ez a csoport lett a magva a
Jan Cizka partizándandárnak. A népi felszabadító harcnak Csehszlovákiában nagy
lendületet adott az, hogy 1941-ben a Szovjetunióban egy csehszlovák katonai
egység szervezéséhez fogtak hozzá. Klement Gottwald 1942 májusában ennek az
egységnek elöadást tartott, s ebben kifejtette a nemzeti felszabadító
mozgalom három alapelvét, amelynek lényege a következö: a nép legszélesebb
körü egysége a megszállók elleni harcban; a szövetségesekhez,
elsösorban a Szovjetunióhoz való hüség; a felszabadított haza minden
társadalmi, politikai és nemzeti problémájának maga a nép által való megoldása.
Ezeknek az elveknek a következetes megvalósítása eredményeképpen a nemzeti
felszabadító mozgalomban egyre jobban nött a kommunista párt tekintélye,
és hanyatlott a burzsoá elemek befolyása. 1942. május 27-én meggyilkolták a
fasiszták csehés morvaországi helytartóját, Heydrichet. A nép személyében
Heydrich meggyilkolása igazságos bosszú volt gaztetteiért. A megszálló
hatóságok azonban az esetet a terror jelentös fokozására használták ki, és
újabb támadást indítottak a cseh nép ellen. A protektorátusban életbe léptették
az ostromállapotot. Hitler barbár módon több ezer cseh letartóztatására és
kivégzésére adott parancsot. Kegyetlen megtorlás hulláma söpört végig az
országon. Rövid idö alatt a fasiszták több száz hazafit ítéltek halálra, a
csehek ezreit mészárolták le, bírósági eljárás nélkül. Lidice községet
eltörölték a föld színéröl, pusztán ama gyanú alapján, hogy ott bújtak meg
Heydrich merénylöi. A fasiszták Lidicében felgyújtottak 95 házat,
föbe löttek minden 15 évnél idösebb férfit, az asszonyokat és
gyermekeket pedig koncentrációs táborba vitték. Lidice az egész világ szemében
a fasizmus vandálságának szimbóluma lett. A kivégzések és letartóztatások
jelentös veszteséget okoztak a csehés morvaországi ellenállási
mozgalomnak. Az ellenállási mozgalom burzsoá csoportjai hosszú idöre
beszüntették tevékenységüket. A legtöbbet a kommunista párt szenvedett. A
Gestapo több kommunista csoportot megsemmisített, likvidálta az illegális
Csehszlovák Kommunista Párt második központi bizottságát. A letartóztatottak
között volt Julius Fucík, a központi bizottság tagja, az ország szabadságának
és függetlenségének egyik kiemelkedö harcosa. Ámde semmiféle megtorlás nem
kényszeríthette a cseh kommunistákat arra, hogy lemondjanak a megszállók elleni
harcról. Éppen ezekben a napokban mutatkozott meg a legjobban, mennyire legyözhetetlen
és életerös a kommunista pár t. Egy-egy letartóztatott vagy kivégzett
harcos helyébe sok új lépett. 1942 végén megalakították a Csehszlovák
Kommunista Párt harmadik illegális központi bizottságát (Molák, Aksamit,
Brunslík és mások), amely helyreállította a megszakadt kapcsolatokat, és újból
megindította a párt tevékenységét. A szabotázs abban az idöben olyan
nagyarányúvá vált, hogy a hitleristák kénytelenek voltak fegyveres katonákat
küldeni a Skoda-üzemekbe. Szlovákia népe is terror közepette indított harcot a
hitleristák eszközéül szolgáló fasiszta TisoTuka-klikk ellen. A kommunista párt
leleplezte a klikk áruló politikáját, és arra buzdította a nép széles tömegeit,
hogy harcoljanak az ország szabadságáért és függetlenségéért. Megindult a partizánosztagok
szervezése, s ezek magva az úgynevezett "Jánosik-különítmények"
voltak, amelyeket a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának
határozata alapján, még 1941 öszén alakítottak. Partizánosztagok
elsösorban Keletés Közép-Szlovákia hegyvidékén jöttek létre. 1942 elején
Banská Stiavnica körzetében megjelent Exnár partizánosztaga, Kelet-Szlovákiában
pedig egy másik osztag müködött, Pavel Boros vezetésével. Márciusban, a
kommunisták kezdeményezésére megszervezték a szlovák Központi Nemzeti Forradalmi
Bizottságot, amelyben a polgári tábor egyes képviselöi is részt vettek. A
Központi Nemzeti Forradalmi Bizottság arra szólította fel a nemzet minden
tagját, hogy egyesüljenek a szlovákiai klerikális-fasiszta rezsim és a német
megszállók elleni harcra, s alakítsanak helyi nemzeti forradalmi bizottságokat.
A kommunisták vezette Központi Nemzeti Forradalmi Bizottság megalakulása
jelentös lépés volt a nemzeti front létrehozása útján. 1942 tavaszán
azonban bonyolulttá vált a helyzet Szlovákiában. A fasiszta klikk fokozta a
hazafiak üldözését. 1942 áprilisában leleplezték és letartóztatták a Központi
Nemzeti Forradalmi Bizottság tagjait és a Szlovák Kommunista Párt illegális
központi bizottságát. A kommunisták óriási nehézségek leküzdésével, 1942
májusában megalakították a Szlovák Kommunista Párt harmadik központi
bizottságát, amelynek Osoha, Lietavec és Dubcek lett a tagja. Miután ez a
központi bizottság is lebukott, augusztusban egy újabb illegális központi
bizottságot szerveztek. A kommunisták rendkívül nehéz viszonyok között
folytatták a küzdelmet, a partizánmozgalom szervezésére fordítva fö
figyelmüket. A szlovák kommunistáknak, a megszállók elleni harcra buzdítva
népüket, minden törekvésük arra irányult, hogy a partizánmozgalmat össznépi
fegyveres felkeléssé fejlesszék ki. Egy levélben, amelyet Viliam Siroky, a
Szlovák Kommunista Párt egyik kiemelkedö vezetöje a börtönböl
írt, ez olvasható: "Naponként alkalmazva a nemzeti felszabadító harc e
formáit és módszereit . . . (szabotázs, partizánháború). . . sohase tévesszük
szem elöl azt a belsö perspektivikus tervet, hogy ennek a mozgalomnak
a szlovák nép össznépi felkelésébe kell torkollnia, s a nemzeti felszabadító
harccal, egyesülve a Vörös Hadsereggel, a szövetséges hadseregekkel és a
felkelt közép-európai népekkel vállvetve, egy utolsó halálos sebet kell ejtenie
a német imperializmuson." A szlovák munkásosztály ellenállása a klerikális
fasiszta rendszerrel szemben nöttön-nött. Egyre gyakrabban
sztrájkoltak Cerny Balog és Iizní Slaná munkásai, s szaporodtak a szabotázscselekmények
Brezno körzetében, a vasútvonalakon. A Szlovák Kommunista Párt jelentös
munkát folytatott a hadseregben. A párt a szlovák katonákat arra szólította
fel, hogy "fordítsák fegyverüket a nép igazi ellenségei ellen, és a szovjet
testvérekkel vállvetve harcoljanak a német zsarnokság ellen."
Dicsöség és tisztelet övezi Szlovákiában Ján Nálepka százados nevét.
Nálepka megszervezte a katonák egy csoportjának a szovjet partizánok oldalára
való átállását, és egy nagy szovjet partizánalegységet vezetett. Albániában is
fellendült a nemzeti felszabadító mozgalom, a Vörös Hadseregnek a német
fasiszta csapatokra mért elsö hatalmas csapásai nyomán. Az ország sok
városában antifasiszta tüntetésekre és sztrájkokra került sor. Az 1941
novemberében alakult fiatal Albán Kommunista Párt eröteljes munkába
fogott, hogy megszervezze a nép felszabadító harcát. A kommunista párt minden
hazafit egyesülésre, a partizánmozgalomnak népi tömegmozgalommá való
továbbfejlesztésére szólított fel. 1942 elején Albániában harci csoportok
alakultak. Ezek megtámadták az ellenség kisebb helyörségeit,
megsemmisítették raktárait, megrongálták a közlekedési vonalakat, elszedték a
begyüjtöktöl a gabonát, és visszaadták a parasztoknak.
Áprilisban az Albán Kommunista Párt országos tanácskozásra hívta össze a párt
aktivistáit. A tanácskozáson elhatározták, hogy megalakítják a Nemzeti
Felszabadító Frontot és annak helyi szerveit, a nemzeti felszabadító
tanácsokat. Megállapodtak abban is, hogy növelik a partizánosztagok létszámát
és hatékonyabbá teszik tevékenységüket. E határozatok nyomán a
partizáncsoportok több sikeres akciót hajtottak végre az ellenség ellen
Tiranban (Tirana), Shkodörben (Scutari) és más városokban. A harci csoportok
1942. július 24-én nagyszerü vállalkozást hajtottak végre. Ennek
elökészítése során az Albán Kommunista Párt kiadta az utasítást:
"Július 24-e éjszakáját tegye valamennyi pártszervezet az ellenség elleni
általános támadás éjszakájává. Vágjátok el a vezetékeket, döntsétek ki a
távíróés távbeszélövezetékek oszlopait nagy területeken. Üssétek az
ellenséget, ahol éritek, s okozzatok neki minél nagyobb veszteséget." A
harci csoportok, jól megszervezett kombinált csapásuk eredményeképpen,
sikeresen teljesítették a központi bizottság utasítását. Július 25-én Albániában
sehol sem müködött a távíró és a távbeszélö; a megszállók
közigazgatási apparátusa megbénult. Az ellenség elleni harc során egyre
nött a kommunista párt befolyása, s 1942 második felében már hozzálátott
az ország összes antifasiszta eröinek gyakorlati egyesítéséhez, és a
partizánmozgalomnak tömegmozgalommá való fejlesztéséhez. E feladat teljesítése
szempontjából jelentös szerepet töltött be az antifasiszta szervezetek
képviselöinek 1942 szeptemberében, Peza községben megtartott elsö
konferenciája. A konferencia elfogadta a kommunista pártnak a Nemzeti
Felszabadító Front megalakítására vonatkozó javaslatát. Végrehajtó szervként
egy ideiglenes központi népi felszabadító tanácsot alakított. A városokban és a
falvakban helyi népi felszabadító tanácsok alakultak. A konferencia
megállapította, hogy a tanácsok a fel nem szabadított övezetekben katonai
szervek, minden népi felszabadító eröt egyesítenek. A tanácsokra bízták a
megszállók elleni politikai harc vezetését, a néptömegek és az anyagi
eröforrások mozgósítását. A felszabadított övezetekben a tanácsok a népi
hatalom közigazgatási szervei voltak. A konferenciának a népi felszabadító
tanácsok megszervezésére vonatkozó határozata alapozta meg Albániában a népi
demokratikus rendszert. A nemzeti felszabadítás szervezett frontjának
kialakítása útján ez volt az elsö lépés. A fö figyelmet a tanácsoknak
arra kellett fordítaniuk, hogy az albán népet a független népi demokratikus
Albániáért vívandó harcra mozgósítsák. A konferencia megállapodott abban is, hogy
a nemzeti felszabadító hadsereg megalakítása a legfontosabb feladat. A pártnak
a konferencián elfogadott politikai célkitüzése széles távlatot tárt fel
az albán nép nemzeti felszabadító harca elött. 1942 végén az országban már
20 partizánosztag müködött, s ezek felszabadították Peza, Tomorica, a
Magas Hegy körzetét és más területeket a megszállás alól. Ezek az osztagok
alkották az 1943-ban megalakult nemzeti felszabadító hadsereg magvát.
