online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
  

A SZOVJET FEGYVERES ERŐK HADÁSZATI VÉDELME 1941 NYARÁN

történelem



Fájl küldése e-mail




egyéb tételek

 
A Horthy-féle konszolidació jellemzése
A TEMETKEZÉSI HELYEKRŐL
Dentumagyaria
AZ ÁLMOS-ÁRPÁDI HONFOGLALÓK KIALAKULÁSÁNAK ELŐZMÉNYEI
szazadi Európa politikatörténete, kitekintés az Európan kívüli vilagra
Harcom ADOLF HITLER
A KELETI IRÁNYBÓL ÉRKEZŐ TURÁNI NÉPHULLÁMOK
Az ipari forradalom
A Próféta (570-632) - iszlam
AZ ŐSHAZÁRA UTALÓ ISMERT ADATOK
 
 

A SZOVJET FEGYVERES ERŐK HADÁSZATI VÉDELME 1941 NYARÁN


1. A szovjet-német arcvonal helyzete 1941 nyarán A háború kezdeti idöszakában folytatott hadmüveletek sikertelensége, a nagy veszteségek és a szovjet csapatok kikényszerített visszavonulása folytán a Vörös Hadsereg fö feladata 1941 július elején az volt, hogy betömje a hadászati arcvonalán támadt nagy réseket és a fö irányokban összefüggö és szilárd védelmi arcvonalat állítson szembe az ellenséggel. Eredetileg a föhadiszállás az elsö lépcsö csapatainak eröivel akarta megoldani ezt a feladatot, s ez lehetövé tette volna, hogy befejezze az ország mélyéböl felvonuló tartalékok összpontosítását, és ellentámadásra használja fel azokat, De a szovjet hadvezetés már június végén arra a következtetésre jutott, hogy az elsö lépcsö csapatai, amelyek a határmenti ütközetekben, különösen az északnyugati és a nyugati irányban nagy veszteséget szenvedtek, nem tudják megállítani az ellenséget, és ezt a feladatot a második lépcsö csapatainak kell végrehajtaniuk, amelyek a Narva, Pszkov, Polock, Dnyeper folyó, Herszon vonalon bontakoztak szét. (1. sz. térkép.) Ez a kedvezö terepszakasz, amelyet részben müszaki berendezésekkel erösítettek meg, akadályt jelentett az elönyomuló ellenségnek. A szovjet parancsnokság úgy döntött, hogy ezen a terepszakaszon megállítja az ellenséget. A Vörös Hadseregnek nem sikerült ezt a feladatot teljesen megoldania. A háború harmadik hetének végére a szovjet fegyveres erök valamelyest kiheverték a fasiszta Németország meglepetésszerü támadása okozta megrázkódtatásokat, s idejében meg tudták szilárdítani az arcvonalat Észtország déli határai mentén, meg tudták állítani a német csapatokat a Luga folyónál, a felvonult tartalékok segítségével a Nyugati-Dvina és a Dnyeper folyó vonalán fel tudták tartóztatni a fasiszta hordák gyors elönyomulását, s a szovjet-német arcvonal középsö szakaszán és Ukrajnában a régi határmenti erödítményekre támaszkodva, meg tudták szervezni az ellenállást az ellenséges csapatokkal szemben, A rendkívül kedvezötlen körülményeket figyelembe véve, ezt már a Vörös Hadsereg határozott sikerének tekinthetjük. Harcosaink nagy bátorságáról és kitartásáról tettek tanúságot s megmutatták, hogy még a legnehezebb viszonyok között is képesek szembeszállni az erös és tapasztalt ellenséggel. De azok között a szinte hihetetlenül nehéz körülmények között, amelyek az arcvonalon 1941. július elsö felében kialakultak, igen nehéz volt végleg megállítani az ellenség elöretörését. Július derekára a Vörös Hadsereg egységeinek és magasabbegységeinek állománya a veszteségek folytán jelentösen csökkent. A hadosztályoknak legfeljebb a fele volt 10-12000 fönyi létszámra feltöltve, (a német hadseregben a hadosztályok zöme 16-16500 föt számlált). Igy tehát az ellenség az egységek és magasabbegységek létszáma tekintetében csaknem másfélszeres fölényben volt a szovjet csapatokkal szemben. Jelentös mértékben megnött a fasiszta német hadsereg fölénye a csapatok technikai ellátottsága tekintetében is. A határmenti ütközetek idején a Vörös Hadsereg óriási veszteséget szenvedett harci technikai eszközökben. A nyugati területeken nagy mennyiségü fegyvert, löszert, üzemanyagot és hadifelszerelést vesztett. Ezeket a veszteségeket nem lehetett rövid idö alatt pótolni. A Vörös Hadseregben már a háború elsö heteiben nagy hiány mutatkozott páncélelhárító és légvédelmi eszközökben. A gépkocsik és tüzérségi vontatók hiánya csökkentette a csapatok mozgékonyságát. A német hadsereg kedvezöbb körülmények között harcolt. Minthogy csapatok és harci technikai eszközök tekintetében fölényben volt, és továbbra is megtartotta a kezdeményezést a földi és légiharcokban, a fö irányokban jelentös eröket tudott összpontosítani és így nagy sikereket érhetett el. A Vörös Hadseregnek, hogy megingassa az ellenség támadó erejét, és támadó harcokkal magához ragadja a kezdeményezést, nagy eröfeszítéssel és kitartással kellett pusztítania a fasiszta német csapatok csapásmérö csoportosításait, az ellenség harci technikai eszközeit, s gyüjtenie kellett az eröt ahhoz, hogy válaszul megsemmisítö csapásokat mérjen a fasiszta betolakodókra. Az ellenség valószínü terveinek elemzése alapján a szovjet hadvezetés arra következtetett, hogy a német csapatok eröfeszítése változatlanul a támadás mindhárom hadászati irányban történö továbbfejlesztésére irányul majd. A föiránynak ezek közül a föhadiszállás a nyugatit (a moszkvait) tartotta. A szovjet hadvezetés véleménye szerint, az ebben az irányban folytatott harcok eredményeinek döntö hatással kellett lenniük a harctevékenységek egész további menetére. Éppen ezért a föhadiszállás a legnagyobb figyelmet arra fordította, hogy a szovjet-német arcvonal középsö szakaszán megszervezze az ellenséggel szembeni ellenállást. Amikor a nyugati irányban összpontosította föeröit, nemcsak arra számított, hogy döntö ellentevékenységet fejt ki az ellenség legerösebb csoportosításával szemben, hanem arra is, hogy korlátozza a fasiszták támadási lehetöségeit a többi irányban. E cél elérése érdekében, a szívós ellenállás mellett, rendszeresen hatalmas ellencsapásokat kellett volna mérni elsösorban a német fasiszta csapatok csapásmérö csoportosításainak csatlakozásaira és szárnyaira. A kialakult helyzet és a szovjet föparancsnokság július elején adott utasításai alapján, a vezérkar és a frontparancsnokságok kidolgozták a védelmi és részleges támadó hadmüveletek tervét, s elvégezték a szükséges eröátcsoportosításokat. A kommunista párt központi bizottsága és a szovjet kormány világosan látta, milyen bonyolult helyzetbe került a Vörös Hadsereg. Az arcvonalon kialakult helyzet megváltoztatása érdekében nemcsak a hadseregnek, hanem az egész országnak is nagy eröfeszítéseket kellett tennie. Ebben az idöszakban az Állami Honvédelmi Bizottság olyan határozatot fogadott el, amely a haditermelés gyors növelését, továbbá szovjet mérnökök által a háború elött megtervezett harceszközök és új mintájú fegyverek tömeggyártását irányozta elö. Elrendelte páncéltörö és légvédelmi lövegek gyártásának fokozását, többek között olyan rendszerü lövegeket is, amelyeket a háború elött indokolatlanul töröltek a rendszeresített fegyverek állományából. A hátországnak a Vörös Hadsereg ellátására való mozgósítása mellett, az Állami Honvédelmi Bizottság jelentös intézkedéseket tett a fegyveres erök szervezése és megszilárdítása terén. A háború három hetének tapasztalatai és az arcvonalon július derekára kialakult helyzet alapján, bizonyos változtatásokat kellett eszközölni a harcoló hadseregek vezetésének rendszerében, a fegyvernemek szervezeti felépítésében és harci alkalmazásuk módjában. A frontok csapatait igen nehéz volt közvetlenül a Föparancsnokság Föhadiszállásáról irányítani. Erre való tekintettel az Állami Honvédelmi Bizottság július 10-én határozatot hozott, amelynek értelmében három föparancsnokságot alakítottak: az Északnyugati Irány Föparancsnokságát, amelynek az Északi és az Északnyugati Frontot, valamint az Északi és a Balti Flottát rendelték alá (föparancsnoka Vorosilov, a Haditanács tagja Zsdanov lett) ; a Nyugati Irány Föparancsnokságát, amelynek a Nyugati Frontot és a Pinszki Katonai Flottillát rendelték alá (föparancsnoka Tyimosenko, a Haditanács tagja Bulganyin lett); s végül a Délnyugati Irány Föparancsnokságát, amelynek a Délnyugati és a Déli Frontot valamint a Feketetengeri Flottát rendelték alá (föparancsnoka Bugyonnij, a Haditanács tagja Hruscsov lett). Ugyanezzel a határozattal a Föparancsnokság Föhadiszállását átalakították a Legfelsöbb Parancsnokság Föhadiszállásává, amelynek elnöke Sztálin lett. Az Állami Honvédelmi Bizottság megkövetelte, hogy az egyes irányok föparancsnokságai a nekik alárendelt csapatokat ne csak hatékonyan vezessék, hanem kiváló harci szellemükröl és magas erkölcsi színvonalukról is gondoskodjanak, többször is "buzdítsák irányuk csapatait arra, hogy álljanak helyt és önfeláldozóan védelmezzék országunkat a német rablók és leigázók ellen". Az irányok föparancsnokságainak volt a feladata a partizánmozgalom vezetése és megszervezése is. Az ellenséges csapatok hátában olyan röplapokat kellett terjeszteniük, amelyek partizánosztagok szervezésére és a német fasiszta hadsereg hadtápjának rombolására hívták fel a lakosságot. Minthogy csapataink sok harckocsit vesztettek és ezeket a veszteségeket lehetetlen volt rövid idön belül pótolni, a föhadiszállás 1941. július 15-i direktíva jellegü levelével arra szólították fel az irányok föparancsnokait, valamint a frontok és a hadseregek parancsnokait, hogy oszlassák fel a gépesített hadtesteket, alakítsanak a harckocsihadosztályokból önálló magasabbegységeket és azokat rendeljék alá az összfegyvernemi hadseregek parancsnokainak. A gépesített hadosztályokból lövészhadosztályokat szerveztek. Tervbe vették a kis létszámú, (öt-hat hadosztály erejü) összfegyvernemi hadseregekre való áttérést. A lövészhadtest vezetési fokozatot átmenetileg megszüntették. Hozzáfogtak a légierö átszervezéséhez, harckészségének növeléséhez, a tevékenységében mutatkozó fogyatékosságok kiküszöböléséhez. A Legfelsöbb Parancsnokság Föhadiszállása a Vörös Hadsereg légierejének élére parancsnokot nevezett ki, és melléje haditanácsot létesített. A légierö parancsnoka Zsigarjov altábornagy lett. Az ország repülögépparkjának csökkenése folytán, valamint a szovjet légierö manöverezö képességének fokozása és vezetése megkönnyítése céljából, megváltoztatták a repülö magasabbegységek és egységek szervezeti felépítését: a távolbombázó repülöknél megszüntették a hadtest rendszert, a front légierejét két ezredböl álló hadosztályba szervezték, s az ezredek repülögépparkját 60 repülögépröl 30-ra csökkentették. A harcoló hadsereg csapatainak átszervezését és megerösítését célzó rendszabályok mellett az Állami Honvédelmi Bizottság, a Honvédelmi Népbiztosság, a Legfelsöbb Parancsnokság Föhadiszállása és a vezérkar nagyarányú munkát végzett a tartalékhadseregeknek, a szakcsapatok egyes egységeinek és magasabbegységeinek kiképzése és szervezése terén. A tartalékalakulatokat, megfelelö kiképzésük után vagy beolvasztották a harcoló hadseregbe, vagy hátsóbb terepszakaszon vonultatták fel (növelve a védelem mélységét a döntö irányokban), illetve tartalékban tartották és az ellentámadásra szánták, amelynek lehetöségével a szovjet Legfelsöbb Parancsnokság már 1941 nyarán számolt. A szovjet fegyveres erök harcképességének további fokozását célzó intézkedések rendszerében fontos szerepe volt a csapatok erkölcsi-politikai megszilárdításának. A hadsereg és a hajóhad pártpolitikai apparátusának egész tevékenysége ezt a célt szolgálta. A kommunista párt hangsúlyozta, hogy a szovjet csapatok magas fokú erkölcsi állapota, hösies harca és a haza érdekeinek önfeláldozó szolgálatára való készsége döntö szerepet játszik az arcvonal helyzetének megváltoztatásában. Éppen ezért megkövetelte a parancsnokoktól, a politikai munkásoktól és a pártszervezetektöl, hogy a csapatoknál végzett politikai munkával biztosítsák valamennyi harcos kötelességtudó, öntudatos tevékenységét, és lelkesítsék öket újabb höstettekre. A párt arra hívta fel a szovjet katonákat, hogy erösítsék a fegyelmet és szervezettséget, kíméljék a harci technikai eszközöket és a fegyvereket, és ügyesen alkalmazzák azokat a harcban; gondoskodjanak a parancsnoki tekintély további megszilárdításáról és fenntartás nélkül teljesítsék parancsaikat. Július 14-én a Legfelsöbb Parancsnokság Föhadiszállása arra utasította a frontparancsnokokat, magyarázzák meg a harcoló csapatok valamennyi parancsnokának, politikai munkásának és katonájának, hogy a fegyvereknek a harctéren való elhagyása a katonai eskü legsúlyosabb megszegése, s hogy a vétkeseket ezért felelösségre kell vonni. Megparancsolták, hogy a sebesült harcosokat fegyverükkel együtt kell a harcmezöröl elszállítani. A föhadiszállásnak ez az utasítása és a csapatoknál végzett széles körü felvilágosító munka jelentös mennyiségü fegyver megóvását segítette elö abban a súlyos idöszakban, amikor hadiiparunk nem tudta teljes mértékben kielégíteni a front igényeit. Július 15-én az SZK(b)P Központi Bizottságának utasítása alapján Mehlisz 1. osztályú hadseregkomisszár, a Vörös Hadsereg Politikai Föcsoportfönöke két fontos direktívát juttatott el a csapatokhoz: az egyik a háború elsö három hetének eredményeivel, a másik a harcoló kommunisták és komszomolisták élenjáró szerepének fokozásával foglalkozik. Az elsö direktíva arra kötelezte a politikai szerveket és a parancsnokok politikai helyetteseit, hogy több idöt töltsenek a csapatoknál, hogy közérthetö formában és meggyözöen magyarázzák meg az egységek és alegységek személyi állományának a szovjet nép által a hitlerista Németország ellen vívott harc értelmét és jellegét, hogy rendszeresen harcoljanak a szervezetlenségnek, a fejvesztettségnek és az éberség hiányának megnyilvánulásai ellen, hogy jobban népszerüsítsék a harci tapasztalatokat, a bátorság és a kitartás, a kezdeményezés és a leleményesség, a harctéren tanúsított kölcsönös segítség példáit. A direktíva leszögezte: a manöverezö háborúban elöfordulhat, hogy egyes egységek elszakadnak a föeröktöl és az ellenség bekeríti öket. Az ilyen helyzetbe került csapatok harcfeladatot teljesítö egységnek tekintsék magukat, mérjenek csapást az ellenség hátába, zavarják meg közlekedését, rombolják raktárait, híradó vonalait és vasúti közlekedését. A második direktíva megkövetelte, hogy a kommunisták és a komszomolisták mindenkor, de különösen nehéz helyzetben, szervezö eröként lépjenek fel, és példájukkal az ellenség szétverésére buzdítsák a tömegeket. Ily módon a szovjet fegyveres erök minden tekintetben felkészültek arra, hogy határozott ellenállást tanúsítva a német fasiszta csapatokkal szemben, végleg megállítják támadásukat. S hogyan értékelte a szovjet-német arcvonalon kialakult helyzetet a német hadvezetés? A fasiszta uralkodó réteg a Szovjetunió elleni háborút már megnyertnek tekintette. Hitler 1941. július 8-án a föhadiszálláson tartott tanácskozáson kijelentette, hogy a háború a legközelebbi idöben a Vörös Hadsereg elleni harc szakaszából a Szovjetunió "gazdasági megfojtásának" szakaszába lép. Ez és a hozzá hasonló értékelések nyilván a hitlerista csapatok által a háború elsö heteiben elért sikerek túlbecsüléséböl származtak. A német vezérkarnak teljesen helytelen elképzelése volt az arcvonalon uralkodó eröviszonyokról, és tévesen ítélte meg a szovjet csapatok erejét és harcképességét is. A német hadsereg föparancsnoksága, felderítö szolgálatától félrevezettetve, abban a hiszemben volt, hogy július elején a Vörös Hadseregnek az egész arcvonalon, a finn arcvonalszakaszt leszámítva, legfeljebb 66 harcképes hadosztálya van. A hitleristák, akiknek 180 hadosztályuk volt az elsö lépcsöben és 18 tartalékban, bizonyosak voltak benne, hogy a súlyos vereségeket szenvedett és, amint gondolták, demoralizált Vörös Hadsereggel szembeni háromszoros túlerejük lehetövé teszi a szovjet csapatok ellenállásának különösebb nehézség nélkül való letörését. Ha ehhez hozzávesszük még azt is, hogy a német fasiszta hadsereg vezetöi lefitymálták a szovjet fegyveres erök parancsnoki állományának szervezöi képességét, érthetövé válik, hogy a német vezérkar és a szárazföldi csapatok parancsnoksága miért vett tervbe olyan öntelten újabb, mély hadmüveleteket, arra számítva, hogy rövid idön belül befejezi a Vörös Hadsereg szétzúzását, és azután hozzálát a még el nem foglalt szovjet terület tervszerü megszállásához. Július 8-án Hitler föhadiszállása parancsot adott a csapatoknak, hogy a támadást pontosan a korábban kidolgozott "Barbarossa-terv" szerint fejlesszék ki és mind a három irányban: a leningrádiban, a szmolenszkiban és a kijeviben lankadatlan erövel folytassák. (1. sz. térkép.) Az "Észak" hadseregcsoport fö feladata e támadás folyamán az volt, hogy elfoglalja Leningrádot, elvágja és megsemmisítse a Baltikumban maradt szovjet csapatokat és zsákmányul ejtse a Balti Flottát. A "Közép" hadseregcsoport azt a parancsot kapta, hogy késedelem nélkül zárkóztassa fel a lemaradt gyalogos lépcsöt (9. és a 2. hadsereget), a 4. páncélos hadsereg eröivel kerítse be és semmisítse meg a szovjet csapatok csoportosítását Szmolenszk körzetében, és föeröivel nyissa meg az utat a Moszkva elleni támadáshoz. A "Dél" hadseregcsoportnak megmaradt a korábbi feladata: el kellett foglalnia Kijevet, meg kellett teremtenie a feltételeket ahhoz, hogy a Dnyeper bal partja mentén délkeleti és déli irányban folytatni lehessen a támadást az Ukrajnában levö szovjet csapatok megsemmisítése, valamint a Donyec-medencének és a Fekete-tengeri Flotta haditengerészeti támaszpontjainak az elfoglalása céljából. A finn és a román csapatoknak másodrendü feladatokat kellett megoldaniuk. A finn hadseregnek segítséget kellett nyújtania a német csapatok számára Leningrád és Murmanszk elfoglalásához, a románoknak pedig a fekete-tengeri kikötök megszállásához. Az elmondottakból látható, hogy 1941. nyarán mindkét fél döntö célokat tüzött maga elé. Mindegyik fél óriási jelentöséget tulajdonított a középsö arcvonalszakasznak, mint a további hadmüveletek kifejlesztésére alkalmas hídfönek. Nem véletlen tehát, hogy éppen a nyugati irányban zajlott le 1941 nyarának derekán a Nagy Honvédö Háború elsö idöszakának egyik legnagyobb ütközete, amely szmolenszki ütközet néven került be a történelembe. A szovjet-német arcvonal középsö szakaszán lezajlott hadmüveletekkel egyidejüleg fontos események játszódtak le a többi irányokban is. Az északnyugati irányban Leningrád hösies védelme volt ennek az idöszaknak a fö eseménye. Az ország déli részében, a jobb és bal parti Ukrajnában súlyos védelmi hadmüveletekre került sor. 2. A szmolenszki ütközet Július 10-én a szmolenszki irányt a Nyugati Front csapatai fedezték, amelyeknek a Legfelsöbb Parancsnokság Föhadiszállása azt a feladatot adta, hogy szilárdan védjék a Nyugati-Dvina és a Dnyeper mentén húzódó terepszakaszt és a folyamközt a vityebszk-orsai szakaszon (4. sz. térkép). Július elején a front állományában hét hadsereg harcolt. Ezek közül öt hadsereg, amelyet a Legfelsöbb Parancsnokság tartalékából osztottak be a fronthoz, Idrica és Recsica között széles arcvonalon vonult fel. Idricától Drisszáig és tovább a Nyugati-Dvina mentén Vityebszkig, Jersakov altábornagy parancsnoksága alatt, a 22. hadsereg csapatai védtek. Ennek balszárnya mögött a mélységben a 19. hadsereg összpontosult, amelynek Konyev altábornagy volt a parancsnoka. A Nyugati-Dvina és a Dnyeper folyamközét Vityebszktöl Orsáig, a Kurocskin altábornagy vezette 20. hadsereg védte, Délre, a Dnyeper bal partja mentén Rogacsevig, a Fílatov altábornagy parancsnoksága alatt álló 13. hadsereg védett. A balszárnyon Recsicáig a 21. hadsereg csapatai tevékenykedtek, a hadsereg parancsnoka Geraszimenko altábornagy volt. A 13. és a 21. hadsereg sávjában az ellenség csapásai alatt 45. hadseregünk magasabbegységei vonultak vissza. Szmolenszk körzetében a front második lépcsöjébe megérkeztek a 16. hadsereg csapatai, Július elején, amikor a 4. német páncélos hadsereg elörevetett egységei áttörtek a Nyugati-Dvína és a Dnyeper középsö folyásához, a föhadiszállás tartalékából a Nyugati Front állományába beosztott csapatok még nem fejezték be összpontosulásukat és felvonulásukat. A 19., 20. és 21. hadsereg magasabbegységeinek jelentös része útban volt az arcvonal felé. Az ütközet elött a Nyugati-Dvina, Dnyeper terepszakaszon, a Nyugati Front hadseregeinek elsö lépcsöjében, 24 hadosztály bontakozott szét. Ezek széles arcvonalon rendezkedtek be védelemre (egy hadosztályra átlag 33 kilométer jutott). Egyes szakaszokon a hadosztályok védelmi sávjának szélessége elérte a 70 kilométert. A hadosztályok védelmének mélysége, kellö erö hiányában, nem volt nagy. Egyes szakaszokon a szovjet csapatok védelmének páncélelhárító képessége, a szükséges mennyiségü tüzérségi eszközök és müszaki berendezések hiányában, nem volt megfelelö. A front csapatai az elszenvedett veszteségek folytán nem voltak teljesen feltöltve emberekkel, fegyverzettel és harci technikai eszközökkel. Július 10-én az elsö vonal hadosztályai mindössze 145 páncélossal rendelkeztek. A front csapatainál a lövegek és aknavetök száma elérte a 3800-at. Jelentös hiány mutatkozott páncéltörö és légvédelmi tüzérségben. A Nyugati Front légiereje, amelynek Naumenko ezredes volt a parancsnoka, 389 harcképes és 112 megrongálódott repülögéppel rendelkezett. Az a tény, hogy az egységek és magasabbegységek széles arcvonalon tevékenykedtek, hogy bizonytalan volt a csapatok vezetése, hogy nem volt kielégítö a csapatok anyagi és technikai ellátottsága, és, hogy sietve kellett megszervezni a védelmet megnehezítette az ellenség elleni harcot. Bár a Nyugati Frontnak valóban nem volt meg a kellö ereje a rárótt felelösségteljes feladat megoldásához, a front magasabbegységeinek személyi állománya mégis elszánta magát rá, hogy visszaveri az ellenség csapásait, és megállítja további elönyomulását. A júliusban és augusztusban kibontakozott hadmüveletek ezt teljes mértékben igazolták. A Nyugati Front csapataival szemben a "Közép" hadseregcsoport müködött. Elsö lépcsöjében 28 hadosztály (12 gyalogos, kilenc páncélos, hat gépesített és egy lovas hadosztály) és egy gépesített dandár támadt. Ezek a magasabbegységek mintegy 429000 emberrel, 1040 harckocsival, több mint 6600 löveggel és aknavetövel rendelkeztek. Támadásukat a több mint 1000 repülögépböl álló 2. légiflotta támogatta. A második lépcsö csapatai (a 9. és a 2. tábori hadsereg föeröi, összesen 35 hadosztály) a Minszktöl nyugatra vívott harcok befejezése után, a Nyugati-Dvina és a Dnyeper középsö folyásához vonultak fel. Amikor a német fasiszta hadvezetés megtervezte a szmolenszki hadmüveletet, abból indult ki, hogy a Vörös Hadsereg föeröit a központi irányban már szétzúzta, és a Nyugati Front parancsnoksága a "Közép" hadseregcsoporttal legfeljebb 11 harcképes hadosztályt állíthat szembe. A hitleristák abban reménykedtek, hogy a Szmolenszkért vívott harcokban megsemmisíthetik a Vörös Hadseregnek ezeket a moszkvai irányt fedezö magasabbegységeit, és akadálytalanul elönyomulhatnak Moszkva irányában. Halder tábornokjúlius 11-én azt írta a naplójába, hogy az ellenség "amelynek arcvonala mögött már nincsenek semmiféle tartalékok, nem tarthatja tovább magát". Ám a német parancsnokságnak csakhamar meg kellett gyözödnie arról, hogy mennyire alaptalanok a számításai. A Nyugati Front eröi sokkal jelentösebbek voltak, mint Halder feltételezte. A Nyugati Front csapatai mögött a szovjet Legfelsöbb Parancsnokság máris szétbontakoztatta a tartalék hadseregeknek egy új lépcsöjét, amely a szmolenszki ütközet után elállta a Moszkva ellen törö német csapatok útját. A szmolenszki ütközet megindulása pillanatában azonban a Nyugati Dvina, Dnyeper vonalon harcba lépö felek eröviszonyai a következök voltak: élöeröben 1,6 : 1, harckocsikban 7 : 1, repülögépekben 2 : 1, lövegekben és aknavetökben 1,8 : 1 (németek javára). Július 10-én a 4. német páncélos hadsereg 2. és 3. páncélos csoportja megindította a támadást. A Vityebszk körzetéböl Duhovscsina felé és az Orsától délre fekvö körzetböl Jelnya irányában csapásmérö páncélos csoportok igyekeztek részekre szakítani a Nyugati Front csapatait, bekeríteni a Szmolenszket védö 19., 20. és 16. hadsereget, és elfoglalni a várost. Ugyanakkor a 3. páncélos csoport balszárny-magasabbegységei a Nyugati-Dvinán levö hídföböl indítottak támadást Velikije-Luki irányában, a 2. páncélos csoport jobbszárny-magasabbegységei pedig Mogiljovtól délre, Roszlavl irányában törtek elöre. A harc már az ütközet elsö napján rendkívül hevessé vált. Noha a támadók páncélosok és légierö tekintetében nagy fölényben voltak, mindenütt aktív ellenállásba ütköztek. A szovjet csapatok az ellenség rohamaira ellenlökésekkel és ellencsapásokkal válaszoltak. A csapatok állóképességét minden hadseregnél, minden hadtestnél és hadosztálynál a harcosok, a parancsnokok és politikai munkások höstettének százai és ezrei, az alegységek és egységek tömeges hösiessége táplálta. Hangsúlyoznunk kell, hogy ebben az idöszakban rendkívül nagy szerepet játszott a tüzérség. Minthogy a szovjet csapatoknak kevés volt a harckocsijuk, a levegöben pedig az ellenség uralkodott, a tüzérség volt az ellenséges páncélosok és repülögépek elleni harc csaknem egyetlen eszköze. A szmolenszki ütközet elején a Vörös Hadsereg nagyszerü fegyvert reaktív tüzérséget kapott. Ezt a fegyvert a Szmolenszktól északnyugatra folyó harcokban a 20. hadsereg sávjában alkalmazták elöször. Jeremenko, a Szovjetunió marsallja így ír erröl: "Az új fegyvert Rudnyánál (Jarcevótól nyugatra 100 kilométerre Szerk.) próbáltuk ki. Július 15-én délután reaktív aknák szokatlan süvítése rázta meg a levegöt, vörös farkú üstökösökként röppentek fel. Az egyidejüleg robbanó sok tucatnyi akna hatása minden várakozást felülmúlt. Az ellenséges katonák pánikszerüen menekültek. Meglepödtek a peremvonalban, a robbanások közelében levö saját katonáink is, (a titok megörzése végett senkit sem figyelmeztettek elöre e fegyver tervbe vett alkalmazására)." A továbbiakban a Vörös Hadsereg katonái méltóképpen megbecsülték ezt a hatásos fegyvert, "Katyusának" becézték, és mindig örömmel fogadták a reaktív tüzérség támogatását. A Nyugati Front vadászrepülöi új, korszerübb gépeikkel bátran felvették a légiharcot a túleröben levö ellenséggel. A szovjet bombázók csapásokat mértek a német páncélos oszlopokra, a Dnyeper és a Nyugati-Dvina átkelöhelyeire, valamint a harcoló fasiszta csapatokra. Repülö egységeink a német betolakodók elleni harcban a bombák mellett sikeresen alkalmaztak gyújtóanyagot is, kiváltképpen az erdöségekben harcoló ellenséges páncélosok és gépkocsik ellen. A Dnyeper mentén vívott harcoknak az volt a sajátossága, hogy az ellenség egész támadási sávjában a védök szervezett ellenállásába ütköztek. Igaz, hogy a védelmi arcvonal még nem volt eléggé szilárd, de a mélységböl felvonuló tartalékokkal feltétlenül meg kellett erösödnie. Az ellenséges parancsnokság igyekezett meggátolni a szovjet csapatoknak a régi megerödített körletekben és a Dnyeper mentén való megkapaszkodását, és minden erejét latba vetette, hogy elöretörjön Szmolenszkig, mielött még a Vörös Hadsereg tartalékai a Dnyeperhez felvonulnának. Egyes irányokban ez már a támadás elején sikerült is az ellenségnek. A szmolenszki ütközet elsö napjaiban a 22. hadsereg súlyos helyzetbe került. Minthogy az Északnyugati Front 27. hadserege folytatta a visszavonulást, a 22. hadseregnek már július 11-én nyitott jobbszárnya volt, balszárnyát pedig az ellenség mélyen átkarolta; a 22. és a 20. hadsereg csatlakozásán ugyanis áttört Vityebszk felé. Közben a hadsereg közepén, a polocki megerödített körletben müködö egységek és magasabbegységek folytatták a szívós harcot, tartva a Nyugati-Dvina bal partján levö hídföt. Július 12-én estére az "Észak" hadseregcsoport parancsnoksága öt hadosztályt vont össze a 22. hadsereg jobbszárnyán. Ugyanakkor az "Észak" hadseregcsoport 9. hadseregének körülbelül öt hadosztálya elérte a Diszna körzetét. Az ellenségnek két további csoportosítása alakult ki Vityebszktöl északra és Polocktól délre. A 22. hadsereg 280 kilométer széles arcvonalon védö hat hadosztályával szemben a hitleristák összesen 16 hadosztályt összpontosítottak. Mindezek a csapatok július 12-én 13-án megtámadták a 22. hadsereget. Az erök és eszközök tekintetében óriási fölényben levö ellenség Polocktól északra áttörte a szovjet csapatok védelmét, és július 16-án elfoglalta Nyevelt. Az a veszély fenyegetett, hogy az ellenséges csapatok elfoglalják Velikije Lukit. Aggasztó helyzet alakult ki Vityebszk körzetében is, ahova már július 9-én német pá 525g68f ncélos magasabbegységek törtek be. A betörés kiszélesítése azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a Nyugati Front föeröit a szmolenszki irányban bekerítik. A front parancsnoksága ezért az akkoriban Vityebszktöl keletre összpontosuló 19. hadseregnek azt az utasítást adta, hogy verje ki az ellenséges csapatokat a város elöteréböl és szervezze meg a szilárd védelmet. Konyev, a 19. hadsereg parancsnoka, be sem várva csapatainak teljes összpontosulását, egyesítette hadserege két hadosztályának és a 20. hadsereg jobbszárny-hadtestének az erökifejtését, és július 10-én ellencsapást mért a vityebszki irányban. A harcok során a szovjet csapatoknak sikerült az ellenség mélyen beékelödött csoportosítását szétzúzniuk, és föeröinek Rudnya és Szurazs elleni elönyomulását megállitaniuk. Az ellencsapás nagyobb eredménnyel is járhatott volna, ha azt gondosabban elökészítik, és a 19. hadsereg sikerét friss erökkel támogatják. Ehhez sajnos nem volt sem idö, sem megfelelö erö. A hadsereg, csapatai részenként, különálló csoportokban, gyakran tüzérségi támogatás nélkül, léptek harcba. A 19. hadsereg törzse összefoglaló jelentésében megállapította, hogy ezek a csoportok eléggé jól küzdöttek, de tartalékok híján, hamar kimerültek. Egyes ezredek kellö mennyiségü löszer nélkül léptek a harcba. Mindez lefékezte támadó lendületüket. Ugyanakkor, amikor a 19. hadsereg visszaverte a 3. páncélos csoport támadását a vityebszki irányban, Mogiljovtól délre támadásra indultak a 2. páncélos csoport csapatai. Július 11-én Orsától délre és Novij Bihovtól északra hídföket foglaltak el, s július 12-én reggel ezekböl a hídfökböl támadást indítottak Szmolenszk és Kricsev ellen, átkarolva a 13. hadsereget, amely Mogiljov körzetében és töle délre védte a Dnyeper vonalát. Bármilyen nehéz helyzetbe került is a hadsereg, kitartóan tovább védte állásait Mogiljov körzetében. A szovjet csapatok mogiljovi csoportosítását hamarosan elvágták a hadsereg föeröitöl. Négy lövészhadosztály, valamint a 20. gépesített hadtest maradványai bekerítésbe kerültek. A bekerített csapatokat Bakunyin vezérörnagy, a 61. hadtest parancsnoka vezette. Bakunyin vezérörnagy megszervezte a város körvédelmét. Ez a csoport hösies ellenállásával, a 21. hadseregnek Mogiljov irányában dél felöl ellenlökö hadosztályaival együtt, július 26-ig lekötötte a 2. német páncélos csoport két gépesített hadtestének egységeit, nagy veszteséget okozott nekik, és meggátolta Roszlavl elleni támadásuk kifejlesztését. A 13. hadsereg föeröi, amelyek Mogiljovtól délre harcoltak, kénytelenek voltak elhagyni Kricsevet, és utóvédek fedezete alatt visszavonulni kelet és délkelet felé. Hogy a fedezö egységek milyen szívósan küzdöttek, erröl a számtalan utóvédharc egyetlen példája alapján is képet alkothatunk magunknak. A 6. lövészhadosztály, amelyet a 13. hadsereg visszavonulásának fedezésére jelöltek ki, halogató harcot folytatott a 2. páncélos csoport öt szorongató 45. páncélos hadosztálya ellen. Július 17-én az 55. ezred, amely a 6. hadosztály utóvédjét alkotta, Szokolnyicsi faluban (Kricsev DNy 5 km) a mocsaras Dobroszt folyó mögé húzódott, és felkészült az ellenség rohamának elhárítására. Amikor az ellenséges páncélosok elörevetett oszlopa elérte a folyót, az ezred alegységei tüzet nyitottak. Különösen nagy pusztítást végzett az ellenség soraiban a hídnál gondosan álcázott löveg. Már az elsö lövésektöl lángba borult az élharckocsi és az oszlop végén haladó páncélgépkocsi. Az ellenséges páncélosok kelepcébe kerültek. A második gép, szüntelenül tüzelve, megpróbált az élharckocsit megkerülve visszavonulni, de egy pontos lövés megállította. Néhány páncélos letért az útról, hogy megkerülje a kilött gépeket, de nyomban megrekedt az ingoványban. A löveg tovább tüzelt. Még néhány gép lángba borult. Lángnyelvek és füstgomolyag csaptak a magasba. A német páncélosok és géppisztolyosok hevesen tüzeltek. A löveg egész kezelö személyzete elpusztult, csak Nyikolaj Szirotyinyin örmester az irányzó maradt még életben. Ám ö is hamarosan megsebesült. Szirotyinyin azonban leküzdötte fájdalmait, pontosan célozva folytatta a tüzelést, s egymás után lötte ki a páncélosokat. Az ellenség páncélos oszlopa teljesen megsemmisült. A hös tüzér az egyenlötlen harcban mindvégig teljesítve kötelességét, végül is életét vesztette. Amikor a hitleristák, több arcvonalszakaszon áttörve védelmünket, a Dnyepertöl keletre kifejlesztették támadásukat, a Nyugati Front a 21. hadsereg eröivel válaszként csapást mért Bobrujszk ellen, és ezzel veszélyeztette a 2. páncélos csoport közlekedési vonalait. A 21. hadsereg támadása július 13-án indult meg. A föcsapást a Petrvoszkij hadtestparancsnok parancsnoksága alatt álló 63. lövészhadtest mérte. A hadsereg csapatai átkeltek a Dnyeperen, felszabadították Rogacsev és Zslobin városát, és északnyugati irányban Bobrujszk felé törtek elöre. A szovjet csapatok által a bobrujszki irányban végrehajtott csapás, amely a mogiljovi ellenséges csoportosítást nyugat felöl veszélyeztette, aggodalmat keltett a "Közép" hadseregcsoport parancsnokságában. A parancsnokság a csapás elhárítására más arcvonalszakaszról és tartalékából jelentös eröket kényszerült átdobni a 21. hadsereg müködési sávjába. A támadás során a 21. hadsereg nyolc német gyalogos hadosztályt kötött le és súlyos veszteséget okozott nekik. Ez jelentösen gyengítette a "Közép" hadseregcsoport jobbszárnyának csapatait, s ezek július második felében képtelenek voltak már nagyobb sikereket elérni. Ebben az idöben az arcvonal középsö szakaszán folytatódtak a makacs harcok a Szmolenszk felé elöretörö német csapatok föcsoportosítása ellen. A 20. hadsereg csapatai július 12-töl 16-ig szüntelenül rohamozták az ellenséget, amely Vityebszk és Orsa felöl átkarolta a hadsereg szárnyait, de a 9. német hadsereg magasabbegységeinek egyre növekvö térnyerését nem tudták megállítani. Az ellenség páncélos hadosztályai megkerülték a 20. hadsereget és csaknem Szmolenszkig törtek elöre. Az Állami Honvédelmi Bizottság, figyelembe véve a város óriási hadászati jelentöségét, a nyugati irány csapatai föparancsnokának kötelességévé tette, hogy mozgósítsa az összes eröket Szmolenszk védelmére. Csakhogy a Nyugati Front parancsnokának nem álltak rendelkezésre olyan erök, amelyek megbízhatóan védhették volna a várost. Szmolenszk védelmét a város körzetében összpontosult 16. hadseregre bízták, amelynek állományába akkor csak két lövészhadosztály tartozott. Lukin vezérörnagy, a hadsereg parancsnoka azt az utasítást kapta, hogy a vízi akadályokra és az erdökre támaszkodva folytasson aktív tevékenységet, hajtson végre éjjeli ellenlökéseket, és alakítson mozgékony manöverezö csoportokat. A német páncélos csapatoknak Szmolenszkhez való gyors elöretörése folytán, a 16. hadsereg parancsnoksága nem tudta végrehajtani a frontparancsnok utasítását. Az ellenség 2. páncélos csoportjának délröl felzárkózott 29. gépesített hadosztálya már július 14-én visszaszorította a város megközelítési útjait védö 152. lövészhadosztály egységeit. Másnap az ellenség erös tüzérségi elökészítés után megismételte a támadást, és betört Szmolenszk déli részébe. Utcai harcok kezdödtek. A hitleristák egyre újabb és újabb egységeket vetettek be. Július 15-én az ellenséges csapatok Szmolenszk körzetében elfoglalták a Dnyeperen átvezetö vasúti hidat. A heves utcai harcok július 16-án estig folytatódtak. Erre az idöre az ellenség az egész várost elfoglalta. A szovjet Legfelsöbb Parancsnokság tisztában volt azzal, hogy a Dnyeper vonalának feladása és a hadászatilag nagy fontosságú Szmolenszknek az elvesztése, erösen növelte a német csapatok Moszkva felé való áttörésének veszélyét. Éppen ezért a föhadiszállás a Nyugati Front parancsnokságának kötelességévé tette, hogy haladéktalanul lásson hozzá a Szmolenszk körzetében kialakult veszély megszüntetéséhez, fokozza az ellenség mélyen betört csoportosításaira mért csapásokat, és a német fasiszta hódítók támadásának egész sávjában alakítson ki összefüggö, áttörhetetlen védelmi arcvonalat. E célból a föhadiszállás szüntelenül erösítette a Nyugati Frontot tartalékaival, és egyidejüleg a mélységben a tartalékcsapatok egy újabb lépcsöjét vonultatta fel. Július 14-én, Bogdanov altábornagy parancsnoksága alatt megalakították a Tartalékhadseregek Frontját. A front, amelynek állományába a 29., 30., 24., 28., 31. és 32. hadsereget osztották be, azt a feladatot kapta, hogy készüljön fel szívós védelemre a Sztaraja Russza, Osztaskov, Belij-Jelnya, Brjanszk terepszakaszon. Különös figyelmet fordítottak a védelem megszervezésére a következö irányokban: Sztaraja Russza, Bologoje, Holm, Osztaskov, Visnyij Volocsek (29. hadsereg); Toropec, Szelizsarovo, Kalinyin, Velikije Luki, Rzsev, Volokolamszk (30. hadsereg); Jarcevo, Vjazma (24. hadsereg); RoszlavlMediny és Brjanszk körzete (28. hadsereg). A front tartalékában a föhadiszállás utasítására két hadsereget kellett elhelyezni: a 31. hadsereget Torzsok, Kalinyin, Volokolamszk, a 32. hadsereget pedig Naro-Fominszk, Malojaroszlavec, Viszokinyicsi körzetében. (1. és 4. sz. térkép.) A front légiereje, amelynek Pogrebov vezérörnagy volt a parancsnoka, körülbelül 153 harcképes repülögéppel rendelkezett. A szmolenszki irányban kialakult helyzet megszilárdítása, a mély ellenséges betörés veszélyének elhárítása és az áttört ellenséges csoportok megsemmisítése céljából a Legfelsöbb Parancsnokság Föhadiszállása a német csapatok elönyomulásának útján összevonta a Tartalékhadseregek Frontja eröinek egy részét. A Dvinye tótól Roszlavlig terjedö szakaszon öt hadseregcsoportot alakítottak, s ezek állományába július 25-re 20 hadosztály, köztük négy harckocsihadosztály tartozott. A hadseregcsoportok élén Rokosszovszkij vezérörnagy, Homenko vezérörnagy, Kacsalov altábornagy, Kalinyin altábornagy és Maszlennyikov altábornagy állott. A csoportok azt a feladatot kapták, hogy mérjenek szárny-ellencsapásokat Belij, Jarcevo és Roszlavl körzetéböl Szmolenszk általános irányba, kerítsék be az ellenség elönyomuló páncélos és gépesített hadosztályait, és felgöngyölítve azokat, Szmolenszktöl nyugatra egyesüljenek a Nyugati Front föeröivel. A föhadiszállás, hogy Moszkva elöterében megszervezze a védelmet, július 18-án a tartalékhadseregek frontjától átadott 32. hadseregböl, valamint a 33. és a 34. hadseregböl megalakította a mozsajszki vonal frontját. A front parancsnokává Artyemjevet, a Moszkvai Katonai Körzet parancsnokát nevezték ki. A front csapatai azt a parancsot kapták, hogy július 21-re szállják meg a mozsajszki védelmi terepszakaszt, és készüljenek fel az ellenség támadásának visszaverésére. A hadseregek arcvonala elött és a védelmi körleteken belül páncélelhárító akadályövet kellett létesíteni, a mélységben pedig Nudol, Trosztyenszkoje-tó, Dorohovo, Borovszk, Viszokinyicsi terepszakaszon hátsó védöövet kellett berendezni. A német hadvezetés meg volt elégedve a Dnyeper mentén és Szmolenszk körzetében vívott ütközet elsö napjainak eredményeivel, de aggasztotta a szovjet csapatok makacs és mindenütt szüntelenül növekvö ellenállása. Az a remény, hogy Szmolenszk elfoglalásával megnyílik az út Moszkva felé, szertefoszlott. A Vörös Hadsereg egységei Szmolenszktöl keletre továbbra is erös ellenállást tanúsítottak a támadó ellenséggel szemben. A Nyugati Front jobbsz




