online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

Online dokumentumok - kep
  

A SZOVJET CSAPATOK TÁMADÁSA A KARÉL-FÖLDSZOROSON ÉS DÉL-KARÉLIÁBAN

történelem



felso sarok

egyéb tételek

jobb felso sarok
 
Az Eftalita - vagy fehér hun Birodalom és Korezm
A RÉGI KELET NÉPESSÉGE ÁTTELEPÜL DÉLKELET-EURÓPÁBA
A köztarsasag valsaga Rómaban, megoldasi kísérletek
A KATONAI-POLITIKAI HELYZET A TÉLI TÁMADÁS KEZDETEKOR
HADITEVÉKENYSÉG A CSENDES-ÓCEÁN TÉRSÉGÉBEN 1945 ELSŐ FELÉBEN
ALKOTMÁNYOS RENDSZERVÁLTÁS
ZSIDÓK VOLTAK-E ERDÉLY KERESZTÉNY ŐSLAKÓI?
ÉKJELEKKEL ÍRT MEZOPOTÁMIAI MAGYAR NYELVEMLÉKEK
A MAGYAR-HUN TESTVÉRISÉG KIALAKULÁSA MEZOPOTÁMIÁBAN
A BAL PARTI UKRAJNA FELSZABADÍTÁSA HADÁSZATI HÍDFŐK BIRTOKBAVÉTELE A DNYEPER JOBB PARTJÁN
 
bal also sarok   jobb also sarok

A SZOVJET CSAPATOK TÁMADÁSA A KARÉL-FÖLDSZOROSON ÉS DÉL-KARÉLIÁBAN



1. Finnország helyzete. A szovjet csapatok feladatai A nyári-öszi hadjárat a Leningrádi, valamint a Karéliai Frontnak a Karél-földszoroson és DélKaréliában indított támadásával kezdödött. Ezt hadászati és politikai megfontolások indokolták. Mint már említettük, a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása úgy vélte, hogy a finnek elleni támadás elvonja a német fasiszta hadvezetés figyelmét a Belorusszijában elökészített föcsapástól. Ezenkívül ki kellett egyenesíteni a szovjet-német arcvonalat, meg kellett szüntetni az északi kiszögellést, amely erösen zavarta a Leningrádi Front és a 7. hadsereg csapatait, újra meg kellett indítani a forgalmat a kirovszki vasúton és a Fehér-tenger-Balti-tenger-csatornán. Végül a finn hadseregre mért csapá

s nagy politikai eredményeket is hozhatott, mivel Finnországban meglehetösen feszült 313e41d volt a belpolitikai helyzet. A finn belpolitikára erösen kihatott a német "Észak" hadseregcsoport 1944. január-februárban elszenvedett veresége. Az uralkodó osztályok, amelyek az országot a Szovjetunió elleni háborúba sodorták, már régóta aggódva figyelték a szovjet-német arcvonal eseményeit. Egyre világosabban látták Németország elkerülhetetlen vereségét, s jól tudták, hogy ezzel összeomlanak a "nagyfinn" hódító tervek is. De amíg a német fasiszta csapatok a Karél-földszoroson és a Szvir folyónál, valamint a Medvezsegorszk térségében beásott finn csapatok közvetlen közelében voltak, a finn reakció nehezen tudott lemondani a meghódított idegen területröl. Az "Észak" hadseregcsoport felett támadt vihar mennydörgése végigdübörgött Finnországon, s tovább élezte a belpolitikai helyzetet. A hitleri Németországgal való együttmüködés rendkívül súlyos gazdasági válságot idézett elö Finnországban. A finn gazdaság nagy munkaeröhiánnyal küzdött. Nem volt elegendö nyersanyag, fütöanyag. Erösödött az infláció. A hadiipar kivételével valamennyi iparág hanyatlott. A textil-, börés gumiipari üzemek többsége teljesen beszüntette a munkát. A mezögazdaság is erösen megsínylette a háborút. Kiélezödött a közellátási válság. A napi kenyérfejadag húsz dekára, a hús és a zsír napi fejadagja egy dekára csökkent már a háború elsö évének végén. Ugyanakkor a vasúti szerelvények százai vitték a gabonát, a húst, a vajat Németországba. Az uralkodó klikk féktelen szovjetellenes propagandával, a legelmaradottabb rétegek nacionalista érzelmeit felkorbácsolva, a háború elején magával tudta rántani a munkások és a parasztok egy részét. De ahogy a hitlerista hadseregek a szovjet-német arcvonalon egymásután vereséget szenvedtek, mind több finn dolgozó értette meg, hogy a fasiszta kormánykörök az elkerülhetetlen pusztulás felé sodorják az országot. "A finn néptömegek körében általános jelenség, hogy zúgolódnak a háború miatt . . . A dolgozók legöntudatosabb részében egyre jobban izzik a gyülölet a háborús bünös kormánykörök ellen, s fokozódik az a törekvésük, hogy aktív ellenállást fejtsenek ki a fasizmussal szemben" így jellemezte a finn néptömegek hangulatát 1943 végén Otto Kuusinen, az SZK(b)P Központi Bizottságának tagja. Az uralkodó körökben is kialakult az ellenzék a háborúval szemben. A finn kormány eröszakos intézkedéseket hozott, hogy elfojtsa a haladó eröket, és akaratának engedelmes végrehajtására kényszerítse a népet. Tömeges terrorakciókhoz folyamodott. Betiltotta a sztrájkokat és a tüntetéseket. A szakszervezetek gyüléseit csak úgy engedélyezte, ha azokon rendörök is jelen vannak, s a napirendet a rendörség elözöleg jóváhagyta. Kihirdették, hogy halálbüntetéssel sújtják azokat, akikre szabotázst és államellenes cselekményt bizonyítanak rá. Hitler és klikkje azonban, látva a finnországi helyzet alakulását, még ezzel sem érte be. 1943 végén Jodl tábornokot Hitler levelével Finnországba küldték. A führer figyelmeztette a finn kormányt, hogy nem elég keménykezü, az ellenzék hangja egyre eröteljesebb, s ez olyan benyomást kelt, mintha Finnország gyenge volna, belefáradt volna a háborúba. Hitler még több keménységet követelt finn zsoldosaitól. Ennek ellenére 1944 tavaszán tovább feszült Finnországban a politikai légkör. A nép belefáradt a háborúba. A finn csapatok nagy veszteségei, az éhség, a gazdasági bomlás, az ország kifosztása növelte a lakosság elégedetlenségét. Finnország Kommunista Pártja a fasiszta rendszer és a rendöri terror hallatlanul nehéz körülményei között egyetlen napra sem hagyta abba önfeláldozó, sok-sok áldozatot követelö harcát a bünös háború befejezéséért. Egyre erösebben hallatta hangját a munkásosztály, a dolgozó parasztság, a haladó értelmiség, s követelte a kormánytól, hogy változtassa meg külpolitikáját, vessen véget az értelmetlen vérontásnak. Egyre többen és egyre gyakrabban szabotálták a kormány intézkedéseit. A szociáldemokrata párt, a finnországi Svéd Néppárt, az agrárpárt tagjainak többsége felemelte szavát a háború folytatásának politikája ellen. Az ellenzékben fontos szerepet játszott Paasikivi államtanácsos, aki késöbb Finnország elnöke lett. A német fasiszta "Észak" hadseregcsoport Leningrádnál és Novgorodnál elszenvedett súlyos veresége, a belpolitikai helyzet élezödése arra kényszerítette a finn kormányt, hogy fontolóra vegye a fegyverszünet megkötésének lehetöségeit. A finn kormány február közepén megbízta Paasikivit, lépjen érintkezésbe a Szovjetunió kormányával, tisztázza a szovjet álláspontot a fegyverszünet kérdésében, tudja meg, milyen feltételekkel léphetne ki Finnország a háborúból. Az akkori kormány élén egyébként olyan szovjetellenes, Hitler-barát politikusok álltak, mint Ryti, Mannerheim, Tanner. Az ö ingadozásuk mindennél jobban mutatta, milyen katasztrofális helyzetbe került Finnország. A Szovjetunió kormánya február 19-én közölte Finnországgal a fegyverszünet elözetes feltételeit: szakítsa meg kapcsolatait Németországgal, és internálja vagy üzze ki a Finnország területén tartózkodó német fasiszta csapatokat, szerezzen érvényt az 1940. évi szovjet-finn szerzödésnek, vonja vissza a finn csapatokat az 1940-es határra, haladéktalanul repatriálja a szovjet hadifoglyokat és a koncentrációs táborokban levö polgári személyeket. Más kérdésekkel a finn hadsereg leszerelésével, a Szovjetuniónak okozott károk megtérítésével, Petsamo térségének átadásával kapcsolatban kormányunknak az volt a véleménye, hogy ezek megoldását célszerü elhalasztani a moszkvai tárgyalásokig. A finn kormány képviselöjével közölték, hogy ha Finnország egyetért az elözetes feltételekkel, a Szovjetunió kész fogadni a finn küldöttséget a fegyverszüneti tárgyalások céljából. Ha figyelembe vesszük, milyen károkat okozott Finnország a Szovjetuniónak, ezek a követelések nagyon mérsékeltek voltak. A szovjet kormányt nem a vak bosszúvágy vezette, hanem az az ésszerü törekvés, hogy mielöbb véget vessen a háborúnak, elkerülje az újabb áldozatokat mindkét részröl, szabaddá tegye a finnek ellen tevékenykedö szovjet csapatokat, s azokat a német fasiszta hadsereg ellen vesse be. A finn uralkodó körökben csaknem egy hónapig tartott a szemben álló