1941-1942-ben nagy arányokat öltött a nemzeti felszabadító mozgalom Görögországban.
1941 szeptemberében az ellenállási mozgalom különálló csoportjainak többsége
megalakította az egységes Nemzeti Felszabadító Frontot, s ez hamarosan a kezébe
vette a görög nép által a megszállók és bábjaik ellen vívott harc politikai és
katonai vezetését. A Görög Kommunista Párt, Metaxasz fasiszta diktatúrája
elleni négyéves küzdelem tapasztalataira támaszkodva, maga köré tömörítette az
ellenállási mozgalom összes baloldali elemeit, elsösorban a munkásokat és
a parasztokat. A kommunista párton kívül a Nemzeti Felszabadító Front
tevékenységében aktívan részt vettek az ország különbözö haladó pártjainak
és társadalmi-politikai szervezeteinek képviselöi is. A Nemzeti
Felszabadító Front megalakulása elsö napjaitól arra mozgósította a görögöket,
hogy harcoljanak a politikai és nemzeti elnyomás ellen. Országszerte
létrehozták a Nemzeti Felszabadító Front bizottságait, amelyek a nép széles
rétegeit vonták be a küzdelembe. A Nemzeti Felszabadító Front Központi
Bizottsága több tömegsztrájkot szervezett. 1941 novemberében, a megszállók
megtorlásaira válaszképpen, sztrájkba léptek a kikötömunkások. 1942
áprilisában Athénban, Peiraieusz Szalonikiben (Thesszalonikéi, Pátraszban
(Petrai) általános sztrájkot kezdtek az állami tisztviselök.
Fenyegetö figyelmeztetés volt a fasiszta német megszállók számára a
föváros munkásainak és alkalmazottainak 1942 szeptemberi általános
sztrájkja. A sztrájkolók, tiltakozásul életkörülményük romlása ellen is,
kivonultak az utcára. A tömegböl felkelésre buzdító felhívások hallatszottak.
A megrémült Csolakoglu-"kormány" félelmében megígérte a sztrájk
részvevöinek gazdasági követeléseik teljesítését. A Nemzeti Felszabadító
Front (EAM) kezdeményezésére 1941 decemberében megalakult a Görög Népi
Felszabadító Hadsereg (ELASZ). A hadsereg amelynek parancsnokságát és elsö
egységeit Észak-Görögország hegyeiben alakították meg 1942 elején megkezdte
szervezett tevékenységét az ellenség ellen. Ebben az idöben két német és
nyolc olasz hadosztály állomásozott Görögországban. Az ellenséges magasabbegységek
nagy részét a görög hazafiak elleni kimerítö harc kötötte le. A nemzeti
felszabadító harc vezetöi fáradhatatlanul buzdították a görög népet, hogy
mérjen minél eröteljesebb csapásokat az ellenségre. Az egyik ilyen
értelmü röplapban olvashatjuk a következöket: "Ne hódoljatok be!
Küzdjetek! Romboljátok a hidakat, vasutakat, hajókat. Jobb a fenevad elleni
harcban meghalni, mint éhen veszni. Ha csak három lépésre futja is az
erödböl, tedd meg ezt, hogy a fasiszta az életével lakoljon." A partizánmozgalom
Görögországban 1942 öszére olyannyira fenyegetövé vált, hogy az olasz
parancsnokság kénytelen volt az északi körzetekben megindítani az elsö
büntetö expedíciót. Ez az expedíció teljes kudarccal végzödött. Még
magasabb fokra emelkedett Lengyelország nemzeti felszabadító mozgalma.
1940-1941 folyamán a kommunisták vezetése alatt álló illegális szervezetek nagy
munkát végeztek, hogy leküzdjék a szervezeti és ideológiai szétforgácsoltságot,
amely a Lengyel Kommunista Párt feloszlatásának a következménye volt. A pártépítés
kérdése és a párt késöbbi programja vitás volt azoknak a kommunistáknak a
körében is, akik a háború folytán a Szovjetunió területére kerültek. 1941
második felében a lengyel kommunisták a Szovjetunióban megalakítottak egy
kezdeményezö csoportot a lengyel munkásosztály forradalmi pártjának
létrehozása céljából. Ebbe a csoportba bekerült többek közört Marcell
Nowotko, Pavel Finder, Anastazy Kowalczik, Augustin Mical, Feliks Paplinski,
Roman Sliwa és Jan Turlejski. A megalakításra kerülö párt felhívásának
elsö tervezetében ez állt: "A lengyel és a szovjet kormánynak a
hitleri Németország elleni közös harcra vonatkozó történelmi
jelentöségü egyezménye újabb nagy lehetöségeket tárt fel a
lengyelek elött. Ennek az egyezménynek egyik legföbb eredménye az,
hogy a Szovjetunióban lengyel haderöt hoznak létre, amely vállvetve harcol
a Vörös Hadsereggel. A nagy Szovjetunió népeivel vívott közös harc eröt ad
a lengyel népnek, és újabb reményeket ébreszt benne." A csoport hathatós
küzdelemre szólította fel a dolgozókat a demokratikus Lengyelország
megteremtéséért, "amelyben a munkások számára biztosítva van a nyolcórás
munkanap, s a föld a lengyel paraszté lesz; amelyben megvalósul az egyenjogúság
és valamennyi nemzetiség testvéri együttélése". 1941. december végén a csoport
tagjai hazatértek Lengyelországba, s itt kapcsolatba léptek a kommunista
szervezetek és csoportok vezetöségével. 1942. január elején Varsóban, az
országban müködö néhány kommunista szervezet képviselöi és a
kezdeményezö csoport tagjai történelmi jelentöségü ülést
tartottak, amelyen határozatilag kimondták a Lengyel Munkáspárt a lengyel
dolgozó tömegek forradalmi pártja megalakulását. A párt elsö titkára
Marcell Nowotko ("Stary") lett. A központi bizottságba a lengyel
forradalmi mozgalom kiemelkedö harcosai, a többi között Finder, Gomulka,
Lornalska, Zagóra-Malinowszki, Józwiak kerültek be. 1942 januárjában a párt
felhívást adott ki "A munkásokhoz, parasztokhoz és értelmiségiekhez!
Valamennyi lengyel hazafihoz !" Ebben a dokumentumban közölték a lengyel
néppel, hogy megalakult a Lengyel Munkáspárt, és ismertették programjának
alapelveit. A párt arra szólította fel az egész lengyel népet, hogy folytasson
engesztelhetetlen harcot a megszállók ellen, hozzon létre egy egységes nemzeti
antifasiszta frontot, amely az árulók és kapitulánsok kivételével valamennyi
osztályt és társadalmi csoportot, valamennyi népréteget egyesítené magában. A
párt továbbra is kritikával fogadta az emigráns kormányt, de nem vonta
kétségbe, hogy az emigráns kormánynak fontos szerepe lehet a megszállók ellení
harc szervezésében, és a nemzetközi kapcsolatokban. Mindamellett nem ismerhette
el azt a jogát, hogy a jövöben a lengyel nép egyetlen képviselöje
legyen mind az országon belül, mind pedig nemzetközi viszonylatban. A párt
haladéktalanul hozzáfogott a megszállók elleni fegyveres harc jelszavának
valóra váltásához. Megalakították a Gwardia Ludowa nevü katonai
szervezetet. A Lengyel Munkáspárt Központi Bizottságának határozata értelmében
minden párttagnak a Gwardia Ludowa harcosai sorába kellett állnia. A Gwardia
Ludowa elsö osztagai 1942 nyarán kezdték meg tevékenységüket. A Gwardia
Ludowa parancsnoksága elsö parancsában meghatározta a lengyel partizánok
által a megszállók ellen vívandó harc fö formáit, hangsúlyozva, hogy
Lengyelország területén a vasúti közlekedés dezorganizálásával lehet különösen
érzékeny csapást mérni a német megszállókra, és hathatós segítséget nyújtani a
Vörös Hadseregnek. A Gwardia Ludowa volt a lengyel nép elsö katonai
szervezete, amely az országban céltudatos fegyveres harcot indított a
megszállók ellen. Tevékenységét az egész lengyel nép elismeréssel fogadta. Más
volt a helyzet a londoni emigráns kormány által Lengyelországban és a
Szovjetunióban alakított csapatokkal. Az emigráns kormány, megszegve a szovjet
kormánnyal kötött olyan értelmü egyezményét, hogy Anders tábornok lengyel
csapatai a Vörös Hadsereg kebelében részt vesznek a német megszállók elleni
harcban, 1942 márciusában a Szovjetunióból Iránba szállította 32000 katonáját
és tisztjét, valamint ezeknek több mint 12000 családtagját. Az év augusztusában
további mintegy 70000 lengyelt szállítottak Iránba. Az emigráns kormány által
Lengyelországban létrehozott illegális katonai szervezet az Armia Krajowa
szintén nem fejtett ki aktív tevékenységet a fegyveres harcban. A kialakult
helyzet és a közkatonák hangulata folytán azonban az Armia Krajowa
parancsnoksága mégis néhány harci akció megszervezésére kényszerült. 1942
öszén megalakította a "Kedyw" ("Diverzáns
vezetöség") nevü szervezetet, s ennek utasítására 1943
tavaszától megkezdték kisebb létszámú partizánosztagok szervezését. 1942
októberében a "Kedyw" csoportjai hat helyen felrobbantották a varsói
csomópont vasútvonalait. Megtorlásképpen a megszállók Varsóban nyilvánosan
kivégeztek 50 lengyel hazafit, akik többségükben a Lengyel Munkáspárt és a
Gwardia Ludowa tagjai voltak. Az Armia Krajowa lapja, a "Biuletyn
informacyjny" nyugalomra intett, azt bizonygatva, hogy "a mostani
német terrorhullám, amely Lengyelország központi részén söpör végig, ugyanúgy
elmúlik, ahogy már több ilyen terrorhullám elcsitult". Más álláspontot
foglalt el a Lengyel Munkáspárt vezetösége és a Gwardia Ludowa
parancsnoksága. Úgy döntöttek, hogy a német terrorra megtorlásokkal
válaszolnak. Október 24-én a gárdisták gránátokkal támadást intéztek a varsói
föpályaudvaron levö "KaféClub" és "Mitropa"
nevü német étterem, valamint a "Nowy Kurier Warszawszki" a
lakosság körében egyszerüen csak "undor"-nak nevezett német
szennylap nyomdája ellen. A Gwardia Ludowa osztagainak höstettei arra kényszerítették
a németeket, hogy átmenetileg kissé enyhítsék féktelen terrorjukat.
