online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

Online dokumentumok - kep
  

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ, FRANCIAORSZÁG FEGYVERLETÉTELE UTÁN

történelem



felso sarok

egyéb tételek

jobb felso sarok
 
Az Umajjadok utolsó esztendei (705-750) - iszlam
A SZOVJET NÉP ÉLETE ÉS KULTÚRÁJA A HÁBORÚ ELSŐ IDŐSZAKÁBAN
A Vallasi Mozgalom - iszlam
A SZOVJET FEGYVERES ERŐK MEGERŐSÖDÉSE
A Horthy-rendszer konszolidaciója
Balesetek 1960-1970 között
A belső-azsiai eredet kérdése
Angol polgari forradalom
Kunmagyaria
 
bal also sarok   jobb also sarok

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ, FRANCIAORSZÁG FEGYVERLETÉTELE UTÁN


1. A nyugat-európai helyzet Franciaország kapitulációja a hadviselö felek eröinek számottevö átcsoportosítását eredményezte. Németország leszámolt legerösebb ellenségével a burzsoá Európában. Ennek folytán hadászati és gazdasági helyzete lényegesen megjavult. A "Reich" szolgálatában állt Nyugat-Európa egész fejlett gazdasága. A hitlerista tábornoki kar állítása szerint "Európa nyugati területeinek birtoklása minden tekintetben Németország katonai erejének jelentös támasza lett. A három igen fejlett ország Franciaország, Belgium és Hollandia iparával, ásványi kincseivel és mezögazdaságával jelentösen növelte Németország katonai potenciálját. A roppant tömegü zsákmányolt haditechnikai eszköz, üzemanyag és más anyagi eszköz lehetövé tette a német hadiipar termelö kapacitásának sokszorosra való növelését, s Németország gazdaságát erösítette az is, hogy a nyugati országok ipari üzemeit alárendelték a német gazdaságnak". A francia tökések aktív segítséget nyújtottak a hitleristáknak Franciaország gazdaságának kiaknázásához. A megszállt és a meg nem szállt övezetben kialakították a vállalkozók és a megszállók "üzleti együttmüködését". Kernen, az egyik amerikai üzletember szavai szerint a hitleristák arra törekedtek, hogy "a megszállt Franciaországot egyetlen hatalmas ipari, kereskedelmi és mezögazdasági gyarmattá változtassák". Ez sikerült is nekik "elérték azt, ami a háború elötti közgazdászok szerint lehetetlen volt: haladéktalanul hasznot húztak abból, amit fegyveres erövel meghódítottak". A francia tökések és a német fasiszta hódítók politikai együttmüködését nehéz megmondani, mi volt több benne: árulás vagy megalázkodás Pétain kormánya, amelynek hatalma Franciaország meg nem szállt részére és néhány gyarmatra terjedt ki, minden eszközzel elömozdította. A kormány Vichyt, ezt a kis üdülövárost választotta ki székhelyéül. A francia nemzetgyülés képviselöi, akik közül kiüzték a kommunistákat és az összes hazafiakat, 1940. július 10-én itt határozatot hoztak a Francia Köztársaság megszüntetéséröl. A köztársasági rendszert felváltotta a hitlerista mintájú fasiszta katonai diktatúra, élén Pétainnel, akit államfönek kiáltottak ki. Az agg marsall gyorsan, különösebb fáradság nélkül beleilleszkedett szerepébe: már régóta igyekezett megvalósítani a reakciós diktatúrát a francia imperialisták érdekében. Pétain rögtön a parlamenti döntés után a következö kijelentést tette: "Mi, Philippe Pétain... Franciaország marsallja, az 1940. július 10-i alkotmánytörvényt végrehajtva kijelentjük, hogy átvettük a francia államfö teendöit. Ennek megfelelöen elrendeljük, hogy az 1875. február 25-i alkotmánytörvény második szakasza hatálytalanítandó." Igy számolták fel Franciaország alkotmányát és az Emberi Jogok Nyilatkozatát. A francia burzsoázia bonyolult politikai játékot folytatott. Mivel meg volt gyözödve Németország erejéröl, elsösorban Hitlerre tette a tétet. A francia tökések ugyanakkor minden eshetöségre szerették volna biztosítani maguk számára az Egyesült Államok és Anglia uralkodó köreinek támogatását is. 1940. október 24-én Hitler és Pétain találkozott Montoire-sor-le-Loire-ban (Franciaország), s ez alkalommal megvitatták a második világháború további távlatait. Ugyanakkor György angol király személyes üzenetet