A selmeci diakhagyomanyok kialakulasa

A selmeci diákhagyományok kialakulása

"Ha egykor majd a végzet

Selmecről menni késztet

Fakadjunk dalra mind:

Szerencse fel! Fiúk!"

Valétáns nóta: részlet

A hagyományok eredete

Amikor az ember a középiskola utolsó évében a felvételi tájékoztatót lapozgatja, hogy kiválassza azt az iskolát, amelyben élete elkövetkezendő 4-5 évét eltölteni szándékszik, döntő szempon 333g62d t az oktatás színvonala, a képzési rendszer, talán még a távolság is, de egy dologról nem szól a fáma: milyen közösségbe csöppen az újonnan érkező? Az elsőéves diák gyakran elszakadva szüleitől, eddigi életétől, egy idegen és ismeretlen világban találja magát, ahol minden zavaros és furcsa, segítség nélkül még ijesztő is. Ha hősünk Sopront, Miskolcot, Dunaújvárost, vagy Székesfehérvárt választotta megmérettetései helyszínéül, rendkívül szerencsésnek, vagy bölcsnek mondhatja magát, hiszen itt egy olyan egyedülálló és csodálatos hagyományrendszer részesévé válhat, amely eligazít az egyetemi életben, összekovácsol, a kölcsönös segítségnyújtás, bajtársiasság és barátság eszméit hirdeti, és nem utolsó sorban egetrengető bulik táptalaja.

Hogyan is alakult ki az a több évszázadra visszanyúló örökség? Nem Selmecbányán születtek ezek a szokások, de itt gyúrta össze az akkori diákság a már meglévő "alapanyagokból" és formálta saját képére.

Gyökerei egészen a céhes rendszerig nyúlnak vissza. A céhek, mint érdekképviseleti szervezetek, már a XII-XIV. században jelen voltak a magyar ipari társadalomban. Zárt, nehezen megkörnyékezhető társaságot alkottak, ahova bekerülni megtiszteltetést, de igen nehéz feladatot is jelentett. Innen ered a keresztelkedés szép szokása és a szigorú hierarchikus szerkezet fontossága.

A keresztelkedés a maihoz nagyon hasonló módon történt: a keresztelkedő elé egy teknőt tettek, összekötötték a lábát, és kérdéseket zúdítottak rá. Ha nem tudta a helyes választ, innia kellett, a kérdések helyes megválaszolása után pedig keresztszülőt választhatott magának a céh idősebb tagjai közül, aki leöntötte vízzel és áttaszította a teknőn az összekötözött lábú újdonsült mestert. Előfordult az is, hogy mindezek után még háromszor arcon legyintették azokért a hibákért, amit inas korában követett el. (Szerencsére nekünk már nem kell felelnünk korábban elkövetett baklövéseinkért, ezt azelőtt jegyzem meg, mielőtt valakinek éjszakába nyúló pofozkodás jelenne meg lelki szemei előtt). A "szertartás" megtörténtét keresztlevéllel igazolták, amit a céhelnök és a keresztszülő aláírásával hitelesített.

A kétségtelenül szigorú szabályok mellett a mesteremberek életéből nem hiányzott az önfeledt szórakozás sem. Gyakran tartottak mulatozós, lakomával egybekötött, vidám nótás estéket, a céhelnök vezetése mellett. Ilyenkor a fiatalok szolgáltak fel a jobbnál jobb fogásokat, melyeket az a közösség tulajdonát képező céhládába fizetett összegből finanszíroztak.

A céhek hagyományai jelentős, de nem egyedüli forrásai a selmeci diákhagyományok-nak. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Selmecbányán a diákság legnagyobb hányada a leobeni iskola létrejöttéig német ajkú volt (és 1848-ig az oktatás hivatalos nyelve is a német volt, amit ténylegesen csak 1868-ban váltott fel a magyar), akik magukkal hozták szülővárosuk szokásait.

Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a középkorban alapított világhírű külföldi egyetemek a XVIII. században már szintén jelentős diákhagyományokkal rendelkeztek, melyeket az onnan érkezett diákok az Akadémián is meghonosítottak. Ilyen szokás volt például a gólyák avatása, mely Selmecen később balekkereszteléssé nemesedett.

