online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
  

A SZOVJETELLENES EGYSÉGFRONT-KISÉRLETEK KUDARCA

történelem

Fájl küldése e-mail



egyéb tételek

 
Az egyiptomi hieroglifak. A rosette-i kö
A SZOCIALIZMUS GYŐZELME A SZOVJETUNIÓBAN ÉS ENNEK JELENTŐSÉGE AZ ORSZÁG VÉDELMÉNEK MEGSZILÁRDULÁSÁBAN
Az újabban talalt kútfők adatai
A SZOVJET EMBEREK HARCA AZ ELLENSÉG HÁTÁBAN 1944-BEN
A SZOVJET CSAPATOK TÁMADÁSA A KARÉL-FÖLDSZOROSON ÉS DÉL-KARÉLIÁBAN
KÉNYSZERPÁLYÁS RENDSZERVÁLTÁSOK MAGYARORSZÁGON, 1945-1949
A magyar nép eredete és vandorlasa, a kalandozasok, és az allamalapítas. tételcím: A feudalis magyar allam megalapítasa, szent istvan allamalapítasi t
A KELETI IRÁNYBÓL ÉRKEZŐ TURÁNI NÉPHULLÁMOK
A Mogul Birodalom - iszlam
A HUNOK ÉVEZREDEI
 
 

A SZOVJETELLENES EGYSÉGFRONT-KISÉRLETEK KUDARCA


1. Németország gyarmati követelései. A nyugati hatalmak szabad kezet engednek Németországnak az agresszióra A kapitalista világ 1937 második felétöl egy újabb gazdasági válság idöszakába lépett. A válság ezúttal nem fellendülés után tört ki, hanem a megelözö válságot követö hosszadalmas pangás után jelentkezett, mely a kapitalista országok többségének gazdasági életére rányomta bélyegét. Nem minden országban jelentkezett egyszerre, hanem elsösorban az Egyesült Államokra, Angliára és Franciaországra terjedt ki, s ezek közül is legerösebben az Egyesült Államokban éreztette hatását. Országok I USA Évek A vezetö kapitalista országok ipari termelése (százalékokban, 1929-hez viszonyítva) FranciaI NémetAnglia I ország I ország Japán i Olaszország I937 103 I24 82 116 169 99 1938 81 116 76 123 185 98 Míg az Amerikai Egyesült Államokban, Angliában és Franciaországban csökkent az ipari termelés, addig a gazdaságukat militarizáló, háborúra készülö fasiszta tömb országaiban továbbra is növekedett. A fasiszta hatalmak költségvetéseinek legnagyobb tételeit az egyre fokozódó katonai jellegü kiadások alkották. A fasiszta országok költségvetéseinek katonai tételei (százalékokban, az egész költségvetési összeghez viszonyítva) Országok Évek 1937-1938 Németország . . . . . . . . . . . . 21 67 Japán . . . . . . . . . . . . . . 43,4 70 Olaszország . . . . . . . . . . . . 20 52 Németország tényleges katonai kiadásai még túl is szárnyalták a költségvetési tételeket. A hitleristák felhasználták a külföldi, föleg amerikai töke eröteljes támogatásával helyreállított német monopóliumok gazdasági erejét, s Németországot valóságos katonai táborrá változtatták. Rabló terveik megvalósítása céljából lázas ütemben szervezték és fegyverezték fel hadseregüket. 1936-ban a fasiszta Wehrmacht már 41 hadosztályból állott. A gazdaság militarizálása és az eszeveszett fegyverkezési hajsza lehetövé tette Németországnak, Olaszországnak és Japánnak, hogy némileg elodázzák a válság kezdetét és mesterségesen "ösztökéljék" ipari termelésüket. Az új gazdasági válság tovább élezte a kapitalizmus ellentmondásait, és fokozta a világpiacokért marakodó imperialista hatalmak harcát. Németország és Japán sikerrel versengtek kapitalista ellenfeleikkel, kihasználva azokat az elönyöket, melyeket gazdaságuk bizonyos mérvü fellendülése nyújtott. Németország utolérte az Egyesült Államokat gépek, fekete fémek, vegyszerek, optikai cikkek és más árúk exportálásában. Németország szállította a legtöbb köszenet az európai országoknak, és fekete fémböl négyszer annyit helyezett el az európai piacon, mint az Egyesült Államok. Németország teljesen kiszorította Keletés Délkelet-Európa piacairól Angliát és Franciaországot. A német töke Latin-Amerikába is sikerrel kezdett behatolni. A latin-amerikai államok kereskedelmében Németország részaránya az 1933. évi 1 1,5 százalékról 1938-ban 17,1 százalékra emelkedett. Németország a második helyet foglalta el ezeknek az államoknak az importjában, söt némelyikben Brazíliában, Uruguayban az elsö helyet szerezte meg, háttérbe szorítván az Amerikai Egyesült Államokat. Angliát gyorsan utolérte annak hagyományos piacain; második helyre küzdötte fel magát az Egyiptommal való kereskedelemben, Törökország kereskedelmében pedig 45, Irán behozatalában 25 százalékra emelte részesedését. A Távol-Keleten és Délkelet-Ázsiában Japán volt az Egyesült Államok és Anglia legnagyobb versenytársa. A világpiacon kibontakozó harc körülményei között a fasiszta államok még jobban kezdték érezni, hogy a gyarmatokkal rendelkezö hatalmak tényleges elönyökkel rendelkeznek. Németország, Japán és Olaszország ezért egyre eröszakosabban kezdett gyarmatokat követelni, s ez még jobban élezte az imperialista ellentéteket. Ugyanakkor a fasiszta tömb országai lázasan készülödtek a világ eröszakos felosztására; mindenekelött arra törekedtek, hogy agressziós terveik megindítására alkalmas hadászati hídföket foglaljanak el. Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország uralkodó körei, melyeket nyugtalanítottak Németország és Japán eröfeszítései, egyre többet gondoltak arra, hogy fegyverrel semmisítsék meg konkurrenseiket. A nyugati hatalmak kormánykörei a fasiszta országokkal való viszonyt gazdasági háborúként ítélték meg. Reinholds szenátor így nyilatkozott az Egyesült Államok kongresszusában: "Olyan háborúba bonyolódtunk, mely azzal fenyeget, hogy akkora háború lesz belöle, amekkorában eddig még sohasem vettünk részt. Kereskedelmi háború ez . . . Németország érdeke, hogy gazdaságilag behatoljon a világ minden országába. Megpróbálja a gazdasági behatolást Dél-Amerikába, KözépAmerikába és Mexikóba . . . A legközelebbi öt esztendö folyamán olyan háborúba fogunk belesodródni, amilyent az amerikai nép még sohasem viselt." Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormányai mégsem hagyták abba a "megbékéltetés" politikáját, arra számítva, hogy a német fasiszta támadást sikerül a Szovjetunió ellen irányítaniuk. A német imperializmus ezt a politikát kihasználva és megnövelt fegyveres eröire támaszkodva legközelebbi agressziója célpontjául Európa kis országait, elsösorban Ausztriát és Csehszlovákiát szemelte ki, hogy elfoglalásukkal erösítse politikai és hadászati helyzetét. 1937. november 5-én a fasiszta vezetök szük körü titkos tanácskozásán Hitler részletesen kifejtette a német militarizmus fö külpolitikai elgondolásait az elkövetkezö évekre, valamint ismertette az Ausztria és Csehszlovákia elleni hadmüveletek terveit. A német parancsnokság nagyon fontosnak tartotta e két európai állam elfoglalását, mert úgy vélte, így nem fenyegetheti majd Németországot oldalról jövö támadás, ha csapatai nyugaton tevékenykednek. Az angol-francia "békéltetök" politikája azt a meggyözödést érlelte meg a német kormányban, hogy Ausztria és Csehszlovákia elfoglalása nem fog különösebb nehézségekbe ütközni. Hitler szerint "Anglia és talán Franciaország is valószínüleg hallgatólagosan már lemondott Csehszlovákiáról, és hozzászokott ahhoz a gondolathoz, hogy egy szép napon Németország eldönti ezt a kérdést". Az Ausztria elleni agresszió elökészítése során a német kormány további megegyezést ért el Olaszország kormányával, mely 1937 öszén lemondott a maga ausztriai igényeiröl. A fasiszta agresszorok megértették, hogy rabló terveik megvalósításának legföbb akadálya a kollektív biztonság rendszere volna, amelynek megteremtéséért a szovjet külpolitika küzdött. Ezért minden erejükkel azon mesterkedtek, hogy ne jöhessen létre szövetség a Szovjetunió, Anglia és Franciaország között. "Hivatalosan Oroszország fog mint megnevezett ellenség szerepelni, de valójában minden Anglia ellen fog irányulni magyarázta Ribbentrop 1938 tavaszán Weizsteker német államtitkárnak. Nem szabad még egyszer elkövetni azt a hibát, hogy egyszerre legyen ellenünk Anglia, Franciaország és Oroszország." Az agresszorok ezzel egyidejüleg igyekeztek megtörni a kollektív biztonságnak azt az alapját, mely a szovjet-francia és a szovjet-csehszlovák szerzödések révén jött létre. "Ha a német politikának sikerülne szétvágni a Párizst és Moszkvát összekötö csomót jelentette ki Mussolini Göringnek 1937 elején -, akkor ez természetesen igen nagy siker volna . . . Olaszország mindenesetre hajlandó bárminemü segítséget nyújtani ebben az ügyben." Anglia kormánya sietett elözékenyen eleget tenni a német imperializmus kívánságainak. 1937 májusában Neville Chamberlain lett az angol miniszterelnök ez a nagyiparos a konzervatív párt legreakciósabb csoportjához, az úgynevezett "vaskalaposokhoz" tartozott, és sem eléggé széles látóköre, sem megfelelö tudása nem volt ahhoz, hogy valamennyire is messzebb lásson. Chamberlain ádázul gyülölte a Szovjetuniót. Életrajzából meg lehet állapítani, hogy a szovjetgyülölet valóságos rögeszméjévé vált.řÚgy vonult be a történelembe, mint a fasiszta agresszió egyik legföbb szekértolója. Chamberlain az angol kormány élén a fasiszta hatalmakkal való lepaktálás politikáját tette külpolitikai irányvonalává. Tudta, hogy a fasiszta hódítás bátorítása komoly aggodalmat és éles ellenzést vált ki az angol lakosságjelentös rétegeiben, ezért a kulisszák mögött kereste a Hitlerrel való megegyezés módozatait. Anglia történelmében akkor fordult elö elsö ízben, hogy a miniszterelnök, a külügyminiszter megkerülésével, személyi megbízottai révén folytatott fontos külpolitikai tárgyalásokat. Chamberlain külön ügynök útján titkos kapcsolatot tartott fenn Grandi londoni olasz nagykövettel; a hitleristák képviselöivel pedig nevében Horace Wilson, az angol kormány gazdasági szaktanácsadója tárgyalt. 1937 öszén vadászat ürügyén Németországba utazott Chamberlain személyes megbízottja, Halifax lord, aki nem sokkal késöbb külügyminiszter lett. Utazásának valódi célja az volt, hogy titokban tárgyalásokat folytasson a hitleristákkal. A megbeszélések 1937. november 19-én zajlottak le Obersalzbergben. Halifax Nagy-Britannia kormánya nevében helyeselte, hogy Hitler "a Nyugat védöbástyájának tekinti Németországot a kommunizmus ellen". Az angol lord világosan kifejezésre juttatta, hogy a brit kormány szívesen venne részt egy "négyhatalmi paktumban", vagyis egy Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország alkotta szovjetellenes európai szövetségben. A Halifax által elöterjesztett indítványokra válaszolva Hitler az angol-német viszony legkényesebb kérdését terítette szönyegre a gyarmati kérdést. Anglia mondotta a világ negyedét birtokolja, "egyedül Németországnakjelentik ki, hogy semmilyen körülmények között sem lehetnek gyarmatai". Erre Halifax így válaszolt: "egyetlen angol kormány sem tárgyalhat Németországgal a gyarmati kérdésröl, más kérdésektöl elszigetelve. Ez a kérdés csak mint annak az általános rendezésnek egyik része jöhet számításba, melynek eredményeként helyre lesz állítva Európában a nyugalom és a biztonság". Mivel Hitlert ez a válasz nem elégítette ki, Halifax sietve megmagyarázta, hogy a Danziggal, Ausztriával és Csehszlovákiával kapcsolatos kérdések is ehhez a "rendezéshez" tartoznak. A brit megbízott arra célzott, hogy így meg lehet oldani a Németország uralkodó körei számára olyannyira lényeges gyarmati kérdést. Készséggel beleegyezett, mégpedig a lehetö legrövidebb idö alatt, Európa rendjében olyan változtatásokhoz, "amelyek elöbb-utóbb valószinüleg bekövetkeznének". Csupán egy kikötést szabott: Anglia azt óhajtja, hogy ezek a változások az "ésszerü módszer" és a "békés fejlödés" útján menjenek végbe. A "békés fejlödés" egyáltalán nem az agresszió eljövendö áldozatainak érdekvédelmét jelentette. Az angol diplomácia csak arra gondolt, hogy Anglia és Franciaország a közvélemény nyomása alatt ne legyen kénytelen fellépni a fasiszta Németország ellen. Egy ilyen háború föleg ha abba a Szovjetunió is bekapcsolódna, teljesítvén a Csehszlovákiával kötött szerzödéséböl folyó kötelezettségeit óhatatlanul a hitlerista Németország legyözésére vezetett volna. Márpedig az angol imperializmus Németországban látta azt a fö eröt, amely képes Európában szétzúzni a forradalmi munkásmozgalmat, és megsemmisítö csapást mérni a Szovjetunióra. Ezért jegyezte meg elégedetten Halifax: a hitleristák megértették öt, s majd "Középvagy Kelet-Európában oly módon fognak céljaik elérésére törekedni, hogy más nemzeteknek ne adjanak okot vagy legalábbis lehetöséget a beavatkozásra". Halifax tárgyalásai azt jelentették, hogy az angol diplomácia nyíltan megkísérelte a fasiszta Németországgal való megegyezést. A gyarmati kérdésekröl azzal igyekezett elvonni a német imperializmus figyelmét, hogy a szovjetellenes alku jegyében odaígérte neki Európa kis országait. Jóllehet a tárgyalások befejezésével Németország semmilyen konkrét kötelezettséget nem vállalt, az angol vezetök teljes mértékben elégedettek voltak a találkozással. "A németországi látogatás, nézetem szerint -, nagy siker jegyezte be naplójába Chamberlain 1937. november 26-án -, mivel elérte a célját, vagyis olyan légkört teremtett, amelyben Németországgal meg lehet beszélni az európai rendezéssel kapcsolatos gyakorlati kérdéseket." Az angol diplomácia arra törekedett, hogy a hitlerista agressziót távol tartsa a brit gyarmatbirtokoktól, s azt keletre, a Szovjetunió határai felé irányítsa. A német fasiszták vezérének világosan értésére adták, hogy ebben az irányban semmilyen akadályba sem fog ütközni Anglia részéröl. Halifax látogatása még jobban meggyözte Hitlert arról, hogy "Nagy Britannia nem fog hadat viselni sem Ausztriáért, sem Csehszlovák 333g62d iáért". Az angol kormánynak a francia reakció megértö szövetségese volt a Németországgal folytatott alkudozásokban. Franciaország kormánya, tekintettel az országban erösen fellendült demokratikus mozgalomra, kénytelen volt gondosan leplezni valódi céljait. Fennen hangoztatta, hogy híven kitart a magára vállalt nemzetközi kötelezettségek mellett, ugyanakkor a kulisszák mögött megegyezést keresett a hitlerista Németországgal. A francia vezetö körök azzal magyarázták behódoló álláspontjukat, hogy Franciaország gyengébb Németországnál, s így kénytelen követni a Chamberlain-kormány "békéltetö" politikáját. Ez a magyarázat azonban semmiképpen sem helytálló. Ha a francia kormány nem szavakkal, hanem valóságban akart volna harcolni a fasiszta agresszió ellen, akkor teljes lehetösége nyílt volna rá, hogy a Szovjetunióra és Csehszlovákiára támaszkodjék, s azok hathatós segítségével eröfölénybe kerüljön Németországgal szemben. De hát ezt nem akarták a francia imperialisták. 1937. november elején Chautemps francia miniszterelnök és Bonnet pénzügyminiszter tárgyalásokat folytattak von Papen hitlerista megbízottal, aki e célból titokban Párizsba utazott. Papen kijelentette: Franciaországnak nem kell aggódnia határai biztonságáért, mivel azokat Németország véglegesnek tekinti; azt javasolta, Franciaország mondjon le az "eröegyensúly" politikájáról, s ne tekintse érdekei fenyegetésének, ha Németország növeli befolyását a Duna-medence körzetében. Papen tehát békét kínált Nyugaton, de ugyanakkor Keleten "szabad kezet" követelt Németország számára. Papen javaslatai egyértelmüen azt a kívánságot fejezték ki, hogy Franciaország mondjon le a Középés Kelet-Európa országaival való szövetség hagyományos politikájáról. S Papen csodálkozással tapasztalta, hogy a francia miniszterelnöknek "nem volt ellenvetése a német befolyás ausztriai növelésével szemben . . ." Papen indítványai annyira megfeleltek a francia uralkodó körök kívánságainak, hogy a tárgyalás végén Chautemps túláradó érzelmeitöl elragadtatva megölelte és megcsókolta Hitler küldöttét. Az amerikai imperialisták szintén a Németországgal való lepaktálás politikáját folytatták. 1937. november 23-án San Franciscóban titkos tanácskozásra gyültek össze, melyen a nagy amerikai monopóliumok hét képviselöjén kívül Tippelskirch és von Killinger amerikai német konzulok is részt vettek. Azt vitatták meg, hogy az USA és Németország miként müködjenek együtt a kínai és a szovjet "potenciális piacok" megszerzésében, valamint a kommunizmus elleni harcban. A tanácskozás az amerikai reakciónak azt a kísérletét tükrözte, hogy a Szovjetunió és a nemzetközi forradalmidemokratikus mozgalom elleni harc közös céljai alapján megegyezésre jusson Németországgal. Az amerikai imperializmus volt a fasizmussal való lepaktálás politikájának egyik legföbb sugalmazója és megvalósítója. Az amerikai diplomácia eröteljesen támogatta az angol és a francia kormány ilyen irányú tevékenységét. Mindamellett az amerikai politikát bizonyos fokú óvatosság és lavírozás is jellemezte. Nem mutatkozott meg olyan nyíltan, olyan szembetünöen, mint Chamberlain politikája. Az Egyesült Államok úgy tett, mintha a "béke megmentése" érdekében lépne fel, közben igyekezett eröteljesen hatni az európai kormányokra, s arra törekedett, hogy az események fejlödését a saját céljainak megfelelö mederbe terelje. Ugyanakkor elönyösebbnek tartotta, ha az árnyékban, a kulisszák mögött húzódik meg, s megtartja cselekvési szabadságát, hogy majd a számára legkedvezöbb pillanatban lépjen a nyílt színre. Az Egyesült Államok politikai terveit világosan illusztrálja az Európában müködö amerikai diplomáciai apparátus tevékenysége. A franciaországi amerikai nagykövet Bullitt lett, akit még 1936-ban helyeztek át a Szovjetunióból Párizsba. Életrajzírójának megállapítása szerint Bullitt "engesztelhetetlen ellenségének" tekintette a Szovjetuniót, és az európai helyzet értékelése során mindig a Szovjetunió iránti bizalmatlanságból indult ki. Párizsi állomáshelyén minden töle telhetö módon igyekezett kimutatni, hogy "Európa számára veszedelmes a francia-német ellenségeskedés folytatása, s el kell érni a kibékülést Franciaország és Németország között". S ez volt az amerikai külügyminisztérium egyik felelös tisztviselöjének a politikai krédója. Bullitt annyira közel állt a francia uralkodó körökhöz, hogy azt mondták róla: a kaleidoszkópszerüen változó francia kabinetekben ö az állandó "tárca nélküli miniszter". A kormány bizalmi embere lévén, olyan funkciókat töltött be, amelyek messze túlhaladták hivatali tevékenységének megengedhetö határait. "Egyidejüleg volt utazó megbízott, aki értesüléseket és megfigyeléseket gyüjtött Angliában, Németországban, Lengyelországban, s egyben az egész diplomáciai apparátus nem hivatalos föfelügyelöje is." Az európai helyzetre vonatkozó értesülések túlnyomó többsége az ö kezén keresztül jutott el Washingtonba. Összeköttetéseit és befolyását kihasználva, Bullitt nagyarányú tevékenységet fejtett ki a kulisszák mögött, hogy aláássa a szovjet-francia kapcsolatokat, s elösegítse Franciaország és a fasiszta Németország megegyezését. Közben azt bizonygatta, hogy egy francia-német egyezményt az Egyesült Államok teljes mértékben támogatna. Bullitt azért is lépett fel a francia-szovjet szerzödés ellen, mert ez a szerzödés biztosította a békét Európában. Bullitt pedig háborút akart, s a háborúról így nyilatkozott: "Eleinte mi valószínüleg nem veszünk részt benne, de mi fogjuk befejezni." Ugyanezt a politikai irányvonalat követte Londonban Kennedy amerikai nagykövet is, akit szoros szálak füztek az Egyesült Államok üzleti és pénzügyi köreihez, föleg Hearsthöz, a mammut sajtóvállalat tulajdonosához. 1930 elején nevezték ki Londonba, s hamarosan személyes barátja lett Chamberlainnek. Dirksen londoni német nagykövettel folytatott beszélgetései során Kennedy "igen pesszimista módon értékelte a Szovjetunióban levö helyzetet". Dodd, az Egyesült Államok németországi nagykövete, aki eléggé tárgyilagosan ítélte meg a nemzetközi helyzetet és a hitlerista Németország terveit, 1937-ben kénytelen volt távozni helyéröl. Azért váltották le, mert az amerikai külügyminisztérium véleménye szerint a hitlerista rendszerhez való negatív viszonya "ártott annak a tevékenységnek, melyet mint az Egyesült Államok képviselöje végzett". Helyébe a hitleristák iránti rokonszenvéröl közismert Wilsont nevezték ki. Az amerikai külügyminisztériumot európai képviselöi pontosan tájékoztatták arról, hogy Németországnak agressziós szándékai vannak Ausztriával, Csehszlovákiával, valamint más középés kelet-európai országokkal szemben. George Messersmith, az Egyesült Államok volt ausztriai követe a nürnbergi per folyamán tett tanúvallomásában idézte Papent, aki "arcátlan és rendkívül gúnyos modorban" azt mondotta neki egyik beszélgetésük alatt, hogy "egész Délkelet-Európa a török határig Németország természetes hátországa, és öt (ti. Papent) azzal a feladattal bízták meg, hogy Németország érdekében megkönnyítse az egész terület német gazdasági és politikai ellenörzését. Élesen és egyenesen kijelentette, hogy az Ausztria fölötti ellenörzés megszerzése az elsö lépés." Az Ausztriával kapcsolatos hitlerista tervekröl még határozottabban nyilatkozott Göring, aki 1937. november közepén közölte Bullittal, hogy Németország szilárdan eltökélte Ausztria bekebelezését, és az osztrák kérdésben semmiféle más megoldást nem tür. Ennek ellenére az amerikai kormány semmit sem tett a küszöbönálló fasiszta agresszió megakadá lyozására, söt még ösztönözte is az angol-francia diplomáciát, hogy kísérelje meg a hitlerista Német országgal való megegyezést, s maga törekedett az ilyen irányú tárgyalások irányítására. Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormányainak ezek az akciói új szakaszt jelentettek politikájukban. A "megbékélés"-böl olyan politika lett, amely "szabad kezet" biztosított Németországnak Európa keleti felében. A tárgyilagos külföldi történészek közül sokan szintén így értékelik ezt a politikát, például a francia Scherert is, aki hangsúlyozza, hogy éppen ez vezetett a háborúra. Annak következtében, hogy a nyugati hatalmak ennyire bátorították a fasiszta agressziót, Európá ban 1938 tavaszára válságosra fordult a politikai helyzet. Németország nyíltan készülödött Ausztria elfoglalására. Hitler 1938. március 3-án kijelentette Henderson berlini nagykövetnek, hogyha Auszt riában és Csehszlovákiában belsö zavargások törnek ki, "Németország nem marad semleges, hanem villámszerüen cselekedni fog." Henderson pedig nem tiltakozott; ellenkezöleg, kormánya nevében helyeselte a hitleristák tervét, s hozzáfüzte, hogy ö maga személyesen is gyakran az Anschluss mellett nyilatkozott. Erre Ribbentrop német külügyminiszter sürgösen Londonba utazott, hogy végleg tisztázza Anglia állásfoglalását, és megfigyelje a helyzetet. Március 10-én megbeszélést folytatott Halifaxszel, s a tárgyalásokról szólójelentésében annak a szilárd meggyözödésének adott kifejezést, hogy sem Anglia, sem Franciaország nem fog beavatkozni, ha Németország eröszakos úton dönti el az osztrák kérdést. Ribbentrop véleményét másnap megerösítette Inskeep, a brit katonai együttmüködés minisztere, aki kijelentette, hogy "az angol kormány nem határozza el Anglia katonai beavatkozását, ha az osztrák kérdés német szellemben kerül megoldásra". Innskeep ugyanakkor azt tanácsolta Németországnak, hogy ne folyamodjék katonai intézkedésekhez, mert nemzetközi összetüzést idézhet elö. Igy hát Hitlernek nemcsak szabad cselekvést engedtek Ausztriát illetöen, hanem valósággal receptet is adtak, hogy a területrablást minél "fájdalommentesebben" hajtsa végre. Azok a tárgyalások, melyeket azokban a napokban Ribbentrop felelös angol vezetökkel folytatott, egy szovjetellenes megegyezés elökészítésének légkörében folytak le. "Úgy látszik közölte `Ribben trop március 10-én -, hogy Chamberlain és Halifax négyhatalmi békeegyezményt akarnak elérni, kizárván abból a Szovjetuniót." Március 11-én a berlini rádió azt az álhírt sugározta, hogy Ausztriában "véres kommunista lázadás" tört ki. Aznap este német csapatok hatoltak be Ausztria területére, hogy "helyreállítsák a rendet". Néhány órával korábban pedig Londonban így szólt az angol miniszterelnök Ribbentrophoz, akit meghívott reggelire: "Ha majd ezen a kellemetlen ügyön túl leszünk és meglesz az értelmes megoldás, remélhetjük, hogy komolyan kezdhetünk munkálkodni a német-angol egyezményen." Ribbentrop azzal a megjegyzéssel jelentette Berlinbe a Chamberlainnel és Halifaxszel folytatott megbeszélés lefolyását, hogy mindkettöjükröl "nagyszerüek" a benyomásai. Delbos francia külügyminiszter március 11-én közölte a párizsi német nagykövettel, hogy Franciaország "nyugtalan" az ausztriai események miatt. A nyilatkozat hangneme olyan volt, hogy a nagykövet azt jelentette Berlinbe: "Franciaország boldog, hogy nincs kölcsönös segítségnyújtási egyezménye Ausztriával . . ." Az Egyesült Államok külügyminisztériuma szintén úgy reagált az ausztriai agresszióra, hogy azt a hitleristák bízvást bátorításnak vehették. Dieckhoff, Németország amerikai nagykövete március 12-én megbeszélést folytatott Hullal, s jelentésében többek között ezt írta: "Nyilvánvaló volt, hogy ö (Hull) teljes mértékben megérti cselekvéseinket." Hitler kormánya március 13-án törvényt jelentetett meg arról, hogy Ausztria a német "Reich" szerves része. (Lásd a 7. számú térképet). Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok hamarosan elismerték Ausztria német megszállásának "jogosságát". Egyedül a Szovjetunió emelte fel tiltakozó szavát, figyelmeztetve Európa népeit és az egész világot a fasiszta agresszió veszélyére. 1938. március 17-én a szovjet kormány azzal az indítvánnyal fordult a többi nagyhatalomhoz, hogy nemzetközi értekezleten vitassák meg a kialakult helyzetet. A szovjet kormány hivatalos nyilatkozata világosan leszögezte, hogy a fasiszta Németországnak Ausztriával kapcsolatos cselekedetei kimerítik a fegyveres agresszió fogalmát, és eröszakosan megfosztják az osztrák népet politikai, gazdasági és kulturális függetlenségétöl. A Szovjetunió kormánya felhívta a nyugati hatalmak figyelmét arra, hogy felelösek a béke sorsáért. Javasolta, hogy haladéktalanul hozzanak együttes rendszabályokat az agresszió megfékezésére és az új világháború megakadályozására, s ezt a kérdést vagy a Népszövetségben, vagy külön nemzetközi konferencián tárgyalják meg. A szovjet nyilatkozat a következö szavakkal végzödik: "Holnap talán már késö, de ma még nem, ha az államok valamennyien, különösen a nagyhatalmak, szilárd és egyértelmü álláspontot foglalnak el a béke kollektív megmentésének kérdésében." De bármennyire fontosak és szükségesek voltak a Szovjetunió javasolta rendszabályok, a többi nagyhatalom azokat nem fogadta el. Ausztria jobboldali szocialistái Rennerrel az élükön helyeselték a hitleristák eljárását, és elárulták országuk nemzeti érdekeit. Renner kijelentette, hogy örömmel adja szavazatát Ausztriának Németországgal való egyesítésére. Ausztriában a kommunista párt volt az egyetlen politikai erö, mely határozottan elvetette az Anschlussnak még a gondolatát is. Felhívással fordult a lakossághoz, melyben ez állott: "Az osztrák nép eröszak áldozata lett, de jövendöjébe vetett hite nem tört meg. Saját eröfeszítéseinkkel, a világ békefrontjának segítségével újra megteremtjük a szabad, független Ausztriát." Az osztrák kommunisták vezették az ország hazafias eröit, s erélyesen felléptek a jobboldali szocialisták és más behódolók ellen. A nyugati hatalmak uralkodó körei Ausztria elárulásával és a kollektív biztonsági intézkedéseket követelö szovjet javaslatok elutasításával ténylegesen "szabad utat" jeleztek Európában a háborúnak. Azzal, hogy a német fasizmus az agressziós készülödésröl rátért az agresszív tettekre, a háború "európai intézménnyé" vált. Megkezdödött a háborút közvetlenül megelözö politikai válság, vagyis olyan kritikus idöszak állott be, amikor az idöközben felhalmozódott imperialista ellentétek "forrpontig" hevülnek, s azután már a robbanás az egymással versengö imperialista csoportok összecsapása következik. A krízist nem valamiféle véletlen és külsö körülmények idézték elö ezek csupán ürügyül szolgálhattak a háború kirobbantására -, hanem azok a mélyen fekvö belsö ellentétek, amelyek törvényszerüen feltételezték az imperialista államok közötti fegyveres konfliktus kitörését. A politikai válság az imperializmus gazdasági alapján, a monopoltöke világuralmi törekvésének, a kapitalista hatalmak egyenlötlen fejlödésének és az eröviszonyok ugrásszerü megváltozásának következtében jelent meg, s ez kiélezte a nyersanyagforrásokért, a piacokért, a tökebefektetési övezetekért folyó harcot. Igy tehát a háborút megelözö politikai válság nem szubjektív, ideológiai vagy lélektani jelenség, hanem tényleges valóság, melyet az imperializmus egész fejlödése, sokféle mély ellentéte, a világuralomra törö kapitalista hatalmak ádáz harca határoz meg. A világpolitikában évtizedek óta felhalmozódott "gyúlékony anyag" Lenin szavaival élve olyan állapotba kerül, hogy "bármelyik hatalom könnyed megfricskázása elegendö ahhoz, hogy a szikrából láng lobbanjon®". A háborút megelözö politikai válság valódi eredetét és kifejlödését a burzsoá propaganda és diplomácia gondosan leplezi. A háborút a legnagyobb titokban a népek tudta nélkül, a burzsoá pacifizmus és önvédelem cégére alatt, képmutató békenyilatkozatok álarca mögött készíti elö. Az elsö világháború elöestéjén jelentkezö politikai válság helyzetében Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös meggyilkolása volt az a "fricska", amely kirobbantotta a háborút az antant és a Németország vezette Központi Hatalmak tömbjei között. A második világháború miként az elsö is a kapitalista rendszer méhében jelent meg, a kapitalizmus egyenlötlen fejlödése következtében. Míg azonban az elsö világháború a kapitalizmus érlelödö általános válságának körülményei között jelentkezett és annak legelsö megnyilvánulása volt, addig a második világháború akkor tört ki, amikor a válság a társadalmi erök megoszlása tekintetében már nagy változásokat idézett elö a nemzetközi porondon, s megszabta a társadalmi fejlödés egész menetét. Megalakult és sikeresen fejlödött az elsö szocialista állam, a Szovjetunió, mely az egész nemzetközi forradalmi és nemzeti felszabadító mozgalom központja lett. Ezért a világpolitika fö tartalmává az a harc vált, melyet a régi kapitalista világ vívott az új, egyre jobban izmosodó szocialista szovjet társadalommal. Az új korszaknak ez az alapvetö ellentmondása gyengítette a kapitalizmust, kiélezte minden többi külsö és belsö ellentétét. Azokban az országokban, ahol a történelmileg önmagát kiélt imperialista uralmat megingatta az osztályharc fejlödése, a burzsoázia fasiszta módszerekhez folyamodott, hogy megtarthassa hatalmát. Mindez szükségképpen megmutatkozott a háborút megelözö politikai válság érlelödésének és kibontakozásának idötartamában, konkrét megnyilvánulásaiban, a kapitalista hatalmak politikai és diplomáciai tevékenységében. A Szovjetunió léte bizonyos mértékig fékezö hatással volt mindkét imperialista csoport agressziós tevékenységére. Most már egyik csoport sem oszthatta fel a világot és dönthette rabságba a népeket olyan büntetlenül, ahogyan az a múltban történt. Az imperializmus és reakció ellen, a gyarmatosítás és új háborúk elökészítése ellen harcoló, a népek békéjéért és biztonságáért küzdö Szovjetunió léte komoly akadályt jelentett az imperialista hatalmak világuralmi harcában. Ez a körülmény még csak fokozta az imperialisták szovjetgyülöletét. Ezért az imperialista csoportok egyre állhatatosabban törekedtek arra, hogy ellentéteiket a Szovjetunió rovására és kárára oldják meg. A kapitalizmus általános válsága határozta meg a második világháború elöestéjén a nemzetközi viszonyok fejlödésének sajátosságát is. Ez a sajátosság abban állott, hogy azok a nyugati hatalmak, melyeket közvetlenül fenyegetett a fasiszta agresszió, nemcsak nem tettek semmit annak megfékezésére és saját érdekeik védelmére, hanem minden úton-módon bátorították és támogatták is. Öngyilkos politikájuk abból az utópisztikus számításból táplálkozott, hogy ha a kis országok és kis népek kárára az agresszornak részleges engedményeket tesznek, akkor saját maguk majd megszabadulnak töle, s a fasiszta agresszió csapását a Szovjetunió ellen irányíthatják. Ezzel így vélekedtek megsemmisítik az egyre növekvö és erösödö szocializmust, megszilárdítják az amúgy is megingott kapitalista rendszert, s egy füst alatt megszabadulnak imperialista vetélytársaiktól is, hiszen azok a Szovjetunió elleni óriási küzdelemben okvetlenül meg fognak gyengülni. Igy tehát a kapitalista rendszer méhében megérlelödött háborút az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország imperialistái megkísérelték e rendszer keretein kívülre vinni. A szocialista országot is részesévé akarták tenni a háborúnak, amelynek keletkezéséhez semmi köze sem volt és nem is lehetett; így akarták megsemmisíteni a Szovjetuniót, a szocialista világ fellegvárát. Ez a terv egyike volt a legvadabb kalandor-elképzeléseknek, amelyekhez az önmagukat túlélt társadalmi-gazdasági osztályok uralkodó körei valaha is folyamodtak abból a célból, hogy meghosszabbítsák saját létezésüket. De mint Lenin mondotta "nem tud helyesen számítani az, aki a pusztulás felé közeledik." Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország uralkodó köreinek terveiben legalábbis két nagy tévedés rejlett. Elöször is, ezek a körök nem akarták figyelembe venni a szocialista állam erejét, jóllehet az nyilvánvalóan meglátszott azon is, hogy fékezö befolyással volt a fasiszta agresszorokra. Másodszor, nem értékelték kellöképpen azt a tényt, hogy a hitlerista Németország nem egyszerüen csak a gyarmatok és érdekszférák saját érdekében történö újrafelosztására törekedett, hanem imperialista vetélytársainak teljes szétzúzása útján a világuralmat akarta megszerezni. Ez pedig annyit jelentett, hogy az agresszort nem lehetett semmiféle részletengedményekkel megbékíteni, s hogy a vele való "megegyezés" csak követeléseinek teljes és feltétlen kielégítése árán volt lehetséges. Ennek folytán a második világháborút megelözö politikai válság több jellemzö sajátossággal különbözött az elsö világháború küszöbén bekövetkezett válságtól. 1914 júliusában mindkét csoport elhatározta a háborút, s az imperialisták úgy manövereztek, hogy a háború kirobbantásáért az ellenfélre hárítsák a felelösséget. Az 1938-1939-es válság idején jóval bonyolultabb volt a helyzet. Az volt a kérdés: sikerül-e a Szovjetuniónak a kollektív biztonság megszervezésével megakadályoznia a háborút, s ha nem sikerül, vajon a két rendszer összecsapása lesz-e a háború, vagy pedig egymással versengö tömbök összecsapása magán a kapitalista rendszeren belül? A háborút megelözö politikai válság bekövetkeztével a Szovjetunió még nagyobb elszántsággal és következetességgel folytatta harcát a béke kollektív védelmének megszervezéséért, s minden kínálkozó alkalmat megragadott, hogy megállítsa a gyorsan közeledö háborús veszélyt. Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország uralkodó körei ebben, a béke sorsa szempontjából oly kritikus pillanatban úgy vélték, hogy "benemavatkozási" és "megbékéltetési" politikájuk már nem elegendö. Most már aktívan kezdték elösegíteni az agresszió kibontakozását, s az egyik európai országot a másik után engedték oda a német agresszoroknak fizetségül azért, hogy támadják meg a Szovjetuniót. A német fasizmus, amely világuralmi céljának megvalósítása érdekében nemcsak a Szovjetuniót, hanem nyugati imperialista vetélytársait is le akarta verni, politikai és hadászati megfontolásaiból kiindulva döntötte el, milyen sorrendben fogja a csapásokat mérni. Amellett a nyugati hatalmak részéröl tett minden egyes engedményt a fasiszta Németország vezetöi annak bizonyítékául tekintettek, hogy az "eröpróba" nyugaton könnyebb és gyorsabb gyözelmet fog számukra hozni. 2. A müncheni árulás Ausztria elfoglalása, melyet a hitleristák büntetlenül hajtottak végre, megszilárdította a fasiszta rendszert Németországban, és arra ösztönözte a nácikat, hogy hozzáfogjanak rabló terveik következö szakaszának megvalósításához a Csehszlovákia elleni agresszióhoz. Csehszlovákia elfoglalása szükségképpen az európai eröviszonyok megváltozását jelentette. A hitleristák jól tudták, hogy a fejlett csehszlovák iparnak a német gazdasághoz való csatolása jelentösen erösítené a német hadiipar teljesítö képességét. Nem kevésbé volt fontos számukra az sem, hogy Csehszlovákia elfoglalásával felszámolják a francia-csehszlovák-szovjet szerzödési rendszer középsö láncszemét, mert így Franciaország szemtöl szembe kerülne ösi ellenségével, Németországgal. Csehszlovákia meghódításának fö akadálya a szovjet-csehszlovák kölcsönös segítségnyújtási egyezmény volt. A német imperialisták még attól is féltek, hogy a világ közvéleményének hatalmas erejü felháborodása nyomán a nyugati hatalmak kormányai kénytelenek lesznek erélyesebb magatartást tanúsítani Németországgal szemben, söt talán még fegyveres támogatást is nyújtanának Csehszlovákiának, ami okvetlenül a fasiszta kaland kudarcát okozná. Ezért kedvenc taktikájukhoz folyamodtak, és a "belülröl való robbantással" próbálkoztak. Csehszlovákia német ajkú lakosságát használták fel, hogy felforgató tevékenységet folytassanak ez ellen az ország ellen. A hitlerista kémek és diverzánsok java részét a szudétanémetekböl toborozták. Belölük szervezték meg azt a hitlerista típusú fasiszta pártot, amelynek Henlein, a szudétanémetek "Führer"-e lett a vezetöje. 1938 márciusától egymást követték a provokációk, s féktelen terrorhadjárat kezdödött a csehszlovák lakosság ellen. A német propaganda eszeveszett zsarolási kampányba fogott, s vad fenyegetéseket intézett Csehszlovákiához. Közben Anglia és Franciaország kormányai a nyílt és titkos diplomáciai manöverek egész sorát hajtották végre; ezek mind azt célozták, hogy bátorítsák Németország hódítási szándékát és siettessék a csehszlovák kérdés olyan megoldását, amely megfelelt a hitleristák elgondolásainak és saját terveiknek. Az egyik ilyen diplomáciai manöver Chamberlain március 24-i alsóházi beszéde volt, melyet méltán lehet a háborút közvetlenül megelözö angol diplomáciai képmutatás iskolapéldájának nevezni. Chamberlain felsorolta azokat a kötelezettségeket, melyeknél fogva Anglia fegyveres konfliktus esetén köteles volna segítséget nyújtani más országoknak majd elmagyarázta, hogy mindezek nem vonatkoznak Csehszlovákiára, mert Angliának nincs ilyen kötelezettsége, s nem is vállalhatja, hogy nem provokált agresszió esetén segítséget nyújtson ennek az országnak. Nagy-Britannia miniszterelnöke még hozzáfüzte: Angliának még az sem kötelessége, hogy Franciaországnak segítségére siessen, ha az utóbbi a Csehszlovákiával kötött szerzödésénél fogva fegyveres konfliktusba bonyolódnék. Ennek a nyilatkozatnak kihívó volta nyilvánvaló volt, annál is inkább, mert nem sokkal utóbb Nagy-Britannia hadügyminisztere az amerikai sajtó képviselöi elött kijelentette: "Semmi . . . sem mentheti meg Csehszlovákiát a német uralomtól . . ." Ugyanakkor Newton prágai angol követ Benesre próbált nyomást gyakorolni, azt követelve, hog



y a csehszlovák kormány tegyen engedményeket a hitleristáknak. Franciaország kormánya a közvélemény nyomására 1938. március 14-én kijelentette, hogy német agresszió esetén segítséget nyújt Csehszlovákiának, de ugyanakkor e segítségnyújtás hiábavalóságát igyekezett bebizonyítani. 1938 áprilisában a henleinisták Berlin utasítására a csehszlovák kormánytól olyan széles körü autonómiát követeltek a "Szudéta Terület" számára, hogy az már ténylegesen a Csehszlovákiától való teljes elszakadást jelentette. A csehszlovák kormány nagy engedmények árán elfogadta tárgyalási alapul a henleinisták nemzeti autonómiára vonatkozó követeléseit. Ekkor azonban új, még arcátlanabb követelésekkel álltak elö, s nyíltan Németország katonai beavatkozásával fenyegetöztek. A Németországgal megalkudni vágyó francia burzsoázia azzal mutatta meg ilyen irányú törekvését, hogy 1938 áprilisában Georges Bonnet-t tette meg külügyminiszternek, aki közismerten szoros kapcsolatban állt a fasiszta Németország ipari és pénzügyi köreivel. Bonnet hivatalos nyilatkozatokban bizonygatta, hogy Franciaország hü marad a Csehszlovákiával kötött egyezményhez, ugyanakkor azonban a (Quai d'Orsay-n (a párizsi külügyminisztériumi palotában) és a párizsi szalonokban "olyan megjegyzéseket ejtett el, miszerint Franciaország nem képes és nem is óhajt szembeszállni a német agresszióval tudva, hogy megjegyzéseit éppen úgy megismétlik majd Berlinben, mint Londonban, Moszkvában és Prágában". Ismeretessé vált az a kijelentése is, hogy a Németországgal való megegyezés érdekében a végsökig hajlandó elmenni. Flandin francia miniszter, Welczek német nagykövettel folytatott megbeszélése során arról beszélt, hogy Franciaország hozzájárul Csehszlovákia "amputálásához", s most már csak "sebészt" kell találni. A fasiszta agressziót támogató nyugati hatalmak behódoló magatartása, valamint a fasiszta Német ország Közép-Európára kifejtett egyre növekvö politikai és gazdasági nyomása a csehszlovák ural odó körök reakciós felsö rétegének külpolitikai törekvéseire is hatott. A burzsoázia jelentös része minél hamarább végezni akart "a Moszkvával kötött kompromittáló szövetséggel", szakítani szere tett volna a francia-angol orientációval is, hogy idövesztegetés nélkül a fasiszta hatalmakhoz csatla kozva a maga szerény erejével segíthesse a hitleri uralom megvalósítását Európa felett. A csehszlovák burzsoáziának ez a része úgy számított, hogy "érdemei" elismeréseképpen többé-kevésbé megtarthatja hatalmi pozícióit az országban, s mint a fasiszta Németország élösdije, majd részt kap a késöbbi zsákmányból. A csehszlovák burzsoázia reakciós részének szovjetellenes beállítottsága világosan tükrözödött az agrárpárt áruló, Hitler-barát politikájában; ez a párt állott a Hodza-féle koalíciós kormányzat élén. Egy másik vezetö burzsoá csoport, mely Benes elnökkel az élén a reformista pártokra támaszkodott, s Franciaországgal, Angliával meg az Egyesült Államokkal volt kapcsolatban, lényegében ugyanilyen politikát folytatott. 1938. február 16-án Benes Eisenlohr német követtel folytatott megbeszélést. Beleegyezett a csehszlovák rendörség és a Gestapo együttmüködésébe, s nyíltan kifejezésre juttatta azt a kívánságát, hogy felbontsa a Szovjetunióval kötött szerzödést, melyet "egy elmúlt idöszak maradványának" nevezett; csak azt sajnálta, hogy "nem lehet egyszerüen papírkosárba hajítani". Hodza pedig arról biztosította Eisenlohrt, hogy "sohasem volt a Szovjetunióval való szövetség híve", s hogy véleménye szerint ez a szerzödés "tökéletesen feledésbe merül, mihelyt nem lesz rá szükség". Egyedül a Csehszlovák Kommunista Párt volt az, amely a Klement Gottwald vezette központi bizottság irányításával bátran leleplezte a nemzetközi reakció összeesküvését, s minden erejét megfeszítve küzdött a köztársaság függetlenségéért. Az akkori körülmények között a fasiszta támadás elhárításának legmegfelelöbb módja az ország demokratikus és hazafias eröit összefogó, a kollektív biztonság politikáját tevékenyen támogató népfront lett volna, s a Csehszlovák Kommunista Párt 1938 elején széles körü programban fejtette ki, hogy az országban a köztársaság védelméhez demokratikus frontra van szükség. A kommunisták követeléseit azonban a reformista pártok vezetösége nem támogatta. A csehszlovákiai munkásmozgalom akkori megosztottsága folytán a munkásosztály vagyis éppen az a fö erö, mely megmenthette volna a köztársaságot erélyes fellépésre képtelen volt. 1938 májusában Keitel, a német fegyveres erök vezérkari fönöke a szárazföldi, tengeri, és légi haderök parancsnokainak megküldte a "Zöld" fedönévvel ellátott direktívát, mely nem volt más, mint Csehszlovákia megrohanásának hadmüveleti terve. A direktíva, melyet Hitler írt alá, kifejezte a "Führer" elszánt akaratát, miszerint a közeljövöben egyetlen katonai aktussal szét fogja zúzni Csehszlovákiát, majd a következö, határtalanul cinikus mondattal folytatódott: "Katonai és politikai tekintetben legkedvezöbb a villámgyors csapás egy olyan incidens alapján, mely Németországot a legélesebben provokálja, ami a világ közvéleményének legalább egy része elött erkölcsileg igazolja a katonai intézkedéseket." A berlini provokátorok elgondolása szerint ez az incidens a prágai német követ meggyilkolása lesz, "olyan idöjárási viszonyok között, amelyek kedveznek a . . . légierö . . . akcióinak". Ugyanarra az idöpontra tervezték a henleinisták megmozdulását is, hogy ezzel a "belsö robbanás" benyomását keltsék. A német fasiszták tehát a "spanyol változatot" akarták megismételni Csehszlovákiában. Ennek megfelelöen a csehszlovák határok mentén német csapatokat kezdtek összevonni, betöréssel fenyegetözve. A helyzet súlyosságát a csehszlovák kormány határozatlansága is fokozta. Jobban félt saját népétöl, mint a német fasiszta területrablóktól. A csehszlovák nép azonban nem ingadozott, hanem erélyesen fellépett országa nemzeti függetlenségének védelmében. A kommunista párt volt az országban az egyetlen párt, amely harcra szólította a dolgozókat mind a rablók, mind a behódolók ellen. Igy sikerült nagyobb határozottságra kényszeríteni a kormányt, mely egész sor intézkedést hozott a köztársaság védelmére. Csehszlovákiának Németország által tervbe vett lerohanására így nem került sor. A hitleristák megértették, hogy a Csehszlovákia elleni provokáció könnyen túlnöhet egy helyi konfliktus keretein, mivel a csehszlovák nép szilárdan eltökélte hazája megvédését, s a csehszlowákszovjet kölcsönös segítségnyújtási egyezmény erre tényleges lehetöséget is nyújtott. Azonkívül az angol -francia diplomácia manöverei arra vallottak, hogy Anglia és Franciaország uralkodó körei készek ugyan megalkudni Németországgal, de elöször is félnek saját országuk közvéleményétöl, másodszor pedig támogatásuk viszonzásául Németországtól a Szovjetunió elleni háború megindítására vonatkozó konkrét kötelezettség vállalását követelik. Az akadályok elhárítására, a májusi válság után mind a német, mind az angol-francia diplomácia arra törekedett, hogy megtörje Csehszlovákia népeinek ellenállását, aláássa a szovjet-csehszlovák egyezményt, megdolgozza a nyugat-európai országok közvéleményét, és szovjetellenes alkut kössön Csehszlovákia rovására. A fasiszta Németországot ebböl a számára kritikus helyzetböl Anglia és Franciaország uralkodó köreinek beavatkozása mentette meg, amelyre a német fasiszta területrablók oly erösen áhítoztak. Május 21-én Ribbentrop a berlini angol nagykövettel megvitatta a csehszlovák problémát. Szemére vetette Anglia kormányának, hogy nem segíti kellöképpen Németországot, s az alábbi kifakadásra ragadtatta magát: "Az önök brit birodalma puszta tojáshéj. Korhad és bomladozik, és Németország támogatása nélkül már rég elpusztult volna." A fasiszta diplomata azonban alaptalanul kicsinyelte le Anglia cinkostársi szerepét. Éppen a brit kormány vállalta magára a kezdeményezést a Szudéta-kérdés további élezésében. 1938 júliusában úgy döntött, hogy megteszi a régóta kitervelt diplomáciai lépést "független" közvetítöt küld Prágába a csehszlovák kérdés mielöbbi rendezésére. A választás Runciman Iordra esett, a volt kereskedelmi miniszterre, aki rokonszenvezett a hitleristákkal és kiterjedt személyi kapcsolatokat tartott fenn mind Németország, mind Csehszlovákia ipari és pénzügyi köreivel. Runciman küldetését a francia kormány is helyeselte. Runciman kiküldetése fontos helyet foglalt el a müncheni árulás elökészítésének történetében. Az volt a feladata, hogy a fasiszta Németországnak Csehszlovákiával szemben támasztott rabló követeléseit megalapozott és ésszerü kívánságok gyanánt tüntesse fel a közvélemény elött. Igy akarták kényszeríteni a csehszlovák kormányt a végleges kapitulációra arra, hogy ne forduljon segítségért Franciaországhoz és a Szovjetunióhoz. Ha pedig gondolták a csehszlovák nép nyomására a Benes-Hodza-kormány mégsem menne bele ilyen árulásba, akkor Runciman "tárgyilagos" véleménye formális ürügyet nyújtana Franciaországnak ahhoz, hogy ne teljesítse szerzödésbeli kötelezettségét, Angliának pedig ahhoz, hogy félreálljon, s Németországnak szabad kezet engedjen Csehszlovákiával kapcsolatban. Zdenek Fierlinger, aki azokban az években Csehszlovákia nagykövete volt a Szovjetunióban, emlékirataiban megjegyzi: "Ilyen missziótól Csehszlovákia természetesen semmi jót sem várhatott. . . Runciman küldetése csak spanyolfal volt, mely az angol közvélemény elöl eltakarta a Szudétavidék amputálását, melyet már eleve elhatároztak Londonban. Runciman megérkezett Csehszlovákiába, s még annyi idöt sem töltött ott, hogy "tanulmányozhatta" volna a kérdést. Közbeesö személyek útján nem hivatalosan értésére adta Henleinnek, következésképpen Hitlernek is: a Szudéta-vidék Németországhoz való csatolását fogja követelni. Hivatalos jelentésében Runciman azt javasolta, haladéktalanul, még csak népszavazást sem tartva, engedjék át a hitleristáknak azokat a területeket, ahol a lakosság többsége német ajkú; a csehszlovák-szovjet és csehszlovák-francia segélynyújtási szerzödéseket pedig érvényteleníteni kell. A legtekintélyesebb angol lap, a Times, 1938. szeptember 7-i számában már azt követelte, hogy a Szudéta-vidéket szakítsák el Csehszlovákiától, és adják Németországnak. A Runciman jelentéssel majdnem egyidejüleg a Henlein-párt lázadást robbantott ki, de azt a csehszlovák rendörség elfojtotta. Henlein Németországba menekült, a szudétanémetek azonban továbbra is folytatták provokációikat a Csehszlovák Köztársaság ellen. Chamberlain, miután áttanulmányozta és kedve szerint valónak találta Runciman jelentését, szeptember 13-re virradó éjjel távirati úton azt indítványozta Hitlernek, hogy találkozzanak a kérdés "békés rendezése" érdekében. A német diktátor nagy örömmel fogadta Chamberlain ajánlatát, mely oly sokat ígért neki. "Rendkívül meg voltam lepödve" jelentette ki bizalmas embereinek Chamberlain javaslatával kapcsolatban. Hitler beleegyezésének megérkezte után, a 70 esztendös angol miniszterelnök életében elöször repülögépre ült, s elutazott Berchtesgadenbe, Hitler rezidenciájába. Útját az Egyesült Államok kormánya is helyeselte. Hull amerikai külügyminiszter kijelentette, hogy sokat vár ettöl a "történelmi találkozástól". Azonkívül az Egyesült Államok kormánya figyelmeztette Franciaország kormányát: amennyiben Németország csehszlovákiai követelései nem teljesülnének, és a helyzet bonyolulttá válna, akkor Franciaország az USA-tól "egyetlen katonát, és a Johnson-féle törvény értelmében egyetlen sou hitelt" sem fog kapni. Hitler nagyon valószínünek tartotta, hogy Chamberlain esetleg a Csehszlovákia elleni német provokációk beszüntetését fogja követelni. Tisztában volt azzal, hogy Németország angol és amerikai támogatás nélkül kénytelen lenne engedni, márpedig a német imperializmus ezt a nagy vereséget nem bocsátaná meg a hitleristáknak. Igy hát Hitler mindent egy lapra tett fel, s izgatottan várta a brit kormányfövel való találkozást. Ez a találkozás 1938. szeptember 15-én történt meg, a legintimebb környezetben, a fasiszta diktátor hálószobájában; kettöjükön kívül csak Hitler személyi tolmácsa voltjelen. Chamberlainnek már a legelsö szavai is oly biztatóak voltak, hogy Hitler csak nehezen tudta eltitkolni örömét. Úgy ítélte meg a helyzetet, hogy most sokat nyerhet, s ennek megfelelöen követelte, hogy a szudétanémetek haladéktalanul a német "Reich"-hez csatlakozhassanak. Ebben a helyzetben úgymond ö kész a segítségükre sietni, s még a világháború kockázatától sem riad vissza. Amellett Hitler semmi kétséget nem hagyott Chamberlainben további tervei felöl. Kereken kimondta, hogy Csehszlovákia nemsokára végleg megszünik, mivel a szlovákok állítólag szintén minden erejükkel az elszakadásra törekednek. Chamberlain megdöbbentö cinizmussal azt felelte, hogy Anglia nincs érdekelve a szudétanémet kérdésben, ez csupán a németekre és a csehekre tartozik. A brit kormányfö "elfelejtette", hogy Anglia aláírása is ott szerepel a versailles-i rendszernek azokon az okmányain, amelyek Csehszlovákia önálló államiságát kimondták és határait megszabták. Chamberlain belement Hitler követelésébe, mely szerint a többségükben német ajkú csehszlovák területeket át kell adni Németországnak, s kötelezö ígéretet tett, hogy erre vonatkozólag megszerzi az angol és a francia kormány formális hozzájárulását. Mindketten elhatározták, hogy a német igények kielégítésének módjait legközelebbi találkozásukon fogják megbeszélni. 1938. szeptember 18-án Daladier és Bonnet Londonba utaztak, ahol Chamberlain tájékoztatta öket a berchtesgadeni tárgyalások eredményeiröl. A három államférfi megbeszélte a helyzetet, s ennek eredményeként szeptember 19-én közös angol-francia ultimátumszerü jegyzék követelte Csehszlovákiától, hogy azonnal engedje át Németországnak azokat a területeket, ahol a lakosságnak több mint a fele német. Az ultimátum képmutató módon azt állította, hogy erre a béke fennmaradása végett van szükség, söt Csehszlovákia létérdekei is ilyen megoldást követelnek. Csehszlovákiának értésére adták: ha nem enged, akkor a nyugati hatalmak nem szavatolják állami létét. Ha viszont teljesíti a német követeléseket, akkor nemzetközi garanciákat nyújtanak neki, de csak egy feltétellel: ha "önállóságát a jelenleg érvényben levö kölcsönös katonai segítségre vonatkozó szerzödése helyett egy ki nem provokált támadás elleni garanciával biztosítanák". Ilyenformán tehát az angol-francia ultimátumnak szerves része volt az a követelés, hogy Csehszlovákia mondjon le a Szovjetunióval kötött egyezményröl. Az Amerikai Egyesült Államok kormánya aktívan támogatta az angol-francia demarsot. Prágai követe útján megszervezte, hogy Olaszország, Görögország, Bulgária és Belgium követei közösen igyekeztek rávenni a csehszlovák kormányt a kapituláns javaslatok elfogadására. A csehszlovák nép szilárdan el volt szánva, hogy fegyverrel védi meg hazáját. Tudta, hogy a Szovjetunió segítségére bizton számíthat. A Csehszlovák Kommunista Párt a nép nevében a köz társaság érdekeinek erélyes védelmére szólította fel a kormányt. "Amit nekünk most Londonból tanácsolnak, következményeit tekintve nem kevesebb annál, amit egy vesztett háború esetén követel hetnének Csehszlovákiától mondotta szeptember 19-én Klement Gottwald a nemzetgyülés állandó bizottságában -. . . Franciaország és Anglia néptömegeinek más a kívánságuk, más az akaratuk, mint a londoni tanácskozások részvevöinek. Mi tudjuk, hogy a Szovjetunió nem fog habozni, ha szerzödésbeli kötelezettségeinek teljesítéséröl van szó. Önként nem engedjük feldarabolni a köztársaságot. Ha pedig ránk támadnak, védekezni fogunk. S ha védekezünk, nem maradunk egyedül." A nemzeti függetlenség, az állami lét megvédésére buzdító kommunista párt harci riadóját a jobboldali szociáldemokrata vezetök nem támogatták. Söt mi több, segítettek Benesnek a kapituláció elökészítésében. Egyikük, Jaromir Necas, Benes kérésére Párizsba és Londonba utazott, hogy az ottani szocialista vezetökkel titkos megbeszéléseket folytasson, s közölje velük: a csehszlovák kormány hajlandó eleget tenni a német követeléseknek. Benes és Hodza miniszterelnök meg sem várva Necas küldetésének végét szeptember 20-án De la Croix-hoz, Franciaország csehszlovákiai követéhez fordultak. Közölték vele az angol-francia követelésekre adandó válasz tartalmát, megjegyezvén, hogy ez a válasz még nem végleges; ameny nyiben Anglia és Franciaország még azon az éjszakán új, még határozottabb ultimátumot küldene, úgy az abban foglalt követeléseket teljesíteni fogják. De la Croix továbbította ezt a titkos értesítést Párizsba, s a következö szavakkal jellemezte a csehszlovák államférfiak magatartását: "A csehszlovák vezetöknek azért van szükségük erre a színlelésre, hogy elfogadhassák az angol-francia javaslatot." Szeptember 20-án Csehszlovákia kormánya eljuttatta válaszát a nyugati hatalmaknak. Megjegyezte benne, hogy az angol-francia javaslatok elfogadása "egyenlö lenne az államnak önkéntes és teljes, minden irányban való megcsonkításával", s a továbbiakban a Németországnak való teljes alárendeltségre vezetne, A csehszlovák kormány közölte, hogy nem fogadhatja el ezeket a feltételeket, s a kérdés eldöntésére annak a döntöbírósági egyezménynek az alkalmazását kérte, mely 1926. október 16-án jött létre Csehszlovákia és Németország között. Anglia és Franciaország kormányai Necas és De la Croix elözetes tájékoztatásai alapján már tudták, mi legyen a következö lépésük. Prágába újabb angol jegyzéket küldtek, amely élesen, végsö felszólításként követelte, hogy Csehszlovákia vonja vissza válaszát, és "haladéktalanul találjon más reális megoldást"; ellenkezö esetben Anglia semmiféle felelösséget nem vállal a következményekért. Benes a kormány nevében erösen bizonygatta Gottwald elött, hogy "a megadás ki van zárva"; s szeptember 21-én közölte Angliával és Franciaországgal: elfogadja javaslataikat. A fasiszta Németország elött behódoló csehszlovák burzsoázia szégyenletes kapitulációja az angol és a francia kormány nyomására következett be. A nyugati hatalmak tehát szintén kapituláltak Hitler elött. Ennek igazi okait leplezendö, biztosí tották a világ közvéleményét, hogy Németország csehszlovákiai igényeinek kielégítését nem lehetett megakadályozni. Ez az állítás azonban szemenszedett hazugság volt. Ugyanaz a Keitel, aki a német csapatoknak megküldte Hitler direktíváját Csehszlovákia megtámadására, késöbb, a nürn bergi perben így vallott: " . . . Semmi esetre sem folyamodtunk volna katonai akciókhoz. Nem volt elegendö erönk ahhoz, hogy áttörjük a csehszlovák erödítések vonalát, és nem voltak csapataink a nyugati határon." A valóságos eröviszonyok egyáltalán nem a hitlerista Németországnak kedveztek. Egész fegyveres ereje akkor 35 gyalogos, 5 páncélos, 4 gépesített, 4 könnyü, 3 hegyi lövészhadosztályból és 1 lovasdandárból állott. Vele szemben állt 45 jól felfegyverzett, hazafias lelkesedéstöl fütött csehszlovák hadosztály; Csehszlovákia még 718 repülögéppel is rendelkezett. Azonkívül volt egy hü szövetségese a Szovjetunió. Igaz, volt egy másik szövetségese is Franciaország -, de arra nem számíthatott. A francia kormánynak a csehszlovák néppel kapcsolatos áruló magatartása mélységes felháborodást keltett a francia közvéleményben. Pierre Cot haladó francia politikus azt írta, hogy "Franciaország felerészben le akar mondani azokról az erökröl, melyeket Hitlerrel szembe lehetne állítani. Nem így kell megmenteni a békét és a szabadságot." Csehszlovákia léte szempontjából döntö jelentöségü volt a Szovjetunió álláspontja. A szovjet álláspont pedig teljesen világos és határozott volt. A Szovjetunió egész magatartása nem hagyott semmi kétséget afelöl, hogy Csehszlovákiával kapcsolatos kötelezettségeit teljes mértékben, a lehetö leggyorsabban és energikusan akarja teljesíteni. A Szovjetunió kormánya bátran leleplezte a fasiszta agresszorokat és szekértolóikat, s minden töle telhetöt megtett az antifasiszta erök tömörítése, a kollektív biztonság megteremtése érdekében. Mihelyt Csehszlovákia biztonságát veszély kezdte fenyegetni, a szovjet kormány azonnal közölte álláspontját a csehszlovák kormánnyal. 1938. március 15-én a Szovjetunió külügyi népbiztossága biztosította Fierlingert, hogy a Szovjetunió maradéktalanul kész teljesíteni szerzödésbeli kötelezettségeit. Nyilatkozatának szövegét egyidejüleg a francia, az angol és az amerikai kormánynak is tudomására hozta. A szovjet kormány igen fontosnak tartotta, hogy a Szovjetunió, Franciaország és Csehszlovákia vezérkarai haladéktalanul kapcsolatot létesítsenek egymással. Csehszlovákiába szovjet katonai küldöttség utazott, s kijelentette, hogy a Szovjetunió fegyveres eröi készek a segítségnyújtásra. A katonai képviselök április közepére tervezett tanácskozását azonban a csehszlovák kormány elhalasztotta azzal az ürüggyel, hogy elöbb tisztázni kívánja Franciaország álláspontját. 