árnyának hadseregei az Északnyugati Front csapataival együtt roppant nehéz körülmények között feltartóztatták az ellenséget, fenyegetve a "Közép" hadseregcsoport szárnyát. Ugyanakkor a Nyugati Front 21. hadserege folytatta a támadást a bobrujszki irányban, veszélyeztetve a Dnyepertöl keletre levö német egységek közlekedési vonalait. Még jobban nyugtalanította a német vezérkart az a makacsság, amellyel a szovjet csapatok az "Észak" és a "Dél" hadseregcsoport támadási sávjában küzdöttek. Leningrád alatt a 4. páncélos csoportot a Luga folyó mentén megállították, a Délnyugati Front csapatai pedig Kijevnél szívós védelmükkel továbbra is lekötötték a hitleristák egész 6. hadseregét és 1. páncélos csoport eröinek egy részét. Még ha a "Közép" hadseregcsoportnak sikerült volna is a szmolenszki irányban megtörni a szovjet csapatok egyre növekvö ellenállását, a Moszkva elleni támadás mégis nagyon veszélyes vállalkozás lett volna, mert az elöretörö német csapatokat a Vörös Hadsereg oldalba támadhatta. Ezekben a napokban Hitler több ízben is hangot adott annak a véleménynek, hogy a moszkvai irányban meg kell állítania a páncélos csapatok további elönyomulását. Úgy gondolta: a 3. páncélos csoportnak észak felé kellene fordulnia, hogy segítséget nyújtson a Leningrád ellen vonuló csapatoknak, a 2. páncélos csoportnak pedig déli irányban, a Délnyugati Front szárnyára kellene csapást mérnie. Ám ilyen döntést hozni nem volt könnyü dolog. A helyzet megváltozott, és sok minden már nem a német fasiszta parancsnokság kívánságától függött. Július derekán Szmolenszk körletében a szovjet csapatok tevékenységükkel a 2. és 3. páncélos csoport minden erejét lekötötték, és a középsö arcvonalszakasz bárminemü gyengítése súlyos következményekkeljárt volna a német hadseregre. A "Közép" hadseregcsoport parancsnokságának kívánságára e kérdés végleges eldöntését a fö irányban vívott harcok kimenetelétöl tették függövé. Július 13-án a "Közép" hadseregcsoport parancsnoksága úgy döntött, hogy a Velikije Luki-i irányban hadmüveletet indít a Nyugati Front jobbszárnyának hadseregei ellen, hogy megszüntesse a hadseregcsoport balszárnyát fenyegetö veszélyt. A hadmüvelet végrehajtásába a 16. és a 9. német hadsereg eröit vonták be. Július második felében és augusztus elején a szovjet-német arcvonal középsö szakaszán egyre hevesebb harcok tomboltak. A 22. hadsereg csapatai, minthogy északról mély átkarolás veszélye fenyegette, délröl pedig négy német hadosztály szorongatta öket, kénytelenek voltak feladni a polocki megerödített körletet, és északkelet felé visszavonulni. Július 20-án az egyik német páncélos hadosztálynak, amely a 22. hadsereg hátába került, sikerült elfoglalnia Velikije Lukit. A tartalékból elörevont szovjet csapatok július 21-én ellencsapást mértek a betört ellenséges csoportosításra, felszabadították Velikije Lukit, és újból visszavetették az ellenséget délnyugati irányba. Ezzel idejében segítséget nyújtottak a 22. hadsereg csapatainak, amelyek a Nyeveltöl keletre fekvö körzetbe vonultak vissza; Július 27-re a hadsereg megkapaszkodott a Lovaty folyó felsö folyása, Velikije Luki, Dvinye-tó terepszakaszon, és ezt augusztus végéig tartotta. Az ellenségnek azokat a kísérleteit, hogy mozgékony egységekkel Iljino felöl a 22. hadsereg hátába kerüljön, a 29. hadsereg csapatai megakadályozták. Velikije Luki körzetében a 22. hadsereg csapatai és a 29. hadsereg eröinek egy része az ellenség hét gyalogos hadosztályát és egy gépesített hadtestét kötötték le. S bár augusztus végén és szeptemberben csapatainknak ezen a szakaszon ismét vissza kellett vonulniuk, az ellenségnek minden olyan kísérlete, hogy megkerülje az Északnyugati Front balszárnyát, hiábavalónak bizonyult. Bármilyen fontos feladatokat oldottak is meg a csapatok, a Nyugati Front jobbszárnyán, mind a német, mind a szovjet parancsnokság figyelmének középpontjában változatlanul a szmolenszki irány állott. A német parancsnokság Jarcevo körzetében és Szmolenszktól keletre gyorsan mozgó csapatokat vont össze, azzal a szándékkal, hogy ölelkezö irányokban mért csapásokkal befejezi a vjazmai irányt védö 20. és 16. szovjet hadsereg bekerítését és megsemmisítését. Igy próbálkoztak meg újra a hitleristák azzal, hogy megnyissák az utat Moszkva felé. Emellett egy gépesített hadosztállyal Jelnya körzetéböl Dorogobuzs irányában szándékoztak csapást mérni. Aktív tevékenységre készültek a szovjet csapatok is. Minthogy július második felében a Nyugati Front sávjában két fö tüzfészek alakult ki az egyik Szmolenszk körzetében és a Szozs folyónál, a másik a Berezina folyó alsó folyásának körzetében -, a Legfelsöbb Parancsnokság Föhadiszállása a 13. és a 21. hadsereget kivonta a Nyugati Front körzetéböl, és július 24-én megalakította belölük a Központi Frontot, Kuznyecov vezérezredes parancsnoksága alatt. A Központi Front számára a föhadiszállás a Gomel, Bobrujszk, Volkoviszk irányt jelölte meg föirányul. Ezzel egyidejüleg, Vorozsejkin vezérörnagy parancsnoksága alatt megalakították a Központi Front légierejét is. A front repülöegységeinek állományába 136 repülögép tartozott, de csak 75 volt üzemképes. A föhadiszállás azért szükítette a Nyugati Front müködési sávját, hogy a front parancsnoksága hatékonyabban vezethesse a csapatok harctevékenységét a szmolenszki irányban. A front fö feladata az volt, hogy tartsa Szmolenszk körzetét, s töle északra és délre megsemmisítse az ellenséget. A Központi Front csapatai azt a feladatot kapták, hogy szilárdan biztosítsák a Nyugati és a Délnyugati Front csatlakozását, és Gomel, Bobrujszk irányában folytatott aktív tevékenységgel mozdítsák elö a Nyugati Front sikerét. A föhadiszállás utasításainak megfelelöen a Nyugati Front csapatai július 23-án Roszlavlnál, július 24-én és 25-én pedig a Belijtöl és Jarcevótól délre fekvö körzetekböl, Szmolenszk általános irányban támadásba mentek át. Közvetlenül Szmolenszket a 16. hadsereg csapatai támadták, északról és délröl átkarolva a várost. Az elönyomuló csapatok támogatására a Nyugati Front és a Tartalék Front csaknem összes repülö magasabbegységein túl a távolbombázó légierö egységeinek egy részét is bevetették. A német fasiszta vezetés igyekezvén Szmolenszket tartani további több mint két hadosztályt vont össze a városban. A harcokban a legnagyobb sikereket a 16. hadseregnek Szmolenszket északról támadó csapatai érték el. Július 27-re elfoglalták a pályaudvart, és harcot indítottak a város északi részének felszabadításáért. A Szmolenszk felszabadításáért vívott küzdelmet azonban a szovjet csapatok nem fejezték be. Az ellenség, amely a Nyugati Front csapataival egyidöben indított támadást, csapást mért a 16. és a 20. hadsereg hátába, és július 27-én a várostól északra és nyugatra bekerítette öket. A helyzet kedvezötlen alakulása folytán, a Nyugati Front parancsnoksága kénytelen volt utasítást adni a Szmolenszk elleni támadás beszüntetésére, és a 16. és a 20. hadsereg csapatainak a bekerítésböl való kivonására. A Rokossowskij vezérörnagy parancsnoksága alatt álló csoport közremüködésével, a bekerített magasabbegységek többsége kitört az ellenséges gyürüböl, és augusztus 4-5-én egyesült a front föeröivel. Az ellenségnek azt a július végén tett `kisérletét, hogy Jelnya és Dorogobuzs körletéböl mérjen csapást, a Rakutyin vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 24. hadsereg balszárny-magasabbegységei ellencsapásukkal meghiúsították. Jelnya körzetében rendkívül heves harcok dúltak, s a szovjet csapatok temérdek példáját mutatták a tömeges hösiességnek. A német fasiszta csapatok itt élöeröben és technikai eszközökben olyan nagy veszteséget szenvedtek, hogy a "Közép" hadseregcsoport parancsnoksága augusztus elején kénytelen volt több ízben felvetni a kérdést, vajon célszerü-e tartani a jelnyai kiszögellést. A 28. hadseregnek Kacsalov altábornagy parancsnoksága alatt álló csoportja augusztus 1-én támadást indított Roszlavl körzetéböl, Szmolenszk ellen. Az ellenség e csoport három hadosztálya ellen két hadtestet és egy gépesített hadtestet (összesen kilenc hadosztályt) vetett be, s ezeknek sikerült Roszlavl körzetét elérni, a szovjet csapatok hátába kerülni és elvágni öket. A 28. hadsereg nagy veszteséget szenvedett magasabbegységei nem teljesítették feladatukat. Az ebben az irányban támadó német csoportosítás ellen a 43. hadsereg csapatait vonták elöre. Ezek augusztus 8-án a Gyeszna mentén megállították a németek támadását. A Központi Front védelmi sávjában csapataink augusztus elejéig viszonylag szilárdan tartották magukat. Azután, hogy a 2. német hadseregparancsnokság, tartalékai bevetésével elhárította a 21. hadsereg Bobrujszk irányában mért csapásait, és azt a Dnyeper mögé való visszavonulásra kényszerítette, a szovjet csapatok a Msztyszlavl, Kricsev szakaszt augusztus 1-ig, a Kricsev, Propojszk szakaszt pedig augusztus 8-ig védték a Szozs mentén. Ezenkívül a 21. hadsereg csapatai megtartották a Dnyeper jobb partján Gomeltöl nyugatra levö hídföállásukat. Csapataink aktív tevékenységgel nagy veszteséget okoztak a "Közép" hadseregcsoportnak, és csapásmérö csoportosításait szétbontakozásra kényszerítették. Az ellenség nem tudta kifejleszteni támadását az eredetileg tervezett irányban. A hitlerista parancsnokság meggyözödött róla, hogy a kialakult helyzetben, a csapatok jelentös kimerültségére és a tartalékok hiányára való tekintettel, már nem képes valamennyi irányban egyidejüleg sikeres támadást folytatni. El kellett dönteni, mi legyen a további teendö: vagy minden eröt összeszedve, nem törödve az "Észak" és a "Dél" hadseregcsoport lemaradásával, továbbfejleszteni a támadást Moszkva ellen (ezt az álláspontot képviselte a "Közép" hadseregcsoport parancsnoksága), vagy (mint Hitler javasolta) a "Közép" hadseregcsoport csapataival, elsösorban páncélos magasabbegységeivel megerösíteni az "Észak" és a "Dél" hadseregcsoportot, és a támadást a szárnyak irányában kifejlesztve, elfoglalni Leningrádot, Ukrajnát és a Krímet, és kiegyenesíteni az arcvonalat. Az utóbbi esetben átmenetileg le kellett volna mondani a Moszkva elleni támadásról. A szárazföldi csapatok parancsnoksága azon a nézeten volt, hogy páncélosok nélkül a Moszkva elleni támadás túlságosan nagy áldozatokat követelne, s talán kudarcba is fulladna. Amint említettük már, az a gondolat, hogy a "Közép" hadseregcsoport páncélos csapataival támogatni kellene az "Észak" és a "Dél" hadseregcsoportot, régóta élénken foglalkoztatta a hitlerista hadvezetést. Hivatalosan ezt a gondolatot a július 19-i, 33. sz. direktívában fogalmazták meg mint közelebbi perspektívát. A Szmolenszk körzetében kialakult helyzet bonyolultságára való tekintettel ennek az elgondolásnak a megvalósítását attól tették függövé, hogy a nyugati irányban miként alakulnak az események. Minthogy azonban az "Észak" hadseregcsoport a Luga folyónál változatlanul egy helyben topogott, és minthogy egyre nagyobb veszély fenyegette a "Közép" és a "Dél" hadseregcsoport belsö szárnyát, ez Hitlert, ha nem is minden habozás nélkül, arra késztette, hogy július 23-án aláírja a 33. sz. direktíva kiegészítését, amelyben újból megerösítette azt a döntését, hogy a 3. páncélos csoportot az "Észak" hadseregcsoport rendelkezésére kell bocsátani. A 3. páncélos csoportnak északnyugati irányban kellett elönyomulnia, hogy támogassa az "Észak" hadseregcsoportot a Leningrád körzetében levö szovjet csapatok bekerítésében. A 2. páncélos csoportot továbbra is a déli irányban való támadásra használták volna fel. A Moszkva elleni elönyomulást páncélos csapatok támadása nélkül kellett végrehajtani. Ám e dokumentumok aláírása után néhány nappal, a német parancsnokság máris végleg meggyözödött arról, hogy a minden irányban történö egyidejü támadás gondolata megvalósíthatatlan. Július 30-án kiadták a 34. sz. direktívát, amelyben a "Közép" hadseregcsoport azt a parancsot kapta, hogy szüntesse be a Moszkva elleni támadást, és menjen át védelembe. Hitlerjó képet vágva a dologhoz, kijelentette, hogy voltaképpen nem is nagyon igyekezett Moszkvába, hogy "számára Moszkva nem más, mint egy helységnév", de "Leningrádnak a bolsevizmus 1917-es szimbólumának az elfoglalása az erösen legyengült szovjetrendszer bukásához vezethet". Július 28-án Hitler kijelentette, hogy Németország számára "a harkovi iparvidék fontosabb, mint Moszkva". Mindezek a véleménynyilvánítások csak rosszul leplezett kísérletek voltak arra, hogy igazolják a német csapatok támadásának kudarcát a moszkvai irányban. A "Közép" hadseregcsoportnak védelemre való áttérésével kudarcot vallott a fasiszta parancsnokság elsö kísérlete arra, hogy menetböl elfoglalja Moszkvát. Ezzel a szovjet-német arcvonalon a harc új szakasza kezdödött. A német csapatok föeröit a központi arcvonalszakaszról a szárnyakra helyezték át. A "Közép" hadseregcsoport hét gyalogos és két páncélos hadosztályt jelölt ki a Nyugati Front jobbszárnya elleni támadásra, minthogy ennek csapatai észak felöl fenyegették a hadseregcsoportot. A Központi Front csapatai ellen a 2. tábori hadseregnek és a 2. páncélos csoportnak összesen 25 hadosztálynak kellett harcolnia. A hadsereg azt a feladatot kapta, hogy zúzza szét a szovjet csapatok gomeli csoportosítását, és nyújtson segítséget Ukrajnában a "Dél" hadseregcsoportnak. A Szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság nem látott át azonnal az ellenség tervén. Augusztus elején továbbra is azon a véleményen volt, hogy a német csapatok föeröinek Moszkva elfoglalása a célja, de az ellenség a kudarcba fulladt frontális támadás helyett megkerülö manöverekkel próbálkozik. Éppen ezért a föhadiszállás azon a véleményen volt, hogy a Nyugati Irány csapatainak fö feladata megakadályozni az ellenség Moszkva felé való elöretörését, bármelyik irányban kísérletezik is vele, megtartani a Velikije Luki-i és a gomeli kiszögellést, és védve a "Közép" hadseregcsoport szárnyain elfoglalt állásokat, továbbra is csapásokat mérni e csoport föeröire, azok szétzúzása céljából. A Nyugati Frontnak azt az utasítást adták, hogy három hadsereg eröivel mérjen csapást Duhovscsina irányában, és verje szét a "Közép" hadseregcsoport balszárnyán müködö 9. német hadsereg föeröit. A Tartalék Front 24. hadseregének csapatai azt a feladatot kapták, hogy semmisítsék meg a Jelnya körzetéböl a Nyugati Front csapatainak szárnyát fenyegetö ellenséges csoportosítást. Az ellenség Brjanszk elleni esetleges csapásának elhárítására, és azt követöen csapatai moszkvai irányban való áttörésének meghiúsítására a föhadiszállás augusztus 14-én határozatot hozott, amelynek értelmében az 50. és a 13. hadseregböl megalakították a Brjanszki Frontot. A front parancsnokává Jeremenko altábornagyot nevezték ki. A Brjanszki Front légiereje, amelynek Polínyin vezérörnagy volt a parancsnoka, 159 repülögéppel rendelkezett. A német fasiszta csapatoknak a Központi Front elleni támadása és a Nyugati Front csapatainak csapásai csaknem egy idöben kezdödtek. A 30., a 19. és a 24. hadseregnek a Nyugati-Dvina forrásától Jarcevóig terjedö arcvonalon szétbontakozott csapatai augusztus elsö napjaiban lendültek támadásba, és a hónap folyamán rövidebb megszakításokkal csapásokat mértek a 9. német hadsereg szárnyára, lekötötték eröit ezen a szakaszon, és megakadályozták azoknak más irányba való átdobását. A 16. hadsereg csapatai, amelyek Jarcevo körzetéböl nyomultak elöre, augusztus elsö felében visszaszorították a német egységeket a várostól, és elérték a Vop folyó keleti partját. Az ellenség fokozatosan megerödítette a folyó nyugati partját, és augusztus második felében ott szilárd védelmet hozott létre. Az átcsoportosítás végrehajtása után az ellenség augusztus 22-én súlyos csapást mért a 22. és a 29. hadsereg csatlakozására, hogy a Velikije Luki körzetében védelmi harcokat folytató csapataink hátába kerüljön. Másnap sikerült bekerítenie a 22. hadsereg föeröit, így azok kénytelenek voltak a bekerítésböl kitörni, hogy kelet felé visszavonulhassanak. A 29. hadsereg csapatai is visszavonultak. A továbbiakban az ellenség elönyomulását e hadseregek sávjában a Nyugati-Dvina mentén, annak felsö folyásánál állították meg. A szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság augusztus 25-én újabb aktív feladatokat tüzött a Nyugati, a Tartalék és a Brjanszki Front csapatai elé. A Nyugati Front azt az utasítást kapta, hogy folytassa a megkezdett támadást a Szmolenszktöl északnyugatra levö sávban, verje szét a vele szemben álló ellenséges csoportosítást, és a Tartalék Front csapataival együttmüködve, szeptember 8-ig érje el a Velizs, Gyemidov, Szmolenszk vonalat. A Tartalék Frontnak azt a parancsot adták, hogy az erödítési munkálatoknak az Osztaskov, Szelizsarovo, Olenyino, Dnyeper folyó (Vjazmától nyugatra), Szpasz-Gyemenszk, Kirov terepszakaszon való folytatása mellett augusztus 30-án menjen át támadásba, verje szét az ellenség jelnyai csoportosítását, szabadítsa fel Jelnyát, majd fejlessze tovább a sikert Pocsinok és Roszlavl irányában. A Brjanszki Frontnak szeptember 2-án kellett megindítania a támadást, és az ellenség csoportosításának és Szurazs körzetében való szétzúzása után el kellett érnie a Petrovicsi (Roszlavl Ny 45 km), Oszmolovicsi (Kricsev DK 25 km), Belaja Dubrova (Kricsev DK 50 km), Guta-Koreckaja (Klinci ÉNy 15 km) terepszakaszt. Mindezeknek az utasításoknak a végrehajtásával lényegesen meg kellett volna változni a hadmüveleti helyzetnek a nyugati irányban, és meghiúsult volna az a támadás, amelyet a német csapatok a Központi Front ellen indítottak. A szovjet csapatok szeptember elsö napjaiban megindult támadása váratlanul érte az ellenséget. Azt, hogy ez a támadás hogyan zajlott le, a 16. hadsereg példája szemlélteti. A roham elött e hadsereg magasabbegységeinek az ellenség tüzében át kellett kelniük a Vop folyón, keresztül kellett küzdeniük magukat az aknamezökön és a drótakadályokon, és rohammal el kellett foglalniuk az ellenség megerödített magaslatait. A csapatok az átcsoportosítást éjszaka, rejtve hajtották végre. A föcsapás irányában müködö egységek három lépcsöt alkottak. A siker továbbfejlesztése és az esetleges ellenlökések elhárítása céljából a parancsnokság mozgékony egységekböl és tüzérségböl erös tartalékot képzett. Szeptember 1-re virradó éjjel a 16. hadsereg csapatai átkeltek a Vopon, és elfoglalták a támadás megindulási helyzetét. 30 perces tüzérségi elökészítés után a gyalogság megindította tüzérségi tüzzel és harckocsikkal kísért rohamát. A harcosok az ellenség ellenállását a peremvonalban megtörve, mélyen benyomultak a védelem mélységébe. A hitleristák erös ellentevékenységet fejtettek ki. Az ütközet késö éjszakáig tartott. Szeptember 2-án reggel folytatódott a harc. A légierö csapásai és rövid tüzérségi elökészítés után a gyalogság és a harckocsik újból támadásba lendültek. Az ellenség nem bírt helytállni, és visszavonult. A harcok harmadik napjának végére az ellenség tartalékokat vont össze, és ellenlökésekkel próbálta megállítani elönyomulásunkat. Ám a szovjet csapatok, leküzdve a tüzellenállást és visszaverve az ellenség ellenlökéseit, továbbszorították a hitlerista csapatokat nyugat felé. A 16. hadsereg nyolc napon át szívós harcokat vívott, és teljesítette a kapott feladatot: magára vonta és lekötötte a Jelnya körzetében elhelyezett ellenséges tartalékoknak egy részét. A Nyugati Front parancsnoka parancsában megállapította, hogy a dicsö 64. és 50. lövészhadosztály, és a vitéz 47. repülöhadosztály nagy veszteséget okozott az ellenségnek páncélosokban, és azt rendezetlen visszavonulásra kényszerítette, Duhovscsina körzetébe. Az ellenség mintegy 130 páncélost, több mint 100 gépkocsit, sok löveget, löszert és embert vesztett. Ugyanezekben a napokban a 24. hadsereg, a légierö hatékony támogatásával letörte az ellenség ellenállását Jelnya körzetében, vereséget mért az ott harcoló ellenséges hadosztályokra, visszavetette öket nyugatra, és felszámolta a jelnyai kiszögellést. A befejezö csapást Jelnya körzetében szeptember 5-re virradó éjjel mérték az ellenségre. A sötétség leple alatt csapataink meglepetésszerüen rajtaütöttek az ellenségen. A fasiszták pánikszerüen menekültek, elhagyva állásaikat, elszórva fegyverüket, löszerüket, felszerelésüket, otthagyva gépkocsijaikat. A 25. hadsereg csapatai, továbbfejlesztve a támadást, üldözték az ellenséget: nem engedték, hogy az a közbeesö terepszakaszokon megkapaszkodjon. 26 napos kitartó, véres harcokkal, amelyek során katonáink, parancsnokaink és politikai munkásaink rendkívüli vitézségröl és hösiességröl tettek tanúbizonyságot, sikerült teljesen szétzúzni a német fasiszta csapatok jelnyai csoportosítását. Amikor az ellenségnek sikerült megkapaszkodni az elöre elkészített állásokban, a Nyugati Front csapatai, a föhadiszállás szeptember 10-i parancsa szerint, beszüntették a támadást. A front parancsnoksága hozzálátott a csapatok átcsoportosításához, hogy egy olyan manöverezö csoportot hozzon létre, amely át tudja törni az ellenség állásait, müszaki zárjait. Szeptember 16-án a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása a Tartalék Front csapatainak is engedélyt adott a védelembe való átmenetre. Ezzel egyidejüleg a föhadiszállás utasította a front parancsnokságát, hogy készítsen elö korlátolt célú támadó hadmüveleteket a roszlavli irányban. A Nyugati és a Tartalék Front védelembe való átmenetével véget ért a szmolenszki ütközet. Az ütközet során a szovjet csapatok rendkívül nagy kitartást és hösiességet tanúsítottak. A német fasiszta hadsereg számbeli fölénye, gazdag harci tapasztalata és légi uralma ellenére csapataink nemcsak megállták a helyüket az ellenség nyomásával szemben, hanem válaszul érzékeny csapásokat is mértek rá. És jóllehet a "Közép" hadseregcsoportnak a két hónap alatt mégis sikerült a Dnyepertöl mintegy 170-200 `kílométerre kelet felé elörenyomulni, csapatai még csak meg sem közelítették azt a sikert, amire a hitlerista hadvezetés számított. A szovjet csapatok szüntelenül növekvö ellenállása, hösies harca meghiúsította a német vezérkar ama terveit, hogy a fasiszták Szmolenszk elfoglalása után majd akadálytalanul elörenyomulnak Moszkva felé. Az ellenség támadásának üteme a szmolenszki irányban júliusban és augusztus elején, a háború elsö napjaihoz viszonyítva, napi átlag 30 kilométerröl 6-7 kilométerre csökkent. A Nyugati Front csapatai a föhadiszállás tartalékainak támogatásával arra kényszerítették az ellenséget, hogy Velikije Lukitól Mozirig terjedö óriási arcvonalon szétszórja eröit, lemondjon Moszkva gyors elfoglalásának tervéröl, és védelembe menjen át. A 3. német páncélos csoport, amelyet Szmolenszk elfoglalása után a Leningrád elleni támadásra akartak felhasználni, föeröivel nyugati irányba volt lekötve. Ez jelentösen megkönnyítette a Vörös Hadsereg helyzetét Leningrád alatt. Egykori fasiszta német tábornokok háborús emlékirataikban és hadtörténelmi munkáikban igyekeznek bebizonyítani, hogy a Moszkva elleni nyári támadás kudarcáért egyes-egyedül Hitler volt felelös. Blumentritt tábornok például, aki 1941-ben a 4. hadsereg vezérkari fönöke volt, ezt írja: "Július végén és augusztus elején, miközben legfelsö parancsnokságunk azon töprengett, milyen stratégiát volna a legcélszerübb folytatni, több értékes hetet vesztettünk." De hiszen Blumentritt mindenkinél jobban tudhatja, hogy a német fasiszta csapatok július végén és augusztus elején minden igyekezetük ellenére sem jutottak tovább a Jarcevo, Jelnya, Gyeszna folyó vonalnál, ahol a szovjet csapatok szívós védelme és ellencsapásai feltartóztatták öket. A Moszkva elleni lehetö leggyorsabb támadás lelkes híveinek, Guderian és Hoth tábornoknak a jelentéseiböl kitünik, hogy páncélos csoportjaik, amelyeket a szovjet csapatok alaposan megtépáztak, nem folytathatták a támadást, és hogy azokat fel kellett tölteni. Sok egykori hitlerista tábornok állítja, hogy azt a "végzetes" döntést, amely a 2. hadsereget és a 2. páncélos csoportot augusztusban dél felé fordította, valamennyi vagy csaknem valamennyi katonai vezetö véleménye ellenére Hitler hozta. Valójában azonban Hitler is, és a német fasiszta tábornokok is a szovjet csapatok határozott ellenállása következtében létrejött változások hatása alatt módosították az eredeti terveket. 1941 augusztusában a német fasiszta hadvezetésnek már nem állt módjában, hogy szabadon válassza meg föcsapása irányát. A Moszkva elleni azonnali támadást a német hadsereg nem volt képes végrehajtani. A "Közép" hadseregcsoportnak észak és dél felöl nyitott szárnyai voltak. Ez a hitlerista parancsnokságot arra kényszerítette, hogy eröinek egy részét a moszkvai irányból északés délkelet felé fordítsa. A szmolenszki ütközet jelentette az elsö csapást a német "villámháborús" tervre. Világosan kitünt, hogy a hitlerista stratégák elszámították magukat a szovjet állam és hadsereg erejét illetöen. A nyugati hadtörténészek, s különösen az egykori hitlerista tábornokok, a fasiszta német parancsnokság hibás számításainak igazolására és a szovjet csapatok által a szmolenszki ütközetben kivívott siker kisebbítése céljából meghamisítják ennek az ütközetnek az eredményeit. Tippelskirch például azt írja, hogy a német fasiszta csapatok az ütközet során 348000 foglyot ejtettek, több mint 3250 harckocsit és ugyanannyi löveget zsákmányoltak. Mindamellett ugyanez a Tippelskirch leszögezi: "Az egyes bekerítö hadmüveletek eredményeire vonatkozó számbeli adatok nem mindig állnák ki a szigorú kritikát, minthogy az összesítésnél a hibák elkerülhetetlenek voltak." Kétségbe vonja ugyan az általa idézett adatok hitelességét, mégis közli öket, s ezzel terjeszti a fasiszta propaganda kiagyalásait. Valójában az ellenségnek föleg a bekerített 16. és 20. hadsereg katonái és parancsnokai közül sikerült foglyokat ejteni. Ezek a hadseregek, valamint a Nyugati Front más hadseregeiból a hadmüveletek során odavezényelt magasabbegységek a harcok egy hónapja alatt (július 10-töl augusztus 10-ig), vagyis a bekerítés elött és a bekerítés idején, eltüntekben mintegy 32000 embert, továbbá 685 harckocsit és 1178 löveget vesztettek. Ha figyelembe vesszük, hogy az eltüntek között olyanok is szerepelhetnek, akik a Szmolenszk környéki harcokban hösi halált haltak, nyilvánvalóvá válik, mennyire tarthatatlanok a német történészek állításai. A Szmolenszk körzetében folyó ütközetet az egész szovjet nép figyelemmel kísérte. A szovjet emberek a hátországban hösies munkával segítették a Vörös Hadsereget a német fasiszta hadsereg ellen folytatott harc elsö eredményeinek kivívásában (Rogacsevnél és Zslobinnál, Jarcevo körzetében és Jelnya alatt). A szovjet fegyveres erök sikerében különösen nagy szerepe volt a szmolenszki dolgozóknak. Védelmi berendezéseket, erödítményeket és repülötereket építettek, erösítették a város légvédelmét. Július-augusztusban naponta több mint 50000 kolhozparaszt, munkás és alkalmazott vett részt az erödítési munkálatokban. A területi és körzeti pártés szovjetszervezetek gondoskodtak a csapatok elhelyezéséröl, élelmiszerrel és takarmánnyal való ellátásáról. Nagy gondját viselték a sebesülteknek. A legalkalmasabb helyiségeket kórtermeknek rendezték be, s ezeket a szmolenszki munkások patronálták. A szmolenszki terület pártés szovjetszervezetei óriási munkát végeztek a lakosságnak, az anyagi értékeknek, a gyárak berendezésének, az élelmiszerkészletnek és a jószágnak a hátországba való szállítása terén is. Katonai módszerekkel szervezték meg a betakarítást. A falu segítségére siettek a városok és körzeti központok munkásai, alkalmazottai és diákjai. A termés betakarításában a tartalék hadsereg csapatai is részt vettek. Ennek eredményeképpen csaknem az egész gabonát sikerült betakarítani, és az ország belsejébe szállítani. A párt keletre települt szmolenszki területi bizottsága nem vesztette el kapcsolatát az ellenség által megszállt körzetekkel, s továbbra is vezette a dolgozóknak az ellenség hátában vívott harcát. A szmolenszki pártszervezet tagjainak több mint kétharmadát, a vezetö pártés szovjetfunkcionáriusoknak pedig több mint 70 százalékát a hadseregbe, vadászzászlóaljakhoz és partizánosztagokba küldte. Július 29-én a területi pártbizottság irodája megvitatta azt a kérdést, hogy a területi szervezetek hogyan vezessék a körzeteket, és gyakorlati rendszabályokat dolgozott ki a partizántevékenység kibontakoztatására, valamint az illegális pártsejtek megalakítására. Szmolenszk területén már augusztusban 10 partizánosztag és csoport müködött, összesen mintegy 730 fönyi létszámmal. A szovjet csapatok a szmolenszki ütközet idöszakában is állandóan érezték, hogy a párt központi bizottsága figyelemmel kíséri harcukat. A legnehezebb napokban, amikor a fasiszta hordák a Nyugati Front ellenállásának megtörésével próbálkoztak, a párt központi bizottsága felelös pártés szovjetfunkcionáriusokat küldött a front pártpolitikai apparátusának erösítésére. A párt azért küldte képviselöit a frontra, hogy a nehéz viszonyok között segítségükre legyenek a szovjet harcosoknak lélekjelenlétük megörzésében, és a rájuk bízott feladatok becsületes teljesítésében. A csapatoknál folyó egész pártpolitikai munka egyetlen célt szolgált: az ellenség megállítását, a hitlerista hadak Moszkvához való elöretörésének megakadályozását, és a föváros távoli elöterében való megsemmisítésüket. A védelmi és támadó harcokban a vezetö szerepet a kommunisták játszották. Példájuk lelkesítöleg hatott a többiekre. A pártonkívüli katonák a legnehezebb harcok idején is tömegesen jelentkeztek a pártba. A felvételi kérelmeket a pártbizottságok ülésein vizsgálták meg, amelyeket rendszerint közvetlenül a századok és zászlóaljak elhelyezési körletében tartottak. A tagjelöltek és a párttagok felvétele ügyében döntö pártbizottságok kiszálltak az alegységekhez. Az alegységeket rendszerint másnap meglátogatta a politikai osztály vezetöje is, hogy az új tagjelölteknek és párttagoknak átnyújtsa tagsági igazolványukat. Az SZK(b)P Központi Bizottsága növelte és erösítette a hadsereg és a flotta pártszervezeteit, s ennek érdekében 1941. augusztus 19-én egy határozatot fogadott el, amely a harcoló hadsereg katonáinak megkönnyítette a pártba való belépést. A harcokban különösen kitünt vöröskatonáknak és parancsnokoknak lehetövé tették, hogy felvételi kérelmüket három, egyéves párttagsággal rendelkezö párttag ajánlásával támasszák alá, s az is elfogadható volt, ha az ajánlók, közös munka alapján egy évnél rövidebb ideje ismerik a felvételt kérö személyt. A pártba belépni szándékozó személyröl az alegység politikai vezetöje vagy az egység komisszárja harci jellemzést adott. A szmolenszki ütközet idején a pártpolitikai munkában fontos szerepe volt a höstettek és a katonai leleményesség népszerüsítésének. A harcosok nap-nap után értesültek arról, hogy ki tünt ki a harcokban, kit terjesztett elö a parancsnokság kormánykitüntetésre, hogyan hajtotta végre az alegység és az egész egység harci feladatát. A harcok során a parancsnokok és a politikai munkások minden igyekezetükkel azon fáradoztak, hogy a harcosokat a német repülögépek és páncélosok elleni rettenthetetlen harcra neveljék, és a gyakorlatban bebizonyítsák nekik, milyen sikeresen lehet ezek ellen gyalogsági fegyverekkel küzdeni. Július végén, a pártés Komszomol-szervezetek kezdeményezésére, a Nyugati Front valamennyi egységénél páncélvadász-osztagokat szerveztek. Ezekbe az osztagokba önként jelentkeztek a legbátrabb katonák. Az osztagokat tapasztalt parancsnokok vagy politikai munkások vezették. A front politikai csoportfönöksége, a hadseregek és hadosztályok politikai osztályai nagy példányszámban röplapokat és útmutatókat adtak ki, ilyen címekkel: "Hogyan harcolhatunk a német páncélosok ellen?", "Hogyan dobjuk a gyúlékony anyaggal töltött palackokat a páncélosokra?", "Hogyan alkalmazzuk a kézigránátot a fasiszta páncélosok ellen" stb. Az egységeknél és a magasabbegységeknél intézkedtek arra, hogy az alegységek az alacsonyan szálló ellenséges gépeket puska, golyószóró és géppuska össztüzzel fogadják. Ez jó eredménnyel járt: géppuskaés puskatüzzel tucatszámra sikerült repülögépeket lelöni. Amikor a politikai munkatársak a szovjet harcosok höstetteinek számtalan példája alapján nevelték a személyi állományt, nem hallgatták el a gyávaság és a pánikbaesés egyes eseteit sem, amelyek a nehéz hadihelyzet viszonyai között lényegében felértek az árulással. Az alegységeknél beszámolókat tartottak, és beszélgetéseket folytattak a harcosokkal ilyen témákról: "A gyáva és a pánikkeltö a szovjet nép ellensége", "Az állás parancs nélküli elhagyása büntett a hazával szemben", "A bolsevik éberség az ellenség legyözésének elengedhetetlen feltétele", "A parancsnok utasítása a haza parancsa", "A katonai vasfegyelem gyözelmünk záloga". Megmagyarázták a személyi állománynak a föhadiszállás 1941. augusztus 16-i, 270. sz. parancsát, amely a gyávák, a dezertörök és a pánikkeltök elleni harccal foglalkozott. E paranccsal kapcsolatos teendök megbeszélésére a csapatoknál parancsnoki értekezleteket, pártés Komszomol-gyüléseket tartottak. A szmolenszki ütközetben újabb erövel mutatkoztak meg a szovjet emberek nagyszerü vonásai: a haza iránti feltétlen odaadás, a rettenthetetlenség, a szabadságnak és a nép boldogságának önfeláldozó szolgálata. A védelemben tanúsított kitartásért, a támadásban tanúsított bátorságáért és vitézségéért a Nyugati Front hét katonája megkapta a Szovjetunió Höse címét, 928 katonát pedig különféle rendjelekkel és érdemérmekkel tüntettek ki. 1941. szeptember 18-án a Szovjetunió Honvédelmi Népbiztosságának parancsa alapján a nyugati irányban vívott harcokban kitünt négy hadosztály a 100., a 161., a 127. és a 153. hadosztály elsöként kapta meg a gárdahadosztály címet. A gárda születése arról tanúskodott, hogy a szovjet csapatok sikeresen elsajátították a korszerü összfegyvernemi harc megvívásának módszereit. A gárdahadosztályok tapasztalatait az egységeknél széles körben terjesztették, s ez elösegítette az egész Vörös Hadsereg katonai erejének fokozását. 3. Harcok Leningrád elöterében







