A leszerelés története

A háborúkat lezáró békeszerződésekben gyakran kötelezték a legyőzött államokat olyan intézkedések megtételére, melyeket jelenleg a leszerelés körébe sorolnánk. Pl. a vasvári béke (1664) várak lerombolását rendelte el, a krími háborút elvesztő Oroszországot a Fekete-tenger demilitarizálására köt 454g67e elezték.

A leszerelés gondolatának megjelenése mégis a tömeghadseregek és a modern fegyverek színrelépéséhez kötődik. Az I. világháborút lezáró békeszerződések, így a trianoni békeszerződés is messzemenő leszerelési kötelezettségeket róttak a legyőzött Központi Hatalmakra. A Nemzetek Szövetségének Egyezségokmánya pedig általános kötelezettséggé emelte a leszerelést, mely a gyakorlatban soha meg nem valósuló programot jelentett. Az 1932-ben összeült leszerelési konferenci­án a franciák által követelt biztonság és a németeknek az egyenjogúságra vonatkozó követelése közötti összeütközés kudarcot hozott és Hitler ott is hagyta a leszerelési konferenciát, mely után megkezdődött Németország felfegyverkezése.

Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát a kis-antant országai csak az 1938. évi bledi megállapodásban ismerték el. Az általános képet nem módosítja az, hogy e korszakban fegyverzetkorlátozási megálla­podások is létrejöttek, így az 1922. évi washingtoni flottaegyezmény, az 1930. évi londoni egyezmény és az 1935. évi brit-német egyezmény.

A II. világháborút követően a helyzet - több szempontból - lényege­sen megváltozott: a nukleáris fegyverek megjelenése, majd elterjedése alapvetően módosította a hatalmi politika eszközrendszerét, az ENSZ Alap­okmányával létrehozni kívánt kollektív biztonság helyébe pedig a hideghá­ború lépett.

Az ENSZ Alapokmánya a Közgyűlés feladat- és hatáskörénél említi azt, hogy a Közgyűlés megvizsgálhatja a leszerelést és a fegyverkezés szabályo­zását irányító elveket és ilyen elvek tekintetében ajánlásokat tehet a tagál­lamoknak és a Biztonsági Tanácsnak. A Biztonsági Tanács feladata pedig a fegyverkezés szabályozását szolgáló rendszer létesítésére tervezet megalkotása. Az új helyzetben a dolog természete sze­rint az ENSZ képtelen volt a leszerelés területén rábízott célok megvalósí­tására, tevékenysége pusztán arra korlátozódott, hogy különböző bizottsá­gai (atomenergia- és nukleáris fegyverek bizottsága, 5 tagú leszerelési albizottság) terméketlen viták fórumai legyenek.

A 60-as évek elején fordulat következett be. A leszerelési-fegyverzet­korlátozási tárgyalások konkrét és gyakorlati kérdésekre irányultak, mely szükségképpen előtérbe állította a két szuperhatalom szerepét. 1961-ben a Közgyűlés elfogadta a 18 tagú leszerelési bizottság létrehozására vonatko­zó javaslatot amerikai-szovjet együttes elnökséggel. E bizottság nem volt ENSZ-szerv, bár évente formális jelentést tett a Közgyűlésnek. E bizottság keretében dolgoztak ki olyan fontos szerződésekei, mint a tengerfenék atomfegyver-mentesítéséről szóló egyezményt vagy a bakteriológiai és to­xinfegyverek eltiltásáról szóló egyezményt.

A leszerelési problémák megoldásában a súlypont további áthelyező­dését jelentette az, hogy a nukleáris fegyverekre vonatkozó szerződéseket (az 1963. évi részleges atomcsend- és az 1968. évi atomsorompó-szerződé­seket) az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió dolgozták ki (a másik két atomhatalom, jelesül Franciaország és Kína elutasították a tár­gyalásokon való részvételt), majd felhívták az államokat a csatlakozásra.