vélemények harca. A fasiszta Németország természetesen minden erejével azokat támogatta, akik a háború folytatását szorgalmazták. Február 21-én a helsinki német nagykövet Ramsay finn külügyminiszternek jegyzéket nyújtott át, amely szerint kormánya Németországgal szembeni árulásnak fogja tekinteni Finnország kilépését a háborúból, s Finnországnak vállalnia kell az összes ebböl fakadó következményeket. Az ország belpolitikai helyzete azonban annyira feszült volt, hogy még ez a baljós hangú jegyzék sem tudott hatni a háború folytatásának ellenzöire. A finn kormány kénytelen volt újra azzal a kéréssel fordulni a szovjet kormányhoz, hogy a szovjet fegyverszüneti feltételek további tisztázása végett fogadja képviselöit. Noha a finn kormány nem értett egyet az elözetes fegyverszüneti feltételekkel, a szovjet kormány türelmet tanúsított iránta, s fogadta a finn küldöttséget. Finnországnak átnyújtották a konkrét fegyverszüneti feltételeket, amelyek között szerepelt a finn hadsereg leszerelése, a Szovjetuniónak okozott károk megtérítése és Petsamo kérdése is. A Szovjetunió kormánya ugyanakkor lemondott a Hangö (Hanko)-félsziget bérletére vonatkozó jogairól. Ezek a humánus feltételek lehetövé tették volna, hogy a finn nép kikerüljön a háborúból, amelybe uralkodó klikkje belevitte, Finnország pedig visszaszerezze nemzeti függetlenségét. A reakciónak azonban egy idöre sikerült felülkerekednie az uralkodó körök józan, a helyzetet reálisan értékelö csoportján. Nagy szerepet játszott ebben a fasiszta Németország nyomása is. Még az NSZK hadügyminisztériuma hadtörténelmi osztályának hivatalos kiadványában is elismerik, hogy a Finnországba irányuló szállítmányok korlátozása volt "a német diplomácia nyomásának leghatékonyabb eszköze". Németország kihasználta Finnország gazdasági függését, és ezzel továbbra is kezében tartotta ezt a csatlósát. 1944. április 19-én például Hitler többféle katonai szállítás korlátozását elrendelte. Néhány nappal elöbb pedig az élelmiszer-szállítás csökkentését határozták el. Ennek következtében a finn kormány elutasította a fegyverszüneti feltételeket, s úgy határozott, hogy folytatja a háborút a Szovjetunió ellen. Ezt a nemzetellenes döntést azzal mentegette, hogy a Szovjetuniónak az a követelése, miszerint Finnország szakítson Németországgal, s internálja vagy üzze ki a német fasiszta csapatokat, az ország nemzeti függetlenségét veszélyezteti. A fegyverszünet elutasításának ez a képmutató indokolása olyan messze volt a valóságtól, mint ég a földtöl. A szovjet kormány 1944. április 22-i válaszában leleplezte a finn kormány hazug álláspontját. "A mai Finnországnak nincs állami önállósága állapította meg a szovjet kormány jegyzéke. Elvesztette azt abban a pillanatban, amikor beengedte területére a német csapatokat. Most arról van szó, hogy a német csapatok kiüzése és a haditevékenység beszüntetése útján visszaállítsák Finnország elvesztett önállóságát." A reakciós finn kormánykörök abban a reményben utasították el a szovjet fegyverszüneti feltételeket, hogy a német fasiszta csapatok meg tudják állítani a Vörös Hadsereg támadását, képesek lesznek stabilizálni a szovjet-német arcvonalat, s hogy Németország a kellö pillanatban megadja majd a szükséges segítséget Finnországnak mind fegyverben, mind csapatokban. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a finn reakció nagy reményeket füzött az Egyesült Államok kormányához, amely az antifasiszta koalíció tagjaként is a szokásos diplomáciai kapcsolatokat tartotta fenn Finnországgal. Dittmar, volt fasiszta tábornok nem ok nélkül írja, hogy a finnek az Egyesült Államokhoz füzödö kapcsolataikban látták "a menekvés egyetlen útját arra az esetre, ha Németország helyzete a háború folyamán nem javul." A finn kormány ebböl az elgondolásból kiindulva dolgozta ki terveit a további hadviselésre. A finn hadsereg parancsnoksága 1944 nyarán maximálisan megerösítette a védelmet a Karél-földszoroson és Karéliában, hogy csapatai meghúzzák magukat a megerödített terepszakaszok mögött, s tovább tartsák az elfoglalt szovjet területeket. A finn csapatok a háború három éve alatt a nehezen leküzdhetö természetes akadályok felhasználásával erös védelmet építettek ki. Különösen erös volt védelmük a Karél-földszoroson (5. sz. térkép). A finnek itt három védöövet rendeztek be közbeesö állásokkal. A védelem mélysége a BeloosztrovViborg irányban meghaladta a száz kilométert. A legerösebb a második védööv volt, amely a Taipale-Kivennapa vonalon, majd Terijokitól nyugatra húzódott. Finn történészek tanúsítják, hogy ebben a védöövben "rengeteg különféle erödítmény . . . és akadály (gránit harckocsiakasztó) volt, s ezek keresztül-kasul szabdalták az egész földszorost". A Karél-földszorost a 3. és a 4. finn hadtest, továbbá néhány, a finn hadsereg föparancsnokságának közvetlenül alárendelt önálló gyalogosés páncélos-magasabbegység védte. A földszoroson összesen öt gyalogoshadosztály, egy páncéloshadosztály, egy gyalogdandár és két partvédelmi tüzérezred helyezkedett el. Nagyon erös védelmet építettek ki Dél-Karéliában is. Az Onyega-tótól északra az ellenség két védöövet rendezett be; egyes szakaszokon páncélkupolákat is telepítettek. Ezenkívül a mélységben az utak mentén támpontokat építettek. Itt a 2. hadtest (két gyalogoshadosztály és egy gyalogdandár), valamint a finn föparancsnokságnak alárendelt két önálló gyalogoshadosztály védett. Az Onyega-tó és a Ladoga-tó között a finnek védelme a Szvir folyó mentén húzódott; a folyó szélessége Logyejnoje Polje körzetében eléri a 400 métert, mélysége pedig a 4-7 métert. Osta és Szvirsztroj között a folyó déli partján nagy hídfö volt a finn csapatok birtokában. Különösen erös védelmet építettek ki a Logyejnoje Polje-Olonyec-Pitkáranta irányban, ahol az Onyega-tó és a Ladoga-tó között védö csapatok fö utánpótlási vonalai húzódtak. Itt három védöövet rendeztek be. Közülük a második, amely a Megrozero-Obzsa terepszakaszon húzódott, volt a legerösebb. A mélységben a Vidlica és a Tulemajoki folyók partján, valamint a Loimola-Pitkáranta terepszakaszon erös tábori állások voltak. A Szvir mentén az "Olonyec" csoport (az 5. és a 6. hadtest) védett, amely öt gyalogoshadosztályból és négy önálló dandárból állt. Az Onyega-tótól északra, Dél-Karéliában és a Karél-földszoroson védö finneknek összesen 15 hadosztályuk köztük egy páncéloshadosztály és hat gyalogdandáruk volt. E csapatok állományába körülbelül 268 ezer fö, 1930 darab 76 milliméteres és annál nagyobb ürméretü löveg és aknavetö, 110 harckocsi és 248 repülögép tartozott. Az ellenség harci technikai eszközei gyengébb minöségüek voltak, mint a Vörös Hadseregé. Az ellenségnek a Finn-öböl keleti részében 43 közepes hadihajója, 33 torpedónaszádja és motoros uszálya, az Onyega és a Ladoga-tavon pedig öt ágyúnaszádja, két torpedónaszádja és 121 különbözö naszádja tevékenykedett. A haditengerészeti légierö állományába száz repülögép tartozott. A finn hadsereg minden vonatkozásban fel volt töltve, s az erdös-mocsaras, tavakkal szabdalt terepen követendö harceljárásokban gazdag tapasztalatokkal rendelkezett. A katonák zöme szívósan harcolt. A tisztek túlnyomó többsége támogatta a kormány kalandorpolitikáját, s a fasiszta Németországgal kötött katonai szövetség híve volt. De a háborúellenes hangulat is kezdett terjedni a katonák között. Jellemzö erre az az eset, amely a 2. gyalogoshadosztály 7. ezredénél történt. Az ezred 200 katonája, amikor megtudta, hogy a finn kormány elutasította a szovjet fegyverszüneti feltételeket, kollektív leszerelési kérvényt nyújtott be. Jó néhány katona hangot adott elégedetlenségének amiatt, hogy folytatni kell a háborút, hogy a finn városokban és falvakban súlyos a gazdasági helyzet, s a németek szabadon garázdálkodnak az országban. Néhányan megszöktek, Svédországba menekültek, vagy elrejtöztek az erdökben. E tények ellenére a finn hadsereg egészében véve