Leningrád az orosz munkásosztály forradalmi hagyományainak hordozója, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom bölcsöje, Moszkva után az ország második politikai, gazdasági és közigazgatási központja, fontos közlekedési csomópont, a Balti-tenger legnagyobb kereskedelmi, Kronstadttal együtt pedig a legnagyobb katonai kikötöje a német fasiszta támadás egyik legföbb hadászati objektuma volt. Ez a "Barbarossa"-tervböl és Hitler több nyilatkozatából is világosan kirítt. A fasiszta Németország politikai és katonai vezetöi úgy számítottak, hogyha a német csapatok elfoglalják Leningrádot, Kronstadtot és a murmanszki vasútvonalat, a Szovjetunió automatikusan elveszti a Baltikumot, ami a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta pusztulásához vezet, ez jelentösen csökkenti a szovjet fegyveres erök védelmi képességét, és megfosztja a Szovjetuniót a Barentstenger és a Fehér-tenger partján levö kikötökböl az ország belsejébe vezetö közlekedési vonalaktól. A hitleristák azon a véleményen voltak, hogy Leningrád elfoglalásával és a Balti Flotta megsemmisítésével hozzájutnak a legkényelmesebb tengeri és szárazföldi utakhoz, amelyeken lebonyolíthatják az "Észak" és a "Közép" hadseregcsoport csapatainak ellátását, s kedvezö területet szereznek maguknak ahhoz, hogy hátba támadják a Moszkvát védö szovjet csapatokat. A Leningrád elfoglalására vonatkozó német terv a következö volt (5. sz. térkép.) Az "Észak" hadseregcsoport föeröi a Lugán és Krasznogvargyejszk (Gatcsina) irányában mért heves csapással szétzúzzák a szovjet csapatokat Leningrád elöterében, és elfoglalják a várost. Úgy számítottak, hogy a Karél-földszoroson át Leningrád ellen támadást indítanak majd a finn csapatok is. Ezzel egyidejüleg Leningrád körzetének egy szélesebb, kétoldali átkarolását tervezték: a 16. hadseregnek Sztaraja Russzán át, az Ilmeny-tavat megkerülve, a finn hadsereg magasabbegységeinek pedig Petrozavodszkon át a Szvir folyó felé kellett támadniuk. A 18. hadsereg azt a feladatot kapta, hogy eröi egy részével, a légierö támogatásával foglalja el Észtországot és a Moonsund-szigeteket, megfosztva a Balti Flottát a Balti-tenger és a Finn-öböl partvidékén levö támaszpontjaitól és kikötöitöl, és ily módon megteremtve az elöfeltételeket e flotta kapitulációjához vagy megsemmisítéséhez. Az Északnyugati Front csapatai, amelyek a Baltikumban vereséget szenvedtek, nem tanúsíthattak jelentös ellenállást az ellenséggel szemben. Noha a front állományába abban az idöben mintegy 30 hadosztály tartozott, közülük csak 5 volt teljesen feltöltve, a többi szervezetszerü állományának és harci technikai eszközeinek legfeljebb 10-30 százalékával rendelkezett. Az eröviszonyok nyilvánvalóan nem a szovjet csapatoknak kedveztek. Július 10-én az "Észak" hadseregcsoport, az Északnyugati Front csapataival szemben gyalogságban 2,4-szeres, lövegekben 4-szeres, aknavetökben 5,8-szeres, harckocsikban 1,2-szeres eröfölényben volt. Légierö tekintetében is az ellenség volt fölényben. Elönye volt az ellenségnek az is, hogy az "Észak" hadseregcsoport föeröit a föcsapás irányában, Pszkov és Osztrov körzetében összpontosították, míg a szovjet csapatokat Pernutól (Rigai-öböl partvidéke) Tartun és Pszkovon át Opocskáig (75 km-re délre Osztrovtól) terjedö széles arcvonalon csaknem egyenletesen osztották el. A leningrádi irányban kialakult helyzet azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a német csapatok áttörnek Leningrád déli elöterébe. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása, figyelembe véve az Északnyugati Front eröinek gyengeségét, idejében úgy határozott, hogy délnyugatról Leningrádhoz csoportosítja át az Északi Front csapatait. E front parancsnoka, Popov altábornagy azt az utasítást kapta, hogy a Finn-öböl és az Ilmeny-tó között összesen 250 kilométer hosszú szakaszon készítse elö a lugai védöövet, és vonultassa fel oda csapatait. Az Északi Front haditanácsa, a leningrádi pártés szovjetszervezetekkel együtt kidolgozta a város körüli védelmi berendezések építésének tervét. A város távoli és közeli elöterében több hatalmas megerödített védelmi vonalat kellett létrehozni. Június 27-én a dolgozók küldötteinek leningrádi szovjetje rendeletet adott ki a város lakosságának munkakötelezettségére vonatkozólag. A leningrádiak tisztában voltak e rendelet fontosságával. Minden erejükböl végezték a munkát, lelkesen teljesítettek minden feladatot. A védelmi berendezések építése 900 kilométer széles arcvonalon, Pszkov, Luga, Novgorod, Sztaraja Russza vonalában és a Karél-földszoroson folyt. Leningrád elöterében több védöövböl álló körkörös védelmi rendszert hoztak létre (9. sz. térkép). Leningrád délnyugati és déli elöterében megépítették a krasznogvargyejszki és a szluck-kolpinói megerödített körletet, tökéletesítették a Karél megerödített körletet, s külsö védelmi gyürüt hoztak létre, ellenállási csomópontokat létesítve a Peterhof (Petrodvorec), Pulkovo vonalon. A második, belsö védööv peremvonala közvetlenül Leningrád külvárosainál húzódott, és a várostól délre és északra a Finn-öbölig húzódott. Emellett kialakították Leningrád belsö védelmét is, amely hét szektorból állott. 1941 júliusában és augusztusában a Leningrád körüli erödítési munkálatokban naponta mintegy 500000 ember vett részt. A Luga folyó mentén húzódó védööv a harcok megindulásának idöpontjára még nem készült el. A csapatok azonban már felvonultak ebbe a védöövbe. Július 10-ig a lugai védöövet négy lövészhadosztály, a leningrádi népfelkelök három hadosztálya, a leningrádi gyalogsági tiszti iskola és egy önálló hegyivadász-dandár szállta meg. Ezeket a csapatokat a föhadiszállás a Lugai Hadmüveleti Csoporttá egyesítette, s annak parancsnokává Pjadisev altábornagyot nevezte ki. Július 10-ig a csoport a lugai védööv keleti szakaszát (a Msaga folyó mentén) és részben a középsö szakaszt (Luga városa körzetében) foglalta el. A csapatok felvonulása a Luga folyó alsó folyásánál akkor még folyamatban volt. Novikov vezérörnagy, az Északi Front légierejének parancsnoka azt a feladatot kapta, hogy oltalmazza a Lugai Hadmüveleti Csoport csapatait, és támogassa harcukat. Akkorra az Északi Front légiereje parancsnokának rendelték alá hadmüveletileg a Balti Flotta légierejét és a 7. honi légvédelmí vadászrepülö hadtestet is. A föhadiszállás azon a véleményen volt, hogy az egy kézben levö légierö mind Leningrád megközelítési útjainak, mind magának a városnak a védelmére jobban felhasználható. Következésképpen Leningrád megközelítö útjainak védelmét a harctevékenység folyamán szervezték meg. Amikor az ellenséges csapatok elérték Leningrád körzetét, a védelmi rendszer építése még korántsem volt befejezve. Július 12-én a 4. német páncélos csoport 41. gépesített hadteste, amely a leningrádi országút mentén áttört Luga felé, a város védöinek szervezett tüzérségi és páncélelhárító tüzébe ütközött, s így nem tudott tovább elönyomulni. Luga számos hös védöje mellett kitartóan harcolt egy tüzércsoport, amelyet Ogyincov ezredes, egy AKKUKSZ-ezred parancsnoka vezetett. Szinyavszkij százados e csoportba tartozó tüzérosztálya egyetlen ütközetben 37 páncélost, Jakovlev föhadnagy tarackos ütege pedig 10 páncélost lött ki. Sikeresen harcoltak repülöink is. A szovjet légierö az utakon vonuló páncélos oszlopok elleni légitámadásokkal, az ellenséges csapatok és harci technikai eszközök pusztításával lényegesen segítette a szovjet harcosokat védöállásaik megtartásában. Önfeláldozóan harcoltak a szovjet katonák az ellenség ellen a védelem lugai szektorának más szakaszain is. Miután az ellenség minden olyan kísérlete, hogy frontális csapással megtörje csapataink ellenállását, és Lugán át elöretörjön Leningrád felé, kudarcot vallott, a 4. páncélos csoport parancsnoksága úgy döntött, hogy a 41. hadtest föeröit északnyugat felé fordítja. Július 14-én a hadtest erdei utakon át, rejtve, Kingiszepptöl 20-35 kilométerre délkeletre elérte a Luga folyót. Az ellenségnek sikerült leküzdenie a leningrádi Kirov gyalogsági tiszti iskola növendékeinek és a 2. leningrádi népfelkelö hadosztály harcosainak ellenállását, menetböl átkelnie a Lugán, és a folyó jobb partján két hídföállást elfoglalnia: az egyiket Ivanovszkoje, a másikat Bolsoj Szabszk községnél. A hídfök körzetében heves harcok kezdödtek. A növendékek visszaverték a hídfök kiszélesítésével kísérletezö ellenség három erös rohamát. A hitleristák öt napon át hiába próbálták kiverni a növendékeket az erdöböl, ahol védelemre rendezkedtek be. 50 német repülögép többször is bombázta a növendékek állásait. Égett az erdö, döltek a fák, a tüzvész egyre közeledett a lövészárkokhoz, de a hösök egy lépésnyit sem hátráltak. Bátran harcoltak az ellenség ellen a leningrádi népfelkelök is. Az ellenség légitámadásokkal, heves tüzérségi és aknavetötüzzel, gyakori rohamokkal igyekezett zavart kelteni soraikban. A német csapatoknak sikerült elfoglalniuk néhány települést, s ez még bonyolultabbá tette a népfelkelök amúgy sem könnyü helyzetét. Az a veszély fenyegetett, hogy a német csapatok áttörnek Kingiszepphez, s onnan az országút mentén Leningrád felé. Ezen a szakaszon is több napig tartott az ütközet. A szovjet harcosok példátlan kitartásról és hösiességröl tettek tanúbizonyságot. Önfeláldozóan visszaverték az ellenség támadásait, és maguk is ellentámadásba mentek át, hogy az ellenséget visszavessék a Luga folyó mögé. Az állások több ízben is gazdát cseréltek. A harcok eredményeképpen sikerült az ellenséget több helységböl kiverni, és a folyóhoz visszaszorítani. A német fasiszta csapatok csak óriási veszteségek árán tudtak a Luga jobb partján kisebb hídföket megtartani. A szárazföldi csapatoknak ezekben a harcokban nagy segítséget nyújtott az Északi Front és a Balti Flotta légiereje. Nem járt sikerrel az ellenségnek az a kísérlete sem, hogy elöretörjön Novgorodhoz. Július 14-én az 56. gépesített hadtest, amely ebben az irányban támadt, elörevetett egységeivel elérte a Simszktöl nyugatra esö körzetet. A 11. hadseregnek itt védö csapatai Utorgos és Dno körzetéböl Szitnya (Dno É 25 km) és Szolci irányában kétoldali ellencsapást mértek az ellenségre. Az ellencsapást légierönk támogatta, támadásokat intézve az utakon vonuló ellenséges páncélos oszlopokra és az ott tömörülö csapatokra. Az ellenség sikeres elönyomulását pánikszerü menekülés váltotta fel. Négy nap alatt a 11. hadsereg 40 kilométerrel vetette vissza az ellenséget nyugat felé. A 8. német páncélos hadosztályt elvágták hadteste föeröitöl. A hadosztálynak sikerült ugyan nagy veszteség árán nyugati irányban kitörnie, de egy teljes hónapra elvesztette harcképességét. Súlyos veszteség érte az 56. hadtest hadtápját. A 11. hadsereg ellencsapásának eredményeképpen Szolci körzetében egyelöre sikerült feltartóztatni a Novgorod felé elöretörni szándékozó német fasiszta csapatokat. A szovjet csapatok nagy aktivitása a lugai védööv egész arcvonalán és a Szolci alatti végrehajtott erös ellencsapás megijesztette a német fasiszta parancsnokságot, s így július 19-én kénytelen volt parancsot adni a Leningrád elleni elönyomulás beszüntetésére, míg az "Észak" hadseregcsoport föeröi el nem érik a Luga folyó vonalát. Július 10-én a Ladoga-tótól északra, Petrozavodszk és Olonyec irányában a finn csapatok inditottak támadást. Az Északi Frontnak Gorelenko altábornagy parancsnoksága alatt itt védö 7. hadserege három lövészhadosztályból állott. Ezek a széles arcvonalon elnyúlt hadosztályok nem tudván elhárítani a négyszeres eröfölényben levö ellenség támadását, lassan kelet és délkelet felé vonultak vissza. Az Északnyugati Irány föparancsnokának utasítására a hadsereget a 23. hadseregnek a Karél-földszoroson tartózkodó néhány önálló egységével erösítették meg. A 7. hadsereg csapatai ellencsapásokkal és ellenlökésekkel párosult szívós ellenállással július 30-án a Poroszozero, Sotozero, Tulosz folyó (Olonyec ÉNy 25 km) terepszakaszon megállították az ellenség támadását. A 20 napos védelmi harcban csapataink jelentös veszteséget okoztak a finneknek. Ily módon a szovjet csapatok júliusban meghiúsították a fasiszta német vezetésnek Leningrád menetböl való elfoglalására irányuló elsö kísérletét. Leningrád dolgozói igen nagymértékben segítették szülövárosuk védelmét. A pétervári munkások a dicsö forradalmi hagyományok méltó örzöinek bizonyultak, és az egész világ elött megmutatták, milyen kitünö a szovjet nép harci szelleme, milyen töretlen a gyözni akarása. A leningrádi kerületi pártbizottságokhoz és kerületi katonai bizottságokhoz már a háború elsö napjaiban naponta ezrével érkeztek olyan levelek, amelyekben a leningrádiak kijelentették, hogy készek fegyverrel harcolni a hazáért, Leningrádért. A moszkvaiakkal együtt, a leningrádiak voltak a népfelkelö osztagok megszervezésének a kezdeményezöi. Ez a hazafias mozgalom Leningrádban különösen nagy lendületet vett. Július elején alakult meg a népfelkelök elsö három hadosztálya, néhány tüzérgéppuskás zászlóalj és vadászezred. Pár nap múlva a népfelkelö hadosztályok már ott küzdöttek a lugai védelmi terepszakaszon. Szeptember végéig befejezödött további hat népfelkelö hadosztály szervezése. Leningrád 1941 nyarán összesen kilenc népfelkelö hadosztályt adott a frontnak. Munkások és alkalmazottak, mérnökök és technikusok, tanítók és diákok, írók és müvészek léptek be a népfelkelök soraiba. Egyetlen egyetemröl 2500 diák, aspiráns és elöadó jelentkezett önként a frontra. Akárcsak a polgárháború éveiben, most is a leningrádi üzemek régi munkásai alkották az önkéntesek magvát. A kommunisták és komszomolisták a népfelkelök hadosztályaiban és a vadászezredekben a létszám 20-46 százalékát alkották. Leningrád védöi helytálltak az ellenség heves támadásával szemben, és arra kényszerítették azt, hogy mind a város déli, mind pedig északi megközelítésí útjain csaknem egy hónapra védelembe menjen át. Ezekben a napokban ugyanolyan súlyos harc folyt az Északnyugati Irány csapatainak szárnyain is. A balszárnyon az Északnyugati Front 11. és 27. hadserege, visszaverve az ellenség 16. hadseregének és 4. páncélos csoportja egy részének csapásait, lassan, szívós harcok közepette visszavonult a Prohov, Novorzsev terepszakaszról Sztaraja Russza és Holm felé. A harcok ebben az irányban is bövelkedtek olyan példákban, amelyek a szovjet harcosok és parancsnokok nagyszerü bátorságát és kitartását tanúsították. Július 17-én a német csapatoknak sikerült elöretörniük a Dno fontos vasúti csomópont megközelítési útjait védö 22. lövészhadtest törzséig. Az ellenséges rohamok elhárításánál a törzset kiszolgáló egyik híradó alegység rendkívüli hösiességröl tett tanúságot. Mennek, a 415. zászlóalj rádiós százada helyettes politikai vezetöjének parancsnoksága alatt a harcosok egy maroknyi csoportja több órán át visszaverte az ellenség rohamát. Arnold Men több sebböl is vérzett, de tovább vezette a harcot. Az ellenségnek már tucatnyi halottja volt, de a törzs óvóhelyeit nem tudta elfoglalni. Hösíességéért Ment a Szovjetunió Höse címével tüntették ki. Az Északnyugati Irány jobbszárnyán, Észtországban, a 8. hadsereg július 22-ig kitartóan védte a Pernu, Tartu, Csud-tó vonalat. A hitlerista vezetésnek újabb három gyalogos hadosztályt kellett erre a szakaszra irányítania, s csak ezután sikerült áttörnie a 8. hadsereg védelmi arcvonalát, majd augusztus 7-én Kunda körzetében elérni a Finn-öböl partvidékét. Az Észtországban küzdö szovjet csapatok így két részre szakadtak: a 11. lövészhadtest harcolva visszavonult Narva felé, a 10. lövészhadtest pedig Tallinn irányába. A Vörös Hadsereg részeinek észak felé való visszavonulása arányában, Tallinn körzete egyre nagyobb jelentöségü lett az Észtországban védelmi harcot folytató szovjet csapatok szempontjából. Tallinn maradt az egyetlen kikötö, amelyen át biztosíthatták e csapatok ellátását, majd elszállítását. A város azonban nem volt felkészülve a szárazföld felöl való védelemre, azt harc közben kellett gyors ütemben megszervezni. Az volt a terv, hogy Tallinn körül 40 kilométer széles sávban három védelmi terepszakaszt rendeznek be. A védelmi munkálatokra mozgósították a hajók, valamint a partvédelem és a légvédelmi tüzérség legénységének egy részét. A szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság utasította a Balti Flotta parancsnokságát, hogy a végsökig védje Tallinnt. A védelmi harcok vezetését a Flotta Haditanácsára bízta. Augusztus 17-én a 10. lövészhadtestet pedig Tríbuc altengernagynak, a Balti Flotta parancsnokának rendelte alá; Nyikolajevet, e hadtest parancsnokát a flottaparancsnok szárazföldi védelemmel foglalkozó helyettesévé nevezték ki. Augusztus derekán a tallinni helyörség összlétszáma (a 10. lövészhadtesttel együtt) 20000 före rúgott. Az Észt Szovjet Szocialista Köztársaság kormánya arra kötelezte a köztársaság intézményeit és vállalatait, hogy szervezzék meg mindannak a termelését, ami Tallinn védelmének erösítéséhez szükséges. A flotta müszaki osztályának rendelkezésére bocsátottak két köztársasági építöipari trösztöt. Az Észt Kommunista Párt tallinni városi bizottsága és városi szovjetje mintegy 25000 lakost, és az észt fövárosban levö valamennyi gépkocsit bevonta a védelmi munkálatokba. A tallinni gyárak munkásai munkásezredet szerveztek. A hajójavító mühelyek és a fegyvergyár munkásai vasúti pörekocsikra hajóágyúkat szereltek, s tüzérütegeket szerveztek. A tengerhajózás dolgozói két hét alatt két keskeny vágányú páncélvonatot építettek. A város gyárai aknavetöket és hozzávaló aknát, harckocsiaknákat, gyújtópalackokat és más fegyvereket gyártottak. A flottaparancsnokság a szárazföldi csapatok erösítése céljából 14 tengerészgyalogos egységet és alegységet alakított. A szárazföldi harc támogatására bevetették a hajó és partvédelmi tüzérséget. A flotta politikai csoportfönöksége, a hajók és a parti egységek politikai szervei, pártés Komszomol-szervezetei erélyesen közremüködtek a védelmi harc politikai biztosításában. A flotta haditanácsa azzal a felhívással fordult a fö támaszpont védöihez, hogy ne engedjék be az ellenséget Tallinnba. A flotta politikai csoportfönöke a politikai munkások egy nagyobb csoportját küldte a döntö jelentöségü arcvonalszakaszokra. A Tallinnt védö egységekbe több mint 400 kommunistát és komszomolistát küldtek Leningrádból. Nagy politikai munka folyt Tallinn lakossága körében. A városban röplapokat terjesztettek, amelyek az ellenséggel szembení ellenállásra mozgósították a munkásokat, az alkalmazottakat és az értelmiséget. Augusztus második dekádjában Tallinn szárazföldi megközelítési útjain viszonylagos csend állt be. Csak augusztus 19-én, erös tüzérségi elökészítés után indították meg újra a német fasiszta csapatok az egész arcvonalon a támadást. Tallinn védöi öt napon át sikeresen visszavertek minden rohamot, de augusztus 24-én estére, az ellenség túlerejének nyomására kénytelenek voltak visszavonulni a város közvetlen elöterébe. A Balti Flotta hajói, partvédelme és légiereje jelentös segítséget nyújtott a szárazföldi csapatoknak. A "Kirov" cirkáló, a torpedórombolók és az ágyúnaszádok csupán két nap alatt (augusztus 23-án és 24-én) több mint ezer lövedéket löttek ki az ellenségre. Hösies harcot folytattak az ellenség ellen a partvédelem tüzérei, a páncélvonatok tengerészei és a légvédelmi tüzérek is. Különösen szívós ellenállást tanúsított az ellenséggel szemben a légvédelmi tüzérség, amelyet a gyalogság támogatására vetettek be. Egy önkéntes osztag tengerészei, akik a paldiski országút körletében rendezkedtek be védelemre, augusztus 26-án 14 ellenlökést hajtottak végre, és mindannyiszor visszavetették az ellenséget megindulási állásaiba. A védelem egyik szakaszán a parancsnokságnak pontosabb adatokra volt szüksége az ellenségröl. Nyikonov komszomolista tengerész két társával vállalkozott a felderítésre. Augusztus 19-én Tallinn megközelítési útjain, a Harku tanya közelében a felderítök egyenlötlen harcba kezdtek egy német alegységgel. A súlyosan megsebesült, öntudatát vesztett Nyikonovot a fasiszták foglyul ejtették, majd kegyetlenül megkínozták, hogy értesüléseket szerezzenek töle csapataink helyzetét és létszámát illetöen. A bátor tengerész nem válaszolt. Erre a hóhérok kiszúrták a szemét, egy fenyöfához kötötték, és elevenen elégették. Nyikonovnak, halála után, a Szovjetunió Höse címet adományozták. A "Minszk" torpedórombolón, amelyen szolgálatot teljesített, örökre beírták nevét a hajónaplóba. Figyelembe véve Tallinnt védö csapataink rendkívül kedvezötlen helyzetét, valamint azt, hogy az eröket Leningrád védelmére kellett összpontosítani, az Északnyugati Irány föparancsnoka a föhadiszállás engedélyével augusztus 26-án parancsot adott a tallinni flottának és helyörségnek a Kronstadtba és Leningrádba való áttelepülésre. Augusztus 27-én a német csapatoknak sikerült betörniük Tallinnba. Utcai harcok kezdödtek. A partvédelem és hadihajók fedezete alatt augusztus 28-án elhagyták a tallinni kikötöt az elsö szállítóhajók. A fasiszták a berlini rádió útján kijelentették, hogy egyetlen szovjet hajó sem juthat ki a tallinni öbölböl. Az ellenség véleménye szerint a szovjet tengerészek megoldhatatlan feladat elött álltak. A 18. német hadsereg föeröi akkorra már elérték a Leningrádhoz vezetö utakat, és a Koporjei-öbölig elfoglalták a Finn-öböl partvidékét. A Finn-öbölt Tallinn és Kronstadt között elaknásították. A hitleristák ebbe a körzetbe sok bombázó repülögépet dobtak át, tapasztalt, az "Atlanti-óceánért vívott küzdelemben" részt vett legénységgel, s a partvidék egyes szakaszain messzehordó lövegeket állítottak fel. Az öböl északi partján, a finn támaszpontokon és a tengeri szirtek körül tengeralattjárókat és torpedónaszádokat vontak össze és készítettek elö arra, hogy majd csapást mérjenek a szovjet hadihajókra és szállítógözösökre. Mindezeket az eröket bevetették, amint a Tallinnból való elvonulás megkezdödött. Flottánk súlyos helyzetét még az is fokozta, hogy légi támogatás nélkül kellett az áthajózást végrehajtania. A szovjet hadiés szállítóhajók jóformán még ki sem értek a tallinni kikötökböl, máris légitámadás és tüzérségi tüz érte öket, valamivel késöbb pedig torpedónaszádok indítottak ellenük támadást. A hadihajók személyzete hösies eröfeszítésének és nagy hozzáértésének köszönhetö, hogy az ellenséges légitámadások nem tettek kárt a hajókban: repülöbombákkal a németeknek egyetlen hajót nem sikerült elsüllyeszteniük. A torpedónaszádok támadásait a hadihajók tüzérsége sikeresen elhárította. Pantyelejev ellentengernagynak, a flotta törzsfönökének lobogója alatt hajózó "Minszk" torpedóromboló legénysége egyetlen óra alatt az ellenséges naszádok több támadását verte vissza. A sötétség beálltával egy másik szörnyü veszély fenyegetett: az úszó aknák. A flotta nem rendelkezett elegendö aknakeresö hajóval ahhoz, hogy egyszerre sok hajó mehetett volna át az aknazárakon. Ezért az aknazárakon való áthaladáskor néhány torpedórombolót, örhajót és aknakeresö hajót vesztett. Híressé vált a Tallinnból elvonuló karavánok egyik hajója, a "Kazahsztán" szállítógözös, amelynek legénysége nagyszerü höstettet hajtott végre, Közvetlen bombaTalálat folytán a hajón tüz keletkezett, s megrongálódott a kazánház és a kormányberendezés. Az utasok egy részét sikerült csónakban vízre engedni. A tüzoltásnál kitünt hösies magatartásával Zagorulko másodkapitány, Fursza fögépész, Gajnutgyinov fedélzetmester, Sisin és SzIepnyer gépész, Sumilo fütö és Monahov hajószakács, A szállítógözös öt nap múlva Leningrádba érkezett. Önfeláldozó munkát végeztek az "Ivan Papanyin", a "Daugava" és más hajók tengerészei is: vagy 30 légitámadás elhárításával ezer embert és több tízezer tonna rakományt mentettek meg. A balti tengerészek ügyessége és tömeges hösiessége meghiúsította az ellenségnek a Balti Flotta megsemmisítésére irányuló tervét. Augusztus 30-án a Tallinnból elvonuló hadihajók és szállítógözösök zöme befejezte a menetet. Tallinn elvesztésével erösen romlott a helyzetünk a Balti-tengeren. Nemcsak Tallinnból, hanem Moonsundból is elvonultak a hajók. Az elöretolt támaszpontokon (Hankón és a Moonsundiszigetcsoport szigetein), amelyeknek helyörsége hösies harcot folytatott, csak néhány naszád maradt vissza. A szovjet csapatok Észtországban vívott hosszas és kitartó védelmi harcukkal öt ellenséges hadosztályt kötöttek le, és ezzel megkönnyítették csapataink harctevékenységét a leningrádi irányban. A tallinni helyörség egységei jelentös veszteséget szenvedtek, de megörizték harcképességüket és nem lebecsülendö segítséget nyújtottak Lenin városa védöinek. Megkezdödött a Balti Flotta harctevékenységének új szakasza: a Leningrád közvetlen védelmében való részvétel. Leningrád déli elöterében az ellenség júliusban és augusztus elején nem folytatott aktív tevékenységet. Az Északnyugati Irány Föparancsnoksága a hadmüveleti szünetet a város védelmének megerösítésére és újabb erök összevonására használta fel. Nyilvánvaló volt, hogy az ellenség újra megindítja a támadást, mihelyt odavonja és átcsoportosítja az "Észak" hadseregcsoport csapatait. Az Északnyugati Irány Haditanácsa, a leningrádi területi pártbizottsággal együtt, 1941. július 25-én bizottságot alakított a védelmi munkálatok irányítására. A bizottság elnöke Kuznyecov, a városi pártbizottság titkára lett. A bizottság vezetésével és annak felügyelete alatt oldottak meg sok védelmi és népgazdasági jelentöségü kérdést. Leningrád gyáraiban és mühelyeiben lövegés géppuska-tüzelöállásokhoz, valamint páncélkupolákhoz való vasbeton elemeket, "sündisznó"-akadályokat, vasbeton gúlákat stb. készítettek. Szeptember 13-ig elkészttettek és a megerödített körletekben, valamint magában a városban mintegy 400 különbözö ürméretü löveg számára szolgáló páncél és vasbeton tüzelöállást, továbbá vagy 650 géppuska-tüzelöállást és több mint huszonnégyezer 0,5-3 tonna súlyú vasbeton akadálygúlát építettek be, illetve telepítettek. A város légvédelmére készülve, a leningrádiak sok óvóhelyet és tábori típusú fedezéket készítettek. Augusztus 20-ig Leningrádban 4600 óvóhely készült el. Ezeken az óvóhelyeken és fedezékekben több mint 900000 ember fért el. A Leningrád közvetlen elöterében fekvö településeket, az utakat, a város utcáit lövészárkok, sáncok, óvóárkok szelték át, s ezek elött drótakadályokat, harckocsiakasztókat és torlaszokat készítettek. Július végén-augusztus elején az Északnyugati Irány Föparancsnoksága óriási munkát végzett a csapatok harcképességének fokozása terén. A leningrádi pártszervezet több ezer pártmunkást küldött pártpolitikai munkára a csapatokhoz. A területi és a városi pártbizottságok összes titkárait a front, a hadseregek és a Balti Flotta haditanácsának állományába vették át. A csapatok vezetésének megjavítása céljából a Iugai hadmüveleti csoportot július 23-án három önálló védelmi szakaszra osztották: a kingiszeppire, a lugaira és a keletire, amely közvetlenül a frontnak volt alárendelve. Augusztus elején a föhadiszállás átadta az Északnyugati Frontnak az újonnan alakult 34. hadsereget, amelynek Kacsanov vezérörnagy lett a parancsnoka. A hadsereg azt a parancsot kapta, hogy Sztaraja Russza körzetéböl Dno irányában, vagyis a novgorodi irányban összpontosított ellenséges föerök szárnyára és hátába mérjen ellencsapást. A Leningrádnál müködö légieröt augusztusban négy repülöezreddel, szeptemberben pedig további két tartalék repülöcsoporttal (kilenc ezred) erösítették meg. A városnak a Finn-öböl és a Ladoga-tó felöli védelme céljából, július elején Leningrádban megalakították a város tenger és tó felöli védelmére hivatott tengeri csoportot, s ezt közvetlenül az Északnyugati Irány Föparancsnokságának rendelték alá. Augusztus elsö napjaiban elökészítették a flotta hajóés partvédelmi tüzérségének a város szárazföldi védelmi rendszerében való felhasználását. Szeptember elején a hajókon és a partvédelem erödeiben 262 olyan ágyú volt (közülük 78 darab 180 és 406 mm közötti ürméretü), amellyel támogathatták a védelemben levö szárazföldi csapatokat. A Balti Flotta parancsnoksága megszervezte a tengeri tüzérség vezetését, kijelölte a hajók és a partvédö lövegek tüzelöállásait, s megalakította a leningrádi tengeri védelem tüzérfönökségét, amelynek élére Gren ellentengernagy került. A flotta légierejét és a hajók, valamint a partvédelem légvédelmi tüzérségét bevonták a leningrádi légvédelmi rendszerbe. A város vadász-oltalmazását a 7. honi légvédelmi vadászrepülö hadtest parancsnokára bízták. Az ÉszaknyugatiIrány Föparancsnoksága Leningrád közvetlen védelmére készült, az "Észak" hadseregcsoport az arcvonalban friss eröket vont össze, és átcsoportosította csapatait a Leningrád elleni újabb támadáshoz. Két csapásmérö-csoportot alakított: az északi öt hadosztályból (köztük két páncélos és két gépesített hadosztályból), a déli pedig hét hadosztályból (köztük egy gépesített hadosztályból) állt. Az északi csoport a következö feladatot kapta: az Ivanovszkojenál és Bolsoj Szabszknál levö hídfökböl nyomuljon elöre a Koporjei-fennsikra, és onnan támadjon Krasznogvargyejszken és Krasznoje Szelón át Leningrád ellen. A déli csoportnak azt az utasítást adták, hogy az Ilmeny-tótól északra törje át a szovjet csapatok arcvonalát, és a támadást Novgorod-CsudovoLjubany irányában kifejlesztve, érje el a Leningrádtól délkeletre fekvö körzetet. A hitlerista parancsnokság arra számított, hogy a német csapatok itt egyesülnek majd az északról támadó finn csapatokkal, teljesen elvágják a várost az országtól, és három irányból mért csapással elfoglalják. Az északi és a déli csoportosítás támadásának támogatására egy zuhanóbombázó repülöhadtestet rendeltek ki. A csoportok között két gyalogos és egy gépesített hadosztályt vontak össze, s ezek azt a feladatot kapták, hogy támadjanak Luga ellen. A Leningrád elleni támadást a finn csapatok kezdték meg. Július 31-én a Karél-földszoroson csapást mértek a 23. hadseregre. Augusztus 8-án a kingiszeppi irányban müködö német csapásmérö csoport is megkezdte a támadó tevékenységet. A novgorodi irányban müködö déli csoport, a lugai irányban tevékenykedö kisegítö csoport és a Ladoga-tótól északra harcoló finn csapatok augusztus 10-én mentek át támadásba. A Geraszimov altábornagy vezette 23. hadsereg a Karél-földszoroson egy hónapon át harcolt a finn csapatok túlerejével szemben. Csapataink, kifárasztva az ellenséget, lassú ütemben terepszakaszról terepszakaszra vonultak vissza. Az ellenség támadó lehetöségei napról napra csökkentek. Csapataink az 1939-es államhatáron megállították a finn alakulatokat. A Mereckov hadseregtábornok parancsnoksága alatt álló 7. hadsereg csapatai, a Ladogai Flottilla Horoshin I. osztályú kapitány parancsnoksága alatt álló hajóinak támogatásával, két hónapon át szívós harcot folytattak a finn csapatok másik csoportjával, amely a Ladoga-tótól északra lendült támadásba. A szovjet csapatok a Szvir folyó mentén megállították az ellenséget. Itt az arcvonal helyzete a Vörös Hadsereg 1944 nyarán indított támadásáig nem változott. A kingiszeppi védelmi szakasz csapatai, heves küzdelmet folytatva minden egyes támpontért, bizonyos ideig feltartóztatták a 18. német hadsereg támadását, de az ellenség túlereje, különösen páncélosokban és repülöerökben mutatkozó fölénye arra kényszerítette a szovjet csapatokat, hogy keleti és északkeleti irányban visszavonuljanak. A narva-puskini vasútvonal elérése után az ellenség augusztus 12-én eröinek egy részét Kingiszepp ellen fordította; arra számított, hogy így elvágja a súlyos védelmi harcok közepette Észtországból a Narva folyó mögé visszavonuló csapataink útját. A 8. hadsereg magasabb egységeinek visszavonulását a Csudi Flottilla hajói támogatták, Avraamov I. osztályú kapitány parancsnoksága alatt. Augusztus 13-án, amikor a hitleristák elfoglalták a Narva mindkét partját, a flottilla tengerészei a folyó eredeténél elsüllyesztették hajóikat, és a 8. hadsereg csapataival együtt visszavonultak a Koporjei-fennsíkra. Augusztus 21-én az ellenség elérte Krasznogvargyejszket, s elvágta a leningrád-lugai vasútvonalat és országutat. További kísérleteit, hogy Krasznogvargyejszken át áttörjön Leningrád felé, meghiúsították a 42. hadsereg Scserbakov vezérörnagy parancsnoksága alatt álló egységei, amelyeket idejében szétbontakoztattak a krasznogvargyejszki megerö

