A menekültek és a külföldi haderők tagjai

A menekültek

Menekültek alatt azok a természetes személyek értendők, akik - különbö­ző okok miatt - hazájukat elhagyva más állam területén kérnek védelmet. E védelem felöleli - a tartózkodási engedélyen kívül - az életfeltételek biztosítását, az alapvető jogok elismerését és a kiutasítás elleni garanciát. Az í 717f54h gy felfogott menedéknyújtást nevezzük területi menedékjognak, jelesül amikor az állam saját területén ad menedéket az üldözötteknek. A területi menedékjogtól megkülönböztetendő a diplomá­ciai menedékjog, amelyről - mint a terminus technicusból következik - ak­kor van szó, ha az állam diplomáciai képviseletének helységeibe fogadja be az üldözötteket.

Menekültekkel a történelem minden korszakában találkozunk: a politi­kai küzdelem vesztesei idegen uralkodóktól, más országoktól kértek védel­met és - esetleg - támogatást. Csak a magyar történelemre gondolva emlé­keztetni kell az Árpád-ház trónviszályaira, a magyar protestánsok befogadására az Erdélyi Fejedelemségbe vagy Hollandiába, a Rákóczi- és a Kossuth-emig­rációra. Ugyanakkor arra is utalni kell, hogy az egyik első nemzetközi szer­ződésben (Kr. e. 1270 körül II. Ramzesz és III. Hattusilis) rendelkeztek az uralkodó ellen lázadók kölcsönös kiszolgáltatásáról.

A XX. században a menekültkérdés dimenziói megváltoztak. A világhábo­rúk és más fegyveres konfliktusok, a forradalmak, a totalitárius rendszerek létrejötte (ezzel kapcsolatos a "lábbal szavazás" metaforája), a különböző belső konfliktusok és nem utolsósorban az éhség, a nyomor, a természeti katasztrófák elől emberek milliói menekültek el, távoztak idegen országok­ba. A klasszikus nemzetközi jog korszakában a kiadatási gyakorlat elismer­te azt, hogy a politikai cselekményekre nem terjed ki a kiadatási kötelezett­ség. A XX. század nagy ellentmondásai azonban maguk után hozták a politikai cselekmények diametrálisan ellentétes értelmezését.

A XX. század ezen tömegjelensége bizonyos mértékben megváltoztatta a területi menedékjog jogintézményének paramétereit. Változatlan kiindulópont mellett, jelesül a területi felségjogból következő - a menekültté minő­sítésre vonatkozó - döntési szabadság fenntartásával, ezt korlátozva, egyrészt nemzetközi szerződések határozzák meg a menekült fogalmát, másrészt a menekültprobléma kezelésére intézményes együttműködés létesül.

A területi menedékjog fogalmának sarkköve az, hogy az állam - belső jogán keresztül - maga határozza meg azt, hogy kit tekint menekültnek. A magyar alkotmány erről a következőképpen rendelkezik: "A Magyar Köztár­saság - a törvényben meghatározott feltételek szerint - biztosítja a menedék­jogot azoknak a külföldi állampolgároknak, illetőleg azoknak a hontalanok­nak, akiket tartózkodási helyükön faji, vallási, nemzeti, nyelvi vagy politikai okokból üldöznek."

A menekültek befogadása és a velük kapcsolatos bánásmód nem tar­tozik a diszkrecionális döntések, a belső joghatóság körébe olyan államok esetében, melyek menekültügyi szerződések részesei. E szerződésekben való részvétel a dolog természete szerint azzal a nyilvánvaló következ­ménnyel jár, hogy a szerződő államok belső jogát összhangba kell hozni nemzetközi kötelezettségeivel.

A menekültekre-menedékjogra vonatkozó nemzetközi jogforrások kö­zül a legfontosabb a menekültek helyzetére vonatkozó és az 1967. évi jegy­zőkönyvvel módosított 1951. évi genfi egyezmény. Ezenkívül meg kell említeni a területi menedékjogról szóló deklarációt, melyet 1967­ben fogadott el az ENSZ Közgyűlése, mely - mint min­den közgyűlési határozat - csak ajánlás. A nemzetközi menekültügy e rend­szerét regionális szerződések egészítik ki, p1. az 1954. évi caracasi és az 1969. évi Addis Abeba-i egyezmények. Az Európai Közösségek tagállamai pedig - az 1990. évi dublini egyezménnyel - a menekültekre vonatkozó belső jogszabályaik egységesítésével jelentősen megszorították a menedék­nyújtási lehetőséget.

Az 1951. évi genfi menekültügyi egyezmény az 1967. évi módosító jegy­zőkönyvvel együtt meghatározza a menekült fogalmát: a meghatározás lé­nyegi eleme (menekült az, aki faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása vagy politikai meggyőződése miatti üldözéstől való megalapozott félelme miatt hagyja el országát) kizárja az ún. gazdasági menekülteket, holott ezek jelen­tik a legnépesebb kategóriát.

A menekült státust a befogadó országnak el kell ismernie, azaz illetékes hatóságai ellenőrzik a tényeket, megvizsgálják azt, hogy nincsenek-e kizáró okok. Az egyezmény kimondja azt, hogy a menekült köteles a befogadó ország törvényeit, szabályait és intézkedéseit betartani, mentes a megkülön­böztetéstől, vallását szabadon gyakorolhatja.

A befogadó ország a menekült számára általában az idegenekkel azo­nos elbánást köteles biztosítani, különösen olyan területeken mint p1. szel­lemi tulajdon, igazságszolgáltatás, alapfokú oktatás, munkaügyi szabályozás és társadalombiztosítás.