Franciaországban a népi felszabadító harc 1942-ben a hazafias erök további
tömörülése, a Nemzeti Front szerepének növelése és aktivitásának fokozódása
jegyében fejlödött. 1942 januárjában a Francia Kommunista Párt Központi
Bizottsága, az ellenállási mozgalom legközelebbi feladatait meghatározva
hangsúlyozta, hogy a kommunisták továbbra is tántoríthatatlanul a nép
egyesítésére törekszenek a közös cél a haza felszabadítása érdekében. Ezért
"a Franciaország függetlenségéért vívandó harc céljából kiadtuk a Nemzeti
Front megalakításának jelszavát olvasható a központi bizottság felhívásában -,
olyanjelszó ez, amely ma valamennyi francia sajátjává vált . . ." A
Nemzeti Frontba olvadt be számos munkásés parasztszervezet, a francia
nöszövetség, az ifjúsági front, sok szakmai egyesülés. A Nemzeti Front
élén két vezetö bizottság állott: az egyik Franciaországnak az északi,
megszállt, a másik pedig a déli, meg nem szállt részének mozgalmát vezette, s
ezekben az ellenállási mozgalom olyan kiemelkedö harcosai vettek részt,
mint JoliotCurie, Pierre Villon, Yves Farge és mások. Frédéric és Iréne
Joliot-Curie, a két világhírü tudós, jóformán a Gestapo orra elött
készttette a Colége de France laboratóriumában a robbanóanyagot a partizánok
számára. Frédéric JoliotCurie-t két ízben letartóztatták, de nem sikerült
megijeszteniük a tudós hazafit. 1942 tavaszán belépett a Francia Kommunista
Pártba, kijelentve: "Ha letartóztatnak és kivégeznek, mint kommunista
akarok meghalni." Hösiesen küzdöttek a megszállók ellen olyan
kommunista írók és tudósok, mint Louis Aragon, Jacques Decour, Georges
Politzer, Claude Morgan. 1942-ben a francia írók nemzeti bizottságának lapja
köré tömörült Franciaország sok írója. Köztük volt Paul Eluard, Elsa Triolet,
Georges Sadoul. Aragon már 1941 augusztusában közzétett egy költeményt,
"Itt az idö Moszkva" címmel, amelyben a nácik elleni harcra
hívta fel honfitársait. A versben ez olvasható: "Ébreszd fel, aki alszik.
Ki csügged, meg ne törjön. Bánatunk ne sziszegjen, a jókedv ne körözzön.
Példánk is az orosz bátorság itt a földön." A nemzeti felszabadító
mozgalom egységéért folyó harc olyan viszonyok között bontakozott ki, amikor az
országban egyre fokozódott a gazdasági válság. A szovjet nép történelmi
jelentöségü moszkvai gyözelmének francia földön is visszhangja
volt. "Egész Franciaország mondotta Maurice Thorez lelkesedéssel és
elragadtatással üdvözölte a Vörös Hadsereg elsö gyözelmeit, az 19411942-es
téli szovjet támadás sikerét." Az a tény, hogy Franciaország néptömegei
egyre határozottabban fordultak a felszabadító harc hatékony módszerei felé,
Pétain politikájának csödjéröl és társadalmi alapjának
szüküléséröl tanúskodott. Az elmélyült politikai válság egyik
félreérthetetlen jele a harmadik köztársaság politikusainak úgynevezett riomi
pere volt, amelyet a vichyi kormány Berlin egyenes parancsára, 1942 elején
rendezett meg. Ezzel megkísérelték kiköszörülni a Vichy-politikusokon és német
pártfogóikon esett csorbát, s meggyözni a franciákat arról, hogy
Franciaország vereségéért és minden késöbbi bajáért a Népfront a
felelös, amelynek programját annak idején Léon Blum és Daladier a riomi
per fövádlottjai is aláírták. Ám Maurice Thorez megállapítása szerint: "A
per kellemetlen fordulatot vett Hitler és vichyi lakájai szempontjából. A
vádlottak, a tanúk, még a vád tanúi is olyan vallomásokat tettek . . . amelyek
rávilágítottak Pétain és klikkje bünösségére, és cáfolhatatlanul
bebizonyították Németország felelösségét." A riomi bírósági komédia
közvetlen eredménye az volt, hogy Hitler Lavalnak a hatalomba való
visszahelyezését és a francia hazafiak fokozottabb üldözését követelte. A
Londonban székelö francia Nemzeti Bizottság 1942. július 23-í közleménye
szerint a megszálló hatóságok a túszok tömeges kivégzése, és rengeteg ember
koncentrációs táborba zárása mellett, most már az ellenállási mozgalom
részvevöinek családtagjaival szemben is megtorlást alkalmaztak. Különösen
vad terrorhoz folyamodtak a Francia Kommunista Párttal szemben. A kommunisták
ezrei áldozták életüket a haza becsületéért és függetlenségéért. Garreau,
Franciaország Nemzeti Bizottságának moszkvai képviselöje kijelentette,
hogy a kommunista párt szerepe annál is inkább figyelemre méltó, mert mind a
németek, mind a vichyi kormány megtorlásai elsösorban ez ellen a párt
ellen irányultak. Jacques Duclos "A kommunisták harca a haza
felszabadításáért" címü cikkében, amely a Cahier du communism
címü folyóiratban jelent meg, a kommunisták höstetteiröl írt, s
példaképül Gabriel Péri-nek, Franciaország hösének, a Francia Kommunista
Párt Központi Bizottsága 1941-ben kivégzett tagjának az életét hozta fel.
Duclos ezt írta: "Nemes szellemre és a kommunízmus ügye iránti
hüségre valló, halála elötti levelében Gabriel Pérí gyönyörüen
kifejezésre juttatja, miben is rejlik a kommunista életének értelme. Gabriel
Péri politikai végrendelete a becsület mezején elesett összes kommunistáknak, a
franctireur és a partizánosztagok mindazon katonáinak és tisztjeinek a
végrendelete, akiket a nácik kivégeztek, a vichyi árulók guillotine-ja alá
kerültek, akiket Laval és Pétain rendörsége vagy a Gestapo halálra
kínzott. A hösök mindegyike, halála elött, Gabriel Péri-vel így
szólhatott volna: "Tudják meg társaim, hogy hü maradtam ahhoz az
eszméhez, amelyet egész életemen át szolgáltam; tudják meg honfitársaim, azért
halok meg, hogy Franciaország éljen." A haladó erök elleni terror
együtt járt a nép életszínvonalának további csökkenésével. A kommunista párt és
a Nemzeti Front az éhségrendszer elleni harcra mozgósította a népet. A nök
1942 tavaszán, Franciaország sok városában "Kenyeret és szabadságot"
követelve tüntettek. A parasztok fegyveresen ellenszegültek a gabonát harácsoló
hatósági tisztviselöknek. Az egész lakosság támogatásával a munkások
megtagadták, hogy Németországba menjenek munkára. A tiltakozó kampányt Yves
Farge-zsal az élén, egy külön bizottság vezette. A megszállók és a
Vichy-rendszer elleni tömeges megmozdulások szervezése mellett a kommunista
párt és a Nemzeti Front nagyarányú fegyveres harchoz is folyamodott. A
kommunista párt felhívására a Nemzeti Front partizánosztagai aktív
"pályaháborút" indítottak, hogy meghiúsítsák a francia termékek
Németországba való kiszállítását. A partizánok parancsnokságának 1942. évi
jelentései lépten-nyomon arról számoltak be, hogy a partizánok és
franc-tireurök csoportjai a városokban és a vasútvonalakon vállalkozásokat
hajtottak végre. A kommunista párt következetesen valamennyi partizáncsoport
akcióegységének politikáját folytatta, s azt ajánlotta nekik, hogy
csatlakozzanak a francia nép általános Nemzeti Frontjához. 1941 végén
jelentkezett már az egymástól elszigetelten müködö csoportok
egyesülési irányzata. Ebben az idöben alakultak az olyan szervezetek, mint
a "Combat" és a "Libératíon", amelyek Franciaország déli,
meg nem szállt övezetében tevékenykedtek. A "Combat"-csoport volt az
ellenállási mozgalom egyik legkonzervatívabb szervezete. Föképpen
katolikusokból és a francia hadsereg tisztjeiböl állott. A
"Combat" hosszú ideig fenntartotta a kapcsolatot a vichyi
kormánykörökkel, arra számítva, hogy azokat, kiváltképpen Pétaint, a megszálló
hatóságokkal való határozott ellenszegülésre bírhatja rá. Henri Frenay még 1942
januárjában is tárgyalásokat folytatott Pucheu-vel, a vichyi kormány
belügyminiszterével. Ugyanakkor a szervezet tartózkodó álláspontot foglalt el a
"Szabad Franciaország" mozgalom irányában. A "Combat" csak
1942 végén állt át végleg De Gaulle oldalára, mikor Frenay Londonba utazott. A
"Combat" 1941 derekán kezdte meg a fegyveres osztagok szervezését. A
"Libération"-csoport az ellenállási mozgalom balszárnyához tartozott. Élén Emmanuel d'Astier de la
Vigerie, a neves antifasiszta író állott. A "Libération"
vezetösége felismerte, hogy a nemzeti felszabadító harc sikerének egyik
feltétele a tömegek részvétele. A "Libération" fö feladatát
abban látta, hogy parancsnokokat képezzen ki, akik megszervezik a népnek a
megszállók elleni fegyveres felkelését. 1942-ben a csoport maga is hozzáfogott
önálló katonai szervezetének megalakításához. Franciaország megszállt
övezetében, a Nemzeti Fronttal együtt, az ellenállási mozgalom néhány burzsoá
és kispolgári csoportja is müködött. A legnagyobb létszámú ezek közül a
"Polgári és katonai szervezet" (OCM) volt, amelyet 1940 végén
alakítottak meg. Ez a szervezet a nagyés középburzsoázia
képviselöiböl, tisztekböl, szabadfoglalkozásúakból, állami hivatalnokokból állott. 1941-1942-ben a
"Szabad Franciaország" Nemzeti Bizottsággal szoros kapcsolatban
levö OCM hírszerzö kampányt indított. Az északi övezet városaiban
1942-ben olyan aktív hazafias csoportok müködtek, mint például a
"Libération-Nord", amely a szocialistákat és a keresztény
szakszervezetek tagjait egyesítette. Ebböl a szervezetböl alakították
újjá késöbb a Francia Szocialista Pártot. Párizsban müködött egy
"Défense de la France" nevü diákszervezet és több más szervezet.
