|
||
|
|||||||||||||||||||
Az ENSZ megalakulását tárgyaló előző részben már volt szó arról, hogy a világszervezetet 51 állam alapította (bár India, illetve Ukrajna és Fehéroroszország államisága csak fikció volt). Az ENSZ-nek jelenleg 189 tagja van, azaz a tagfelvételi eljárás keretében a létszám közel négyszeresre emelkedett. Napjainkban csak néhány állam maradt távol az ENSZ-től, így a Vatikán és néhány csendes-óceáni szigetállam (Nauru, Tonga, Tuvalu, Kiribati).
A tagfelvételt kérő államnak vállalni kell az Alapokmányba foglalt kötelezettségeket és azok teljesítésére - a szervezet megítélése szerint - képesnek és hajlandónak kell lennie. A tagfelvétel a Biztonsági Tanács ajánlására a Közgyűlés határozatával történik.
A tagfelvételre vonatkozó prima facie egyértelmű szabályok alkalma 616j97g zását különösen a Biztonsági Tanács állandó tagjai közötti politikai ellentétek befolyásolták. 1948-tól a Szovjetunió a felvételt kérő államok együttes felvételét követelte és - néhány kivételtől (Indonézia, Izrael) eltekintve - vétójogával élve megakadályozta azon államok felvételét, melyek a Biztonsági Tanácsban kellő számú szavazatot kaptak. A Nemzetközi Bíróságnak a tagfelvételi ügyben adott tanácsadó véleménye (1948), mely az Alapokmánynak a tagság előfeltételeire vonatkozó felsorolását taxatívnak minősítette és jogellenesnek tekintette más feltételek támasztását, így az együttes felvétel követelését, nem befolyásolhatta a szovjet álláspontot. 1955-ben viszont a hidegháborúban bekövetkezett enyhülés lehetőséget adott kompromisszumra: 16 államot, köztük Magyarországot is, együttesen felvették az ENSZ-be. Ezt követően a tagfelvétel szinte automatikussá vált, az újonnan függetlenné vált államok kérelme rendszeresen megkapta a szükséges többséget (p1. 1960-ban 17 afrikai országot vettek fel), csak néhány kivételes esetben (Bangades, Vietnam) hiúsította meg időlegesen a tagfelvételt valamelyik állandó tag ellenzése.
A gyarmati rendszer megszűnését, az újonnan függetlenné vált államok ENSZ-be való felvételét követően az ENSZ összetétele államok egyesülése (p1. Tanzánia, Németország, Jemen), még inkább az államok szétválása vagy szétesése (p1. a Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Singapur, Eritrea) következtében módosult.
Az új tatok felvételének következménye nemcsak az ENSZ jelentős kibővülése és ezáltal valódi világszervezetté, az univerzalizmust erősen megközelítő szervezetté válása volt, hanem együtt járt a Közgyűlés, illetve a Gazdasági és Szociális Tanács erőviszonyainak megváltozásával és az ENSZ céljai közötti hangsúlyeltolódással, azaz a dekolonizáció és a fejlődés előtérbe állításával.
A tagfelvétel parttalanná válása hozta magával a mikroállamok problémáját, melyet már U Thant főtitkár 1967. évi jelentése is jelzett. E probléma tovább súlyosbodott, hiszen ma már ENSZ tagállamok a Karib-tenger, az Indiai-óceán és a Csendes-óceán kis szigetországai, sőt a kilencvenes évek óta az európai miniállamok is (Andorra, Lichtenstein, Monaco, San Marino). A volt amerikai gyámsági területen (stratégiai gyámság a Marshall-Marianna- és Karolina-szigeteken) kialakult államok (Marshall-szigetek, Mikronézia, Palau) is ENSZ-tagok lehettek, holott társulási szerződést kötöttek az Egyesült Államokkal, melynek alapján védelmükért az Unió vállalja a felelősséget.
Kizárásra akkor kerülhet sor, ha valamely tagállam az Alapokmány elveit következetesen megsérti. A kizárás kérdésében a Biztonsági Tanács javaslatára a Közgyűlés határoz (6. cikk). E rendelkezést a gyakorlatban sohasem alkalmazták, az ENSZ - a Népszövetséggel ellentétben (mely a Szovjetuniót 1939-ben kizárta) - sohasem zárt ki egyetlen államot sem, bár az afroázsiai országok javasolták Dél-Afrika kizárását az apartheid politika miatt, és erre irányuló kísérleteket tettek az arab államok is Izrael ellen.
A kizárás indirekt formájának tekinthető Jugoszlávia esete. 1991-ben a nemzetközi közösség arra az álláspontra helyezkedett, hogy a szövetségi állam megszűnt, ezért felvette Szlovéniát, Horvátországot, Bosznia és Hercegovinát, valamint Macedoniát az ENSZ tagjai közé (1991-1992) és egyúttal nem ismerte el a korábbi Jugoszlávia és a fennmaradt Szerbia-Montenegro szövetségi állam közötti államazonosságot, ezért - a Közgyűlés és a Biztonsági Tanács határozata (1992) - a fennmaradt Jugoszláviát tagfelvételi kérelem benyújtására kötelezte, melynek Jugoszlávia eddig nem tett eleget.