dített körletben, valamint a 8. hadsereg csapatai, amelyek a Kingiszepptöl északkeletre esö körzetböl, a Balti Flotta hajóés partvédelmi tüzérségének támogatásával, ellencsapásokat mértek a 18. német hadsereg északi csoportosítására. Ez a német hadsereg parancsnokságát arra kényszerítette, hogy eredeti tervét megváltoztassa, és a Leningrád elleni támadásra kijelölt csapásmérö csoportosítás föeröit a 8. hadsereg ellen vesse be. A 8. hadsereg csapatai, amelyek a harcokban nagy veszteséget szenvedtek, s amelyeket gyakran erös ellenséges légitámadás ért, szeptember 6-re, súlyos harcok közepette visszavonultak a Koporjeiöböl, Ropsa, (PeterhoF D 15 km) terepszakaszra. Itt a tengerészgyalogságnak, a partvédelmi erödöknek és a Balti Flotta hajótüzérségének a támogatásával megállították az ellenség támadását. Különösen heves harcok dúltak a kingiszeppi megerödített körletért. A Golisev százados zászlóaljparancsnok és Gupalov komisszár vezetése alatt álló 263. önálló géppuskás tüzérzászlóalj katonái és parancsnokai, valamint a kingiszeppi körlet Korolev föhadnagy, zászlóaljparancsnok és Sarapov zászlóaljkomisszár parancsnoksága alatt álló egyik megerödített védelmi csomópontjának harcosai az utolsó csepp vérig kitartottak. Az ellenség számtalan rohamát visszaverve, az utolsó töltényig küzdött a 8., a 10. és a 17. betoneröd helyörsége is. Amikor a löszer elfogyott, az alegységek kitörtek a bekerített betonerödökböl. Golisov, Gupalov, Sarapov és sok más vitéz harcos hösi halált halt. Önfeláldozó küzdelmet folytattak Kingiszepp és Vejmarn körzetében a Lenin-renddel kitüntetett "Dzerzsinszkij" haditengerészeti müszaki föiskola növendékei is. A szovjet csapatoknak és a Balti Flotta egységeinek a Koporjei-öböl, Ropsa, Krasznogvargyejszk terepszakaszon tanúsított heves ellenállása eredményeképpen meghiúsult az ellenségnek az a kísérlete, hogy a legrövidebb úton elérje Leningrádot. Egyhónapos kemény harc árán az ellenségnek mindössze 60 kilométert sikerült elönyomulni. A kingiszeppi irányban folytatott harcokkal egyidejüleg nagy ütközet bontakozott ki az Ilmenytótól északra, ahonnan az ellenség föcsapását mérte Leningrádra. A 48. hadsereg csapatai, Akimov altábornagy parancsnoksága alatt, három napon át visszaverték a déli csapásmérö csoport rohamait a lugai védösávban. Augusztus 12-én a csaknem háromszoros túleröben levö ellenség Simszk körzetében áttörte csapataink védelmét, és augusztus 15-én elfoglalta Novgorodot. Novgorod elfoglalása után az ellenség föeröit Csudovo ellen irányította, arra számítva, hogy most már nyitva áll az út Leningrád felé, és a várost nagyobb nehézség nélkül elérheti. Ám az Északnyugati Front 34. hadserege és a 11. hadseregének egy része, a front légierejének és a távolbombázó légierönek az aktív támogatásával éppen akkor meglepetésszerü ellencsapást mért a Sztaraja Russzától délkeletre esö körzetböl északnyugati irányban. Augusztus 14-én estig csapataink ezen a szakaszon 60 kilométert nyomultak elöre, mélyen átkarolva az ellenség Sztaraja Russza-i csoportosításának jobbszárnyát és hátbatámadással fenyegetve a Novgorod körzetéböl felvonuló másik csoportosítását. Az Északnyugati Front csapatainak sikere arra kényszerítette a német parancsnokságot, hogy Novgorod és Luga környékéröl sürgösen Sztaraja Russza körzetébe dobja át a "Halálfej" gépesített SS-hadosztályt és a 3. gépesített hadosztályt, s a 8. repülö hadtest föeröit ebbe a körzetbe irányítsa. Szmolenszk körzetéböl Sztaraja Russzához csoportosították át a 39. gépesített hadtestet, amely egy páncélos és két gépesített hadosztályból állt. A megváltozott eröviszonyok nem adtak módot az Északnyugati Front csapatainak arra, hogy tovább fejlesszék kezdeti sikerüket. Légvédelmi eszközökben és repülögépekben is hiány mutatkozott. A 34. hadsereg csapatai nagy eröfeszítéssel elhárítva az ellenség erös páncélos és légi csapásait, augusztus 25-én harc közben visszavonultak a Lovatyfolyóhoz, ahol az arcvonal hónapokra állandósult. A 34. hadsereg ellencsapása, ha nem is fejlödött ki nagyobb mélységben, mégis jelentösen kihatott az események további menetére. Az ellenség déli csapásmérö csoportja, legnagyobb sikere pillanatában, elvesztette gyorsan mozgó csapatait, amelyekre a támadás folytatásához oly nagy szüksége lett volna. Igy a 18. német hadsereg és a 4. páncélos csoport magasabbegységeinek támadása jelentösen lelassult. Az ellenségnek öt napra volt szüksége ahhoz, hogy 70 kilométert (Novgorodtól Csudovóig) elörenyomuljon. A 18. hadsereg és a 4. német páncélos csoport csapatainak elöbb meg kellett szilárdítaniuk helyzetüket Sztaraja Russza körzetében, s csak ezután nyílt módja a német fasiszta parancsnokságnak arra, hogy a 39. gépesített hadtestet a föcsapás irányába dobja át, és ismét oda irányítsa repülögépeinek zömét. A német csapatok Csudovóhoz való elöretörése és a 18. hadsereg föeröinek itt történt összpontosítása ismét igen bonyolulttá tette a helyzetet 48. hadseregünk arcvonalán. Ezekben a súlyos napokban a Legfelsöbb Föparancsnokság újabb intézkedéseket tett, hogy megszilárdítsa a helyzetet Leningrád alatt és magában a városban. A föhadiszállás az Északi Front parancsnokának kötelességévé tette, hogy fordítson különös figyelmet Leningrád déli és délkeleti elöterének megerödítésére. Az Északi Frontot augusztus 23-án két frontra: a Leningrádira és a Karélira osztották, hogy minél kedvezöbb feltételeket teremtsenek Leningrád védelmének megszervezéséhez, és megkönnyítsék a csapatok vezetését. A Leningrádi Front csapatainak parancsnokává a föhadiszállás Popov altábornagyot nevezte ki, a haditanács tagjává pedig Zsdanovot; a Karél Front csapatainak parancsnoka Frolov altábornagy, a haditanács tagja Zseltov hadtestkomisszár lett. Az Északi Front kettéosztása után a Leningrádi Front parancsnokának lehetösége nyílt arra, hogy minden erejét a fö feladat végrehajtására, Leningrád védelmére összpontosítsa. A Leningrádi Front széthúzott balszárnyának és az Északnyugati Fronttal való csatlakozásának biztosítása céljából, a föhadiszállás Volhov körzetében a Kulik marsall parancsnoksága alatt álló 54. hadsereget, délre töle, a Volhov folyó bal partján pedig a Klikov altábornagy vezette 52. hadsereget bontakoztatta szét. Mindkét hadsereg közvetlenül a Legfelsöbb Föparancsnokságnak volt alárendelve. Hogy a Legfelsöbb Föparancsnokság közvetlenül a központból hatékonyabban vezethesse a Leningrádi és az Északnyugati Frontot, az Állami Honvédelmi Bizottság feloszlatta az Északnyugati Irány Föparancsnokságát, és a hozzá tartozó frontokat közvetlenül a föhadiszállásnak rendelte alá. Augusztus 25-én a német fasiszta csapatok Csudovo körzetébe betört csoportosítása, a légierö támogatásával, újra támadást indított Leningrád ellen. A 48. hadsereg, amely legfeljebb 10000 emberböl állott, az ellenség földi és légi erejének egyídejü csapásai alatt kénytelen volt megkezdeni a visszavonulást Kirisi és Puskin irányában. A Toszno és Mga felé vezetö út nyitva állt a fasiszták elött. Augusztus 29-én az ellenség megközelítette Kolpinót, de az 55. hadseregnek a szluck-kolpinói megerödített körletben szétbontakoztatott csapatai, amelyeknek Lazarev vezérörnagy volt a parancsnokuk, feltartóztatták. Mindamellett az ellenségnek sikerült Mgán áttörve elfoglalni Schlüsselburgot (Petrokreposzty), és így kelet felöl elvágni Leningrádot a szárazföldtöl, s blokád alá venni a várost. Szeptember 8-tól Leningrád már csak a Ladoga-tón át és légi úton tartott összeköttetést az országgal, s ez jelentösen megnehezítette a város védelmét. A német fasiszta csapatok megkísérelték, hogy átkeljenek a Néván, és a Karél-földszoroson egyesüljenek a finn csapatokkal, de a folyó jobb partját védö Névai Hadmüveleti Csoportnak, valamint az Ivanovszkojei és Porogi községnél állásban levö hadihajóknak az ellenállásába ütköztek. Az ellenségnek Krasznogvargyejszkhez és Kolpinóhoz való elöretörése rendkívül nehéz helyzetbe hozta a Luga körzetében védö szovjet csapatokat. Amikor ezek a csapatok megkapták az engedélyt a visszavonulásra, az ellenség már átvágta a Lugából Leningrádba vezetö föbb utakat. Csak szeptember derekára sikerült csapatainknak kis csoportokban kitörniük a bekerítésböl. Szeptember 1-én a föhadiszállás felhívta a Leningrádi Front parancsnokságának figyelmét arra, hogy Leningrád megközelítési útjainak védelme nem eléggé szervezett és szilárd, s a város védelmének megerösítése céljából hathatósabb rendszabályokat követelt. Szeptember elején a német fasiszta parancsnokság újabb támadást indított a Ropsa és Kolpino közötti szük arcvonalon, hogy megsemmisítse a krasznogvargyejszki és a szluck-kolpinói megerödített körletet védö szovjet csapatokat, s elfoglalja Leningrádot. E feladat megoldása céljából a hitlerista parancsnokság két csapásmérö csoportot alakított: egyet a Krasznogvargyejszktöl nyugatra esö körzetben nyolc hadosztályból, s egy másikat pedig Kolpinótól délkeletre három hadosztályból. A föcsapást a Krasznogvargyejszktöl nyugatra esö körzetböl Krasznoje Szelo, Urick, Leningrád irányában akarták mérni, a kisegítö csapást pedig Kolpinótól délre, a moszkvai országút mentén. Az ellenség, mielött megindította volna a rohamot Leningrád védelmi vonalai ellen, erös tüzérséggel és légierövel támadta a várost. Szeptember 8-án este az ellenség repülögépei több mint 6000 gyújtóbombát dobtak Leningrádra, s ezektöl a város különbözö kerületeiben összesen 178 esetben keletkezett tüz. Pavlov, az Állami Honvédelmi Bizottság megbízottja, aki szemtanúja volt e szörnyü látványnak, így emlékszik rá vissza: "A sötétben meghúzódó házakat, utcákat, hidakat, embereket fényárba borították a tüz vészjósló lángjai. Sürü, sötét füstgomolyagok kúsztak az ég felé . . . A tüzoltók (örségek), az önvédelmi csoportok és a napi munkában elfáradt munkások ezrei vették fel a küzdelmet az elemi erövel pusztító tüzvésszel; emberfeletti eröfeszítésük nyomán a tüz vesztett erejéböl és csakhamar el is aludt, kivéve a oBadajevo raktárakat, ahol öt órán át pusztított." Reggel az ellenség támadásba ment át, arra számítva, hogy rohammal elfoglalhatja Leningrádot, kísérlete azonban kudarcot vallott. Szeptember 9-re virradó éjjel a német légierö megismételte a Leningrád elleni támadást. Az ellenséges repülögépek 48 darab 250 és 500 kilogramm súlyú repeszbombát dobtak a városra. Szeptember végéig, a szovjet vadászrepülök és a légvédelmi tüzérek hösies harca ellenére, csaknem naponta érték légitámadások Leningrádot. Az elsö támadások nem tettek nagyobb kárt a város gazdasági és katonai objektumaiban. Az összes légvédelmi erök aktív bevetésének eredményeképpen a légitámadásokban részt vevö 4306 repülögépböl július-szeptemberben csak 508 német repülögép érte el Leningrádot. Vadászrepülöink a légiharcokban 312 ellenséges gépet löttek le. A Krasznogvargyejszk körzetében szeptember 9-töl 18-ig vívott heves harcok után, az Ivanov altábornagy vezette 42. hadsereg kénytelen volt a Ligovo, Pulkovo terepszakaszra visszavonulni. Az ellenség igyekezett ezt a védelmi terepszakaszt is áttörni, de eredménytelenül. Nagy nehézségek árán Sztrelnya körzetében a németek elérték a Finn-öbölt, elvágva a 8. hadsereg rendkívül meggyengült magasabbegységeit a front föeröitöl. Igy alakult ki a tengermelléki (oranienbaumi) hídfö, amelynek nagy szerepe volt Leningrád védelmében. Az ellenség jelentös eredményt ért el. Sikerült blokád alá vennie Leningrádot. A 42., az 55. és a 23. hadsereg és a Balti Flotta egységeit a németek dühödten támadták. A 8. hadsereg csapatainak egy része az oranienbaumi hídföt védte. Az 54. hadsereget Schlüsselburgtól keletre elvágták a front föeröitöl. Szeptember 16-án a Leningrádi Front haditanácsa kidolgozta a város védelmének megerösítését célzó legfontosabb rendszabályokat. Ezeknek az volt a lényegük, hogy tartalékokat hozzanak létre, biztosítják a védelem kellö mélységét, és a lehetö legteljesebben kihasználják a front és a Balti Flotta tüzérségének egész erejét. Tervbe vették azt is, hogy a 8. hadsereg eröivel ellencsapásokat mérnek a pulkovói magaslatok körzetébe felvonult ellenséges csapatok csoportosításának szárnyára és hátába. Intézkedtek Leningrád légvédelmének megerösítésére, és a Nagy Földdel való légi kapcsolatok megszervezésére is. Leningrádnak az ellenség által történt blokád alá vétele nem keltett pánikot és zürzavart a város lakosságának soraiban. A leningrádiak, akik már korábban is tevékenyen részt vettek a város védelmében, most még nagyobb energiával kapcsolódtak be a védelmi munkálatokba. Szilárd meggyözödésük volt, hogy a szovjet kormány, a kommunista párt és az ország nem hagyja öket cserben, és segítségükre lesznek a város védelmével kapcsolatos nehézségek leküzdésében. Leningrád védelme folyamán a lakosság és a csapatok tömeges hösiességet és hallatlan kitartást tanúsítottak. A város megközelítési útjain vívott egész harcuk merö höstett volt. A leningrádi dolgozók heroizmusának számtalan példája közül okvetlenül meg kell említenünk a kikötömunkások höstettét, különösen azokét, akik a csapatok mellett a város védelmének peremvonalában harcoltak. A kikötöben levö széntárolókban nagy mennyiségü tüzelöanyag volt felhalmozva, alig 3 kilométerre volt a peremvonaltól. Az ellenség ligovói figyelöpontjáról betekinthette az egész kikötöt. Tudva azt, hogy itt vesznek fel tüzelöanyagot a Balti Flotta hajói és a szállítóhajók, a hitleristák elsö naptól kezdve arra törekedtek, hogy szétrombolják a kikötöket és a raktárakat, s megsemmisítsék a tüzelöanyag-készletet. A fasiszták repülögépei szeptember 11-re virradó éjjel, egyetlen éjszaka alatt 12000 gyújtóbombát dobtak le a széntárolók, a famóló és a déli gát körzetére, szeptember 13-án pedig tüzérséggel kezdték azt löni, s ezt a blokád tartama alatt többször megismételték. A kikötöi munkások, Mamrukov részlegvezetövel az élen, ennek ellenére biztosították a harcba induló hajók tüzelöanyagellátását. A sok ezer hasonló példa közül ez az egy is kitünöen jelképezi a leningrádiak hösiességét, amellyel a hadsereg és a hajóhad mellett küzdve, utolsó csepp vérükig védelmezték a nagy Lenin nevét viselö város kapuit, s meg is védték a várost. Az "Észak" hadseregcsoport csapatai, miután elérték Leningrádot a Koporjei-öböl, Leningrád déli külterületei, a Ladoga-tó déli partja, Kirisi terepszakaszon, majd tovább a Volhov és a Lovaty folyó mentén egészen Velikije Lukiig, több mint 600 kilométer széles, ív alakú arcvonalon helyezkedtek el. A német csapatok támadási lehetöségei kimerültek. Szeptember 26-án az arcvonal Leningrád déli elöterében végleg megszilárdult. A német fasiszta parancsnokság, miután nem ért el döntö eredményeket, kénytelen volt lemondani arról, hogy további kísérleteket is tegyen Leningrád rohammal való elfoglalására. Úgy döntött, hogy tartós blokáddal, rendszeres tüzérségi tüzzel és légibombázással töri meg a város védöinek hösi ellenállását. A német vezérkar hadmüveleti osztályának egyik okmányában, amelynek címe "A leningrádi blokádról", s amely szeptember 21-i keltezéssel készült, ez olvasható: "b) Elöször blokád alá vesszük Leningrádot (hermetikusan) és szétromboljuk a várost, ha lehet tüzérséggel és légierövel . . . c) Amikor a terror és az éhínség megtette a magáét, megnyitunk néhány kaput, és kiengedjük a fegyvertelen embereket . . . d) Az eröd helyörségének maradványai ott maradnak télire. Tavasszal behatolunk a városba. . . az életben maradottakat vagy Oroszország mélyébe szállítjuk, vagy fogságba visszük, Leningrádot a földig leromboljuk, és a Névától északra esö területet átadjuk Finnországnak." Leningrád alatt szeptember végén, az arcvonal megszilárdulása ellenére is, heves harcok folytak. A Leningrádi Front csapatai az oranienbaumi hídföböl gyakran indítottak ellenlökéseket, Leningrád fölött több helyen átkeltek a Néván, és itt megtartottak egyes fontos terepszakaszokat. Volhovtól Mga irányában az 54. hadsereg indított támadást. Az 52. hadsereg egységei és alegységei Kirisitöl délre több ízben átkeltek a Volhovon. Ezzel az aktív tevékenységgel csapataink idöt biztosítottak ahhoz, hogy a szovjet parancsnokság a legfontosabb irányokban megszilárdítsa a védelmet, s egyben eröik szétforgácsolására és csapásaik irányának megváltoztatására kényszerítették a hitleristákat. Leningrád megközelítési útjain a szovjet szárazföldi csapatok szorosan együttmüködtek a légierövel, a Balti Flottával és a Ladogai Flottillával. 1941 öszén a Balti Flotta parancsnoksága Leningrád védelmére hét tengerészdandárt és néhány más alegységet szervezett. Ezeknél az alakulatoknál a hajóhadnak több mint 8000 katonája és parancsnoka harcolt. A leningrádi irányban vívott harcok idején a repülök több mint 60000 felszállást hajtottak végre. A Balti Flotta önálló feladatokat is megoldott, noha Tallinn (s még azelött Liepaja, Riga és Uszty-Dvinszk) kiürítése után támaszpontrendszere jelentösen leszükült. A flotta egyik elsörendü feladata az volt, hogy megtartsa a Moonsund-szigeteket, amelyeknek minthogy a Rigaiés a Finn-öböl közelében vannak rendkívül fontos szerep jutott. Itt voltak a támaszpontjai a flotta ama eröinek, amelyeknek meg kellett gátolniuk az ellenséges hadihajók behatolását a Rigaiés a Finn-öbölbe. A szigetekre elörehelyezett repülöterekröl a szovjet bombázók légitámadásokat intézhettek a német fasiszta csapatok hátországa ellen. A Balti Flotta már július derekán azt a parancsot kapta, hogy teljes bekerítés esetén is a végsökig tartsa Saaremaa (Ösel), Hüumaa (Dagö) és Osmussaar szigetét. Ugyanakkor a Hanko-félszíget megtartására is utasítást kapott. A Moonsund-szigetek védelme a háború kitörésekor még a szervezés és építés stádiumában volt. A szigetek helyörségének létszáma alig érte el a 15000 föt. A szigetek légvédelmére kevés erö és eszköz állt rendelkezésre. A háború elején a Saaremaa-szígeten mindössze 16, Hüumaa szigetén pedig nyolc légvédelmi ágyú volt. Csak június 26-án érkeztek a szigetekre az elsö vadászrepülögépek. Augusztus végéig, míg Tallinn tartotta magát és a Balti Flotta eröi a Finn-öböl nyugati részében voltak, a hitleristák nem kezdtek aktív tevékenységet a Moonsund-szigetek ellen. A Leningrád és Tallinn elleni támadással lekötött ellenség igyekezett biztosítani magának a tengeri szállítást, a rigai kikötöt használva fel átrakóhelynek. Éppen ezért a Moonsund-szigetek védelmét július-augusztusban viszonylag nyugodt körülmények között tudták elökészíteni. A partot deszant elleni védelemre rendezték be, megerödítették a parti ütegek megközelítési útjait. A védelmet Jeliszejev altábornagy és Zajcev hadosztálykomisszár vezette. Amikor csapataink elhagyták Tallinnt, és hajóink elvonultak a Finn-öböl keleti részébe, sürgösen hozzáfogtak a Moonsund-szigetek keleti partjának megerödítéséhez, a helyörség egységeinek átcsoportosításához és a körvédelem megszervezéséhez. Idö hiányában azonban a védelmi munkákat nem sikerült befejezni. Míg a haditengerészeti parancsnokság arra készült, hogy a német csapatoknak a szigetek elleni támadását elhárítsa, az ott állomásozó távolbombázó légierö összpontosított csapásokat mért az ellenség hátországa mélyén levö hadászati objektumokra. Augusztus 8-re virradó éjjel a Balti Flotta DB-3 típusú bombázóinak egy csoportja Preobrazsenszkij ezredes parancsnoksága alatt, Saaremaa szigetéröl felszállva, végrehajtotta az elsö légitámadást Berlin ellen. 1941. szeptember 4-ig repülöink több légitámadást intéztek a fasiszta Németország fövárosa ellen. A szovjet légierö e csapásainak nagy katonai és politikai jelentösége volt. Leleplezték a hitleristáknak azt a világgá kürtölt hazugságát, hogy a szovjet légieröt megsemmisítették. A hitlerista vezetés augusztus 12-én a Hüumaaés Saaremaa-szigeten levö szovjet haditengerészeti és légi támaszpontok felszámolására utasította csapatait. A 34. számú direktíva kiegészítése utalt arra, hogy mennyire fontos azoknak a repülötereknek a megsemmisítése, "amelyekröl a Berlin elleni légi támadásokat végrehajtják". A német fasiszta csapatok szeptember elején indították meg a támadást a Saaremaa-sziget ellen. A támadásban több mint 50000 fö vett részt, 60 repülögép támogatásával. A harctevékenységbe az ellenség könnyü tengerészeti és légi-deszant eröket is bevont. Az ellenség nyomására egységeink szeptember 4-én feladták Virtsut. Az ellenséges tüzérség löni kezdte Muhu szigetét és a Kujvastu kikötöjét. A német légierö csapásokat mért a sziget helyörségére, erödítményeire és repülötereire. Szeptember 14-én az ellenséges csapatok átkeltek a Sur-Vajn-szoroson. Rövid, de véres harcok után Muhu helyörsége feladta a szigetet. Szeptember 13-án egységeink meghiúsították a fasisztáknak azt a kísérletét, hogy nagy tengeri deszantot szállítson partra a Saaremaa-sziget nyugati részén. Másnap reggelre az ellenségnek mégis sikerült partra szállnia a szigeten, egy kombinált tengeri és ejtöernyös deszanttal. A szovjet harcosok, szülöföldjüktöl elszakítva, három héten át terepszakaszról terepszakaszra folytatták a védelmet. Szeptember végére az ellenség visszaszorította öket a Saaremaa-sziget déli végét alkotó Sorvemaa-félszigetre. Itt a sziget hös védöi október 5-én estig visszaverték a hitleristák minden rohamát. A sötétség beállta után az életben maradt tengerészek kis csoportja elhagyta a szigetet. Október 12-én hajnalban az ellenség Hüumaa-szigetén egyidejüleg több ponton is partra szállt. Az itt levö csapatok tíz napon át szívósan védekeztek, s csak október 21-én hagyták el a szigetet. Több mint 500 fö a Hanko-félszigetre hajózott át. Eröink egy része áttört a sziget belseje felé, és az ellenség hátában folytatta a harcot. Késöbb elökerült egy palackba zárt levél, amelyben a sziget védöi azt írták, hogy becsülettel teljesítették kötelességüket a hazával szemben. (Lásd a fényképet.) A Moonsund-szígeteket az ellenség csak három hónappal a háború kirobbantása után, másfél hónapos elkeseredett harcok eredményeként tudta elfoglalni. Az arcvonal akkor már Leningrád alatt húzódott, körülbelül 400 kilométerre keletre a Moonsund-szigetektöl. A szigetek elfoglalása megerösítette a német hajóhad pozícióját a Finn-öbölben, és még jobban megnehezítette Hanko védöinek helyzetét. A Hanko-félsziget megtartása szintén igen fontos volt számunkra. A német parancsnokság nélküle nem tudta megoldani egyik fö feladatát: a Balti Flottának és a Finn-öböl keleti részének blokád alá vételét. Emellett a Balti Flotta azzal, hogy kezében tartotta a Hanko-félszigetet és a szomszédos szigeteket, akciókat tudott végrehajtani az ellenség tengeri közlekedési útjai, valamint a finn csapatok hátországa ellen. Hanko haditengerészeti támaszpont szárazföldi védelmét még békeidöben elökészítették. A támaszpont helyörsége, a müszaki és építö alegységekkel együtt, a harctevékenység kezdetén 25000 föböl állott. A szovjet csapatok, amelyek Kabanov altábornagy és Rasszkin hadosztálykomisszár parancsnoksága alatt védték Hankót, rendkívül nagy kitartást tanúsítottak a harcban. Július 10-töl 27-ig Hanko védöinek deszantjai a légierö, a partvédelmi és hajótüzérség támogatásával a félszigettöl északra és keletre tucatnyi kisebb szigetet foglaltak el. Ezekben a harcokban különösen kitünt Granyin százados osztaga. A Hanko haditengerészeti támaszpont müködési övezetének kiszélesítéséért vívott harc egyre hevesebb lett. Augusztusban csapataink elfoglalták a félsziget közelében levö Furuser, Volholm, Furen szigetet és más szigeteket. A finn csapatok igyekeztek visszafoglalni e szigeteket, s ezért naponta tüzérségi és aknatüzet zúdítottak a félsziget védöire és a támaszpont objektumaira, de Hanko helyörsége rendíthetetlenül kitartott a posztján, míg felsöbb utasítást nem kapott a félsziget elhagyására. Hösies harcot folytattak az ellenség ellen az Északi Flotta tengerészei is. A sarkvidéken, akárcsak más tengerparti irányokban is, az ellenség igyekezett gyors támadással megkaparintani kikötöinket és haditengerészeti támaszpontjainkat. Az Északnyugati Irány Föparancsnoksága a következö feladatot tüzte az Északi Flotta Haditanácsa elé: aktív tevékenységgel segítse a 14. hadsereget a fasiszta betolakodóknak az északon elfoglalt szovjet területekröl való kiüzésében; bárhogy alakul is a helyzet a szárazföldi arcvonalon, az Északi Flotta maradjon Poljarnijban, és védje ezt a pontot, ameddig csak lehet; szélesítse ki új, elöretolt támaszpontok létesítésével és a tartaléktámaszpontok elökészítésével a védelme alatt álló körzetet. Az Északi Flotta 1941 nyarán részben segítséget nyújtott a szárazföldi csapatoknak, részben önálló tevékenységet folytatott a tengeren. A szárazföldön ebben az idöben a Nyugati-Lica folyó mentén, vagyis Murmanszknak és az Északi Flotta fö támaszpontjának, Poljarnijnak a megközelítési útjain folyt a harc. A szárazföldi harcokhoz az Északi Flotta tengerészeiböl néhány tengerészgyalogos osztagot alakítottak. Ezek a határörés lövészhadosztályokkal együtt meghiúsították a fasiszták hegyivadász-hadtestének Murmanszk és Poljarnij elfoglalására tett elsö kísérletét. Augusztus 20-án Hitler föhadiszállása újra parancsot adott Murmanszk elfoglalására. Szeptember 7-én a fasiszták újból megindították a támadást, de a 14. hadsereg heves ellenállásába ütköztek. Az Északi Flotta hajói és repülögépei nagy segítséget nyújtottak a szárazföldi csapatoknak. Legaktívabb tevékenységet a "Szmerecs" örhajó és a "Kujbisev" torpedóromboló fejtett ki. Az eredménytelen, súlyos harcok a Murmanszk elleni támadásról való lemondásra kényszerítették az ellenséget. A háború után Hölter, a 20. hegyi hadsereg 19. hegyivadász-hadtestének egykori parancsnoka, a németek északon elszenvedett kudarcait értékelve, ezt írta: "A Murmanszk elleni sikeres hadmüveletnek a Barents-tenger nyugati része fölötti uralom volt az elengedhetetlen feltétele. Már 1941 nyarán, amikor a "Norvégia" hegyivadász-hadtest támadásra indult, nyílvánvalóvá vált, hogy az oroszok fel tudták használni a nyílt tengeri utat ellencsapásaikhoz, a Motovszkij-öböl körzetéböl a Lica felé elönyomuló német egységek hátába dobva eröiket. Szárazföldi támadásunk során megfeledkeztünk arról, hogy a tenger felöl fedezzük magunkat." Az Északi Flotta parancsnoksága ügyesen ki is használta az ellenségnek ezt a hibáját. Az Északi Flottának a saját tengeri útjainak védelmét szolgáló tevékenysége nyomban a háború kitörése után rendkívül nagy jelentöségre tett szert, minthogy abban az idöben a sarkvidékre minden szállítmányt tengeri úton továbbítottak. A Szovjetunió legfontosabb belsö tengeri útjai Arhangelszket és Murmanszkot, valamint Arhangelszket és a sarkvidék különbözö pontjait kötötték össze. A belsö közlekedési utakon a szovjet hadihajók 1941-ben veszteség nélkül kísértek 260 szállítóhajót, valamint a parti hajózás több száz hajóját, amelyek 212000 tonna rakományt szállítottak. Augusztus végén indultak el az elsö konvojok az angliai kikötöket a szovjet sarkvidékkel összekötö fontos közlekedési utakon. Az év végéig Angliából hét konvojban 53 szállítóhajó érkezett a szovjet kikötökbe. A német flotta Norvégia északi partjai mentén a háború elsö napjaitól tengeri szállítást folytatott, szárazföldi csapatainak és légierejének ellátása, és a nikkelércnek Kirkenesböl való továbbítása céljából. Ezért a szovjet Északi Flotta egyik elsörendü feladata az volt, hogy az ellenségnek Norvégia partjai mentén húzódó tengeri útvonalain tevékenykedjen. Az Északi Flotta meglehetösen gyenge légiereje föképpen az ellenség csapatait és repülötereit támadta. Az ellenség tengeri útjai elleni támadásokban az Északi Flotta fö ütöerejét 1941-ben a tengeralattjárók alkották. A leghatékonyabban 1941 szeptemberében kezdtek müködni, és az év végéig több mint 30 ellenséges hajót süllyesztettek el, összesen mintegy 100000 tonna vízkiszorítással. A Barents tengeren 1941-ben lefolyt harctevékenység megmutatta, hogy a hitlerista vezetés lebecsülte ennek a tengeri hadszíntérnek a Szovjetunió elleni háborúban betöltött szerepét. Az ellenség kénytelen volt maga is beismerni, hogy az Északi Flotta tevékenysége mennyire kihatott a szárazföldi arcvonal eseményeinek menetére. A német legfelsöbb parancsnokság szeptember 22-i 36. számú utasításában ez olvasható: "Az a körülmény, hogy az ellenség megbontotta a tengeri közlekedést a sarkvidék felé, még jobban korlátozta a hegyivadász-hadtest müködési terve megvalósulásának, Murmanszk még ebben az évben való elérésének a lehetöségét." Tengeri közlekedésünk biztosításában és védelmében jelentös szerepe volt annak, hogy az Északi Flotta kötelékében megalakították a Fehér-tengeri Katonai Flottillát, Sztyepanov altengernagy parancsnoksága alatt. A flottilla állományába három torpedórombolót, továbbá olyan örnaszádokat osztottak be, amelyek korábban a tengeri határokat örizték. Ezenkívül jégtörö, illetve kereskedelmi hajóból átalakított két örhajót és három aknarakó hajót is adtak a flottillának. Több halászhajót és motoros hajót örhajóként, örnaszádként és aknakeresö hajóként alkalmaztak. A flottilla rendelkezésére bocsátottak néhány repülöalegységet is, köztük Mazuruknak, a neves sarkrepülönek a csoportját. A flottilla egyik fö feladata az volt, hogy biztosítsa szállítóhajóink közlekedését a sarkvidéken, s ezzel a feladattal sikeresen meg is birkózott. A háború három hónapja alatt az ellenség északkeleti irányban mélyen benyomult területünkre. Sikerült elfoglalnia a Balti-tenger vidékét, a Leningrádi terület nagy részét, szovjet Karélia jelentös részét, és a Balti Flotta fontos tengeri támaszpontjait. A hitleristák a szárazföldröl blokád alá vették Leningrádot. Csak néhány kilométer választotta el öket a várostól. A Leningrádi Front, a Balti Flotta és Leningrád csapatai rendkívül nehéz helyzetben voltak. Az ellenség többször is megkísérelte, hogy rohammal elfoglalja a várost. De Leningrád helytállt és megállította az ellenséget. Ez a szovjet nép óriási erkölcsi-politikai gyözelme volt, s világosan megmutatta kitünö népünk harci szellemét, törhetetlen akaratát. Tippelskirch német tábornok azt írja, hogy "a német csapatok elérték a város déli szegélyét, de a fanatikus leningrádi munkásokkal megerösített védöcsapatok fölöttébb makacs ellenállása folytán a remélt sikert nem tudták elérni". Bármilyen értékes is a fasiszta tábornoknak ez a beismerése, mégsem felel meg teljesen a valóságnak. Ha Tippelskirch objektív akart volna lenni, nem a német csapatok sikeréröl vagy sikertelenségéröl ír, hanem a hitlerista vezetés hadászati tervének kudarcáról. Ami pedig a leningrádi munkások fanatizmusát illeti, Tippelskirch itt nem a legszerencsésebb kifejezést választotta. A fanatizmus a politikai vakság jele, a szülöföldjüket védö szovjet embereket viszont harcukban a hazaszeretet lelkesítette, az a szilárd hit, hogy igaz ügyért harcoltak. A szovjet csapatok ellenállásának erejéröl az ellenség Leningrád elleni támadása ütemének lelassulása alapján alkothatunk képet magunknak. Július 10-ig a németek átlagos napi elörehaladása 26 kilométer volt, júliusban ez 5 kilométerre csökkent, augusztusban pedig már 2,2 kilométerre, szeptemberben viszont alig néhány száz méterre. Szeptember végén, a Leningrád alatti arcvonal megszilárdulása folytán, a német fasiszta vezetés kénytelen volt lemondani a rohamról, és áttérni a város ostromára. A hitleristák Leningrád elfoglalására vonatkozó terve kudarcba fulladt; következésképpen meghiúsult az ellenségnek az a szándéka is, hogy az "Észak" hadseregcsoport föerejét a Moszkva elleni támadásra használja fel. A szovjet csapatok megnövekedett ellenállása arra kényszerítette a német vezetést, hogy magasabbegységeinek jelentös részét Leningrád alatt tartsa. Az "Észak" hadseregcsoport a Moszkva elleni támadás megindulásakor csak hat hadosztállyal tudta a "Közép" hadseregcsoportot megerösíteni. 4. Harc Ukrajnáért. Ogyessza hösi védelme A Szovjetunió elleni háború német terveiben fontos szerepet töltött be Ukrajna elfoglalása. A német hadvezetés elsörendü jelentöséget tulajdonított annak, hogy elfoglalja Kijevet, és hídföt vegyen birtokba a Dnyeper jobb partján. Kijev sok mindenért vonzotta a fasiszta hódítókat. Innen szándékozott a hitlerista parancsnokság döntö csapást mérni a Délnyugati és a Déli Front szárnyára és hátába, hogy megsemmisítse a szovjet csapatok egyik legnagyobb csoportosítását. A hitleristák abban reménykedtek, hogy Kijev elfoglalásával behatolhatnak Ukrajna legfontosabb iparvidékeire. Emellett Ukrajnán át vezetett az út a Kaukázus és a Kaukázusontúl olajforrásaihoz. Végül pedig, s ez a legfontosabb, a német katonai vezetök meg voltak gyözödve arról, hogyha a Szovjetunió elveszti a Krivoj Rog-i ércet, a nyikopoli mangánt, a donyeci szenet, az ukrajnai kohóés vegyipart, ez megtöri a szovjet nép és fegyveres eröi ellenállását, és gyors gyözelmet hoz Németországnak. E tervek megvalósításában fontos szerepet juttattak az emigráns ukrán nacionalistáknak; a fasiszta Németország az ö segítségükkel akarta Ukrajnát elszakítani a Szovjetuniótól. Ámde a fasiszták számításai már a háború legelején kudarcba fulladtak. Az ukrán nép sorai tömörítésével válaszolt a német fasiszta hadseregnek a Szovjetunió területére való betörésére. Az ukrán népnek az idegen hódítók ellen vívott harcát a kommunisták vezették. Hösies munkával, lelkes szóval mozgósították a népet a gyözelem kivívására. E napokban a Kijevben és több más ukrán városban tartott számos gyülésen olyan tekintélyes elvtársak mondottak beszédeket, mint Hruscsov, az SZK(b)P Központi Bizottsága Politikai Bizottságának tagja és az UK(b)P Központi Bizottságának titkára, Korotcsenko, Burmisztyenko, Grecsuha, Kornyijee, az UK(b)P Központi Bizottságának tagjai, a területi és városi pártbizottságok vezetö funkcionáriusai, a Szovjetunió és Ukrajna Legfelsö Szovjetjének küldöttei, a tudomány és a kulturális élet kiemelkedö képviselöi. 