Ezek a megszállókkal való együttmüködés ellen küzdö illegális
irodalmi termékek kiadásával szították az ellenállást, és segítséget nyújtottak
a letartóztatással fe
nyegetett
franciáknak. 1942 folyamán az ellenállási mozgalom sok szervezete
megerösítette kapcsolatait a "Szabad Franciaország" Nemzeti
Bizottsággal, amelynek az év júniusától "Harcoló Franciaország"
Nemzeti Bizottság volt a neve. A De Gaulle tábornok vezetése alatt álló Nemzeti
Bizottság pozíciójának megszilárdulását nagymértékben elösegítette, hogy a
szovjet kormány 1942. szeptember 29-én elismerte a bizottságot, mint "az
egyetlen szervet, amelynek joga van a francia polgárokat a háborúban való
részvételre megszervezni, valamint a francia területet a háborúba bevonni, és a
Szovjetunió kormányánál érdekeit képviselni, különösképpen a hadviselést
érintö kérdésekben". De Gaulle-nak a francia nép nemzeti felszabadító
harca érdekében folytatott politikája azonban tele volt ellentmondással. De
Gaulle tisztában volt azzal, hogy a Nemzeti Bizottság csak abban az esetben
képviselheti Franciaországot, ha az ellenállási mozgalom eröinek zöme
támogatja azt. Ezért igyekezett az ellenállás eröit a maga
ellenörzése alá vonni. 1942 januárjában Franciaország déli övezetébe
érkezett De Gaulle képviselöje, Jean Moulin, és hosszas tárgyalásokba
bocsátkozott a "Combat", a "Libération" és a
"Franc-Tireur" csoport vezetöivel. Ezek a csoportok 1942
öszén egyesültek. Valamivel késöbb katonai szervezetük is összeolvadt,
és megalakult a Titkos Hadsereg. De Gaulle úgy számolt, hogy ha kihasználja a
nép hazafias érzelmeit és hazája függetlenségére irányuló harckészségét, élére
állhat ennek a harcnak, és úgy irányíthatja azt, hogy a francia burzsoázia
osztályérdekeit szolgálja vele. Ebböl adódott stratégiája is: a
megszállókkal szemben passzív ellenállás, és erögyüjtés arra a
pillanatra, amikor a szövetséges csapatok partra szállnak Franciaországban. A
Francia Kommunista Párt látta ennek a politikának a lényegét, de a kialakult
helyzetben szükségesnek tartotta, hogy együttmüködjön a "Harcoló
Franciaország" mozgalommal, s így biztosítsa a nemzet összes eröinek
egyesítését a hitlerizmus elleni harcra. Ugyanakkor határozottan elítélte a
kivárás politikáját, amely távol tartotta a néptömegeket az ország
felszabadításában való tevékeny részvételtöl. A kommunista párt, valamint
a nemzeti felszabadító mozgalom más baloldali elemeinek következetes
egységpolitikája eredményeképpen 1942 végére kialakultak az elöfeltételek
ahhoz, hogy létrehozzák az ellenállási mozgalom egységes vezetö szervét. A
fasiszta elnyomók ellen erélyes harcot folytatott Belgium népe is. A Belga
Kommunista Párt már a megszállás elsö hónapjaiban kidolgozta az ellenállás
taktikáját. Felszólította a dolgozókat, hogy minden lehetö módon hiúsítsák
meg a hitleristáknak azt a kísérletét, hogy Belgiumot hadiipari ř és nyersanyag-bázisukká tegyék. A
kommunisták kezdeményezésére és az ö vezetésükkel, a gyárakban és a
vasutaknál szakszervezeti harci bizottságokat alakítottak. A bizottságoknak,
amelyekben a kommunistákkal vállvetve ezrével harcoltak más pártok tagjai és
pártonkívüliek is, az volt a feladatuk, hogy az ipar és a közlekedés terén
sztrájkokat és szabotázscselekményeket szervezzenek. A kommunista párt, az összes
antifasiszta erök tömörítését célzó következetes politikájával elérte,
hogy megalakult a Függetlenségi Front, amely egyesítette az ellenállási
mozgalom csoportjainak és szervezeteinek jelentös részét. 1942 tavaszán
összeült a front konferenciája, s megválasztotta vezetö bizottságát,
amelynek az lett a feladata, hogy koordinálja az antifasiszta csoportok
tevékenységét. A konferencia részvevöi azzal a felhívással fordultak a
belga néphez, hogy kövesse az orosz partizánok példáját, harcoljon aktívabban a
hitlerista betolakodók ellen, készüljön fel egy általános népi felkelésre.
"A Függetlenségi Front mondja a felhívás arra szólít fel minden lakost,
fövárosit és vidékit, flamandot és vallont, hogy alakítsanak ellenállási
csoportokat és készüljenek fel a döntö harcra." Norvégiában az
1942-es évet a hazafiak harci tevékenysége jellemezte. Az országban több
partizánosztag müködött. Ezek az ellenség közlekedési vonalait rombolták,
német szállítmányokat, repülötereket és osztagokat támadtak meg és katonai
objektumokat semmisítettek meg. A partizánokat a lakosság messzemenöen
támogatta. A norvég népnek a megszállók és helyi kiszolgálóik ellen vívott
harca olyan méreteket öltött, hogy még a quislingista sajtó is kénytelen volt
elismerni: Norvégiában valóságos polgárháború dúl. Az országban
"láthatatlan osztagok" müködtek, és sok kellemetlen percet
okoztak a megszállóknak. Országos hírnévnek örvendett Larsen, egy
partizánosztag parancsnoka és Nordhal Grieg repülö, a költö és
katona, aki életét áldozta a hazáért. Neki tulajdonította a nép a norvég
hazafiak körében akkoriban igen népszerü egyik dal szövegét: "Ha
norvég vagy, ne feledd el Sir, zokog az ország. Számolj le a németekkel, Hogy
átkozza sorsát. Hívd a jövöt reménységül, Felkel a nép végül." Az
1942-es évet tehát az jellemezte, hogy Európa országaiban tovább növekedett a
nemzeti felszabadító mozgalom. Az antifasiszta harc egyre nagyobb tömegeket
ragadott magával, és egyre aktívabb jelleget öltött. A kommunista és
munkáspártok a nép ügye iránti feltétlen odaadásukkal, magas fokú
szervezettségükkel és a megszállók ellen vívott bátor harcukkal kivívták
maguknak a tömegek bizalmát, és vezetö szerepet foglaltak el az
ellenállási mozgalomban. A nemzeti felszabadító mozgalom tovább gyarapította az
antifasiszta koalíció harci eröit, egyre jobban gyengítette a hitleri
Németország hátországát, és ezzel jelentös segítséget nyújtott a
Szovjetuniónak a német fasiszta hódítók ellen vívott igazságos harcában. 3. A
fasiszta blokk a német hadseregnek a szovjet-német arcvonalon elszenvedett
veresége után A német fasiszta
csapatoknak Moszkva alatt és a szovjet-német arcvonal más szakaszain
elszenvedett veresége válságot idézett elö a fasiszta blokk országaiban. A
német hadsereg óriási veszteségei kiélezték a viszonyt Hitler és tábornoki kara
között, s arra kényszerítették a fasisztákat, hogy egyre több embert hívjanak
be katonának és növeljék a fegyvergyártást. Hitler, miután néhány ismert
tábornokát leváltotta beosztásából, viszonylag hamar leküzdötte a katonai
vezetésben keletkezett válságot. A hadkötelesek mozgósításával (Németország
akkor még jelentös embertartalékokkal rendelkezett) pótolhatták a
veszteségeket. Igaz, hogy most már zömében az iparban dolgozó férfiakat hívták
be a hadseregbe, s ez károsan hatott ki a német hadigazdaságra. Sokkal
bonyolultabb feladatnak bizonyult azonban az, hogy gyors ütemben növeljék a
harci technikai eszközök és a fegyverzet gyártását. Ez most már nemcsak az
elöre nem látott nagy veszteségek pótlása, hanem az elhúzódó háború
folytatása céljából is szükségesnek mutatkozott; a háború elhúzódása pedig
nyilvánvaló volt. A fegyverprobléma a fasiszta vezetöség számára eddig nem
volt égetö, hiszen a nyugati hadjáratok viszonylag rövid ideig tartottak,
és a felhalmozott készletböl böven futotta a veszteségek pótlására. A
német fasiszta hadsereg elsö nagy vereségéböl kitünt az is, hogy
a hitleri Németország hadigazdasága nem készült fel arra, hogy hosszan tartó
háborút folytasson olyan erös ellenséggel, mint a Szovjetunió. "Az a
válság, amelybe a német hadsereg 1941 telén Oroszországban jutott írta Kehrl, a
hadigazdaság kérdéseinek egyik hitlerista szakértöje -, rendkívül nehéz
helyzetet teremtett a fegyverprobléma területén is. A német hadsereg
Oroszországban igen sok harci technikai eszközt vesztett. Egész hadosztályokat,
söt hadseregeket kellett újra felfegyverezni. Emellett újabb egységeket és
magasabbegységeket is kellett alakítani és fegyverrel ellátni." A
hitlerista vezetöknek sürgös rendszabályokat kellett életbe
léptetniük, hogy egyrészt jelentösen kiszélesítsék a termelést magában
Németországban, másrészt pedig a megszállt országokban növeljék a
nyersanyag-termelést, újabb embertartalékokat kutassanak fel az ipar és a többi
hadigazdasági ág számára. A hadigazdaság átszervezésére és irányítására is szükség
volt, hogy valamiképpen enyhítsék a hadfelszerelést gyártó sok monopólium
ellentéteinek a hadigazdaság fejlödésére gyakorolt hatását. A
fegyvergyártás irányítását egy új szervezetre bízták. Ennek az volt a célja,
hogy centralizálják a hadirendeléseket és azoknak, a fegyverés löszerügyi
minisztérium útján, az iparvállalatok közötti elosztását. A termelés
megtervezésével és a hadigazdaság gyakorlati irányításával most bizottságok és
központok foglalkoztak. A bizottságok nagyjából a fegyverzetet (harckocsikat,
fegyvert, löszert, gépkocsikat, hajókat stb.) gyártó üzemeket
egyesítették, a központok pedig a hadianyagot szállító üzemeket irányították.