harcképes volt. Mivel a finn kormány konokul elutasította a mérsékelt fegyverszüneti feltételeket, a Szovjetuniónak katonai intézkedésekhez kellett folyamodnia. A szovjet hadvezetés ekkor már fel tudta vonultatni a szükséges eröket és eszközöket, hogy szétzúzza az erös védelmi létesítmények mögött meghúzódó finn csapatokat. A föhadiszállás elhatározta, hogy a Karél-földszoroson és Dél-Karéliában hadászati hadmüveletet hajt végre, hogy vereséget mérjen a finn hadseregre, felszabadítsa a leningrádi terület északi körzeteit, a Karél-finn Köztársaság nagy részét fövárosával, Petrozavodszkkal, helyreállítsa a finn-szovjet államhatárt, s kikapcsolja Finnországot a háborúból. A föhadiszállás ezzel az elhatározással összhangban szabta meg a Leningrádi és a Karéliai Front feladatait. A két front támadó hadmüveletének elgondolása az volt, hogy egymás után két csapást mérnek a finn hadseregre. A támadást a Leningrádi Front jobbszárnyának csapatai kezdték meg a Karélföldszoroson. Ezeket a csapatokat a szárnyakon a Balti Flotta és a Ladogai Katonai Flottilla támogatta. Nem sokkal késöbb Dél-Karéliában támadásba ment át a Karéliai Front balszárnyának két hadserege: a 7. az Onyegai és a Ladogai Katonai Flottilla támogatásával az Onyega-tó és a Ladoga-tó közti térségben és a 32. az Onyegai Katonai Flottilla egy részének támogatásával az Onyega-tótól északra. A távolbombázó légierö parancsot kapott, hogy a támadás kezdete elött mérjen tömeges csapásokat Finnország fontosabb katonai objektumaira. A karéliai partizánok 19 osztagot készítettek fel az ellenség utánpótlási vonalain végrehajtandó vállalkozásokra. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása megerösítette a Leningrádi Front jobbszárnyának és a Karéliai Front balszárnyának csapatait. A hadmüvelet kezdetére a 23. hadsereg már korábban is ott levö csapatain kívül a Leningrádi Frontjobbszárnyán összpontosították a föhadiszállás és a front tartalékából a 21. hadsereget (hat lövészhadosztályt), két lövészhadtestet, egy áttörö tüzérhadtestet és két önálló lövészhadosztályt. A 21. hadsereg föeröit, amelyek Oranienbaum térségében helyezkedtek el, a Balti Flotta szállította át a Finn-öblön. A háború folyamán kevés ilyen nagyarányú hadmüveleti csapatszállítás történt vízi úton. A Leningrádi Front 13. légi hadserege további két bombázó és egy csatarepülö hadosztályt kapott. A hadmüveletbe bevonták a Balti Flotta légierejét, valamint a leningrádi légvédelem 2. gárda vadászrepülö-hadtestének egy részét is. A Karéliai Front balszárnyára a föhadiszállás tartalékából három lövészhadtestet (kilenc hadosztályt), egy áttörö tüzérhadosztályt, valamint több különleges magasabbegységet és egységet dobtak át. A Leningrádi és a Karéliai Frontnak a Karél-földszoroson és Dél-Karéliában összesen 41 lövészhadosztálya, öt dandárja és négy megerödített körlete volt. A front csapatainak létszáma elérte a 450 ezer föt, s körülbelül 10 ezer darab 76 milliméteres és annál nagyobb ürméretü löveg és aknavetö, több mint 800 harckocsi és rohamlöveg állt rendelkezésükre. A frontok állományába tartozó 7. és 13. légi hadseregnek 1547 repülögépe volt. A Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta az ellenséges védelem lefogására 75 kilencven százalékban 130 milliméteres és annál nagyobb ürméretü löveget jelölt ki. A flotta a Finn-öböl keleti részében 64 közepes hadihajót (torpedórombolókat, ágyúnaszádokat, örhajókat, aknaszedö hajókat), 47 torpedónaszádot és több mint 300 különféle naszádot tudott felhasználni. A Ladogai és az Onyegai Katonai Flottillának 27 közepes hadihajója és 62 különféle naszádja volt. A flotta légierejének állományába 530 repülögép tartozott. A szovjet csapatok létszámban 1,6-szeres, lövegekben és aknavetökben 3,3-szeres, harckocsikban és rohamlövegekben 3,2-szeres, repülögépekben csaknem 6-szoros fölényben voltak a finn csapatokkal szemben. A föcsapások irányában csapataink fölénye még ezt is túlszárnyalta. A Finn-öbölben, az Onyegaés a Ladoga-tavon a szovjet haditengerészeti erök csaknem minden hajóosztály tekintetében túleröben voltak. A támadás kezdetekor a csapatok mintegy 3 javadalmazás löszerrel, 3,5-5 javadalmazás üzemés kenöanyaggal, több mint 12-20 napi élelmiszerrel és takarmánnyal rendelkeztek. Az anyagi-technikai biztosítás megszervezése a Karéliai Frontnak nagy nehézségeket okozott, elsösorban azért, mert a hadtápterületen és a támadás sávjában elég gyér volt az úthálózat. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása 1944. május 1-én külön direktívát adott a frontoknak, és ebben szabályozta a csapatok felkészítését a támadásra. A frontparancsnokok az e hadszíntéren tervezett harcok sajátosságainak figyelembevételével valósították meg a föhadiszállás utasításait. A harcosoktól megkövetelték, hogy tanulják meg a támadóharc megvívását a terep és a finn védelem sajátos viszonyai között, s megmagyarázták nekik, hogy a finn hadsereg szétzúzása a szovjet terület mielöbbi felszabadításának fontos feltétele. A Leningrádi és a Karéliai Front, valamint a Balti Flotta parancsnoksága ugyanezen idöszakban kidolgozta a viborgi és a szvit-petrozavodszki hadmüvelet terveit, amelyeket a föparancsnokság azután jóváhagyott. A támadást a frontok huzamos ideig készítették elö. Különösen nagy figyelmet fordítottak a csapatok együttmüködésének megszervezésére, a frontok csapatainak átcsoportosítására és csapásmérö csoportosításaik összpontosítására. A csapásmérö csoportosítások elsö lépcsöi három nappal a támadás kezdete elött foglalták el a megindulási helyzetet, hogy jól megismerkedhessenek a rendkívül bonyolult terepviszony okkal. A hadmüvelet elökészítésének idöszakában nagy jelentöséget tulajdonítottak a csapatok harckiképzésének. A közeli mögöttes területen a támadási sávéhoz hasonló terepen finn mintájú védööveket rendeztek be vasbeton tüzfészkekkel, különféle akadályokkal. Az egymás után ide visszavont csapatok megtanulták ezek leküzdését. A frontok törzsei körültekintöen intézkedtek, hogy a hadmüveletet titokban készítsék elö, és megtévesszék az ellenséget. A csapatok szállításánál és mozgásánál felhasználták a háború három éve alatt kitapasztalt álcázási módszereket. Az újonnan érkezett tüzérés aknavetö egységeknek megtiltották, hogy a tüzérségi elökészítés kezdete elött tüzet nyissanak, a rádióállomások nem forgalmazhattak, s a minimumra korlátozták a telefonbeszélgetéseket. Külön erre a célra megszervezett komendánsszolgálat kidolgozta a peremvonalba irányuló forgalom szigorú rendjét. A Leningrádi Frontnál a narvai szakaszon, a Karéliai Frontnál pedig a Petsamo-Kirkenes irányban támadási elökészületeket színleltek. A front csapatainál erös pártés Komszomol-szervezetek müködtek. A Leningrádi Front hadseregeinél körülbelül 66500 kommunistát, a Karéliai Front hadseregeinél mintegy 64 ezer kommunistát tartottak nyilván. A 21. hadsereg 30. gárda lövészhadtestének mindegyik hadosztályánál 2200-2300kommunista és 1500-1700 komszomolista volt. Ez a nagy létszám lehetövé tette, hogy a frontok haditanácsai és politikai szervei erösítsék a párt befolyását minden alegységnél s különösen azoknál, amelyek az erödítmények ellen indultak rohamra. A csapatoknál az egész politikai munkát szorosan összekapcsolták a konkrét harcfeladatokkal. Gondosan tanulmányozták többek közt a szovjet kormány április 22-i nyilatkozatát a szovjet-finn viszonyról. A katonáknak megmagyarázták, hogy sikeres támadásukkal, az ellenségre mért hatalmas erejü csapásukkal meg kell gyorsítaniuk Finnország kilépését a háborúból. A támadási parancs megérkezése után a lövészek, a tüzérek, a harckocsizók, az utászok gyüléseket tartottak, amelyeken sokan felszólaltak azok közül is, akik 1940 emlékezetes napjaiban részt vettek a Mannerheim-vonal áttörésében és Viborg ostromában. Ezek elmondották a finn erödítmények leküzdésében szerzett tapasztalataikat. 