1941. július 7-én megjelent Ukrajna Legfelsö Szovjetje Elnökségének, a Népbiztosok Tanácsának és az Ukrán Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságának az ukrán néphez intézett felhívása. A felhívás hangsúlyozta, hogy itt az ideje, amikor mindenkinek, életét nem kímélve, a végsökig teljesítenie kell szent kötelességét a hazával, népével szemben. A felhívás nyomán újult erövel nyilvánult meg a dolgozók hazafias lelkesedése. Az önkéntesek egyre nagyobb áradata özönlött a Vörös Hadsereg és a népfelkelök soraiba. Július 5-ig már több mint 52000 önkéntes kérte, hogy haladéktalanul küldjék a frontra. Július 6-án Kijevben megalakították a város védelmének törzsét. A törzs tagjai olyan elvtársak lettek, mint Samrilo és Moszkalec, a városi pártbizottság titkárai, Kosztyuk, a dolgozók küldöttei területi szovjetje végrehajtó bizottságának elnöke, és Sevcov, a városi szovjet elnöke. Július második felében a törzs gondosan egyeztette a város védelmére vonatkozó tervét a Délnyugati Front általános védelmi tervével. A törzs tevékenységében a város és a terület kommunistáira és komszomolistáira, a munkásokra, a kolhozparasztokra és az értelmiségiekre támaszkodott. A háború kirobbanásakor a kijevi városi pártszervezetnek 37000 tagja, a területi pártszervezetnek pedig mintegy 15000 tagjuk és tagjelöltjük volt. A város és a terület pártszervezetei több mint 30000 kommunistát küldtek a Vörös Hadsereg soraiba. Július derekán a kijevi népfelkelés 29000 föböl, a Kijev területi pedig 60000 föböl állott. A népfelkelökböl a város valamennyi kerületében különleges vadászcsoportokat alakítottak. Egyídejüleg hozzáfogtak az ellenség hátában folytatandó harc elökészítéséhez. Július 5-én az SZK(b)P Központi Bizottsága határozatot hozott a partizánosztagok megalakításáról, és elrendelte, hogy az ellenséges megszállás által fenyegetett kerületekben illegális pártszervezeteket kell létrehozni. Csak magában Kijevben 11 partizánosztag alakult, mintegy 1800 fönyi létszámmal. Még a harmincas évek elején, amikor Kijev közel volt a burzsoá-földesúri Lengyelország határához, a várostól nyugatra védelmi berendezéseket készítettek, s most ezeket használták fel az elsö védööv kialakításához. A régi erödítményeket alaposan meg kellett erösíteni tábori védelmi létesítményekkel, harckocsiakadályokkal és gyalogság elleni zárakkal. Nyomban a háború kitörése után a Délnyugati Front haditanácsa mozgósította Kijev lakosságát, hogy segítse a katonai egységeket a város megközelítési útjain a védelmi berendezések tökéletesítésében és építésében. Az UK(b)P Központi Bizottsága már június 29-én értekezletet tartott, amelyen megvitatta a védelmi terepszakaszok létesítésének kérdését. A munkát felosztották a város egyes kerületei között. Minden kerületi pártszervezetet teljes mértékben felelössé tettek a maga szakaszának védelmi munkálataiért. A város erödítési munkálatainak felügyeletével az UK(b)P Központi Bizottsága Moszkalec elvtársat, a kijevi városi pártbizottság titkárát, a kerületekben pedig az egyes kerületi bizottságok másodtitkárát bízta meg. A katonai-müszaki kádereket instruktori minöségben alkalmazták. Június 30-án már több mint 50000 ember végzett erödítési munkát. Július 8-án befejezödtek a fövédööv építésével kapcsolatos elsödleges munkák. A 160000 fönyi munkáshadsereg 30 kilométer harckocsiárkot és 15 kilométer harckocsifalat készített, megépített 650 föld-faerödöt, és több mint 15 kilométer hosszú sávban aknazárat telepített. E munkák eredményeként egy 55 kilométer széles, és 6-10 kilométer mély védösávot létesítettek, amely nyugat felöl 30-35 kilométer sugarú szabálytalan ívben karolta át Kijevet. Kijevtöl északra a védööv, a folyó torkolatától Belgorodka községig, az Irpeny mentén húzódott, majd megkerülve a várost, attól délre ismét a Dnyeperre támaszkodott. A Kijevet félkörben megkerülö, és szárnyaival a Dnyeperre támaszkodó második védööv építése szeptember derekáig folyt. A Dnyeper bal partján a várost kelet felöl védö erödítményeket építettek. A harmadik védööv Kijev külvárosai mentén húzódott. A város utcáin a kijeviek barikádokat és ellenállási csomópontokat építettek, számos kiseröddel. Sok köházat is védelemre rendeztek be. Amikor a német fasiszta csapatok megközelítették Kijevet, a védelemre elökészített terepszakaszokon a város védöinek szervezett ellenállásába ütköztek. Július közepén nemcsak Kijev körzetében bontakozott ki elkeseredett harc. A Délnyugati és a Déli Front csapatai a Poleszjétöl délre, a Szárnitól és Korosztyenytöl keletre, valamint a Bergyicsev, Sztarokonsztantyinov, Kamenyec-Podolszkij vonalon és Moldavában is szívós védelmi harcokat vívtak. (6. sz. térkép.) A "Dél" hadseregcsoport csapatainak zöme a Szárni és Kamenyec-Podolszkij közötti sávban mért csapást a Délnyugati Front csapataira. Itt összesen 38 német hadosztály (köztük öt páncélos és öt gépesített hadosztály) harcolt a Délnyugati Front 5., 6., 26. és 12. hadseregének 44 erösen legyengült hadosztálya ellen. Ugyanebben az irányban voltak a "Dél" hadseregcsoport tartalékai két hadosztály és egy dandár is. A német csoportosítás állományába több mint 400 harckocsi, mintegy 5500 löveg és aknavetö tartozott. A földi csapatokat a 4. légiflotta 700 repülögépe támogatta. A Délnyugati Front csapatainak még 250 harcképes repülögépük sem volt. Kamenyec-Podolszkijtól a Duna torkolatáig a Déli Front 18. és 9. hadseregét a 11. német hadsereg, a 3. és a 4. román hadsereg, és a 8. magyar hadtest összesen 24 hadosztály és 15 dandár támadta. Ezeket 450 repülögép támogatta. A Déli Frontnak 649 elavult repülögépe volt. Délnyugati irányban az ellenség élöeröben, lövegekben és aknavetökben kétszeres, repülögépekben pedig másfélszeres túleröben volt. A föcsapások irányában az ellenség fölénye, különösen légieröben és páncélosokban, még jelentösebb volt. Igy például a Délnyugati Front sávjában a német légierö csaknem háromszoros fölénnyel rendelkezett. A legveszélyesebb helyzet Kijev elöterében alakult ki. A korosztyenyi megerödített körletet védö 5. hadsereg csapatai, és a Kijevet védö csapatok között 60 kilométeres rés támadt, s az ellenség itt igyekezett betörni. Július 11-én a német gépkocsizó gyalogság páncélosokkal együtt támadó elörevetett osztagai elérték az Irpeny folyót, s mindössze 15-20 kilométernyire voltak már Kijevtöl. Ukrajna fövárosának elöterében heves harcok bontakoztak ki. A hitlerista vezetés Kijev elfoglalását, a hadmüvelet fontosságára való tekintettel, a jelentösen megerösített 6. hadseregre bízta. A Bergyicsev körzetéböl Belaja Cerkovon át Umany felé elönyomuló 1. páncélos csoportnak kellett csapást mérnie a Délnyugati Front föeröinek szárnyára és hátába. Kijev elfoglalására a hitlerista parancsnokság 14 hadosztályt (köztük két páncélos és két gépesített hadosztályt) jelölt ki. A 17. német hadsereg azt a parancsot kapta, hogy Proszkurov, Zsmerinka irányában támadjon. A 11. német és a 3. román hadseregnek az volt a feladata, hogy Mogiljov-Podolszkij körzetéböl Gajszin, Umany irányában mért csapással, délröl átkarolja csapatainkat. A 4. román hadsereg másodrendü feladatot kapott: elö kellett nyomulnia a Dnyeszterig, és biztosítania kellett a "Dél" hadseregcsoport jobbszárnyát. A Délnyugati Irány Föparancsnoksága idejében felfedte a Kijevet, valamint a Délnyugati Front csapatait fenyegetö veszélyt, és intézkedéseivel ellensúlyozta azt. Igy aktivizálta az 5. hadsereg harctevékenységét, megerösítette a kijevi megerödített körlet védelmét, Kijevtöl délre ellencsapásokat mért az ellenségre, és a Bergyicsev-Mogiljov-Podolszkij vonaltól nyugatra kialakult "zsákból" a csapatokat Belaja Cerkov, Gajszin, Kamenka (a Dnyeszter mellett) terepszakaszra vonta vissza. A Délnyugati Front parancsnoka ügyesen kihasználta az 5. hadsereg csapatainak a "Dél" hadseregcsoport északi szárnyát fenyegetö kedvezö helyzetét, és több ellencsapást mért NovográdVolinszkij és Cservonoarmejszk irányában. Július 10-töl 14-ig az 5. hadsereg gépesített egységei déli irányban támadtak, és elvágták a zsitomir-novográd-volinszkiji országutat. Az 5. hadsereg csapásainak elhárítására az ellenséges parancsnokság kénytelen volt nyolc hadosztályt bevetni. A Délnyugati Front jobbszárnyán levö hadseregeknek a korosztyenkói és a kijevi megerödített körletböl végrehajtott ellenlökései és ellencsapásai lekötötték a 6. német hadsereget, és az 1. páncélos csoport föeröit. Július 16-án az 5. hadsereg Malin és Borogyanka körzetéböl még egy csapást mért az ellenséges csoportosítás szárnyára. Ezt a csapást jelentös légierö támogatta. A 16. vegyes és a 18., 19. és 62. bombázó hadosztály repülöi csupán négy napi harc alatt (július 16-tól 20-ig) több mint 500 felszállást hajtottak végre, és mintegy 100 tonna bombát dobtak az ellenség objektumaira. Július 10-töl 31-ig a Délnyugati Front légiereje összesen 6000-nél több felszállást hajtott végre, és nagy veszteséget okozott az ellenségnek élöeröben és technikai eszközökben. Philippi, fasiszta tábornok emlékirataiban ezt olvashatjuk: "Minthogy állandóan nött az ellenség ereje, fokozódott az ellenállása, aktivizálódott a tüzérsége és légiereje, ugyanakkor csapataink jelentösen legyengültek, és nagy veszteségeket szenvedtek . . . mindinkább szertefoszlott az a reményünk, hogy rövid idön belül sikert érünk el . . . A hadseregcsoport parancsnoka, hogy elejét vegye a csapatok vezetésében a válság lehetöségének . . . kiadta a parancsot, hogy a Kijev, Koroszteny terepszakaszon meg kell állítani az elönyomulást, és idölegesen védelembe kell átmenni . . ." A német fasiszta parancsnokságnak sürgösen meg kellett erösítenie a korosztyenyi megerödített körlettel szemben álló csoportosítását, és Bergyicsev körzetéböl további öt gyalogos hadosztályt vont oda. Július 16-19-én az ellenség elfoglalta a kijevi terület fesztovi körzetének néhány faluját, és elérte Fasztov városát s a fontos fesztovi vasúti csomópontot. A Fasztovért vívott harcokban példás hösiességet tanúsítottak a 26. hadsereg csapatai. A szovjet katonák csak július 22-én, felsöbb parancsra hagyták el a várost. Fasztovtól a vasútvonal mentén Kijev felé elönyomuló német csapatok további támadása jelentösen lelassult. Az ellenségnek tíz napra volt szüksége ahhoz, hogy Fasztovból a töle 15 kilométernyire esö Borováig jusson el. A Kijev elleni támadás meghiúsult. A "Dél" hadseregcsoport parancsnokságának csak július 30-31-én nyílt lehetösége csapatainak átcsoportosítására, és a támadás újbóli megindítására, miután az 5. hadsereg már visszavonult a korosztyenyi megerödített körletböl. A Kijev és Korosztyeny elleni támadás tíz napja alatt a német fasiszta csapatok nem értek el mást, mint hogy az 5. hadsereg csapatait néhány kilométerrel visszaszorították észak felé, a 26. hadsereg jobbszárnyán, Kijevtöl délre pedig elöretörtek a Dnyeperig. Augusztus elején; a második védöövben, az Ukrajna fövárosáért dúló harcokba belekapcsolódtak a kijevi népfelkelök is. Hiányos kiképzésük és gyenge fegyverzetük ellenére bátran küzdöttek az ellenséggel, és feltartóztatták elönyomulását a Vörös Hadsereg reguláris csapatainak beérkezéséig. A 6. német hadsereg hadosztályai, a szovjet csapatok szívós ellenállásába ütközve, számottevö veszteséget szenvedtek, és augusztus 10-én kénytelenek voltak beszüntetni a támadást. Az ellenségnek az a kísérlete, hogy arcból mért csapással foglalja el Kijevet, nem sikerült. Közben a Korosztyeny, Kijev délnyugati szegélye terepszakaszon csapataink körülbelül hét ellenséges gyalogos hadosztályt kötöttek le. Kijev megközelítési útjain férfiasan küzdöttek az ellenséggel a szovjet katonák. Szoboljev komszomolista, a 206. lövészhadosztály 737. ezredének katonája is az utolsó töltényig harcolt. Ellenséges golyó oltotta ki a hös életét. Komszomolista tagkönyvében a következö levélkét találták: "Hadd tudja meg az ellenség, hogy a Vörös Hadsereg katonái nem adják meg magukat, hanem ha kell, inkább hösi halált halnak. Eddig legalább 20 fasisztát pusztítottam el, és tovább verekszem a hazáért, cseppenként odaadva véremet. Ha meg kell halnom, csak mint hös halok meg . . . meggyözödésem, hogy a fasizmust szétzúzzuk, és kivívjuk a gyözelmet." Tevékenyen bekapcsolódtak az ellenség elleni harcba a kijevi vállalatok, hivatalok és föiskolák fiataljai is. Azokban a napokban, amikor az ellenség elérte a várost, 25000 ifjú és leány kérte a frontra való kiküldetését. Közülük 13000 Kijev védöinek soraiba lépett, 1500-an partizánosztagok tagjai lettek. Körülbelül 2500 leány a frontra került ápolónöként, csaknem 3500-an véradók lettek. A népfelkelök soraiban a kijevi harcokban több mint 1300 komszomolista küzdött. Szovjet-Ukrajna fövárosának védelmében fontos szerepe volt Hruscsovnak, az UK(b)P Központi Bizottsága titkárának, a Délnyugati Front Haditanácsa tagjának. "Emlékszem mondja Bagramjan, a Szovjetunió marsallja -, milyen hatalmas politikai és szervezö munkát végzett a Kijevhez vezetö utak mentén vívott harcok idején Hruscsov. Hol a gyárak mühelyeiben bukkant fel, hol meg az elsö vonalakban; a kijeviek és a csapatok mindenütt a legnagyobb bizalommal fogadták, s ö mindenütt, mindenkor úgy irányította tevékenységüket, hogy az a gyözelmet szolgálja." Kijevtöl délre, és a Dnyeszter közötti arcvonalon heves harcok bontakoztak ki. Július 16-17-én az 1. német páncélos csoport két gépesített hadteste betört Belaja Cerkov körzetébe, és a töle nyugatra fekvö területre, s így a Délnyugati Front 6. és 12. hadseregét a bekerítés veszélye fenyegette. Háromnapos heves harcok után a 17. német hadsereg a Délnyugati és a Déli Front csatlakozásán áttört a zsmerinkai irányban. Az ellenség 11. hadserege Mogiljov-Podolszkij körzetében átkelt a Dnyeszteren, és 18. hadseregünk balszárnyát fenyegette. A Délnyugati Front parancsnoka, hogy meghiúsítsa a németeknek a Dnyeper mentén dél felé, a front balszárnyának hátába irányuló támadását, úgy határozott, hogy a Kijevtöl délre és Cserkasszitól északra fekvö körzetböl ellencsapásokat mér az 1. páncélos csoport szárnyára. Ezek a csapások, amelyeket a Kosztyenko altábornagy parancsnoksága alatt álló 26. hadsereg hajtott végre, néhány napra feltartóztatták az 1. páncélos csoport magasabbegységeinek elörenyomulását, és lehetövé tették, hogy idöt nyerjünk a bekerítéssel fenyegetett 6., 12. és 18. hadseregnek délkeleti irányban való visszavonásához. A német föparancsnokság nem volt megelégedve a "Dél" hadseregcsoport támadásának ütemével. Halder tábornok a következöképpen ítélte meg a lezajlott eseményeket: "A ŻDél® hadseregcsoport hadmüvelete egyre inkább elveszti formáját . . . A hadseregcsoport északi arcvonalszakaszán (a Korosztyeny, Kijev szakaszon Szerk.) a kívánatosnál jóval több eröt kötöttek le. Az 1. páncélos csoport megkerülö szárnya képtelen dél felé elönyomulni . . . Ugyanakkor a 17. hadsereg csapásmérö éke annyira megközelítette a páncélos csoport csapatait, hogy most már aligha sikerül ebben a körzetben jelentös ellenséges eröket bekeríteni." 26. hadseregünk egyre újabb és újabb ellencsapásai az 1. páncélos csoport három gépesített hadtestéböl kettöt július végéig lekötöttek. E hadtestek hadosztályai Kijevtöl nyugatra és délre a Fasztov, Belaja Cerkov, Tarascsa vonalon védelemre kényszerültek. A német vezetés arra a következtetésre jutott, hogy "amíg a Kijevtöl délre harcoló 26. orosz hadsereget szét nem zúzzák, az 1. páncélos csoport nem kaphat semmiféle újabb, a dél felé való elörenyomulást szolgáló feladatot". Azokban a napokban, amikor a Délnyugati Irány Föparancsnokságának utasítására a 6., 12. és 18. hadsereg csapatai súlyos utóvédharcok közepette visszavonultak kelet és délkelet felé, az ellenség 1. páncélos csoportjának jobbszárny gépesített hadteste kísérletet tett a visszavonuló szovjet csapatok megkerülésére és visszavonulási útjaik elvágására. Ezt a kísérletet a Déli Front tartalékainak Umany körzetéböl mért ellencsapása meghiúsította. Ámde a visszavonuló csapatok balszárnyát továbbra is támadás fenyegette a 11. német hadsereg részéröl. Ezért a szovjet parancsnokságnak vissza kellett vonnia a Déli Front jobbszárnyának csapatait (a front állományába július 25-én a Délnyugati Frontnak az elözö harcokban jelentösen legyengült 6 és 12. hadserege tartozott) a Talnoje, Hrisztyinovka, Balta vonalra. Bármilyen rendkívül nehéz körülmények közé kerültek is ezek a hadseregek, a német csapatoknak ez alkalommal sem sikerült bekeríteni öket. A szovjet vezetés, jegyezte meg Halder, ismét "megtalálta az eszközöket arra, hogy kivonja csapatait a fenyegetö bekerítésböl. Ilyen eszközök: egyfelöl a dühödt ellenlökések a 17. hadseregnek az ellenséget üldözö elörevetett osztagai ellen, másfelöl az a mesteri tudás, amellyel az ellenség kivonja csapatait a fenyegetett körzetekböl . . ." Július végén a "Dél" hadseregcsoport parancsnoksága úgy határozott, hogy az 1. páncélos csoportnak a 26. hadsereg ellen harcoló hadosztályait gyalogos hadosztályokkal váltja fel, a mozgékonyabb magasabbegységeket pedig dél felé, a Déli Front csapatainak szárnya és háta ellen irányítja. Akkorra a Déli Front sok magasabbegysége nagy veszteséget szenvedett, különösen fegyverzetben és harci technikai eszközökben. A csapatokat kimerítette a hosszan tartó harc és a nehéz visszavonulás. Emellett gyakran bonyolult átcsoportosításra volt szükség, hogy a bekerítés veszélye közepette elháríthassák az ellenség csapásait, így a kötelékek összekeveredtek, s a hadseregeknek nem volt módjuk arra, hogy megfelelö hadmüveleti felépítésben vehessék fel a harcot, és megszervezzék a feszes vezetést. A "Dél" hadseregcsoport parancsnoksága, miután a Dnyeper mentén az 1. páncélos csoport magasabbegységeit gyalogos hadosztályokkal váltotta fel, július 30-án gyorsan mozgó csapatait Spolán át dél felé irányította. Augusztus 2-án az 1. páncélos csoport gépesített hadtestei a 6. és a 12. hadsereg hátába, Pervomajszkhoz törtek át. Ugyanekkor értek oda a 17. német hadsereg csapatai is, amelyek északnyugat felöl a Déli-Bug mentén nyomultak elöre, Pervomajszk felé, A 6. és a 12. hadsereg egy részének nem sikerült visszavonulni Umany körzetéböl, és azt bekeritették; a többi magasabbegység harcolva visszavonult a Pervomajszktól délre fekvö körzetbe. A bekerített csapatok augusztus 7-ig, söt egyes osztagok augusztus 13-ig hösiesen harcoltak. E harcok során a csapatok egy része kitört a bekerítésböl, de sok katona és parancsnok fasiszta hadifogságba került. Még bonyolultabbá vált a helyzet a Déli Front sávjában, amikor a 4. román hadsereg Tyiraszpoltól északra áttörte a 9. hadsereg védelmének arcvonalát. A Déli Front többi csapatát fenyegetö bekerítés veszélyének elhárítására a föhadiszállás megengedte, hogy azokat hátsóbb védelmi terepszakaszokra vonják vissza. A 9. hadsereg balszárnyhadosztályai, a front föeröitöl elszakadva egyesültek, és megalakították a csapatok Tengermelléki csoportját, amelyböl késöbb Szofronov altábornagy parancsnoksága alatt megszervezték az Önálló Tengermelléki Hadsereget. Ugyanakkor a föhadiszállás a maga tartalékaival megerösítette a Délnyugati Irány csapatait. 10 újonnan alakult hadosztályt kapott a Délnyugati Front, 12-t a Déli Front, kettö pedig a Délnyugati Irány föparancsnokának tartaléka lett. E hadosztályok többsége a Dnyeper bal partján bontakozott szét, és rendezkedett be védelemre. Augusztus elején Kijev és Perevolocsnaja között a Dnyeper mentén harcoló magasabbegységeket, valamint a belsöbb katonai körzetekböl érkezett magasabbegységeket három, éspedig a 37., a 26. és a 38. hadseregben egyesítették. A Déli Frontnak átadott hadosztályokból tartalékhadsereget alakítottak, s azt Dnyepropetrovszk körzetébe irányflották, hogy segítséget nyújtson a visszavonuló csapatoknak. Ezzel egyidejüleg a föhadiszállás megerösítette a Déli Frontot egy tartalék repülögép-csoporttal, amely két vadász-, két csatarepülöés egy bombázórepülö-ezredböl állott. A Déli Front és az Önálló Tengermelléki Hadsereg csapatainak visszavonulása nehéz körülmények között zajlott le. Arcban a 11. német, a 3. és a 4. román hadsereg csapatai üldözték, a visszavonulás útjain pedig az 1. páncélos csoport magasabbegységei tevékenykedtek, amelyek északról a Déli-Bug keleti partja mentén nyomultak elöre. Valamelyest megkönnyítette a Déli Front csapatainak helyzetét a Délnyugati Front 26. hadserege. Augusztus 7-én e hadsereg újból erös ellencsapást mért Boguszlav irányában, és másnap felszabadította a várost, veszélyeztetve az 1. német páncélos csoport hátát. A hadsereg csapatai Boguszlavtól északra átkeltek a Dnyeperen, és Tripoljevnél hídföt vettek birtokba. A német vezetést mindez nyugtalanította, és parancsot adott az 1. páncélos csoport föeröi támadásának beszüntetésére. Augusztus elején a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása megparancsolta a Délnyugati és Déli Frontnak, hogy rendezzen be egy hátsóbb védelmi terepszakaszt a Dnyeper mentén (a folyó jobb partján, a Kijevnél levö hídföket is bezárva), majd tovább a Kremencsug, Krivoj Rog, Kahovka, Herszon vonalon. A Legfelsöbb Föparancsnokság ugyanekkor megkövetelte a Délnyugati Front parancsnokától, hogy minden ereje bevetésével állítsa meg az ellenséget a Dnyepernél. Augusztus folyamán a német fasiszta csapatok több ízben is megpróbáltak átkelni a Dnyeperen, a Délnyugati Front sávjában, de minden ilyen kísérletük meghiúsult. Nagy segítséget nyújtott a szovjet csapatoknak a front légiereje, amely augusztusban 12500 felszállást hajtott végre, és több mint 1000 tonna bombát szórt le az ellenségre. A légierö aktív tevékenységéröl az alábbi jellemzö példa alapján alkothatunk magunknak képet. A 12. vadászrepülö ezred repülöi 90 légiharcban 50 ellenséges repülögépet löttek le. Az ezred legjobb, Tyimofejev föhadnagy parancsnoksága alatt álló repülöszázada naponta két-három bevetést hajtott végre, és 17 német repülögépet pusztított el. Kevésbé kedvezöen alakult a helyzet a Déli Front sávjában. Miután a német csapatok augusztus elején a Délnyugati Front sávjában kiértek a Dnyeperhez, a hitlerista vezetésnek lehetösége nyílt arra, hogy jelentös eröket irányítson dél felé, s így csapást mérjen a Déli Front szárnyára és hátába. Az ellenség egyidejüleg több csapást mért a 9. hadsereg és az Önálló Tengermelléki Hadsereg csatlakozására is, és a 9. hadsereget keletre, a Déli-Bug Nyikolajev körzetében levö átkelöhelyei felé, az Önálló Tengermelléki Hadsereget pedig déli irányban, Ogyessza felé való visszavonulásra kényszerítette. Különösen nehéz körülmények között vonult vissza a 9. hadsereg. Arcban a 11. német hadsereg három hadtestének (nyolc hadosztály) csapásait verte vissza, északon pedig a hadsereg visszavonulási útját elvágni igyekvö 48. német és egy gépesített magyar hadtest ellen harcolt. Az ellenségnek augusztus 13-án sikerült a 9. hadsereg föeröit Nyikolajev körzetében bekeríteni. Elkeseredett harcok kezdödtek. Augusztus 16-án csapataink kitörtek a bekerítésböl, és az Ingulec folyó mögé vonultak vissza. Augusztus 19-én a Déli Front hadseregei visszavonultak a Dnyeper mögé, és Nyikolajev és Herszon között védelemre rendezkedtek be, megtartva Kahovkánál és Herszonnál egy-egy hídföt. Az Önálló Tengermelléki Hadsereg, amelyet az ellenség augusztus 10-én teljesen elvágott a Déli Front csapataitól, visszavonult Ogyessza körzetébe, és ott, a város megközelítési útjai mentén beásta magát. Augusztus 17-én heves harcok kezdödtek Dnyepropetrovszk elöterében, ahol a Dnyeper nyugati partján a szovjet csapatoknak nagy hídföjük volt. A Déli Front tartalékhadserege itt megállította az 1. páncélos csoport hadosztályainak elönyomulását. Augusztus 19-én a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása új feladatot tüzött a Délnyugati Irány frontjai elé: kitartóan védjék a Dnyeper vonalát Lvovtól a folyó torkolatáig, szilárdan tartsák meg a folyó jobb partján a kijevi és a dnyepropetrovszki körzetet, valamint a Beriszlavnál és Herszonnál levö hídföt, a földön és a levegöben egyaránt védjék a bal parti Ukrajnát, a Donyecmedencét és az Észak-Kaukázust. Ám a Déli Front csapatai nem tudták megtartani Herszont és a beriszlavi hídföt. A dnyepropetrovszki hídföért vívott heves harcok augusztus 25-ig tartottak, utána a Tartalék Hadsereg magasabbegységei kénytelenek voltak azt feladni. Dnyepropetrovszk elfoglalása után az ellenség átkelt a Dnyeperen, és hídföt vett birtokba a folyó keleti partján. Az ellenség további elönyomulását azonban a Malinovszkij vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 6. (volt Tartalék) hadsereg szívós védelemmel meghiúsította. Az a körülmény, hogy az ellenség a Délnyugati és a Déli Front egész sávjában elérte a Dnyepert, jelentösen megnehezítette a szovjet csapatok ukrajnai hadmüveleteit. A "Dél" hadseregcsoportnak Dnyepropetrovszk és Zaporozsje felé való elöretörése nagy elönyökhöz juttatta a német fasiszta csapatokat. Az ellenségnek most lehetösége nyílt arra, hogy dél felöl mély, átkaroló csapást mérjen a Délnyugati Front föeröinek hátába, ugyanakkor elvágja és a tengerhez szorítsa a Déli Front hadseregeit. A kialakult helyzetben a Délnyugati Irány Föparancsnoksága, a Délnyugati és a Déli Front parancsnokai fö figyelmüket erre az arcvonalszakaszra fordították. Közben azonban a Délnyugati Frontot ennél is nagyobb veszély fenyegette északról, Gomel és Sztarodub felöl. Említettük már, Hitler föhadiszállása attól félt, hogy a Vörös Hadsereg oldalba támadja a keletre mélyen elöretört központi csoportot, arcban pedig egyre nagyobb ellenállást tanúsít az "Észak" és a "Dél" hadseregcsoporttal szemben. Ezért úgy határozott, hogy a nyugati irányban beszünteti az arcvonal áttörésére irányuló kísérleteket, és fö eröfeszítését a szárnyakra helyezi át. A 9. hadsereget és a 3. páncélos csoport eröinek egy részét észak, a 2. hadsereget és a 2. páncélos csoportot pedig dél felé fordította. A déli csoportosítás állományába összesen mintegy 25 hadosztály került. Augusztus 8-án, az átcsoportosítás végrehajtása után a 2. hadsereg és a 2. páncélos csoport támadásba ment át a Központi Front ellen, hogy a Mogiljov, Gomel és a Roszlavl, Sztarodub irányokba mért csapással szétzúzza a 21. és a 3. hadsereget, és mélyen behatoljon a Délnyugati Front hátába. A Központi Front kis létszámú, a hosszú védelmi harcba belefáradt csapatai nem bírtak helytállni e támadással szemben, és megkezdték a visszavonulást. Már a támadás elsö napjaiban hatalmas rés támadt a Tartalék Front és a Központi Front között. A föhadiszállás, abból a feltevésböl kiindulva, hogy az ellenség célja a Nyugati és a Tartalék Front csapatainak délröl, Brjanszk felöl való megkerülése nyomban intézkedett ennek az iránynak a védelmére, és létrehozta a Brjanszki Frontot. Ám az ellenség, a föhadiszállás számításai ellenére nem fordult Brjanszk felé. A 2. páncélos csoport, az erök egy részével balszárnyát védve, továbbra is déli irányban folytatta támadását. Augusztus 16-re a csoport elörevetett egységei elérték Sztarodub körzetét. Ugyanakkor a 2. páncélos csoporttól jobbra támadó 2. német hadsereg Gomel felé közeledett. A Délnyugati Irány parancsnokának mivel összes tartalékait bevetette már, hogy elhárítsa a Dnyepernél, valamint a Délnyugati és a Déli Front csatlakozásán fenyegetö ellenséges támadást nem volt ereje ahhoz, hogy az észak felöl fenyegetö veszélyt elhárítsa. Ezzel kapcsolatban Bugyonnij, az irány föparancsnoka és Hruscsov, a haditanács tagja kérte a föhadiszállást, engedélyezze, hogy a Délnyugati Front jobbszárnyához tartozó csapatokat (az 5. hadsereget és a 27. önálló lövészhadtestet) Korosztyenytöl a Dnyeper mögé vonják vissza, ami lehetövé tette volna, hogy az erök egy részét felszabadítsák Kijev és a front jobbszárnya helyzetének megszilárdítására. A föhadiszállás augusztus 19-én engedélyt adott arra, hogy az 5. hadsereget visszavonják a Dnyeper mögé. A Délnyugati Front parancsot kapott, hogy Lojevo és Perevolocsnaja között szilárdan védje a Dnyeper keleti partját, mindenáron tartsa meg Kijevet, és megbízhatóan fedezze a Csernyigov, Konotop, Harkov irányt. Ugyanakkor a front parancsnoka azt az utasítást kapta, hogy a 37. és a 26. hadsereg eröinek egy részéböl szervezze meg a 40. hadsereget, s ezt Konotoptól északra bontakoztassa szét a Gyeszna mentén. A szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság, miután intézkedett a Délnyugati Front jobbszárnyának megerösítésére, úgy határozott, hogy hatalmas csapást mér az ellenség dél felé támadó csoportosításának szárnyába és hátába. E csapásnak a föhadiszállás terve szerint nemcsak az lett volna a célja, hogy meghiúsítsa az ellenség déli irányú támadását, hanem az is, hogy megsemmisítse a Központi és a Brjanszki Front sávjában müködö összes ellenséges eröket. E feladatot a Tartalék Front és a Brjanszki Front csapatainak kellett megoldaniuk. A Brjanszki Front augusztus 30-án kapta meg a parancsot a támadásra. A parancs szerint, a Tartalék Fronttal együttmüködve, csapást kellett mérnie Roszlavl és Sztarodub irányában, szét kellett zúznia az ellenséges csapatok csoportosítását Pocsep, Novgorod-Szeverszkij, Novozibkov körzetében, és szeptember 15-ig el kellett érnie a Petrovicsi (Msztyiszlavl K 30 km), Novozibkov, Scsorsz terepszakaszt. A föhadiszállás utasította a Brjanszki Front parancsnokát, hogy a Roszlavl elleni támadást a Tartalék Front 43. hadseregének csapataival együttmüködve hajtsa végre, és erre a feladatra az 50. hadseregtöl legalább négy hadosztályt jelöljön ki. A sztarodubi irányban végrehajtandó csapáshoz, amelyet a föhadiszállás föcsapásnak tekintett, az utasítás szerint legalább 10, harckocsikkal támogatott hadosztályt kellett összpontosítani. (4. sz. térkép.) A 2. páncélos csoport ellen, valamint a 2. német hadseregnek a konotopi és a gomeli irányban áttört magasabbegységei ellen harcoló csapataink erökifejtésének egyesítése céljából a föhadiszállás a Központi Frontot már augusztus 25-én átszervezte, és csapatait a Brjanszki Front parancsnokának rendelte alá. A föhadiszállás a Brjanszki Frontot, minthogy rábízta a Délnyugati Frontot észak felöl fenyegetö veszély megszüntetését, tartalékaiból, a többi között harckocsikkal és tüzérséggel jelentösen meg is erösítette. Emellett a Brjanszki Front sávjában összpontosították a Központi és a Tartalék Front légierejét, az 1. tartalék repülögép-csoportot és a távolbombázó légieröt. A Brjanszki Frontot 464 repülögép támogatta, köztük 230 bombázó, 179 vadászés 55 csatarepülö. A légierö parancsot kapott arra, hogy augusztus 29-töl 31-ig a front csapataival együttmüködve, légi hadmüveleteivel támogassa azokat a 2. páncélos csoport szétzúzásában. Az ellenség közben folytatta sikeres elönyomulását Konotop irányába. Elörevetett egységei szeptember 1-re a Gyesznáig törtek elöre, és a folyó bal partján, Sosztkinál hídföt vettek birtokba. A kis létszámú 40. hadsereg, amelynek nem sikerült megkapaszkodnia ezen a terepszakaszon, képtelen volt elhárítani a német páncélosok csapását, és visszavonult délkeleti irányban. A Brjanszki Front föeröi és a 21. hadsereg között keletkezett rés jelentösen kiszélesedett. A 21. hadsereget a bekerítés veszélye fenyegette: kelet felöl mélyen átkarolták a 2. páncélos csoport csapatai, nyugat felöl pedig a 2. német hadsereg, amely elérte Csernyigovot. Minthogy elvesztette a szomszédaival való összeköttetést, sietve visszavonult délre, a Gyeszna felé. Szeptember 2-án a föhadiszállás utasította a Délnyugati Irány föparancsnokát, hogy mindenáron tartsa Csernyigovot, amelyet immár közvetlen veszély fenyegetett. Ebben az idöben csapatainknak Sosztki és Csernyigov között nem volt zárt védelmi arcvonaluk, a keletkezett rés bezárásához pedig a Délnyugati Front parancsnokságának nem voltak tartalékai. A Délnyugati Irány jobbszárnyán a helyzetet az tette bonyolulttá, hogy a 6. német hadsereg, k `ihasználva a 27. lövészhadtestnek a Dnyeper mögé való rosszul megszervezett visszavonulását, Kijevtöl északra 60 kilométerre átkelt a Dnyeperen, majd elörevetett egységeivel Osztyer városánál menetböl elöretört a Gyesznáig. Bár Osztyertöl a hitleristákat akkor visszavetették; a okunyinovói hídfö a kezükön maradt. Augusztus végén-szeptember elején kibontakoztak a Tartalék és a Brjanszki Front támadó hadmüveletei. Ezek a hadmüveletek nem jártak kellö eredménnyel. Az ellenség jelnyai csoportosítását a Tartalék Front csapatai szétzúzták ugyan, s ennek a moszkvai irányban védö csapatok helyzetének meg



szilárdítása szempontjából nagy hadmüveleti jelentösége volt, de a jelnyai hadmüvelet nem fejlödött tovább, s nem tudta lelassítani a Délnyugati Front hátába támadt ellenséges csapatok elönyomulását. A Brjanszki Front csapatainak támadása szintén nem járt nagy sikerrel. A front csapatai egyes szakaszokon 10-12 kilométert nyomultak ugyan elöre, de nem tudták megtörni a 2. páncélos csoport fedezö egységeinek ellenállását. Ez a támadás az ellenség elég jelentéktelen eröit kötötte le, és nem gyengítette a Délnyugati Front csapataira gyakorolt nyomását. A föhadiszállás utasítására végrehajtott légi hadmüveletek nagy veszteséget okoztak a német csapatoknak, de gyökeresen nem változtatták meg a helyzetet. Mindez igen súlyos következményekkel járt a délnyugati irányban harcoló csapataink szempontjából. Szeptember elsö napjaiban az ellenség tevékenysége a Délnyugati Front egész sávjában fokozódott. Minthogy az ellenség a konotopi irányban mélyen beékelödött a szovjet csapatok védelmébe, és így jelentösen megnehezült a 21. hadsereg vezetése, a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása szeptember 6-án ezt a hadsereget átadta a Délnyugati Frontnak. A 21. hadsereg csapatai azt a feladatot kapták, hogy északkeleti irányban végrehajtott támadással zúzzák szét az ellenség 3. és 4. páncélos hadosztályának a hadtápját. E felelösségteljes feladat megoldása érdekében a Délnyugati és a Brjanszki Front csapatai között a kellö együttmüködést, sajnos, nem tudták biztosítaní. A Brjanszkí Front nem támogatta a 21. hadsereg sikeresen folyó támadását. 13. hadserege, ahelyett hogy támadásával elébe ment volna a 21. hadsereg csapatainak, elhagyta állásait, és ezzel nemcsak hogy megkönnyítette a 2. német páncélos csoportnak Konotop felé való áttörését, hanem a 21. hadsereget is nehéz helyzetbe hozta. Szeptember 7-én a Délnyugati Front haditanácsa jelentette az irány föparancsnokának, hogy a front csapatai nehéz helyzetbe kerültek. A front jobbszárnyán a fasiszta csapatok Konotoptól északra elérték a Szejm folyót. A 40. hadsereg képtelennek bizonyult arra, hogy elhárítsa az ellenség támadását. A 21. hadsereg Bahmacstól északra visszavonult a Gyesznához, mert a németek oldalba támadták, és a Gyeszna északi partján, Sesorsztól délkeletre be akarták keríteni. Az 5. hadsereg védelmi sávjában az ellenség kelet felöl megkerülte Csernyigovot, és hátba támadta a hadsereg csapatait. Ugyanakkor a 6. német hadseregnek mintegy három hadosztálya, az okunyinovói hídföböl támadva, újra elöretört a Gyesznához, és annak bal partján hídföt foglalt, dél felöl fenyegetve az 5. hadsereg összeköttetését. Különösen aggasztóan alakult a helyzet a Délnyugati és a Déli Front csatlakozásán. Itt, Kremencsugtól délkeletre, a 17. német hadsereg hadosztályai átkeltek a Dnyeperen, és szeptember 9-re nagy hídföt vettek birtokba. Ebben a hídföben a hadsereg és az 1. páncélos csoport föeröi összpontosultak (6. sz. térkép). A Délnyugati Irány parancsnokának az a kísérlete, hogy visszavesse az ellenséget a Dnyeper mögé, eredménytelen maradt, noha a nem fenyegetett arcvonalszakaszokról elvonható minden eröt bevetett e feladat megoldására. Szeptember 9-én, a Délnyugati Front parancsnokságának kérelmére a föhadiszállás megengedte az 5. hadseregnek és a 37. hadsereg jobbszárnyának a Gyesznára való visszavonását, a front jobbszárnyának fedezése céljából. De az észak felöl támadó ellenség megelözte egységeink visszavonulását, visszaszorította az 5. hadsereget a Gyesznától és Csernyigovtól elörenyomult Nyezsin felé. Kirponosz vezérezredes, a Délnyugati Front parancsnoka jelentette Bugyonnijnak, a Szovjetunió marsalljának, hogy a helyzet fenyegetövé válik, mivel mindazokban az irányokban, amelyekben az ellenség csapást mért, a csapatokat meg kellene erösíteni, de a frontnak nincsenek tartalékai. A frontparancsnokot a front teljesen nyitott jobbszárnya nyugtalanította. Az észak felöl való további elönyomulás megállítása, és a front közlekedési vonalának biztosítása céljából, Kirponosz vezérezredes az irány föparancsnokától tartalékot kért. Bugyonnij, a Délnyugati Irány föparancsnoka és Hruscsov, a haditanács tagja gondosan elemezte a Délnyugati Front sávjában lezajló eseményeket, és arra a következtetésre jutott, hogy a front jobbszárnyán érlelödö katasztrófa már nem hárítható el a 40. és a 21. hadsereg csatlakozásán, mert az arcvonal helyreállításához ezen a szakaszon olyan nagy erök lettek volna szükségesek, amilyeneket sem az irány föparancsnoksága, sem a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása nem tudott rendelkezésre bocsátani. Az egyetlen lehetséges kivezetö utat abban látták, hogy a kijevi kiszögellésböl haladéktalanul kivonják a csapatokat, így kiegyenesítik az arcvonalat, és valamely hátsóbb terepszakaszon tömörebb védelmet szerveznek. A Délnyugati Irány Haditanácsa szeptember 11-én jelentette ezt a javaslatát a legfelsöbb föparancsnoknak. Az irány haditanácsának jelentésében ez állt: "A Délnyugati Front Haditanácsa úgy véli, hogy a kialakult helyzetben meg kell oldani a front általános visszavonását egy hátsóbb terepszakaszra. Saposnyikov marsall, a vezérkar fönöke, a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása nevében erre a javaslatra válaszolva azt az utasítást adta, hogy a 26. hadseregböl emeljenek ki két lövészhadosztályt, és ezeket használják fel a Bahmacs, Konotop körzetéböl betört ellenség megsemmisítésére. Ezzel egyidejüleg Saposnyikov elvtárs rámutatott arra, hogy a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása a Délnyugati Front csapatainak keletre való visszavonását egyelöre korainak tartja. Nézetem szerint most már teljesen világos az ellenség terve: Novgorod-Szeverszkij és Kremencsug irányából át akarja karolni és be akarja keríteni a Délnyugati Frontot. E terv ellensúlyozására egy erös csoportot kell létrehozni. Ha a Föparancsnokság Föhadiszállásának nincs lehetösége arra, hogy az adott pillanatban ilyen erös csoportot összevonjon a Délnyugati Front számára a visszavonulás idöszerü feladat. A front haditanácsa a 26. hadsereg két hadosztályának kivonására vonatkozó intézkedésével csak biztosíthatja ezt. Ugyanakkor a 26. hadsereg rendkívül sokat veszít erejéböl. 