Ezeknek a szerveknek az élén a monopóliumok képviselöi vagy maguk a
monopolisták állottak. Az országnak csaknem az egész gazdaságát átfogó
bizottságok és központok adminisztratív szempontból a fegyverés löszerügyi
minisztériumnak voltak alárendelve. 1942 tavaszán hozzáfogtak a haditermelés
vezetésének további centralizálásához. Április 22-én Göring rendeletet adott ki
egy központi tervezöosztály alakítására, s ezt Speer birodalmi fegyverés
löszerügyi miniszter irányította. Ezzel egyidejüleg a fegyverés
löszerügyi minisztérium kebelében fegyverkezési tanácsot létesítettek. A
tanácsba, a Wehrmacht a képviselöi mellett, a többi között olyan
iparmágnások kerültek be, mint Vögler, az acéltröszt vezérigazgatója, Bücher,
egy nehézipari konszern tulajdonosa, Pleiger, a Hermann Göring Werke egyik
vezetöje és Zangen, a Mannesmann konszern vezérigazgatója. A tanács
elnökének tisztségét Speer töltötte be. A fegyverkezési tanács javaslatokat
dolgozott ki a fegyvergyártás megszervezésére és a rendelések elosztására. A
legtöbb hadirendelést a nagy monopóliumok kapták. Hitler május 7-én az egész
hadigazdaságot egységes vezetés alá helyezte, s annak élére Speert áhította. A
fegyveres erök vezérkarának kötelékéböl a háború tartamára
közvetlenül neki rendeltek alá több hadigazdasági és fegyverügyi
csoportfönökséget, s ezekböl megalakították a fegyverkezési
igazgatóságot, amely a fegyverés löszerügyi minisztérium állományába
került. A megszállt területek hadiipari felügyelöségeit és igazgatóságait
e minisztérium helyi szerveivé alakították át. Ennek eredményeképpen az ország
gazdasága még nagyobb függöségbe került a finánctöke mágnásaival szemben.
A régi monopóliumok (I. G. Farbenindustrie konszern, Krupp acéltröszt) mellett,
egyre nagyobb szerepet töltöttek be az új monopóliumok. Erre utal többek között
az is, hogy óriási mértékben megnött a Hermann Göring Werke konszern,
amely Németország nehézipari termelésének tetemes részét adta. 1942 májusában e
konszern vállalatai szállították az egész vasércmennyiség 43 százalékát, a
köszén 15 százalékát és a barnaszén 8 százalékát, a nyersvas 17 százalékát
és a nyersacél 13 százalékát. A monopóliumok a fegyvergyártási program
teljesítéséért vívott harc lobogója alatt heves támadást indítottak gyengébb
versenytársaik ellen, és így erösítették pozícióikat az országban. Minden
lehetöséget kihasználtak, hogy mesés profitokat zsebeljenek be. Az állammonopolista
jellegü intézkedések elömozdították a haditermelés viszonylag gyors
kibontakozását, mindamellett nem küszöbölhették ki a kapitalista gazdaságra
jellemzö ellentmondásokat, 1942-ben Németország szénés acéltermelése
1941-hez viszonyítva jelentéktelen mértékben emelkedett: a széné 246 millió
tonnáról 258 millióra, az acélé 31,8 millió tonnáról 32,1 millióra. Némi
növekedés mutatkozott a réz, alumínium és más nyersanyagok termelése terén is.
Jelentösen kibövült a hadianyaggyártás. Ezt tanúsítja a legfontosabb
fegyverés löszerfajták termelését szemléltetö, következö
táblázat. Fegyverfajta 1941-ben 1942-ben
Tüzérségi és gyalogsági fegyverek: aknavetö 4000 10000 légvédelmi löveg és automata repülögépfegyver 23000 57000
75 mm-en felüli ürméretü löveg 7000 12000 Páncélozott gépek: könnyü páncélgépkocsi és harckocsi 2300 3600 közepes harckocsi 2900 5600
szupernehéz harckocsi - 100
Repülögép 11300 14700 Gépkocsi (teher) 62400 78200
Löszer (ezer tonna) 540 1270 Az új behívások és a haditermelés kiszélesítése nyomán emberhiány
jelentkezett. 1941-1942 telén a munkaeröhiány lett a német hadigazdaság
fö problémája. A munkásutánpótlás fö forrását a fasiszta vezérek a
keleti megszállt területek munkaerejének kihasználásában és a hadifoglyok
munkájában látták. 1941. november 7-én Göring e kérdés megtárgyalására külön
értekezletet hívott össze. A hadviselés nemzetközi törvényeivel mit sem
törödve, azt követelte, hogy a szovjet-német arcvonalon ejtett
hadifoglyokat a hadmüveleti övezetben utak építésére, repülöterek
helyreállítására és aknamentesítésre használják fel. Javasolta, hogy a német
építö zászlóaljakat oszlassák fel, az így felszabaduló német
szakmunkásokat pedig irányítsák át a hadiiparba. "Az orosz hadifoglyok
mellett mondotta Göring fel kell használni a szabad orosz munkaeröt
is", vagyis a megszállt területen kényszerrel mozgósított szovjet
polgárokat. "A munkások felhasználásának és a velük való bánásmódnak
hangoztatta gyakorlatilag az orosz hadifoglyokéval azonosnak kell lennie."
A fasiszta kormány 1942. március 21-én Sauckel gauleitert munkaeröügyi
fömegbízottá nevezte ki. Az ö hatáskörébe került a hadigazdaságnak
munkaerövel való ellátása. Ezt a munkaerönek mind magában
Németországban, mind pedig a megszállt területeken történö mozgósításával
kellett biztosítania. Sauckel adatai szerint Németország pótlólagos
munkaeröszükséglete 1600000 före rúgott. Sauckel egyik beszédében ezt
mondotta: "Egy millió oroszt minél hamarább át kell szállítani
Németországba, s a hadifoglyokat is mielöbb munkára kell fogni. A Szovjetunió
és más országok megszállt területein megindult a munkaerö felhajtása.
1942. júliusig a Szovjetunió megszállt területéröl 1300000 embert,
Lengyelország, Belgium, Franciaország, Hollandia, Jugoszlávia és más országok
területéröl pedig további 339999 embert szállítottak Németországba.
Németországban a munkások összetétele gyorsan változott. 1939-ben a német
iparban és mezögazdaságban 39100000 ember dolgozott, s ezekböl
mindössze 300000 volt külföldi munkás és hadifogoly. 1942-ben a munkások összlétszáma
31300000-re csökkent, a külföldi munkások és hadifoglyok száma viszont már
4200000-re emelkedett. A hitleristáknak így 1942-ben sikerült bizonyos fokig
megoldaniuk az emberhiány problémáját. A német hadseregnek a szovjet-német
arcvonalon elszenvedett veresége nemcsak Németország gazdasági életére volt
nagy hatással, hanem népe erkölcsi színvonalára is. A nyugaton aratott
könnyü gyözelmekböl fakadó soviniszta mámor eltünt. A
lakosság elött mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy Németországnak egy
hosszan tartó háborút kell vívnia. A hitleristák, minden tiltakozási mozgalom
elfojtása céljából, fokozták a terrort. A német sajtó csaknem naponta számolt
be letartóztatásról és kivégzésröl. 1942. április 26-án a Reichstag
határozatot fogadott el, amely Hitlert feljogosította arra, hogy bírósági
eljárás nélkül ítélje el mindazokat, akik elégedetlenségüket fejezik ki a
fasiszta politikával szemben. Németország haladó gondolkodású emberei azonban a
fokozott terror ellenére sem szüntették be a harcot. A fasizmus és a háború
elleni harc élén a kommunista párt haladt, amely következetesen védelmezte a
német nép nemzeti érdekeit. Németország Kommunista Pártjának Központi
Bizottsága folytatta az antifasiszta népfront szervezésére irányuló politikát,
amelyet a brüsszeli és a berlini konferencia dolgozott ki. Még 1941 októberében
a német néphez és fegyveres erökhöz intézett egyik felhívásában arra
szólította fel a munkásokat, parasztokat, s általában az összes dolgozókat,
hogy minden erejükböl harcoljanak a Szovjetunió elleni háború
beszüntetéséért. 1942 januárjában Németország Kommunista Pártja Központi
Bizottságának tagjai és más kiemelkedö közéleti személyiségei és
politikusai, akik külföldön tartózkodtak, felhívást intéztek a német néphez, s
ebben ez olvasható: "Teljes szolidaritást vállalunk a nagy szovjet néppel,
határtalan lelkesedéssel tölt el annak hös Vörös Hadserege, amely
testével, életével oltalmazza a támadó barbárokkal szemben az egész
emberiséget. Tudjuk, mivel tartozunk népünknek, s eleget teszünk kötelességünknek.