intézett Pétainhez, Pétain kormánya pedig titokban Londonba küldte Louis Rougier-t, a besanconi egyetem professzorát, akinek személyes kapcsolatai voltak a brit fövárosban. Október 22-én megkezdödtek a tárgyalások. Rougier tárgyalt Cadogan angol diplomatával, Halifax lorddal és végül Churchill miniszterelnökkel. E találkozók eredményeképpen 1940. október 28-án gentleman agreementet (hivatalos okmányban nem rögzített egyezményt) kötött a Churchillkormány a Pétain-kormánnyal. Eszerint Nagy-Britannia megígérte, hogy kissé gyengíti Franciaország meg nem szállt részének tengeri blokádját, megálljt parancsol De Gaulle tábornoknak, aki a vichyi kormányhoz hü francia gyarmatok elfoglalására törekedett, s enyhíti a Pétain-kormány elleni propagandát. A Pétain-kormány lényegében kötelezettséget vállalt arra, hogy az Anglia elleni háborúhoz nem nyújt segítséget Németországnak, nem adja át a hitleristáknak a francia hajóhadat és az afrikai katonai támaszpontokat, nem követeli a De Gaulle által elfoglalt gyarmatok azonnali visszaadását, és belép a Németország elleni háborúba abban a pillanatban, amikor az angolok nagy eröket rakhatnak partra Franciaországban. Roosevelt elnök belsö tanácsadóját, Leahy tengernagyot nevezte ki vichyi nagykövetté. Az óceánon túli monopóliumok e képviselöjének diplomáciai tevékenysége eredményeképpen Weygand francia tábornok és Murphy amerikai hírszerzö diplomata 1941. február 26-án titkos egyezményt írt alá. Ennek az egyezménynek a feltételei alapján az észak-afrikai francia gyarmatokon az Egyesült Államoknak fontos gazdasági pozíciókat engedtek át. Az Egyesült Államok kormánya kötelezettséget vállalt arra, hogy ezekre a gyarmatokra és Franciaország meg nem szállt részébe stratégiai nyersanyagot, iparcikkeket és élelmiszert szállít, noha az Egyesült Államok külügyminisztériumában jól tudták, hogy a stratégiai anyagok "a vichysta Franciaországon keresztül Németországba jutottak" és hogy a vichyi kormány megengedte, hogy "Tuniszból a líbiai német hadseregnek szállítsák azt a felszerelést", amely az Egyesült Államokból érkezett. Angliának és az Egyesült Államoknak a Pétain-kormánnyal fenntartott kapcsolata fölöttébb megnehezítette De Gaulle tábornok tevékenységét. De Gaulle rögtön a francia kapituláció után megalakította a "francia nemzeti bizottságot", és ezt az angol kormány elismerte. Mivel azonban az angol kormány titkos kapcsolatokat tartott fenn a vichyi kormánnyal, ez az elismerés nem volt teljes és hivatalos. 1940. augusztus 7-én Churchill és De Gaulle egyezményt kötött, amely az utóbbit feljogosította arra, hogy Angliában francia fegyveres eröket szervezzen valamennyi fegyvernem önkénteseiböl. A brit kormány kötelezettséget vállalt arra, hogy ezeket a csapatokat anyagilag teljesen ellátja. De Gaulle-t kinevezték a francia csapatok föparancsnokává, de a brit parancsnokság utasításai szerint kellett eljárnia. Feljogosították arra, hogy polgári közigazgatást szervezzen. A brit kormány magára vállalta a közigazgatás fenntartásának, valamint a De Gaulle alá rendelt francia katonák eltartásának költségeit. Úgy látszott, hogy ez az egyezmény kedvezö a francia nemzeti bizottságra nézve. A valóságban viszont az angol uralkodó körök arra törekedtek, hogy De Gaulle egész mozgalmát saját érdekeik és terveik szolgálatába állítsák. Az Egyesült Államok ezt nem nézte jó szemmel, mert maga is hasonló célokra törekedett. Az angol kormány, noha kapcsolatot tartott fenn De Gaulle-lal, elhatározta, hogy annak háta mögött titokban hadmüveletet készít elö és hajt végre a német-francia fegyverszünet feltételei alapján internált és bizonyos francia kikötökben összpontosított francia hajóhad elfoglalására. Churchill azt mondta, hogy Angliának mindenáron meg kell kaparintania a francia flottát, még ha ennek érdekében "hajófaron kell is csókolni Darlant". E feladat végrehajtása céljából sürgösen kidolgozták a "Katapult" hadmüvelet tervét, amely a tegnapi