A 70-es években a folyamat végső állomásaként már csak a két szu­perhatalom egyezkedett a nukleáris fegyverek célba juttatását szolgáló straté­giai fegyverrendszerek korlátozásáról, csökkentéséről vagy felszámolásáról. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió megál­lapodásai vezették be p1. a vegyi fegyverek tilalmáról szóló 1993. évi párizsi egyezményt.

A leszerelés ügye az ENSZ-en belül marginalizálódott, főszervei feladatköre e vonatkozásban a gyakorlatban összezsugorodott, bár teljesen nem tűnt el, mely az alábbiakkal igazolható: a békés világűr eszméje és az 1967. évi világűrszerződés az ENSZ-hez kö­tődik, továbbá a Közgyűlés 1970-et a leszerelés évének nyilvánította és ál­landóan napirenden tartotta az "általános és teljes leszerelés" kérdését. Ezen kívül a Közgyűlés 1978-ban tartott leszerelési speciális ülésszaka új intézményi struktúrát alakított ki: létrehozták a minden tagállam képviselőjéből álló Leszerelési Bizottságot és egy 40 állam képviselőjének részvételével műkö­dő fórumot, melyet 1984 óta leszerelési konferenciának neveznek. Ez utób­biak keretében több fontos leszerelési egyezmény született.

A Közgyűlés - az általános és teljes leszerelés mint végső cél közép­pontba állítása mellett - prioritásokat is meghatározott, p1. szorgalmazta a nukleáris leszerelést. Miután ezen ambiciózus célok gyakorlati megvalósí­tásának reménye minimális volt, a Közgyűlés leszerelési vitáit a retorika, a propaganda, a szimbolikus cselekvések jellemezték. Az általános és teljes leszerelés elvének kinyilvánítása nem oldhatta meg a biztonság és az ellen­őrzés bonyolult problémáit, melyet a haditechnika exponenciális fejlődé­se újból és újból magasabb szintre emelt.

A leszerelés-fegyverzetkorlátozás területén az ENSZ gyakorlati tevékeny­ségéből az alábbiak emelhetők ki:

A Közgyűlés vagy a Biztonsági Tanács politikai támogatást nyújtott az ENSZ-en kívüli fegyverzetkorlátozási tárgyalásoknak, üdvözölte az elért eredményeket, felhívott a létrejött szerződésekhez való csatlakozásra.

1984-ben felállította az ENSZ Leszereléskutatási Intézetét, 1991-ben elhatározta a nemzetközi fegyverkereskedelem regiszterének lét­rehozását.

1995-ben a Közgyűlés tanácsadó véleményt kért a nukleáris fegyve­rek legalitásáról

A hidegháború befejeződésével pedig az ENSZ (elsősorban a Köz­gyűlés) a sokszereplős leszerelési tárgyalások aktív színhelyévé vált.

A leszerelési folyamatban új fórum is jelentkezett, jelesül az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ). Az 1975. évi helsinki záró­okmányban az aláírók bizalomerősítő intézkedésekben állapodtak meg, nevezetesen megfigyelők cseréjéről hadgyakorlatok esetében, illetve na­gyobb katonai mozgások előzetes bejelentéséről. Az EBEÉ keretében meó indultak a közép-európai haderő-csökkentési tárgyalások, melyek - formai és tartalmi átalakulás után - a hagyományos fegyveres erőkről Európában szóló 1990. évi párizsi szerződés megkötéséhez vezettek. A további fejle­mények közül kiemelendő a helsinki utótalálkozó (1992), mely egyrészt megerősítette a bécsi dokumentum (1992) új bizalomerősítő intézkedéseit, p1. a katonai információk általános cseréjét, a fegyverek elterjedésének megakadályozását, a nyitott égbolt szerződést, másrészt új EBEÉ biztonsá­gi-együttműködési fórumot hozott létre.