Utolsó leheletünkig, erönket és életünket nem kímélve, harcolunk a népek
nagy frontjának soraiban, míg földig le nem romboljuk, gyökerestül ki nem
irtjuk a hitlerista zsarnokságot." A felhívás aláírói között szerepel
Pieck, Ulbricht, Florin, Becher, Bredel, Kurella és mások. Jóllehet a
kommunista párt mély illegalitásban dolgozott, hangja mégis eljutott a német
néphez. A Német Kommunista Párt illegális röplapok, brosúrák és a rádió útján
helyesen tájékoztatta a kommunistákat és a nácizmus más ellenségeit a helyzetröl,
és meghatározta idöszerü feladatukat a fasizmus elleni küzdelemben. A
Gestapo adatainak tanúsága szerint az antifasiszták által kiadott röplapok és
brosúrák havi példányszáma 1941 júliusában 3797, októberében pedig 10227 volt.
A "Vörös Kórus" antifasiszta csoport által német, francia, olasz,
orosz, cseh és lengyel nyelven kiadott Belsö Front címü folyóirat
havonta egyszer-kétszer jelent meg. A folyóirat szerkesztösége nemcsak a
német, hanem a külföldi munkásokhoz, valamint a katonákhoz és a rendörökhöz
is szólt. A "Vörös Kórus" kapcsolatot létesített más antifasiszta
szervezetekkel, így a Herbert Baum vezette kis ifjúsági csoporttal is, amely
különösen nagyarányú munkát végzett a berlini Siemens Müveknél. Amikor
Goebbels hivatala 1942 tavaszán Berlinben rágalmazó kiállítást rendezett
"A szovjet paradicsom" címmel, a Baum-csoport elhatározta, hogy azt
megsemmisíti. Az antifasiszták gyújtóbombákkal fényes nappal felgyújtották a
kiállítást. Ennek nemcsak Németországban volt nagy hatása, külföldön is elterjedt
a híre. Egy Gestapo-spicli besúgta a Baum-csoportot. Az egész csoportot
letartóztatták, 30 tagját meggyilkolták vagy agyonkínozták. A Gestapo
idövel a "Vörös Zenekar" csoportnak is a nyomára jutott, és több
mint 600 embert letartóztatott. Nagy veszteséget szenvedtek más antifasiszta
szervezetek is. A Gestapo adatai szerint 1941 júniusában 1169,
július-szeptemberében 1337, októberében 1305, novemberben 1088, decemberben 658
antifasisztát tartóztattak le. A kommunisták és antifasiszták ennek ellenére
nem tették le a fegyvert. A szabadlábon maradt földalatti harcosok folytatták a
küzdelmet. Jelentösen fokozódott a még 1938-ban alakult "Roby"
nevü antifasiszta csoport tevékenysége. A csoport amely kommunisták
vezette, föként berlini nagyüzemi munkásokból állt kapcsolatot tartott
fenn Essen, Hannover, München, Dortmund, Hamburg és Hildesheim
antifasisztáival, valamint Tirol, Bajorország, Csehország, Hollandia és Dánia
illegális harcosaival. 1942-ben a Gestapo e csoport tagjai közül 200-at
letartóztatott, de többségük szabadlábon maradt, és késöbb egyesült
Saefkow antifasiszta csoportjával. Nagy jelentösége volt annak a
tevékenységnek, amelyet Németország Kommunista Pártja Központi Bizottságának
instruktorcsoportja végzett Wilhelm Knöchelnek, a központi bizottság tagjának a
vezetésével, aki 1942 januárjában érkezett Amszterdamból Berlinbe. Ez a csoport
folytatta egy hazai központi operatív vezetö csoport létrehozására
irányuló eröfeszítéseit, amelyeket még 1940-ben Willi Gall kezdett meg.
Szászországban, a lipcsei ipari üzemek munkásai körében, a
"Leunawerke" és a "Bunawerke" vegyiüzemeiben, valamint
Mansfeld szénbányáiban egy antifasiszta csoport müködött, amelyet Georg
Schumann, a kommunista párt volt parlamenti képviselöje szervezett. A
csoport kapcsolatban állott Drezdával, Halléval, Magdeburggal és
Közép-Németország más városaival. Türingiában is müködött egy antifasiszta
szervezet, amelyet Theodor Neubauer, a kommunista párt volt parlamenti
képviselöje alakított. A régi antifasiszták mellett a harcban fiatal
kommunisták is részt vettek: a Kommunista Ifjúsági Szövetség és a Szocialista
Munkásifjúság tagjai. Dél-Németországban, föképpen Mannheimben, a nagy
Benz és Lanz gyárakban, a hajógyárakban és a folyami kikötöben fejtettek
ki antifasiszta tevékenységet olyan tapasztalt munkás pártfunkcionáriusok, mint
Lechleiter, Langendorf és Faulhaber. Hamburgi kommunisták Jakob, Bestlein,
Abshagen, és mások 1941 decemberében antifasiszta szervezetet hoztak létre,
amely több mint 30 nagy gyárban, a város hajógyáraiban, és a fasiszta hadsereg
katonái között végzett munkát. E csoport tagjai a katonai egységeknél leveleket
terjesztettek; ezekben felszólították a katonákat, hogy álljanak át a Vörös
Hadsereg oldalára. Az antifasiszták megmagyarázták a náci Németország háborújának
bünös voltát, veresége elkerülhetetlenségét, valamint a Szovjetuniónak,
mint a nemzetközi haladó erök harci támaszának jelentöségét, s a
szovjet néppel való szolidaritásra hívták fel a német dolgozókat. Németország
nyugati területén az antifasiszták Knöchel és Komalka, a berlini földalatti
központ két vezetöje közvetlen részvételével, újabb illegális újságok
kiadását szervezték meg. "Minden németnek olvasható a Düsseldorfban
megjelent Der Friedenskempfer címü lap februári számában segítséget kell
nyújtania abban, hogy véget vessünk a háborúnak. Mindenütt alakítsatok
békeharcos bizottságokat . . . Vegyetek részt a háború elleni illegális
népszavazásban . . . A házak falaira és a `keritésekre fessetek nagy F
betüket. (Frieden, magyarul Béke Szerk.) Mutassuk meg, mennyire
gyülöljük a háborút és a hitlerista rendszert. Szabotáljátok a
haditermelést és a szállítást . . . Ne feledjétek, hogy a közeli, becsületes
békének Hitler és háborúra szomjazó klikkje állja útját." A fasizmussal
szembeni ellenállás legelterjedtebb formája a haditermelés szabotálása volt.
Amikor 1942 derekán Németország vasútvonalain vagonés mozdonyhiány
érzödött, a hitlerista kormány kiadta a jelszót: "Gyözelemért
forogjon minden kerék" s azt követelte a vasutasoktól, hogy gyorsítsák a
mozdonyok és a kocsik fordulóidejét. A kommunisták erre a maguk jelszavával
válaszoltak: "Ha nem forog a kerék, a háború véget ér!" "Ha egy
kocsi nem indul, az csak német vért spórol!" 1942-ben egyre gyakoribbá
váltak az önkényes munkabeszüntetések. Egyre több munkás szállt szembe a
fokozódó kizsákmányolással és a náci kormány háborús politikájával. A fasiszta
titkos rendörség nem teljes adatai szerint: 1941 júliusában, augusztusában
és szeptemberében 25957 munkás sztrájkolt. 1942 májusától szeptemberéig a sztrájkolók
száma 88225 före emelkedett. A sztrájkolók között sok volt az
eröszakkal Németországba hajtott külföldi munkás, s ezek a haladó német
munkásokkal együtt, a fasisztákkal szemben egységes harci frontot alkottak. A
Gestapo kegyetlenül leszámolt a sztrájkolókkal, 1942. májustól szeptemberig
6695 hazafit tartóztattak le. Az antifasiszták befolyása azonban viszonylag
gyenge volt. A német nép nagy többsége 1941-1942 telén, a hitlerista csapatok
veresége ellenére, még mindig a soviniszta náci propaganda hatása alatt állott.
Az antifasiszta erök egyesítését komolyan akadályozta a szociáldemokraták
emigrációban élö jobboldali vezéreinek politikája; ezek ugyanis ellenezték
a kommunistákkal való együttmüködést. Emellett a szüntelenül fokozódó terror
ritkította a német hazafiak sorait, s ez szükségképpen szintén kihatott az
antifasiszta mozgalom lendületére, Az elhúzódó háború, és Németországnak a
szovjet-német arcvonalon elszenvedett súlyos veresége a fasiszta blokkhoz
tartozó más országokban is kiélezte a belpolitikai helyzetet. Nagy
nehézségekkel küzdött a gazdaságilag gyenge fasiszta Olaszország. A háború
elött Olasz ország más országokból szerezte be tüzelöanyaga zömét,
1941-1942-ben tüzelöanyaghiány folytántöbb mint 700 hadiipari vállalatnál
szünetelt a munka. A repülögépipar és a hajógyártás nyersanyaghiány miatt
nem dolgozott teljes kapacitással, és így nem pótolhatta a háborús
veszteségeket. A szárazföldi közlekedés dezorganizálódott. A vasúti
teherszállítás 42 százalékkal, a személyszállítás pedig 50 százalékkal csökkent
már a háború elején, Olaszország ipara mellett a mezögazdaságban is
hanyatlás mutatkozott. A gabonatermelés 1940töl 1942-ig 10 százalékkal
csökkent. Sokkal alacsonyabb lett a dolgozók életszínvonala. A piacról teljesen
eltünt a liszt, a zsiradék, a hús és a kenyér. A lakosság éhezett.