2. A finn csapatok veresége a Karél földszoroson A Karél-földszoroson a finn csapatok szétzúzásába a Leningrádi Front állományából (parancsnok Govorov hadseregtábornok, a haditanács tagja Zsdanov altábornagy, törzsfönök Popov vezérezredes), mint már említettük, a 21 . és a 23. hadsereget, valamint a 13. légi hadsereget vonták be. A hadmüveletben ezenkívül részt vett a Balti Flotta (parancsnok Tribuc tengernagy, a haditanács tagja Szmirnov altengernagy, törzsfönök Petrov ellentengernagy) és a Ladogai Katonai Flottilla (parancsnok Cserokov ellentengernagy) . A hadmüvelet elgondolásának alapeszméje az volt, hogy az ellenséget a Ladoga-parti arcvonalszakaszon megbízhatóan lekötve, a föerökkel a Finn-öböl partján áttörik a védelmet, s szétzúzzák a szemben álló ellenséget. Ezután ütközetbe vetik a front tartalékait, továbbfejlesztik a csapást Viborg, az erök egy részével pedig Keksholm (Kákisalmi) irányában, s végleg kiüzik a hódítókat a szovjet területröl. A föcsapást Guszev altábornagy 21. hadserege mérte, amelynek kilenc, harckocsikkal megerösített lövészhadosztálya és egy megerödített körlete volt. Ez a hadsereg azt a feladatot kapta, hogy a 23. hadsereggel és a Balti Flottával együttmüködve, sávjának középen hatalmas erejü csapást mérve törje át az ellenség védelmét, és a támadást a viborgi müút és a tenger-parti vasút mentén továbbfejlesztve a hadmüvelet kilenc-tizedik napján foglalja el Viborgot. A 23. hadseregre (parancsnoka Cserepanov altábornagy) az a feladat várt, hogy a hadmüvelet kezdetétöl a maga sávjában lekösse az ellenséget, majd pedig támadjon általában Jürjapja (Ayrápáá) irányában. A hadseregnek hat lövészhadosztálya és két megerödített körlete volt. Fontos feladatok hárultak a Balti Flottára és a Ladogai Katonai Flottillára. A hadihajók és a flotta légiereje parancsot kaptak, hogy rombolják a védelem ellenállási csomópontjait, fogják le és semmisítsék meg a tüzérséget a part menti körzetekben. A matrózoknak színlelt partraszállást kellett szervezniük az ellenség védelmi sávjának szárnyain, s rá kellett ezzel kényszeríteniük az ellenséget, hogy eröi egy részét átdobja a part védelmére. A flottának és a flottillának végül harcolnia kellett az ellenséges flotta ellen, meg kellett akadályoznia, hogy hadihajóinak tüzérsége tüz alá vegye a támadó csapatok tengerparti szárnyait, lehetetlenné kellett tennie, hogy az ellenség tengeri úton tartalékokat és különféle hadianyagot dobjon át. A 13. légi hadsereg, amelynek Ribalcsenko repülö altábornagy volt a parancsnoka, és a flotta légiereje Szamohin repülöaltábornagy parancsnoksága alatt körülbelül 960 repülögépet jelölt ki a hadmüvelet támogatására. Különösen nagy figyelmet fordítottak arra, hogy megszervezzék az ellenséges védelem lefogását. A tüzcsapást a 21. és a 23. hadsereg, valamint a front tüzérsége mérte összesen 5500 darab 76 milliméteres és annál nagyobb ürméretü löveggel és aknavetövel s 881 sorozatvetövel. A tüzcsapásban részt vett a Balti Flotta tüzérsége, valamint 563 bombázó és csatarepülögép is. A hadmüveleti tervvel összhangban június 9-én 240 nehézlöveg bombázó repülögépekkel együtt elözetesen rombolta az ellenséges erödítményeket. Ennek eredményeképpen, mint a finn történészek írják, "sok védelmi létesítmény és akadály megsemmisült, az aknamezök pedig felrobbantak". Június 10-én kora reggel 2 óra 20 perces hatalmas erejü tüzérségi és légi elökészítés után a 12. hadsereg támadásba ment át. A finnek összpontosított tüzzel és ellenlökésekkel próbálták tartani az elsö védöövet, és megakadályozni a védelem áttörését. Az ellenséges parancsnokság a tartalékból harcba vetett egy gyalogoshadosztályt és egy lovasdandárt. Egyidejüleg Viborg körzetéböl elörevonták egy páncéloshadosztály egységeit. De a 21. hadsereg csapatai a légierö támogatásával már a hadmüvelet elsö napján menetböl átkeltek a Szesztra folyón, áttörték az ellenség védelmét, s 14 kilométert nyomultak elöre. A szovjet katonák és parancsnokok rendkívül kezdeményezöen küzdöttek. Beloosztrovtól nem messze felfedeztek egy óriási ellenséges vasbeton erödöt. A 18. gárda tarackos dandár 4. ütegének tüzérei a vasbeton erödöt 1200 méterre megközelítették, s 203 milliméteres lövegeikkel tüz alá vették. A nehéz lövedékek átütötték és szétrombolták a két méter vastagságú vasbeton falakat. A tüzérek 140 gránátot löttek ki az erödre, s védöivel együtt megsemmisítették. Nagyszerü tettük elismeréséül valamennyi tüzért rendjelekkel és érmekkel tüntették ki, Vedmegyenko százados, az üteg parancsnoka pedig megkapta a Szovjetunió Höse címet. Nyikolajev szakaszvezetö, az 1309. páncéltörö ágyús ezred lövegirányzója négy géppuskafészket, továbbá mintegy negyven ellenséges katonát és tisztet semmisített meg. Nyikolajev komszomolista kétszer is megsebesült, de nem hagyta el a harcmezöt, hanem lövegének tüzével tovább támogatta a 45. lövészhadosztály elönyomuló harcosait. Ő is megkapta a Szovjetunió Höse címet. A legfelsöbb föparancsnok június 11-i parancsában nagy elismeréssel emlékezett meg a Leningrádi Front csapatainak harctevékenységéröl. A védelem sikeres áttöréséért e csapatoknak külön köszönetet mondott. Moszkva tüzérségi díszössztüzzel köszöntötte a nagyszerü harcosokat. Az ellenséges parancsnokságot váratlanul érte a szovjet csapatok ilyen nagy erejü támadása. DélKaréliából és Észak-Finnországból sürgösen két gyalogoshadosztályt és két gyalogosdandárt dobott át a Karél-földszorosra. De ez már nem segíthetett. A finnek elkeseredett ellenállása dacára a 21 . hadsereg és a június 11-én támadásba lendült 23. hadsereg ezeket közben a front tartalékából két lövészhadtesttel erösítették meg a következö napokban tovább fejlesztette a sikert. A 13. légi hadsereg a szárazföldi csapatokat támogatva 1169 felszállást hajtott végre, s nagy veszteséget okozott az ellenségnek. A Balti Flotta tüzével rombolta az ellenség védelmi létesítményeit, s hatalmas csapásokat mért utánpótlási vonalaira. A flotta nehéztüzérsége június 9-töl június 13-ig több mint 11 ezer lövedéket lött ki az ellenségre. A Ladogai Katonai Flottilla a 23. hadsereg csapatainak elönyomulását támogatta tüzérségével. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása június 12-én külön direktívában állapította meg: "A Leningrádi Front csapatainak támadása a Karél-földszoroson sikeresen fejlödik. Az ellenséget szétszórtuk, súlyos veszteségeket szenvedett, ellenállása meggyengült. A front csapatai fölényben vannak az ellenséggel szemben . . . Mindez kedvezö feltételeket teremt a támadás továbbfejlesztéséhez." A föhadiszállás megparancsolta a csapatoknak, hogy továbbra is erélyesen üldözzék a visszavonuló ellenséget, a gyalogság nyomában gyorsan vonják elöre a nehéztüzérséget, fennakadás nélkül biztosítsák az anyagi ellátást, s június 18-20-án foglalják el Viborgot. A csapatok sikeresen kifejlesztették a támadást, s június 13-án elérték a második védöövet. Az ellenség itt összpontosította az elsö védöövröl visszavonult csapatok maradványait, valamint a Karél-földszoroson rendelkezésére álló csaknem valamennyi eröt. Elsörendü jelentöséget tulajdonított Kivennapa körzete védelmének, mivel a szovjet csapatok itt érték el a legnagyobb sikert. De elszámította magát. A front parancsnoksága, amint a hadmüvelet terve elöírta, a fö eröfeszítéseket nem Kivennapa irányában, hanem a tengerparti müút mentén összpontosította. Ide csoportosította át a 3. áttörö tüzérhadtest egységeit Zsdanov tüzér vezérörnagy parancsnoksága alatt. A nagy tömegü tüzérség manöverét rejtve és idejében hajtották végre. Ennek eredményeképpen a föcsapás irányában a második védööv áttörésekor az arcvonal egy kilométeres szakaszára 250 löveg és aknavetö jutott. Június 14-én a front csapatai hatalmas erejü tüzérségi és légi elökészítés után megkezdték a rohamot a második védööv ellen. Az erös tüzcsapás, a lövészhadtestek második lépcsöinek harcba vetése biztosította a második védööv gyors áttörését. A front