szövetséges flottájának megszerzésére vagy megsemmisítésére irányult. Az angol kormány messzemenö terveinek megvalósítására 1940. július 3-án kísérletet tett, hogy elfogja az orani (Algéria) francia hajórajt. Ezen a napon egy erös angol hajóraj Somerville altengernagy parancsnoksága alatt Gibraltárból kifutva blokád alá vette Oran közeli bejáratait. A franciák elutasították Somerville-nek azt az ultimátumát, hogy adják át vagy süllyesszék el a hajókat. A további tárgyalások sem jártak eredménnyel, és estefelé az angol hajóraj tüzet nyitott az összezsúfolt francia hajókra. A brit hajóhad akcióit anyahajóról felszállt nehézbombázók támogatták. A francia hajók és parti ütegek viszonozták a tüzet, de az angolok fölényben voltak. A "Bretagne" francia sorhajó felrobbant, s egész legénységével együtt elsüllyedt. A "Provence" sorhajó harcképtelenné vált, a "Dunkerque" sorhajó a partra sodródott. A "Katapult" hadmüveletet végrehajtották Alexandriában, Algírban, Casablancában és másutt is. A francia flotta jelentös része így vagy megsemmisült, vagy angol fogságba esett. 1300 francia tengerész életét vesztette. A francia hajóhad, amely a világon a negyedik helyen állt, nagy veszteségeket szenvedett. 1940 szeptemberében Anglia kormánya és De Gaulle bizottsága kísérletet tett az egyik fontos francia haditengerészeti támaszpont, Dakar és az ott horgonyzó hajók birtokbavételére. De az akció nem járt sikerrel. Késöbb a francia gyarmatok nagy része a kibontakozó antifasiszta mozgalom nyomására szakított a vichyi kormánnyal. Franciaország kapitulációja nehéz helyzetbe hozta Angliát. Egyedül kellett szembenéznie a fasiszta rablóval, s szokása ellenére kénytelen volt saját erejével viselni a háborút. Németország megszállta Norvégiát és Dániát, Franciaország északi részét és nyugati partvidékeit, s ezzel elönyös hadászati pozíciókat szerzett. A német légierö támaszpontjait közelebb vitték Angliához, úgyhogy azok széles ívben helyezkedtek el Anglia délkeleti részével átellenben. A francia, a holland és a norvég kikötöket az angol tengeri útvonalakon müködö német fasiszta tengeralattjárók és hadihajók támaszpontjaivá alakították át. Miután Dunkerque-böl elszállították az angol csapatokat, Angliának nem voltak tartalékai az Észak-Franciaországban eldobált anyagi eszközök pótlására, a fegyvergyártás pedig továbbra is elmaradt a háború szükségletei mögött. Anglia egyetlen elönye erös hajóhada volt a brit világbirodalom védelmének gerince. Németország ezt a légierö és a messzehordó parti ütegek fokozott alkalmazásával igyekezett ellensúlyozni. Anglia nehéz helyzete logikus következménye volt egész politikájának, amelyet a második világháború küszöbén, illetve a háború elsö hónapjaiban folytatott. Ickes tekintélyes amerikai politikus így jellemezte Anglia politikáját: Anglia huzamos ideig "azzal az illúzióval ál 454i83e tatta magát, hogy sikerül összeugrasztania egymással Oroszországot és Németországot, maga pedig megússza szárazon. Áldozatul esett saját cselszövéseinek, s elveszítette az egész világ megbecsülését és rokonszenvét". Anglia 1939 nyarán elutasította a Szovjetunióval való együttmüködést, s Franciaország kapitulációja után tragikus helyzetbe került, magára maradt, barátok és szövetségesek nélkül. Az angol nép ebben a nehéz helyzetben egyre inkább felismerte a Szovjetunió külpolitikájának jelentöségét, s reménykedve tekintett a Szovjetunióra, amelynek létezése megkötötte a világuralomra törö német fasiszták kezét. A hitlerista vezetök is tisztában voltak a Szovjetuniónak ezzel a szerepével. 1940. július 13-án Halder sokatmondóan jegyezte be naplójába: "A Führert rendkívül aggasztja az a kérdés, miért nem hajlandó Anglia a békére. Ennek okát velünk együtt abban látja, hogy Nagy-Britannia Oroszországban reménykedik." Amerikai történészek megjegyzik, hogy a Szovjetunió védelmi politikája könnyített Nagy-Britannia katasztrofálisan nehéz helyzetén, s határozottan segítségére vo