1938. április végén a szovjet kormány hivatalos közleményt nyújtott át Benesnek, mely a következöket tartalmazta: a Szovjetunió Kommunista Pártjának és kormányának vezetöi a Kremlben tartott tanácskozásukon megerösítették a szovjet államnak azt a hajlandóságát, hogy Franciaországgal és Csehszlovákiával közösen mindent megtesz az utóbbi biztonságának megóvására. A Szovjetunió folytatta a közlemény ehhez minden szükséges eszközzel rendelkezik, hadserege és légiereje megfelelö. A szovjet kormány Párizzsal is közölte, hogy a Szovjetunió azonnal hajlandó Franciaországgal közösen megvédeni Csehszlovákiát. A szovjet kormány megértette Csehszlovákia nehéz helyzetét, azt, hogy kis ország lévén, a nyugati hatalmak hallatlan nyomásának van kitéve. Ezért minden esetben, amikor csak lehetöség nyílt rá, fellépett Csehszlovákia nemzeti méltóságának és szuverenitásának védelmében. 1938. szeptember elején, amikor a Times angol lap kihívó cikkben a Szudéta-vidék elszakítását javasolta, a londoni szovjet nagykövet tiltakozását fejezte ki.řřř Késöbb, amikor már Münchenröl volt szó, a Szovjetunió volt az egyetlen állam, mely tiltakozott az ellen, hogy Csehszlovákiát kirekesszék a számára sorsdöntö konferenciáról. Hogy a szovjet kormány mennyire védelmezte Csehszlovákia érdekeit, az a következö tényböl is kitünik. A csehszlovák külügyminiszter 1938. szeptember 22-én azzal a kéréssel fordult a szovjet kormányhoz, hogy részesítse komoly figyelmeztetésben Lengyelországot, amiért csapatokat vont össze a csehszlovák-lengyel határon. A Szovjetunió már másnap jegyzéket juttatott el Lengyelország kormányához; ha a lengyel csapatok így szólt a jegyzék átlépik a csehszlovák köztársaság határát, akkor a Szovjetunió kormánya minden további figyelmeztetés nélkül felmondja azt a megnemtámadási szerzödést, amelyet 1932. július 25-én kötött Lengyelországgal. A hitlerista kémszervezet és a német diplomáciai szervek nagy figyelemmel kísérték a szovjet kormány lépéseit. Schulenburg moszkvai német nagykövet 1938. június 22-én jelentette Berlinbe: "Nem lehet kétséges, hogy a szovjet diplomácia Párizsban, Londonban és Prágában minden lehetséges módon befolyásolni igyekezett a szóban forgó kormányokat, és a Szovjetunió jól ismert politikájának megfelelöen erélyes tetteket és szilárd magatartást tanácsolt Németországgal kapcsolatban." 1938. szeptember 2-án elsönek a francia kormány hivatalos formában is megkérdezte, mi a Szovjetunió álláspontja. A szovjet kormány haladéktalanul válaszolt: kész teljesíteni kötelezettségeit, és Franciaországgal együtt segítséget nyújtani Csehszlovákiának; a Szovjetunió katonai szervei hajlandók a francia és a csehszlovák parancsnokság képviselöivel azonnal megbeszélni a helyzet követelte intézkedéseket. Ettöl függetlenül a szovjet kormány javasolta az ügy népszövetségi megtárgyalását, hogy ezzel is mozgósítsa a közvéleményt és tisztázza, milyen álláspontot foglalnak el "bizonyos más országok, melyeknek passzív segítsége igen értékes lehetne". A Szovjetunió minden töle telhetö módon igyekezett rávenni a Népszövetséget, hogy lépjen fel Csehszlovákia védelmében. A szovjet küldött a Népszövetség szószékéröl megerösítette, hogy a Szovjetunió kész teljesíteni kötelezettségeit, s ugyanerre szólította fel Franciaországot is; egyben minden más államnak is azt javasolta, lépjenek az agresszor közös megfékezésének útjára. Csakhogy a csehszlovák kormány, mely a kapitulációt választotta, és engedelmesen követte az angol-francia uralkodó köröket, ezt a lehetöséget sem használta fel, söt nem is terjesztette a Népszövetség elé, hogy országát támadás veszélye fenyegeti. Benes elnök azokban a napokban mindenáron valami határozatlanságot akart találni a Szovjetunió álláspontjában, hogy ily módon mentegesse saját behódoló politikáját. Ezért szeptember 20-án megkérdezte a szovjet kormányt: a Csehszlovákiának nyújtandó szovjet segítség azonnali és hatékony lesz-e? A szovjet kormány még aznap igenlö választ adott, mégpedig nemcsak a prágai szovjet nagykövet útján, hanem telefonon, a csehszlovák kormány ülésezése közben, közvetlenül Benesnek is. Az elnök próbálkozása ilyenformán teljes kudarcot szenvedett. Amikor Franciaország hivatalosan is elutasította Csehszlovákia megsegítését, s az utóbbi elfogadta az angol-francia feltételeket a szovjet kormány még akkor is közölte Prágával: Franciaország és Anglia állásfoglalásától függetlenül, a Szovjetunió hajlandó segíteni Csehszlovákiának, ha a csehszlovák kormány olyan határozatot hoz, hogy szembeszáll az agresszióval. A francia föparancsnokság érdeklödésére a Szovjetunió honvédelmi népbiztossága megtáviratozta Párizsba, hogy "eddig a következö elözetes intézkedéseket foganatosította: 1. A nyugati határral közvetlenül érintkezö körzetekbe 30 lövészhadosztályt vont össze. Hasonlóképpen lovas hadosztályokat is. 2. A csapatokat megfelelöen feltöltötte tartalékosokkal. 3. A technikai csapatok, a légierö és a harckocsiegységek is teljes készenlétben állnak". A szovjet kormány teljes elszántsággal többre is hajlandó volt, mint amennyit a Csehszlovákiával kötött segélynyújtási egyezmény elöirt. Még abban az esetben is késznek mutatkozott fellépni Csehszlovákia védelmében, ha Franciaország megtagadja saját kötelezettségeinek teljesítését, vagy ha Lengyelország és Románia akadályokat gördítenének a Szovjetunió akciói elé. Ma már az egész világ tud erröl. Csak a tudatos történelemhamisítók próbálják kétségbe vonni a Szovjetunió szándékainak nemes tisztaságát Európa sorsának e kritikus napjaiban. Az ilyen hamisítók közé tartozik például Boris Gelovsky német fasiszta, aki Kanadában talált menedéket, és a Német Szövetségi Köztársaságban nyomtatják ki írásait. 1958-ban terjedelmes könyve jelent meg "A müncheni szerzödés" címmel. Ebben aljas rágalmakat szór a Szovjetunióra és Csehszlovákiára, s megpróbálja úgy beállítani a dolgot, hogy a Csehszlovákia és más országok ellen elkövetett német agresszió jogos lépés volt. Azt állítja, hogy "Moszkva természetesen mit sem törödött Csehszlovákia megmentésével". Azokban a napokban a Szudéta-vidéki német fasisztáknak és bujtogatóiknak nagyon is kapóra jött volna, hogy 1938 kritikus napjaiban a Szovjetunió lemond a csehszlovák nép nemzeti jogainak védelméröl. De senki és semmi nem ingathatta meg a Szovjetuniót a maga következetes állásfoglalásában. Zdenek Fierlinger tanúsítja, hogy "a Szovjetunió a számunkra legválságosabb pillanatban öszintén kívánta teljesíteni szövetségesi kötelezettségeit . . . A Szovjetunió intézkedései azt bizonyítják, hogy határozott szándéka volt a beavatkozás". A történeti tények elemzése megcáfolhatatlanul bizonyítja, hogy a csehszlovák tragédia idején a nagyhatalmak közül egyedül a Szovjetunió szállt síkra aktívan Csehszlovákia függetlenségének és nemzeti jogainak védelmében. A szovjet emberek nagyra becsülték a csehszlovák néphez füzödö kapcsolatukat. A Szovjetunió csehszlovákiai teljhatalmú megbízottja ezt sürgönyözte a külügyi népbiztossághoz: "Prágában megrendítö jelenetek zajlanak le. A külképviseletet rendörkordon veszi körül, ennek ellenére a rendörség szemmel látható együttérzése mellett tüntetö tömegek jönnek az épülethez, delegációkat küldenek be, melyek a diplomáciai megbízottal akarnak tárgyalni. A tömegek a nemzeti himnuszt éneklik, és a szó szoros értelmében zokognak. Az Internacionálét is éneklik. Beszédeket mondanak, hogy legföbb reményük a Szovjetunió segítsége . . ." A csehszlovák kormány egyáltalán nem törekedett a szovjet segítség elfogadására, s nem tanúsított kellö szilárdságot az egyre arcátlanabbul viselkedö fasisztákkal szemben. Engedékenységét kihasználva kezdte meg 1938. szeptember 17-én tevékenységét az ország területén az úgynevezett "szudétanémet hadtest". Ez Csehszlovákiában élö német fasisztákból állott, akik Németországban katonai kiképzést kaptak. Katonásított szervezet volt, s közvetlenül a német kormánytól, illetve a német katonai föparancsnokságtól kapta utasításait. Közben a nyugati hatalmak folytatták kulisszák mögötti sötét manövereiket. Miután Chamberlain megkapta Benes beleegyezését a kapitulációhoz, sietve újabb találkozót beszélt meg Hitlerrel. A találkozásra 1938. szeptember 22-én került sor a németországi Godesbergben; Chamberlain közölte Hitlerrel, hogy Anglia, Franciaország és Csehszlovákia hajlandók átengedni a Szudéta-vidéket Németországnak. Bejelentését hosszú csend követte, majd Hitler megkérdezte, vajon jól értette-e az angol miniszterelnök szavait. (Tudniillik hihetetlennek tünt elötte, hogy követelését maradéktalanul teljesítik.) Amikor Chamberlain megismételte a mondottakat, a német fasiszták vezére hirtelen gondolt egyet, s kijelentette, hogy az angol javaslatok már nem elégítik ki Németországot. Csehszlovákia megtámadásával zsarolva és fenyegetözve, az eddigieken kívül most már azzal a követeléssel állt elö, hogy tartsanak népszavazást azokban a körzetekben, ahol kisebbségben bár, de német ajkú lakosság él. Követelte továbbá, hogy Csehszlovákia elégítse ki Lengyelország és Magyarország területi igényeit is. Chamberlain tisztában volt azzal, hogy Németország új követeléseinek elfogadása viharos tiltakozást fog kelteni az angol és a francia közvéleményben. Mégsem emelt kifogást e követelések lényege ellen, csupán azt indítványozta, hogy a népszavazásra kijelölt területeket ne szállják meg mindjárt a német csapatok, s hogy ott ideiglenesen a szudétanémetek gondoskodjanak "a rend fenntartásáról". Hitler beleegyezett, hogy ezekre a területekre késöbb fogja bevonultatni csapatait. Anglia és Franciaország kormányai most valóban féltek népeik felháborodásától. Hogy ezt elkerüljék, aljas eszközökhöz nyúltak háborúval kezdtek zsarolni. Franciaországban szeptember 24-én részleges mozgósítást rendeltek el. Párizs terein és utcáin futóárkokat ástak, légvédelmi lövegeket állítottak fel, megkezdték a város kiürítését. Angliában harckészültségbe helyezték a hajóhadat, a londoni áruházak kirakatait és a középületek ablakait homokzsákokkal sáncolták el, s az iskolás gyermekeket kivitték a városból. Chamberlain szeptember 27-én este rádióbeszédet mondott, s képmutatóan így kesergett: "Mily szörnyü, fantasztikus, hihetetlen, hogy kénytelenek vagyunk árkokat ásni és gázálarcokat felpróbálni csak azért, mert egy távoli országban civakodás támadt olyan emberek között, akikröl nem is tudunk semmit!" A zsarolás nagyobb hitele kedvéért az USA kormánya azt a tanácsot adta az Európában tartózkodó amerikai állampolgároknak, hogy a "háborús veszély" miatt hagyják el Európát. Igy készítették elö a színpadot a müncheni komédia számára, melynek az volt a célja, hogy megvalósítsa a nemzetközi reakció régi tervét. London, Párizs és Washington diplomáciai kabinetjeiben lázasan folyt a munka: tervezeteket dolgoztak ki, hogy a megérlelödött válságot miképpen lehetne kihasználni a Hitlerrel való megegyezésre, s a provokáció miféle eszközeivel sikerülhetne a német fasiszta támadást keletre, a Szovjetunió ellen fordítani. Az Amerikai Egyesült Államok feszült figyelemmel kísérte az európai eseményeket, arra készült, hogy a kialakult válságot saját expanziós elgondolásainak valóra váltására fogja kihasználni. Az amerikai kormány még 1938 januárjában azzal az indítvánnyal állt elö, hogy az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország képviselöiböl álló értekezleten vitassák meg az európai problémákat.řA javaslatból az is kiviláglott, hogy a szóban forgó konferencia megszervezésében az USA akarta vinni a fö szerepet. Minthogy azonban az angol-francia uralkodó köröknek eszük ágában sem volt kiengedni kezükböl a fasiszta agresszorokkal való tárgyalás fonalát, a konferenciából nem lett semmi. Az európai fövárosokban akkreditált amerikai nagykövetek minden tölük telhetö módon buzdították a német agressziót. Londonban Kennedy 1938. június 13-án Dirksen német nagykövetnek kijelentette, hogy Németországnak "szabad kezet kell kapnia Európának mind keleti, mind délkeleti részében". Berlinben Wilson 1938. július 8-án teljes mértékben egyetértett Weizsecker német külügyi államtitkárral abban, hogy "a csehek nem élhetnek vissza a nyugati hatalmak türelmével", majd kijelentette az angol követnek: a Szudéta-vidéket mielöbb át kell engedni Hitlernek. Párizsban Bullitt azzal ijesztgette a francia kormányt, hogy ha Csehszlovákia nem hajlandó teljesíteni a német követeléseket, a francia nép lelkesedése forradalomba csaphat át. Az Egyesült Államok kormánya szeptember 9-én kereken elutasította azt a javaslatot, hogy egy európai háború kitörése esetén az USA a demokratikus hatalmakat támogassa a fasiszta tömb ellen. Az amerikai kormány kijelentette: "más államokkal szemben semmiféle kötelezettségei nincsenek abban a tekintetben, hogy háború esetén milyen álláspontot foglaljon el". A müncheni értekezlet elöestéjén, szeptember 26-án Roosevelt azzal az üzenettel fordult Hitlerhez, Beneshez, Chamberlainhez és Daladier-hez, hogy "a vitás kérdések békés és alkotó szabályozásának elérése érdekében ne szüntessék meg a tárgyalásokat". Anglia, Franciaország és Németország kormányai elismerö szavakkal fogadták az elnök üzenetét. De Chamberlain, aki nem akarta kezéböl kiengedni a kezdeményezést, szeptember 26-án sietve Hitlerhez küldte személyes megbízottját, Horace Wilsont egy levéllel, amely konkrét javaslatokat tartalmazott a csehszlovák kérdés megvitatására összehívandó konferencia tárgyában. Hitler 26-án este (három órával Chamberlain levelének kézhez vétele után) a berlini Sportpalotában beszédet mondott; eszeveszett dühvel különféle vádakat szórt Csehszlovákiára, s követelte, hogy október elsején a Szudéta-vidéket adja át Németországnak, máskülönben erövel veszik el töle, s ö mármint Hitler lesz az elsö katona, aki harcba fog indulni. Ugyanakkor folytatva a Chamberlain teljes politikai rövidlátására alapított taktikáját megismételte megnyugtató kijelentéseit: Angliával és Franciaországgal barátságra törekszik, s a Szudéta-vidék Nyugat-Európa részéröl az utolsó engedmény ezzel arra célzott, hogy Németország ezentúl minden figyelmét a Keletre fogja összpontosítani. Hitler kijelentette, hogy szeptember 28-án déli 2 óráig vár a csehszlovák válaszra. Beszéde után hamarosan elterjedt Göring nyilatkozata, mely szerint a Hitler által közölt órában Németország mozgósít, és haladéktalanul megkezdi a Szudéta-vidék megszállását. A polgári Európa a szeptemberi válság e napjaiban szánalmas képet mutatott. Az örjöngö egykori káplár ordítozva fenyegetözött, Anglia és Franciaország pedig az Egyesült Államokkal egyetértve tudomást sem akartak venni a Szovjetunió nyugodt hangjáról, melyjavasolta a fasiszta agresszor közös megfékezését. Ellenkezöleg, valósággal könyörögtek Hitlernek, hogy ne kezdjen háborút, hiszen anélkül is megkap mindent. Roosevelt szeptember 27-én újabb üzenetet küldött Hitlernek, szintén azzal az indítvánnyal, hogy a csehszlovák probléma és a vele kapcsolatos kérdések rendezésére sürgösen hívjanak össze értekezletet. Ugyanakkor az amerikai kormány a Szovjetuniótól is kérte, hogy támogassa a konferencia gondolatát. A szovjet kormány válaszában kijelentette, hogy "rokonszenvvel fogadja az Egyesült Államok kormányának hozzá intézett javaslatát, miszerint müködjék közre a háború megakadályozásában, és a jelenlegi nemzetközi válság békés megoldásában". A szovjet kormány utalt arra, hogy az európai béke biztosításának igazi eszköze nem a hitlerista követelések elötti behódolás és Csehszlovákia elárulása hanem a fasiszta agresszió megfékezésére szövetkezö államok közös eröfeszítése. " . . . A Szovjetunió kormánya -jelentette ki a válaszjegyzék a további agresszió megakadályozásának (kiemelés tölünk Szerk.) és az új világháború elhárításának leghatékonyabb eszközét egy nemzetközi értekezlet haladéktalan összehívásában látja"; e konferencia feladata volna "megkeresni az agresszió megakadályozásának és a béke megörzésének együttes eröfeszítésekkel történö gyakorlati módját". Zdenék Fierlinger nagyra értékelte az amerikai elnöknek adott szovjet választ, és szeptember 29-én kijelentette: a Szovjetunió "azzal, hogy valamennyi érdekelt ország és elsösorban Csehszlovákia részvételével megtartandó konferencia összehívása mellett szállt síkra, leleplezte a világ közvéleménye elött annak a négyhatalmi tanácskozásnak valódi értelmét, melyet ma nyitnak meg". A szovjet javaslatok elfogadása lehetetlenné tette volna, hogy Németország 1939-ben kirobbantsa a világháborút, és sok millió emberéletet mentett volna meg. A tények arról tanúskodnak, hogy a Szovjetuniónak, az Egyesült Államoknak, Franciaországnak és Angliának a kollektív biztonság elvein alapuló egységfrontja békés eszközökkel is megállíthatta volna a fasiszta agressziót. A nyugati hatalmak azonban esztelen konoksággal továbbra is bátorították a hitlerista kalandorokat. Szeptember 28-án reggel Chamberlain ismét üzenetet küldött Hitlernek. Biztosította arról, hogy háború nélkül és késedelem nélkül" megkapja mindazt, amit követel"; Berlinben üljön össze a konferencia, s azon majd ö Chamberlain készséggel segíteni fog a részletkérdések összehangolásában. Egyúttal Anglia és Franciaország nevében szavatolta a Csehszlovákia beleegyezésével hozott döntések "lelkiismeretes, teljes és gyors végrehajtását". De még mielött Chamberlain javaslatai eljutottak volna Hitlerhez, Franciaország még kapitulánsabb jellegü tervezettel állt elö: szeptember 28-án reggel Francois-Ponroet nagykövet sürgös kihallgatást kért Hitlertöl, s amikor az Göring és Henderson angol nagykövet közbenjárására végre hajlandó volt fogadni öt, a fasiszta diktátor elé terjesztette a Szudéta-vidék kiürítésének határidökkel megjelölt tervezetét. Igy mindazt, amire Hitler törekedett, valósággal "ezüsttálcán" hozták elébe. Miután megkapta Chamberlain és Daladier újabb ígéreteit, beleegyezett az értekezlet összehívásába, s meghívta öket is, Mussolinit is Münchenbe. A müncheni konferencia megszervezésében nem kis szerepe volt az Egyesült Államoknak. Hull azt írta, hogy az amerikai kormány "lépései jelentös befolyással voltak az események fejlödésére". A müncheni értekezlet 1938. szeptember 29-én és 30-án zajlott le. De csak az egyik fél Anglia, Franciaország, Németország, Olaszország vett részt rajta, mert a másik felet Csehszlovákiát meg sem hívták, s megbízottai megalázó módon a konferencia ajtóin kívül várakoztak a döntésre. A Szovjetuniót is mintegy félreállították, jóllehet mint a nagyhatalmak egyike, nagyon is érdekelve volt az európai problémák megoldásában. Mindez a legelemibb nemzetközi jogszokások hallatlan megsértését jelentette. Anglia és Franciaország kormányai lényegileg még a müncheni találkozó elött teljesítették Hitler követeléseit: ennélfogva a konferencia feladata a korábban létrejött alku nyilvános rögzítése volt csupán. A konferencia munkája meröben szokatlan körülmények között folyt. Teljes joggal el lehet mondani: a nemzetközi diplomáciai találkozók egész történetében nem akadt arra példa, hogy az angol és a francia diplomácia akkora szolgálatkészséget és szolgalelküséget tanúsítson, mint Chamberlain és Daladier Münchenben, Hitler elött. Kirkpatrick angol diplomata leírja emlékirataiban, hogy milyen feszült és ideges légkör uralkodott a müncheni konferencián, melynek munkájában maga is részt vett. A német fél képviselöi nem akartak hinni sikerükben, s az utolsó percig fondorlatra gyanakodtak az angolok meg a franciák részéröl. Az utóbbiakat pedig gyötörte a lelkiismeret, az a tudat, hogy gyalázatosan, áruló módjára viselkednek Csehszlovákiával szemben. Anglia és föleg Franciaország képviselöi "agyonhajszolt emberek benyomását keltették, akik elvesztették szégyenérzetüket, s készek közremüködni saját szövetségesük szétdarabolásában. Oly nagy volt az ideges feszültség, hogy néha az a benyomás támadt, mintha éppen Csehszlovákia volna felelös e napok minden gondjáért és izgalmáért." Kirkpatrick szemérmesen hallgat arról, hogy mi volt az ö szerepe a müncheni alkuban. Anglia és Franciaország képviselöinek magatartása csak megvetést keltett Hitlerben és Mussoliniban. Ribbentrop pedig ezt mondta Hitlernek Chamberlainröl: "Ez az öregember ma a brit birodalom halálos ítéletét írta alá, ránk bízva, hogy mikor hajtsuk végre." A konferencia jegyzökönyveiböl kiderül, hogy Münchenben milyen mélységes sérelem érte a csehszlovák, az angol és a francia nép méltóságát. Daladier és Chamberlain lelkesen fogadta Hitler kijelentését, hogy politikájában azokhoz az alapelvekhez fog alkalmazkodni, melyeket a Sportpalotában legutóbb elmondott beszédében fejtett ki. Feltétlenül támogatták Hitler követelését, hogy a Szudéta-vidéket azonnal át kell engedni Németországnak. Chamberlain szerint a javasolt határidök "teljesen elfogadhatók", s a nagyhatalmaknak "gondoskodniuk kell arról is, hogy a cseh kormány oktalanság és makacskodás folytán ne utasítsa vissza a terület kiürítését". Daladier pedig kijelentette, hogy "semmilyen körülmények között sem türi el a cseh kormány részéröl jövö huzavonát". Az egyezmény konkrét pontjaiban gyorsan létrejött a megállapodás, s szeptember 29-én késö éjjel már az aláírásra is sor került. Hitler köszönetet mondott Daladiernek és Chamberlainnek "azért az igyekezetükért, amely a megbeszélések szerencsés kimenetelét biztosította". Az egyezmény aláírása után, amikor Hitler és Mussolini már eltávoztak, Csehszlovákia képviselöit behívták az ülésterembe, s ott átadták nekik az egyezmény szövegét. A csehszlovák küldöttség egyik tagja, Masarik megkérdezte: várnak-e Csehszlovákiától valami választ. Erre azt felelték neki, hogy "a négy államférfi nem rendelkezik sok idövel", s Csehszlovákiától semmiféle választ nem kívánnak. "Elég durva módon értésünkre adták, méghozzá egy francia által, hogy az ítélet ellen nincs fellebbezés, és nincs lehetöség arra sem, hogy változtatásokat eszközöljenek rajta" állapította meg müncheni tartózkodásáról irt feljegyzésében Masarik. A müncheni egyezmény a következö fö pontokat tartalmazta: a Szudéta-vidéket Németország kapja meg; megszállását a német csapatok október 1-töl október 10-ig fokozatosan hajtják végre; a csehszlovák kormányra hárul a felelösség azért, hogy az átadott területen levö objektumok épségben megmaradjanak. Egy Németország, Anglia, Franciaország, Olaszország és Csehszlovákia képviselöiböl alakult nemzetközi bizottság feladata a következö: a) a `Szudéta-vidéken kívül meghatározni azokat a német lakosságú területeket, melyeknek egy részét a németek azonnal megszállják, más részében pedig népszavazást kell tartani; b) végleg megállapítani Csehszlovákia új határait. Az egyezmény függeléke kimondta, hogy a müncheni értekezlet részvevöi azzal a feltétellel szavatolják Csehszlovákia új határait, ha lemond a Franciaországgal és a Szovjetunióval kötött szerzödéseiröl, s ha rendezést nyer a Csehszlovákiában élö lengyel és magyar kisebbségek kérdése. A konferenciát követö napon, szeptember 30-án angol-német megnemtámadási nyilatkozatot írtak alá, melynek az volt a rendeltetése, hogy biztosítsa Angliát a német fasiszta agresszió ellen, Németországot pedig a rabló terveibe való angol beavatkozás ellen. Ez a nyilatkozat a müncheni alku fontos része volt. Münchenben határozták el azt a francia-német megnemtámadási nyilatkozatot is, melyet késöbb, 1938. december 6-án írtak alá. Aláírásával a francia kormány eltemette a Szovjetunióval kötött szerzödését. Igy játszották el 1938 szeptemberében az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormányai azt a gyalázatos komédiát, mely elejétöl végéig belsö és külsö árulás volt, s Európa népeit súlyos tragédiába sodorta. A nyugati "demokraták" jóvoltából Csehszlovákiát, melyet a német imperialisták már régóta a "nagygermán birodalomba" vert éknek tekintettek, átengedték Németországnak, hogy az felnégyelje fizetségül azért az ígéretért, hogy majd háborút indít a Szovjetunió ellen. Herbert Feis ismert amerikai polgári történész helyesen jegyzi meg: "A müncheni egyezmény megengedte Hitlernek Csehszlovákia szétdarabolását, és német támadás veszélyének tette ki Lengyelországot és a Szovjetuniót." Walter Lippmann amerikai publicista megemlíti a müncheni egyezménynek egy másik fontos oldalát is: "Anglia és Franciaország azzal, hogy Csehszlovákiát feláldozták Hitlernek; valójában a Szovjetunióval való szövetségüket áldozták fel... abban az utolsó hiú reményben, hogy Németország és Oroszország háborúskodni fognak, s majd kimerítik egymást." A francia politikusok így tették semmivé a szovjet-francia kölcsönös segélynyújtási egyezményt, mely Franciaország nemzeti nagyságának és biztonságának megbízható, szilárd garanciája volt. 1938 szeptemberétöl a "München" szó minden nép politikai szótárában egyet jelent az árulással, a fasiszta hódítót békés országokra uszító politikával. Ez a politika, mely nemzeti árulásból, osztályönzésböl és a népek erejétöl való burzsoá félelemböl tevödött össze, a fasizmus legjobb szövetségese volt. München szervezöi és sugalmazói meg voltak elégedve a létrejött alkuval, s örömmel üdvözölték egymást ebböl az alkalomból. Az Egyesült Államok kormánya megbízta Kennedy nagykövetet, hogy adja át Chamberlainnek ezt a szerfölött rövid, de kifejezö dicséretet: "Derék ember!" (Gond man.) Egy másik amerikai nagykövet, Bullitt "virággal teli kézzel kereste fel Párizsban Daladier-t és Bonnet-t, s könnyes szemmel adta át nekik Żaz Amerikából jövö testvéri és boldog üdvözletet®". Hogy a háborús gyújtogatók nagy örömének közepette valahogy feledésbe ne merüljön az Egyesült Államok szerepe, a New York Times 1938. október 15-i száma sietett leszögezni: "A Chamberlainféle felhevült galamb, mely Münchenböl hazafelé tartva fáradtan lengette szárnyait, Amerika szülötte. Legyünk rá büszkék." A csehszlovák nép érdekeinek elárulásával a kapitalista Európa döntö lépést tett a világháború felé. A politikai válság tetöfokához közeledett. Azokban a napokban, amikor Csehszlovákia sorsa eldölt, a burzsoá-földbirtokos Lengyelország reakciós kormánya rendkívül aljas szerepet játszott vele kapcsolatban. A lengyel kormány arra számított, hogy Csehszlovákia földjéböl neki is vetnek majd koncot, s ebben a reményben minden úton-módon hangsúlyozta Németország elött: ö is részese volt egy olyan helyzet kialakításának, mely lehetövé tette a csehszlovák állam feldarabolását. A német fasiszták elött csúszó-mászó Beck lengyel külügyminiszter szükségesnek tartotta elöttük kijelenteni, hogy Csehszlovákia létezését feleslegesnek tartja. 1938. szeptember 19-én Lipski berlini nagykövet útján közölte Hitlerrel, hogy a lengyel kormány szerint "a Csehszlovák Köztársaság mesterséges képzödmény . . . nincs kapcsolatban Közép-Európa népeinek valódi szükségleteivel és egészséges jogaival". Becket nagyon foglalkoztatta az a gondolat, hogy a nyugati hatalmak a Csehszlovákiával szemben elkövetett árulásukban megállnak félúton, és miután jelentös részét odaadták a hitleristáknak a megnyirbált Csehszlovákia önálló államiságát megtartják. Ezért sietett kijelenteni, hogy "mi fenntartásokkal élünk a kérdés ilyen eldöntése ellen". Lipski révén Beck emlékeztette Hitlert, hogy Lengyelországtól milyen segítséget és támogatást kapott. "A lengyel kormány üzente dicsekedve négyszer utasította el azt a javaslatot, hogy csatlakozzék a Csehszlovákia védelmére tervezett nemzetközi beavatkozáshoz." Lengyelország fö "érdeme" szerinte az, hogy ellenszegült a Szovjetunió békejavaslatainak. "Lengyelország kormánya írta kérkedö magabiztossággal megállapítja, hogy állásfoglalásával meghiúsította a szovjetek széles körü beavatkozását a cseh kérdésbe . . . Volhfniai hadgyakorlatainkat Moszkva figyelmeztetésnek fogta fel." Ugyanezzel a pökhendiséggel és nagyzási hóborttal jelentette ki: "Lengyelország megengedhetetlennek tartja, hogy a szovjetek európai ügyekbe avatkozzanak." Beck attól félt, hogy Magyarország urai esetleg több érdemet szereznek Hitler elött, mint lengyel cinkosaik. Ezért sietve panaszkodni kezdett Hitlernek, hogy a Csehszlovákiára vonatkozó kérdésben "nem állnak rendelkezésünkre világosan körvonalazva Magyarország döntései". Beck szükségesnek vélte, hogy Londonban is kiemelje Lengyelország érdemeit a szovjetellenes politikában. Raczyriski londoni lengyel nagykövet igyekezett az angol kormánytól kicsikarni annak elismerését, hogy Lengyelországnak is része van Csehszlovákia feldarabolásában, és kijelentette Halifaxnek: a Szovjetunió a lengyel uralkodó körök számára "potenciális ellenség". Bár Lengyelország szerepe a csehszlovákiai válságban nem volt akkora, amennyire Beck felnagyította, kétségkívül jelentös volt. A Csehszlovákiával szemben támasztott lengyel területi igények még jobban kiélezték a feszült helyzetet, megkönnyítették Németországnak, hogy a maga követeléseivel elöálljon; a Csehszlovákia elleni lengyel támadás veszélye pedig fokozta a hitlerista zsarolás hatékonyságát. A Berlinnek szóló Beck-féle nyilatkozatokat "érdemük szerint" értékelték Németország politikai vezetöi, és szívesen vitatták meg Lengyelország képviselöivel egy, a Szovjetunió ellen indítandó közös hadjárat lehetöségeit, annál is inkább, mert Lengyelország uralkodó körei sokat ábrándoztak róla. Még 1938 augusztusában történt, hogy Göring két ízben is megbeszélést folytatott Lipskivel, s kereken kijelentette a lengyel nagykövetnek, hogy a csehszlovák kérdés elintézése után az orosz probléma "válik aktuálissá". Göring Németország valódi terveit illetöen félrevezette tárgyaló partnerét; értésére adta, hogy a hitleristák készek támogatni a lengyel fasiszták területfoglaló törekvéseit "a termékeny Ukrajna irányában", mivel e törekvéseket "teljesen megalapozottaknak" ítélik, s hajlandók is Ukrajnát átengedni a lengyeleknek. Ezért mondotta Göring kívánatos "Németország és Lengyelország katonai köreinek egymáshoz való közeledése". Göring javaslatát a lengyel uralkodó klikk nagy helyesléssel fogadta, hiszen megfelelt titkos vágyainak. Lengyelország uralkodó körei tárgyalni kezdtek Németországgal egy Szovjetunió elleni katonai szövetségröl és az elfoglalandó szovjet területeken való osztozkodásról. Hitler a német kormány nevében hivatalosan segítséget ajánlott fel Lengyelországnak a Szovjetunió ellen, hangsúlyozván a lengyel nagykövet elött, hogy "Lengyelország elsörendü tényezö Európának Oroszországtól való megvédésében". A lengyel kormánykörök határtalan politikai vakságukról tettek bizonyságot azzal, hogy a Csehszlovákia feldarabolására, majd megsemmisítésére törö Németországhoz csatlakoztak. Cseh szlovákia hitlerista megszállásának óhatatlanul azzal a következménnyel kellett járnia, hogy a fasiszta Németország megtámadja Lengyelországot is. A lengyel szonációs kormány a Tusudski-puccs után alakított fasiszta típusú kormány) a földmágnások és a monopoltökés burzsoázia legreakció sabb részének étvágyát szem elött tartva rokonszenvvel fogadta a német kormány javaslatát, hogy müködjenek együtt a Szovjetunió elleni háborúban. 