150 kilométeres arcvonalszakaszon csak három lövészhadosztálya marad. A Délnyugati Front visszavonásának halogatása a csapatoknak és óriási mennyiségü anyagi értéknek az elvesztéséhez vezethet . . . Bugyonnij, Hruscsov, Pokrovszkij." Ugyanezen a napon beszélgetés zajlott le a legfelsöbb föparancsnok és Kirponosz vezérezredes, a Délnyugati Front parancsnoka között, a front csapatainak további tevékenységéröl. Sztálin a leghatározottabban ellenezte Kijev feladását, és a Pszjol folyó mentén levö kijevi kiszögelléstöl a csapatok visszavonását. Azt a parancsot adta, hogy Kijevet mindenáron tartsák, dobják át a front jobbszárnyára az összes eröket, amelyeket más irányokból el lehet vonni, és a Brjanszki Fronttal együttmüködve zúzzák szét az ellenség konotopi csoportosítását. Sztálin felmentette Bugyonnijt beosztása alól. Nyilván abból indult ki, hogy ha a Délnyugati Irány föparancsnokának a helyzetröl alkotott véleménye jelentösen eltér a föhadiszállásétól, nem vezetheti tovább az irány csapatait. Bugyonnij helyébe Tyimosenkót, a Szovjetunió marsallját nevezték ki az irány föparancsnokává; Tyimosenko szeptember 13-án érkezett meg törzséhez. Közben az észak felöl támadó német fasiszta csapatok, mivel nem ütköztek a 40., 21. és 5. hadsereg szervezett ellenállásába, elfoglalták Gluhovot, Konotopot, Bahmacsot és Nyezsint, a 2. páncélos csoport elörevetett egységei pedig birtokba vették Romnit, és elöretörtek Lohvicáig. Az 1. páncélos csoport és a 17. hadsereg magasabbegységei szeptember 12-én a kremenesugi hídföböl csapást mértek észak felé, a 2. páncélos csoport csapataival való találkozás végett, s elfoglalták Horolt (Lubni DK 40 km) és Lubnit. A Délnyugati Frontnak a 26. hadseregtöl elvágott 38. hadserege visszavonult a Pszjol folyó alsó folyásához, nyugat felöl fedezve Poltavát. Csak a Lohvica és Lubni közötti, legfeljebb 30-40 kilométer széles folyosót nem foglalta el az ellenség. Persze az ellenség arcvonala csapataink hátában abban az idöben igen gyenge volt még, és így könnyen át lehetett volna törni. Csakhogy a Délnyugati Frontnak ilyen feladat megoldásához nem volt kellö ereje. Szeptember 14-én Tupikov vezérörnagy, a Délnyugati Front törzsfönöke, kötelességének tartotta, hogy újból tájékoztassa Saposnyikovot, a vezérkar fönökét a front csapatainak katasztrofális helyzetéröl. A kialakult helyzetet vázolva, Tupikov tábornok a következö szavakkal fejezte be jelentését: "Napok kérdése csupán, és ön is megérti, hogy mi okozta a katasztrófát." A vezérkar fönöke Tupikov vezérörnagy jelentését pániknak nyílvánította, s megkövetelte az irányok és a frontok parancsnokságaitól, hogy örizzék meg hidegvérüket, és figyelmeztette öket: "Önöknek feltétlenül teljesíteniük kell Sztálin elvtárs szeptember 11-i utasításait." Ily módon a föhadiszállás még szeptember 14-én is makacsul ellenezte a csapatoknak a kijevi kiszögellésböl való kivonását, ugyanakkor nem tett hathatós intézkedéseket a küszöbönálló katasztrófa megelözésére. Ez rendkívül kedvezötlenül hatott a csapatok máris bomlófélben levö vezetésére. De a Délnyugati Irány és a Délnyugati Front parancsnoksága ilyen körülmények között is mindent elkövetett, hogy megszervezze a védelmet, és szétzúzza a hátába tört német fasiszta csapatokat. Szeptember 16-án a Délnyugati Irány haditanácsa megparancsolta az ellenséges páncélos magasabbegységek áttörési szakaszától keletre levö csapatoknak (40. hadsereg, 2. és 5. lovas hadtest, 38. hadsereg, néhány önálló lövészhadosztály és különféle megerösítö egységek), hogy akadályozzák meg a Délnyugati Front csapatainak bekerítését, és az ellenségnek kelet felé, a Pszjol folyóhoz való elöretörését. Ám az ezt megelözö napon az 1. és a 2. német páncélos csoport két páncélos hadosztálya elérte Lohvica és Lubni körzetét, s elvágta a front utolsó közlekedési vonalait is. Ezzel a nagy veszteségektöl megfogyatkozott 21., 4., 37. és 26. hadsereget bekerítették. A bekerített csapatok igen nehéz helyzetben voltak. A 37. hadsereg, messze nyugatra elörevetve és az ellenség által három oldalról átkarolva, Kijev körzetében továbbra is megszállva tartott egy körülbelül 25 kilométer sugarú hídföt. Innen az arcvonal a Dnyeper mentén Cserkassziig húzódott, 60 kilométerre délre a várostól északnak Lubni felé fordult, majd Lohvicától nyugatra, Prilukin át húzódott, aztán kissé észak felé hajolva, visszatért Jagotyináig (Kijev K 90 km) és 30 kilométerre északra Kijevtöl, kiért a Dnyeperhez. A fölöttébb legyengült 26. hadsereg, amely a Dnyeper mentén volt széthúzva, alig tartotta már védelmi arcvonalát. Az ugyancsak nagy veszteséget szenvedett és dezorganizált 5. és 21. hadsereg csaknem teljesen elvesztette harcképességét. E hadseregek csapatai, amelyek Prilukitól nyugatra és keletre összpontosultak, összekeveredtek, s vezetésük igen nehéz volt. Mindez elkerülhetö lett volna, ha a föhadiszállás annak idején elfogadja Bugyonnij és Hruscsov javaslatát. Az a tény, hogy a Legfelsöbb Föparancsnokság ilyen helytelenül fogta fel a Délnyugati Front csapatainak szüntelenül romló helyzetét, abban lelte magyarázatát, hogy elöször is a föhadiszállás nem látta át a Délnyugati Front bonyolult helyzetét, lebecsülte a front föeröi bekerítésének veszélyét, és túlértékelte a front lehetöségeit arra, hogy ezt a veszélyt a maga erejéböl megszüntesse (a csapatok kimerültek, s a front parancsnokának nem volt szabad tartaléka), és másodszor túlságosan nagy reményeket füzött a Nyugati, a Tartalék és a Brjanszki Frontnak ahhoz a támadásához, amelyet ök a Délnyugati Front északi szárnyára hatalmas csapást mért ellenséges csoportosítás ellen indítottak. Minthogy a Legfelsöbb Föparancsnokság nem adott utasítást az általános visszavonulásra, a Délnyugati Irány Haditanácsa, Hruscsov javaslatára, önállóan határozta el Kijev feladását és a Délnyugati Front csapatainak a bekerítésböl való kivonását. Amíg az ellenség arcvonala a Pszjol folyó mentén még nem szilárdult meg, ez volt az egyetlen ésszerü megoldás, noha a csapatok visszavonulása kétségtelenül nagy nehézségekkel járt. Szeptember 16-án a Délnyugati Irány Haditanácsának ezt az elhatározását Kirponosz vezérezredessel szóban közölte Bagramjan vezérörnagy, a Délnyugati Front hadmüveleti csoportjának fönöke, aki az irány törzsétöl Prilukiba érkezett. (Itt tartózkodott a Délnyugati Front törzse.) Kirponosz vezérezredes, az elhatározás haladéktalan végrehajtása helyett, kétségbe vonta annak érvényességét, mert ellentmondott Sztálin parancsának. Hosszas huzavona után a parancsnok végre megkérdezte a föhadiszállást, teljesítse vagy ne teljesítse a Délnyugati Irány Haditanácsának utasítását. A föhadiszállás megbízásából Saposnyikov csak szeptember 17-én 23 óra 40 perckor közölte Kirponosszal, hogy a Legfelsöbb Föparancsnokság engedélyezi Kijev feladását, de a csapatoknak a Pszjol folyó mögé való visszavonásáról ismét nem esett szó. A föhadiszállással folytatott tárgyalásokra pazarolt idö, elveszett idö volt. A Délnyugati Front jobbszárnyának csapatai két éjszakát (a szeptember 17-re és 18-re virradót) elvesztettek, pedig akkor még ütöképesek voltak, és nemcsak maguk vonulhattak volna vissza szervezetten, hanem a front többi eröinek visszavonulását is biztosíthatták volna. Szeptember 17-én késö éjszaka Kirponosz, a front parancsnoka a front valamennyi hadseregének parancsot adott a bekerítésböl való kitörésre. A 21. hadsereg azt a feladatot kapta, hogy föeröivel támadjon Romni felé, a 2. lovas hadtest csapataival való találkozás céljából. Az utóbbiaknak kelet felöl kellett csapást mérniük az ellenségre. Az 5. hadsereg csapása Lohvica ellen irányult. A 37. hadseregnek, a bekerítésböl kitörö magasabbegységek második lépcsöjeként, követnie kellett az 5. hadsereget. A 26. hadseregnek Lubnin át kellett kitörnie. Ezeket az utasításokat valamennyi hadsereghez továbbították, kivéve a 37. hadsereget, amely Kijevet védelmezte, és már nem volt összeköttetése a front törzsével. Az összeköttetés csakhamar megszakadt a többi hadsereggel is, a helyreállítására tett kísérletek nem jártak sikerrel. A front parancsnoka elhatározta, hogy a visszavonuló csapatokkal együtt kelet felé vonul. A 37. hadsereg, nem lévén összeköttetése a fronttal, továbbra is szívósan harcolt Kijevért, csak szeptember 19-én, amikor az ellenség a szárnyai felöl átkarolta, hagyta el Ukrajna fövárosát, és kezdte meg a bekerítésböl való kitörést. A Délnyugati Front törzsének zöme, a haditanáccsal az élén, szeptember 18-re virradó éjjel a 289. lövészhadosztály egységeivel együtt Pirjatyin felé vonult. Pirjatyinban, az Udaj folyón való átkelés közben a törzset súlyos légitámadás érte, és nagy veszteséget szenvedett. Szeptember 18-án és 19-én a front haditanácsa és törzse, a 289. lövészhadosztály egységeinek fedezete alatt továbbnyomult Szencsa felé. Közben eredménytelenül kísérleteztek a 21., 37. és 26. hadsereggel való összeköttetés megteremtésével. A front törzsének a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásával is megszakadt a kapcsolata. Minthogy a front törzse és a hadsereg törzsei elvesztették kapcsolatukat a csapatokkal, az utóbbiaknak a bekerítésböl való kivonása szervezetlen volt. Szeptember 20-án az ellenség a 37. és a 26. hadsereg magasabbegységeit három részre szakította: az egyiket Kijevtöl északkeletre, a másikat Kijevtöl délkeletre, a harmadikat Zolotonosától északra bekerítette. Az 5. és a 21. hadsereg csapatai összekeveredtek, és vezetés híján szétszórt osztagokban és csoportokban, kezdeményezö és bátor parancsnokok vezetésével kitörtek a bekerítésböl. Szeptember 18-án reggelre, amikor a front törzsének egy csoportja, a haditanáccsal az élen Gorogyiscsébe érkezett, a törzsnek egyetlen repülögép sem állt rendelkezésére. A 289. lövészhadosztály egységei éjszaka a menetvonal mentén részenként harcba bocsátkoztak, és lemaradtak. Gorogyiscse körzetében sikerült mintegy 3000 katonát és parancsnokot összegyüjteni. Ezekböl több osztagot szerveztek. Közülük a Bagramjan vezérörnagy parancsnoksága alatt álló osztag, szeptember 20-án reggelre nehéz harcok közepette áttört Szencsa körzetébe. A front haditanácsának és törzsének, valamint az 5. hadsereg haditanácsának és törzsének az osztagot követö gépkocsijait az ellenség páncélos és gyalogos csapatai Sumejkovo-ligetben és Drjukovsesina tanyánál bekerítették. A bekerítésbe került mintegy 800 ember szeptember 22-én estig harcolt. Szeptember 20-án Kirponosz vezérezredes, a front parancsnoka, egy lövedék repeszdarabjától halálosan megsebesült, elesett Burmisztyenko, a front haditanácsának tagja, az Ukrán Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságának titkára és Tupikov vezérörnagy, a front törzsfönöke is. Csak a törzs néhány tagjának sikerült elérni a Szula folyót. A Szula vonalát a német csapatok már elfoglalták. A visszavonuló egységek, nem rendelkezvén sem tüzérséggel, sem harckocsikkal, sem átkelési eszközökkel, nem tudták elfoglalni az ellenség által tartott átkelöhelyeket, és csoportonként, a mocsaras területen át kitörtek a bekerítésböl. A 21. hadsereg parancsnokságából szervezetten mintegy 500 fö került ki a bekerítésböl, élükön Kuznyecov altábornaggyal, a hadsereg parancsnokával, Kolonyin vezérörnaggyal, a haditanács tagjával és Gordov vezérörnaggyal, a törzsfönökkel. A csapatok nagy csoportjával tört át az ellenséges gyürün Kosztyenko altábornagy, a 26. hadsereg parancsnoka és Kolesznyikov dandárkomiszszár, a haditanács tagja. Boriszov dandárparancsnok mintegy 4000 fönyi lovas csoportot vezetett ki a bekerítésböl. A csapatok egy részével több hadtestparancsnok, köztük Moszkalenko vezérörnagy, Korzun vezérörnagy, Lopatyin vezérörnagy, továbbá Zsmacsenko dandárparancsnok és mások is kitörtek a bekerítésböl. Szeptember 24-én Gagyacs körzetében kijutott a bekerítésböl egy 50 fönyi csoport (többségükben a fronttörzs hadmüveleti osztályának beosztottjai), Bagramjan vezérörnaggyal az élén. Ugyanoda késöbb más csoportok is beérkeztek, többek között a front-törzs híradó osztályának egy 52 fönyi csoportja, Gorbany zászlóaljkomisszárral és Szidorenko 3. oszt. katonaorvossal az élén. A következö napokban és hetekben a Délnyugati Front és a vele szomszédos frontok sávjában a szovjet csapatoknak még sok osztaga és csoportja tört át. De nem valamennyi bekerített csapatnak sikerült egyesülni a Vörös Hadsereg föeröivel. A több napos súlyos harcban az ellenséges gyürübe került csapatok nagy veszteséget szenvedtek. A katonák tízezrei és a parancsnokok, politikai munkások százai hösi halált haltak az egyenlötlen harcban. A katonák és parancsnokok jelentös része, akik között sok volt a sebesült, nem kerülhette el a fasiszta fogságot. A hitlerista vezetés igyekezvén elámítani a világ közvéleményét a szovjet-német arcvonalon elért sikereivel, a sajtó útján azt híresztelte, hogy a német csapatok Kijev körzetében 665000 foglyot ejtettek. Ezeket a számadatokat késöbb könyveikben és cikkeikben Tippelskirch, Butlar, Guderian és mások is közölték. Valójában a következö volt a helyzet. A kijevi hadmüvelet kezdete elött a Délnyugati Front 677085 föböl állott. A hadmüvelet végén a frontnak csupán azok a magasabbegységei, amelyek elkerülték a bekerítést, és harcolva hátsóbb terepszakaszokra vonultak vissza (a 40. és a 38. hadsereg, sok frontközvetlen egység, a front és a hadsereg hadtápjának jelentös része stb.) 150541 föt számláltak. Ha figyelembe vesszük, hogy a Délnyugati Front csapatai a csaknem egész szeptemberen át tartó heves harcokban nagy veszteséget szenvedtek, a csapatok jelentös része pedig áttört az ellenséges gyürün, világossá válik, hogy a foglyok száma nem haladhatta meg a bekerített csapatok eredeti létszámának egyharmadát. A Délnyugati Front kudarca a szovjet-német arcvonal déli szárnyán jelentösen lerontotta a Vörös Hadsereg amúgy is nehéz helyzetét. Az a veszély fenyegetett, hogy az ellenség áttör a Donyec-medencébe. Csapás érte a Déli Front csapatait is. A német föparancsnokságnak lehetösége nyílt arra, hogy megerösítse a "Közép" hadseregcsoportot a Moszkva elleni támadás felújítása céljából. A Délnyugati Front csapatainak vesztesége következtében a Szovjetunió elvesztette csaknem a teljes bal parti Ukrajnát és Kijevet. A föhadiszállásnak, hogy délen helyreállítsa a védelmet, be kellett vetnie ama tartalékok jelentös részét, amelyeket óriási nehézséggel hozott létre, és amelyekre a szovjet-német arcvonal más szakaszain volt szükség. De bármilyen nagy sikert értek is el a németek a bal parti Ukrajnában, az a körülmény, hogy a fasiszta vezetés kénytelen volt a "Közép" hadseregcsoport nagy eröit a kijevi hadmüvelet végrehajtására elvonni, és sok értékes idöt vesztett, jelentösen hozzájárult a német vezérkar tervének felborulásához, amely szerint a Szovjetunió elleni háborút a tél beálltáig be kellett volna fejezni. Azt, hogy a Kijev alatti eseményeknek milyen nagy szerepük volt a Moszkva elleni általános támadás meghiúsulásában, a hitlerista tábornokok is elismerik. Guderian például emlékirataiban megállapítja: "A Kijevért vívott harc kétségtelenül nagy harcászati siker volt. Ám kétséges, hogy ennek a harcászati sikernek nagy hadászati jelentösége is volt." ". . . Emiatt (a kijevi hadmüvelet miatt Szerk.) a németek a Moszkva elleni támadás elökészítésénél és végrehajtásánál több hetet vesztettek, s ez nyilván jelentösen hozzájárult annak kudarcához" írja Butlar, német tábornok. Assmann megjegyzi, hogy Halder vezérezredes, a német hadsereg vezérkari fönöke a kijevi csatát "a keleti hadjárat legnagyobb hadászati tévedésének" nevezte. Ellenségeink fentebb idézett kijelentései azt bizonyítják, hogy a Délnyugati Front csapatainak Kijev körzetében vívott hösies harca nagymértékben befolyásolta a Moszkva alatti késöbbi eseményeket, és elömozdította a Szovjetunió elleni "villámháború" tervének meghiúsulását. Szeptember végén a Délnyugati Irány Parancsnokságát átszervezték, Tyimosenkót nevezték ki a Délnyugati Front parancsnokává, Hruscsovot pedig a front haditanácsának tagjává. A front csapatai a 40. hadsereg, a feltöltött 21., valamint a 38. hadsereg és a Déli Front által átadott 6. hadsereg a Belopolje, Lebegyin, Sisaki, Krasznográd, Novomoszkovszk vonalon megállították az ellenség elönyomulását. Annak megakadályozása végett, hogy az ellenség elfoglalja a harkovi iparvidéket és a Donyec-medencét, a föhadiszállás megparancsolta a Délnyugati Frontnak, hogy az elfoglalt terepszakaszt szilárdan és szívósan védje. Szeptember elején, amikor a 17. német hadsereg és az 1. páncélos csoport támadást indított a Délnyugati Front balszárnya ellen, a 11. német hadsereg és az 1. páncélos csoport részei csapást mértek a Déli Front csapataira is. Az ellenség, miután Dnyepropetrovszknál és Kahovkánál átkelt a Dnyeperen, a Déli Front csapatainak makacs ellenállásába ütközött. Különösen szívós harcot folytatott a Malinovszkij vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 6. hadsereg a dnyepropetrovszki hídfönél. Az ellenség kénytelen volt lemondani arról, hogy ebböl a hídföböl folytassa a támadást, ezért föeröit visszavonta a Dnyeper nyugati partjára, és átcsoportosította. Szeptember 9-én reggel a német csapatok újra megindították a támadást. A föcsapást a kahovkai hídföböl mérték. A 9. hadsereg három napig feltartóztatta a túleröben levö 11. német hadsereg rohamait. Ámde az ellenségnek sikerült leküzdenie a szovjet csapatok ellenállását. Szeptember 12-én este elörevetett egységei elérték a Perekopi-gázlót, szeptember 16-án kiértek a csongari hídhoz és az Arabati-földnyelvhez. A 18. és a 9. hadsereg csapatai szeptember 20-ra visszavonultak a Dnyeper árterülete (Zaporozsjetöl délre), Molocsnoje-tó vonalra, és itt feltartóztatták a német csapatok további elönyomulását. Az ellenségnek azt a kísérletét, hogy menetböl törjön be a Krímbe, az 51. önálló hadsereg meghiúsította. Szeptember utolsó napjaiban a Déli Front csapatai támadást próbáltak indítani Észak-Taurijában, hogy elérjék a krími gázlókat; a föhadiszállás azonban felhívta a Déli Front parancsnokának figyelmét arra, hogy az ilyen irányú eröfeszítések még koraiak, és az adott pillanatban célszerübb a fö figyelmet az elfoglalt terepszakasz megerösítésére fordítani. Augusztus elején, a szovjet csapatok által a jobb parti Ukrajnában folytatott védelmi ütközetek sikertelen kimenetele folytán, a hitleristáknak sikerült az Önálló Tengermelléki Hadsereget elvágni a Déli Front föeröitöl, és Ogyesszához visszaszorítani. Megkezdödött Ogyessza hösies védelme. Ogyesszának, az ország déli része legnagyobb kereskedelmi kikötöjének és a Fekete-tengeri Flotta haditengerészeti támaszpontjának, nagy népgazdasági és katonai jelentösége volt. 1941 nyarán és öszén Ogyessza jelentösége még jobban megnövekedett, mert a Vörös Hadsereg visszavonulása folytán, a Szovjetunió déli területeiröl egyre nagyobb mennyiségü teherszállítmány érkezett oda, hogy tengeri úton kelet felé továbbítsák. A kikötöböl 1941. júliusában 58000, augusztusban pedig már 67000 tonna különféle rakományt szállítottak el. Ogyesszának, a Fekete-tengeri Flotta elöretolt támaszpontjaként még nagyobb jelentösége volt. Augusztus 5-én Kuznyecov, a Haditengerészeti Flotta föparancsnoka, utasítást adott a Feketetengeri Flotta Haditanácsának arra vonatkozólag, hogy a helyzethez mérten miképpen szervezze meg és hajtsa végre Ogyessza védelmét. Az ogyesszai haditengerészeti támaszpont parancsnoka azt az utasítást kapta, hogy a szárazföldi csapatok parancsnokságával együtt dolgozzon ki tervet a város védelmére, földi célok ellen használva fel a hajóés különösen a partvédelmi tüzérséget. A támaszpont hajóinak megparancsolták, hogy az utolsó lövedékig támogassák a csapatokat. A fasiszta föparancsnokság óriási jelentöséget tulajdonított Ogyessza elfoglalásának. A szovjet flotta fekete-tengeri uralma igen nyugtalanította a hitlerista tábornokokat. Megértették, hogy amíg a Fekete-tengeri Flotta nem veszti el támaszpontjait, a német csapatoknak a Szovjetunió déli részén elért eredményei bizonytalanok lesznek. Az ellenséges vezetés Ukrajnán át a Kaukázus és a Kaukázusontúl felé való elönyomulást ugyancsak attól tette közvetlenül függövé, hogy a szovjet flotta mennyire veszti el tengeri uralmát. Ennek kapcsán a "Dél" hadseregcsoport legközelebbi célja a Krímnek és a Fekete-tengeri Flotta fö támaszának, Szevasztopolnak az elfoglalása volt. E feladat megoldása, az ellenséges parancsnokság véleménye szerint, azt célozta volna, hogy a Vörös Hadsereget megfossza "mindazoktól a lehetöségektöl, amelyeket a tengeri uralom nyújtott számára". Az ellenség tisztában volt vele, hogy Ogyessza elfoglalásával megszilárdítja pozícióját a Fekete-tenger északnyugati térségében, és megkönnyíti Krím elfoglalására irányuló hadmüveleteinek végrehajtását. Azt, hogy a fasiszta föparancsnokság nagy jelentöséget tulajdonított Ogyessza elfoglalásának, az is mutatja, hogy erre a feladatra az egész 4. román hadsereget bevetette. A román parancsnokság Ogyesszánál már augusztus elején jelentös eröket vetett harcba. Augusztus 15-én az Ogyesszához vezetö utakon már nyolc ellenséges hadosztály (köztük egy páncélos) és két lovas dandár volt. Emellett Ogyessza felé vonult még két gyalogos hadosztály és egy lovas dandár. Az Ogyessza elfoglalására kijelölt csapatok állományába tartoztak a 72. német gyalogos hadosztály egységei is. Mindezeknek a csapatoknak a tevékenységét több mint 100 repülögép támogatta. Amikor az ellenség Pervomajszk felé közeledett és a Déli Frontot a mély átkarolás veszélye fenyegette, a föhadiszállás augusztus 5-én utasítást adott arra, hogy a front csapatait vonják vissza a Csigirin, Voznyeszenszk, Dnyesztrovszkij limán terepszakaszra. Ezzel egyidejüleg a Déli Front parancsnoka a következö parancsot kapta a föhadiszállástól: "Ogyesszát feladni nem lehet, és az utolsó lehetöségig védeni kell, bevonva a védelembe a Fekete-tengeri Flottát". Ezt a feladatot az Önálló Tengermelléki Hadseregnek a Fekete-tengeri Flotta hajóinak, légierejének és partvédelmi egységeinek kellett végrehajtaniuk. Az Önálló Tengermelléki Hadsereg csapatai (két lövészhadosztály és egy lovas dandár) augusztus 10-ig tartották magukat a túlerejü ellenséggel szemben az Ogyesszához vezetö távoli utakon, késöbb azonban kénytelenek voltak a Grigorjevka, Szverdlovo, Kubanka, Csebotarevka, Kagarlik, Dnyesztrovszkij limán terepszakaszra visszavonulni. Itt feltartóztatták a román csapatok elönyomulását. (7. sz. térkép.) Ogyessza szilárd védelme, valamint a szárazföldi csapatok és a Fekete-tengeri Flotta hajói és tüzérsége közötti szoros együttmüködés megszervezése céljából, a Tengermelléki Hadsereg parancsnokának parancsára Ogyessza elöterének védelmét augusztus 13-án keleti, nyugati és déli szektorra osztották. Fokozott ütemben hozzáláttak a védelmi berendezések megépítéséhez, és a már meglevö elöretolt, és a várost fedezö védelmi állások tökéletesítéséhez. Ezenkívül az elöretolt állások vonalához vezetö utak mentén több támaszpontot és reteszállást létesítettek. Mindezekben a munkálatokban tevékenyen részt vett Ogyessza lakossága is. Mielött még az ellenség elérte volna Ogyesszát, a területi és a városi pártszervezet hozzáfogott a város védelemre való elökészítéséhez. A pártés szovjetszervezetek határozata alapján augusztus 20-tól naponta 10-12000 ember, 100 gépkocsi és 400 szekér segített a védelmi munkálatokban a csapatoknak. Az üzemi és gyári kollektívák a pártszervezetek titkáraival és a vállalatok vezetöivel az élen vonultak ki munkára. Összesen mintegy 100000 ember vett részt a védelmi terepszakaszok berendezésében. A terep müszaki elökészítését Hrenov hadmérnök vezérörnagy vezette. Ogyessza lakosainak és a hadsereg tagjainak hösies munkája eredményeként, szeptember elejéig a város körül összesen több mint 250 kilométer hosszúságban készültek védelmi berendezések. A védelem elöretolt állásainak hossza 80 kilométer volt. Ezek az állások a várostól 20-25 kilométerre húzódtak; szárnyai vízi akadályokra: az Adzsaliki és a Dnyesztrovszkij limánra támaszkodtak. A fö terepszakasz (körülbelül 60 kilométer), amelyet a város szélétöl 10-14 kilométerre rendeztek be, az adzsaliki limán torkolatáról és Gildendorf déli szélétöl Protopopovka, Gnyiljakovo, Dalnyik, Tatarka, Szuhoj limán felé húzódott. A várost fedezö védelmi terepszakasz a várostól 6-10 kilométerre volt. A város belsejében belsö védööveket létesítettek, amelyek egyrészt magán az Ogyesszán belüli harcokat, másrészt az utóvédek visszavonulásának és a város kiürítésének a fedezését szolgálták. Körülbelül 250 barikád zárta el a város utcáit. Az ellenség csapatai augusztus 10-töl több ízben rohamozták az Önálló Tengermelléki Hadsereg védelmének egész arcvonalát; arra törekedtek, hogy menetböl foglalják el Ogyesszát. A rohamokat csapataink visszaverték. Augusztus 15 után az ellenség kénytelen volt megváltoztatni Ogyessza elfoglalására irányuló harceljárását. Az általános támadás helyett a védelmi terepszakaszok szárnyain mért csapásokat azzal a céllal, hogy északkelet és északnyugat felöl törjön be a városba. De a szovjet csapatok ellencsapásaikkal ezeket a kísérleteket is kudarcba fullasztották. Nagy szerepe volt a város védelmében a tengerészgyalogságnak. Már augusztus 8-án két ezredet alakítottak a flotta harcosaiból. A tengerészgyalogság a Tengermelléki Hadsereg egységeivel együtt, a partvédelmi ütegek és a hajótüzérség támogatásával, meghiúsította az ellenség minden olyan kísérletét, amely a város elfoglalására irányult. Augusztus 1517-én a tengerészek több ellenlökést hajtottak végre és kiverték a román csapatokat Bulgyinko falucskából, bekerítettek és megsemmisítettek több román alegységet. Késöbb, az ogyesszai szárazföldi csapatokat még néhány, a Fekete-tengeri Flotta hajóinak harcosaiból alakított osztaggal egészítették ki. Az ogyesszai harcokban összesen 8000 tengerész vett részt. Az Ogyessza elöteréért vivott harcokba a szárazföldi csapatokkal a flotta is együttmüködött. Az ogyesszai haditengerészeti támaszpont partvédelmi tüzérségét is bekapcsolták a szárazföldi arcvonal tüzérségi tüzének általános, egységes rendszerébe. Ebbe a rendszerbe szükség esetén a hajótüzérséget is bevonták. Amikor az Önálló Tengermelléki Hadsereg elszakadt a Délnyugati Irány föeröitöl és parancsnokságától, nehézségek merültek fel a hadsereg vezetésében, ellátásában és a flottával való együttmüködés megszervezésében. Augusztus 16-án a Délnyugati Irány föparancsnoka azt kérte a föhadiszállástól, hogy a Tengermelléki Hadsereget rendeljék alá a Fekete-tengeri Flotta parancsnokának, s a hadseregparancsnokot nevezzék ki a flotta parancsnokának összfegyvernemi helyettesévé. Augusztus 19-én a föhadiszállás a Tengermelléki Hadsereg csapataiból és az ogyesszai haditengerészeti támaszpontból, valamint a hozzátartozó hajókból megalakította az ogyesszai védelmi körzetet. A védelmi körzet parancsnokává Zsukov ellentengernagyot, az ogyesszai haditengerészeti támaszpont parancsnokát, helyettesévé pedig Szofronov altábornagyot, a Tengermelléki Hadsereg parancsnokát nevezték ki; a haditanács tagja Azarov dandárkomisszár és Voronyin hadosztálykomisszár lett. Késöbb a haditanácsba bekerült Kolibanov, az Ogyessza területi pártbizottság titkára is. A védelmi körzet parancsnokságát a Fekete-tengeri Flotta haditanácsának rendelték alá. A Fekete-tengeri Flotta azt a feladatot kapta, hogy a partvédelmi ütegekkel és a hajótüzérséggel támogassa a szárazföldi csapatok harcát, biztosítsa a tartalékok, a fegyverzet és a felszerelés Ogyeszszába szállítását, valamint a sebesülteknek, a lakosságnak és az értékes javaknak a városból való elszállítását. A föhadiszállás a város belsö eröforrásait a védelem szolgálatába állította. Valamennyi vállalat munkáját a védelem feladatainak rendelték alá. Ezt a munkát közvetlenül a haditanács, valamint az SZK(b)P területi és városi bizottsága irányította. A város dolgozói hösi odaadással gyártották a fegyvereket a hadsereg számára. Különösen nehéz volt harckocsikat készíteni. Lucenko elvtárs, Ogyessza Lenin-kerületi pártbizottságának egykori titkára, emlékirataiban elmondja, hogyan szállították ki a frontra az "Októberi Forradalom" gyárban készített elsö harckocsit. A kész harckocsit csörlövel kivontatták a mühelyböl a gyárudvarra. Itt már összegyültek a munkások, mérnökök és a gyár igazgatója. Izgalom fütött mindenkit: hátha rossz a harckocsi és nem indul el. Az egyik munkás a harckocsihoz lépett és krétával ráírta: "Halál a fasizmusra!" Az odaérkezö kezelöszemélyzet megszemlélte a gépet és melegen megköszönte a munkásoknak. A harckocsizók elfoglalták helyüket. Feszült csend állt be. A vezetö bekapcsolta a motort, rálépett a gázpedálra és a harckocsi dübörögve elindult. Hatalmas tapsvihar tört ki. Az elsö harckocsi útnak indult, hogy letiporja a gyülölt ellenséget. Az "Októberi Forradalom" gyáron kívül Ogyesszában más vállalatok is gyártottak harckocsikat. 1941. augusztus 20-tól október 15-ig Ogyessza munkásai a város védöinek 55 harckocsit készítettek traktorokból és 40-et javítottak meg. Ily módon, a csapatok és a dolgozók egyesült eröfeszítése révén nött és fokozódott az ogyesszai helyörség ellenállása. Az Ogyesszai Védelmi Körzet szárazföldi csapatai, a Tengermelléki Hadsereg és a tengerészgyalogság akkor alakult egységei 1941. augusztus 20-án csak 34500 katonát és parancsnokot számláltak. Ogyessza és a vele szomszédos terület férfilakosságának a védelembe való széles körü bevonását megnehezítette az, hogy nem volt elegendö fegyver: aknavetö, géppuska és puska. Augusztus 27-én a védelmi körzet parancsnoksága 249 löveggel rendelkezett (a partvédelmi tüzérséget is beleszámítva). A Tengermelléki Hadsereg légierejének csak egy vadászrepülö ezrede volt, amely augusztus 25-én 19 repülögépböl, szeptember 1-én pedig a kiegészítés beérkezte után 40 repülögépböl állott. Ogyessza légvédelméhez tartozott a Fekete-tengeri Flotta három vadászrepülö százada is. Ezek a századok az ogyesszai repülötereken települtek. Ogyessza tenger felöli védelmére a Fekete-tenger északnyugati körzetének egy hajóraját jelölték ki. A hitleri föhadiszállás arra törekedett, hogy a bal parti Ukrajnában és a krimi irányban történö támadáshoz eröket szabadítson fel, és ezért Ogyesszának a legrövidebb idön belül való elfoglalását követelte a románoktól. Ezzel kapcsolatosan a román csapatokat 18 hadosztályra növelték, ami az ellenségnek ötszörös fölényt biztosított Ogyessza helyörségével szemben. Augusztus 20-án az ellenség újból megrohamozta a várost. Ismét heves harcok kezdödtek. A szovjet csapatok egy hónapon át visszaverték a német fasiszta hódítók megismétlödö rohamait, jelentös veszteséget okoztak nekik, és a védelem fö terepszakaszán, 8-15 kilométernyire a várostól, megállították öket. Ezekben a harcokban szárazföldi csapatainkat a Fekete-tengeri Flotta 27 hajójának tüzérsége támogatta. Nagy segítséget nyújtott nekik a légierö is. A hajóhad és a Tengermelléki Hadsereg repülöi naponta 100-nál több bevetést hajtottak végre. A 69. vadászrepülö ezredet például a háború kezdetétöl szeptember 3-ig mintegy 2000 alkalommal vetették be, hogy a harcmezön csapást mérjen az ellenségre. Az ellenség eröfölénye mégis túlságosan nagy volt. A védelmi körzet egységei kénytelenek voltak visszavonulni. Bár a román csapatoknak az a kísérlete, hogy északkelet felöl elöretörjenek Ogyesszához, nem sikerült, bizonyos fokú térnyerésük ebben az irányban mégis lehetövé tette, hogy tüzérségi tüz alá vegyék a várost és a kikötöt, valamint a parttól négy-öt mérföldnyire közlekedö hajóinkat, Minél jobban érezte az ellenség, hogy képtelen megtörni Ogyessza hös védöinek ellenállását, annál hevesebb légi és tüzérségi tüzcsapásokat mért a városra. Az ellenségnek sikerült üzemképtelenné tenni a villamos erömüvet. Miután a román csapatok elfoglalták a Dnyeszteren levö vízmüveket, megszünt a város vízellátása. De a város védöinek ellenállása egyetlen pillanatra sem csökkent. Ogyessza lakói a csapatokkal együtt türelemmel viseltek el minden rájuk zúdult bajt és megpróbáltatást. A város vízellátása céljából az ogyesszaiak 58 kutat fúrtak. Müködött valamennyi olyan vállalat, amely a lakosság ellátását szolgálta. A védelem utolsó napjáig dolgozott a kenyérgyár és a húskombinát. Ogyessza védöinek hösies harca büszkeséggel töltötte el az egész szovjet népet. A Pravda "A hazai városok, a hazai föld védöi" címü vezércikkében azt írta, hogy a szovjet hazafiak által a honvédö háború során végrehajtott számos höstett Ogyessza védelme éppúgy, mint Leningrádé és Kijevé lelkesítö példája a haza és a szülöváros lángoló szeretetének, és a szovjet hazafiak tömeges hösiessége mindenkit bámulatba ejt. A külföldi országok dolgozói is figyelemmel kísérték Ogyessza védelmét. A hitlerista légierö által jelentösen megrongált Bristol angol város lakói üdvözletüket küldték Ogyessza polgárainak. Ezt írták: "Önökkel vagyunk az ellenség ellen vívott nagyszerü harcukban, mert tudjuk, hogy a boldogság, a haladás és a tartós béke az egész emberiség számára csak a fasizmus megsemmisítése után lehetséges." Augusztus 25-töl az ellenség rendszeres tüzérségi tüz alatt tartotta nemcsak Ogyesszát, hanem az újonnan berendezett ideiglenes kikötöket: Arkagyiját és Zolotoj pljazst is. A hajók manöverezési lehetöségei Ogyessza körzetében jelentösen csökkentek. Csapataink vesztesége elérte az állomány 40 százalékát, a tengerészgyalogság egyes egységeinél és alegységeinél pedig a 70-80 százalékot. Különösen nagy volt a parancsnoki állomány vesztesége. Valamennyi lövészegységnél a parancsnoki állomány létszámában 40 százalékos és ennél is nagyobb hiány mutatkozott. A föhadiszállás, miután értesült az Ogyesszában kialakult helyzetröl, haladéktalanul intézkedett a helyörség megerösítésére. Szeptember 16-án a Legfelsöbb Föparancsnokság Novorosszijszkból Ogyesszába irányította a 157. lövészhadosztályt. Más tartalékok is: több ezer katona és parancsnok útban voltak Ogyessza felé. A hös város segítségére küldték az újonnan alakított elsö sorozatvetö osztályt. Szeptember 22-én, a kiegészítés beérkezte után, a Fekete-tengeri Flotta parancsnoksága kombinált csapást szervezett az északkelet felöl Ogyesszához közeledö ellenséges csapatokra. A Fekete-tengeri Flotta hajói és repülögépei által Grigorjevka körzetében partra szállított tengeri és légideszantok hátba támadták a német és román csapatokat. Ugyanabban az idöben az ogyesszai helyörség egységei arctámadásba lendültek. A román csapatok nagy veszteséget szenvedtek, és öt-nyolc kilométert visszavonultak északkelet felé. Az Ogyesszát tüz alatt tartó tüzérség a szovjet csapatok kezére került. Ezekben a harcokban az ellenség halottakban és foglyokban 2000 katonát és tisztet vesztett. Csapataink 50 löveget és aknavetöt, 127 géppuskát, 1100 puskát és géppisztolyt, 13500 aknát és kézigránátot, 3000 lövedéket, több mint 100 kilométernyi távbeszélökábelt és más hadfelszerelést zsákmányoltak. Az ogyesszai hídföt annyira kiszélesítették, hogy a flotta hajói ismét befuthattak a kikötöbe anélkül, hogy tüzérségi tüztöl kellett volna tartaniuk. "Ogyesszát védö csapataink sikeres tevékenysége írta 1941. szeptember 26-án a Pravdában Petrov vezérörnagy a katonák, parancsnokok, komisszárok és politikai munkatársak bátorságával és kitartásával magyarázható. A hallatlanul nehéz és hosszan tartó harcban vasakaratról és rettenthetetlen bátorságról tettek tanúságot. Rendkívül hidegvérü emberek ezek, akik odaadóan szeretik hazájukat, s megvetik a halált." Az Ogyesszáért vívott küzdelemben a tengerészek, a gyalogosok, a tüzérek és a lovasok vállvetve harcoltak. A Vörös Hadsereg katonáival és a Fekete-tengeri Flotta tengerészeivel egy sorban harcolt az ogyesszai népfelkelö hadosztály is. A harcmezön volt a városi pártszervezet állományának 90 százaléka. A katonák és parancsnokok között ott volt a Szovjetunió csaknem valamennyi nemzetiségének képviselöje; mindannyian a szent szovjet földért küzdöttek. Itt, Ogyesszánál tüntek ki hösiességükkel, bátorságukkal és gazdag harci tapasztalatukkal olyan vadászrepülök, mint Poloz, Malanov, Cserevatyenko, Sesztakov, Aleljuhin, Rikacsev, Korolev és Szerogodszkij, akiknek késöbb a Szovjetunió Höse címet adományozták. Ogyesszánál hösiesen harcolt az ellenséggel Onyilova komszomolista lány, a Csapajevröl elnevezett 25. lövészhadosztály géppuskása, aki több mint 500 hitleristát semmisített meg. Az ogyesszai helyörség eltökélte magát a harc folytatására. Ebben az idöben azonban nagyon romlott a szovjet csapatok helyzete a Krímben. Erre való tekintettel a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása szeptember 30-án megparancsolta a Fekete-tengeri Flotta Haditanácsának, hogy ürítse ki az ogyesszai védelmi körzetet, és csapataival erösítse meg a Krím-félsziget védelmét. A föhadiszállás direktívájában ez állt: ". . .Az ogyesszai védelmi körzet katonái és parancsnokai bátran és becsületesen teljesítették feladatukat; a körzet csapatait a legrövidebb idön belül evakuálják a Krímfélszigetre." Elérkezett az Ogyesszáért folyó harc legbonyolultabb, befejezö szakasza, Továbbra is feltartóztatva az ellenséget, rejtve evakuálni kellett a város ipari vállalatainak ott maradt berendezését, a lakosság, a pártés szovjetaktívák, a csapatok és a fegyverzet jelentös részét. Külön bizottságot alakítottak, s ez dolgozta ki és hajtotta végre a kiürítési tervet, Október közepére be is fejezödött a lakosság és az ipari berendezések evakuálása. Ogyessza védöi a német fasiszta csapatok elleni aktív tevékenységükkel elösegítették a kiürítést. Október 2-án például ellenlökést szerveztek a Lenyintal körzetében összevont ellenséges csoportosítás megsemmisítésére. A szovjet csapatok rohama, amelyet tüzérségi tüzzel, harckocsikkal és a légierö csapásaival támogattak, sikerrel végzödött. Az ellenséget Dalnyikov körzetében jelentösen visszaszorították. Csapataink foglyokat ejtettek, 44 löveget, géppuskákat és más fegyvereket, valamint sok hadianyagot zsákmányoltak. A rákövetkezö napokban a román csapatok támadási kísérletei nem jártak számottevö eredménnyel. A szovjet csapatok a város védelmének utolsó napjáig védelmezték állásaikat. Szuhoj limán körzetében a 3. tengerészgyalogos ezred tengerészei harcoltak. Ogyesszából való elszállításuk elött levelet írtak, azt egy üvegbe tették, és az állásuk helyén elásták. A háború után kolhozparasztok megtalálták az üveget, és beszolgáltatták a múzeumnak. A megsárgult papírlapon ez állt: "Ezen a helyen hösiesen harcolt az orosz nép a német fasiszta csapatok ellen, amelyek óriási eröket vetettek be Ogyessza elfoglalására." Október 15-én az ogyesszai védelmi körzet föeröi megkezdték a tervszerü visszavonulást. Este 11 órakor a kikötö területére vonultak, október 16-án reggel 3 órakor pedig hajóra szálltak. Ekkor ellenséges diverzánsok felgyújtották a kikötöben levö mühelyeket, nyilván azért, hogy felhívják a hitleristák figyelmét a Fekete-tengeri Flotta sok szállítóhajójának és hadihajójának összpontosítási körzetére. A tüzet, szerencsére sikerült rövid idö alatt eloltani. Október 16-án reggel 5 óra 10 perckor az utolsó csapatszállító hajó is kifutott az ogyesszai kikötöböl, Ezt követve elhagyták Ogyesszát a hadihajók is, amelyek fedélzetükre vették a csapatok visszavonulását fedezö katonákat és parancsnokokat. A kikötö mólóját az ogyesszai haditengerészeti támaszpontot biztosító utolsó örnaszád október 16-án 9 órakor hagyta el. Az ellenség csak déli 12 óra körül vette észre, hogy a szovjet csapatok kiürítették Ogyesszát. Felderítö egységei, amelyek nagy nehezen átvergödtek a partizánok tüzén és az utászaink létesítette aknamezökön, este bevonultak a városba. Ogyessza kiürítésének elökészítési és végrehajtási munkálatait a Fekete-tengeri Flotta Haditanácsa és törzse vezette. Ogyesszából a Krímre szállították el a Tengermelléki Hadsereg összes csapatait, egész hadtápját és vezetési szerveit. Ez volt a történelemben az elsö eset, hogy ilyen nagy (mintegy 80000 fö) létszámú, és különféle harci technikai eszközzel felszerelt hadsereget az ellenség elöl rejtve visszavontak az arcvonalból, majd néhány óra alatt behajóztak, és veszteség nélkül tengeri úton egy másik irányba dobtak át. Az evakuálás során sikerült elszállítani több mint 1000 gépkocsit, mintegy 500 különbözö ürméretü löveget, 14 harckocsit, öt páncélgépkocsit, 163 traktort, több mint 3500 lovat, és körülbelül 25000 tonna egyéb rakományt. Az ogyesszai kikötö hadiés szállítóhajói Ogyessza védelmének idöszakában 350000 polgári lakost, sebesültet és beteget, és több mint 200000 tonnányi ipari berendezést, fémet, harci technikai eszközt, fegyvert, élelmiszert és különféle más értéket szállítottak el nemcsak magából Ogyesszából, hanem az USZSZK szomszédos területeiröl is. Az Ogyessza-Szevasztopol-Ogyessza tengeri útvonalon 1941 júliusától október derekáig 911 szállítóhajó összesen 4173000 tonna rakományt szállított. A harctevékenység kezdetétöl, az ogyesszai haditengerészeti támaszpont által védett közlekedési utakon az ellenséges légierö bombatámadásai következtében három szovjet szállítóhajó és egy mozdonyokkal megrakott vasbeton dokk veszett oda. A szállítóflotta július 20-tól október 28-ig a Fekete-tenger északnyugati körzetében összesen 13 hajót vesztett. A Fekete-tengeri Flotta, bármilyen bonyolultak voltak is a harc feltételei, és bármilyen nagy veszteségeket szenvedett is, teljesítette a tengeri útvonalak biztosításának feladatát. Ogyessza hös védöi 73 napon át derekasan visszaverték a túlerejü ellenség rohamait, s nagyszerü példáját adták a rendíthetetlen kitartásnak és önfeláldozásnak. Ogyessza védelmének nagy katonapolitikai és hadászati jelentösége volt. A szovjet csapatok hosszú idöre lekötötték az ellenség több mint 18 hadosztályát (a román hadseregnek csaknem a felét), és jelentös veszteségeket okoztak nekik. Ogyessza szívós védelme fontos szerepet töltött be a hitlerista villámháborús tervek és a fasiszta vezetés elgondolásának meghiúsításában; kedvezö feltételeket teremtett ahhoz, hogy a Déli Front csapatai a Dnyeper mögé vonulhassanak vissza, és itt szilárd védelmet szervezhessenek. Az, hogy Ogyessza hosszú ideig a mi kezünkön maradt, elösegítette a szovjet haditengerészeti flotta sikeres hadmüveleteit a Fekete-tenger északnyugati részén. 