Rintelen, volt német katonai attasé, a helyzetet jellemezve, ezt írta: "Az
élelmezési helyzet 1941-1942 telén csakugyan válságosra fordult. Velencében és
Dél-Olaszországban éhséglázadásokra került sor. A lakosság egyre nagyobb
arányokban lépett fel a háború és a háborús politikát folytató fasiszta párt
ellen." A fasiszta rendszer miatti elégedetlenség a dolgozók nagy
tömegeiröl a burzsoázia egyes rétegeire is átragadt. Az Olasz Kommunista
Párt erélyesen hozzáfogott az antifasiszta erök tömörítéséhez. A néphez
intézett felhívásaiban a Németországgal kötött szerzödés
érvénytelenítéséért, a háború beszüntetéséért, és a Szovjetunióval való baráti
kapcsolatok kiépítéséért folyó küzdelemre buzdított. Az olasz hazafiak, a
kegyetlen fasiszta terror ellenére, a Palmiro Togliatti vezette kommunista
párttal az élen, férfiasan küzdöttek országuk szabadságáért. A harc fö
formája a szabotázs volt. A FIAT gyárakban a termelés 30 százaléka havonként
selejt volt. A kommunista párt földalatti központjai és Matteotti csoportjai
illegális lapot adtak ki Italia Libera és Matteotti címmel. Ezekben leleplezték
Olaszország fasiszta kormányférfiainak kalandorpolitikáját, és a haladó
eröket összefogásra mozgósították a fasizmus és a háború ellen. 1941
októberében, Toulouse-ban (Franciaország) tárgyalásokat folytattak az Olasz
Kommunista Pártnak, a szocialista pártnak és az "Igazság és
szabadság" kispolgári csoportjainak a képviselöi. A tárgyalások
eredményeképpen megalakították az akcióbizottságot, amelynek az olasz nép
egyesítése volt a feladata. A bizottság felhívással fordult Olaszország
dolgozóihoz, s ebben leleplezte a Szovjetunió elleni háború agresszív jellegét,
mint a "legbünösebb, végzetes és nemzetellenes háború"-ét, és
konkrét programot adott a fasizmus és a háború elleni harcra. A programban a
következö föbb követelések szerepeltek: a Hitlerrel kötött szövetségi
szerzödés felbontása; a különbéke haladéktalan megkötése Angliával, a
Szovjetunióval, és az antifasiszta koalíció más országaival; valamennyi olasz
harcoló és megszálló csapat hazaszállítása; a hitleristák kiüzése
Olaszországból, Mussolini eltávolítása; sajtó-, gyülekezési és szólásszabadság;
az olasz nép visszahelyezése az akaratának és érdekeinek megfelelö kormány
létrehozására való legföbb jogába. A bizottság egyre inkább maga köré
gyüjtötte az antifasiszta eröket. A német és az olasz csapatok
veresége, a gazdasági nehézségek, és Olaszország hadba lépése az Egyesült
Államok ellen (1941. december 11-én), tovább fokozták az országban az
elégedetlenséget. A háború során kiélezödtek az ellentétek Olaszország és
Németország között. Hitler egyre újabb és újabb hadosztályokat követelt a
szovjet-német frontra, az olasz imperialisták viszont nem nagyon siettek a
csapatok odaszállításával, minthogy külön érdekeik füzödtek a
Földközi-tenger medencéjéhez, és egy afrikai gyarmatbirodalom létrehozásához.
1942 márciusában újból megindították a kampányt olyan francia területek
elszakítására, mint Nizza, Korzika és Savoia. Az olasz fasiszták igényei
azonban nem álltak arányban a lehetöségeikkel. Mi sem igazolta ezt újból
jobban, mint az olasz csapatok téli észak-afrikai veresége. Olaszország az
agresszív háborúban való részvételével egyre nagyobb függöségbe került
Németországgal szemben. Azok a kudarcok, amelyek a szovjet-német arcvonalon a
német fasiszta csapatokat 1941-1942 telén érték, a fasiszta koalíció más
országaiban: Romániában, Magyarországon, Finnországban és Bulgáriában is
elégedetlenséget keltettek a hitleristákkal és a kormánykörök politikájával
szemben. Romániát ügyefogyott kormányférfiai a Szovjetunió elleni háborúba
sodorták, és így az ország a német imperialisták vadászterületévé vált. Azt
követelték Romániától, hogy havonta 50000 tonna nyersolajat és 40000 tonna
pakurát szállítson Németországnak. "Kompenzációképpen", amint azt
Marinescu gazdaságügyi miniszter, a minisztertanács 1942. február 4-i ülésén
elmondotta, Németország megígérte, hogy Románia rendelkezésére bocsátja "a
keleti térség" köolajvidékét, vagyis a Szovjetunió területén
levöt, de csak akkor, amikor "a román olaj fogyóban lesz". A
háborúban való részvétel, valamint az, hogy Romániának sok olajat és
mezögazdasági terméket kellett Németországba szállítania, növelte az
ország gazdasági nehézségeit, és jelentösen csökkentette a nép amúgy is
alacsony életszínvonalát. Különösen nehéz helyzet alakult ki az ország
hegyvidékén. Még Antonescu is azt írta, hogy ott szomorú kép tárult eléje:
"Szegényes kis házak, mindenütt nyomor, rendkívül rosszul öltözött emberek
. . . A hegyvidék lakói . . . tuberkulózisban szenvednek, éheznek, rongyos
ruhában, rossz lábbeliben járnak . . . A nyomor és ínség folytán megbetegednek
és éhen pusztulnak". Az országban nött a drágaság. A parasztok által
termelt termékek ára a három-négyszeresére emelkedett, a parasztok által
vásárolt iparcikkeké pedig a 10-szeresére. "A lábbeli-probléma jelentette
ki Antonescu a minisztertanács 1942. március 11-i ülésén a legégetöbbek
közé tartozik." A román kormánykörök tisztában voltak azzal, hogy a városi
és falusi lakosság ellátásának további romlása "rendkívül rossz hatással
lesz erkölcsi színvonalukra". A súlyos gazdasági helyzet, és a háborúval
való elégedetlenség nagyarányú ellenállást indított meg Antonescu fasiszta
klikkjével szemben. A nemzeti felszabadító harcot Romániában a Román Kommunista
Párt vezette. 1941. szeptember 6-án a Román Kommunista Párt közzétette
programját, amely arra szólította fel a román népet, hogy harcoljon a
Szovjetunió elleni háború beszüntetéséért; küzdjön azért, hogy Románia a Szovjetunióval,
Angliával és más demokratikus országgal és szabadságszeretö néppel együtt,
részt vegyen a Németország elleni háborúban; harcoljon a hitlerista betolakodók
elüzéséért, Románia nemzeti függetlenségének helyreállításáért, Erdély északi
részének felszabadításáért, Antonescu katonai-fasiszta rendszerének
megdöntéséért, és a nemzeti függetlenséget szolgáló olyan kormány
létrehozásáért, amelyben az összes hazafias erök képviselöi részt
vesznek. A párt felhívására a munkások tömeges megmozdulásokkal válaszoltak.
Resicában (Resita) megrongálták az erömüvet, következésképpen egyes
hadiüzemekben hosszú idöre megszünt a munka. A Prahova folyó
völgyében, az olajtelepeken tüz ütött ki. 1942 januárjában, a háború
elleni tiltakozás jeléül, 12000 bányász sztrájkolt. Az antifasiszta hangulat a
hadseregre is átterjedt. A német csapatok moszkvai veresége és a román
csapatoknak Ogyesszánál és a Krímben elszenvedett veszteségei, erösen
megingatták a román hadsereg erkölcsi szellemét. Erösödött az antifasiszta
mozgalom Magyarországon is. Amikor a Horthy-klikk az országot a Szovjetunió
elleni háborúba sodorta, a Kommunisták Magyarországi Pártja harci programot
dolgozott ki, amelyben a Németországgal való haladéktalan szakításra, a
bünös háborút folytató kormány megdöntésére, a demokratikus
Magyarországért vívandó harcra buzdított. A párt volt a kezdeményezöje az
antifasiszta mozgalomnak, a harcos nemzeti front kialakításának, amelynek
fö feladata az lett, hogy egy táborba tömörítse a nemzeti függetlenség igazi
híveit, és kiszakítsa Magyarországot a fasiszta blokkból. 1942 februárjában a
KMP illegális központi bizottsága megkezdte a Szabad Nép kiadását. A lap
ismertette az ország haladó eröinek a harcát. Nagy figyelmet fordítottak a
párt sorainak megszilárdítására is. Március 15-én, az 1848-1849-es magyar
forradalom évfordulóján, a kommunisták a baloldali szociáldemokratákkal együtt,
Budapesten, a Petöfi-szobornál antifasiszta tömegtüntetést rendeztek,
amely a bünös háború elleni és a független demokratikus Magyarországért
vívandó harc jelszavainak jegyében zajlott le. A magyar nép felszabadító harca
szempontjából nagyjelentösége volt a Szovjetunióban élö magyar
emigráns kommunisták tevékenységének. A Kossuth-rádió útján rendszeres
müsort sugároztak a magyar nép számára. Arra szólították fel a munkásokat,
hogy szabotálják a haditermelést, harcoljanak a magyar katonáknak a frontra
való kiküldése ellen. Horthy fasiszta klikkje kegyetlenül üldözte az ország
haladó elemeit. 1942 tavaszán elfogták és meggyilkolták Rózsa Ferencet, a
kommunista párt egyik vezetöjét, és az illegális Szabad Nép
szerkesztöjét. A horthysta pribékek elfogták és kivégezték Schönherz
Zoltánt, a Kommunisták Magyarországi Pártja Központi Bizottságának titkárát. A
német hadsereg moszkvai veresége kiélezte a fasiszta blokk országai közötti
ellentéteket. Magyarország és Románia kormányférfiai, igyekezvén a maguk javára
kihasználni Németország nehézségeit, újból vitát kezdtek Erdély miatt.