A tagsági jogok felfüggesztését a Biztonsági Tanács javaslatára a Közgyűlés akkor rendeli el, ha valamely tagállam ellen a Biztonsági Tanács kényszerítő intézkedéseket foganatosított. A felfüggesztés megszüntetése a Biztonsági Tanács hatáskörébe tartozik. A sikertelen kizárási kísérletek helyettesítését jelentette az, hogy 1974-1993 között a dél-afrikai mandátum hitelesítését arra hivatkozással tagadták meg, hogy a dél-afrikai kormány nem képviseli Dél-Afrika népét. Ezzel a Közgyűlés a dél-afrikai delegációt megfosztotta a részvétel lehetőségétől a Közgyűlés ülésszakain, melynek további messzemenő következményeként ezen országot kizárták több szakosított intézményből, és a legtöbb nemzetközi konferenciára sem hívták meg. A felfüggesztéssel azonos státust létrehozó döntés jogalapja kétséges. A hasonló közgyűlési határozatokat korábban úgy értelmezték, hogy csak az adott tagállam szigorú politikai elítéléséről van szó, politikai capitis diminutio-ról, nem pedig a részvételi jog megtagadásáról Más precedensek is ezt támasztják alá, amikor nem hitelesítették a magyar delegáció mandátumát 1957-1963 között, vagy a cionizmus elítéléséről szóló határozat (1975) alapján Izrael 1984-1991 között sem veszítette el részvételi jogát.
Kilépésről az Alapokmány szándékosan nem rendelkezik, ezzel kívánta elejét venni a népszövetségi gyakorlat megismétlődésének, ami az Egyezségokmányban elismert kilépési jog gyakori alkalmazását jelentette (1939-ben Magyarország is kilépett). A nemzetközi szerződések jogából azonban következik a szerződés felmondásának, azaz a kilépésnek a lehetősége, melyre utal a San Franciscó-i konferencia jegyzőkönyve (travaux préparatoires) is.
Politikai okokból Indonézia 1965-ben kilépett az ENSZ-ből, ezt szokás indonéz intermezzónak nevezni, miután néhány hónap után az említett ország - tagfelvétel nélkül - visszatérhetett az ENSZ-be. Hasonló liberális gyakorlatot követett az ENSZ, amikor az Egyesült Arab Köztársaság (1958-1961) megszűnése után tudomásul vette Szíria ENSZ-tagságának felújulását.
Az Alapokmány nem rendelkezik az ENSZ megszüntetéséről sem, ami a feloszlatás elképzelhetetlenségét sugallja. Elvileg nem elképzelhetetlen univerzális nemzetközi szervezetek megszüntetése (a Népszövetséget 1946-ban, a Nemzetközi Menekültügyi Szervezet, mely az ENSZ szakosított intézménye volt, 1953-ban megszüntették, amelyet egyébként alapokmánya lehetővé is tett), nem szólva a nem univerzális nemzetközi szervezetekről, ahol előfordulnak feloszlatások (Varsói Szerződés, KGST, SEATO stb.).
Kína az ENSZ eredeti tagja. A Kínai Népköztársaság kikiáltása után (1949. november 1.) Mao Ce-tung kormánya el kívánta foglalni Kína helyét az ENSZ szerveiben, elsősorban a Biztonsági Tanácsban. Amerikai javaslatra a Közgyűlés úgy döntött, hogy a kínai képviselet kérdésének megvizsgálását a következő ülésszakra halasztja, melynek hatására a szovjet képviselő - messzemenő következményeket előidézve - bojkottálta a Biztonsági Tanács üléseit. 1961-től az amerikai diplomáciai taktika annyiban változott, hogy a Közgyűlés a kínai képviselet ügyét egyszerű többséggel fontos kérdésnek minősítette: a kétharmados többséget a Pekinget támogató javaslatok sohasem kapták meg. A döntés elmaradása a beati possidentes helyzetében levőnek kedvezett: Csang Kai-sek kormánya képviselte Kínát az ENSZ-ben és foglalta el a Biztonsági Tanácsban az egyik állandó tag helyét. Amikor 1971-ben rendeződtek az amerikai-kínai kapcsolatok, a Közgyűlés elsöprő többséggel a pekingi kormányt ismerte el Kína képviselőjeként. Tajvan így elvesztette tagsági jogait, mely összhangban áll az "egy Kína" mindkét részről vallott felfogásával. Ezt a megoldást az ENSZ rendszeréhez tartozó nemzetközi szervezetek is átvették.
1979-1991 között az ENSZ nem a vietnami intervenció segítségével hatalomra jutott kambodzsai kormányt (Hun Sen), hanem a megdöntött, bár gerillaháborút folytató Vörös Khmereket tekintette Kambodzsa kormányának és ez utóbbi megbízólevelét fogadta el.
Találat: 3865