Mindezeken túl természetesen ott van az az el nem hanyagolható tényező, hogy az Akadémiára kerülő diákok jelentős része bányász családokból származott, és azért lépett be az alma mater kapuján, hogy ősei mesterségét elsajátítsa és továbbfejlessze. Mindannyian ismerték és tisztelték saját bányavidékük szokásait, így az alsó-magyarországi bányavidék kultúrája is beszivárgott a selmeci diákhagyományok közé. Innen ered számos nóta, a bányásztemetések méltóságteljes, ünnepélyes szertartása és a bajtársiasság eszméje (az egymásrautaltság szűksége), mely annyira jellemezte ezt a veszélyekkel és küzdelmekkel teli szakmát.

A hagyományok kialakulása

Mindemellett ott voltak maguk a selmeci diákok, kiknek különös élete különös szabályokat kívánt: a hallgatók a Habsburg Birodalom minden részéről, sőt gyakran Európa más területeiről érkeztek, így az egész szemesztert Selmecen kellett tölteniük, de nem választhatták az apartmanos kollégium luxusát, nem hogy diákszálló, de menza, egészségügyi ellátás és rendes közlekedés sem volt. (A legközelebbi vasúti megálló a 23 km-re fekvő Garamberzencében volt.) Ezek a mostoha körülmények olyan összetartást kívántak, amely átsegíti a közösség minden tagját a rá váró nehézségeken. A hallgatói összetartásra remek példa, hogy lakóközösségekben, úgynevezett kammerekben éltek. A szállásadó házának szegényesen berendezett szobáját négyen öten lakták, lehetőség szerint megosztoztak mindenen. Ezeket a lakóhelyeket tréfásan diákkamarának hívták (hiszen gyakran a helység nem volt több egy kamránál), egymást pedig kammereknek. Az Akadémiára érkező elsősök sem maradtak fedél nélkül, ők is a kamarák lakói lehettek, de az őket szárnyaik alá vevő felsőbbévesek "kisinasaivá" váltak. Leggyakrabban a Firma és balekja költözött össze, ezzel is erősítve azt az eltéphetetlen köteléket, amely a keresztelés óta "hivatalosan" is összekötötte őket. A balek leste Firmája minden kívánságát, a Firma pedig segítette őt tanulmányaiban, megismertette a város nevezetességeivel és szép lánykáival.

Természetesen, mielőtt bármely Firma magához fogadott volna egy új jövevényt, annak be kellett bizonyítania, hogy érdemes erre a megtiszteltetésre. Eme bizonyítás leghatékonyabb eszköze a balekvizsga volt. A jelölteket Garamberzencén fogadták, majd gyalogosan kísérték Selmecre. A pogányokon kívül, akiknél ott volt az összes csordultig megpakolt kofferjük, senkinek nem jelentett nagyobb megpróbáltatást a 23 kilométeres táv megtétele. Egy idősebb akadémistát beöltöztetve elhitették velük, hogy ő az Ásványtani Tanszék tanársegédje. A szóban forgó Firma útközben minden nagyobb kőre rámutatott, és kijelentette: "Ez egy valóságos kőzetritkaság, a professzor úr el lenne ragadtatva, ha látná!". A pogányok persze, hogy minél jobb benyomást keltsenek, rögvest igyekeztek a "nagytekintélyű" kedvében járni és fölpakolták a köveket, ezzel is tovább gyarapítva saját terhüket. Délutánra meg is érkeznek Selmecre, ahol természetesen be is térnek az első kocsmába. A vendéglőben már fogadják őket a cigányoknak öltözött Firmák, akik mulatós nótákat húznak. A Firmák 10-20 koronát tettek a cigányok tányérjára, s így a balekjelöltek sem tehettek kevesebbet, hisz otthonról hozott dagadó pénztárcájuk még ezt megengedte. A mulatás késő estig tartott, hiszen a " cigányprímás" visszaadta az előre megbeszélt pénzt, így hát a balekok is jól mulattak a Firmákkal a saját pénzükön. Ilyen és hasonló tréfákkal, feladatokkal mutatták meg a pogányoknak, hogy nem számít honnan érkeztek, eddig mit gondoltak saját helyzetükről, el kell fogadniuk a közösség szabályait, legfőképpen meg kell tanulniuk a Firmák tiszteletét, és azt, hogy azok utasításait feltétel nélkül végrehajtsák. Az együtt teljesített néha talán kínos feladatok összekovácsolták az újonnan érkezőket, megtanulták az összefogás és egymás iránti tisztelet fontosságát is. Miután elsajátították az elméleti alapokat - a diákdalokat és hagyományokat - ismereteikről a balekvizsgán adtak számot. A sikeres balekvizsgát tett setét pogányokat  balekká keresztelték. A balekkeresztelés jelentőségét mutatja, hogy a tanári kar által is elismert elv volt: keresztelkedetlen nem iratkozhatott be az Akadémiára!