1938. szeptember 30-án mihelyt Varsóban ismeretessé vált a müncheni egyezmény létrejötte -, Beck sürgösen megbeszélést foly tatott az amerikai nagykövettel, majd különrepülögépen eljuttatta a prágai lengyel nagykövethez a Csehszlovákiának szóló ultimátum szövegét,řazzal az utasítással, hogy még aznap éjfélig adja át a csehszlovák kormánynak. Lengyelország a tesini (tescheni) terület haladéktalan átengedését követelte. 1938. október 2-án és 3-án lengyel csapatok hatoltak be csehszlovák földre. A lengyel uralkodó körök a testvéri szláv ország elleni ilyen orvtámadással, az egyik legsúlyosabb és leginkább vészt hozó lépéssel közelebb vitték saját országukat a nemzeti katasztrófához. A végzetes következmények nem sokáig várattak magukra. Már 1938. október 24-én felmorajlott az elsö mennydörgés: Németország ezen a napon közölte Lengyelországgal, hogy Danzigot a "Reich" területéhez kívánja csatolni, és az úgynevezett lengyel folyosón keresztül német folyosót akar létesíteni autóutakkal és több vágányú vasúttal. Emellett a hitleristák, a lengyel uralkodó körök szovjetgyülöletét megnyergelve, továbbra is lengyel-német együttmüködésröl beszéltek, és közös vállalkozást javasoltak "Oroszország ellen az antikomintern paktum keretében". A danzigi kikötö elvesztése és lengyel földön egy német folyosó létrejötte erös csapást mért volna Lengyelország gazdaságára, mert az ország így elszigetelödött volna a Balti-tengertöl, márpedig külkereskedelmi árucsereforgalmának mintegy 70 százaléka ezen bonyolódott le. Lengyelország a Németországtól való súlyos gazdasági függés állapotába jutott volna. S mégis, a hitlerista ígérgetésektöl elvakult lengyel kormánykörök továbbra is a fasiszta Németországgal való lepaktálás politikáját folytatták, jóllehet ez az alku Lengyelország fontos nemzeti és gazdasági érdekeit fenyegette. A néptömegek ellenállása arra kényszerítette Lengyelország urait, hogy a hitlerista agresszió ellen szónokoljanak. De ez csak afféle manöver volt, hogy megmaradhassanak a kormányrúd mellett. Valójában semmilyen gyakorlati intézkedést nem tettek az agresszió távol tartására, s titokban tovább folytatták nemzetellenes politikájukat. Hogy Lengyelország megmenekült attól a gyalázattól, hogy a hitlerizmus csatlósa legyen, egyedül a lengyel nép érdeme, mert a nép bátor harcával megkötötte a reakció kezét. Lengyelország Kommunista Pártja még jóval a fenti események elött, 1936 márciusában tökéletesen helyesen mérte fel a helyzetet, és világosan megfogalmazott akcióprogramot adott a népnek. A párt központi bizottságának IV. plénuma leszögezte: " . . . Pártunk Beck és Hitler háborús mesterkedései ellen harcolva mind a békét, mind a nemzeti függetlenséget védelmezi, minthogy a szanálási klikk kalandorpolitikája Lengyelországot hübéri függöségre kárhoztatja a hitlerista Németországgal szemben; mi, kommunisták nem engedjük országunkat felvonulási területté vagy átjáró folyosóvá alakítani a hitlerista tábornokok számára, akik mind a lengyel népet, mind a Szovjetunió népeit le akarják igázni." A müncheni egyezmény pontjait rendkívül nagy sietséggel hajtották végre. A csehszlovák hadsereg, mely készen állt a támadók visszaverésére, parancsot kapott a határok elhagyására. Ez a parancs a kapitulációt elhatározó burzsoá kormánytól indult ki. A nép akaratát nem vették figyelembe, pedig az meg akarta védeni a köztársaságot. A müncheni egyezmény végrehajtását Németország javára adott további engedmények kísérték. A népszavazásra kijelölt körzetekben a népszavazás elmaradt, s e területek Németország zsákmányai lettek; a Németországhoz került vidékek megállapított határait több mint 300 ponton megsértették a hitleristák. Lengyelország elragadta a sziléziai Tesint; Magyarországnak Hitler és Mussolini, akik megtették magukat döntöbírónak (elsö bécsi "döntöbíráskodás", 1938. november 2.), átadták Kárpátalja és Szlovákia déli vidékeit. Csehszlovákia meg volt fosztva határmenti erödítéseitöl. Németország elrabolta töle létfontosságú iparvidékeit, szétszabdalta közlekedési hálózatát. Ilyen megcsonkított, határerödítéseitöl megfosztott, gazdaságilag meggyengített állapotban teljesen védtelenül állt a német fasiszta agresszió további fenyegetésével szemben. A Szovjetunió ismét segíteni akart a csehszlovák népnek. Mivel a müncheni egyezmény kimondta, hogy Csehszlovákia megmaradt részének kezességet nyújtanak, s megvédik a nem provokált agreszszió ellen, a szovjet kormány 1938. október 9-én megkérdezte a Benes emigrációja után alakult csehszlovák kormányt: óhajt-e a Szovjetunió részéröl is ilyen garanciát? A csehszlovák kormány azonban ezúttal sem fogadta el a baráti kéz segítségét, arra hivatkozva, hogy a kérdést csak a müncheni egyezményben részt vevö hatalmak dönthetik el. Csakhogy ezek a hatalmak egyáltalán semmiféle garanciát sem óhajtottak nyújtani Csehszlovákiának. Ők csak arra gondoltak, hogy Csehszlovákia föleg Kárpát-Ukrajna ugródeszkául szolgáljon Németországnak a Szovjetunió ellen. Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország uralkodó köreiben régóta érlelödött a szándék, hogy a Szovjetunió hitlerista megtámadásának provokálására fogják felhasználni a német vezetöknek az ukrajnai gabonával kapcsolatos sóvár kijelentéseit. Anglia és Franciaország legfelsöbb kormányképviselöi 1938. november 24-én Párizsban értekezletet tartottak, s ezen megbeszélték Ukrajna kérdését. Chamberlain és Halifax közölték Daladier-val és Bonnet-val: "Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a német kormány Oroszország felosztását tervezi . Röviddel ezután, a németfrancia barátsági és megnemtámadási nyilatkozat aláírása alkalmával Bonnet így szólt Ribbentrophoz: "Hagyják meg önök a mi gyarmatbirodalmunkat, és akkor Ukrajna az önöké lesz." A francia diplomata szerfölött nagy jóindulattal reagált Ribbentrop azon szavaira, hogy Németország be akarja fejezni Csehszlovákia teljes elfoglalását. A francia-német barátsági és megnemtámadási nyilatkozat aláírása után a Paris Soir címü jól értesült francia lap közölte Szovjet-Ukrajna térképét, ezzel a sokat jelentö címszöveggel: "Ukrajna a negyvenmillió lakosú ország". Az újság áradozva irt Ukrajna gazdagságáról, amely boldoggá tehet bárkit, aki azokat magáénak mondhatja. Ezzel egy idöben George Ogilvie-Forbes angol megbízott a vágyat valóság gyanánt állítva be elégedetten azt írta haza kormányának: szerinte Hitler a közeljövöben megvalósítja hódító politikájának harmadik fázisát is, azzal a céllal, hogy "német gyámság alatt megteremtse a független orosz Ukrajnát". Az amerikai, angol és francia reakciós újságok egymást túlszárnyalva ajánlgatták Hitlernek, hogy Szovjet-Ukrajnát "egyesítse" Kárpát-Ukrajnával (Kárpátalja); így uszították Németországot a Szovjetunió ellen, még a támadás ürügyét is sugalmazták neki. "Oroszország e déli részének (az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságnak Szerk.) óriási természeti gazdagsága írta a New York Times . . . ez most a harmadik Reich célja . . . Oroszországtól elszakítva és Németországhoz csatolva, ez a terület sok olyan termék hatalmas tárházául szolgál majd Németországnak, melyeknek az most híjával van . . . A Németország és Oroszország közti háború teljesen valószínü, amennyiben Hitler következetesen végigviszi a német támadást abból a célból, hogy Szovjet-Oroszország leggazdagabb területein egy független bábállamot alapítson." Bullitt, az Egyesült Államok párizsi nagykövete Ickes amerikai belügyminiszterrel 1938 decemberében folytatott megbeszélésén így fejtette ki az eseményeknek a nyugati hatalmak szempontjából kívánatos lefolyását: "Németország majd megkísérli elrabolni Ukrajnát, amely a Szovjetunió leggazdagabb éléstára. Ennek során Németország annyira ki fog merülni, hogy nem lesz képes a feszültség elviselésére, és végül is összeomlik annak súlya alatt. Ugyanígy Japán meghódítja vagy megkísérli meghódítani Szibériát, s a túlterheléstöl szintén össze fog roskadni. Anglia és Franciaország Oroszországot a sorsára hagyják, s így elhárítják magukról a német támadás veszélyét." E titkos elképzelések egyáltalán nem maradtak titokban a német imperialisták elött, s további agresszív cselekedetekre ösztönözték öket. Csakhogy Németország vezetö köreinek megvoltak a maguk szándékai, s azokhoz tartották magukat. Mindenekelött azt határozták el, hogy teljesen elfoglalják Csehszlovákiát. A csehszlovák burzsoázia egy részének kapituláns magatartása még erösebben nyilvánult meg München után. A "nemzeti összefogás" és a megmaradt területek védelme ürügyén meröben fasiszta módszerekkel fojtotta el a demokratikus eröket, megtisztítva ezzel az utat a hitlerista megszállás elött. Míg más országokban a reakció a kardcsörtetö nacionalizmus és sovinizmusjelszavaival harcolt a fasiszta diktatúra felállításáért, addig a cseh reakció, a fasizmus mellett törve lándzsát, országa önállóságának és nemzeti függetlenségének sírásója lett. 1939 márciusában Németország, felhasználva a München-pártiak további segítökészségét, nekilátott Csehszlovákia megmaradt részének elrablásához. Az angol külügyminisztérium kijelentette: Anglia kormánya nem lát okot arra, hogy beavatkozzék a csehszlovákiai események alakulásába. Erröl Henderson berlini angol nagykövet tájékoztatta a német külügyminisztériumot. A francia kormány is ilyen álláspontra helyezkedett. Bonnet azt erösítgette, hogy a csehszlovák állam nyilvánvalóan nem képes megörizni önálló létezését. 1939. március 15-re virradó éjjel a csehszlovák burzsoázia képviselöi Berlinben olyan értelmü nyilatkozatot írtak alá, hogy Németország kezébe teszik le az ország sorsát. Igy fejezödött be Csehszlovákia elfoglalása. Csehés Morvaországot protektorátus formájában Németország közvetlenül magához csatolta, Szlovákiából pedig gyarmatot alakított, s élére bábkormányt ültetett. (Lásd a 7. `sz. térképet.) Nyitott kérdés maradt Kárpát-Ukrajna, amelynek déli részét Szlovákia déli vidékeivel együtt már elöbb átadták Magyarországnak. Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormányai sietve áldásukat adták a fasiszta agresszió legújabb aktusára, mivel ez még nem keresztezte terveiket. Chamberlain ráadásul kijelentette a parlamentben, hogy Csehszlovákia bekebelezését nem hajlandó agressziónak tekinteni. Az angol tökések is siettek kifejezni, hogy mennyire helyeslik a hitlerista Németország eljárását. Március 15-16-án Düsseldorfban a brit ipari föderáció és a német birodalmi nagyiparosok csoportja között gazdasági együttmüködési egyezmény jött létre, mely világosan mutatta, hogy Anglia gazdái siettek megalkudni a német monopóliumokkal. A Szovjetunió kormánya volt az egyetlen kormány, mely nem volt hajlandó elismerni Csehszlovákia megszállását. Németországhoz intézett, 1939. március 18-án kelt jegyzékében kijelentette: nem ismeri el törvényesnek és a népek önrendelkezési elveivel összhangban állónak a német birodalom bekebelezte Csehországot, s ilyen vagy olyan formában ugyanezt tette Szlovákiával is. A szovjet kormány Csehszlovákia német csapatokkal történt megszállását önkényes, eröszakos és agresszív cselekedetnek bélyegezte. Csehszlovákia elfoglalása még jobban megszilárdította a hitlerista Németország hadászati helyzetét, és erösítette hadiipari teljesítö képességét. Ezt Göring részletesen kifejtette Mussolininak; különösen azt emelte ki, hogy Csehszlovákia elfoglalása Németországnak kedvezö körülményeket biztosít Lengyelország megtámadásához. "Csehszlovákia nehéz fegyverzete hangsúlyozta Göring azt mutatja, hogy München után is veszedelmes lehetett volna egy komoly összetüzés esetén. Németország akcióinak eredményeként a tengely mindkét országának helyzete javult, különös tekintettel azokra a gazdasági lehetöségekre, melyek annak következtében álltak elö, hogy Csehszlovákia hadi potenciálját Németország kapta meg. Ez lehetövé teszi a tengely erejének jelentös növekedését a nyugati hatalmak ellen." Csehszlovákia elfoglalása újabb eröszakra ösztönözte a fasiszta agresszorokat. A hitlerista Németország, kihasználva a nyugati hatalmak elözékenysége következtében elöállott kedvezö helyzetet, 1939. március 23-án elragadta Litvániától Klaipéda (Memel) területét, Románia kormányát pedig olyan gazdasági egyezmény aláírására kényszerítette, melynek következtében az egész román nemzetgazdaság a német hadigazdaság függvénye lett. A fasiszta Olaszország "kéz kezet mos" alapon megfelelö ellenszolgáltatást kívánt a hitlerista kormánytól, amiért támogatta Csehszlovákia megszállását. Ragaszkodott ahhoz, hogy a német fasiszták segítsenek neki az Albánia ellen régóta kitervelt támadás megvalósításában. Mackensen, Németország római nagykövete 1939. március 17-én közölte is Mussolini kormányával, hogy Németország hajlandó támogatni Olaszországot Albánia megszerzésében. 1939. április 7-én reggel a légierö és a hajóhad támogatásával több mint 50 ezer fönyi olasz sereg tört be Albánia területére. Az albán nép, kormánya áruló magatartása ellenére, hösies ellenállást tanúsított. Durres (Durazzo), Vlone (Valona), Shengjin (Medova), Sarandö kikötök katonai alakulatai elszántan védelmezték hazájuk földjét. Az olaszok betörése Albániába az 1937-ben kötött angol-olasz egyezmény súlyos megszegése volt, amelyben mindkét fél a földközi-tengeri status quo megtartására kötelezte magát. Várható lett volna, hogy Anglia ezt a szerzödésszegést nem hagyja válasz nélkül. Nagy-Britannia kormánya azonban inkább a pilátusi kézmosást tartotta célszerünek. Albánia megrohanásának elöestéjén Chamberlain tájékoztatta a londoni amerikai nagykövetet, hogy Anglia nem szándékozik beavatkozni a konfliktusba. Az Egyesült Államok kormánya azt felelte, hogy az adott kérdésben teljesen egyetért az angol állásponttal. Csehszlovákia felszámolása után a németek egyre fenyegetözöbb követelésekkel léptek fel Lengyelországgal szemben, s 1939 márciusában csapatokat kezdtek összevonni a lengyel határ mentén. Klaipéda elfoglalásával ezt a területet támadási bázissá építették ki Lengyelország ellen. Ugyanakkor a diplomácia frontján is támadást indítottak. 1939. március 21-én Ribbentrop Lipskivel folytatott megbeszélésén már egészen más hangnemben ismételte meg a Danziggal és az autóutak építésével kapcsolatos német követeléseket; viszonzásul megígérte a lengyel határok garanciáját. Egyúttal ahhoz is ragaszkodott, hogy a német-le



ngyel megállapodásnak "világosan kifejezett szovjetellenes tendenciákat kell tartalmaznia". Ezzel hangsúlyozta: a Lengyelországgal szemben támasztott hitlerista követelések célja, hogy a német fegyveres erök számára megfelelö felvonulási területet létesítsenek, ahonnan be lehet törni a Szovjetunióba. A hitlerista diplomata elérte, amit akart. Gafencu román külügyminiszter, aki azokban a napokban látogatott el Varsóba, feljegyezte naplójába, hogy Beck tökéletesen megbízik "Hitler szavában". De hát nem a bizalomról volt itt szó. Lengyelország kormánya az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormányaihoz hasonlóan arra számított, hogy ha Németország már kiszemelte az agresszió áldozatát, a Szovjetunió iránti gyülölet majd felülkerekedik az imperialista ellentéteken. Gafencuval való beszélgetése során Beck éppen erre, vagyis a német imperialisták szovjetellenességére hivatkozott: "Elödjeitöl eltéröen Hitler felismerte a bolsevista veszély valóságát, és mindig is küzdött ellene . . . Tudom, hogy Hitler Németországának éppen ez a központi, legföbb, döntö problémája, s emellett minden más probléma csak másodrendü. Ezek után hogyan állhatna Németország érdekében a Lengyelország elleni háború? . . . Ha a lengyel bástya leomlik, Európa kapui nyitva állnak a szovjet terjeszkedés elött. Vajon Hitler ezt akarja-e? Tudom, hogy nem akarja. Természetesen szeretné visszakapni Danzigot, de sohasem fog beleegyezni abba, hogy a szabad város megszerzéséért ekkora árat fizessen." A beszélgetés után Gafencu ezt jegyezte fel naplójába: "Beck teljesen odaadta magát Hitlernek." A lengyel kormány pedig egyre csak vitte az országot a nemzeti öngyilkosság felé. A lengyel reakciónak ezt az esztelen, örült politikáját egyetlen gondolat irányította, melyet így lehet jellemezni: "Lepaktálunk akár magával a sátánnal is, azt se bánjuk, ha belepusztulunk, csak az a fö, hogy a Szovjetunió ellen legyünk!" "Lényegében véve nem valami misztikus Żoroszellenes komplexum® volt ez mondotta 1959 júliusában Gomulka -, hanem a világ elsö munkás-paraszt államával szemben táplált osztálygyülölet, pedig hát éppen ennek az államnak a létrejötte volt a lengyel függetlenség visszaállításának legfontosabb elöfeltétele. Valójában a burzsoázia és a földesurak, valamint az akkori lengyel szociáldemokrata párt jobboldali vezetöi attól a társadalmi hatástól féltek, melyet a Szovjetunióval való szövetség és a hitlerizmus elleni közös harc gyakorolt volna a lengyel népre. Ennél az egyetlen reális és hatékony szövetségnél, mely megkímélte volna Lengyelországot a szeptemberi vereségtöl, a lengyel burzsoázia angolés franciabarát körei többre tartották a brit és francia münchenistákkal való képtelen szövetséget." Mialatt Anglia, Franciaország és Lengyelország kormányai a Németországgal való új alkudozás módozatait keresték, az utóbbi már háborúra készült. A hitlerista kormány elöre eldöntötte ezt a kérdést. Amikor Ciano olasz külügyminiszter rezidenciájának kertjében sétálgatott Ribbentroppal, megkérdezte töle: "Mit akarnak önök, a folyosót vagy Danzigot?" Ribbentrop hidegen ránézett az olaszra, s így felelt: "Nem, már nem ezt akarjuk . . . Mi háborút akarunk." Nyilvánvaló volt, hogy Németország elhatározta: játszani fog a tüzzel. 1939. április 11-én a német kormány jóváhagyta a Lengyelország elleni háború haditervét, melynek "Fehér-terv" volt a fedöneve. A terv szerint Németország váratlanul megrohanja Lengyelországot, hogy szétverje és megsemmisítse a lengyel fegyveres eröket. Hitler a Cianóval folytatott megbeszélés során kijelentette: "Lengyelországra akkora erövel kell lesújtani, hogy még ötven év múlva se legyen képes harcolni." A világuralomért indított harcában a német imperializmus legközelebbi célja a Lengyelország elleni háború volt. A hitleristák így gondolkodtak: ha utána mindjárt a Szovjetuniót támadják meg, a meghódított Lengyelország jó felvonulási terület lesz; ha elöbb nyugati pártfogóikkal akarnak leszámolni, Lengyelország szétzúzására akkor is szükségük van, hogy Angliát és Franciaországot megfosszák egyetlen katonai szövetségesüktöl, s elkerüljék a kétarcvonalas háborút. A német kormány ugyanis tekintetbe vette, hogy Lengyelország esetleg segítséget nyújt Angliának és Franciaországnak, ha azokat Németország megtámadná. Azt viszont München tapasztalatai alapján a német kormány kizártnak tartotta, hogy Anglia és Franciaország segítséget nyújtsanak lengyel szövetségesüknek. A német imperialisták tisztában voltak azzal, hogy a Lengyelországnak nyújtott angol-francia garanciák semmit sem érnek, s csak papíron léteznek. Hitler megvetéssel nyilatkozott müncheni partnereiröl és politikájukról: "Ellenségeink csak nyomorult férgek. Láttam öket Münchenben. Túlságosan gyávák ahhoz, hogy katonai akciókat kezdjenek. Legfeljebb tengerzárat létesítenek, ennél messzebbre nem mennek . . . Egyetlen dologtól félek csak attól, hogy megint eljön hozzám Chamberlain vagy valamely más disznó, és azt javasolja, hogy változtassam meg elhatározásomat. De én lehajítom a lépcsöröl, még ha a fotoriporterek szeme láttára saját magamnak kell is hasba rúgnom az illetöt." Ime, mire vezettek Chamberlain látogatásai Hitlernél! A fasiszta diktátor -japán történészek kifejezésével élve "megnyergelte a tigrist", és eszeveszetten vágtatott a háború felé. Európában tehát 1939 tavaszára végsökig feszült a politikai helyzet. Már csak a fasiszta agreszsziótól fenyegetett államok együttes és összehangolt rendkívüli eröfeszítéseivel lehetett volna megállítani a háború közeledö lavináját. De a nyugati hatalmak vezetöi most sem az agresszió megfékezésével törödtek, hanem egyedül azon mesterkedtek, hogy a támadást keleti irányba, a Szovjetunió ellen tereljék. Az imperialista ellentétek hallatlanul kiélezödtek. Az amerikai és angol monopóliumok közremüködésével Németország gazdasági és katonai tekintetben messze maga mögött hagyta Angliát és Franciaországot, amint az az alábbi adatokból kitünik. Az európai tökésországok ipari termelése Köszén Ország (barnaszénnel Nyersvas Acél Alumínium együtt) millió tonnákban millió tonnákban millió tonnákban millió tonnákban 1937 I 1939 I 1937 I 1939 I 1937 I 1939 I 1937 I 1939 Németország (a jelzett éveknek megfelelö országhatárokon belül) 240,0 251,6 16,0 17,5 19,8 22,5 127,6 199,5 `Anglía 244,0 235,0 8,6 8,1 13,2 13,4 19,3 25,4 Franciaország 45,0 49,8 7,9 7,4 7,9 7,9 34,5 52,5 Olaszország 1,5 2,4 0,8 1,1 2,3 2,3 22,9 43,2 Minél nagyobbra nött a német imperializmus ereje, annál jobban érezte gazdasági és politikai pozícióinak viszonylagos gyengeségét az Egyesült Államokkal, Angliával és Franciaországgal szemben, s így követelései egyre arcátlanabbak és határozottabbak lettek, A nyugati hatalmak minden egyes engedménye Németország javára tolta el az eröviszonyok súlypontját, s újabb meg újabb követelések támasztására ösztönözte a hitleristákat. Ennek folytán a nyugati hatalmak és Németország konfliktusa nemcsak hogy nem simult el, hanem még tovább élezödött. Ugyanakkor a német fasisztákban egyre erösebbé vált az a meggyözödés, hogy a nyugaton tervezett katonai kaland aránylag könnyen fog nekik sikerülni. 3. Angol-francia-szovjet tárgyalások 1939-ben. Szovjet-német megnemtámadási egyezmény 1939 márciusában ült össze Moszkvában az SZK(b)P XVIII. kongresszusa. A párt központi bizottsága beszámolójában leleplezte a "be nem avatkozás" politikáját, s rámutatott, hogy az nem egyéb, mint az agresszió eltürésének, a háború kirobbantásának politikája, mely világháborút akar elöidézni azzal, hogy a Szovjetunióra uszítja a német és a japán agresszorokat. A kongresszus feltárta a müncheni egyezmény valódi értelmét, megállapította: "a németeknek azért adták oda Csehszlovákia részeit, hogy ezért az árért a németek kötelezettséget vállaljanak a Szovjetunió elleni háborúra . . ." A reakciós sajtóban mutatott rá a beszámoló kihívó handabanda folyik Szovjet-Ukrajnának Kárpátaljához (Krajnjához) való "csatolásáról", s az egész sajtólármának az a célja, hogy "a Szovjetuniót felingerelje Németország ellen, megmérgezze a légkört, s minden látható alap nélkül konfliktust provokáljon Németországgal." A kongresszus figyelmeztette a "be nem avatkozás" politikájának szervezöit, hogy veszedelmes és kockázatos politikai játékba kezdtek, mely számukra komoly kudarccal végzödhet. A nemzetközi helyzet elemzése alapján a központi bizottság beszámolója külpolitikai téren a következökben szabta meg a párt feladatait: "1. Továbbra is békepolitikát kell folytatni, s törekedni kell a minden országgal való kereskedelmi kapcsolatok megszilárdítására; 2. Óvatosnak kell lenni, s nem szabad engedni, hogy országunkat konfliktusokba sodorják a háborús provokátorok, akik másokkal akarnák kikapartatni a gesztenyét a tüzböl; 3. Minden lehetséges módon erösíteni kell a Vörös Hadsereg és a Vörös Hajóhad harcképességét; 4. Erösíteni kell a baráti kapcsolatokat valamennyi ország dolgozóival, akiknek érdeke a béke és a népek közötti barátság." A kongresszus rámutatott az új világháború veszélyére. Mindenekelött attól kellett óvakodni, hogy a szovjetország ne sodródjék háborúba az agresszorokkal Európában és a Távol-Keleten egyidejüleg, méghozzá úgy, hogy elszigetelt marad, mert a nyugati hatalmak kivonnák magukat a fasiszta támadók elleni harcból, söt még támogatást is nyújtanának nekik. A pártkongresszus határozatainak megvalósítása során a szovjet kormány több külpolitikai intézkedést tett a hitlerista agresszió további terjeszkedése ellen. A Szovjetunió továbbra is fáradhatatlanul küzdött azért, hogy Németország ne igázhassa le a kapitalista Európa országait, ne tehesse azokat a német birodalom gyarmataivá, és következetesen síkraszállt a népek nemzeti függetlensége és szabadsága érdekében. Politikája továbbra is homlokegyenest ellentétben állott Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok kormányainak politikájával, melyek készek voltak több országot odavetni áldozatul a német fasiszta rablóknak, hogy az agressziót bátorítsák, s élét a Szovjetunió ellen fordítsák. Az akkori nemzetközi helyzetben nagy jelentöségü volt a szovjet államnak az a szilárd elhatározása, hogy a balti köztársaságokat megvédi az agresszió ellen. Amikor a hitleristák Litvániától elragadták Klaipédát, a szovjet kormány 1939. március 28-án külön nyilatkozatban figyelmeztette Észtország és Lettország kormányait a balti országokat fenyegetö veszedelemre. A szovjet kormány mivel jól tudta, milyen módszereket alkalmaznak a hitleristák agressziós céljaik elérésére, s mivel ismerte Észtország és Lettország kormányköreinek áruló és korrupt magatartását -, óva intette ezeket a köztársaságokat olyan egyezmények megkötésétöl, amelyek csorbíthatnák nemzeti függetlenségüket és önállóságukat, politikai, gazdasági vagy más vonatkozású uralmi helyzetbe juttatnák a harmadik birodalmat, s annak kizárólagos jogokat vagy privilégiumokat biztosíthatnának. A szovjet kormány kijelentette: az ilyen egyezményeket akár önként, akár külsö nyomásra jönnének létre türhetetlennek, a szovjet-észt, illetve a szovjet-lett egyezmények és szerzödések szövegével és szellemével összeférhetetlennek tekintené, söt e szerzödések megszegésének minösítené, ami súlyos következményekkel járna. E nyilatkozatokat hangsúlyozta a szovjet kormány attól az öszinte törekvéstöl vezéreltetve teszi, hogy Észtország és Lettország népeit meggyözze a Szovjetunió baráti szándékairól. A szovjet kormánynyilatkozatokat ellenségesen fogadták Észtország, Lettország és Litvánia reak ciós körei, s el is titkolták a balti országok népei elött. Sem a sajtóban, sem a hivatalos nyilatkozatok ban nem közölték az eredeti szöveget. Ezzel szemben a legvadabb, legostobább koholmányokat terjesztették a Szovjetunió állítólagos szándékairól. Igy például Stradman, a párizsi észt követ egyik jelentésében azzal dicsekedett, hogy a szovjet kormány nyilatkozatát jól "megmagyarázta" a francia külügyminisztériumnak: a nyilatkozat úgymond a Szovjetuniónak azt a kívánságát jelenti, hogy "Észtország beleegyezése nélkül behatoljon annak területére." Észtország, Lettország, Litvánia uralkodó körei és a hitlerista fökolomposok azonban megértették: a szovjet kormánynak az a kijelentése, miszerint "nem lehet tétlen szemlélöje" annak, hogy egyesek nyíltan vagy burkoltan a balti országok függetlenségére törnek nem puszta szólam. Megértették, hogy a Szovjetunió nem fogja türni a balti köztársaságok elleni fasiszta agressziót. A Szovjetunió békeakarata, a népek biztonságának megvédésére irányuló szilárd eltökéltsége bizonyos fokú tartózkodásra kényszerítette Németországot. Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország legreakciósabb köreinek várakozása ellenére Németország 1939 tavaszán nem mert háborút kezdeni a Szovjetunió ellen. A hitlerista kormány elhalasztotta terveit, és levette napirendjéröl az ukrajnai kérdést, amely körül nagy hühót csaptak akkoriban a háborús provokátorok. A hitleristák Magyarországnak engedték át Kárpát-Ukrajna kezükben maradt körzeteit. Ez annyit jelentett, hogy Németország nem volt hajlandó "beváltani a Münchenben kiállított váltót." Nem sokkal utóbb létrejött a német-olasz "acélpaktum" ez a nyíltan katonai szövetség, amely a korábbi antikomintern szólamokat mellözve nem pusztán és nem is annyira a Szovjetunió, mint inkább a nyugati hatalmak ellen irányult. Londonban, Washingtonban és Párizsban riadalmat keltettek Németország lépései. Chamberlain mint naplójában írta valósággal dührohamot kapott. Most már nyilvánvaló volt, hogy a müncheni politika csödöt mondott, s a brit miniszterelnök hatékonyabb eszközöket próbált találni, hogy a német agressziót keleti irányba fordítsa. A nyugati hatalmak mindeddig Hitler rábeszélésével próbálkoztak, s egymás után tették neki az engedményeket. Most elhatározták, hogy rá fognak ijeszteni. Igy született meg a hírhedt "garanciális politika", valamint Anglia és Franciaország kormányainak az az elhatározása, hogy tárgyalásokat kezdenek a Szovjetunióval. 