A menekültet megilleti a mozgásszabadság, ennek biztosítása érdekében a befogadó ország személyi és úti okmányokat állít ki. A menekült általában nem utasítható ki, kivéve állambiztonsági vagy közrendi okok alapján. Tilos a menekült visszaküldése olyan országba, ahol élete vagy sza­badsága veszélyben forogna, de itt is szerepel a nemzetbiztonsági érdek vagy a különösen súlyos bűncselekmény elkövetésének kivétele.

Az 1951. évi egyezmény szerint az egyezmény értelmezésével vagy al­kalmazásával kapcsolatos vita bármely fél kérésére a Nemzetközi Bíróság elé terjeszthető, mely rendelkezéshez nem fűzhető fenntartás. Ugyanakkor az 1967. évi jegyzőkönyv azonos tartalmú cikkének alkalmazása fenntartás­sal kizárható.

A Nemzetek Szövetsége 1921-ben menekültügyi hivatalt állított fel először az orosz, majd a közel-keleti menekültek prob­lémájának megoldására. A II. világháború után rövid ideig működött - mint az ENSZ egyik szakosított intézménye - a Nemzetközi Menekültügyi Szerve­zet. Ennek helyébe lépett 1951-ben a Menekültügyi Főbiztosság, mely az ENSZ autonóm szerveinek sorába tartozik. Feladata a menekültek védelme és hely­zetük javítása. E célból arra törekszik, hogy a menekült kritériumának megfe­lelő természetes személyek a befogadó országban megkapják a menedékjo­got és az ennek megfelelő jogi státust. A Menekültügyi Főbiztosság anyagi segítséget is nyújt. Az 1951. évi genfi egyezményben a szerződő államok kö­telezettséget vállaltak arra, hogy a Menekültügyi Főbiztosság számára informá­ciókat és statisztikai adatokat közölnek a menekültek körülményeiről, az egyezmény alkalmazásáról és a menekültekre vonatkozó jogszabályokról. A Menekültügyi Főbiztosságon kívül működik az Egyesült Nemzetek Palesz­tin Menekülteket Segélyező és Munkaügyi Hivatala is, mely - mint a Főbiztosság - szintén az ENSZ autonóm szerve.

A külföldi haderők tagjai

A II. világháború után vált gyakorlattá az, hogy béke idején külföldi haderők állomásoznak tartósan egyes országok területén, az ott létesített támasz­pontokon, melytől meg kell különböztetni a háborús megszállást. Ez utób­bit, különösen a polgári lakosság védelmét az ún. genfi jog szabályozza.

Magyarország esetében a több évtizeden keresztül "ideiglenesen" itt ál­lomásozó Vörös Hadsereggel kapcsolatos szerződések voltak relevánsak, jelesül a Magyar Népköztársaság területén ideiglenesen tartózkodó szovjet csapatok jogi helyzete tárgyában kötött 1957. évi budapesti egyezmény, valamint a szovjet csapatok ideiglenes tartózkodásával kap­csolatos ügyekben kölcsönösen nyújtandó jogsegélyről szóló 1958. évi budapesti egyezmény. Magyarországnak a NATO Békepart­nerség programban való részvételét követően a fegyveres erők jogállását a NATO SOFA-ról (Status of Forces Agreement) szóló 1951. évi londoni egyezményre visszautalással rendezték, mely - mint az Észak atlanti Szerződés tagállamai között fegyveres erőik jogállásá­ról szóló egyezmény - Magyarország NATO-tagsága után irányadóvá vált.

Az 1951. évi londoni egyezmény szerint az idegen fegyveres erők tagjai mentesülnek az útlevél- és vízumszabályozás, az idegenrendészeti eljárás és nyilvántartás alól. A fogadó ország érvényesnek fogadja el a küldő állam ál­tal kiállított okiratokat, e fegyveres erő tagjai általában egyenruhát viselnek. A büntető joghatóság megoszlik a küldő és a fogadó állam között, p1. az előb­bi elsőbbséget élvez akkor, ha a bűncselekményt hivatali kötelesség teljesí­tése közben elkövetett cselekmény vagy mulasztás jelenti, minden más eset­ben a fogadó ország joghatóságát illeti az elsőbbség. A polgári joghatósággal kapcsolatban a következő szabályok irányadóak: a fegyveres erők által hasz­nált javakban okozott kár esetén lemondanak a kártérítési igényről, más tu­lajdonában okozott kár esetén a felelősséget választott döntőbíró állapítja meg. A londoni egyezmény ezen kívül szól a beszerzésekről, az adókról, a vámról, a deviza­szabályokról. Az egyezmény értelmezésében és alkalmazásában felmerülő nézeteltéréseket tárgyalásos úton kell megoldani, ennek sikertelensége ese­tén az ügyet az Észak-atlanti Tanács elé kell terjeszteni.

Az ENSZ békefenntartó tevékenységének kiszélesedése szükségessé tette az ilyen műveletekben részt vevő fegyveres erőkkel kapcsolatos bizonyos tevékenységek szabályozását. Ezt a célt szolgálja az Egyesült Nemzetek sze­mélyzete és a társult személyzet biztonságáról szóló 1994. évi New York-i egyezmény elfogadása. Ezen egyezmény identifikálja az ENSZ-személyzet és a társult személyzet elleni bűncselekményeket, szabályozza a bűncselek­mények megtorlását a tagállamok részéről és e célból nemzetközi együtt­működést létesít.