5. A szovjet nép harca az ellenséges arcvonal mögött Az a hösies harc, amelyet a szovjet nép az ellenség arcvonala mögött vívott, a Nagy Honvédö Háború történetének legragyogóbb fejezetei közé tartozik. Milliók küzdelme volt ez, amelyet a háború igazságos, felszabadító jellege hívott életre, s amelynek tüzében a szovjet szocialista államnak, magának a népnek a sorsa dölt el. Ennek a nagyszerü harcnak a forrásai: az országunkban gyözelemre jutott társadalmi-politikai rendszer, és a Szovjetunió népeinek ezen az alapon kialakult erkölcsi-politikai egysége és barátsága, a munkások és parasztok megbonthatatlan szövetsége, a lángoló szovjet hazafiság. Az ellenség hátában vívott hösies harc lelke és szervezöje a kommunista párt volt. Megtanította a szovjet embereket hazájuk, szabadságuk és függetlenségük odaadó szeretetére, arra, hogy megbecsüljék a szocialista forradalomnak a békés építés éveiben elért nagy eredményeit, s erejüket, életüket nem kímélve megvédjék azokat. Ez az oka annak, hogy az országunkra tört német fasiszta csapatok az elfoglalt területen általános aktív ellenállásba ütköztek. A szovjet nép böven felhasználta a múltbeli felszabadító háborúkban gyüjtött gazdag tapasztalatokat, különösen a polgárháború partizánjainak harci hagyományait, s az ellenség elleni küzdelemben a harc legkülönbözöbb formáit és módszereit alkalmazta: a fegyveres partizánharcot, a megszálló hatóságok intézkedéseinek szabotálását, a megszálló apparátus dezorganizálását, az ellenség csapatainak bomlasztását célzó politikai munkát, és sok más olyan eszközt, amellyel aláásta a német fasiszta hadsereg és szövetségesei harci és erkölcsi erejét. A szovjet nép által az ellenség hátában vívott harc legtevékenyebb és leghathatósabb formája a partizánmozgalom volt. Ennek a valóban népi mozgalomnak az erejét mély eszmeisége, a partizánoknak a néppel való megbonthatatlan kapcsolata, s nemcsak a megszállt terület lakosai, hanem az egész ország által a partizánoknak nyújtott hatalmas erkölcsi-politikai támogatás adta meg. A párt és a kormány, amikor az ellenség hátában a népet harcra mozgósította, olyan eröt látott a partizánmozgalomban, amely nemcsak hathatós segítséget nyújthat a Vörös Hadseregnek a német hódítók elleni fegyveres harcban, hanem jelentös mértékben támogathatja és erösítheti a fasiszta megszállás igájában nyögö néptömegek erkölcsi szellemét is. A háború során fokozatosan szélesedö partizánmozgalom ama egyik rendkívül fontos politikai és hadászati tényezövé vált, amely biztosította a Szovjetunió gyözelmét a fasiszta Németország felett. A szovjet nép hösies harca a német fasiszta hadsereg hátában a Nagy Honvédö Háború legelsö napjaiban kezdödött. Nehéz napok voltak ezek népünk számára, tele tragikus eseményekkel és súlyos megpróbáltatásokkal. Az ellenség által elfoglalt területen maradt szovjet polgárok milliói a fasiszta fenevadak hatalmába kerültek, akik nem ismerték el a nemzetközi jog és az emberi erkölcs semmiféle törvényét, akik vadul sárba tiporták a politikai szabadságot, a nemzeti érzelmeket és az emberi méltóságot. Ott, ahol nemrég még békés élet uralkodott, most hitlerista katonák garázdálkodtak, lakásokat gyújtogattak, ömlött a szovjet emberek könnye és vére. A rablás és eröszakoskodás, a tömeges házkutatás, letartóztatás és kivégzés, amelyeket a katonai parancsnokság rendeleteivel törvényesített, óriási méreteket öltött. Eröszakkal, terrorral és megvesztegetéssel, aljas szovjetellenes propagandával próbálta az ellenség engedelmességre bírni a szovjet embereket, megtörni ellenállásuk erejét. Míg Nyugat-Európa egyes országaiban a német hódítóknak a nemzeti burzsoázia köréböl származó árulókra támaszkodva sikerült is elérniük bizonyos eredményeket, addig szovjet földön már a háború elsö napjaitól a lakosság valamennyi rétegének izzó gyülöletébe ütköztek. A hitleristák csak a népüket eláruló szánalmas renegátok maroknyi csoportjánál találtak támogatásra, meg a fasiszta kémszervezet olyan titkos ügynökeinél, akik hosszú idön át a szovjet állampolgár személyi igazolványával leplezték magukat. A kommunista párt mögé felzárkózott szovjet emberek felismerték, milyen felelösség hárul rájuk a szocialista forradalom vívmányainak megvédéséért, mélységesen hittek a szovjet állam hatalmában, s ezért bátran, kíméletlen harcot indítottak a fasiszta hódítók ellen. Belorusszija, Ukrajna, Lettország, Litvánia, Észtország és Moldava városaiban és falvaiban, az Oroszországi Föderáció nyugati területein egyszóval mindenütt, ahol az ellenség megjelent, földalatti csoportok és partizánosztagok alakultak. Amikor a német csapatok Belorusszija földjére léptek, ott elsökként az olyan, késöbb híressé vált partizánosztagok indították meg a partizánharcot, mint a Poleszjeí terület "Vörös Október" osztaga, amelynek parancsnoka Bumazskov, a Belorusz K(b)P oktyabrszki körzeti pártbizottságának titkára és Pavlovszkij volt, a pinszki osztag, amelynek Korzs (fedönevén "Komarov"), a polgárháború partizánja állott az élén, a Minszki terület krasznoszlobodai osztaga, amelyet Zsukovszkij, a körzeti pártbizottság titkára vezetett, a Vityebszki terület szurazsi osztaga, amelynek parancsnoka Smirjov, a pudotyi gyár igazgatója volt, és más osztagok. Az ellenség elleni partizánharcra mozgósította falubelijeit Jermakovics, a "Krasznaja Zvezda" kolhoz elnöke (Vityebszki terület, csasnyiki körzet). 1941 júliusában a kolhozparasztokból 25 fönyi partizánosztagot szervezett. Dmitrij Homicevics kolhozelnök vezetésével harcba indultak a német megszállók ellen Domanovícsi község kolhozparasztjai is (sztarobíni körzet). Zagalje községben (Ijubanyi körzet) Sztyepan Kornyejev, a falusi szovjet elnöke alakitott partizánosztagot. A drisszai körzetben egy öreg bolsevik, Pavel Kukszenok, a polgárháború harcosa állott a partizánosztag élén, a vilejkai körzetben pedig Alekszandr Azoncsik komszomolista alakított partizáncsoportot a helyi fiatalokból. Amikor a német csapatok elfoglalták Moldavát, és mélyen behatoltak Ukrajna területére, ezeknek a köztársaságoknak a lakossága is harcra kelt az ellenség ellen. Például a szumi terület trosztyanyeci körzetében a vasutasok Trosztyanyec vasútállomásának fönöke és pártszervezöje vezetésével 30 fönyi partizáncsoportot alakítottak, Zsukov Jarban (ahtirkai körzet) pedig Budi község kolhozparasztjai alakítottak partizánosztagot. Közismert az a tevékenység, amelyet Pietrass Simenas, Alfonsas Vilimas, Adomas Godlianuskas vezetésével az elsö litván partizánosztagok fejtettek ki, valamint sok litván, észt és moldovai osztag. Az ellenség hátában alakult elsö partizánosztagok szervezésében nagy érdemük volt a Vörös Hadsereg és a határör-csapatok katonáinak. Azok a katonák, akiknek nem sikerült kitörniük a bekerítésböl, hogy a hadsereg föeröivel egyesüljenek, a harc partizán módszereire tértek át. Az ellenség által elfoglalt területeken rekedt alegységekböl harcképes partizánosztagok alakultak, amelyek élére a Vörös Hadsereg parancsnokai kerültek. Ily módon az ellenség hátában már a háború elsö napjaiban a szovjet partizánok hatalmas hadserege jött létre. A kommunista párt és a szovjet kormány, amikor a szovjet népet a német fasiszta megszállók elleni szent háborúra mozgósította, egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy az átmenetileg német megszállás alá került szovjet emberek nem nyugszanak bele a fasiszta önkénybe. Ám a párt és a kormány azt is tudta, hogy az arcvonal mögött, a megszállási rendszer és a tomboló fasiszta terror viszonyai között nehéz kibontakoztatni a harcot az ellenség ellen. Ezért az SZK(b)P Központi Bizottsága és a Népbiztosok Tanácsa már a háború elsö napjaiban arra hívta fel a pártszervezeteket és a szovjet népet, hogy minden lehetö módon segítsék a megszállt területek lakosságát abban, hogy az ellenség hátában kibontakoztassa a harcot. Június 29-én a Népbiztosok Tanácsa és az SZK(b)P Központi Bizottsága a frontövezeti területek pártés szovjetszervezeteinek vezetöi számára direktívát adott ki, amelyben a német fasiszta területrablók elleni harcban a szovjet népre háruló általános feladatok mellett azt is rögzítette, hogy a helyi párt-, szovjetés Komszomol-szervezetekre, valamint a szakszervezetekre milyen feladatok és kötelességek hárulnak az össznépi partizánharcoknak német fasiszta hadsereg hátában való kibontakoztatását illetöen. Július 18-án az SZK(b)P Központi Bizottsága "Hogyan szervezzük meg a harcot a német csapatok hátában" címmel külön határozatot hozott, amely kiegészítette és konkretizálta a június 29-i direktívát. Ebben a határozatban az SZK(b)P Központi Bizottsága követelményként szabta meg a szövetségi köztársasági kommunista pártok központi bizottságai, a területi és körzeti pártbizottságok számára, hogy javítsák meg az ellenség hátában a szovjet nép által vívott harc vezetését, tegyék ezt a harcot "minél szélesebb körüvé és minél aktívabbá" küldjenek ki az ellenség által elfoglalt területekre földalatti pártcsoportok szervezése, valamint a partizánmozgalom és a diverzánstevékenység vezetése céljából "olyan, a párt iránt végsökig hü, tapasztalt harcosokat, akiket a pártszervezetek vezetöi személyesen ismernek, és akik a gyakorlatban megállták már a helyüket". Az ellenséges megszállással fenyegetett területeken, az SZK(b)P Központi Bizottságának utasítása szerint haladéktalanul hozzá kellett látni földalatti pártés Komszomol-sejtek szervezéséhez, idejében gondoskodva arról, hogy a kommunisták és komszomolisták egy része illegalitásba menjen. A központi bizottság megkövetelte a pártszervezetek vezetöitöl, hogy személyes példájukkal lelkesítsék a szovjet embereket a partizánháborúra, hogy "ez a harc lendületével közvetlenül, nagy arányokban és hösiesen támogassa a német fasizmus ellen az arcvonalban küzdö Vörös Hadsereget". A kommunista párt központi bizottságának felhívása arra szólította fel a szovjet embereket, Hogy lobbantsák fel az ellenség hátában az össznépi partizánháború lángját, és teremtsenek szovjet földön elviselhetetlen körülményeket a német fasiszta megszállók és csatlósaik számára. A felhívás átjutott az arcvonalon az ellenség megszállta területre, és új eröt öntött azokba, akik máris harcba álltak vagy a harcra készültek. A hazafias lelkesedés hatalmas hulláma megmozgatta a szovjet embereket az arcvonal innensö oldalán is. Munkások, kolhozparasztok és értelmiségiek, meglett emberek és tanulóifjak, kommunisták, komszomolisták és pártonkívüliek hatalmas hazánk minden nemzetiségéböl ezrek és tízezrek juttatták kifejezésre hö óhajukat, hogy bekapcsolódnak a partizánharcba. A hazafias kötelességtudat magasztos érzésétöl vezérelve hagyta ott Putyivlt, a csendes ukrán városkát Kovpak, hogy a zegzugos partizánösvényeket rója. 55 éves volt akkor. Partizán lett a moszkvai komszomolista lány, Zoja Koszmogyemjanszkaja. A partizánharc útjára lépve szent esküt tett a hazának, hogy utolsó leheletéig harcol a fasiszta hódítók ellen, és hösi haláláig híven ki is tartott esküje mellett. Egy idösebb kommunista, a polgárháború aktív harcosa, Linkov, a háború kezdetén kérte, hogy küldjék az ellenség hátába. "Napról napra egyre világosabban láttam írta késöbb visszaemlékezéseiben -, hogy csakis az ellenség hátában tudom minden erömet és képességemet, minden élettapasztalatomat az ellenség elleni harcnak szentelni." Egy 17 éves ifjú, Gorcsakov, makacsul kérte, hogy mint önkéntest vegyék fel a Vörös Hadseregbe, és küldjék ki a frontra. Kérelmét elutasították, de annyit mégis elért, hogy felvették a partizániskolába. Kiképzése befejeztével Gorcsakovot az ellenséges arcvonal mögé küldték. Zaszlonov, pártonkívüli mérnök a Közlekedésügyi Népbiztossághoz címzett kérelmében így írt: "Országunk lángokban áll, az élet megköveteli, hogy minden honpolgár, akiben hazafiúi szív dobog, aki egészséges szovjet levegöt szív és ilyet akar szívni, keljen hazánk védelmére . . . Kérem az Önök engedélyét arra, hogy partizánosztagot szervezzek . . ." Zebolov komszomolista, a moszkvai jogi egyetem hallgatója baleset következtében elvesztette mindkét kezefejét. A Komszomol Központi Bizottságában, amelyhez Zebolov azzal a kéréssel fordult, hogy küldjék az ellenség hátába, a fiatalok azt mondták: "De hiszen ilyen állapotban, mint ön, még senki sem ugrott ejtöernyövel . . . Szovjethatalom sincs sehol a világon, csak a mi országunkban válaszolta Zebolov. Felvették az egyik partizánalakulatba és jó felderítö lett. Ilyen nagyszerü, hazáját a végsökig odaadóan szolgáló emberekböl, akik égtek a vágytól, hogy az ellenség hátában harcoljanak ilyen emberekböl alakultak a frontövezeti és az ellenséges arcvonal mögötti körzetekben a partizáncsoportok és osztagok. Ily módon már a háború elsö napjaiban és heteiben az arcvonal mindkét oldalán a szovjet emberek tízezrei indultak el, hogy tevékenyen fegyveresen harcoljanak a német hadsereg ellen. Meg kellett szervezni, és az élére kellett állni ennek a hazafias népi mozgalomnak. E nagy és felelösségteljes munka súlya maradéktalanul a köztársasági és helyi pártszervezetek vállára nehezedett. Ezek, az SZK(b)P Központi Bizottságának utasításait végrehajtva, a szovjetszervekkel együtt óriási politikai és szervezö munkát végeztek: megalapozták a partizán tömegmozgalom kibontakozását. Az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottsága a háború elsö napjaitól az élére állt annak a tevékenységnek, amelyet a köztársasági és helyi szervezetek az illegális pártszervezetek és partizánosztagok alakítása terén végeztek. Az Ukrán K(b)P Központi Bizottsága a földalatti pártés Komszomol-szervezetek megalakítására vonatkozóan gyakorlati rendszabályokat dolgozott ki. Egyidejüleg megindult a munka partizánosztagok és diverzáns-csoportok szervezése terén is. Július 6-án a rádióban felolvasták, másnap pedig a lapokban is közzétették az Ukrán Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságának, az Ukrán SZSZK Legfelsö Szovjetje Elnökségének és Népbiztosi Tanácsának felhívását az ukrán néphez. Ebben a felhívásban a párt központi bizottsága és a kormány arra szólította fel Szovjet-Ukrajna népét, hogy keljen védelmére hazájának. Az Ukrán K(b)P Központi Bizottsága egy operatív csoportot hozott létre azoknak a gyakorlati intézkedéseknek a végrehajtására, amelyek az ellenség hátában folytatandó partizánharc megszervezését célozták, s ebbe a csoportokba a központi pártés szovjetapparátus olyan felelös munkatársait vonta be, mint Zlenko, Drozszsin, Szpivak, Sztrokacs és mások. Az operatív csoport tevékenységét közvetlenül Hruscsov, Burmisztyenko és Korotcsenko, a központi bizottság titkárai vezették. Fjodorov, az UK(b)P Csernyigovi területi bizottságának egykori titkára emlékirataiban elmondja, hogy Hruscsovtól már 1941. július 4-én utasítást kapott arra, hogy haladéktalanul fogjon hozzá az illegális pártszervezet és partizánosztagok szervezéséhez. "Amint visszatér Csernyigovba mondotta Hruscsov Fjodorovnak -, haladéktalanul fogjanak hozzá a megfelelö emberek kiválogatásához, az erdökben létesítsenek bázisokat a partizánok számára, foglalkozzanak a kiszemelt emberek katonai kiképzésével". Hasonló utasításokat kaptak más kerületi pártbizottságok is. A földalatti pártszervezetek, valamint a partizánosztagok és diverziós csoportok megszervezése elöször Ukrajna nyugati területein kezdödött. Az ellenség gyors elönyomulása következtében azonban ezt a munkát a megszállás elött nem sikerült teljesen befejezni. Ezzel kapcsolatban az Ukrán K(b)P Központi Bizottsága utasította a nyugati területek területi bizottságait, hogy a központi bizottság operatív csoportjával együtt kezdjék meg az elökészületeket a köztársaság meg nem szállt területén, és dobjanak át az arcvonalon szervezö csoportokat, hogy azok az ellenség által elfoglalt körzetekben kibontakoztassák a partizánmozgalmat, és megalakítsák a földalatti pártszervezeteket. Az Ukrán K(b)P Lvov, Sztanyiszlav, Tyernopol, Csernovci, Volhinia és Rovno területi bizottsága és az UK(b)P Központi Bizottságának operatív csoportja rövid idö alatt 150 szervezö csoportot alakított, összesen több mint 2000 fönyi létszámmal, és ezeket át is dobta az arcvonalra. E csoportok lettek a magvai azoknak a partizánosztagoknak, amelyek a háború elsö napjainak nehéz viszonyai között az illegális pártszervezetek vezetésével az ellenség hátában aktív harctevékenységet bontakoztattak ki. Ezzel egyidejüleg megindult azoknak a partizánosztagoknak a szervezése, amelyeknek a jobb parti Ukrajnában, nevezetesen a Kijevi, Ogyesszai, Vinnyicai, Kamenyec-Podolszkiji, Zsitomiri és Kirovográdi területen kellett harctevékenységet kifejteniük. Július elsö felében az UK(b)P Központi Bizottságának operatív csoportja, a Donyecki, Harkovi, Kijevi és Zsitomiri területi pártbizottsággal együtt több (egyenként 150-200 föböl álló) partizánosztagot hozott létre. Kijevben két partizánezred alakult: az egyik 1100, a másik 1070 fönyi létszámmal. Az ezredek harcosai megkapták a szükséges kiképzést. E partizánezredeknek, nem sokkal a harctevékenység körzetébe való elindulásuk elött beszédet mondott Hruscsov, az UK(b)P Központi Bizottságának titkára és Bugyonnij, a Szovjetunió marsallja, a Délnyugati Irány föparancsnoka. Elöre látva azt a veszélyt, hogy a német fasiszta csapatok betörnek a bal parti Ukrajnába, az UK(b)P Központi Bizottsága július második felében utasította a párt területi bizottságait és a központi bizottság operatív csoportját, hogy a megszállással fenyegetett területeken fogjanak hozzá partizánosztagok és diverzáns csoportok szervezéséhez. Ennek az utasításnak megfelelöen megkezdték a partizánalakulatok, valamint a diverzáns és felderítö csoportok megalakítását, idejében hozzáfogtak fegyverés élelmiszerraktárak létesítéséhez, a pártés Komszomol

-szervezeteket pedig az olyan területeken, mint Csernyigov, Szumi, Poltava, Harkov, Dnyepropetrovszk, Zaporozsje, Nyikolajev, Donyeck és Vorosilovgrád elökészítették az illegalitásba való áttérésre. Ily módon egész Ukrajna területén megindult a partizánosztagok szervezése, és az illegális pártszervezetek alakítása. A partizánosztagok tevékenységét az ellenség hátában az illegális pártbizottságok és pártszervezetek vezették. A fasiszta megszállás elsö napjaitól tevékeny munkát végzett az ellenség hátában Sztaskov vezetésével a Dnyepropetrovszki területi pártbizottság, Bakulin vezetésével a Harkovi területi, Vaszilina és Szkirda vezetésével a Kirovográdi területi, Popudrenko és Fjodorov vezetésével a Csernyigovi területi, Kondratyenko vezetésével a Poltavai területi, valamint a kijevi, dnyepropetrovszki, pavlovgrádi, Krivoj Rog-i és sok más városi pártbizottság, több száz városi és falusi pártbizottság és sok ezer pártcsoport. A partizánosztagokat kipróbált, tekintélynek örvendö kommunisták vezették. Sok osztag felelös pártés szovjetfunkcionáriusok parancsnoksága alatt állott. A Csernyigovi területi pártbizottság által megszervezett osztag parancsnoka Popudrenko, a területi pártbizottság második titkára, a vorosilovgrádi osztag parancsnoka Jakovenko, a városi pártbizottság titkára, a korjukovi osztag (Csernyigovi terület) parancsnoka Korotkov, a városi pártbizottság titkára, a putyivli osztag parancsnoka Kovpak, a városi szovjet elnöke lett. Az össznépi harc kibontakoztatása érdekében nagyarányú, eredményes politikai és szervezö munkát végzett az ellenség hátában a Belorusz Kommunista Párt. A köztársaság földalatti pártbizottságainak és partizánosztagainak a harcra való felkészítése igen bonyolult körülmények között ment végbe, minthogy az ellenség gyors ütemben foglalt el sok területet. Belorusszijában az illegális pártszervezeteket és a partizánmozgalmat lényegében már a német fasiszta megszállás alatt szervezték meg. 1941. június 30-án a Belorusz K(b)P Központi Bizottsága elfogadta, és a helyi szervezeteknek megküldte "Az ellenség által elfoglalt körzetek pártszervezeteinek az illegális munkára való áttérésröl" szóló I. sz. direktívát. A direktíva arra kötelezte a területi, a városi és a körzeti pártbizottságok titkárait, hogy az ellenség által el nem foglalt területeken idejében alakítsanak földalatti pártsejteket, ezek tevékenységének vezetésére pedig jelöljenek ki városi és körzeti hármas bizottságokat. A földalatti pártszervezetek és a partizánmozgalom szervezését és vezetését Belorusszijában a Belorusz K(b)P Központi Bizottságának titkárai: Ponomarenko, Kalinyin, Vanyejev, Malin és mások vették kézbe. A Belorusz K(b)P Központi Bizottságának megbízásából Ganyenko és Avhimovics, a központi bizottság titkárai az ellenséges arcvonal mögötti területre mentek, hogy kapcsolatot teremtsenek a földalatti szervezetekkel, és megszervezzék azok munkáját. 1941 júliusában, a már német megszállás alá került Minszki terület déli körzeteiben és a Poleszjei terület északi részében a Belorusz K(b)P Központi Bizottságának határozata alapján létrehozott Minszki terület földalatti pártközpontja indította meg a munkát. E központ tagjai voltak: Kozlov, Belszkij, Bragin, Varvasenya, a Belorusz K(b)P területi bizottságának titkárai, Bondar, a terület ügyésze, Macsulszkij és Sztyepanova, körzeti pártbizottsági titkárok. A Minszki terület északi és keleti részében az illegális pártszervezetek alakításával és a partizánmozgalom szervezésével kapcsolatos munkát a többi között Szacunkevics, területi bizottsági titkár, Mankovics, Jaros, Jaszinovics és Pokrovszkij irányították. Ugyanakkor az ellenség hátában megkezdte tevékenységét a párt Pinszki területi hármas bizottsága Sapovalovnak, a területi bizottság másodtitkárának vezetésével. A Gomeli terület megszállása után, augusztus második felében, illegalitásba ment át a területi pártközpont, amelynek tagjai Kozsar és Kucak, a területi pártbizottság titkárai, Baríkín, a városi pártbizottság titkára és Rudak, a Komszomol területi bizottságának titkára voltak. A Belorusz SZSZK keleti területeinek 80 körzetében és városában és a Pinszki terület néhány körzetében illegális központok alakultak, amelyek élén a körzeti pártbizottságok titkárai, vagy a körzeti végrehajtó bizottságok elnökei állottak. A Minszki területen 17 ilyen körzeti központ müködött, a Vityebszki területen 16, a Gomeli és Mogiljovi területen 15-15, Poleszjében és a Pinszki területen kilenc. Egyes körzeti pártközpontok kiterjesztették tevékenységüket azokra a körzetekre is ahol hármas bizottságok nem müködtek. Belorusszija Kommunista Pártjának vezetésével megalakult az illegális Komszomol-szervezet. Belorusszija ellenséges megszállás alá került területén hosszú idön át közvetlenül a Belorusz Lenini Kommunista Ifjúsági Szövetség titkárai Zimjanyin, Mazurov és Szurganov irányították a földalatti Komszomol-szervezetek megalakítását. Belorusszija komszomolistáinak és ifjainak a német fasiszta megszállók elleni harcra való mozgósítása terén nagyarányú szervezö és politikai munkát végzett Pritickij, a Belorusz Komszomol Központi Bizottságának titkára. A Belorusz K(b)P Központi Bizottságának utasítására a Belorusz Lenini Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága különleges feladatok teljesítésére önkéntes komszomolistákat küldött a köztársaság megszállt körzeteibe. Csak a június 27 és augusztus 5 közötti idöszakban 624 komszomolistát küldtek az ellenség hátába. A belorusz nép által a fasiszta hódítók ellen vívott harcban nagyszerüen küzdöttek a minszki illegális szervezet hösei. Az ellenség hátában folytatandó harc megszervezésére vonatkozó pártutasítások alapján Minszk kommunistái és komszomolistái, akik már a háború elött is jól ismerték egymást, kisebb földalatti csoportokká egyesültek. A fasiszta megszállás elsö hónapjaiban ilyen csoportok alakultak a város legnagyobb üzemeiben, a vasutasok, az állami intézmények munkatársai, a jogi egyetem elöadói és diákjai körében. Eleinte valamennyi illegális csoport önállóan müködött, majd 1941 végén megalakították a városi pártbizottságot, amely e bátor harcosok küzdelmének élére állt. A városi pártbizottság tagjai a többi között Kazinyec, Szemjonov és Zajac (Zajcev) voltak. A városi pártbizottsággal szorosan együttmüködött egy szervezet, amely Partizánmozgalmi Haditanácsnak nevezte magát. Ez az 1941 szeptemberében létrejött szervezet föképpen a Vörös Hadsereg olyan katonáiból, parancsnokaiból és politikai munkatársaiból állott, akik különféle okokból a megszállt Minszkben rekedtek. A minszki illegális harcosok tevékenységének egyik legfontosabb területe a tömegpolitikai munka volt. Megszervezték a moszkvai rádióadások titkon való hallgatását, terjesztették a Szovjet Tájékoztatási Iroda jelentéseit és a különféle antifasiszta röplapokat. Jelentös figyelmet fordítottak a felderítö munkára, a partizánokkal való kapcsolat kiépítésére, és segítették a partizánokat az osztagok szervezésében, a fegyverrel, felszereléssel, gyógyszerrel és meleg holmival való ellátásban. Illegális szervezetek müködtek Gomelben, Mogiljovban, Orsában, Bobrujszkban, Vityebszkben, Boriszovban, Zslobinban, valamint Belorusszija sok más városában és körzetében. A Belorusz K(b)P Központi Bizottsága a földalatti pártés Komszomol-szervezet megalakításával egyidejüleg a köztársaság partizánmozgalmának megszervezését is irányította. 1941. július 1-én a központi bizottság jóváhagyta a 2. sz. direktívát, amely meghatározta, hogy az ellenség hátában miként kell megszervezni a partizánháborút. A pártés Komszomol-szervezeteknek az lett a feladatuk, hogy Belorusszija egész ellenséges megszállás alatt álló területén partizánosztagokat alakítsanak. A Belorusz K(b)P Központi Bizottsága a fasiszta megszállók elleni harcra vonatkozó taktikai útmutatásban különös nyomatékkal hívta fel a pártszervezetek figyelmét arra, hogy a partizánharc rámenös, támadó jellegü legyen. A Belorusz K(b)P Központi Bizottsága és területi bizottságai amellett, hogy a megszállt területek népességét az ellenség elleni harcra mozgósították, a köztársaság más körzeteiböl is küldtek át partizáncsoportokat és osztagokat a megszállás sújtotta területekre. A Belorusz K(b)P Központi Bizottsága már 1941. június 29-én egy olyan határozatot fogadott el, amelynek értelmében az ellenség-megszállta repülötereken diverzáns csoportokat kellett szervezni. Mintegy 28 csoportot küldtek az ellenséges repülöterek zónájába, összesen 1000 fönyi létszámmal. Ezeknek a csoportoknak a parancsnokait Vorosilov, a Szovjetunió marsallja és Ponomarenko, a Belorusz K(b)P Központi Bizottságának titkára látta el a szükséges instrukciókkal. Június 26 és 30 között Mogiljovban megalakítottak, és az arcvonalon átdobtak 74 partizánosztagot és diverzáns csoportot, összesen 2844 fönyi létszámmal. júliusban Lioznóból 29, Roszlavlból nyolc, Gomelböl pedig 23 osztagot küldtek az arcvonal mögé. Augusztus 19-én a Belorusz K(b)P Központi Bizottsága jelentésében arról számolt be az SZK(b)P Központi Bizottságának, hogy augusztus 1-én Belorusszija területén 231 partizánosztag müködött, összesen több mint 12000 fönyi létszámmal. A nyár végén és összel tovább folytatódott a partizánosztagok szervezése és az ellenség hátába való küldése. 1941 második felében összesen 437 partizánosztagot (7254 fönyi létszámmal) szerveztek és küldtek a Minszki, Vityebszki, Mogiljovi, Pinszki, Baranovicsi, Vilejkai területre, és Belorusszija más területeire. A megszállt területeken ezek a csoportok és osztagok hamarosan szoros kapcsolatot építettek ki a helyi lakossággal, és fegyveres harcuk az ellenség ellen annak aktív támogatásával folyt. Belorusszija partizánmozgalmának fö erejét azok a partizánosztagok és csoportok alkották, amelyeket magán az ellenség által elfoglalt belorusz területen szerveztek. A nagy kiterjedésü köztársaságban a belorusz nép legjobb fiai és lányai kibontották a kíméletlen partizánháború zászlaját. Nagy arányokat öltött a partizánmozgalom az Oroszországi Föderáció északnyugati és nyugati területein is. A leningrádi pártszervezet már a háború legelejétöl készült az ellenség hátában folyó harcra. Október 22-én a terület ellenséges megszállás alá került nyugati és délnyugati körzeteiben 38 körzeti pártés ugyanannyi Komszomol-bizottság, továbbá 125 pártés több mint 100 Komszomolcsoport müködött, s 84 partizánosztag harcolt, összesen több mint 3000 fönyi létszámmal. Leningrádból és a terület meg nem szállt körzeteiböl jelentös számú partizánosztagot és szervezö csoportot küldtek a hitleristák által elfoglalt területre. A Szmolenszki, Moszkvai, Kalinyini, Kurszki, Voronyezsi, Orjoli és Tulai terület pártszervezetei még a megszállás elött megkezdték az elökészületeket az ellenség hátában vívandó harcra. A Kalinyini területen például 23 körzetben 22 városi és körzeti pártbizottságot, 17 pártszervezetet és 24 körzeti Komszomol-szervezetet alakítottak a földalatti munka végzésére. November 1-ig a körzeti pártbizottságok 55 pártszervezetet (több mint 1600 fö) és 11 diverzáns csoportot (72 fö) hoztak létre. Október-november folyamán a 31. hadsereg haditanácsának segítségével 29 partizánosztagot (több mint 1700 fö) szerveztek és dobtak át a Szmolenszki és Kalinyini terület megszállt körzeteibe. A Moszkvai terület 27 teljesen vagy részben megszállt körzetében szeptember végére a körzeti pártbizottságokat elökészítették a földalatti munkára, 41 partizánosztagot (1800 fö) és sok harccsoportot (6630 fö) szerveztek. A Moszkva környéki partizánosztagokban 1123 kommunista és 264 komszomolista harcolt. Októberre az illegális pártszervek és a partizánosztagok létszáma (a csoportok nélkül) 2600 före emelkedett (ezek között 122 vezetö városi és körzeti párt-, szovjetés Komszomol-funkcionárius volt), Karéliában 1941. június végén kezdték meg az illegális pártszervek és partizánalakulatok szervezését. Augusztusra a köztársaságban kilenc körzeti bizottságot hoztak létre, 124 kommunista bevonásával, és 15 partizánosztagot szerveztek, mintegy 1800 fönyi létszámmal. A karéliai partizánosztagok tevékenységének az volt a jellemzö sajátossága, hogy az osztagok támaszpontja a köztársaság meg nem szállt területén volt, és csak harcfeladat végrehajtására mentek át az ellenséges arcvonal mögé. Az illegális pártszervezetek alakítására és a partizánmozgalom kibontakoztatására nagy figyelmet fordított Moldava kommunista pártja is. A moldovai párt az ellenséges arcvonal mögött végzendö munkára elöre felkészítette a párt több városi és körzeti bizottságát, s több tucatnyi partizánosztagot szervezett. 1941 szeptemberében, a Moldavai K(b)P Központi Bizottságának határozata alapján a köztársaság megszállt területére helyezték át a köztársasági pártközpontot. Lettország sok kerületében kommunisták és komszomolisták csoportjai maradtak vissza, hogy a megszállt területeken földalatti munkát végezzenek. Nyáron és összel pártés Komszomolfunkcionáriusok több csoportját dobták át az arcvonalon, hogy élére álljanak a partizánharcnak. Emellett 1941-ben Lettország megszállt területén illegális antifasiszta szervezetek is müködtek. Észtországban, a köztársaság K(b)P Központi Bizottságának határozata alapján június végén megalakították az illegális központot és a partizántörzset, s földalatti pártcsoportokat szerveztek a saari, harüi, tartui, laani és más járásokban. Földalatti pártmunkára és partizánharcra a köztársaság megszállt területén összesen mintegy 800 ember maradt vissza. Annak a nagyarányú munkának az eredményeképpen, amelyet az SZK(b)P Központi Bizottsága, a köztársasági és a helyi pártszervezetek, valamint a szovjet fegyveres erök parancsnoksága és politikai apparátusa a partizánmozgalom kibontakoztatása terén végzett, a mozgalom már a háború elsö napjaiban nagy lendületet vett, és szervezett jelleget öltött. Ámde 1941-ben a partizánmozgalom hatékony vezetésére egységes szerv még nem volt. Mindazokat a kérdéseket, amelyek a partizánkáderek képzésével, a partizánalakulatok szervezésével és felfegyverzésével, a velük való kapcsolat kiépítésével, a partizánharc tapasztalatainak összegyüjtésével és általánosításával, a földalatti pártszervezetek tevékenységének és a lakosság közötti politikai munkának az Állami Honvédelmi Bizottság és az SZK(b)P Központi Bizottsága utasításai szellemében való vezetésével kapcsolatban felmerültek, a helyi pártés szovjetszervezetek a frontok és a hadseregek haditanácsainak tevékeny részvételével oldották meg. A partizánok tevékenységének közvetlen vezetésére hadmüveleti csoportokat és törzseket alakítottak. 