1939. március 31-én Chamberlain kijelentette a képviselöházban, hogy az angol kormány magára vállalta Lengyelország függetlenségének szavatolását (késöbb ugyanilyen "garanciákat" vállalt Görögországgal és Romániával kapcsolatban). Ezt követöen angol-lengyel megbeszélések folytak Londonban, melyek eredményeként az egyoldalú angol garanciát kétoldalú kölcsönös segítségnyújtási kötelezettséggel cserélték fel, de annak írásban való rögzítését bizonytalan idöre elhalasztották. Az angol kormány csupán a Németország elleni front szervezésének látszatát akarta kelteni és egy újabb Münchenért hajlandó volt bármely pillanatban kiszolgáltatni Lengyelországot Hitlernek. Április 1-én a félhivatalos Times nyíltan hangoztatta: Angliának Lengyelországgal kapcsolatos kötelezettségei "nem kötelezik Nagy-Britanniát arra, hogy Lengyelország jelenlegi határának minden centiméterét megvédelmezze". Wheeller-Bennett angol történész helyesen jegyzi meg, hogy ez az újságcikk "szörnyü hasonlóságot" mutatott a Times 1938. szeptember 7-i cikkével, amely Csehszlovákia feldarabolását indítványozta. A lengyel kormány szintén a maga módján értelmezte az angol "garanciákat"; úgy számított, hogy azokat felhasználhatja a Németországgal való megegyezés elérésére, amelyre mindig is törekedett. Erröl tanúskodnak Beck következö szavai: "E különféle dokumentumok eredményeképpen olyan helyzet alakult ki, mely nekünk a szavatosságok maximumát nyújtotta, legalábbis papíron, s ugyanakkor nem zárta be az ajtót a Németországgal való új tárgyalások elött már amennyiben ez tölük függött, mint ezt nyilvánosan kijelentettük." 1939. május 20-án Halifax kidolgozta a danzigi kérdés "szabályozásának" tervezetét, mely lényegében véve német ellenörzés alá kívánta helyezni ezt a várost; a tervezet szerint Anglia, Franciaország és Németország Lengyelország részvételével közösen dolgoznák ki Danzig új alkotmányát. Anglia diplomáciailag is elökészítette Münchennek ezt az új változatát. Kennard, varsói angol nagykövet arról igyekezett meggyözni Lengyelország vezetö politikusait, hogy "Anglia nehezen lépne háborúba Németországgal Danzig miatt". Az angol és francia politikusok feltétlenül tisztában voltak azzal, hogy a "garanciák" önmagukban véve aligha fognak komoly nyomást gyakorolni Hitlerre. Hiszen a Lengyelországnak nyújtott "garanciákra" is azzal válaszolt Németország, hogy felbontotta az 1934. évi lengyel-német egyezményt, ugyanezt tette az 1935-ben aláírt angol-német flottaegyezménnyel, s Angliától a volt német gyarmatok azonnali visszaadását követelte. Németországra csak abban az esetben lehet hatékony nyomást kifejteni, ha Anglia és Franciaország egyezményt köt a Szovjetunióval ezt jól tudták a nyugati hatalmak. De nekik nem magára az egyezményre volt szükségük, hanem csak a látszatára. Ily módon az angol és a francia kormányoknak az az elhatározása, hogy tárgyalásokba bocsátkoznak a Szovjetunióval, csupán kétszínü játszmájuk egyik manövere, a müncheni politikának új körülmények közti folytatása volt. A tárgyalásoknak a Szovjetunió elszigeteltségét kellett demonstrálniuk, s ezzel akarták Németországot a Szovjetunió megtámadására ösztökélni. Anglia és Franciaország kormányai a Szovjetunióval való szövetségkötéssel fenyegetözve igyekeztek kényszeríteni Németországot, hogy olyan egyezményt kössön velük, amely a világpiacokon nem csorbítja az angol és a francia monopóliumok érdekeit, s biztosítja a Szovjetunió elleni német támadást. Ugyanakkor Anglia és Franciaország olyan kötelezettségeket akartak varrni a Szovjetunió nyakába, melyeknek teljesítése megbízható angol-francia segítségnyújtási garanciák hiányában okvetlenül háborúba sodorta volna Németországgal. Arra az esetre viszont, ha Németország mégis a Nyugat ellen vonulna, Anglia és Franciaország kormányai igyekeztek maguknak biztosítani a Szovjetunió segítségét. Anglia és Franciaország kormányai persze leplezték valódi szándékaikat. Olyan látszatot igyekeztek kelteni, hogy a közvélemény követelésének eleget téve, a kormányok és népek hatalmas erejü szövetségét akarják létrehozni, mely megálljt tud parancsolni a fasiszta agressziónak. Ezek a követelések néha a burzsoá liberális sajtótermékek hasábjain is napvilágot láttak. A News Chronicle például ezt írta: "Oroszország a tengelye a Franciaország, Anglia és a Szovjetunió közötti acélszövetségnek a béke egyetlen reménysége". A Szovjetunió nem úgy, mint Anglia és Franciaország szívügyének tekintette a béke megörzésének ügyét, annál is inkább, mivel hatalmas alkotó tervei megvalósításához békére volt szüksége. Igy tehát öszintén arra törekedett, hogy ezekkel az országokkal megegyezésre jusson. A szovjet kormány tisztában volt az európai gyarmatbirodalom alapítására törekvö német imperializmus egész rabló politikájával, és reálisan értékelte azt a veszélyt, amelyet ez a politika mind a Szovjetunióra, mind a többi európai államra jelentett. A Szovjetunió olyan szerzödés aláírására törekedett Angliával és Franciaországgal, amely nem értéktelen papír csupán, hanem hatékony kölcsönös segítségnyújtási egyezmény, mely biztosítja Középés Kelet-Európa országait minden agresszió ellen, s pontosan meghatározza a haladéktalan segítségnyújtás formáit és méreteit. A Szovjetunió irányvonala és az angol-francia irányvonal gyökeresen különbözött egymástól, Ez hamarosan ki is tünt a tárgyalások folyamán. 1939. március 21-én Nagy-Britannia kormánya azt indítványozta a szovjet kormánynak, hogy a Szovjetunió, Anglia, Franciaország és Lengyelország adjanak ki közös nyilatkozatot. Ebben mondják ki: arra az esetre, ha az európai békét és biztonságot "bármely európai állam politikai függetlenségét veszélyeztetö akciók fenyegetnék, kormányaink kötelezik magukat a közös ellenállás azonnali megtanácskozására". A Szovjetunió már másnap közölte Nagy-Britanniával, hogy hajlandó aláírni a javasolt szövegü nyilatkozatot. Chamberlain kormánya azonban nem akart komolyan elöállni ilyen deklarációval, s javaslata csupán azt a célt szolgálta, hogy a Szovjetuniót tárgyalásokba vonja. Ezért április 1-én közölte a szovjet kormánnyal, hogy "a deklaráció kérdését végleg tárgytalannak" tekinti. Április második felében Anglia és Franciaország egymástól függetlenül javaslatokat tettek a Szovjetuniónak. Ezek a javaslatok lényegesen különbözök voltak. A francia kormány a kötelezettségek kölcsönösségének elvén alapuló közös francia-szovjet nyilatkozatot indítványozott, amely kimondja: a Szovjetunió azonnali segítséget és támogatást nyújt Franciaországnak, ha az utóbbi a Lengyelországnak vagy Romániának adott segítsége következtében hadiállapotba kerül Németországgal és ugyanígy Franciaország is azonnali segítséget és támogatást nyújt a Szovjetuniónak, ha az utóbb hasonló körülmények közé kerül. Az angol kormány azt indítványozta, hogy a Szovjetunió a következö tartalmú nyilatkozatot tegye közzé: ". . . Amennyiben a Szovjetunió bármely európai szomszédját agresszió érné, s az illetö ország ellenállást akar tanúsítani (ti. az agresszióval szemben. Szerk.), úgy számíthat a szovjet kormány segítségére, ha az kívánatos, s a segítség a legmegfelelöbb módon fog megtörténni. Anglia tehát azt javasolta a Szovjetuniónak, hogy egyoldalú kötelezettségeket vállaljon magára, angol részröl pedig semmiféle kötelezettségbe nem akartak belemenni. Amellett a Szovjetunió e kötelezettségek teljesítése esetén okvetlenül hadiállapotba került volna Németországgal. Anglia célja az volt, hogy nem akadályozza meg a Lengyelország ellen tervezett német támadást, hanem olyan körülményeket teremt, melyeknél fogva a német hadigépezet Lengyelország meghódítása után tovább vonul majd keletre a Szovjetunió ellen. Az angol javaslatoknak az a kitétele, hogy a Szovjetunió oly módon köteles segítséget nyújtani, melyeket az érdekelt felek a legmegfelelöbbnek tartanak, félreérthetetlenül a lengyel kormány kijelentésére utalt. A lengyel kormány ugyanis határozottan tiltakozott a szovjet segítség ellen, ha Lengyelországot német támadás érné. Bár a szovjet kormány az angoljavaslatot egyáltalán nem tartotta kielégítönek, mégis megkísérelte az álláspontok összeegyeztetését. Április 17-én azt válaszolta, hogy "elvben elfogadhatónak tartja Franciaország javaslatait", s megkísérli az angol meg a francia indítványok összekapcsolását. A szovjet kormány a maga részéröl a következöket javasolta: "1. Anglia, Franciaország és a Szovjetunió 5-10 évre szóló egyezményt kötnek, s ebben kötelezik magukat, hogy haladéktalanul megadnak egymásnak minden néven nevezendö segítséget, a katonai segítséget is beleértve, ha a szerzödö felek bármelyikét agresszió érné Európában. 2. Anglia, Franciaország és a Szovjetunió kötelezik magukat, hogy mindennemü segítséget, katonai segítséget is, megadnak a Balti-tenger, a Fekete-tenger és a Szovjetunió határai között levö keleteurópai államoknak, ha azokat agresszió érné." A szovjet javaslatnak a kötelezettségek teljes mérvü kölcsönössége volt a megkülönböztetö vonása. De éppen ez nem tetszett Anglia kormányának, mely nem a német fasiszta agresszió visszaverését akarta, hanem azon járt az esze, hogyan lehetne ezt az agressziót az angol monopoltöke érdekében felhasználni. Ezért a szovjet javaslatot nem fogadta el. Anglia és Franciaország ezután újabb javaslatokkal álltak elö, melyekben még kirívóbb módon jutott kifejezésre az a törekvésük, hogy a Szovjetuniót egyoldalú kötelezettségek vállalására vegyék rá. Az 1939. április 25-i francia javaslatban két pont szerepelt, melyeket úgy fogalmaztak meg, hogy azok a kötelezettségek kölcsönösségének benyomását keltették. Az elsö pont arra kötelezte a Szovjetuniót, hogy haladéktalanul nyújtson segítséget s támogatást Angliának és Franciaországnak, ha háborúba keverednének Németországgal. A második pont értelmében Anglia és Franciaország köteles segítséget nyújtani a Szovjetuniónak, ha az utóbbi Angliával és Franciaországgal szembeni kötelezettségeinek teljesítése folytán háborúba sodródna Németországgal. A francia tervezet azonban egyetlen szóval sem tette kötelezövé Anglia és Franciaország számára a Szovjetunió megsegítését abban az esetben, ha a Szovjetunió német támadás áldozata lenne, vagy a kelet-európai államoknak nyújtott segítség miatt kerülne hadiállapotba Németországgal. A május 8-i angol javaslat még leplezetlenebb volt. Nagy-Britannia kormánya a következöt indítványozta: a Szovjetunió tegyen közzé olyan értelmü nyilatkozatot, hogy haladéktalanul segítséget nyújt Angliának és Franciaországnak, ha ezek az államok háborús konfliktusba sodródnának. Az új angol-francia javaslatok nyilvánvalóan elárulták, hogy sem Anglia, sem Franciaország kormánya nem akart tényleges és hatékony egyezményt kötni a Szovjetunióval az európai béke biztosítására. Az angol kormány április 29-én diplomáciai jegyzékben közölte a francia kormánnyal, hogy semmiképp sem kíván ilyen egyezményt kötni a Szovjetunióval. A jegyzék az angol kormánynak azt a véleményét is kifejezésre juttatta, hogy a szovjet javaslatok ellen a lengyel kormány tiltakozását lehet majd felhasználni. Az angol kormány a Franciaországhoz intézett egyik memorandumában (1939. május 22.) a következöket írta: "Kívánatos olyan egyezmény megkötése, melynek értelmében a Szovjetunió segítséget nyújt nekünk, ha keletröl megtámadnak bennünket; nemcsak azért, hogy Németországot kétarcvonalas háború viselésre kényszeríthessük, hanem talán azért is, mert . . . háború esetén fontos abba bevonni a Szovjetuniót." Mindenáron bele kell vonni a Szovjetuniót a Németországgal való háborúba! ebben a jelszóban lehet összefoglalni Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok kormánypolitikájának egész lényegét. A Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága és a szovjet kormány akkor még nem rendelkezett a ma már napfényre került ténybeli bizonyítékokkal, de világosan felismerte az angol és a francia kormány által üzött kétszínü játék provokációs jellegét. A szovjet kormány 1939. május 14-én válaszolt Anglia és Franciaország javaslataira. Válaszában utalt arra, hogy "az angol javaslatok a Szovjetunió tekintetében nem tartalmazzák a kölcsönösség elvét, és a Szovjetuniót egyenlötlen helyzetbe hozzák." A szovjet kormány az alábbi következtetést vonta le: "Egyrészt az a tény, hogy Anglia és Franciaország nem nyújt garanciákat a Szovjetuniónak közvetlen agresszió esetére, másrészt a Szovjetunió északnyugati határainak fedezetlensége kihívó körülmény az agressziónak a Szovjetunió felé való irányítására." A szovjet kormány a továbbiakban kifejtette, milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy a békeszeretö államok valóban gátat emelhessenek az agresszió európai terjeszkedése elé. E feltételek állapította meg a következök: "1. Hatékony angol-francia-szovjet kölcsönös segélynyújtási egyezmény az agresszió ellen; 2. E három nagyhatalom kezessége az agresszió ellen a középés kelet-európai államoknak, Lettországot, Észtországot és Finnországot is beleértve; 3. Konkrét angol-francia-szovjet egyezmény az egymásnak és a garanciát kapott államoknak nyújtandó segítség formáiról és méreteiröl, mert anélkül a kölcsönös segélynyújtási egyezmények a levegöben lógnak, amint azt Csehszlovákia esete is bizonyította." A következö ez alkalommal közös angol-francia javaslatokat 1939. május 27-én nyújtották át a szovjet kormánynak. Ezekben végre szerepelt a Szovjetuniónak nyújtandó angol és francia segítség, igaz, csupán arra az esetre, ha Németország közvetlenül támadná meg a Szovjetuniót. Az elözö angol tervezetek többi fogyatékosságát azonban e javaslatok sem küszöbölték ki. Igy például nem esett szó arról, hogy közösen kellene visszaverni a hitleristákat, ha a Baltikumban tehát Leningrád közvetlen szomszédságában próbálnák megvetni a lábukat. A szovjet kormány nem érte be azoknak az elveknek a meghatározásával, melyek az európai német fasiszta agresszió ellen irányuló szovjet-angol-francia egyezmény hatékonyságát biztosíthatják, hanem 1939. július 2-án konkrét egyezménytervezetet is terjesztett partnerei elé. A tervezet az alábbi kölcsönös kötelezettségeket szögezte le: "Franciaország, Anglia és a Szovjetunió kötelezik magukat, hogy egymásnak azonnali, mindenoldalú, hatékony segítséget nyújtanak, ha ezen államok bármelyike hadicselekményekbe bonyolódik valamely európai hatalommal, akár azért, mert 1. az illetö hatalom agressziót követ el a három állam bármelyike ellen; akár azért, mert 2. az illetö hatalom agressziót követ el Belgium, Görögország, Törökország, Románia, Lengyelország, Lettország, Észtország, Finnország ellen, mely államokat Anglia, Franciaország és a Szovjetunió a fennálló egyezmény értelmében kötelesek megvédeni az agresszió ellen; akár azért, mert 3. a három szerzödö fél valamelyike segítséget nyújt egy olyan európai államnak, mely kérte ezt a segítséget, hogy semlegességét megvédhesse." A szovjetjavaslat tehát egész Európa Kelet-, Délkeletés Nyugat-Európa békéjének és biztonságának megóvására irányult, s a benne foglalt kölcsönös kötelezettségek ellen nemigen lehetett kifogást emelni. Anglia kormánya azonban még ezt a szovjet javaslatot is elutasította, kijelentvén: "Nem érthet egyet azzal, hogy garanciát eröltessenek olyan hatalmakra, melyek nem akarják azt elfogadni." Butler, az angol külügyminiszter parlamenti helyettese megkísérelte megtéveszteni az angol közvéleményt a felmerült nézeteltérések valódi tartalmát illetöen, s 1939. július 31-én elmondott képviselöházi beszédében kijelentette: a legföbb nézeteltérés "abban a kérdésben van, hogy megsértsük-e a balti államok függetlenségét, vagy sem." A TASZSZ hírügynökség augusztus 2-án jelentette, hogy Butler kiforgatta eredeti értelméböl a szovjet kormány álláspontját. "Valójában nem akörül vannak nézeteltérések, hogy meg kell-e sérteni a balti államok függetlenségét vagy sem, hiszen mindkét fél e függetlenség szavatolása mellett foglal állást, hanem arról van szó, hogy a közvetett agresszió® megfogalmazásában ne maradjon semmilyen rés a balti országok függetlenségére törö agresszor számára. A huzavona egyik oka az, hogy az angol megfogalmazás rést hagy az agresszornak." Az Anglia és Franciaország kormányaival állandó kapcsolatban álló lengyel kormány a leghatározottabban tiltakozott az ellen, hogy egy angol-francia-szovjet szerzödés keretében a Szovjetunió segítséget nyújtson Lengyelországnak. Beck 1939. május 14-én távirati úton magyarázta meg politikáját Raczyríski londoni lengyel nagykövetnek: "Az angol-francia-szovjet tárgyalásokkal kapcsolatos álláspontunk nem lehet sem negatív, sem pozitív, minthogy e tárgyalásokon mi nem veszünk részt . . . Továbbra is ragaszkodunk ahhoz a nézetünkhöz, hogy egy lengyel-szovjet kölcsönös segítségnyújtási szerzödés siettetné a konfliktust." Következö táviratában (június 9-én) Beck úgy nyilatkozott, hogy a Szovjetunióval való szerzödés megzavarná "Kelet-Európa stabilitását és biztonságát". E "biztonságot" nyilvánvalóan oly módon értelmezte, hogy Németországnak szabad kezet kell engedni a Szovjetunió ellen. Beck megbízásából Lipski továbbra is eljárt Ribbentrophoz, s biztosította öt a lengyel kormánynak Németországgal szembeni jó viszonyáról és arról, hogy kész nagy engedményeket tenni Németországnak, de fél a lengyel nép felháborodásától. Ribbentrop azonban egyre hidegebben fogadta Lipski látogatásait; fenyegetö hangnemben követelte a németjavaslatok elfogadását, s figyelmeztette a lengyel kormányt, hogy ellenkezö esetben a felmerült problémáknak tárgyalás útján való rendezése lehetetlenné válik. Anglia és Franciaország kormánymegbízottai a Szovjetunióval folytatott tárgyalások során a lengyel kormány tiltakozásával manövereztek. Azonkívül makacsul ellenezték, hogy a német agreszszióval kapcsolatos kötelezettségek a balti államokra Finnországra, Észtországra és Lettországra is kiterjedjenek. A balti államok függetlensége a Szovjetuniónak igen fontos volt, hiszen földrajzi fekvésénél fogva a Baltikum mintegy folyosóul szolgálhat Leningrádhoz. Anglia és Franciaország kormányai azzal, hogy nem akarták garantálni a balti államok függetlenségét, nyitva hagyták ezt a folyosót a német agresszió számára. Az Egyesült Államok reakciós körei minden tölük telhetöt elkövettek, hogy az angol-franciaszovjet tárgyalások megszakadjanak. Ebböl a célból felhasználták a Londontól és Párizstól rendszeresen kapott részletes információkat. Az elsö ilyen tájékoztatást Halifax küldte a washingtoni angol nagykövet útján 1939. március 28-án, amikor a tárgyalások éppen hogy elkezdödtek. Ez azt tartalmazta, hogy Anglia, bár tárgyalásokat kezd a Szovjetunióval, nem szándékozik ténylegesen együttmüködni vele. Az amerikai fövárosban ezt helyesléssel fogadták. Az USA külügyminisztériuma további jelentéseket kapott londoni és párizsi nagyköveteitöl Kennedytöl és Bullittöl -, s megbízta öket, hogy az angol és francia kormányt minden módon ösztönözzék a Szovjetunióval folyó tárgyalások megszakítására. A kapott utasításoknak megfelelöen Bullitt például 1939. június 6-án azt tanácsolta Phipps párizsi angol nagykövetnek, hogy "nem kell sietni a legújabb szovjetjavaslatok megválaszolásával", s határozottan ellenezte a balti országok biztonságának angol-francia garantálását. Az amerikai diplomácia nem egyedül azért ellenezte az angol-francia-szovjet kölcsönös segítségnyújtási szerzödés tervét, mert a Szovjetuniót konfliktusba akarta sodorni Németországgal. Az Egyesült Államok kormánya attól tartott, hogy egy ilyen szerzödés megszilárdítaná Anglia és Franciaország nemzetközi pozícióit, s ez megnehezítené az USA világuralomért folytatott harcát. A szovjet kormány ugyanakkor öszintén kereste az Angliával és Franciaországgal való megegyezés módjait. Minthogy a szokásos diplomáciai síkon folyó tárgyalások nem hozták meg a kívánt eredményt, a Szovjetunió kormánya 1939. július 23-án azt javasolta, hogy a három állam katonai küldöttségei üljenek össze Moszkvában. Anglia és Franciaország elfogadták az indítványt. Küldöttségeik azonban tizenegy napig készülödtek az elutazásra, majd hat napig utaztak egy lassú járású teherés utasszállító hajón, úgyhogy csak augusztus 11-én érkeztek meg Moszkvába. Mind az angol, mind a francia katonai küldöttség részint már régen nyugalmazott, részint másodrangú beosztású tábornokokból és tengernagyokból állott. Az angol katonai missziót Reginald Plunkett-Ernle-Erle-Drax tengernagy, a plymouthi brit haditengerészeti támaszpont parancsnoka vezette, aki a nyilvánosság elött is nemegyszer követelt már háborút a Szovjetunió ellen. Igy aztán el lehetett mondani róla, hogy Chamberlain politikai hasonmása. Az angol kormány annyira komolytalanul fogta fel a Szovjetunióval folyó tárgyalásokat, hogy még a megfelelö felhatalmazásokkal sem ruházta fel Draxet. Csak a szovjet fél többszöri követelésére jelentette ki Drax: a tárgyalások vége felé kapott ugyan valami megbízásfélét, de az sem hatalmazta öt fel semmiféle egyezmény aláírására. Az angol küldöttnek csupán arra volt joga, hogy tárgyalásokat folytasson a Szovjetunióval. A francia delegáció vezetöje, Doumenc tábornok is csak ilyen megbízólevéllel rendelkezett. A Szovjetuniót tekintélyes küldöttség képviselte. Vezetöje Vorosilov marsall, honvédelmi népbiztos volt, aki felhatalmazást kapott arra, hogy tárgyaljon az angol és a francia katonai missziókkal, s alá is írhassa az Anglia, Franciaország és a Szovjetunió között az európai agresszió elleni védekezés megszervezésére létrejött katonai konvenciót. A szovjet kormány álláspontja kétségkívül a tárgyalások teljes sikerét eredményezte volna, ha Anglia és Franciaország kormányai már eleve el nem határozzák a tárgyalások megszakítását. Valódi céljaik meglátszottak a katonai küldöttségeiknek adott utasításokban. A francia hadsereg vezérkara a következö módon határozta meg Doumenc tábornok missziójának programját: olyan kötelezettségeket kell kicsikarni a Szovjetuniótól, amelyeknek teljesítése konfliktusba sodorja Németországgal, Anglia és Franciaország pedig kívül maradhatna. A Szovjetunióval kapcsolatban a direktíva így hangzott: "Nem érdekünk, hogy a Szovjetunió a viszályon kívül maradjon, s így érintetlenül megörizze eröit." Az angol kormány figyelmeztette saját delegációját: csak a kérdések megvitatásához van joga, de semminemü katonai konvenció aláírására nincs felhatalmazva. S tette ezt akkor, amikor napról napra várni lehetett, hogy Németország megtámadja Lengyelországot! Különösen akkor vált nyilvánvalóvá, hogy Anglia és Franciaország kormányai nem akarnak szerzödést kötni a Szovjetunióval, amikor a katonai küldöttségek tanácskozásán a konkrét kérdések kerültek szóba. Amikor azt a kérdést kezdték megvitatni, hogy a szerzödö felek mekkora fegyveres erövel kötelesek agresszió esetén egymást segíteni, Saposnyikov, a szovjet küldöttség tagja kijelentette: a Szovjetunió 120 gyalogos hadosztályt, 16 lovas hadosztályt, 5 ezer közepes és nehéz löveget, 9-10 ezer harckocsit, 5-5,5 ezer bombázó és vadászrepülögépet hajlandó az agresszor ellen kiállítani. Haywood tábornok, az angol küldöttség tagja Nagy-Britannia részéröl 5 gyalogos és 1 gépesített hadosztályt ajánlott fel. Már ez is mutatta, mennyire komolytalanul fogták fel Anglia képviselöi a Szovjetunióval való tárgyalásokat. Dirksen londoni német nagykövet a következöket jelentette Berlinbe: a brit fövárosban nyíltan elismerik: "a katonai bizottság inkább a szovjet hadsereg háborús felkészültségének mértékét akarja megállapítani, semmint hadmüveleti megállapodásokat kötni a szovjettel." A nagykövet értesülései igen jók voltak! A szovjet parancsnokság nevében Saposnyikov ismertette a megkötendö katonai egyezmény tervezetét, mely az angol-francia-szovjet fegyveres erök együttmüködésének három lehetséges változatát foglalta magában arra az esetre, ha Európában agresszió történnék. Az elsö változatra akkor kerül sor, "ha az agresszorok tömbje Anglia és Franciaország ellen támad. Ebben az esetben a Szovjetunió kiállítja a 70 százalékát azoknak a fegyveres eröknek, melyeket Anglia és Franciaország maga közvetlenül vet be a fö agresszor, azaz Németország ellen." Ha például Anglia és Franciaország 90 hadosztályt állit ki, akkor a Szovjetunió 63 gyalogos és 6 lovas hadosztályt küld megfelelö mennyiségü tüzérséggel, harckocsival és repülögéppel összesen mintegy 2 millió embert. "Ebben a változatban hangsúlyozta Saposnyikov benne foglaltatik az is, hogy Lengyelország az Angliával és Franciaországgal kötött szerzödése értelmében köteles minden erejével részt venni a háborúban. Lengyelország 40-45 gyalogos hadosztályt köteles összevonni nyugati határain a Kelet-Poroszországra mérendö föcsapásra. Anglia és Franciaország kormányai vegyék rá Lengyelországot, hogy bocsássa át a Szovjetunió Fegyveres Eröit, mind a szárazföldi, mind a légieröt a vilnai (wilnoi) folyosón és lehetöség szerint Litvánián keresztül Kelet-Poroszország határai felé, s amennyiben a körülmények úgy kívánnák, Galícián keresztül is." A második változatra folytatta Saposnyikov a szovjet tervezet ismertetését akkor kerül sor, ha az agresszió Lengyelország és Románia ellen irányul. Ebben az esetben Lengyelország és Románia az arcvonalra küldik minden fegyveres erejüket, a Szovjetunió pedig ugyanakkora fegyveres eröt ad, amennyit maga Anglia és Franciaország közvetlenül bevet Németország ellen. Ha például Anglia és Franciaország 90 hadosztályt állít ki, akkor a Szovjetunió 90 gyalogos és 12 lovas hadosztályt küld megfelelö mennyiségü tüzérséggel, harckocsival és repülögéppel. E változat kötelezö feltétele, hogy Anglia és Franciaország azonnal üzenjenek hadat az agresszornak. "A Szovjetunió csak akkor vehet részt a háborúban, ha Franciaország és Anglia szerzödést kötnek Lengyelországgal és lehetöleg Litvániával, valamint Romániával is arra vonatkozóan, hogy csapataink a hadmüveletek során átvonulhassanak a vilnai folyosón, valamint Galícián és Románián." A harmadik változat arra az esetre szólt, ha a fö agresszor Finnország, Észtország és Lettország területének felhasználásával a Szovjetunió ellen támadna. Ebben az esetben Franciaország és Anglia nemcsak hadat üzenni kötelesek az agresszornak vagy az agresszorok tömbjének, hanem "haladéktalanul aktív hadmüveleteket is kell kezdeniük a fö agresszor ellen", s a Szovjetunió által kiállított erök 70 százalékának megfelelö fegyveres eröket kell az arcvonalra irányítaniuk (a Szovjetunió 136 hadosztályt állít ki). "Lengyelország az Angliával és Franciaországgal kötött szerzödései értelmében köteles hadba lépni Németország ellen, s az angol és francia kormányoknak a lengyel kormánynyal való megállapodás szerint köteles átengedni csapatainkat a vilnai folyosón és Galícián . . . Amennyiben Románia belesodródnék a háborúba, köteles abban minden haderejével részt venni, Anglia és Franciaország kormányainak pedig rá kell venniük a román kormányt arra, hogy eröinket engedje keresztül Románia területén." A szovjet katonai parancsnokságjavaslatai igen világosak, pontosak és a célnak megfelelöek voltak, s a közös szovjet-angol-francia hadmüveleteket a kölcsönös kötelezettség alapelvéböl kiindulva határozták meg. Drax tengernagy az angol és a francia küldöttségek nevében megköszönte, hogy a szovjet fél kidolgozta az agresszió visszaverését szolgáló kollektív rendszabályok tervét. De ennél több nem történt. A szovjetjavaslatokat nem fogadták el, s angol-francia részröl semmilyen ellenjavaslatot sem terjesztettek elö. Az angolok szerint a lengyel kormány ellenállása miatt hiúsultak meg az agresszió elleni közös fellépésre irányuló tárgyalások. Csakhogy Anglia kormánya nem is akarta kieszközölni Lengyelország beleegyezését. Doumenc tábornok más álláspontot foglalt el; két ízben is azt sürgönyözte a francia hadügyminisztériumnak, hogy a francia delegáció egyik tagját, Valin tábornokot Varsóba kívánja küldeni a lengyel kormány beleegyezésének megszerzése végett. A francia hadügyminisztérium azonban távirati úton azt az utasítást küldte Moszkvába Palace tábornok katonai attasénak, hogy igyekezzék halogatni Valin varsói utazását. Anglia és Franciaország kormányai követelték, hogy a Szovjetunió üzenjen hadat Németországnak, ha az megtámadja Lengyelországot, de addig ne tegyen semmit, míg a német csapatok meg nem közelítik a szovjet határokat. A nyugati hatalmaknak ez az állásfoglalása is világosan mutatta, milyen törekvés vezérli öket: nem Lengyelországon akartak segíteni, hanem ki akarták szolgáltatni a Szovjetuniót a német hadigépezet csapásainak. A burzsoá történészek közül sokan még olyanok is, akik minden alkalmat megragadnak a Szovjetunió befeketítésére kénytelenek elismerni, hogy a katonai küldöttségek tárgyalásának idején Anglia és Franciaország ostoba és kihívó álláspontra helyezkedett. Igy például Michael Freund nyugatnémet professzor könyvében a következö sorok olvashatók: "A nyugati hatalmak a kör négyszögesítését akarták feltalálni: a Szovjetunió úgy viseljen háborút Németországgal, hogy közben a sztratoszférában lebegjen, ne mozgassa hadseregét Németország ellen Lengyelország területén keresztül, vagyis az egyetlen lehetséges módon! Ezért szakadtak