csapatai a légierö és a flotta aktív támogatásával egyetlen nap alatt 12 kilométeres szakaszon ékelödtek be a második védöövbe. A szovjet katonák és tisztek ezekben a harcokban is hösiesen, rendkívül ügyesen és kezdeményezöen harcoltak. Az egész frontot bejárta a híre annak, milyen talpraesetten járt el Zaletov, a 63. gárda lövészhadosztály 188. gárda lövészezredének örmestere. Amikor századparancsnoka kidölt a sorból, Zaletov kommunista a helyére lépett, és sikeresen vezette egy erösen megerödített lakótelep elfoglalásáért vívott harcot. A harc a szovjet katonák teljes gyözelmével ért véget. Zaletov örmester érett parancsnoknak bizonyult, elnyerte a Dicsöség-rendjel I. fokozatát s a tiszti váll-lapot. A front csapatai a Balti Flottával együttmüködve, a légierö támogatásával két napig tartó elkeseredett harcok eredményeképpen áttörték a második védöövet is, amely temérdek tartós tüzfészekkel, harckocsiés gyalogsági akadállyal volt megerösítve. Június 15-én estig csapataink a Kivennapa és a Finn-öböl közötti egész szakaszon áttörték az ellenség védelmét. A parancsnokság méltóképpen értékelte valamennyi fegyvernem harcosainak bátor helytállását. A Leningrádi Front haditanácsa felhívta a katonákat és a tiszteket az új feladat teljesítésére: "a legrövidebb idön belül foglalják el Viborgot, s szerezzék vissza a hazának ezt a katonailag fontos, nagy várost." A finn parancsnokság a második védööv elvesztése után látta, hogy a "Karél-földszoros" csoportot a teljes szétzúzás veszélye fenyegeti, ezért csapatait visszarendelte a harmadik védöövbe, Viborg körzetébe és a Vuoksi folyó mögé. Dél-Karéliából vasúton sürgösen a Karél-földszorosra dobták a két gyalogoshadosztályból álló 5. hadtestet. Ez lényegesen gyengítette az ellenség csoportosítását DélKaréliában. A finn minisztertanács ülésén június 18-án megvitatták az arcvonalon kialakult katasztrofális helyzetet. Másnap a finn vezérkari fönök hat hadosztályt kért a hitlerista föhadiszállástól a finn csapatok támogatására. Hitler utasítására azt válaszolták, hogy Németország erre csak akkor hajlandó, ha a finnek harcolni fognak a Viborg-Vuoksi vonal megtartásáért. Június 21-én Mannerheim, a finn hadsereg föparancsnoka ezt meg is ígérte Hitlernek. Ezután a hitlerista föhadiszállás parancsára valóban érkezett erösítés Finnországba, de a megígért hat hadosztály helyett csak a 122. gyalogoshadosztály az "Észak" hadseregcsoportból, a 303. rohamlövegdandár és az 5. légiflotta egy százada. A Karél-földszoroson a szovjet csapatok, amelyek megerösítésül még egy hadtestet kaptak a front tartalékából, lankadatlanul üldözték a visszavonuló ellenséget. Elkeseredett, kemény harcokban teljesen szétverték a finnek három hadosztályát. A 21. hadsereg csapatai nem engedték lélegzethez jutni az ellenséget, betörtek a harmadik védöövbe, s június 20-án 19 órakor rohammal elfoglalták Viborgot, az ösi orosz várost. Ekkorra a 23. hadsereg a Ladogai Katonai Flottilla támogatásával megtörte a finnek ellenállását, s széles arcvonalon kijutott a vuoksi vízrendszerhez. A Leningrádi Front csapatai a Balti Flotta és a Ladogai Katonai Flottilla támogatásával nagyszerü gyözelmet arattak. A szovjet harcosok 11 nap alatt áttörték az ellenség erös védelmét. Szertefoszlott az ellenségnek az a reménye, hogy sikerül majd meghúznia magát az erödítmények mögött. Viborg bevétele után a Karél-földszoroson még három hétig folytatódtak a harcok. Az ellenség friss, a harcokban eddig még részt nem vett eröket vont ide, s az erösen tagolt terepet kihasználva szívósan ellenállt. Július elsö tíz hónapjában a 21. hadsereg csapatai 10-12 kilométert nyomultak elöre Viborgtól északnyugatra, a 23. hadsereg pedig ezalatt felszabadította a Vuoksi folyótól délre és délnyugatra fekvö körzeteket, s kisebb hídföt vett birtokba a folyó északi partján. A Balti Flotta eröinek egy része, miután megsemmisítette a finn helyörségeket, június 21-22-én elfoglalta a Björke(Koivistoj szigetcsoport legnagyobb szigeteit, június 26-27-én pedig teljesen megtisztította az ellenségtöl ezt a szigetcsoportot. E harcok eredményeképpen megfelelöen biztosította a tengerparti arcvonalszakasz mögöttes területét, s létrejöttek a feltételek a Viborgi-öböl más szigeteinek felszabadításához is. Tengerészeink blokád alá vették a Viborgi-öböl bejáratát. Az 59. hadsereg csapatai (parancsnok Korovnyikov altábornagy) a Balti Flotta fedezete alatt és támogatásával július 4-6. folyamán elfoglalták a Viborgi-öböl legfontosabb szigeteit, s megkezdték az elökészületeket, hogy deszantot szállítsanak partra az ellenség hátában. 1944. július 11-én a Leningrádi Front csapatai a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának utasítására védelembe mentek át. A Karél-földszoroson aratott gyözelem megkönnyítette a szovjet csapatok harcait Dél-Karéliában. A kommunista párt és a szovjet kormány méltóképpen értékelte a Leningrádi Front csapatainak harci sikereit. 48 magasabbegység és egység nyerte el a "Leningrádi" vagy "Viborgi" megtisztelö nevet. 69205 harcost rendjelekkel vagy érdemérmekkel tüntettek ki. A Karél-földszoroson vívott harcokban különösen kitünt 27 fö megkapta a Szovjetunió Höse címet. 3. A szovjet csapatok támadása Dél-Karéliában. A szovjet-finn határ elérése Dél-Karéliában június 21-én kezdödött meg a támadás. A Karéliai Front állományából (parancsnok Mereckov hadseregtábornok, a haditanács tagja Stikov altábornagy, törzsfönök Pigarevics altábornagy) a szvit-petrozavodszki hadmüvelet végrehajtásába, mint már említettük, a 7. és a 32. hadsereget, valamint a 7. légi hadsereget vonták be. A hadmüveletben részt vett az Onyegai és a Ladogai Katonai flottilla is. A hadmüvelet elgondolása a következö volt: az Onyegaés a Ladoga-tó közt mért hatalmas erejü csapással és Medvezsjegorszk felöl indított támadással bekeríteni és megsemmisíteni az "Olonyec" finn csoportot; a késöbbiekben pedig ütközetbe vetni a front tartalékait, továbbfejleszteni a csapást, kijutni a szovjet-finn határra s megtisztítani az ellenségtöl Szovjet-Karélia déli részét. A föcsapást Logyejnoje Polje-Olonyec-Pitkáranta irányában a 7. hadsereg mérte Krutyikov altábornagy parancsnoksága alatt. A hadsereg azt a feladatot kapta, hogy keljen át a Szvir folyón, törje át az ellenség védelmét, és a támadást a föerökkel Olonyec-Pitkáranta-Szortavala irányban folytatva, zúzza szét a finn csapatok csoportosítását az Onyegaés a Ladoga-tó között, s Vjartszilja (Vártsilá) körzetében és Szortavalától északra jusson ki az államhatárra. Ezenkívül egy lövészhadtest és egy harckocsidandár eröivel egyidejüleg északi irányban kellett támadnia, s a 32. hadsereg csapataival és az Onyegai Katonai Flottillával együttmüködve szét kellett zúznia az ellenséget az Onyega-tó nyugati partján, el kellett foglalnia Petrozavodszkot, a Karél-finn Köztársaság fövárosát, s fel kellett szabadítania a kirovszki vasútvonalat. A hadsereg állományába 12 lövészhadosztály, három tengerészgyalogos-dandár és két megerödített körlet tartozott. Ezeket a csapatokat a levegöböl a 7. légi hadsereg 588 repülögépe támogatta Szokolov repülö altábornagy parancsnoksága alatt. A szviti átkelés idején a Leningrádi Fronthoz tartozó légi hadsereg bombázóinak a föhadiszállás parancsára 150 felszállást kellett végrehajtaniuk. A tóparti szárnyakon a csapatokat az Onyegai Katonai Flottilla (parancsnoka Antonov elsö osztályú kapitány) és a Ladogai Katonai Flottilla föeröi támogatták. A Szviren való átkeléshez az áttörés szakaszán 2 hidat és 24 kompot szándékoztak építeni. A 7. hadsereg csapatainak hadmüveleti felépítése kétlépcsös volt. Az elsö lépcsöbe két lövészhadtestet (öt lövészhadosztály és egy lövészdandár) osztottak be, a második lépcsöbe pedig két lövészhadtestet és egy harckocsidandárt. Az Onyega-tótól északra a Gorelenko altábornagy vezette 32. hadsereg három hadosztálya támadt. E hadseregnek megparancsolták, hogy zúzza szét a