1941-1942 telén mindkét ország csapatokat vont össze a magyarromán határon. A
román kormányférfiak, a Szovjetunió elleni háborúban szerzett
"érdemeikre" hivatkozva, nemcsak Erdély északi részének visszaadását
követelték, hanem azt is, hogy a magyar területnek csaknem a felét
"Nagy"-Romániához csatolják. A magyar kormányférfiak viszont arra
támasztottak igényt, hogy adják oda nekik Erdély déli részét és Bánátot, és
csatolják "Nagy"Magyarországhoz egész Szlovákiát és Horvátországot. A
hitleristák igyekeztek a magyar-román ellentétböl minél több hasznot
húzni. Ribbentrop és Horthy, 1942. januári tárgyalásuk eredményeképpen,
meghosszabbították Németország és Magyarország katonai és gazdasági
egyezményét. A magyar sajtó a végsökig kihasználta ezt az egyezményt arra,
hogy heves kampányt indítson Románia ellen. Ribbentrop szereplése nagy
elégedetlenséget keltett Románia kormányköreiben. Ez azonban nem gátolta a
román államférfiakat abban, hogy Berlin nyomására újabb kötelezettséget ne
vállaljanak. Megígérték, hogy a német fasiszta hadsereg nyári támadásához friss
csapatokat küldenek a szovjet-német arcvonalra. A Szovjetunió elleni
"villámháború" csödje Finnország helyzetére is kihatott. A finn
államférfiak úgy számoltak, hogy a német fasiszta hadseregnek a finn csapatok
részvételével folytatott keleti hadjárata során a Szovjetunió hamarosan
vereséget szenved, Finnország pedig megkaparinthatja a szomszédos szovjet
területeket, és így megalakíthatja az úgynevezett
"Nagy"-Finnországot. A németeknek a Szovjetunió elleni elsö
sikerei megszédítették a finn reakciósokat. 1941. novemberében Finnország
csatlakozott az úgynevezett antikomintern paktumhoz. A reakciós finn
államférfiak, a német imperializmus hadiszekerének a jármába szegödve,
annak bérenceivé, az ország nemzeti érdekeinek árulóivá váltak. A háború
azonban egyelöre csak az ország valamennyi iparágának a hanyatlását vonta
maga után. A háború elött 200000 munkás dolgozott fakitermelésen, 1942
tavaszán viszont már csak 60000. A cellulózés papíripar termelése 1942 derekáig
a normális termelés volumenének 35 százalékára csökkent. Az 1941-1942-es tél
folyamán, jelentösen romlott az ország élelmezési helyzete. A Vörös
Hadseregnek a német fasiszta csapatokra mért hatalmas csapásai, és azok a nagy
veszteségek, amelyeket a finn hadsereg Leningrádnál és Karéliában szenvedett,
aggodalmat keltettek Finnország kormányköreiben. Szertefoszlott a "keleti
hadjárat" gyors befejezésének reménye. Kényszerülten tehát Finnország is
az elhúzódó háború részvevöjévé vált. Az ország ellenzéki elemei egyre
aktívabb tevékenységet fejtettek ki a háború ellen. A lakosság egyre
ellenségesebben viseltetett a hitleristákkal szemben, akik mind nyíltabban
garázdálkodtak a finn földön. A kormány fokozta a terrort, hogy elfojtsa az
ellenzék mozgalmát. 1942 februárjában sokéves börtönbüntetésre ítélték a
szociáldemokraták hat képviselöjét. Ám semmiféle megtorlás nem állhatta
útját az egyre fokozódó elégedetlenségnek. Bulgária fasiszta államférfiai
Borisz cár és Filov miniszterelnök nem mertek nyíltan hadat üzenni a
Szovjetuniónak. Valójában azonban az ország eröforrásai Németország
szolgálatában álltak. A 140000 fönyi bolgár hadsereg megszállta
Nyugat-Thrácia, Macedónia területét, Szerbia egy részét, valamint Jugoszlávia
és Görögország más vidékeit, és ezzel német csapatokat tett szabaddá a
Szovjetunió elleni háború számára. A bolgár hadsereg a megszállt területen
részt vett a fasiszta elnyomó rendszer bevezetésében, és a népi felszabadító
mozgalom elfojtásában. 1941 decemberében Bulgária hadat üzent Angliának és az
Egyesült Államoknak, és hivatalosan csatlakozott az antikomintern paktumhoz. A
reakciós bolgár lapok rágalmakat szórtak a Szovjetunióra, és dicsöítették
Németországnak a Szovjetunió ellen folytatott bünös háborúját. Az ilyen
nemzetellenes politikának az volt az eredménye, hogy a német imperialisták
leigázták az országot, kifosztották, feldúlták a bolgár gazdaságot, és nyomorba
döntötték a népet. Az ország népe gyülölettel szembefordult az uralkodó
fasiszta klikkel és a náci megszállókkal. A Bolgár Munkáspárt rendkívül nehéz
és sajátos körülmények között hiszen Bulgária Németország szövetségesének
számított aktív tevékenységet fejtett ki, hogy megszervezze a fasisztákkal
szembeni fegyveres ellenállást. A katonai tevékenység irányítására még 1941-ben
a Bolgár Munkáspárt Központi Bizottsága kebelében megalakították a Központi Katonai
Bizottságot, amely késöbb a népi felszabadító erök vezérkarává vált.
1941. augusztus-szeptember hónapokban a Szovjetunióból Bulgáriába érkezett a
politikai emigránsok egy csoportja, s ez hamarosan a nemzeti felszabadító
mozgalom élére állt. 1941 novemberében megváltozott a KB Katonai Bizottságának
az összetétele. A bizottság élére Cvjatko Radojnov ezredes, a kitünö
katonai szervezö került, tagjai pedig a többi között Anton Ivanov, Atanas
Romanov, Nikola Vapcarov ismert antifasiszták lettek. A Bolgár Munkáspárt
vezetésével partizánosztagok és rajok (kis fegyveres csoportok) alakultak
Razlog, Dupnica (ma Sztanke Dimitrov), Pestera, Batak, Plovdiv, Csehlare község
körzetében. 1942 májusában megalakult a "Csavdar" osztag, amely a
Murgas-hegység lankáin kezdte meg tevékenységét. A bataki és a kricsimi
illegális csoport egyesült, és megalakította az "Anton Ivanov"
osztagot. A Plovdiv, Kazanlik és Karlovo vidékén küzdö partizánok
megalakították a középhegységi "Hriszto Botev" partízánosztagot. A
Bolgár Munkáspárt nagy jelentöséget tulajdonított a csapatoknál folyó
munkának; jelszava volt: "Egyetlen katonát sem a keleti frontnak!" E
munka vezetését Hriszto Mihajlovra, a Katonai Bizottság tagjára bízták. A
kommunisták már 1941 nyarán kapcsolatot létesítettek sok katonai egységgel.
Hivatalos adatok szerint 1942 kilenc hónapja alatt a katonai egységekböl
633 katona szökött meg, s ezeknek a többsége a partizánokhoz csatlakozott. Az
1942. nyár derekán Bulgáriában kialakultak a feltételek az antifasiszta erök
egységes Hazafias Arcvonalának létrehozásához; ennek szervezöje a Bolgár
Munkáspárt lett. A Hazafias Arcvonalban az ország összes haladó eröi
egyesültek. Bekapcsolódott a munkába a szociáldemokrata párt, a Bolgár
Földmüves Népi Szövetség, a "Zveno" párt és több más szervezet.
1942. július 17-én a "Hriszto Botev"-rádió ismertette a Hazafias
Arcvonal programját, amelyet a nemzetközi kommunista mozgalom egyik
vezetöje, a bolgár nép nagy fia, Georgi Dimitrov dolgozott ki. A program
hangsúlyozta: "a bolgár népnek, hadseregének és hazafias értelmiségének a
jelen történelmi pillanatban a legföbb kötelessége: Bulgária megmentése
érdekében hatalmas Hazafias Arcvonalba tömörülni". A program követelte,
hogy bontsák fel Bulgáriának a hitleri Németországgal és a fasiszta blokk más
országaival kötött szövetségét, tisztítsák meg a bolgár földet a német fasiszta
betolakodóktól, oszlassák fel az országban müködö fasiszta
szervezeteket, szabadítsák ki a politikai foglyokat, döntsék meg a népellenes
áruló kormányt, és állítsák helyre a politikai szabadságot, alakítsanak egy
valóban nemzeti bolgár kormányt. Georgi Dimitrov, a Hazafias Arcvonal
programjának a jelentöségét Bulgária szempontjából méltatva hangsúlyozta,
hogy az "pártunknak a háború idejére szóló, és az országnak a fasizmus és
a német megszállás alól való felszabadítását célzó, gyakorlati össznemzeti
demokratikus platformja" volt, döntö szakasz "országunk további
fejlödésében a mélyen szántó politikai, gazdasági és szociális
átalakítások útján". A Bolgár Munkáspárt minden energiáját arra
fordította, hogy megszilárdítsa a Hazafias Arcvonalat, mint a bolgár hazafiak
harci szövetségét. Itt hasznosította az Egységfront 1923. évi, és a Népfront
1937-1938. évi megalakítása során szerzett gazdag tapasztalatokat. A
kommunisták vezetésével a városokban és falvakban megindult a Hazafias Arcvonal
bizottságainak megalakítása. * A Vörös Hadsereg téli támadása megmozgatta az
egész világot. Sok külföldi politikust a Szovjetunió erejére és
lehetöségeire vonatkozó nézetének a felülvizsgálatára és annak az
elismerésére kényszerített, hogy a hitleri Németország elleni harcban övé a
vezetö szerep. A szovjet fegyveres erök gyözelmei nagy
lehetöségeket tártak fel az antifasiszta koalíció megszilárdítására, a
Németország és szövetségesei elleni határozottabb közös harctevékenységre.
Kedvezö feltételek alakultak ki ahhoz, hogy Európában egy második frontot
hozzanak létre. A második front megteremtéséért folyó küzdelem lett a szovjet
külpolitika fö tartalma. Ez a politika az egész világ dolgozóinál támogatásra
talált. Csak az önös, osztályérdeküket követö angol és amerikai
reakciós körök gáncsolták minden erejükkel a második front megteremtését. A
szovjet-német arcvonal eseményei hatalmas lendületet adtak az európai országok
nemzeti felszabadító és antifasiszta harcának. A legerélyesebben és a
legkövetkezetesebben a kommunista és munkáspártok szálltak szembe a
fasizmussal. Ott voltak az ellenállási mozgalom élcsapatában, és példát
mutattak népük önfeláldozó szolgálatában. Európa népeinek a politikai szabadságért
és függetlenségért folytatott nemzeti felszabadító harca egyben internacionális
jellegü volt, hiszen az ö sorsukkal az egész emberiség sorsa is
eldölt. A német hadsereg elsö vereségei megváltoztatták a helyzetet a
fasiszta blokk országaiban. Kiélezödtek az ellentétek Németország és
vazallusai között. Magában Németországban a munkaeröhiány folytán, és a
korlátozott nyersanyagkészletek miatt nehézségek támadtak a haditermelés
fejlödése terén, romlott a lakosság helyzete. Mindez, s kiváltképpen az
elhúzódó háború perspektívája egyre fokozta a Hitler politikája miatti
elégedetlenséget. A fasiszta klikk csak úgy tudta megszilárdítani megingott
helyzetét, hogy mozgósította Németország összes belsö tartalékát, tovább
fosztogatta a megszállt országokat, politikailag elnyomta a vazallus államokat,
és tömeges terrorral sújtotta az ellenállási mozgalom harcosait. A német
hátország mind otthon, mind Európában a hadsereg elsö veresége hírére
félelmetesen labilissá vált. Kiviláglott, hogy az a társadalmi bázis, amelyre
Németország fasiszta vezetöi az "új rendet" építették, fölöttébb
ingatag. Nyilvánvaló volt, hogy a német hadsereget érö további csapások
politikailag, gazdaságilag és katonailag tovább gyengítik majd a fasiszta
tömböt.