félbe a nyugati hatalmak és a Szovjetunió közt folyó tárgyalások, s ennek szükségszerüen így kellett történnie . . ." A népellenes lengyel kormány ebben a kérdésben Anglia és Franciaország kormányaival lépett egységfrontba, visszautasítván a Szovjetunió mindenjavaslatát, mely arra irányult, hogy Lengyel országot megvédje a német fasiszta támadástól. v. P. Potyemkin, szovjet külügyi népbiztos-helyet tes még 1939 májusában átadta Varsóban a szovjet kormánynak azt a javaslatát, mely szerint a Szovjetunió kész segítséget nyújtani Lengyelországnak, ha azt nyugat felöl támadás érné. A lengyel kormány azonban sietve elhárította a szovjet javaslatot. Annyira távol állt a néptöl és az ország lét fontosságú nemzeti érdekeitöl, hogy szívesebben vállalta a német megszállást, mint a Szovjetunió barátságát. Rydz-Smigly marsall, a lengyel fegyveres erök föfelügyelöje cinikus nyíltsággal így nyilatkozott erröl a francia követnek: "A németekkel a szabadságunk elvesztését kockáztatjuk, az oroszok kal a lelkünket veszítjük el." A lengyel nép számára végzetes politika hívei fölöslegesen aggódtak a lelkükért, mert azt már régen eladták. A lengyel kormány elvakult szovjetgyülöletében határozottan elvetette az utolsó lehetöségét is annak, hogy az ország megmeneküljön a német fasiszta támadástól. Most már nem lehetett az agreszsziót megállítani. Lengyelországot az angol-francia-amerikai münchenisták és saját tulajdon vezetöi a nemzeti katasztrófa szakadékába taszították. Észtország, Lettország és Litvánia kormányainak politikája nem sokban különbözött a lengyel hazaárulók politikájától. Amikor Roosevelt amerikai elnök 1939 áprilisában olyan értelmü nyilatkozatokat követelt Hitlertöl és Mussolinitöl, hogy nincsenek agresszív szándékaik az európai országokkal kapcsolatban, Németország a következö választ adta: hajlandó megnemtámadási kötelezettséget nyújtani azoknak az országoknak, amelyek csatlakoznak a politikájához. Ily módon a fasiszta diplomaták a "barátsági" szerzödések hazug lobogója alatt törekedtek rabló politikájuk további megvalósítására. A német diplomáciának ez a lépése oly szembeötlöen provokatívjellegü volt, hogy azok az államok, melyeknek az ajánlat szólt, visszautasították. Csak Észtország és Lettország képezett kivételt. A lett minisztertanács már 1939. május 8-án elfogadta a német javaslatot. A balti köztársaságok kormányainak magatartását nem csekély mértékben befolyásolta az angol kormány állásfoglalása. Anglia kormánya, mely minél szélesebbre igyekezett tárni a kaput a Szovjetunió elleni német agresszió számára, segített a német fasiszta diplomáciának. Selter észt külügyminiszter az országgyülés külpolitikai és honvédelmi bizottságának 1939. május 25-i ülésén kijelentette, hogy "Anglia elvben egyetért a német-észt egyezmény megkötésével." De nemcsak beleegyezésröl volt itt szó. A Times and Tide címü jól értesült angol folyóirat közölte olvasóival: Észtország diktátorára, Pütsra "erös nyomást gyakoroltak, hogy ne utasítsa el a német javaslatokat. Ez a nyomás valószínüleg azoktól a köröktöl indult ki s ezt ne tartsa senki különösnek -, amelyek kapcsolatban állnak a brit külügyminisztériumi hatósággal." Az észt-német és a lett-német "barátsági" szerzödéseket 1939 júniusában írták alá, vagyis az angol-francia-szovjet tárgyalások kellös közepén, s ez még tovább bonyolította a helyzetet. Még mielött a szerzödések aláírására sor került volna, Németország képviselöi jelentösen fokozták harcias tevékenységüket a balti országokban. A sok katonai szakértön kívül Halder, a német szárazföldi erök vezérkari fönöke, valamint Canaris tengernagy, a hitlerista katonai kémszervezet fönöke is ellátogatott ezekbe az államokba. Az észt kormánnyal folytatott titkos tárgyalásokon megbeszélték, hogyan szállják meg a Baltikumot a német fasiszta csapatok. Cicconardi, az észtországi olasz követ ezt jelentette is kormányának. Az észt kormány írta Cicconardi a Németországhoz való még szorosabb közeledés érdekében kész a kabinetben helyet adni az országban élö "német kisebbség" képviselöinek. E tények ismeretében senki sem fog csodálkozni azon, hogy Észtország és Lettország uralkodó körei hevesen elutasították a szovjet javaslatot, mely szerint a Szovjetunió Angliával és Franciaországgal közösen hajlandó lenne garantálni a balti országok függetlenségét. Az észt kormány közölte Angliával és Franciaországgal, hogy "az orosz indítványt Észtország semlegessége ellen irányuló barátságtalan aktusnak tekinti." Rei, Észtország moszkvai követe kormánya megbízásából 1939. június 19-én kijelentette Seedsnek, Anglia szovjetunióbeli nagykövetének: az Észtországnak nyújtott agresszióellenes segítség "arra kényszerítene bennünket, hogy az utolsó katonáig harcoljunk Németország oldalán." A balti államok urai így értelmezték a "semlegességüket". Észtország és Lettország reakciós köreinek állásfoglalása ismét támogatásra talált az angol kormánynál. Rei kijelentésére Seeds azt a választ adta, hogy London jól megérti, söt teljesen indokoltnak tartja ezt az álláspontot. Közölte továbbá: neki, mármint Seedsnek "a Foreign Office (Nagy-Britannia külügyminisztériuma Szerk.) olyan utasítást adott, hogy vegye figyelembe a balti államok helyzetét." Miközben tehát a balti államok urai, magukat semlegességi nyilatkozatokkal álcázva, országaik német megszállását készítették elö, azalatt a brit diplomácia "teljes megértését" nyilvánította álláspontjuk iránt, s állásfoglalásukat arra használta fel, hogy szabotálja a Szovjetunióval való tárgyalásokat, értésére adván a hitlerista Németországnak: a "balti folyosó" nyitva áll elötte, támadja hát meg a Szovjetuniót. A katonai küldöttségek tárgyalásai augusztus 17-töl 21-ig szüneteltek, hogy Anglia és Franciaország delegátusai végleg tisztázhassák kormányaik álláspontját a szovjet csapatok lengyelországi átvonulásának kérdésében. Az augusztus 21-i ülésen Drax bejelentette, hogy az elmúlt négy nap alatt semmi közlést nem kapott Londonból, így hát "még 3-4 napig fel kellene függeszteni a tanácskozást." A szovjet küldöttség a következöket javasolta: szüneteltessék a tárgyalásokat addig, amíg az angol és a francia delegációk konkrét választ nem kapnak kormányaiktól arra vonatkozólag, miként képzelik el ama kötelezettségek teljesítését, melyek a katonai egyezmény értelmében a Szovjetunióra hárulnának. A szovjet küldöttség nyilatkozata utalt arra, hogy "a katonai megbeszélések halogatásáért és félbeszakadásáért a felelösség természetesen a francia és az angol feleket terheli." Erre sem érkezett válasz. Az angol és a francia kormány hibájából a Szovjetunióval való tárgyalások megszakadtak. Vorosilov a Palace tábornokkal folytatott megbeszélése során (1939. szeptember 23-án) a következöket mondotta: "Nem várhattunk addig, amíg a németek szétverik a lengyel hadsereget és ránk támadnak, csapást csapás után mérve önök pedig ott állnak a saját határukon, és lekötnek mondjuk 10 német hadosztályt . . . Nekünk felvonulási területre lett volna szükségünk az ellenféllel való érintkezés felvételéhez, másképpen nem segíthettünk volna önöknek." Palace tábornok megjegyezte: az angol-francia-szovjet tárgyalások idején a francia katonai parancsnokság már tudott arról, hogy a német fasiszták európai agressziója küszöbön áll. "Ha szerzödést kötöttünk volna önökkel tette hozzá -, akkor Hitler semmit sem tett volna." Anglia és Franciaország kormányai nem fogadták el a segítséget, melyet a Szovjetunió becsületesen felajánlott, s továbbra is az a törekvés vezérelte öket, hogy a hitlerista Németország eröivel szétzúzzák a szocializmus országát. Az angol kormány elszabotálta a Szovjetunióval kezdett tárgyalásokat, de annál nagyobb jelentöséget tulajdonított a Németországgal folytatott titkos megbeszéléseknek, melyek akkoriban folytak Londonban Wohlthat hitlerista különleges megbízott, tekintélyes gazdasági szakértö, Hudson angol kereskedelemügyi miniszter és Wilson, Chamberlain bizalmi embere között. A megbeszéléseken arról volt szó, hogyan osztozzon meg Anglia és Németország békésen az "élettereken", vagyis hogyan osszák fel a világot egymás között. Terveket kovácsoltak új világpiacok szerzésére és a meglevök kiaknázására, beleértve Oroszország és Kína "piacait" is; tárgyaltak egy nyélbe ütendö angol-német kölcsönös megnemtámadási szerzödésröl, amelyben Anglia megtagadná Lengyelországgal szemben vállalt kötelezettségeit; arról is beszéltek, hogy Anglia gazdasági és pénzügyi segítséget nyújt majd Németországnak, s többek között nagy összegü kölcsönt is folyósít neki. A megbeszélések szovjetellenes jellegéhez nem fér kétség. Dirksen londoni német nagykövet azt írja emlékirataiban, hogy Hudson kijelentette Wohlthatnak: Anglia és Németország elött a világ három részében nyílik lehetöség kiterjedt tevékenységre a brit birodalomban, Kínában és Oroszországban. Amellett Hudson hangsúlyozta, hogy Oroszországban különösen fontos "Németország mindent átfogó, kiegészítö gazdasági tevékenysége." Az alku során tehát angol részröl a felosztásra szánt területek között Kínát és a Szovjetuniót nevezték meg; ugyanakkor, amikor Anglia éppen a Szovjetunióval folytatott tárgyalásokat a fasiszta agresszió elleni közös harc kérdésében. A hitleristákkal való lepaktálás politikáját aktívan támogatták a munkáspárt vezetöi. Charles Roden Buxton munkáspárti politikus 1939 július végén meglátogatta a német nagykövetséget, s ott annak a nézetének adott kifejezést, hogy a befolyási szférákat fel kell osztani Anglia és Németország között. Ha Németország mondotta kötelezi magát, hogy nem avatkozik bele a brit birodalom ügyeibe, akkor Anglia tiszteletben fogja tartani a német érdekeket Keletés Délkelet-Európában, visszavonja bizonyos államoknak ígért garanciáit, Franciaországot ráveszi a Szovjetunióval kötött kölcsönös segítségi szerzödés felbontására, s beszünteti a Szovjetunióval kezdett tárgyalásait. Buxton nem érte be azzal, hogy mindezt elmondta a londoni német nagykövetségen; hivatalos látogatást tett Berlinben is, mint a munkáspárt külpolitikai szakértöje, felkereste Ribbentrop hivatalának egyik tisztviselöjét, dr. Hetzlert, s átnyújtotta neki írásba foglaltjavaslatait. Ezekben minden kertelés nélkül kijelentette, hogy bizonyos feltételek között Anglia hajlandó lesz "elismerni Kelet-Európát Németország természetes életterének", s kiszolgáltatja Lengyelországot a hitleristáknak. Az agresszor "megbékítésének" politikája, a müncheni politika logikus folytatásaként 1939 augusztusára kialakult egy szovjetellenes front létesítésének közvetlen veszélye. Már meg is kezdödtek az angol-német katonai tárgyalások. Az angol légierö képviselöje, de Roppe báró augusztus 16-án Berlinben találkozott Ribbentroppal. A megbeszélés során kijelentette: "abszurdum volna, ha Németország és Anglia halálos harcba keverednék Lengyelország miatt. Ez csak a légierök kölcsönös megsemmisítését eredményezné . . . míg Oroszország a maga érintetlen eröivel az egyetlen olyan ország maradna, mely kedvezö helyzetben van." Minthogy azonban egyre jobban élezödtek az imperialista ellentétek egyrészt Németország, másrészt Anglia és Franciaország között, a már elökészített egyezmények megszövegezése akadályokba ütközött. Minél több engedményt tettek a fasiszta Németországnak Anglia és Franciaország kormányai, annál nagyobb lett a német imperialisták étvágya. Németországnak nem tetszett, hogy Anglia és Franciaország uralkodó körei saját birtokaik és befolyási övezeteik megtartására törekednek. A német imperializmus világuralomra áhítozott, versenytársait teljesen félre akarta állítani, s ezért részleges engedményekkel nem elégedett meg többé. Azonkívül a fasiszta vezetök féltek a Szovjetunió elleni háborútól. Ilyen körülmények között a hitleristák egyre többet foglalkoztak azzal a gondolattal, hogy elöbb Franciaországot és Angliát fogják szétzúzni. Franciaország legyözését azért tartották szükségesnek, hogy teljesen biztosítsák a Ruhr-vidéket, a német ipar szívét. "Van egy Achillessarkunk, és ez a Ruhr-vidék mondotta Hitler. A háború sikere a Ruhr-vidék megtartásától függ. Ha Anglia és Franciaország Belgiumon és Hollandián keresztül betör a Ruhr-vidékre, óriási veszélybe kerülünk. Ez a német ellenállóerö megbénulására vezethet." A német imperialisták úgy tervezték, hogy a Lengyelország elleni háború során a szovjet határokig nyomulnak, ott alaposan elökészülnek, s alkalmas pillanatban megrohanják a Szovjetuniót. A német diplomácia úgy látta, hogy egyelöre ajánlatos elhalasztani a Szovjetunió elleni háborút, ezért igyekezett vele szerzödéses viszonyba lépni. Ebbeli kezdeményezéseiben a barátságos érzelmek hangoztatását és a nyílt fenyegetést egyaránt felhasználta. 1939. május 30-án javában folytak az angol-francia-szovjet tárgyalások, amikor Weizsecker német külügyi államtitkár kijelentette Asztahov berlini szovjet ügyvivönek, hogy lehetségessé vált a szovjet-német viszony megjavítása. Utalt arra, hogy Németország lemondott Kárpátaljáról, s ezzel megszünt a háborús ok. "Ha a szovjet kormány folytatta Weizsecker beszélni akar erröl a témáról (a szovjet-német viszony megjavításáról Szerk.), akkor megvan rá a lehetöség. Ha azonban azon az úton halad tovább, hogy Angliával és Franciaországgal karöltve bekerítse®Németországot, és Németország ellen vonuljon, akkor Németország felkészül erre." Weizsecker tehát nem titkolta el, hogy Németország háborúra készül a Szovjetunió ellen, söt még kérkedett vele. A szovjet kormány ezért azt a választ adta, hogy a két állam viszonyának alakulása elsösorban magától Németországtól függ. 1939. augusztus 3-án Ribbentrop közölte Asztahovwal, hogy a Szovjetunió és Németország között nincsenek megoldhatatlan kérdések "a Fekete-tengertöl a Balti-tengerig húzódó egész térségben. Mindezekben a kérdésekben megegyezésre lehet jutni, ha a szovjet kormány is ezen a véleményen van." Ribbentrop nem titkolta el, hogy Németország titkos tárgyalásokat folytat Angliával és Franciaországgal, de kijelentette: "A németek minden ideológiai különbség ellenére is könnyebben tudnának megállapodásra jutni az oroszokkal, mint az angolokkal és franciákkal." A hitlerista külügyminiszter a továbbiakban félreérthetetlen fenyegetéseket kezdett hangoztatni: "Ha mások az önök perspektívái, ha például úgy gondolják, hogy a köztünk levö viszony szabályozásának legjobb módja angolfrancia katonai küldöttségek meghívása Moszkvába, ez természetesen az önök dolga. Ami bennünket illet, mi nem törödünk az úgynevezett nyugat-európai demokráciák táborából nekünk címzett zajos kiáltozásokkal. Elég erösek vagyunk, s gúnyos megvetéssel illetjük a fenyegetözésüket. Szilárdan bízunk a magunk erejében; nincs az a háború, amelyet ne nyernénk meg." Ribbentrop olyan szovjet-német titkos jegyzökönyv aláírását javasolta, mely elhatárolná a két hatalom érdekeit "a Fekete-tengertöl a Balti-tengerig húzódó térség" vonalán. A szovjet kormány nem óhajtott ilyen megegyezést kötni Németországgal, s még mindig bízott abban a lehetöségben, hogy a szovjet, angol és francia katonai küldöttségek tárgyalásai sikerrel végzödnek. Ezért augusztus 7-én közölte Berlinnel, hogy a német javaslatot nem tartja megfelelönek s a titkos jegyzökönyvre vonatkozó indítványt visszautasítja. A német javaslatokat kommentálva Asztahov augusztus 8-i jelentésében beszámolt a szovjet kormánynak a hitleristák alattomos szándékairól. Megírta, hogy a fasiszta vezetöknek eszük ágában sincs "komolyan és sokáig megtartani az esetleg magukra vállalt kötelezettségeket. Szerintem csupán azért tartják elképzelhetönek a legközelebbi idöszakra, hogy a fent mondottak szellemében bizonyos megállapodásba belemenjenek, mert ezen az áron semlegesíteni akarnak bennünket . . . A továbbiakban aztán a dolog természetesen nem ezektöl a kötelezettségektöl függne, hanem az újonnan kialakuló helyzettöl." Augusztus közepén a német vezetök izgatottsága tetöfokára hágott. A moszkvai német nagykövetség egyre-másra kapta a berlini táviratokat, melyekben jelentést kértek a katonai küldöttségek tárgyalási menetéröl és eredményeiröl. Még a tárgyalások elöestéjén történt, hogy Schulenburg kérésére Rosso moszkvai olasz nagykövet puhatolózni próbált Grzibowski lengyel nagykövetnél: vajon Lengyelország elfogadja-e a Szovjetunió fegyveres segítségét? Schulenburg sietve megtáviratozta Berlinbe a lengyel nagykövet válaszát: "Lengyelország álláspontja a paktummal kapcsolatos tárgyalásokon változatlan. Lengyelország semmilyen körülmények között sem enged szovjet csapatokat a területére, még átvonulás céljából sem . . . Lengyelország sohasem bocsátja repülötereit a szovjet légierö rendelkezésére." Weizsecker megbízta Schulenburgot, hogy közölje a szovjet kormánnyal: "Ha Oroszország inkább az Angliával való szövetséget választja, feltétlenül szembe kerül Németországgal, mint 1914-ben is. Ha viszont a velünk való kölcsönös megértés mellett dönt, akkor olyan biztonságot nyer, amilyent csak akar, és megkap minden garanciát ennek biztosítására." Következésképpen Weizsecker elismerte, hogy a Szovjetunió békére és biztonságra törekszik. Hasonló ajánlatokat tettek Asztahovnak is, aki így értékelte a német diplomaták magatartását: "Erösen nyugtalanítják öket az angol-francia katonai küldöttségekkel folyó tárgyalásaink, és nem sajnálják az érveket és a legmesszebb menö ígérgetéseket sem annak érdekében, hogy megakadályozzák az esetleges katonai egyezményt. Ennek kedvéért véleményem szerint most hajlandók olyan nyilatkozatokra és gesztusokra, amilyeneket fél éwvel ezelött még teljesen kizártnak tartottak volna." Augusztus 14-én a német kormány azt tanácsolta Schulenburgnak, hogy élöszóval tárgyaljon a szovjet vezetökkel a szovjet-német viszony problémájáról. A német nagykövet ezt meg is tette, s másnap így nyilatkozott: "Ők (Anglia és Franciaország. Szerk.) jelenleg újból megkísérlik . . ., hogy a Szovjetuniót háborúba sodorják Németországgal. Ez a politika 1914-ben súlyos következményekkel járt Oroszországra nézve. Mindkét ország érdekei azt követelik, hogy Németország és a Szovjetunió között sohase legyen többé súrlódás, mert ebböl csak a nyugati demokráciák húznak hasznot." A hitleristák tehát, miközben már megrajzolták maguknak a Szovjetunió elleni háború perspektíváit, azzal álltak elö, hogy a Szovjetunió kössön megnemtámadási szerzödést Németországgal, és foglalják jegyzökönyvbe mindkét ország érdekeinek elhatárolását. A szovjet kormány ismét elutasította a német indítványokat. Schulenburg elbátortalanodva közölte Berlinnel: "A szovjet kormány igen szigorúan fogja fel a szerzödéskötéseket; teljesíti a magára vállalt kötelezettségeket, és a másik szerzödö féltöl is elvárja ugyanezt." Ugyanakkor, amikor az angol megbízottak megszakították a katonai küldöttségek moszkvai tárgyalásait, a német kormány még egy kísérletet tett arra, hogy megállapodásra jusson a Szovjetunióval. 1939. augusztus 20-án a következö tartalmú táviratot küldte a szovjet kormánynak: Németország és Lengyelország viszonyában "bármely nap kirobbanhat a válság", s abba a Szovjetunió is belesodródik, ha nem hajlandó haladéktalanul megnemtámadási egyezményt kötni Németországgal. A táviratot aláíró Hitler még a következöket füzte hozzá: "Ezért ismételten azt indítványozom önöknek, fogadják külügyminiszteremet augusztus 22-én, kedden, vagy legkésöbb 23-án, szerdán. A birodalmi külügyminisztert ellátjuk minden rendkívüli felhatalmazással a megnemtámadási egyezmény megszövegezésére és aláírására . . ." A Szovjetuniónak módjában állott elutasítani vagy elfogadni a német javaslatokat. Az elsö esetben néhány héten belül elkerülhetetlenül háborúba keveredett volna Németországgal. A helyzet az összetüzés kitörésének minél hosszabb idöre való elodázását követelte, föleg azért, mert Németország támadása könnyen az egész kapitalista világ "kereszteshadjáratává" változhatott a szocialista állam ellen. 1939 augusztusában a Halhin-Gol folyónál vívott harcok, melyek Japán valóságos háborúját jelentették a Szovjetunió és a Mongol Népköztársaság ellen, rendkívül hevessé váltak. Ez a háború sok eröt és figyelmet követelt a Szovjetuniótól, annál is inkább, mert a háború kiterjedését egyáltalán nem lehetett kizártnak tartani. Erröl tanúskodott az a tény, hogy amikor a japán csapatok a Halhin-Golnál megsemmisítö vereséget szenvedtek, Japán kormánya nem volt hajlandó a Szovjetunióval és a Mongol Népköztársasággal egyezmény útján lezárni a konfliktust, hanem újabb katonai egységeket vont össze a szovjet határ közelében. A japán kormány arra számítva, hogy Németország nyugat felöl támad a Szovjetunióra, keletröl akart rá csapást mérni. A Szovjetuniót tehát az a veszély fenyegette, hogy két arcvonalon kell háborút viselnie. A német japán támadást minden bizonnyal támogatták volna az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország reakciós körei, melyek úgyis egy szovjetellenes egységfront összehozására törekedtek. A második esetben vagyis a német javaslatok elfogadása esetén a Szovjetunió idöt nyerhetett, amire rendkívül nagy szüksége volt védelmi készségének megszilárdítása végett, s föleg megakadályozhatta az imperialista államok szovjetellenes egységfrontjának kialakulását. A világ elsö szocialista államának, a nemzetközi proletariátus hazájának létérdekei megkövetelték, hogy az ellenséges kapitalista környezet feltételei között ezt a második lehetöséget válassza. Amellett a Szovjetunió már nem nyújthatott segítséget Lengyelországnak, mert annak kormánya semmi szín alatt sem akarta segítségét elfogadni. Csak egyet tehetett már azt, hogy a német betöréstöl megmentse Nyugat-Ukrajnát és Nyugat-Belorussziját, valamint a Baltikumot. A szovjet kormány ki is csikarta Németországtól azt a kötelezö ígéretet, hogy a német haderö nem lépi át a Pisa-Narew-BugVisztula-San folyók vonalát. Ilyenformán tehát, amint a Pravda közölte, "a német kormány és a Szovjetunió kormánya a német és a szovjet hadsereg között demarkációs vonalat állapított meg, mely a Pisa mentén húzódik a Narewig, a Narew mentén a Bugig, onnan a Visztula mentén a San torkolatáig, onnan a San forrásvidékéig." A szovjet-német megnemtámadási egyezményt, mely tíz évre szólt, 1939. augusztus 23-án írták alá Moszkvában. Az akkori helyzetben a szovjet külpolitika messzetekintö és bölcs lépése volt ez a megállapodás, bár kényszerüségböl fakadt. Hruscsov 1960 márciusában, így jellemezte az akkori eseményeket: "Franciaország és Anglia akkor a Szovjetunió ellen akarták fordítani Németország ütöerejét, s egyenesen meg is mutatták az utat a hitlerista Németország foglalja el Ukrajnát, Belorussziját, söt hatoljon el egészen az Urálig. A Szovjetunió kormánya hiába próbált megegyezésre jutni Anglia és Franciaország kormányaival, minden kísérlete eredménytelen maradt . . . Hitler ezt észrevette, és Ribbentropot Moszkvába küldte Sztálinhoz. Akkor írták alá a Szovjetunió és Németország között a megnemtámadási egyezményt. Azt gondolják talán, hogy Sztálin nem látta Hitler agresszív lépéseit? Látta öket, és megértette az új világháború ko



moly veszélyét. Látta, hogy Anglia és Franciaország a Szovjetunió ellen uszítják Hitlert. De az adott helyzetben nem volt számára más kiút", mint az, hogy belemenjen ennek a szerzödésnek a megkötésébe. A szovjet-német megnemtámadási szerzödés folytán kudarcot vallott a nyugati hatalmak uralkodó köreinek az a terve, hogy a Szovjetunió rovására oldják meg az imperialista rendszer belsö ellentéteit. Pedig hosszú évekig szövögették ilyen irányú elképzeléseiket, s a nyugati hatalmak egész politikája ezek megvalósítását szolgálta. Nem csoda, hogy a szovjet-német egyezmény megkötése érzékenyen érintette a münchenista reakciósokat, hiszen legvérmesebb reményeiket rombolta össze. Ők ugyanis arra számítottak, hogy a legveszedelmesebb kapitalista versenytárs meg a gyülölt szocialista ország egymást fogják gyengíteni. Ezért az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország propagandagépezete a hazugságok és rágalmak valóságos özönét kezdte ontani az egyezmény aláírásával kapcsolatban. A burzsoá történetírás mind a mai napig nem tudja rászánni magát, hogy pártatlanul ítélje meg a szovjet-német egyezmény történelmi szerepét. Elöször is, nem hajlandó elismerni azt a vitathatatlan tényt, hogy ez a szerzödés a Szovjetunió számára kényszerü lépés volt, melyet akkor tett meg, amikor végleg meggyözödött róla: a hitlerista agresszió elleni közös harc kérdésében lehetetlen megegyezésre jutni Angliával és Franciaországgal. Másodszor, a reakciós történészek és publicisták nem akarják meglátni az általuk olyannyira ócsárolt szerzödés valódi jellegét, s elhallgatják igazi lényegét. Márpedig ez megnemtámadási szerzödés, agresszióról való lemondás, vagy másként kifejezve: békeegyezmény volt a két ország között, s egy idöre biztosította a békét Európa jelentös részében. Ez volt a szovjet-német egyezmény lényege. De éppen ez nem tetszett a münchenistáknak, mert ök Kelet-Európát minél elöbb a háború tüzébe akarták taszítani. Scherer burzsoá történész megjegyzi, hogy "figyelmesen megvizsgálva, a német-szovjet paktum csupán természetes válasz volt a Kelettel kapcsolatos engedékenységnek (az agresszióra való buzdításnak Szerk.) arra a politikájára, amelyet az angol és a francia kormány mindjárt München után kezdett érvényre juttatni." A Szovjetuniónak ez a lépése sok tekintetben elösegítette, hogy a második világháború kedvezöen végzödött a szovjet nép és minden más szabadságszeretö nép számára. Reakciós körök arra az állításra vetemednek, hogy a szerzödés aláírásával a Szovjetunió megváltoztatta külpolitikáját, s lemondott a fasiszta agresszió elleni kollektív harc elveiröl. A valóság viszont az, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártjának és kormányának külpolitikai irányvonala változatlanul ugyanaz maradt. Arra irányult továbbra is, hogy a béke megörzése érdekében megbontsa a szovjetellenes frontot, s elökészítse a feltételeket a hitlerista Németország ellen síkraszálló népek és kormányok hatalmas szövetségének létrehozásához. Maurice Thorez rendkívül találó módon értékelte a szerzödés jelentöségét, amikor azt írta róla, hogy "megtörte a Szovjetuniót fenyegetö kapitalista államok frontját, a fasiszta államok késöbbi elszigetelödésére vezetett, és elökészítette ellenük a demokratikus államok szövetségét, amelyet a Szovjetunió a katasztrófa elkerülése érdekében hiába sürgetett." A szovjet-német egyezmény következtében a nemzetközi helyzetben jelentös változások mentek végbe, melyeknek kedvezö hatása a Nagy Honvédö Háború napjaiban nyilvánult meg. 1939 nyarán, rendkívül nehéz helyzetben, a szovjet külpolitika felbontotta a nemzetközi reakció alattomos terveit, és a Szovjetunió, valamint minden szabadságszeretö nép számára kedvezöbb irányba fordította az események menetét. A szovjet-német megnemtámadási szerzödés révén a Szovjetunió további idöt nyert védelmi képességének fokozásához. Mivel azonban Sztálin helytelenül ítélte meg a katonai és politikai helyzetet, ez az idö sok tekintetben kihasználatlanul maradt. A japán militarista klikket keserü csalódás érte, minthogy a Halhin-Gol mellett vereséget szenvedett. Kudarcának hatása alatt késöbb mérsékeltebb politikát folytatott a Szovjetunióval kapcsolatban. Japán uralkodó köreire kiváltképpen nagy hatással volt a Szovjetunió haditechnikai fölénye, mely a Halhin-Gol menti csatákban is megmutatkozott. A szovjet-német egyezmény megkötésének ténye szintén hozzájárult a szovjet japán konfliktus felszámolásához. 1939. szeptember 15-én a Szovjetunió, a Mongol Népköztársaság és Japán megállapodást írtak alá, mely véget vetett a Halhin-Gol-i konfliktusnak. A japán militarista klikk kifejezésre juttatta, hogy rendkívül elégedetlen a szovjet-német egyezmény miatt. Augusztus 25-én a japán kormány nyilatkozatban közölte a német kormánnyal, hogy "a német kormány és a Szovjetunió kormánya között nemrég létrejött megnemtámadási egyezményt ellentétben állónak tekinti az antikomintern paktumhoz csatolt titkos szerzödéssel." A japán kormány Horinouci washingtoni nagykövet révén augusztus 26-án az amerikai külügyminisztert is tájékoztatta a japán-német viszony rosszabbodásáról. Horinouci ez alkalommal kijelentette, hogy a japán kormány a legközelebbi jövöben kénytelen megváltoztatni külpolitikájának egyes konkrét szempontjait.řE változások oly komolyaknak bizonyultak, hogy a japán kormány beadta lemondását. Amikor a hitlerista vezérek aláírták a szerzödést, egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy azt sokáig be is fogják tartani. Csak addig kellett nekik, míg felkészületlenek voltak a Szovjetunió elleni háborúra. Ezért a szovjet népnek és fegyveres eröinek továbbra is éberen és harckészen kellett figyelniük az eseményeket. S az események fejlödése megmutatta, milyen nehéz megakadályozni az imperialista rendszer méhében érlelödött háborút. "Aki azt hitte mondotta Lenin 1917 novemberében -, hogy könnyen hozzá lehet jutni a békéhez, hogy csak enyhe célzást kell tenni a békére, és a burzsoázia tálcán hozza nekünk, az egészen naiv ember." 