medvezsjegorszki ellenséges csoportosítást, a 7. hadsereg csapataival együttmüködve foglalja el Petrozavodszkot, és Kuolisma körzetében jusson ki az államhatárra. Számoltak azzal az eshetöséggel, hogy az ellenség magasabbegységeket fog átdobni Közép-Karéliából Dél-Karéliába, ezért tervbe vették a szovjet csapatok támadását Kandalaksa és Kestenga (Kesztyenyga) körzetében is. Nagy figyelmet fordítottak a deszanthadmüveletek elökészítésére. A partra szálló osztagok és a hadihajók személyi állományát gondosan kiképezték a gyors kiés behajózásra a berendezés nélküli parton, valamint arra, hogy hatékonyan tudjanak tevékenykedni az ellenség szárazföldi csapatainak hátában. A Karéliai Front egységei és magasabbegységei azokban a napokban fejezték be a támadás elökészületeit, amikor a Leningrádi Front csapatai a Karél-földszoroson már szétzúzták az ellenséget, és felszabadították Viborgot. A Karéliai Front katonái és tisztjei gyüléseken fogadták meg parancsnokaiknak, hogy mindent elkövetnek Szovjet-Karélia felszabadításáért. Sok harcos külön kérte a parancsnokokat és a politikai munkásokat, hogy bízzák rájuk a legfelelösségteljesebb harcfeladatokat. Amikor például a 99. gárda lövészhadosztály egyik zászlóaljától 12 harcost kellett kijelölni, hogy a Szvirjobb partján megszálljanak egy terepszakaszt, a zászlóaljparancsnok politikai helyettesétöl több száz harcos kérte: öt bízzák meg a feladattal. A sok önkéntes közül a legbátrabbakat többségükben komszomolistákat választották ki. A Karéliai Front politikai szervei az ellenséges csapatok számára röpcédulákat készítettek. "A Vörös Hadsereg támadása a Karél-földszoroson", "Vessetek véget az elvesztett háborúnak" címü és más röpcédulákat 250 ezer példányban nyomták ki. Amikor a finn parancsnokság megállapította, hogy a szovjet csapatok Dél-Karéliában támadásra készülnek, magasabbegységeit az Onyega-tó-Szvirsztroj terepszakaszon levö hídföböl a Szvir mögé, a medvezsjegorszki irányban védö egységeket pedig rejtve a második védöövbe vonta vissza. Az ellenség visszavonulását felderítettük, s a Karéliai Front parancsnoka elrendelte, hogy a 7. hadsereg jobbszárnyának csapatai haladéktalanul kezdjék meg az üldözést. Június 20-án estére e hadsereg magasabbegységei elérték a Szvir déli partját. Június 21-re virradó éjszaka a 32. hadsereg is megkezdte a támadást a Velikaja Gubától Povenyecig terjedö arcvonalon. Június 21-én reggel a 7. hadsereg föeröi megkezdték a támadást a Logyejnoje Polje és a Ladoga-tó közti szakaszon. A 7. légi hadsereg több mint 3000 repülögépe mért csapást a Szvir északi partján berendezett ellenséges támpontokra. Ezután 3 óra 32 perces tüzérségi elökészítés következett. Az 1530 löveggel és aknavetövel, valamint 312 sorozatvetövel végrehajtott tüzcsapás nagyban elösegítette az átkelés sikerét. A szovjet katonák és tisztek e nehéz feladat megoldása során nagyszerü áldozatkészségröl és merészségröl tettek tanúságot. A 913. és a 99. gárda lövészhadosztály külön kijelölt gárdista csoportjai a tüzérségi elökészítés idején tutajokra és ladikokba szerelt bábukkal átkelést színleltek. A derék szovjet gárdisták Morozov törzsörmester, Jeljutyin és Nyemcsikov örmesterek, Malisev szakaszvezetö, Zazsigin tizedes, Junoszov, Tyihonov, Pavlov harcosok és sokan mások a halálos veszedelem ellenére becsülettel teljesítették a feladatot. A bábokkal megrakott tutajokra és ladikokra vonták az ellenség tüzét, s ezalatt tüzérségünk bemérhette és megsemmisíthette az ellenség épségben maradt tüzfészkeit. A harcban tanúsított hösiességükért a bátor harcosokat a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki. Höstettüknek nagy szerepe volt abban, hogy a felderítök, a biztosító osztagok, majd pedig az elsö lépcsö egységei kétéltü gépkocsikon, rohamcsónakokon és ladikokon sikeresen átkeljenek a jobb partra, s megkezdjék a harcot a hídföért. Az utászok rögtön hozzáláttak a kompok és a hidak építéséhez, hogy mielöbb átdobhassák a folyón a technikai eszközöket is. Június 21-én 13 órakor már 11, estére pedig húsz komp müködött. A 7. hadsereg csapásmérö csoportosítása a támadás elsö napjain átkelt a Szviren, 12 km széles szakaszon áttörte az ellenség fövédöövét, és mintegy 6 kilométert nyomult elöre. A finnek szívósan ellenálltak. Ennek ellenére a folyó jobb partján birtokba vett hídföt csapataink a második nap végére 50-60 kilométerre szélesítették és 10-12 kilométerre mélyítették. A finn parancsnokság attól tartott, hogy az "Olonyec" csoport teljesen megsemmisül, ezért sürgösen visszarendelte magasabbegységeit a második védöövbe és Petrozavodszkhoz. Június 23-án reggel a Ladogai Katonai Flottilla 287 repülögép támogatásával az ellenséges védelem mélységében, a Tuloksza és Vidlica folyók közti területen partra szállította a 70. tengerészgyalogosdandárt, amely azt a feladatot kapta, hogy akadályozza meg az ellenség berendezkedését a második védöövben, s vágja el visszavonulásának útját. A partraszállás meglepte az ellenséget. A partra szállt alegységek a hajótüzérség és a légierö támogatásával menetböl végrehajtották feladatukat: átvágták az Olonyecböl Pitkárantába vezetö utakat. Az ellenség csakhamar magához tért. Elhatározta, hogy a partra szállt egységeket bármi áron beleszorítja a tóba, s gyalogos alegységeket, tüzérséget és aknavetöket kezdett átdobni a partraszállási szakaszhoz. A levegöben egyre gyakrabban jelentek meg a finn repülögépek. Elkeseredett, ádáz harcok bontakoztak ki. A finnek ellenlökései egymást érték. A szovjet harcosok azonban bátran és rettenhetetlenül visszaverték valamennyit. A partraszállás és a hídfö megtartásáért vívott harcok idején sok katona és tiszt példamutató hösiességgel küzdött. Hudanyin örmester, az egyik önálló páncéltörö ágyús osztály lövegparancsnoka azt a feladatot kapta, hogy tüzzel biztosítsa a zászlóaljak csatlakozását. A finnek egyik ellenlökése során a löveg valamennyi kezelöje elpusztult. A kommunista Hudanyin magára maradt, s bár három sebböl vérzett, nem hagyta el a löveget. Tovább tüzelt a rohamozó ellenségre. A hös harcos félig fekve, sebekböl vérezve visszaverte a rohamot, s nem engedte be az ellenséget harcrendjeink mélységébe. Hudanyin hösiességéért, bátorságáért és akaraterejéért elnyerte a Szovjetunió Höse címet. A partra szállt alegységek, amelyeket június 24-én megerösítettek a 3. tengerészgyalogos-dandárral, a hadihajók és a légierö aktív támogatásával négy napon át, az arcból támadó csapatok megérkeztéig, tartották a hídföt. A finn magasabbegységeknek és egységeknek kerülövel, erdöátvágásokon és dülöutakon kellett visszavonulniuk. A 7. hadsereg magasabbegységeinek harcai a második védööv áttörése folyamán elhúzódtak. A finnek aláaknázták és rombolták az utakat, felrobbantották a hidakat, megerösítették a müszaki zárakat a közbeesö védöállások elött, elkeseredett utóvédharcokat folytattak. Csapataink lassú elönyomulásának azonban nemcsak ez volt az oka, hanem a csapatok vezetésében elkövetett több súlyos mulasztás, valamint a harci technikai eszközök és a hadtáp késedelmes átkelése is. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása figyelemmel kísérte a hadmüvelet menetét, s június 23-án megparancsolta a frontnak, hogy gyorsítsa meg a támadást, s új feladatokat adott a csapatoknak. A 7. hadseregnek az olonyeci irányban lendületesen ki kellett terjesztenie a támadást, legalább három lövészhadtesttel föcsapást kellett mérnie általában Olonyec-Pitküranta irányában, eröi egy részével (legfeljebb egy lövészhadtesttel pedig) Korkozero irányában támadva meg kellett akadályoznia az ellenség északnyugati irányú visszavonulását, s a 32. hadsereggel együttmüködve el kellett foglalnia Petrozavodszkot. A 32. hadsereg csapatai azt a parancsot kapták, hogy legkésöbb június 23-án foglalják el Medvezsjegorszkot, a föerökkel támadjanak Suvilahti, az erök egy részével pedig Petrozavodszk irányában, s a 7. hadsereg csapataival együttmüködve vegyék birtokba a várost. A 7. hadsereg bizonyos átcsoportosítás és tüzérségének felzárkóztatása után, június 25-én rohammal elfoglalta a második védööv megerödített csomópontjait és Olonyecet. Június 27-én a hadsereg csapatai egyesültek a partra szállt egységekkel, s támadást indítottak Pitkáranta irányában. Sikeresen fejlödött a támadás Petrozavodszk irányában és az Onyega-tótól északra is. A 7. hadsereg jobbszárnyának magasabbegységei az Onyegai Katonai Flottilla támogatásával és a 32. hadsereg észak felöl elönyomuló egységei gyorsan közeledtek Petrozavodszkhoz. Csapataink június 28-án elfoglalták Kondopoga vasútállomást. Ugyanazon a napon az Onyegai Katonai Flottilla matrózai deszantot szállítottak partra Petrozavodszk körzetében. Június 29-én reggel a lövészegységek bevonultak a városba. A finn koncentrációs táborokból és börtönökböl több mint 20 ezer szovjet állampolgárt szabadítottak ki. A haza ünnepélyesen köszöntötte a Petrozavodszkot felszabadító Karéliai Front csapatait. Több magasabbegység és egység viselhette ezután a "Petrozavodszki" elnevezést. A felszabadult városban népgyüléseket és tömegfelvonulást tartottak. Június 30-án a város föterén rendeztek nagygyülést a Karél-finn Köztársaság felszabadítása alkalmával. A dolgozók ezrei nagy figyelemmel hallgatták a köztársaság pártés állami szervei, valamint a katonai egységek képviselöinek beszámolóit a szovjet fegyveres erök gyözelmeiröl a Nagy Honvédö Háború arcvonalain. Noha a finn hadsereg elvesztette védelmi létesítményeit, s rengeteg katonája, tisztje és harci technikai eszköze is elpusztult, továbbra is elkeseredett ellenállást tanúsított. Úttalan utakon, erdökön, mocsarakon, tavakon át törtek elöre katonáink, s közben a finn csapatok számtalan heves ellenlökését kellett elhárítaniuk. A frontparancsnok a támadás meggyorsítása végett tartalékából megerösítette a 7. hadsereget a 127. könnyü lövészhadtesttel. Július 10-én a szovjet csapatok elérték Loimolát, s elfoglalták Pitkárantát, az ellenség fontos védelmi csomópontját. De az ellenségnek sikerült megállítania a 7. hadsereg csapatainak elönyomulását. Az arcvonal Loimola-Pitkáranta terepszakaszon megmerevedett. Eközben a 32. hadsereg csapatai tovább üldözték az ellenséget a finn határ irányában. Július 11. és 20. között az erdös-mocsaras, úttalan terepen súlyos harcok árán elfoglalták Kudamagubát, Liusvarát, Jagljajarvit (Aglájárvit), Suojárvit, Suvilahtit és más helységeket. Csapataink nagy segítséget kaptak a karéliai partizánoktól, akik mélyen az ellenség arcvonala mögött a legfontosabb visszavonulási utakon tevékenykedtek, merészen rajtaütöttek szállító eszközein és egyes helyörségein, pusztították katonáit és technikai eszközeit, felrobbantották a hidakat, átvágták a távbeszélö-vezetékeket. A 32. hadsereg támadása idején a karéliai hazafiak felszabadítottak és a front csapatainak megérkeztéig tartottak 11 helységet. A 32. hadsereg magasabbegységei az üldözést folytatva 1944. július 21-én Lengonvarától keletre elérték a szovjet-finn határt. Az ellenség hátországa mélyéböl és az északi arcvonalszakaszról erösítéseket dobott ide át, hogy megakadályozza a harcok átvitelét saját területére. Még elkeseredettebb lett a küzdelem. A szovjet csapatokat a hosszú menetek kimerítették, a támadás arcvonala erösen kiszélesedett, az utánpótlási vonalak megnyúltak, a hadtápalakulatok elmaradtak. A csapatok ütöereje ezért lényegesen gyengült. Augusztus 10-re az arcvonal a Kudamaguba-Kuolisma-Loimola-Pitkáranta terepszakaszon megmerevedett. Augusztus 29-én a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása utasította a frontparancsnokot, hogy szüntesse be a támadó harcokat, s menjen át szilárd védelembe. Önfeláldozó harcuk elismeréseképpen 1944. június-július folyamán a Karéliai Front 23990 katonáját tüntették ki rendjelekkel és érdemérmekkel, 51 fö pedig megkapta a Szovjetunió Höse címet. A támadás eredményeképpen a Leningrádi és a Karéliai Front csapatai a Balti Flottával, a Ladogai és az Onyegai Katonai Flottillával együttmüködve vereséget mértek a finn hadseregre, szétzúzták az ellenség erösen megerödített védelmét, s a Karél-földszoroson 110-130 kilométert, a Ladoga-tó és az Onyega-tó között pedig 200-250 kilométert nyomultak elöre. A Karél-földszoros megtisztításával és Viborg elfoglalásával a szovjet csapatok befejezték a leningrádi terület felszabadítását, s teljesen megszüntették a Leningrádot északkelet és észak felöl fenyegetö veszélyt. Felszabadult a Karél-finn Köztársaság nagy része a fövárossal, Petrozavodszkkal együtt. Visszakerült a kirovszki vasútvonal és a Fehér-tenger-Balti-tenger-csatorna, ez a két fontos útvonal, amely Távol-Északot összeköti az ország központi körzeteivel. A szovjet fegyveres erök visszavetették az ellenséget az államhatárhoz, s megteremtették a feltételeket Finnország gyors kilépésére a háborúból. A finn csapatok veresége a Karél-földszoroson és Dél-Karéliában lényegesen megváltoztatta a helyzetet a szovjet-német arcvonal északi szakaszán. Kedvezö feltételek jöttek létre ahhoz, hogy a szovjet csapatok a Baltikumban folytassák a júliusban megkezdett támadást, s kiüzzék az ellenséget a sarkkörön túli szovjet területröl is. A Balti Flotta cselekvési szabadsághoz jutott a Finn-öböl keleti részében, s támaszpontjait áthelyezhette a Viborgi-öböl és a Björke-szigetcsoport szigeteire. A viborgi és a szvit-petrozavodszki hadmüvelet folyamán a csapatok bonyolult helyzetben, rendkívül nehéz körülmények közt támadtak. A rengeteg tó és folyó, az erösen tagolt terep lehetövé tette az ellenségnek, hogy mélyen lépcsözött, erös védelmet építsen ki. Ennek áttörése csak úgy volt lehetséges, hogy nagy eröket vetettek harcba, mesterien megszervezték a tüzcsapásokat, széleskörüen manövereztek a második lépcsökkel és a tartalékokkal. A terep jellege miatt nem lehetett felhasználni nagy harckocsi-magasabbegységeket, ez pedig megnehezítette a harcászati siker kifejlesztését hadmüveleti sikerré. A viborgi hadmüvelet során csapatainknak egymás után több olyan erösen megerödített védöövet kellett áttörniük, amelyekben sok tartós létesítmény volt. Ebben a hadmüveletben a sikert elsösorban az biztosította, hogy helyesen választották ki a föcsapás irányát, az erök és eszközök zömét az áttörési szakaszokon összpontosították és ésszerüen alkalmazták, a támadást pedig rejtve készítették elö. A csapatok az ellenség védelmét gyors ütemben törték át: naponta 10-12 kilométert nyomultak elöre. Az ellenség védelmében keletkezett réseket idejében felhasználták a második lépcsök és a tartalékok ütközetbe vetésére, s ennek volt köszönhetö, hogy csapataink a hadmüvelet fö feladatait 11 nap alatt megoldották. Érdemes megjegyezni, hogy az 1939-1940. évi háborúban a Karél-földszoroson a finn védelem áttöréséhez több mint három hónapra volt szükség. A Karéliai Front csapatai nehezebben érték el a sikert. A szvit-petrozavodszki hadmüvelet 50 napig tartott. Az elönyomulás napi átlagos üteme nem haladta meg az öt-hat kilométert. S noha a terepviszonyok a támadás szempontjából Dél-Karéliában igen kedvezötlenek voltak, s a finnek rendkívül szívós ellenállást fejtettek ki, a hadmüvelet lassú üteme jobbára a csapatok vezetésében elkövetett súlyos mulasztások következménye volt. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása ezt külön direktívában állapította meg. A Leningrádi és a Karéliai Front hadmüvelete egészében véve ismét megmutatta, hogy tovább tökéletesedett a haderönemek és a fegyvernemek együttmüködése, hogy a gyözelmek eredményeképpen még jobban megszilárdult a szovjet csapatok erkölcsi szelleme, fokozódott harcképessége, s hogy a szovjet nép alkotta fegyverekkel szemben nem állhat meg semmilyen ellenség. 