lt az angoloknak abban, hogy helytálljanak a tengelyhatalmak sötét eröivel szemben. A fasiszta Németország vezetöi azonban nem látták át rögtön a helyzetet. Eleinte arra számítottak, hogy Franciaország megadása után Anglia kénytelen lesz szintén letenni a fegyvert. Ciano olasz külügyminiszter Hitlert ahhoz a hazárdjátékoshoz hasonlította, akinek sikerült robbantani a bankot, s igyekszik kilépni a játékból ebben a kaszinóban. A hitleristák várakozásai azonban nem váltak be: Anglia adós maradt azokkal a javaslatokkal, amelyeket oly türelmetlenül várt a német kormány. A hitlerista Németország 1939 végétöl készült arra, hogy betör a Brit-szigetekre. 1940. július 2-án a német fegyveres erök föparancsnoksága tájékoztatta a csapatokat arról az elhatározásáról, hogy végrehajtja az angliai partraszállást. Kidolgozták a hadmüveleti terveket: az Anglia elleni invázió terve az "Oroszlánfóka" (Seelowe), a Gibraltár elfoglalására irányuló spanyol-német terv pedig a "Isabella Felix" fedönevet kapta, Az "Oroszlánfóka"-terv lényege az volt, hogy a német csapatok betörnek Angliába, megszállják és leigázzák az országot. A terv szerint a betörést három támadó csoport hajtotta volna végre. A "Calais" csoport kapta volna azt a feladatot, hogy Ostende és a Somme-torkolat térségéböl keljen át az angol partra Margate és Hastings között, az "Havre" csoport a Díeppe-Caen térségéböl ki indulva szállt volna partra Brighton és Portsmouth között, a "Cherbourg" csoport pedig Wey mouthnál. A La Manche partján átkelési eszközöket vontak össze. A fasiszta német sajtó nyíltan tárgyalta a betörés terveit; ilyen hivalkodó, fenyegetö célzatú címekkel mint "A kocka el van vetve", "Megkapjátok a háborút", "Anglia helyzete reménytelen" stb. 1940. július 16-án a német hadvezetöség Hitler aláírásával kiadta a 16. sz. direktívát, amelyben ez állt: "Mivel Anglia reménytelen katonai helyzete ellenére mind ez ideig semmi jelét sem mutatta tárgyalási készségének, elhatároztam, hogy elökészítem, és ha kell, végrehajtom a partraszállási hadmüveletet Anglia ellen. E hadmüvelet célja az, hogy felszámoljuk a brit anyaországot mint a Németország elleni háború folytatására szolgáló támaszpontot, s szükség esetén teljesen megszáll juk. 1940.július 26-án Heusinger tábornokot bízták meg azzal, hogy az Angliába való betörés tervének kiegészítéséül dolgozza ki a részletes utasításokat a sziget megszállásával kapcsolatban. A hitlerista tervekben meglehetösen fontos helyet kapott az a kérdés, hogy mi történjék az ország lakosságával. Az erre vonatkozó dokumentumokból kitünik, milyen sorsot szántak a német imperialisták az angoloknak. Az angliai katonai közigazgatás megszervezésére és feladataira vonatkozó parancs, amelyet Brauchitsch 1940. szeptember 9-én írt alá, hangsúlyozta, hogy az angol szigetek összes munkaképes lakosait eröszakkal a kontinensre kell telepíteni. "17 éves kortól 45 évesig bezárólag a munkaképes férfi lakosságot haladéktalanul internálni kell és a kontinensre kell telepíteni. Több parancs és utasítás rendelkezett arról, hogy az angolok nemzeti vagyonát teljesen meg kell kaparintani, az ország ipari üzemeit, természeti kincseit, valamint egyes állampolgárok vagyonát a német monopoltökések részére maradéktalanul el kell kobozni. A megszállási "rendszer" legcsekélyebb