1941. augusztus végén a Belorusz K(b)P Központi Bizottsága felelös pártés szovjetfunkcionáriusokból két csoportot szervezett, s ezek közül az egyiket a Központi Front politikai csoportfönökségének, a másikat pedig a Brjanszki Front 21. hadserege haditanácsának a rendelkezésére bocsátotta. Ezeknek a csoportoknak kellett a katonai parancsnoksággal egyetemben vezetniük a földalatti pártszervezeteket és a partizánosztagokat, valamint a front és a hadsereg müködési területén az élére állni a lakosság körében folyó politikai munkának. Az UK(b)P Központi Bizottsága kebelében alakított hadmüveleti csoportot Hruscsov javaslatára novemberben beolvasztották a Délnyugati Front haditanácsának hadmüveleti csoportjába. Karéliában, a párt központi bizottságának augusztus 11-i határozata értelmében megalakították a partizánmozgalom köztársasági törzsét. Szeptember 27-én a leningrádi területi bizottság hadmüveleti csoportját a partizánmozgalom törzsévé szervezték át. A törzs élén Nyikityin, a területi pártbizottsági titkár állott. Az Oroszországi Föderáció más területein a partizánmozgalmat közvetlenül az SZK(b)P területi bizottságai vezették, az SZK(b)P Központi Bizottságának és a honvédelmi népbiztosnak az utasítására, a megszállt területek lakossága között végzendö munka irányítására és a partizánmozgalom pártpolitikai vezetésére, a Politikai Föcsoportfönökségnek és a harcoló hadmüveleti magasabbegységek politikai szerveinek kebelében külön partizánmozgalmi osztályokat szerveztek. Az egyik bonyolult feladat, amellyel a pártnak és a szovjet katonai parancsnokságnak a partizánmozgalom kibontakoztatása idöszakában meg kellett birkóznia, az volt, hogy hozzáértö szervezöket és vezetöket képezzen ki a partizánosztagok és a diverzáns csoportok számára. A köztársasági és területi pártszervezetek a partizánosztagok parancsnokaivá és komisszárjaivá régi, kipróbált kommunistákat neveztek ki, akiknek ha nem is volt meg a megfelelö szakképzettségük, de nagy élettapasztalattal és harci gyakorlattal rendelkeztek. Késöbb ezeket a kádereket az OSZFSZK területén Belorusszijában, Ukrajnában, valamint az egyes fronttörzseknél már a háború elején szervezett iskolákban, tanfolyamokon és tanintézetekben tovább képezték. Az iskolák és tanfolyamok növendékei késöbb mint partizánok, mint az osztagok és a magasabbegységek parancsnokai, valamint a diverzáns csoportok vezetöi hírnevet szereztek maguknak. A kiképzett szakembereket és csoportokat a partizánosztagok megerösítése céljából 1941-ben a köztársasági és területi pártbizottságok, a harcoló hadseregek haditanácsának és törzsének közremüködésével átjuttatták az arcvonalon. Az átdobott csoportok és osztagok közül sok, a számára kijelölt körzetbe érve, kapcsolatba lépett a helyi földalatti pártszervekkel és partizánosztagokkal, gyakran összeolvadtak velük, és idövel nagy partizánegységekké és magasabbegységekké váltak. A partizánosztagok és a vezetö szervek állandó kapcsolatának kiépítésében és fenntartásában fontos szerepe volt az ellenség arcvonala mögé küldött rádióadó-készülékkel felszerelt híradósoknak. 1941 végén már jelentös számú kiképzett és tapasztalt parancsnok szervezte és vezette a partizánharcot. A szovjet hazafiaknak a megszállás kegyetlen viszonyai között kellett földalatti munkájukat és partizánharcukat folytatniuk. Azt, hogy a német fasiszták a Szovjetunió megszállt területén gondosan felkészültek a büntetö akciókra, a többi között a hitlerista katonai vezetés által 1941. május 13-án "Hadbíráskodás a Barbarossa körletben és a csapatok különleges rendszabályai" címmel kiadott utasítás is tanúsítja, amely a partizánok és a "gyanús" személyek kíméletlen megsemmisítését rendelte el. Az 1941. július 23-i 33. számú utasítás kiegészítésében a német legfelsöbb föparancsnokság hangsúlyozta: " . . . Az elfoglalt keleti területeken örszolgálatra kijelölt csapatok csak abban az esetben teljesithetik feladatukat, ha minden ellenállást nem a bünösöknek bírósági úton való megbüntetésével, hanem úgy törnek le, hogy olyan félelmet és rettegést keltenek, amely elveszi a lakosság kedvét mindennemü ellenszegüléstöl . . . A parancsnokoknak meg kell találniuk az eszközöket arra, hogy az örzésükre bízott körzetekben újabb örcsapatok igénylése nélkül, megfelelö drákói rendszabályok alkalmazásával biztosítsák a rendet." 1941. október végén a német föparancsnokság a partizánok elleni harccal kapcsolatos valamennyi rendeletét külön utasításban foglalta össze, amelynek betartását valamennyi hitlerista katona és tiszt számára kötelezövé tette. Az utasítás hangsúlyozta, hogy a partizánok elleni harcnak "kíméletlennek és kemény szívünek" kell lennie. A hitlerista katonai vezetés a hadtápterület objektumainak örzésére és a partizánok elleni harcra a Szovjetunió megtámadása elött kilenc különleges örhadosztályt alakított. Ezeket késöbb rendöri alakulatokkal erösítette meg. Egy-egy ilyen hadosztály átlagos létszáma 8000-9000 fö között ingadozott. A tábori hadosztályok elhelyezési körletében tábori és helyi parancsnokságok, órosztagok és titkosrendörök müködtek. Ahol a partizánok aktív tevékenységet fejtettek ki, az objektumok örzésére és a partizánok elleni harcba általában 1000-1500 föt vontak össze. 1941 öszétöl, a partizánok tevékenységének fokozódása következtében a hitlerista katonai vezetés kénytelen volt ellenük tábori alakulatokat, még dandárokat és hadosztályokat is rendszeresen bevetni. A partizánmozgalom a megszállókban már a háború elsö hónapjaiban is félelmet keltett. Ezt a fasiszta hatóságok sok hivatalos hirdetménye tanúsítja. Ime néhány részlet egy hirdetményböl, amelyet a partizánok Zamosztje községben (Leningrád terület) szedtek le: " . . . 3. Az utakon, az országutakon és dülöutakon való közlekedés 17 és 50 év közötti férfiak számára tilos. Az utakon közlekedö ilyen személyeket fel kell tartóztatni, és táborba kell szállítani. Azokat, akiknél feltartóztatásukkor fegyvert találnak, mint partizánokat ki kell végezni. . . . 8. Azokat a személyeket, akik bármilyen formában segítik a partizánokat, ellátják, rejtegetik öket vagy menedéket adnak nekik, magukat is partizánoknak kell tekinteni . . . . . . 9. Mindazok a személyek, akik értesülést szereznek a hadsereg és a katonai hatóságok vagy azok elhelyezése és vagyona elleni bünös szándékról, szabotázscselekmények terveiröl vagy ilyen elökészületeiröl, egyes partizánoknak vagy partizánbandáknak a megjelenéséröl, s erröl nem értesítik a legközelebbi német katonai egységet, halálbüntetéssel lakolnak, lakásukat pedig meg kell semmisíteni . . ." A hitleristák már a háború elsö napjaiban több ezer embert végeztek ki a partizánokkal való együttmüködés gyanúja miatt. Különösen nehéz körülmények között kellett dolgoznia az illegális pártszervezetnek. Sok illegális pártközpont az ellenség által megszállt helységekben nem tudott kellöképpen illegalitásba vonulni, és kénytelen volt a partizánosztagok müködési körzetébe menni. A földalatti párt-, Komszomolés antifasiszta szervezeteket állandóan a megsemmisülés veszélye fenyegette. Sok ezer földalatti harcos elpusztult az ellenség elleni harcban. Helyükbe azonban újabb harcosok álltak, s folytatták elesett elvtársaik munkáját. Odaadó hazaszeretet, a gyözelembe vetett rendíthetetlen hit kellett ahhoz, hogy az emberek a kínzásokkal és a halállal mit sem törödve, férfiasan folytassák az egyenlötlen és kíméletlen harcot az erös és tapasztalt ellenség ellen. S a kommunista párt nevelte szovjet emberben megvoltak mindezek a tulajdonságok. Ez a magyarázata annak, hogy a fasiszták semmiféle megtorlása, semmiféle vandálsága nem tudta megtörni a szovjet nép akaratát a megszállók elleni küzdelemben. Az illegális harcosok behatoltak az ellenséges megszállási apparátusba, és a partizánokkal együtt nemegyszer meghiúsították a betolakodók gazdasági, politikai és közigazgatási rendszabályait, bizonytalanságot és félelmet keltve bennük. Az illegális mozgalom harcosai szinte hihetetlen leleményességgel látták el csoportjaikat a szükséges eszközökkel, iratokkal, sokszorosító gépekkel, rádióadókkal stb. Rendkívül elterjedt a hamis iratok készítése, valamint az ilyen iratoknak ügynökök útján a megszállási hatóságoktól való beszerzése. Például Gallo, illegális komszomolista, aki a minszki városházán az igazolványokat kiadó osztályon dolgozott, különféle ürlapokat, igazolványokat, bélyegzömintákat adott át harcostársainak. Mestere volt az ilyen bélyegzök és iratok készítésének egy másik minszki illegális harcos, Kozlov színész és festömüvész is. Ugyanilyen nehéz körülmények között kezdték meg tevékenységüket az elsö partizánosztagok is. Az ellenség hadmüveleti mélységében kellett harcba lépniük az ellenséggel, azoknak a körzeteknek a közelében, amelyekben a német fasiszta hadsereg nagy eröi összpontosultak. Ez a körülmény megnehezítette a partizánok harcát, és nagy rugalmasságot követelt tölük. Emellett sok partizánosztag és csoport abban az idöben rosszul volt felfegyverezve, és kevés löszerrel rendelkezett. Minthogy a háború számunkra kedvezötlen viszonyok között kezdödött, s a Vörös Hadsereg jelentös fegyverhiánnyal küzdött, az ország pedig még nem tudta ellátni hadseregét mindennel, amire szüksége volt, nem volt meg a lehetösége annak sem, hogy a partizánokat osztaguk szervezésekor kellö mennyiségü fegyverrel, löszerrel és különleges harceszközzel lássák el. Éppen ezért a partizánok gyakran különféle szükségeszközökhöz kényszerültek folyamodni. Sok partizánosztag az ellenség elleni harcban szerzett fegyvert és löszert. Az ellenség mindent elkövetett, hogy a harcmezön maradt fegyver és löszer ne kerüljön partizánkézre. A hitleristák jutalmat tüztek ki a fegyverek begyüjtésére és leadására. A partizánok a fegyverek összeszedésében rendszerint mégis megelöztek mindenkit. Rádiók hiányában sok partizánosztag gyakran nem kaphatott a vezetö pártközponttól megfelelö utasítást, nem tudott idöben jelentést tenni tevékenységéröl, és nem szerezhetett felderítési adatokat. A kellö tapasztalat és fegyverhiány, valamint az osztagok és a vezetö szervek közötti kapcsolat megteremtésének korlátozott lehetöségei óriási nehézségeket támasztottak, s gyakran sok áldozatba kerülö nagy hibák forrásává váltak. Eleinte az arcvonalmenti övezetben müködö partizánok felderítésre, diverziókra és kisebb ellenséges alegységek lesállásból való megtámadására szorítkoztak. De gyakori eset volt az is, hogy a partizánalakulatok, közvetlen kapcsolatot tartva a csapatokkal, merészen rajtaütöttek az ellenség oszlopain, meglepetésszerüen megtámadták törzseit, söt olykor nyílt harcba is léptek a hitleristákkal. Jellemzö e tekintetben a belorusz partizánoknak, a többi között a "Vörös Október" partizánosztagnak (Poleszjei terület) a tevékenysége. Az osztag a helyi pártés szovjetaktívákból, valamint kolhozparasztokból állott. "Egy júliusi napon a fasiszták harckocsijai megjelentek körzetükben írja Bumazskov, az osztag parancsnoka. Igyekeztek átkelni a folyón, hogy elfoglalják a körzet székhelyét. S itt kezdödött harctevékenységünk. A partizánok, kivárva az alkalmas pillanatot, felrobbantották a hidat és erös géppuskaés puskatüzzel fogadták az ellenséget. Kézigránátok zúdultak a páncélosok hernyótalpai alá. Jól beváltak a benzinnel töltött üvegek is. A hitleristáknak a folyón való átkelését meghiúsítottuk." Más alkalommal egy 24 fönyi partizáncsoport Pavlovszkij vezetése alatt jól elökészített rajtaütést szervezett a bobrujszki körzetben levö Glusa községben elhelyezett német törzs ellen és szétverte azt. Az oktyabrszkiji körzet partizánjai egyetlen hónap alatt 4 vasúti és több közúti hidat robbantottak fel, 10 sikeres vállalkozást hajtottak végre, 18 német harckocsit és páncélgépkocsit megsemmisítettek vagy megrongáltak, sok hadianyagot és fontos okmányokat zsákmányoltak. A Szovjetunió Legfelsö Szovjetjének Elnöksége 1941. augusztus 6-i rendeletével Bumazskovot és Pavlovszkijt a német fasiszta megszállók elleni harcban tanúsított hösiességükért és elszántságukért a szovjet partizánok közül elsökként tüntette ki a Szovjetunió Höse címmel. A "Vörös Október" osztag sok partizánja kapott hadi kitüntetést. 1941 nyarán és öszén Belorusszija más partizánosztagai is eröteljes csapásokat mértek az ellenségre. Smirjovnak, a polgárháború aktív részvevöjének a vezetése alatt álló partizánosztag, amely a Vityebszki terület szurazsi körzetében müködött, augusztusban és szeptemberben 27 vállalkozást hajtott végre, több mint 100 hitleristát pusztított el, sok gépkocsit, üzemanyagot és hadfelszerelést semmisített meg. A hitlerista katonai vezetést aggasztotta ennek az osztagnak az aktivitása és elrendelte, hogy a Szurazs-Uszvjati, Szurazs-Velizs, Uszvjati-Velizs útvonalak körzetében táblákat helyezzenek el ezzel a felirattal: "Partizánövezet". Ellenséges erök megsemmisítése céljából sikeres vállalkozásokat hajtottak végre a belorusz partizánok Turov, Bogusevszk, Ljubany körzeti székhelyeken, valamint más lakott helyeken is. A partizánok és a szovjet csapatok ügyes együttmüködésére példaként szolgálhat az ukrán partizánoknak és a Vörös Hadsereg alegységeinek az a vállalkozása, amelyet Hruscsov útmutatásai szerint Sztarínov és Jasztrebov, a Vörös Hadsereg parancsnokai 1941 novemberében Harkov körzetében szerveztek. Harkov és Csugujev városok körzetében, nyomban az ellenség bevonulása után nagy robbanások történtek a repülötereken, a müutakon és a vasútvonalakon. November 14-re virradó éjjel Harkovban felrobbantották a nagy Holodnogorszki-viaduktot. Ezzel csaknem egyidejüleg a levegöbe repült egy épület a Rudnyev téren, valamint a Dzerzsinszkij utca 17. szám alatt levö ház, amelyben a 68. német hadosztály törzsét szállásolták el. A robbanás következtében életét vesztette Braun vezérörnagy, a hadosztály parancsnoka, két tiszt és 13 katona. Ezután a partizánok felrobbantották a Csugujevnél és Északi-Donyecen átvezetö vasúti hidat, amelyet a németek nem sokkal elöbb állítottak helyre, kisiklattak néhány vonatot és robbantásokat hajtottak végre a harkovi, a roganyi és csugujevi repülötéren. Aktív harctevékenységet folytattak Ukrajna és az Oroszországi Föderáció déli területeinek partizánjai is. A kijevi területen levö Zsaskov nevü helységében a hitleristák sok lovat gyüjtöttek össze, hogy azokat a harcoló egységekhez irányítsák. Szeptember 3-án a partizánok támadást hajtottak végre Zsaskov ellen, megöltek 100 katonát és nyolc tisztet, s 125 lovat, 80 puskát, 10 élelmiszerrel megrakott szekeret és több tízezer töltényt zsákmányoltak. Szeptember 14-én a dnyepropetrovszki partizánok az ellenség egyik repülöterén megsemmisítettek két "Junkers-52" típusú szállítógépet, egy üzemanyagraktárt és 12 tartálykocsit. A Krivoj Rog-i bányászok osztaga szeptember elsö két hetében vagy 80 ellenséges katonát és tisztet ölt meg, felrobbantott három német harckocsit, 29 gépkocsit, egy repülögépet és egy hadianyagraktárt, s mintegy 100, hadianyaggal megrakott szekeret zsákmányolt. Hösiesen harcoltak az ellenséggel az ogyesszai partizánosztagok és csoportok is. Néhány osztag a híres ogyesszai katakombákban rendezte be támaszpontját. Az egyik alakulat ,augusztus 24 és 31 között 47 tehergépkocsit és 27 tartálykocsit semmisített meg. Aktív tevékenységet fejtettek ki a partizánok akkor is, amikor csapataink elhagyták Ogyesszát. A földalatti mozgalom tagjai már a megszállás ötödik napján felrobbantották a városban a parancsnokság épületét. Antonescu parancsa értelmében minden megölt tisztért kétszáz, minden megölt katonáért száz lakos kivégzése volt a büntetés. Ugyancsak férfiasan küzdöttek az ellenség ellen Moldava partizánjai. Csupán augusztusban több raktárt, sok harckocsit és páncélgépkocsit, tucatnyi gépjármüvet és több száz ellenséges tisztet és katonát semmisítettek meg. A román hadsereg vezérkari fönökének jelentésében ez olvasható: "A szovjetekkel rokonszenvezö helyi lakosságból alakult osztagok a megszállt területen csaknem mindenütt harcot folytatnak a román hadsereg ellen, a rendbontás és szabotázscselekmények napirenden vannak. Az osztagok hátba támadják a csapatokat, tüz alá veszik az oszlopokat, vadásznak a felderítökre, megsemmísítik a katonák kisebb csoportjait. Mindez növeli csapataink amúgy is jelentös veszteségét." A román tábornok azt követelte, hogy vér öntözze a megszállt körzetek földjét. Sok szovjet ember esett áldozatul a román fasiszták kegyetlen megtorlásának. Súlyos veszteséget szenvedtek a partizánosztagok is, különösen azok, amelyek Ukrajna sztyeppés körzeteiben müködtek. De azok, amelyek ügyesen manövereztek és az ellenség csapásai elöl kitérve elhagyták körzetüket és területüket, elkerülték a nagy veszteséget. "A legnagyobb eredményeket akkor értük el írja visszaemlékezéseiben Kovpak -, amikor szabad manöverhez folyamodtunk." Az ukrán, a leningrádi és a belorusz partizánok helyesen felismerték, hogy a partizánharcban a mozgékonyságnak nagy jelentösége van, s 1941 nyarán és öszén több portyát hajtottak végre az ellenség hadtápterületén. A "Gyözelem vagy halál" nevü 160 fönyi partizánosztag, amelynek parancsnoka Oszecskin, egy idös kommunista volt, szeptember 10 és 25 között végrehajtott portyázása folyamán nyolc harckocsit és mintegy 250 ellenséges katonát semmisített meg. Az osztag megtámadta a berezanyi vasútállomást, ahol egy hadifoglyokat szállító szerelvény állott, s kiszabadította a foglyokat. A Borovik parancsnoksága alatt álló partizánosztag, az ellenség hátában, Kijev alatt folytatott sikeres tevékenység után, október végén elhagyta a malinszki erdöt és 600 kilométeres portyája végeztével behúzódott a brjanszki erdöbe. Merész portyát hajtott végre az ellenség hátában Kopenkin, hadseregünk egyik parancsnokának vezetése alatt álló osztag. A partizánok harcászatára jellemzö volt Kovpak osztagának tevékenysége. 1941 november végén, német büntetö csapatok ellen vívott harcban, az osztagot csaknem teljesen bekerítették. A partizánok löszere fogytán volt. Kovpak világosan látta, milyen nehéz helyzetbe kerültek, s kiadta a parancsot: "Hogy megtartsuk embereinket a további harchoz, célszerünek látszik 1941. 12. 1-én 24,00 órakor elhagyni a szpadscsanszki erdöt és portyával kitörni a brjanszki erdö irányában." Kovpak osztaga, az idejében és ügyesen megszervezett manöver eredményeképpen, kitört a bekerítésböl. Ugyanezt a rugalmas, manöverezö harcászatot alkalmazták a leningrádi partizánok is. Augusztusban és szeptemberben Pszkov vidékén, Novgorod és Sztaraja Russza alatt, a megszállt területen mindenütt tevékenykedtek. A jól szervezett, fegyelmezett mozgékony osztagoknak nem volt állandó támaszpontjuk az ellenség hátában, hanem állandóan manövereztek. Harci jelszavuk így hangzott: késleltetni az ellenséges csapatok Leningrádhoz való átdobását. A leningrádi Leszgaft Testnevelési Föiskola 22 fönyi osztaga július második felében megjelent a Pszkov és Porhov közötti utakon. A hitleristák "Fekete halálnak" nevezték el ezt az osztagot. Önfeláldozóan harcolt az ellenséggel a Kirovés a "Bolsevik" gyár munkásaiból alakított 39. sz. partizánosztag is. Ugyanígy küzdöttek a tosznói és oregyezsi körzet, valamint az Izsora gyár osztagai és más osztagok. Amikor a német fasiszta csapatok nagy tömege zúdult Novgorod és Luga felé, a partizánok aláaknázták az utakat és a hidakat, s levegöbe röpítették a németek közlekedési eszközeit. A tél beálltával partizánosztagok portyáztak a tosznói, oregyezsi, lugai és krasznogvargyejszki körzetben. "A partizánok egyre fokozódó tevékenysége lehetetlenné teszi . . . egyes katonáknak vagy kis csoportoknak a falvakon való átvonulását olvasható az "Észak" hadseregcsoport törzsének egyik okmányában. Ezeknek mindig élénk forgalmú utakon, például utánszállítási útvonalakon kell közlekedniük. Egyes katonák vagy kis csoportok csak abban az esetben látogathatnak el a nagy forgalmú utaktól távolabb esö falvakba, ha megelözöen a legközelebbi katonai hatóság megállapította a falu veszélytelenségét." Mire a német csapatok a Moszkvai terület határához értek, addigra minden körzetben megszerveztek és kiképeztek két-három osztagot 20 és 75 fö közötti létszámmal, számos titkos támaszpontot létesítettek, négy-öt hónapra elegendö löszerrel és élelmiszerrel. Ez lehetövé tette, hogy a partizánok nyomban megkezdjék a harcot, mihelyt a hitleristák átlépték a Moszkvai terület határát. Október 13-án este az erdöben létesített támaszpontjukra vonultak ki az uvarovói körzet partizánjai. Már másnap megrohamozták a körzet székhelyén állomásozó ellenséges helyörséget. November 19-töl aktív harcot folytatott a Volokolamszk és Klin közötti országutakon a Tagunov középiskolai tanár parancsnoksága alatt álló osztag. Sok Moszkva környéki partizánosztag közvetlen kapcsolatot tartott fenn a Vörös Hadsereg csapataival és a katonai parancsnokság utasításai szerint müködött. A lotosinszki partizánosztag Dovator vezérörnagytól, a 2. gárda lovas hadtest parancsnokától, az osztasevi körzet osztagai pedig Panfilov vezérörnagytól, a 8. gárda-lövészhadosztály parancsnokától kaptak harcfeladatokat. A verejai körzet partizánjai segítséget nyújtottak egy gépkocsizó lövészzászlóaljnak és hadtápalakulatának a bekerítésböl való kitörésben. A Nyugati Front törzse felderítésí feladatokat adott a mozsajszki partizánoknak; (az általuk szerzett adatok alapján a szovjet légierö a Vatulino község közelében levö repülötéren 40 ellenséges repülögépet semmisített meg, szétbombázott egy ezredtörzset és egy Mozsajszkban létesített tüzérségi raktárt). A rutai körzet partizánjai felderítési adatokkal látták el Beloborodov vezérörnagyot, a 9. gárda-lövészhadosztály parancsnokát és Pronyin vezérörnagyot, a 144. lövészhadosztály parancsnokát. Érzékeny csapásokat mértek a partizánok 1941 nyarán és öszén az ellenség közlekedési vonalaira. A közlekedési vonalakon a szovjet hazafiak fö harci módszere a diverzió volt. A vasútvonalakon mesterien folytatott diverziókat egy jól konspirált illegális szervezet, amelynek az orsai nagy vasúti csomóponton volt a központja. A szervezet élén Zaszlonov állott, aki az orsai vasútállomás fütöházában az orosz vasutas brigádok vezetöjeként dolgozott. Az illegális szervezet tevékenységének egyik módja az úgynevezett "szénaknák" készítése volt. Ezekkel az aknákkal az orsai illegális harcosok 150 mozdonyt tettek üzemképtelenné. Szeptemberben a rugyenszki körzet partizánjainak egy csoportja, a minszk-bobrujszki útvonalon, megszervezte az arcvonal felé tartó egyik katonai szerelvény kisiklatását. Késöbb ugyanezen a vonalon az oszipovicsi körzet partizánjai is kisiklattak egy vonatot Korolevnek, a körzeti végrehajtó bizottság elnökének a vezetésével. A Narcsuk parancsnoksága alatt álló, kis létszámú kosztyukovicsi partizánosztag összel a kricsev-unyecsai vonalon kisiklatott egy harckocsikat és gépkocsikat szállító német szerelvényt és felrobbantott négy hidat. Diverziós cselekményeket hajtottak végre a partizánok az országutakon is. A gomeli "Bolsevik" partizánosztag, Fedoszejenko vezetésével, tevékenysége elsö két hónapja alatt 30 gépkocsit és körülbelül 250 hitleristát semmisített meg és két hidat robbantott fel. Augusztus elején Korzs parancsnoksága alatt a pinszki partizánok egy osztaga megsemmisítette egy német törzs gépkocsiját a benne ülö 15 fasisztával együtt. A partizánoknak a német fasiszta csapatok hátában végrehajtott merész tettei rémülettel töltötték el a hitlerista katonákat. Grohn, a 455. német gyalogezred örvezetöje például 1941 öszén ezt írta feleségének Németországba: "Míg Minszkig értünk, hatszor kellett megállnunk, mert megrongálták a hidat, és négyszer, mert géppuskaés puskatüz alá vettek bennünket. Különösen hosszú ideig idöztünk Szlonyim és Baranovicsi között. Itt valamennyiünknek részt kellett venni egy nagy híd helyreállítási munkáiban, amelyet a partizánok két órával odaérkezésünk elött robbantottak fel. Amikor végre tovább indultunk, még húsz kilométernyit sem mentünk, máris szörnyü tüzet kaptunk. S ez addig tartott, míg ki nem értünk az erdöböl. Bármilyen gyorsan hajtottunk is, gépkocsinkon mégis négy halott és három sebesült volt . . . Minszk után az oszlop szétoszlott és különbözö irányokban ment tovább. Mi gyalog folytattuk az utat. Amíg el nem értük az arcvonalat, szüntelenül harcolnunk kellett ezekkel a Żláthatatlan emberekkel. Berezino közelében szabályos ütközetet vívtunk velük, s századunk 40 embert vesztett." A partizánoknak az ellenség közlekedési vonalain végrehajtott diverziói arra kényszerítették a német vezetést, hogy jelentös eröket különítsen ki a vasútvonalak és országutak örzésére. Manstein, a Krímben müködö 11. német hadsereg egykori parancsnoka, különleges törzset alakított a krimi utak gépkocsiforgalmát rendszeresen gátló partizánok elleni harc vezetése céljából. December elején egy, két dandárból álló román hegyivadász-hadtest, három páncélvadász-dandár alegységei, egy utászzászlóalj és több más egység alegységei harcoltak a krími partizánok ellen. Ezek az erök azonban, mint Manstein írta, elégtelennek bizonyultak. Szeptember 26-án Halder tábornok szolgálati naplójában arról számol be, hogy a partizánok megzavarták a vasúti közlekedést a 6. német hadsereg közlekedési vonalain. Október 3-án ezt jegyezte fel: "A spanyol hadosztály és a 227. gyalogos hadosztály átszállítása bizonyos késedelmet szenved a vasútvonal megrongálása folytán (partizánok)." Ellenségeinknek a partizánok okozta veszteségekre vonatkozó kényszerü beismerése igazolja a legjobban, milyen nagyfokú volt a szovjet ember harci aktivitása az ellenség hátában. A városokban és a falvakban, a vasútvonalakon és az országutakon, megfoghatatlan büntetö kezével mindenütt utolérte az ellenséget a szovjet ember, aki hazafias kötelessége tudatában igazságos ítéletet hajtott végre a külföldi betolakodókon. Néhány burzsoá történész, s elsösorban az életben maradt fasiszta tábornokok, igyekeznek bebizonyítani, hogy a háború elsö hónapjaiban az ellenség hátában csak egyes partizán csoportok harcoltak, amelyek állítólag a kommunisták és a szovjet parancsnokság által "eröszakkal" mozgósított emberekböl álltak, s a partizánmozgalom csak késöbb öltött tömeges jelleget a német megszálló hatóságok "esztelen terrorpolitikája" következtében, amely "felböszítette a helyi lakosságot". E hazugságoknak az a célja, hogy kisebbnek és jelentéktelenebbnek tüntessék fel a partizánmozgalmat, gyengítsék azt az óriási hatást, amelyet a szovjet népnek az ellenség hátában vívott hösi harca az egész világ embereire gyakorolt. Lapozzuk csak át az 1941-es esztendö nyári hónapjaiban kelt német hadmüveleti összefoglaló és harcjelentéseket, s nyomban kiviláglik, milyen gyakran repültek a levegöbe a partizánok által aláaknázott, löszert és hitlerista katonákat szállító gépkocsik, milyen sok hidat robbantottak fel az országutakon, milyen sok irat semmisült meg a törzseknél. "Eröszakkal mozgósított", elszigetelten tevékenykedö emberek ezt nem tehették volna. Ehhez tömegekre volt szükség, amelyek készen voltak höstettekre és áldózathozatalra. A német fasiszta megszállók eröszakkal próbálták elfojtani a partizánmozgalmat. Őrcsapatokat és reguláris katonai egységeket vetettek be a partizánok ellen. Büntetö expedícióik során sok ezer szovjet állampolgárt pusztítottak el: partizánokat, földalatti harcosokat és velük rokonszenvezö embereket. A partizánmozgalom azonban egyre növekedett és szélesedett. A Leningrádi és Kalinyini terület határán elterülö erdös-mocsaras körzetekben már 1941 öszén partizánvidék alakult ki, amelyet a partizánok teljesen felszabadítottak a német fasiszta megszállás alól. Itt, az ellenség hátában, helyreállították a szovjethatalmat, s ide települt át az illegalitásból sok pártszerv, amely az ellenség hátában a szovjet nép harcát vezette. Nagy méreteket öltött a partizánmozgalom Belorusszijában. A Poleszjei, Vityebszki, Minszki, Mogiljovi és Gomeli területen nagy létszámú partizánosztagok folytattak aktív tevékenységet. Egyre nagyobb méreteket öltött a partizánmozgalom Ukrajnában is. Hónapról hónapra erösödött a partizánok és a földalatti harcosok kapcsolata a megszállt területek lakosságával. A szovjet emberek százai, a partizánokat segítve, azok összekötöivé és felderítöivé váltak. A nép látta el a partizánokat élelmiszerrel, ruházattal és a harcmezön összegyüjtött fegyverrel. "Mint az anya a gyermekéröl, úgy gondoskodik rólunk az egész lakosság" írta 1941. augusztus 18-án a Pravdában Bumazskov, a Szovjetunió Höse. A szovjet partizánoknak a néppel való megbonthatatlan kapcsolatát ellenségeink is elismerik. "A partizánosztagokat írja Middeldorf, volt hitlerista tiszt mindenütt egyre nagyobb arányokban támogatta titokban, de még nyíltan is a lakosság." A partizánmozgalom ereje abban rejlett, hogy a nép önfeláldozóan támogatta. Ez tette legyözhetetlenné. A terror, a rablás és az eröszakoskodás, amelyhez a hitleristák az elfoglalt szovjet területen folyamodtak, szükségképpen erösítette a partizánmozgalmat és a megszállt körzetek lakosságának más ellenállási formáit. A partizánmozgalom tömegjellegének fö oka ha a burzsoá történészek ezt a legszívesebben elhallgatják is mégis az volt, hogy a szovjet emberek a szocialista haza iránti mély szeretettöl áthatva, és sorsáért felelösséget érezve, férfiasan a védelmére keltek. Ebben a honvédö, felszabadító, össznépi háborúban a partizánmozgalom törvényszerü formája volt a néptömegek harcának. Az a körülmény, hogy a kommunista párt szüntelenül gondját viselte az ellenség hátában folyó össznépi harc fejlesztésének, hogy a lakosság erkölcsileg és anyagilag támogatta a partizánosztagokat és a földalatti szervezeteket, lehetövé tette, hogy azok már a háború elsö hónapjaiban megszilárduljanak és felsorakoztassák maguk mellé a fasiszta megszállás igájába került szovjet emberek tömegeit. A partizánmozgalom, miután átjutott az ellenség hátában való szervezkedés és harci tapasztalatgyüjtés szakaszán, már 1941 végén félelmetes erövé vált, amellyel a hitlerista föparancsnokságnak egyre inkább számolnia kellett. A szovjet nép mély tisztelettel és elismeréssel emlékezik meg azokról a partizánosztagokról és földalatti szervezetekröl, amelyek elsökként emelték magasba a partizánharc zászlaját. Ezek höstetteikkel nagy segítséget nyújtottak a Vörös Hadseregnek a "villámháború" tervének meghiúsításában, és elökészítették a talajt ahhoz, hogy a partizánmozgalom 1942-ben tovább fejlödjön. * A Szovjetunió Fegyveres Eröi 1941 nyarán vívott heves harcaikkal felborították a német fasiszta föparancsnokságnak azokat a hadászati számvetéseit, amelyekre a "Barbarossa"-terv épült. A Leningrád elöterében folytatott harcokkal meghiúsították az ellenségnek e rendkívül fontos hadászati objektum elfoglalására irányuló valamennyi kísérletét. Dicsö repülöink meggátolták a fasiszta barbárokat abban, hogy a várost a levegöböl büntetlenül rombolják. A szmolenszki ütközet során összeomlott a Moszkva elleni "villámtámadás" terve. A jobb parti Ukrajnában sem sikerült a hitlerista föparancsnokságnak megsemmisíteni a szovjet csapatokat, hogy aztán gyors ütemben elfoglalja a Szovjetunió valamennyi déli körzetét. Igaz, hogy az ellenség országunk déli részén jelentös sikert ért el, de drága árat fizetett érte. A német fasiszta föparancsnokságnak augusztus derekán a föirányban, a moszkvaiban ideiglenesen védelembe kellett átmenni, hogy a "Közép" hadseregcsoport két hadseregét a déli irányban használhassa fel. Már 1941 öszén nyilvánvalóvá vált, hogy a hitleristák által nagydobra vert "villámháború", amelyet a Szovjetunió ellen indítottak, elhúzódik. Az arcvonal a döntö szakaszokon átmenetileg állandósult. Ez nagy sikere volt hadászatunknak és óriási katona-politikai jelentöséggel bírt. Emellett a szovjet csapatok 1941 július-szeptemberében súlyos vereségeket is szenvedtek, s ennek folytán az ellenségnek az északnyugati irányban sikerült további 150-250 kilométerrel, a nyugati irányban 170-200 kilométerrel és a délnyugatiban csaknem 500 kilométerrel mélyebben benyomulnia országunk területére. Az ellenség a szárazföld felöl blokád alá vette Leningrádot, 300 kilométerre állt Moszkvától, fenyegette a harkovi iparvidéket, a Donyec-medencét és a Krímet. A Szovjetunió elvesztette Karélia jelentös részét, az egész Baltikumot, csaknem az egész Leningrádi területet, a teljes Belorussziját, a Szmolenszki területnek és az Oroszországi Föderáció más területeinek nagy részét, valamint Moldavát, jobb parti Ukrajnát és a bal parti Ukrajna több körzetét. Az ellenség fontos haditengerészeti támaszpontokat foglalt el a Balti-tengeren és fenyegette a feketetengeri haditengerészeti támaszpontokat. 1941 nyarán a Vörös Hadsereg nemcsak védelmi harcokat és ütközeteket vívott. Magasabbegységeink (az Északnyugati Front 11. és 34. hadserege, a Nyugati, a Tartalék, a Brjanszki Front csapatai, a Délnyugati Front 5. és különösen a 26. hadserege) egyes irányokban több támadó hadmüveletet hajtottak végre és erös ellencsapásokat mértek az ellenségre. Ezek a hadmüveletek és ellencsapások nem hoztak nagy területi eredményeket, de huzamosabb idöre lekötötték az ellenség eröit. Meghiúsultak a német fasiszta föparancsnokságnak azok a tervei, amelyek keleti irányban gyors elönyomulást irányoztak elö. A háború kezdeti szakaszához viszonyítva, az ellenség elörehaladása az északnyugati irányban napi 26 kilométerröl 2-3 kilométerre, a nyugati irányban 30-ról 2-2,5-re, a délnyugati irányban pedig 20-ról 6 kilométerre csökkent. Az ellenséges csapatok jelentös veszteséget szenvedtek élöeröben és harci technikai eszközökben. Szeptember végéig ezek a veszteségek német adatok szerint elérték az 535000 föt. 1941-ben a nyár folyamán csak a frontok légieröi 3500 ellenséges repülögépet semmisítettek meg. A szovjet fegyveres erök olyan ellenséggel álltak szemben, amelynek gazdag harci tapasztalatai voltak, amely fegyverzet és harci technikai eszközök tekintetében mennyiségbeli fölényben volt és övé volt a légi uralom is. A szovjet csapatoknak széles arcvonalon kellett védekezniük. Ez gátolta hadvezetésünket abban, hogy eléggé mély és tömör védelmet hozzon létre. Ám a szovjet katonák és parancsnokok óriási kitartásról és állhatatosságról tettek tanúbizonyságot az ellenség erös és rendkívül mozgékony csapataival szemben. A Vörös Hadsereg katonáinak a védelemben tanúsított önfeláldozása és tömeges hösiessége lelkesítette barátainkat és csodálatba ejtette ellenségeinket. Az egész világ elismerte a szovjet emberek kiváló harci és erkölcsi tulajdonságait. Különös bátorság jellemezte a csapatok tevékenységét Leningrád védelménél, a szmolenszki ütközetben, a Kijevért és Ogyesszáért vívott harcokban. A hösiesség példaképeit mutatták az Északi, a Balti és a Feketetengeri Flotta hajóinak és egységeinek katonái. A szovjet-német arcvonalon vívott harc egész menete azt mutatta, hogy a német fasiszta hadsereg a szovjet fegyveres erökben olyan ellenfélre akadt, amilyennel szervezettség, a védelmi hadmüveletek vezetésének müvészete és erkölcsi-politikai állhatatosság tekintetében még nem találkozott. A szívós védelmi harcokban a Vörös Hadsereg felörölte a legjobb hitlerista csapatokat, pusztította az ellenség harci technikai eszközeit és egyre jobban korlátozta támadási lehetöségét. A szovjet nép, amely fáradhatatlanul kovácsolta a fegyvert a front számára, hitt abban, hogy nincs messze az az idö, amikor a Vörös Hadsereg, leküzdve a német csapatok átmeneti technikai fölényét, végérvényesen megállítja majd az ellenséget, s óriási eröfeszítéseket tett, hogy közelebb hozza a német támadás összeomlásának óráját.

Találat: 2273