4. Finnország kilépése a háborúból A Vörös Hadseregnek a Karél-földszoroson és Dél-Karéliában végrehajtott támadása folytán tovább romlott Finnország helyzete. A fasiszta Németország, amely 1943-ban elvesztette egyik szövetségesét, Olaszországot, árgus szemmel figyelte többi csatlósát, s minden eszközzel igyekezett azokat kordában tartani. A hitlerista klikk attól tartott, hogy a súlyos helyzetbe került finn kormány fegyverszünetet köt a Szovjetunióval, ezért sürgösen Helsinkibe küldte Ribbentropot. A fasiszta külügyminiszter a finn kormányköröktöl szilárd biztosítékot követelt arra, hogy hüek maradnak a Németországgal kötött szövetséghez. Június 27-én a finn miniszterelnök nyilatkozatban kijelentette, hogy Finnország folytatja a háborút Németország oldalán. A kardcsörtetö kormánykörök ugyanakkor elvesztették azt a reményüket, hogy az Egyesült Államok támogatja majd öket. Az Egyesült Államok külügyminisztériuma június 30-án jegyzékben bejelentette, hogy megszakítja a diplomáciai kapcsolatot Finnországgal. Az amerikai kormány ezt a lépését nagy késéssel csak akkor tette meg, amikor a szovjet csapatok már vereséget mértek a finn hadseregre, s lényegében már a küszöbön állt Finnország teljes katonai összeomlása. Az amerikaifinn diplomáciai kapcsolatok megszakítása csapást mért Finnország uralkodó klikkjére, megrendítette a fasisztabarát kormány pozícióit az országon belül. A hitlerista Németország kedvéért azonban a finn kormánykörök folytatták a bünös, nemzetellenes politikát. Finnországban egyre rosszabbodott a helyzet. 1944 öszén az ország ipari termelése mindössze 40 százaléka volt a háború elötti színvonalnak. A mezögazdaság teljesen kimerült. fokozódott a drágaság, virágzott a spekuláció. Az állam pénzrendszere teljesen szétzilálódott. Óriási méreteket öltött az infláció. Közvetlenül a háború elött 1,5-2 milliárd, 1944 szeptemberében pedig már 15 milliárd márka értékü bankjegy volt forgalomban. Az államadósság 20-szorosra, 3,5 milliárd márkáról mintegy 70 milliárd márkára emelkedett. A finn munkások, parasztok, katonák belefáradtak a három éve tartó háborúba, s egyre erélyesebben követelték beszüntetését. A dolgozók béketörekvése olyan erössé vált, hogy még Finnország Központi Szakszervezeti Egyesülésének reakciós vezetösége is kénytelen volt elhatárolni magát a kormány politikájától. A finn kormánykörökön belül ilyen körülmények közt erösödtek a háborúból való kilépést követelö áramlatok. Ryti elnök, a finn-német együttmüködés egyik leglelkesebb híve, nehéz helyzetbe került. Hogy a finn-német szövetséget megmenthesse, augusztus 1-én lemondott, s átadta az elnöki széket Hitler másik hívének, Mannerheim tábornoknak, a finn fegyveres erök föparancsnokának. A Szovjetunió elleni háborút folytató kormánykörök támogatására augusztus 17-én Finnországba érkezett Keitel vezértábornagy. "Finnországi látogatásom célja az volt mondotta -, hogy tárgyalásokat folytassak a finn hadsereg vezérkari fönökével és egyidejüleg Mannerheimmel . . . A személyes tárgyalások során Mannerheim kijelentette, hogy Finnországban rosszabbodott a hangulat, a nép békét akar, s arra törekszik, hogy mielöbb véget vessenek a háborúnak. Értésemre adta, hogy a Rytivel kötött szerzödést (ezt nem sokkal azelött írták alá, hogy Ribbentrop Finnországban járt a szerk.) a parlament nem ratifikálta, ö mint elnök pedig felelösséggel tartozik a népnek, s ezért nem kötik azok a kötelezettségek, amelyeket Ryti vállalt . . . E látogatás közvetlen következményeként kénytelenek voltunk utasítani a finnországi német csapatok parancsnokát, hogy haladéktalanul fogjon hozzá az országból való kivonulás megtervezéséhez." Hogy a tárgyalások kedvezötlen eredményeit megszépítsék, ünnepélyes szertartás keretében német rendjeleket nyújtottak át Mannerheimnek és Heinrichs finn vezérkari fönöknek. De a finn-német szövetséget már semmi sem óvhatta meg. Az újabb hatalmas erejü csapások után, amelyeket a Vörös Hadsereg a német fasiszta csapatokra mért, megérett a végleges döntés, hogy Finnország kilép a háborúból. A szovjet csapatok gyözelmei Belorusszijában, Litvániában és Kelet-Lengyelországban, valamint a Baltikumban augusztusban végrehajtott támadás óriási hatással voltak finnországi barátainkra és ellenségeinkre egyaránt. A lakosság széles rétegeinek nyomására a finn kormánykörök ismét puhatolózni kezdtek, hogy fegyverszüneti tárgyalásokat kezdjenek a szovjet kormánnyal, s konkrét tormába öntsék Finnország kilépését a háborúból. Az elnök kénytelen volt kijelenteni: "Finnországnak nem kell mindenben követnie Németországot, hanem el kell választania sorsát a német birodalom sorsától." Hackzell, finn miniszterelnök az új politikai irányvonalat indokolva azt mondta: "Az ország katonaipolitikai helyzetének megváltozására és népünk nagy béketörekvésére való tekintettel a kormány kötelességének tartotta, hogy a lehetö legrövidebb idön belül felvegye az érintkezést a Szovjetunióval." 1944. augusztus 25-én Enkel, finn külügyminiszter azzal a kéréssel fordult a szovjet kormányhoz, hogy kezdjék meg a tárgyalásokat a Finnország és a Szovjetunió közti fegyverszünetröl vagy békekötésröl. Kijelentette, hogy Mannerheim elnök nem tekinti magára nézve kötelezönek azt az egyezményt, amelyet Ryti kötött Németországgal. A szovjet kormány augusztus 29-í válaszában kijelentette: csak úgy hajlandó tárgyalásokat kezdeni, ha a finn kormány szakít Németországgal, s követeli a hitlerista kormánytól, hogy a német fegyveres eröket legkésöbb szeptember 15-ig vonja ki Finnországból. A finn kormány szeptember 4-én közölte, hogy szakított a fasiszta Németországgal. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása a szovjet kormány rendeletére megparancsolta a Leningrádi és a Karéliai Front csapatainak, hogy szeptember 5-én reggel 8 órától szüntessék be a haditevékenységet Finnország ellen. Két hét múlva, szeptember 19-én, Moszkvában aláírták a szovjet-finn fegyverszüneti egyezményt. Finnország kötelezte magát: csapatait visszavonja az 1940-es szovjet-finn határ mögé: lefegyverzi a területén levö német csapatokat; hadseregét békebeli szintre csökkenti; minden kapcsolatot megszakít Németország csatlósaival; megtéríti a Szovjetuniónak okozott károkat; visszaadja a Szovjetuniónak Petsamo területét, amelyet az 1920-as és 1940-es békeszerzödés értelmében a Szovjetunió önként engedett át Finnországnak; állampolgárságuktól és nemzetiségüktöl függetlenül haladéktalanul szabadon engedi a fasiszta rendszer elleni harc miatt elítélt személyeket; hatálytalanít mindennemü diszkriminációs törvényt és az azokból fakadó korlátozásokat, feloszlatja Finnország összes fasiszta rendöri, katonai és egyéb szervezeteit, s a jövöben nem engedélyez ilyen szervezeteket. Ez az egyezmény újra megerösítette, hogy a Szovjetunió politikáját Finnország irányában ama humánus, demokratikus elvek vezérlik, amelyeken a szocializmus országának a kis országokhoz füzödö kapcsolatai nyugszanak. Világosan mutatja ezt az is, hogy a Szovjetunió saját kezdeményezéséböl lemondott csapatai bevonulásáról finn területre, noha erre minden politikai és erkölcsi oka meg lett volna. A szovjet kormány minimális jóvátételi követelést támasztott: a finn kormány csak jelentéktelen részét térítette meg annak a kárnak, amelyet Finnország a Szovjetuniónak okozott. A fegyverszüneti egyezmény új idöszakot nyitott a finn nép életében. Erös csapást mért az országban több mint negyedszázada uralkodó félfasiszta reakciós rendszerre. A fasiszta szervezeteknek az egyezmény értelmében történt feloszlatása és a háborús bünösök megbüntetése megteremtette az ország demokratikus fejlödésének reális feltételeit. A fegyverszüneti egyezmény helyreállította Finnország nemzeti függetlenségét és önállóságát. "A fegyverszüneti egyezmény, majd a békeszerzödés Finnországra nézve kedvezö feltételei eredményeképpen . . . írta Ville Pessi, Finnország Kommunista Pártjának fötitkára országunk minden lehetöséget megkapott, hogy önállóan és szabadon fejlessze gazdaságát és kultúráját."


Találat: 1816


Felhasználási feltételek