4. A nemzetközi kommunista és munkásmozgalom harca a fasizmus és az új világháborús veszély ellen A reakció támadása a harmincas években arra vezetett, hogy némely kapitalista országban felszámolták a parlamenti rendszert, és fasiszta rémuralmat létesítettek. Az úgynevezett polgári demokratikus országok uralkodó köreinek politikájában megerösödtek a fasiszta irányzatok. A fasiszta államok agresszív politikája, valamint az a körülmény, hogy ezeket az államokat Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok kormánykörei támogatták, rendkívül feszültté tette a nemzetközi helyzetet. Az egyre növekvö háborús veszély következtében a nemzetközi küzdötéren két táborra oszlottak az erök: a háború táborára és a béke táborára. A háborúra törekvö erök központja a német fasizmus volt, mely az imperialista világreakció rohamcsapatának szerepét töltötte be. A fasizmus és a háború ellen, a népek létérdekeinek biztonságáért küzdö erök központja a Szovjetunió volt; köréje tömörült az egész haladó emberiség. A fasizmus és a háború ellen küzdö haladó erök tömörítésében nagy szerepük volt a Kommunista Internacionálé VII. világkongresszusán hozott határozatoknak (Moszkva, 1935 júliusaugusztus). Georgi Dimitrov és Palmiro Togliatti (Ercoli) beszámolóikban elemezték a nemzetközi helyzetet és a Kommunista Internacionálé taktikáját. Az elemzés alapján a kongresszus fontos következtetéseket vont le a nemzetközi osztályeröviszonyok megváltozásából és a nemzetközi munkásmozgalom új tapasztalataiból. Kidolgozta azt a stratégiát és taktikát, amely a kommunista pártoknak segítségére volt, hogy minden békeszeretö, demokratikus és antifasiszta eröt a fasizmus, a militarizmus és a háború elleni harci egységfrontba tömörítsenek. A kongresszus rámutatott a tökésországokban egyre jobban elharapózó fasizmus veszélyére, és figyelmeztetett, hogy ezt a veszélyt nem szabad lebecsülni. Hangsúlyozta, hogy következetes harcot kell vívni a fasiszta ideológia ellen, aminek némelyik kommunista párt nem tulajdonít kellö fontosságot. Mivel a fasiszta ideológia legföbb és legveszedelmesebb formája a sovinizmus, a kommunista pártoknak le kell leplezniük a burzsoáziát, amely "a nemzeti érdekek védelmének ürügyén a saját nép elnyomásának és kizsákmányolásának, valamint más népek kifosztásának és leigázásának önzö osztálypolitikáját folytatja." A kongresszus ugyanakkor leleplezte a szociáldemokrata vezéreket, akik azt a nézetet terjesztették, hogy a fasizmus gyözelme végzetszerü és elkerülhetetlen. Az ilyen nézet passzivitást szült, kételkedést támasztott a munkásosztály soraiban, és gyöngítette harcát a reakció ellen. "A munkásosztály megakadályozhatja a fasizmus gyözelmét, ha meg tudja valósítani harci egységét, és idejében indított harci akcióival nem engedi a fasizmust megszilárdulni, ha helyes forradalmi vezetéssel maga köré tudja tömöríteni a város és a falu dolgozóinak széles rétegeit." A VII. világkongresszus határozatai mélyrehatóan elemezték a Szovjetuniónak a szocializmus építésében elért sikereit, s rámutattak azok nemzetközi jelentöségére. "A szocializmus gyözelmével a Szovjetunió nagy állami, politikai, gazdasági és kulturális erövé vált, befolyást gyakorol a világ politikára; vonzási központtá vált a nemzetközi béke fennmaradásában érdekelt népek, országok, államok számára; a háborús veszély elleni küzdelemben minden ország dolgozóinak szilárd támasza, az egész világ dolgozóinak hatalmas fegyvere a világreakció ellen." A szocializmus szovjetunióbeli gyözelme jelentösen megváltoztatta világviszonylatban az osztályerök viszonyát a munkásosztály és a békeszeretö erök javára. Ezért a világimperializmus egyre nagyobb eröfeszítéseket tett, hogy likvidálja a Szovjetunió sikereinek hatását. A kongresszus megállapította: a monopolista burzsoáziának az uralom fasiszta módszereire való áttérése közvetlenül összefügg az új világháború elökészítésével, s az a támadás, melyet a fasizmus indított a kapitalista országok dolgozóinak szociális-demokratikus jogai ellen, közelebb hozza ezt a háborút. A fö háborús gyújtogató a világuralomra törö fasiszta német imperializmus, amely más államok rovására akarja megnövelni határait. Ezért a népek antifasiszta harca egyben békeharc is. A kongresszus hangsúlyozta, hogy a munkásosztály, minden dolgozó egyik legfontosabb feladata a Szovjetuniónak a szocializmus országának és a béke legföbb bástyájának megvédése. Ha tehát ellenforradalmi háború indulna a Szovjetunió ellen, valamennyi kommunista párt kötelessége arra buzdítani a dolgozókat, hogy "minden eszközzel és bármi áron müködjenek közre, hogy a Vörös Hadsereg gyözelmet arathasson az imperialisták hadseregei fölött." A VII. világkongresszus a kommunista pártok számára kidolgozott stratégia és taktika lényegét abban jelölte meg, hogy harcolni kell a munkásosztály akcióegységéért, az antifasiszta népfront megteremtéséért. Hangsúlyozta, hogy "a munkásosztály harci egységfrontjának megvalósítása a jelenlegi történeti szakaszban a nemzetközi munkásmozgalom legközelebbi fö feladata." Ezzel kapcsolatban a kongresszus tanácskozásain és határozataiban fontos helyet foglalt el a munkásosztály legnagyobb szervezeteit jelentö szakszervezetek egységének kérdése. A szakszervezetekre nagy befolyást gyakorló jobboldali szocialisták politikája következtében a VII. kongresszus idejéig nem volt egységes szakszervezeti mozgalom, s ez a körülmény gyengítette a munkásosztályt. A különbözö szakszervezetek egyesítése életbevágóan fontos feladat volt a proletariátus és általában a néptömegek számára, mivel ennek megvalósítása a szervezetlen munkások millióit tömörítette volna harcba közös ellenségük a fasizmus és a reakció ellen. A kommunisták jelentette ki a kongresszus határozottan síkraszállnak "a szakszervezetek egységének helyreállításáért minden országban és nemzetközi viszonylatban, az egységes osztály-szakszervezetekért, mivel ezek a munkásosztály igen fontos bástyái a töke és a fasizmus támadása ellen." A gyarmati és függö országokban folyó nemzeti felszabadító mozgalom tapasztalatait általánosítva, a kongresszus megállapította, hogy ezekben az országokban a kommunisták legfontosabb feladata "az antiimperialista népfront megteremtésére irányuló munka." Ily módon a VII. világkongresszus megmutatta a munkásosztálynak és minden dolgozónak az új, antiimperialista demokrácia kivívásához vezetö utat, meghatározta a népek antifasiszta harcának célját és irányát. A Komintern VII. világkongresszusának határozatai új eröt öntöttek a fasizmus és a háború ellen küzdö kommunista pártokba, és elösegítették az antifasiszta népmozgalom további fellendülését. Néhány tökésországban határozott haladást sikerült elérni a szakszervezetek egyesítésében, s ezek vezetö erövé váltak a munkásmozgalomban. A kongresszus után a Vörös Szakszervezeti Internacionáléhoz tartozó szakszervezetek többsége egyesült a szocialisták vezette szakszervezetekkel. Az ifjúság szintén tevékeny részt vett a dolgozók antifasiszta, háborúellenes egységfrontjáért vívott harcban. 1935 szeptember végén Moszkvában összeült a Kommunista Ifjúsági Internacionálé VI. kongresszusa, amely feladatul tüzte ki, hogy a munkásifjúság egységét helyre kell állítani, és minden nem fasiszta ifjúsági szervezetet be kell vonni a békéért, a fiatal nemzedék jogaiért vívott harcba. 1936 januárjában ült össze a Francia Kommunista Párt VIII. kongresszusa, melynek jelentös szerepe volt a franciaországi népfront további megszilárdulásában. A kongresszus összegezte a nép frontért vívott küzdelem addigi eredményeit, és "Mentsük meg a francia népet" címmel külön kiadványt bocsátott ki, amelyben megfogalmazta a népfront megszilárdításának és kiszélesítésének követelményeit. A kommunista párt, a szocialista párt, a radikálisok és az úgynevezett köztársasági szocialisták képviselöi nem sokkal ezután elfogadták a népfront programját, mely azt a célt szolgálta, hogy minden haladó eröt tömörítsen és harcba állítson a fasizmus ellen, a békéért és a demokratikus szabadságjogokért. A program követelései ezek voltak: közkegyelem; a fasiszta szervezetek lefegyver zése és feloszlatása; a véleménynyilvánítás szabadságát korlátozó törvények és rendkívüli rendeletek hatálytalanítása; a szakszervezetek jogainak tiszteletben tartása; a hadiipar államosítása és a fegyverekkel való magánkereskedelem megszüntetése; a nemzetközi együttmüködés mindenfajta fejlesztése, beleértve a Népszövetség keretei között történö együttmüködést is a kollektív biztonság és a béke oszthatatlanságának biztosítása céljából; a titkos diplomácia megszüntetése; olyan egyez ményrendszerek kibövítése, amelyek a francia-szovjet szerzödés elvei szerint minden állam elött nyitva állnak. A program gazdasági követeléseket is tartalmazott, melyek a dolgozók érdekeit tükrözték. 1936 márciusában a reformista Általános Munkaszövetség és a baloldali Egyesült Általános Munkaszövetség egyetlen közös szakszervezetté az Általános Munkaszövetséggé egyesült. A francia szakszervezetek egységének helyreállítása megszilárdította a proletariátus pozícióit, növelte tekintélyét. Az 1936. április 26-a és május 3-a közt lezajlott franciaországi parlamenti választásokon az antifasiszta népfront pártjai hatalmas gyözelmet értek el: 381 mandátumot szereztek. A jobboldali pártok 237 helyhez jutottak a parlamentben. A kommunista párt az addigi 10 képviselö helyett 72-t küldhetett a nemzetgyülésbe. A népfront gyözelmének nagy belpolitikai és nemzetközi jelentösége volt. 1936 június elején a jobboldali szocialista Léon Blum vezetésével új kormány alakult, mely a népfront pártjaira támaszkodott. Szocialisták és radikálisok foglaltak benne helyet; a kommunisták a népfrontprogram megvalósításában támogatták ezt a kormányt. A munkásosztály nyomására Blum kormánya különféle törvényeket hozott: bevezette a 40 órás munkahetet; felemelte a béreket; elöírta a kollektív munkaszerzödéseket, amelyek korlátozták a vállalkozók önkényét; biztosította a kétheti fizetett szabadságot; hatálytalanította a közalkalmazottak és a volt frontharcosok érdekeit sértö rendeleteket. Törvényt bocsátott ki továbbá a fasiszta szervezetek feloszlatásáról, a hadiipar államosításáról, s néhány intézkedést hozott a kiskereskedök, kisiparosok és parasztok érdekében. Mindez a dolgozók nagy vívmánya, a reakció elleni szívós és kemény harc eredménye volt. A francia burzsoázia minden erejével azon volt, hogy megakadályozza a szociális törvények hatályba lépését. A Blum-kormány nem hozott hatékony intézkedéseket a burzsoázia ellen, s nem vetett véget a fasiszta szervezetek tevékenységének. A spanyolországi eseményekkel kapcsolatban az angol kormánnyal együtt a hírhedt "benemavatkozási politika" kezdeményezöje volt, vagyis voltaképpen a fasiszta reakciót segítette a köztársasági Spanyolország ellen. Ennek a politikának egyenes következménye volt, hogy Spanyolországban erösödött a fasiszta intervenció. A reakció nemsokára támadásba lendült Franciaországban. Blum kormánya a "200 család" akaratát teljesítve, "lélegzetvételi szünetet" jelentett be a szociális törvényhozásban, ami egyértelmü volt azzal, hogy megtagadta a népfrontprogram további megvalósítását. Az 1937 júniusában megalakult Chautemps-kormány pedig ténylegesen figyelmen kívül hagyta a népfront programját, s annak teljes felszámolására törekedett. A hatóságok elnézö magatartását kihasználva, a fasiszták újra aktivizálódni kezdtek. "Feloszlatott" szervezeteiket átfestették, és új nevek alatt müködtek tovább. 1937-ben a cagoulard-ok (Csuklyások) nevü fasiszta szervezet, mely a francia vezérkar és a nagy monopóliumok támogatását élvezte, puccsot készített elö. A reakciós nézeteiröl közismert Pétaint szemelték ki államelnöknek. A francia kommunisták segítettek leleplezni ezt a köztársaságellenes összeesküvést. A hatóságok azonban senkit sem vontak felelösségre az államcsíny befolyásos szervezöi közül. A kormány fokozta blokádpolitikáját a köztársasági Spanyolországgal szemben. A Francia Kommunista Párt leleplezte a reakció próbálkozásait, és harcolt a haladó erök összefogásáért, a nép létérdekeinek megvédéséért. Harca során egyre nagyobb lett a tekintélye az ország politikai életében. 1939-ben már több mint 300 ezer tagja volt. A reakció annál ádázabbul igyekezett gyengíteni a kommunisták sorait, és felszámolni a népfrontot. Németországban a dühöngö rémuralom ellenére szintén kibontakozóban volt a fasizmus elleni harc. A kommunisták hallatlan nehézségek leküzdése árán igyekeztek tömöríteni a dolgozók haladó rétegeit a fasizmus és a háború ellen. "A német pártok között a kommunista párt volt az egyetlen, amely nem hódolt be a náci terror elött, hanem rettenthetetlenül folytatta a harcot az illegalitásban, megmagyarázta a tömegeknek a nácik meg a monopoltöke háborús terveit, és leleplezte a fasiszták szociális demagógiáját." A második világháborúra készülödö német imperialisták véres terrorral akarták megfosztani vezetöitöl a német munkásmozgalmat. A Gestapo börtöneiben és a koncentrációs táborokban tervszerüen irtották a tapasztalt, forradalmi harcokban edzett pártmunkások egész nemzedékét. A fasiszta diktatúra évei alatt egyes vidékek vezetö pártszerveinek állománya tízszer is változott. A német munkásosztály és kommunista élcsapata legaktívabb funkcionáriusait, köztük sok hivatásos proletárforradalmárt ezerszám kínoztak halálra a Gestapo kínzókamráiban. 1935 októberében ült össze Brüsszelben a Németországi Kommunista Párt konferenciája, mely a Komintern VII. kongresszusának határozataira támaszkodva kidolgozta a párt további tevékenységének stratégiai és taktikai irányvonalát. Wilhelm Pieck, akit a konferencia a fasiszták által bebörtönzött Ernst Thelmann helyébe a párt elnökévé választott, Thelmann szavaira emlékeztette a kommunistákat: "Az egységfront forradalmi politikája a proletárpolitika fö láncszeme Németországban." A brüsszeli pártkonferencia leleplezte a német fasizmus agresszív céljait, s a béke programját állílotta velük szembe. A konferencia kiáltványt bocsátott ki ("A dolgozó német néphez"), mely megállapította: "Hitler kormánya azzal, hogy föleg a Szovjetunió ellen irányuló kihívó külpolitikát folytat, a német népet új háborúba taszítja, mely súlyos vereséghez fog vezetni. A békeszeretö emberek világszerte az új világháború gyújtogatóját látják ebben a kormányban . . . De a német népnek égetö szüksége van arra, hogy kölcsönös megértés jöjjön létre a nagy szovjetországgal. Mi, kommunisták, harcot hirdetünk a béke megörzéséért, a hitlerista kormány háborús politikája ellen." A brüsszeli konferencia alapvetö feladatként tüzte a párt elé a német munkásosztály akcióegységének helyreállítását, és a minden dolgozót magában foglaló antifasiszta népfront létrehozását a náci diktatúra ellen, annak megdöntésére. A brüsszeli konferencia után Németország kommunistái megsokszorozták eröfeszítéseiket, hogy létrehozzák a népfrontot, s egy táborba egyesítsék azokat, akik a hitlerista rendszerrel szemben állnak. A német egységfrontmozgalomhoz, melynek kiváló harcosai Wilhelm Pieck, Walter Ulbricht és a munkásosztály más tapasztalt vezetöi voltak, a német kultúra és tudomány ismert személyiségei is csatlakoztak, például Heinrich Mann, a neves író. A német kommunisták jól tudták, hogy az antifasiszta népfront legfontosabb elöfeltétele a munkásosztály egysége, s mindent el is követtek ennek érdekében, de ez az eröfeszítésük a német szociáldemokrata párt vezetöségének ellenállásába ütközött. A német szociáldemokrata vezetöség az illegális harc némely akciójában részt vevö szociáldemokrata munkások akarata ellenére, és a növekvö háborús veszélyt semmibe véve, továbbra sem volt hajlandó együttmüködni a kommunista párttal. A német kommunisták azonban még ilyen körülmények között is fáradhatatlanul harcoltak az antifasiszta erök összefogásáért és a népfront megalakításáért. Néhány helyen sztrájkok törtek ki, melyek során gazdasági és politikai követeléseket is hangoztattak. 1936 májusában sztrájkba léptek a bambergi "Vianovo" cég munkásai, a nordhorni "Niehuse und Dütting" textilgyár dolgozói, július 24-én pedig Berlin spandaui kerületében az "Auto-Union" mühelyeiben tört ki a sztrájk. Katonai építkezéseken is nemegyszer sztrájkoltak az ott dolgozó munkások, s ez riadalmat keltett a fasiszta hatóságok körében. A katonai légierö vezérkarának felderítö osztálya 1936. szeptember 26-án jelentette: "A felderítö szervek több jelentéséböl ismeretessé vált, hogy az utóbbi idöben megerösödtek a kommunisták próbálkozásai a különbözö katonai jellegü építkezéseken, mindenekelött a katonai légierö számára készülö objektumok építkezésén. Ez abban jut kifejezésre, hogy a munkások megtagadják a munkát, szabotálnak és szabotázzsal fenyegetöznek, az Internacionálét éneklik, Heil Moskaut kiabálnak, államellenes kijelentéseket tesznek, áruló tartalmú röplapokat terjesztenek stb. Egyes helyeken elöfordult, hogy illegális kommunista sejteket szerveztek, és kapcsolatot próbáltak létesíteni a szomszédos építkezési szakaszokon levö elvbarátaikkal." A náci hatóságok mindebböl arra következtettek, hogy a kommunisták erösen zavarják a háborús készülödést. Németország több körzetében akcióegység jött létre a kommunisták, a szociáldemokraták és a katolikusok egyes csoportjai között. A Rajna-vidéken 1936-ban és 1937-ben a kommunisták és katolikusok csoportjai közösen léptek fel a hitlerista háborús politika ellen. A Vatikán azonban a béke fogalmát a maga módján értelmezve, határozottan ellenezte az antifasiszta harcot. Nem akart részt venni a haladó emberiség háborúellenes mozgalmában, inkább békében akart élni a fasizmussal. 1936 végén a szociáldemokraták és a kommunisták képviselöi több tekintélyes kulturális személyiséggel közösen kiáltványt bocsátottak ki ("Felhívás a német néphez"). A kiáltvány leleplezte a háborúra való készülödés fasiszta politikáját, és határozottan kijelentette, hogy a német nép békét akar. Legközelebbi célul "Hitler és a német nép valamennyi kínzója uralmának" megdöntését jelölte meg. Franciaországban megalakult a német népfront elökészítö bizottsága, melynek Heinrich Mann lett a vezetöje. A spanyolországi olasz-német fasiszta intervenció kezdetén a Németországi Kommunista Párt osztályszolidaritásra szólította fel a dolgozókat a spanyol munkásokkal és parasztokkal. A nemzetközi dandárokban ötezer német antifasiszta küzdött hösiesen, s közülük háromezren életüket áldozták a spanyol nép szabadságáért. A Németországi Kommunista Párt a legnehezebb körülmények között is megszervezte a fasiszták népellenes politikáját leleplezö illegális sajtótermékek kiadását és terjesztését. A Gestapo adatai szerint a német titkosrendörség 1935-ben 1,6 millió, 1936-ban szintén 1,6 millió, 1937-ben 927 ezer kommunista és szociáldemokrata röpiratot talált. A Németországi Kommunista Párt berni konferenciája 1939 januárjában megállapította, hogy a kommunisták önfeláldozó és bátor tevékenységének, a fasiszta uralom elleni harcban hozott nagy áldozatoknak vannak már eredményei. Ezek azonban mutatott rá a konferencia még nem elegendök, mert a hitleristák egyre válságosabbá teszik a helyzetet. Minden párttag "állandóan gondoljon arra, hogy a párt képviselöje, hogy a párt politikájának helyes megértésétöl, az ö állhatatosságától és kezdeményezésétöl függ, milyen széles körben és milyen hamar válik a párt politikája a tömegek sajátjává." A konferencia határozata megkövetelte minden kommunistától, hogy magyarázzák meg a dolgozóknak, milyen hatalmas szerepet tölt be a Szovjetunió a béke védelmében. Bernben a Németországi Kommunista Párt harcot hirdetett a német nemzet megmentéséért. A határozat kimondta: ha a hitlerista rendszer ellenzöinek eröfeszitései nem volnának elegendök a más népek elleni háború megakadályozására, akkor a német nép nemzeti érdekeinek védelmében minden eszközzel törekedni kell a háború lehetö leggyorsabb befejezésére, mégpedig a fasiszta rendszer megdöntése útján. A Németországi Kommunista Párt újból hangsúlyozta, hogy minden antifasiszta erönek a népfrontba kell tömörülnie, mert ez az út visz a hitlerista diktatúra meg döntéséhez. A berni konferencia kidolgozta az új demokratikus köztársaság programját, s ebben utalt arra, hogy a parasztsággal; a középrétegekkel és az értelmiséggel közös népfrontba tömörült munkásosztály fogja meghatározni az ország sorsát. A Németországi Kommunista Párt feltárta a müncheni egyezmény lényegét, és rámutatott azokra a rendkívül súlyos következményekre, melyek abból a német népre hárulnak. A berni konferencia leszögezte: a fasiszták politikája a német nép nemzeti érdekeinek elárulása, a német nép puszta létét is kockára teszi, s mérhetetlen veszedelmet jelent Németország számára. A szovjet-német megnemtámadási egyezmény megkötésével kapcsolatban a Németországi Kommunista Párt Központi Bizottsága nyilatkozatot tett közzé. Ebben hangsúlyozta: az egyezmény a német nép nemzeti érdekeit szolgálja, s a népnek harcolnia kell azért, hogy a legszigorúbban be is tartsák. A kommunisták hasonló szerzödések megkötését követelték mindazokkal az országokkal, melyeket német fasiszta agresszió fenyegetett. A párt ugyanakkor figyelmeztette a közvéleményt, hogy a német imperialisták aláírták ugyan a szovjet-német megnemtámadási egyezményt, de korántsem vették le napirendröl háborús terveiket. "A békét csak akkor lehet biztosítani hangoztatta a párt -, ha a német nép maga veszi kezébe sorsát. Csak a saját erötökre számítsatok." Az illegális Németországi Kommunista Párt számos dokumentuma és röplapja tükrözi azt a határtalan szeretetet és bizalmat, amellyel Németország élenjáró dolgozói viseltettek a Szovjetunió iránt. A maga következetes békepolitikájával és a szocializmus építésében elért sikereivel a Szovjetunió igen erös erkölcsi támogatást nyújtott minden békeharcosnak, minden antifasisztának. A kommunisták leleplezték a hitlerista politika áruló jellegét, s felszólították a német népet, hogy egyesült erövel döntse meg a fasiszta rendszert. Sajnos, Németországban a fasizmus elleni harc sem a háború kitörése elött, sem a háború éveiben nem vált igazi tömegharccá. Ennek oka a kegyetlen terror, a munkásosztály egységét megbontó német szociáldemokrata vezérek reakciós politikája, valamint a fasiszta ideológia züllesztö, romboló befolyása volt. A Csehszlovák Kommunista Párt a háborút megelözö években mindvégig aktívan harcolt a fasizmus és a háborús veszély ellen. Az 1936-ban megtartott VII. pártkongresszus világosan megszabta a párt politikai irányvonalát, rámutatott, hogy a fö feladat a köztársaság megvédése a hitlerista agressziótól. A Csehszlovák Kommunista Párt következetesen leleplezte a fasiszta agreszszorokat és cinkosaikat, s fáradhatatlanul küzdött a népfront létrehozásáért. Mint az egyedüli igazán hazafias erö felszólította a népet az ország szabadságának és függetlenségének megvédésére, feltárta a müncheni politika lényegét, s megmagyarázta a tömegeknek, hogy ez a politika nemcsak Csehszlovákia ellen, de Európa többi népei ellen is irányul. A müncheni alku után a kommunisták a nép demokratikusjogainak védelmére indítottak harcot, s küzdöttek azért, hogy Csehszlovákia ne váljék a fasiszta Németország vazallus-államává. A "Levél a párt minden tagjához" (1938. október 8) és Gottwaldnak a nemzetgyülés állandó bizottságában elmondott beszéde abban jelölte meg a München utáni idöszak feladatát, hogy az országon belül véget kell vetni a fasiszta elemek próbálkozásainak. Arra kell törekedni, hogy "Csehszlovákia népe a megváltozott helyzetben készüljön fel arra a kedvezöbb idöszakra, amikor majd a népek feltartóztathatatlan támadást indíthatnak a szabadságért." A német fasizmus leleplezésével párhuzamosan a kommunista párt síkra szállt a német néppel való jó viszony megteremtéséért. A csehszlovák kommunisták mélységes internacionalizmusáról tanúskodik például az a röplap, melyet a prágai pártszervezet adott ki 1938. október 13-án, tehát már az ország szétdarabolása után. Ez a röplap leleplezte a nép megosztására törekvö reakciós erök próbálkozásait, s felhívta a kommunistákat, hogy a német kommunisták, szociáldemokraták és demokraták hösiességéröl és önfeláldozásáról beszéljenek a néptömegeknek. A röplap felvetette a következö jelmondatot: "Meg kell védeni a német demokratákat az ellenséges propaganda következményeitöl . . . Minden lehetséges módon segíteni kell a német szabadságharcosokat." München után a hitleristák utasítására megkezdödtek a kommunista párt elleni megtorlások. A pártot nemsokára be is tiltották, úgyhogy illegalitásba kényszerült. Létrejöttek a területi és körzeti földalatti pártvezetöségek, az alapszervezetek pedig illegális sejtekké alakultak át. Kárpátalján megalakult a kommunista párt illegális helyi bizottsága, Borkanyuk vezetésével, Szlovákiában pedig az illegális vezetöség, Kuris-sal, Benadával és Osohával az élén. Ugyanakkor a kommunista párt a legális lehetöségeket is felhasználta, hogy megszilárdítsa tömegkapcsolatait. Az újjászervezés folytán lehetösége nyílt rá, hogy munkáját a hitlerista megszállás és fasiszta terror nyomán kialakult új helyzethez szabja. A kommunista párt a megszállók elleni aktív cselekvésre szólította fel a hazafiakat. A nagypolgárság gyáván meghunyászkodott a területrablók elött; egyedül a kommunista párt folytatta önfeláldozó harcát, s 1939. március 15-én elszánt harcra hívott a megszállók ellen. 1935-ben Lengyelországban új fasiszta alkotmányt vezettek be, mely minden hatalmat a szanációs klikk kezébe adott. (Szanáció, szanálás így nevezték azt a fasiszta rezsimet, amely a Pilsudskipuccs után jutott uralomra Lengyelországban.) Ezután az országban fokozódott a népellenes fasiszta terror. Különösen sokat szenvedtek Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszija dolgozói, akik a társadalmi és a nemzeti elnyomatás kettös igáját hordozták. Ilyen körülmények között Lengyelország Kommunista Pártja fokozta harcát a fasiszta reakció támadása ellen, az antifasiszta népfront megalakításáért. Lengyelország Kommunista Pártjának vezetösége ismételten azzal a javaslattal fordult a lengyel szocialista párt (PPS) és a parasztpárt (Stronnictwo Ludowe) vezetöihez, hogy teremtsék meg az akcióegységet a néptömegek érdekeinek védelmére. 1936 októberében felhívást intézett "a PPS fötanácsához, a PPS, a Stronnictwo Ludowe tagjaihoz és funkcionáriusaihoz, a munkásokhoz, a parasztokhoz, minden dolgozó emberhez, mindenkihez, akinek drága a lengyel állam jövöje, akinek drága a független Lengyelország." A felhívás egy része így hangzott: "A Lengyelország sorsa miatt mélységesen aggódó tömegek harcolni akarnak a csödbejutott szanálás megbuktatásáért, azt követelik, hogy az ország sorsát megbízható kezekbe, a néptömegek kezébe tegyék le. Ezért egész Lengyelország népe követeli: a fasiszta bérencekböl álló szejm és szenátus feloszlatását; demokratikus választások kiírását; a Hitlerrel való szövetség azonnali felbontását és a békét védelmezö államok tömbjébe való belépést; . . . a politikai foglyok szabadon bocsátását . .." A felhívás hangsúlyozta, hogy a proletáregység minden akadályát meg kell szüntetni: "Az egész nép egyesült eröivel harcba a szanálás ellen . . . Hogy véget vethessünk a nemzeti árulás politikájának, szükség van a lengyel nép minden vezetö politikai pártjának a KPP-nek, a PPS-nek és a Stronnictwo Ludowenak közös erövel végrehajtott tömegakcióira. Egyesítsük sorainkat a közös harcra . . . a szabad és boldog Lengyelországért." A szociáldemokrata párt és a parasztpárt vezetöi azonban most is elutasították a kommunisták javaslatait. Ennek ellenére a néptömegek több esetben támogatták a kommunisták harci jelszavait. A háborút megelözö években sok munkás tömegsztrájk zajlott le Lengyelországban, és a lengyel parasztok között is harcos megmozdulásokra került sor. 1936-ban hatalmas sztrájkhullám söpört végig az egész országon, s az antifasiszta egységfront-mozgalom ereje fokozódott. 1936 március elején Lodzban sztrájkot hirdettek a textilmunkások, mely az egész Lódzi körzetre kiterjedt. Ezután Krakkó munkásai kezdtek tömegsztrájkokat. A kormány katonaságot küldött letörésükre, ami a dolgozók között óriási felháborodást keltett. Március 23-án Krakkóban általánossá vált a sztrájk. A munkások tömegtüntetéseken antifasiszta népi kormány megalakítását követelték. A rendörség fegyverét használta: nyolc munkás meghalt, sokan megsebesültek. Az áldozatok temetése március 25-én hatalmas tömegtüntetéssé vált a burzsoá-földesúri Pilsudski-klikk politikája ellen. Az egész dolgozó Lengyelország szolidaritást vállalt a krakkói munkásokkal. Lwówban március 25-én a vasúti mühelyeken kívül valamennyi üzem dolgozói sztrájkoltak. A rendörség fokozott terrorral támadt a dolgozókra. Április 16-án Lwówban több, mint 100 ezer ember vett részt a rendörség által megölt egyik munkás temetésén. A rendörök tüzet nyitottak a tüntetökre: 20 ember meghalt, 100-nál több megsebesült. Ez a mészárlás a dolgozók tiltakozásának újabb viharát váltotta ki országszerte. A lengyel parasztság is erélyesen fellépett a reakció ellen. A háborút megelözö esztendök legnagyobb parasztmegmozdulása volt az 1937. évi sztrájk, mely az ország jelentös részére kiterjedt. A parasztok megtagadták az állami szolgáltatások teljesítését, az adófizetést; ingyen földosztást, demokratikus jogokat követeltek. Hangoztatták, hogy Lengyelország külpolitikáját meg kell változtatni, s baráti együttmüködést kell kiépíteni a Szovjetunióval. Lengyelország keleti végein fellángolt a kettös elnyomatásban élö ukránok és beloruszok nemzeti szabadságmozgalma. Bár a Pilsudski-klikk közeledni próbált Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia burzsoá-nacionalista pártjaihoz, a felkelés jellegü megmozdulások nem szüntek meg. A kommunisták és más haladó elemek leleplezték a szanációs vezetök Rydz-Smigly, Moscicki, Beck stb. külpolitikájának nemzetellenes voltát, s olyan politikát követeltek, mely Lengyelország függetlenségének megvédését szolgálja. Ez a követelés lelkes támogatásra lelt a lakosság körében, amint az 1938. május elsejei tömegtüntetések is bizonyították. A felvonulók a köztársasági Spanyolország és Csehszlovákia megvédését, valamint a Szovjetunióval való baráti kapcsolatok felvételét követelték. Egyedül Varsóban 10 ezer ember vonult fel, Lódzban pedig 75 ezres tömeg vett részt a felvonulásban. A parasztpárt számos helyi szervezetének gyülésén olyan határozatot hoztak, hogy sztrájkot kell indítani, s kiadták a jelszót a fasiszta rendszer felszámolására, a külpolitika gyökeres megváltoztatására, a dolgozók katasztrofális helyzetének megkönnyítésére. Lengyelország Kommunista Pártja rámutatott, hogy az uralkodó csoport szanálási politikája végzetes az európai béke és a lengyel nép sorsára. Amikor 1938 nyarán a hitleristák Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok kormányainak támogatásával Csehszlovákia megtámadására készülödtek, Lengyelország Kommunista Pártja lángoló szavú kiáltvánnyal fordult a dolgozó néphez: "A véres kezü szanálási zsarnokok a lengyel nép iránti vak gyülöletükben Hitlerrel együtt bünös imperialista terveket szönek, rablóhadjáratra készülödnek Csehszlovákia, Litvánia, Lettország és a Szovjetunió ellen, s terveik végveszélybe döntik Lengyelország függetlenségét." A kommunisták békeharcra buzdították a lengyel népet: "Le a háborús provokátorok fasiszta kormányával! Le a lengyel-német imperialista szövetséggel! A lengyel nép nem fogja beszennyezni magát, nem lesz a csehszlovák nép elnyomója!" 