megsértéséért egyetlen büntetést helyeztek kilátásba a halálbüntetést. A hitleristák embertelen terrorral gúzsba kötött rabszolgákká akarták változtatni az angolokat. A Heusinger által kínos gonddal kidolgozott parancsok halálbüntetéssel fenyegetözve megtiltották a hazafiság mindennemü megnyilvánulását, a megszálló hatóságokkal szembeni legparányibb engedetlenséget, "mindennemü esztelenséget", szabotázscselekményt stb. Ezek a parancsok és utasítások egymagukban is leleplezik Adolf Heusingert mint háborús bünöst, aki elöre megfontolt szándékkal súlyos bünt követett el a béke és az emberiesség ellen. A német imperialisták tehát elhatározták, hogy elfoglalják és megszállják Angliát. A parancs értelmében 1940. szeptember 15-re be kellett fejezni az Anglia elleni támadás elökészületeit. A német kormány nem sietett az "Oroszlánfóka" terv végrehajtásával, elöbb szerette volna meg félemlíteni és demoralizálni az ellenséget. Ennek megfelelöen Hitler 1940. augusztus 1-i 17. sz. direktívájában a következöket írta: "Hogy megteremtsem Anglia végleges vereségének feltételeit, az eddiginél erélyesebben szándékozom folytatni a légi és tengeri háborút Anglia ellen . . . A német légierönek minden rendelkezésére álló eszközzel minél elöbb meg kell semmisítenie az angol légieröt. A csapásokat elsösorban a repülöegységekre, ezek repülötereire és ellátó bázisaikra, valamint a hadi iparra kell mérni, beleértve a légelhárító fegyvereket gyártó ipart is . . . Ha idö és tér szempontjából kivívtuk a légi fölényt, folytatni kell a légi háborút a kikötök és különösen az ország belsejében tele pített élelmiszerraktárak ellen." Az Anglia elleni légi háborúra a 2. és a 3. légiflottát jelölték ki, összesen 2200 harci repülögépet: 1100 bombázót, köztük zuhanóbombázókat, 900 egymotoros vadászt, 120 kétmotoros nehézvadászt stb. A 17. sz. direktíva megjelenése utáni napon el is kezdödött Anglia bombázása. Eleinte nemcsak éjszakai, hanem nagy erökkel végrehajtott nappali bombázásokat is végeztek. S mivel Hitler parancsot adott, hogy meg kell semmisíteni az élelmiszerraktárakat, a brit föváros ellen intézett elsö légitámadás alkalmával a londoni dokkokra mérték a föcsapást. Ezek térségében tárolták ugyanis az ország jelentös élelmiszerkészleteit, s ugyanitt nagy mennyiségü hadászati nyersanyagot is raktároztak. A német gyújtóbombák iszonyú tüzet okoztak: égett a gabona, a cukor tüzes lávaként ömlött, hatalmas lánggal lobogtak a tearaktárak, égett a kaucsuk, s fojtó fekete füsttel vonta be a lángtenger t, egymásután robbantak fel a festékes és alkoholos hordók. A helyi légoltalmat készületlenül érte a támadás, a tüzoltók nem tudták megközelíteni a lángoló raktárakat, s noha a Temze közel volt, vizük sem volt elegendö. A raktárakat nem sikerült megmenteni, a tüz martalékai lettek. A német légierö sok angol várost rendszeresen bombázott, így Birminghamet, Manchestert, Liverpoolt stb. 1940. szeptember 7-töl a hitlerista légierö 65 egymást követö éjszakán rendszeresen bombázta Londont. November 14-én 500 német bombázó lerombolta Coventryt. Az angol vadászok és légvédelmi tüzérek keményebb ellenállást tanúsítottak, mint kezdetben, s jelentös veszteséget okoztak az ellenségnek. A hitleristák kénytelenek voltak az éjszakai támadásokra szorítkozni. 