Azt láttuk, hogy ebbe a közösségbe bekerülni nem egyszerű, de nemes feladat, ám kikerülni - úgy, hogy az ember még az Akadémia padlóját koptatja - annál gyalázatosabb. Ha valaki vétett a közösségi szabályok ellen, azt "Verschiss"-be tették, azaz kiközösítették. Ezzel a személlyel nem érintkezhetett senki, ennek a szabálynak a megszegése ugyanilyen sorsra kárhoztatta az elkövetőt. Gyakran még a helybéliek sem mertek a pórul járt diákkal szóba állni: egy boltos forgalmát például alaposan visszavethette, ha elővigyázatlanul kiszolgált egy kiközösítettet, mert így rá is kimondásra került a Verschiss.

A deák urak élete azonban nem csak a szigorú szabályok felügyelete, a pogányok megvilágosítása és a kocsmai eszmecserék körül forgott. A Firma, ha jót akart balekjának, megismertette őt a lányos házakkal, ahol szép selmeci lányok mellett talán koszt is várta a szerencsés diákot, ha sikerült meghódítania egy kislány vagy egy gyermekét előnyösen férjhez adni igyekvő anya szívét.

Ha netalántán eljegyzésre is sor került, akkor az illető leányzó piros szív alakú foltot hímzett nagy TEMPUS felirattal választottja grubenjére. Ez figyelmeztetés volt a város többi egyedülálló hölgyének, hogy a fiatalember már nem szabad préda. A felhímzett jelet ezek után, mint a selmeci hagyományok többségét, nem lehetett félvállról venni, ha felkerült a Tempus, csapodárságnak nem volt helye többé. A szabályok megkívánták az egymás iránti hűséget. Ha valaki vétett ez ellen, Verschiss-re számíthatott.

(Egy akadémista egyébként bármi másra is Tempus-t mondhat, ez azt jelenti, hogy az adott dolog az ő tulajdona, kéretik nem macerálni).

Ezek a szokások nem feltétlenül egyetemesen, az egész diákságra kihatóan jelentek meg, számos kisebb- nagyobb szervezet, ifjúsági kör és baráti társaság alakult az idők folyamán, amelyek alakítgatták, kibővítették a meglévő hagyományokat Ezeknek egy külön fejezetet szenteltünk, így itt nem térnék ki rájuk részletesen. Dióhéjban talán annyit, hogy az első testületi, tehát a diákság egészét átfogni kívánó közösségek az 1820-as évektől működő "Deutsche Geselschaft zu Schemnitz" és a későbbi AKADÉMIA, amely már szervezett formában működött, a legjelentősebbek pedig az 1858-ban alakult a Schacht-egylet és az 1879-től működő Akadémiai Ifjúsági Kör, ezek látták el mindazokat a feladatokat, amelyeket ma számos különálló szervezet (HÖK, Valéta etc.) igyekszik megvalósítani.

Ezeken túl számos egyéb kisebb ifjúsági mozgalom is élt, melyek sokszor nemzeti alapon szerveződtek.(Nagy ellentét feszült például a német Burschenschaft-ok hagyományait követő és a magyar szokások meghonosítását követelő közösségek között.)

Az 1848-as szabadságharc után a csehek és a németek elhagyták Selmecbányát, a magyar nyelv pedig előtérbe került, így a hagyományok egyre inkább anyanyelvünkön éltek tovább.

-ben az Akadémia Sopronba költözött, ott az Ifjúsági Kör tovább folytatta tevékenységét, túlélte a II. Világháború viszontagságait, de a kommunista rezsimmel nem tudta felvenni a harcot, 1948-ban feloszlott. Központilag betiltották a hagyományőrző szervezeteket, a rendszerváltásig illegalitásba vonult a selmeci diákélet. Az elmúlt két évtizedben azonban hivatalosan is visszatérhetett a több évszázados múltra visszatekintő hagyományrendszer.

Láthatjuk tehát, hogy hagyományaink milyen gazdag és termékeny talajból táplálkoznak, azt, hogy bár a körülmények nagymértékben megváltoztak azóta, hogy az első diák 1735-ben átlépte az alma mater küszöbét, törekvéseink, vágyaink és félelmeink nem sokat változtak. S bár a selmeci diákhagyományok természetesen a kor igényeihez mérten átformálódhatnak, egy olyan biztos és megrendíthetetlen hátteret adnak, amely átfogja az egész közösséget, elkülönít a külvilágtól és összeköt bennünket: soproni, miskolci, dunaújvárosi és székesfehérvári diákokat.