1938 nyarán bonyolult helyzetben a Komintern végrehajtó bizottsága határozatot hozott Lengyelország Kommunista Pártjának feloszlatásáról; a párt ellen ugyanis olyan hazug vádak hangzottak el, hogy vezetöségébe ellenséges ügynökök furakodtak be. Ez a határozat a személyi kultusznak, a gyanakvás és kémmánia Sztálin által elöidézett légkörének egyenes következménye volt. Késöbb, 1956. február 19-én öt kommunista párt közös nyilatkozata megállapította, hogy a feloszlatás nem volt indokolt: "Lengyelország Kommunista Pártja a fasiszta terror súlyos körülményei között vezette a lengyel munkások és parasztok harcát a kapitalista és földesúri elnyomás ellen, a dolgozók szociális és nemzeti felszabadulásáért. Átvette és folytatta a lengyel és az orosz proletariátus közös forradalmi harcának dicsö hagyományait, következetesen a proletár nemzetköziség talaján, a testvéri kommunista és munkáspártokkal, a nemzetközi forradalmi mozgalommal való szoros együttmüködés talaján állott." A lengyel kommunisták bár pártjuk feloszlatásából nagy nehézségek fakadtak tovább harcoltak a fasizmus és a reakció ellen, az ország függetlenségéért, a Szovjetunióval való baráti együttmüködésért. Továbbra is nagy agitációs és propagandamunkát végeztek a tömegek között; leleplezték az uralkodó körök szovjetellenes politikájának nemzetáruló jellegét, s a lengyel külpolitika gyökeres megváltoztatását, a reakciós kormány lemondását, népi demokratikus kormány megalakítását követelték. A lengyel reakció sok kommunistát tartóztatott le, de még a börtönben sem tudta elnémítani öket. Sok helyütt börtönkommunákat szerveztek, melyek az ö vezetésükkel nagy politikai munkát végeztek. A börtönkommunák nyilatkozatokban követelték a lengyel-szovjet szövetséget mint az egyetlen olyan eröt, mely segítséget tud nyújtani a lengyel népnek a hitlerista agresszió veszélye ellen. Követelték továbbá olyan kormány megalakítását, mely szívügyének tekinti a nemzet és a haza védelmét. Mint igazi hazafiak, a kommunisták kijelentették, hogy készek fegyvert ragadni az ország védelmében, és szükös filléreiket is odaadták a hadsereg felfegyverzésére. A lengyel kommunisták szükségesnek tartották a párt újjáalakítását, s ez irányú kérésüket a Komintern vezetösége elé terjesztették. A Komintern végrehajtó bizottságának kezdeményezésére 1939 elején Párizsban megalakult a lengyel kommunistáknak az a csoportja, mely a párt újjáalakulásának elökészítését vállalta magára. Ez a csoport azokból a kommunistákból állt, akik Spanyolországban a Jaroslaw Dabrowski nevét viselö nemzetközi brigádban harcoltak. A csoport folyóiratot adott ki, melyet illegális úton juttatott el Lengyelországba, s ily módon tájékoztatta az ottani kommunistákat a Komintern tevékenységéröl és utasításairól. A Komintern végrehajtó bizottsága 1939. május 16-án külön határozatot hozott a lengyelországi kommunista mozgalom ügyében. A határozat hangsúlyozta, hogy "a párt újjáalakítása a jelen pillanat sürgös feladata." E feladat végrehajtása érdekében a Komintern jóváhagyta Lengyelország Kommunista Pártja ideiglenes vezetö központjának megalakulását. Ez a szerv olvassuk a határozatban "lásson hozzá az egységes centralizált párt fokozatos megalakításához, soraiba vonva a lengyel kommunista mozgalom legjobb, becsületes, harcos forradalmi elemeit Lengyelország proletariátusából és parasztságából." Az 1939 nyarán kialakult helyzetben azonban a Komintern végrehajtó bizottságának határozatát nem hajtották végre. Söt, a párt aktivistáit és a lengyel kommunisták széles köreit sem tájékoztatták róla. A Román Kommunista Párt 1936-1937-ben bizonyos sikereket ért el az antifasiszta népfront megszervezésében. A kommunisták vezette antifasiszta harc hoz csatlakozott a földmüvesek frontja, a magyar munkások és parasztok szövetsége (MADOSZ) és a szociáldemokrata párt több szervezete. A népfront sikeresen lépett fel az 1936-1937-es választások idején Hunedoara és Mehádia körzeteiben, ahol a kommunista párt oly jelentös munkát végzett a parasztok között, hogy a demokratikus erök koalíciója vereséget mért a fasizmus és reakció eröire. Ebben az idöszakban Románia proletariátusa részt vett a fasizmus elleni nemzetközi harcban. A román antifasiszta önkéntesek százai harcoltak a spanyolországi nemzetközi dandárokban a fiatal spanyol köztársaság védelmében. Román katonai alegységek alakultak ott: egy román tüzérezred, a Gheorghiu Dej nevét viselö nehéz tüzércsoport, a "Grivita" lövészszázad stb. Sok román kommunista halt hösi halált a köztársasági Spanyolországért vívott csatákban. Azok a román önkéntesek, akik 1939-ben spanyol földröl Franciaországba verekedték át magukat, a francia nép oldalán harcoltak tovább a német fasiszta megszállók ellen. A nép létérdekeinek megvédéséért küzdö kommunisták bátor harcára az uralkodó osztályok ádáz dühvel reagáltak, s a legvéresebb terrorral próbálták elnémítani a legbátrabb antifasiszta harcosokat. Dofteana, Zsilava, Miszlja és a többi börtön zsúfolásig megtelt antifasisztákkal, föleg kommunistákkal, akiket a burzsoá-földesúri rendszer hosszú évekre elítélt. Ezekben a börtönökben pusztultak el az olyan kiváló harcosok, mint Pintilie, Herbák János, André Prot és mások. A Kínai Kommunista Párt imperialistaellenes front létrehozásáért harcolt. Közvetlen céljául azt tüzte ki, hogy felszámolja az imperializmus uralmát, s megszüntesse az ország gazdasági és politikai életében még meglevö hübéri maradványokat. A Kínai Szovjet Köztársaság központi végrehajtó bizottsága és a kínai kommunista párt központi bizottsága 1935 augusztusában azzal a felhívással fordult az ország népéhez, hogy a nemzeti erök összefogásával szálljon szembe Japánnal és mentse meg a hazát. "A kérdés így áll: vagy ellenállni a japán támadásnak, s ez életet jelent, vagy lemondani a külsö támadással szembeni ellenállásról ez a halált jelenti." A kiáltvány javaslattal fordult a Kuomintang-kormányhoz, hogy alakítsák meg az egységes összkínai nemzetvédelmi kormányt, és a japán imperializmus visszaverésére szervezzenek összkínai egyesült hadsereget. A kommunista párt javaslatai megfeleltek Kína nemzeti érdekeinek. A kuomintangista vezetöség azonban nem volt hajlandó elfogadni a felhívást, és továbbra is a maga kapituláns politikáját folytatta. 1937 februárjában a Kínai Kommunista Párt központi bizottsága a következö javaslattal fordult a Kuomintang központi végrehajtó bizottságának plénumához: 1. szüntessék be a polgárháborút; 2. valósítsák meg a szólásszabadságot, a gyülekezési szabadságot, adjanak közkegyelmet a politikai foglyoknak; 3. hívjanak össze nemzeti kongresszust valamennyi párt és politikai csoport részvételével; 4. gyorsítsák meg a Japán elleni fegyveres harc elökészületeit; 5. javítsák meg a néptömegek helyzetét. A kommunista párt kijelentette, hogy amennyiben a Kuomintang központi végrehajtó bizottságának plénuma elfogadja ezt a programot, akkor a kommunisták: 1. megszüntetik a nankingi kormány megdöntéséért folytatott harcukat; 2. a kínai szovjet kormányt a Kínai Köztársaság Külön Körzetének hatóságává, a kínai Vörös Hadsereget pedig nemzeti-forradalmi hadsereggé szervezik át; beszüntetik a földesúri birtokok elkobzását; határozottan végre fogják hajtani a Japán-ellenes nemzeti egységfront programját. 1937 szeptemberében a Kuomintang és a kommunista párt között megegyezés jött létre a japán imperializmus elleni egységfront megalakítására vonatkozóan. Bár a Kuomintang vezetöi, Csang Kaj-sekkel az élükön alattomos és hitszegö magatartást tanúsítottak, a Japán-ellenes front megalakulásának nagy volt a nemzetközi jelentösége. A fasizmus és a háború elleni harc nemcsak egyes országokban folyt, hanem nemzetközi síkon is kibontakozott. 1935 végén mozgalom indult meg egy nemzetközi békekongresszus összehívása érdekében. Ebben a mozgalomban a baloldali pártok, szakszervezetek és egyéb szervezetek mellett a polgári pacifista egyesületek is részt vettek. A nemzetközi békekongresszus összehívásának egyik kezdeményezöje lord Cecil angol pacifista volt. 1936 július végén Prágában összeült a Keletés Közép-Európa országaiban megindult békemozgalom képviselöinek nemzetközi konferenciája. A konferencia határozatilag kimondta, hogy Csehszlovákia, Lengyelország, Jugoszlávia és Lettország képviselöiböl akcióegyeztetö bizottságot kell alakítani, s abba más európai államokat is meg kell hívni. Harmincöt országban jöttek létre a békemozgalom nemzeti központjai. A mozgalomhoz sok különféle politikai, kulturális, vallásos és pacifista szervezet csatlakozott, még a keresztény szakszervezetek internacionáléja is. A szocialista munkásinternacionálé azonban megtagadta támogatását. 1936 szeptember elején összeült Brüsszelben a nemzetközi békekongresszus, melynek munkájában 4531 delegátus és több, mint 5 ezer meghívott vendég vett részt. A küldöttek 35 országból sereglettek össze, 50 nemzetközi, 750 nemzeti szervezetet képviseltek, s különbözö politikai felfogású, különbözö pártállású emberek voltak. A kongresszus egyhangúlag elfogadott programtételei a következö követeléseket tartalmazták: a békeszerzödések sérthetetlensége; a fegyverkezés csökkentése; a Népszövetség erös és hatékony fórummá tétele; kollektív biztonság. A kongresszus kiáltványt intézett a világ népeihez, s ebben rámutatott: "A béke veszélyben forog, meg kell menteni . . . Egyedüli ellenségünk az agresszor, aki a nemzetközi jogot sárba tiporva, meg akarná semmisíteni az egyetemes békét. A kongresszus a békeakciók egybehangolására állandó nemzetközi központot szervezett: a fötanácsot, ebbe minden nemzeti bizottság és minden nemzeti szervezet egy-egy képviselöt küldött. Miután Ausztriát elfoglalták a hitleristák, majdnem valamennyi kommunista párt kiáltvánnyal fordult országa népéhez. A Németországi Kommunista Párt egységes harcra szólította fel a népet a hitlerista párt, a háborúra úszító párt bünös kolomposai ellen, s követelte, hogy Ausztriából azonnal vonják ki a német csapatokat és a fasiszta terrorista bandákat, adjanak szabadságot és igazi önrendelkezési jogot az osztrák népnek, teljes függetlenséget Ausztriának. A kommunista párt harcra buz dította a német népet a "saját szabadságáért", a Németország minden dolgozóját magában foglaló egységes népfront megteremtéséért. A Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága megmagyarázta a tömegeknek, hogy a fasizmus iránt tanúsított minden engedékenység katasztrófához vezet. Felszólította a népet, hogy fokozza éberségét, s egységfrontba tömörülve védje meg a köztársaság függetlenségét. Az ország hazafias eröit a kommunista párt vezette. Franciaországban a kommunista párt központi bizottsága figyelmeztette a népet, hogy "Ausztria leigázása csupán egyik szakasza Hitler rabló tervének. Most Csehszlovákia van veszélyben Franciaország szövetségese! Le akarják gázolni Csehszlovákiát, hogy aztán Franciaországra támadjanak." Együttmüködésre szólított fel minden jó szándékú, becsületes embert, "hogy a francia nép egyesült erövel védelmezze a szabadságot, a békét és . . . családi tüzhelyek biztonságát." Az egyszerü francia emberek számos tömeggyülésen nyilvánították ki az osztrák nép iránti rokonszenvüket. Az antifasisztákat egyetlen gondolat füzte szoros egységbe: "Elég a hátrálásból!" Nagy-Britannia Kommunista Pártja tiltakozó gyüléseket szervezett Ausztria német megszállása ellen, kiáltványt bocsátott ki, s megjelentette Harry Pollitnak, a párt fötitkárának "Ausztria" címü brosúráját, amelyböl több, mint 100 ezer példány fogyott el. A párt és más szervezetek kezdeménye zésére a dolgozók tömeggyüléseken tüntettek a köztársasági Spanyolország mellett. Az Egyesült Államokban szintén rokonszenvtüntetések zajlottak le az osztrák nép mellett. Ezeket a tömeggyüléseket a kommunista párt, az amerikai békevédelmi liga, a Szovjetunió barátainak társasága és különbözö ifjúsági szervezetek hívták össze. Washingtonban a tüntetök a német követség épülete elött vonultak el, harsányan kiáltva: "Mentsétek meg Ausztriát Hitler véres kezétöl!" A kommunisták erélyesen felléptek Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok uralkodó köreinek müncheni politikája ellen, nem úgy, mint a szocialista pártok reakciós vezetöi, akik magasztalták a müncheni alkut. Léon Blum, a munkásosztály érdekeit eláruló "szocialisták" egyike, saját bevallása szerint örömkönnyeket hullatott és "gyáva megkönnyebbülésnek" engedte át magát, amikor tudomást szerzett a müncheni egyezmény aláírásáról. Amikor a Komintern végrehajtó bizottsága leszögezte, hogy a rablóknak adott engedmények politikája közelebb hozza egy imperialista világháború pusztító tüzvészét, egyúttal rámutatott a béke megmentésének egyetlen lehetséges módjára a fasiszta agresszor elleni elszánt harcra. "Csak a béke ügyéért önfeláldozóan küzdö népek szövetsége révén lehet meghiúsítani a háborús gyújtogatók bünös terveit. A nagy szovjet nép és a felfegyverzett népek védelmi öve tehetetlenségre kárhoztatja a fasizmust, sietteti vereségét és elkerülhetetlen pusztulását." A Komintern végrehajtó bizottsága egyesülésre szólította fel a világ proletárjait, "hogy a fasiszta agresszió ellen lerakhassák a népek egységének fundamentumát." A világ legnagyobb országaiban milliók és milliók követelték Csehszlovákia megvédését. Angliában több napon át tartottak a csehszlovák nép megvédését sürgetö tömeggyülések és tüntetések, s az ezeken hozott határozatok fennen követelték a Csehszlovákia feldarabolására irányuló Chamberlain féle terv elejtését. Dél-Wales bányászainak szövetsége 1938. szeptember 22-i határozatában felszólított minden társadalmi szervezetet, hogy lépjen fel a csehszlovák nép elárulása ellen. A gépipari dolgozók egyesült szakszervezetének londoni körzeti bizottsága határozatilag tiltakozott Chamberlain politikája ellen. Ugyanilyen tartalmú határozatokat hoztak Manchester és Solford szakszervezeti tanácsai, a skóciai szállítómunkások szakszervezetének küldöttértekezlete és még sok más szervezet. A müncheni árulás hangsúlyozta több kommunista párt közös nyilatkozata nem mentette meg, hanem éppen veszélybe sodorta a békét, csapást mért a békeszeretö erökre. A nyilatkozat felszólította mind a kommunistákat, mind a szocialistákat, hogy eröiket egyesítve harcoljanak a közös ellenséggel a müncheni árulás ellen, a népek méltóságán és függetlenségén alapuló békéért, a demokráciának, a szocialista haladásnak és a népek érdekeinek megvédéséért. A fasiszta agresszorral való lepaktálás politikája elleni harc Franciaországban tömegmozgalommá fejlödött. A Francia Kommunista Párt 1938. szeptember 20-án kiáltványt intézett a néphez, s ebben leszögezte, hogy a kormány politikájának semmi köze a népfront programjához, a békeharc hoz. A francia kommunisták azonnal leleplezték a müncheni alkudozások áruló jellegét, s harcba hívták ellene a néptömegeket. A szakszervezetek, a népfrontbizottságok és más demokratikus szervezetek szintén állást foglaltak Franciaország uralkodó köreinek kapituláns politikája ellen. 1938. november 11-én ült össze Párizsban annak a békeés szabadságmozgalomnak országos kongresszusa, mely Henri Larbusse kezdeményezésére még 1932-ben indult meg. A kongresszus kétezer részvevöje egyhangúlag helyeselte a Szovjetunió politikáját és a francia-szovjet szövetséget. A felszólalt küldöttek haragos szavakkal bélyegezték meg a müncheni alkut, s hangsúlyozták a népfront megerösítésének és kiszélesítésének szükségességét. Az Egyesült Államokban 26 nemzetiségi szervezet képviselöi (csehek, szlovákok, szerbek, románok stb.) az elnökhöz intézett nyílt levél formájában követelték Csehszlovákia megvédését. Hasonló tartalmú üzeneteket küldtek különféle társadalmi, szakmai és más szervezetek képviselöi, továbbá tudományos és kulturális személyiségek. Több amerikai városban bizottságok alakultak Csehszlovákia megmentésére. Az új fasiszta agresszió elleni tiltakozó gyüléseken hatalmas tömegek vettek részt. Az ország néhány központjában például Chicagóban százezrek tüntettek az utcákon. A háborúellenes mozgalom magával ragadta az ifjúságot is, melyet az imperialisták ágyútölteléknek szántak a közelgö háborúban. A Szovjetunió, Franciaország, Anglia, az Egyesült Államok és más országok fiatalsága tevékenyen kivette részét az antifasiszta békeharcból. Az ifjúsági szervezetek országos és nemzetközi kongresszusokat hívtak egybe, melyeken a legkülönbözöbb társadalmi körök fiataljainak képviselöi vettek részt. 1938. augusztus második felében, amikor már erösen kiélezödött a nemzetközi helyzet, a New York állambeli Poughkeepsie város Vassar-College-ében összeült az ifjúság második világkongreszszusa, amelyen 55 ország 500 `küldöttejelent meg. Az általuk képviselt ifjúsági szervezetek (diákszervezetek, Népszövetség-társaságok, békeharcos, szakszervezeti, paraszti egyesületek stb.) mintegy 40 millió tagot számláltak. A kongresszus tiszteletére augusztus 15-én New Yorkban, a városi stadionban nagygyülést rendeztek, amelyen 25 ezren vettek részt. A gyülés határozata felszólította a világ ifjúságát, hogy egyesült erövel küzdjön a világbékéért. A kongresszus záróülésén ünnepélyes keretek között aláírták a "vassari békepaktumot"; ebben a küldöttek esküvel fogadták meg, hogy küzdeni fognak valamennyi nemzet ifjúságának testvéri együttmüködéséért, és segítségére lesznek minden fiatalnak abban, hogy elkerülje a katonai agresszióban való részvételt. Az ifjúsági világkongresszusnak azonban nem voltak nemzeti, országos központjai, amelyek ezt a mozgalmat hatalmas áramlattá egyesíthették volna. 1939 tavaszán a haladó közvélemény újból fellépett a fasiszta agresszió és a fasizmust kiszolgáló politika ellen, melyet Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok uralkodó körei folytattak. Igy például a Francia Kommunista Párt újabb felhívással fordult a néphez: "Kormányunk összeomlás felé viszi az országot . . . A Francia Kommunista Párt egységre hív fel benneteket, hogy biztosíthassuk az ország biztonságát és megvédhessük a békét . . . Egyesüljünk, hogy megmentsük Franciaországot, megmentsük a békét!" 1939. március 22-én az Általános Munkaszövetség nyilatkozatot adott ki, s ebben kijelentette: a békét fenyegetö veszély arra kötelezi a francia és az angol kormányt, hogy bátran együttmüködjenek mindazokkal az országokkal, amelyek tiszteletben tartják a nemzetközi jogot és a népek függetlenségét. A szövetség felszólította az amsterdami internacionálét a jelenlegi helyzet megvitatására és a szükséges intézkedések megtételére annak érdekében, hogy Londonban mielöbb összeülhessen a munkások nemzetközi konferenciája. Angliában tömegmozgalommá fejlödött a fasiszta agresszorokat támogató politika elleni tiltakozás. Munkáspárti szervezetek, szakszervezetek és a dolgozók egyéb egyesületei határozatokban bélyegezték meg az angol és a francia kormány müncheni politikáját, követelték a fasiszta agresszorok megfékezését és a Szovjetunióval való szövetségkötést, mint a béke biztosításának legfontosabb tényezöjét. Igy a kooperatív párt 1939. április elején megtartott értekezletének határozata elítélte Chamberlain külpolitikáját, s követelte, hogy Anglia és Franciaország kössön kölcsönös segítségnyújtási egyezményt a Szovjetunióval. Nagy-Britannia Kommunista Pártja 1939. május elsejei kiáltványában úgy jellemezte Chamberlain kormányát, hogy az "a gazdagok kormánya a gazdagok számára". Ezt a reakciós kormányt hangsúlyozta a kiáltvány csak a munkásosztály tudja megbuktatni s ily módon a világot a katasztrófától megmenteni. A hagyományos május elsejei tüntetésen 100 ezren vettek részt; a felvonulók Chamberlain lemondását és a Szovjetunióval való békeegyezmény megkötését követelték. 1939. május 20-án ült össze a brit szakszervezetek kongresszusához tartozó szakszervezetek végrehajtó bizottságainak konferenciája, mely határozatilag követelte a kormánytól, hogy haladéktalanul hozzon intézkedéseket az agresszió elleni békefront megteremtésére. A munkáspárt és a szakszervezetek vezetöi azonban a munkások követeléseinek ellenére továbbra is a Chamberlain-kormánnyal való együttmüködés politikáját folytatták, és gyakorlatilag a fasiszta államokat támogatták. Mialatt a haladó erök a fasiszta agresszorok megfékezéséért és a Szovjetunióval való kölcsönös segítségnyújtási egyezmény megkötéséért küzdöttek, addig a reakciós labourista vezérek az agresszoroknak nyújtott engedmények politikáját védelmezték. A munkáspárt southporti konferenciáján (1939. május június) Bevin kijelentette: "Egyesíteni kell a világ nagy eröforrásait, s ahelyett, hogy becsmérelnénk közép-európai és japán barátainkat (ti. a fasisztákat Szerk.), ajánljunk nekik jobbat annál, amit a háború adhat nekik." Ez nem jelentett egyebet, mint azt, hogy a jobboldali labouristák támogatják a fasiszta agresszorokkal való megegyezést. Ugyanakkor felléptek a békeszeretö népek egységfrontjának gondolata ellen, s azon dolgoztak, hogy meghiúsítsák a munkásosztály nemzetközi egységét. Minél jobban nött a háborús veszély, annál erélyesebben leplezte le a Komintern az agresszorokat és szekértolóikat, annál állhatatosabban sürgette, hogy a népek egyesítsék eröiket a béke megvédésére. "Mint a veszett fenevad, úgy garázdálkodik Európa-szerte a fasizmus olvassuk a Komintern 1939. május elsejére közzétett kiáltványában. Felfalta Ausztriát és Csehszlovákiát, elrabolta Memelt (Klaipédát Szerk.), annektálta Albániát. Most hurkot vet Lengyelország nyakába. A Balkán felé törekszik, fenyegetve Romániát, Jugoszláviát és Görögországot. Svájc, Hollandia, Belgium körül settenkedik. A gyarmatok újrafelosztását követeli, s Latin-Amerikába vájja karmait." Az a nemes harc, melyet a második világháború elöestéjén a kommunisták vívtak a békéért, a világ kommunista és munkásmozgalma történetének egyik legdicsöbb fejezete. 1939. május 13-án és 14-én a béke, demokrácia és kultúra védelmének nemzetközi konferenciája ülésezett Párizsban. Összehívását Langevin professzor és Angell Nobel-díjas író kezdeményezték; 25 ország kulturális és munkásmozgalmi életének mintegy 500 ismert személyisége vett részt rajta. Az egyhangúlag megszavazott határozati javaslat egy része így hangzott: "Az értekezlet, mely . . . a munka és a gondolat világát képviseli, egységre szólítja fel a világ összes népeit és minden ország lakosságát, hogy hatékonyan küzdjenek a háború kirobbantása ellen, a háborús gyújtogatók ellen, az elnyomott és veszélyben forgó népek megsegítéséért, az agresszió és fasizmus áldozataival való szolidaritásért, a civilizáció jogainak megvédéséért . . . A legutóbbi idök nemzetközi eseményei megmutatták, hogy nem kapitulációval, hanem bátor, állhatatos, higgadt ellenállással lehet meghiúsítani a ragadozó hatalmak terveit." A konferencia kiáltványt bocsátott ki "Az egész világ értelmiségéhez", s ebben is harci felhívás volt a közös ellenség ellen. A kultúra és tudomány képviselöinek ez a kongresszusa azonban nem volt képes lényegesen befolyásolni az események menetét. Föleg azért nem, mert a kollektív békevédelem eszméje akkor még nem hatotta át a tökésországokban élö értelmiségiek, söt munkások jelentös részének tudatát. Hozzájárult ehhez a munkásosztály politikai széttagoltsága is. A szocialista munkás internacionálé vezérei rendre elutasították a Komintern javaslatait, hogy közös akcióval harcoljanak a közös ellenség ellen. A szakszervezetek amszterdami internacionáléjának szocialista befolyás alatt álló vezetöi is reakciós politikát folytattak. Ennek az egyesülésnek 1937. évi londoni kongresszusa amellett szállt síkra, hogy tárgyalásokat kell kezdeni a szovjet szakszervezetekkel, s meg kell nyerni öket az amszterdami internacionálé számára. A kapitalista országokban a munkások milliói türelmetlenül várták a szakszervezetek nemzetközi egységének megvalósítását. De az amszterdami internacionálé vezetöi elgáncsolták azt az indítványt, mely szerint a szovjet szakszervezeteket fel kell venni ebbe az egyesülésbe. Ily módon meghiúsult az a lehetöség, hogy a munkásosztály egységesen hallassa szavát a nemzetközi küzdöporondon. Az amszterdami internacionálé vezérei semmilyen segítséget nem nyújtottak sem a spanyol, sem a kínai népnek, s egyetlen akciót sem szerveztek a fasizmus ellen. Ennek következtében a jobboldali szocialisták által szétforgácsolt munkásosztály a válság napjaiban nem volt képes megakadályozni a fasisztákat a második világháború kirobbantásában. A kommunisták önfeláldozó harca mégsem bizonyult hiábavalónak nagy szerepe volt abban, hogy a népek politikai, eszmei és erkölcsi tekintetben felkészültek az idegen hódítók visszaverésére, az antifasiszta háborúra. A háborút megelözö éveket az imperialista hatalmak közti ellentétek nagymérvü kiélezödése jellemezte. A fasiszta államok agresszív tömbje, amelyet Németország vezetett, s amely Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok uralkodó köreinek támogatását élvezte, 1938-1939-ben a háború szélére sodorta a világot. A haladó erök a kommunista és munkáspártok vezetésével következetes harcot vívtak a békéért, de nem voltak képesek megváltoztatni az események menetét és meghiúsítani a háborús gyújtogatók terveit. A békeszeretö erök élcsapatát alkotó Szovjetunió akkor még a világ egyetlen szocialista állama volt. Hosszas és kitartó harcot folytatott a kollektív biztonságért, de fáradozását nem koronázta siker, mert Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok uralkodó körei a fasiszta államokat támogatták, s arra törekedtek, hogy a fasiszta agressziót a Szovjetunió ellen fordítsák. A békeharcban döntö eröt jelentett a munkásosztály, mely maga köré tömörítve a népek többségét, szétzúzhatta volna a kardcsörtetö reakció háborús terveit. Csakhogy a munkásosztály a szociáldemokrata vezérek áruló politikája miatt nem volt egységes, s ez lényegesen gyengítette sorait. A kapitalista országok kommunista és munkáspártjai még nem váltak igazi tömegpártokká, nem vetközték le a szektás hibákat, amelyek akadályozták az egységes munkás és antifasiszta népfront megteremtéséért vívott sikeres harcot. Azonkívül a népek háborúellenes mozgalmát erösen bomlasztotta a reakciós propaganda. Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok uralkodó körei a háborút megelözö években pacifista szólamokba burkolták politikájuk valódi lényegét azt, hogy lepaktáltak a német imperialistákkal. München napjaiban és a rákövetkezö hónapokban, amikor egyre rosszabbodott a nemzetközi helyzet, a reakciós propaganda Angliában, Franciaországban és az Egyesült Államokban egekig magasztalta Chamberlaint és Daladier-t, "a béke megmentöinek" nevezte öket, akik úgymond mindent megtettek a háború megakadályozásáért. A fasiszta agresszorok megfékezését követelö kommunistákat pedig "háborús gyújtogatóknak" nevezte a burzsoá propaganda. Ilyen körülmények között a kapitalista országok dolgozói nem láttak tisztán éppen akkor, amikor tevékeny és harcos békevédelmi akciókra lett volna szükség. A nyugati hatalmak uralkodó körei arra törekedtek, hogy a háborús konfliktus a kapitalista rendszer keretein kívül robbanjon ki, s a Szovjetuniót tegyék az általuk tervezett háború szenvedö részesévé. Ez a próbálkozásuk azonban nem sikerült. Szerzödést kötve Németországgal, a Szovjetunió keresztülhúzta azoknak a számításait, akik a háború elötti politikai válságot a Szovjetunió rovására akarták megoldani, s ezt a válságot nem engedte ki a kapitalista rendszer keretei közül. A válság azon a rendszeren belül dölt el, amelyben született és érlelödött, s a két imperialista tömb közötti háborús konfliktusba torkollott. Amint azt az SZK(b)P XVIII. kongresszusa elöre látta, a "benemavatkozási" politika szervezöinek veszélyes játéka csúfos kudarcba fulladt. A fasiszta fenevad, amelyet oly buzgón tápláltak, hogy majd a Szovjetunióra támadjon, a szocialista országgal való döntö összecsapás elött ott akart lecsapni, ahol a legkönnyebb sikert remélte. A szovjet külpolitika keresztülhúzta az imperialisták ama kísérleteit, hogy ellentéteiket a szocialista állam rovására oldják meg, s ezzel meghosszabbította a békét, amelyre nagy szüksége volt a szocializmus építése és az ország védelmének megerösítése céljából.




Találat: 1177