1940 augusztusától 1941 májusáig (a légitámadásokat 1941. május 12-én hagyták abba) a német légierö mintegy 190000 gyújtóés rombolóbombát dobott az angol városokra. 1940. október 12-én a német fegyveres erök föparancsnoksága titkos parancsában közölte, hogy az "Oroszlánfóka" hadmüveletet elhalasztják 1941 tavaszára-nyarára. Úgy gondolták, erre az idöre befejezik a Szovjetunió elleni háborút. Hitler azonban tovább ijesztgette az angolokat az invázióval. A német tengeralattjárók kis számuk ellenére sikeresen tevékenykedtek. 1940 nyarán és öszén egyszerre mindössze 10-15 tengeralattjáró portyázott a nyílt tengeren. De a németek által elsülylyesztett hajóknak mintegy 55 százaléka a tengeralattjárók érdeme volt. Az elsüllyesztett hajóknak további 12 százaléka aknára futott, 15 százalékát pedig repülök semmisítették meg. A német hadvezetöség az angol tengeri útvonalakra úgynevezett vadászhajókat is kivezényelt. Ezek nem bocsátkoztak harcba a brit hajóhad túleröben levö egységeivel, hanem csak a kereskedelmi hajókat támadták. Ilyen vadászportyázásra három sorhajót a "Bismarck"-ot, a "Scharnhorst"-ot és a "Gneisenau"-t, három cirkálót a "Prinz Eugen"-t, a "Hipper"-t és a "Scheer"-t, valamint tizenkilenc segédcirkálót rendeltek ki. 1940 tavaszától ezeknek a vadászhajóknak az áldozata lett az elsüllyesztett brit hajók 16-18 százaléka. E "kalózhajók" közül néhányat elcsípett az angol hajóhad vagy légierö. Még 1939 decemberében az Atlanti-óceán déli vizein elsüllyesztették az "Admiral Graf von Spee" német segédsorhajót. A "Scharnhorst" és a "Gneisenau" 1940 júniusában megsérült az angol egységekkel folytatott harcban. Csak a következö évjanuárjában kerültek ki a javító dokkokból, s indultak újra vadászó portyára. Az angol hajóhad nagy eröi üldözöbe vették öket, s 1941 márciusában mindkét sorhajó elrejtözött a hitleristák által megszállt Brestben. Itt, akárcsak a lapallace-i kikötöben (Franciaország), ahová a "Scharnhorst" hamarosan áttelepült, az angol légierö erös és váratlan csapásai egyre újabb sérüléseket okoztak a német hajókon. (Lásd 15. sz. térképet.) 1941 májusának második felében Bergenböl (Norvégia) a "Prinz Eugen" nehézcirkáló kíséretében kifutott a mintegy 53000 tonnás "Bismarck", a legújabb német sorhajó. Egy angol hajóraj harcra kényszerítette a német hajókat, s ebben a harcban május 24-én elsüllyedt a "Hood" angol sorhajó. De a "Bismarck" is súlyos sebeket kapott. Erösen megrongálták a brit torpedóvetö repülögépek, amelyek a "Victorious" repülögép-anyahajón települtek. 1941. május 27-én az angol haditengerészeti flotta és légierö Bresttöl 450 mérföldre délnyugatra elsüllyesztette a "Bismarck"-ot: A német hajóhadat ezzel súlyos veszteség érte. De Angliának az Atlanti-óceánon elért egyes sikerei nem változtathattak a tengeri útvonalain kialakult általános helyzeten, amely egyre kedvezötlenebbé vált számára. Az angol kereskedelmi hajóhad súlyos veszteségeket szenvedett; ez a veszteség Franciaország veresége óta több mint kétszeresére nött. 1941 tavaszán az angol kereskedelmi flotta veszteségei elérték a maximumot. 1941 júniusáig a németek összesen 1448 angol kereskedelmi hajót süllyesztettek el, összesen mintegy 5700009 bruttó-regisztertonna ürtartalommal; ez a mennyiség a második világháború elött a brit kereskedelmi hajóhad ürtartalmának egyharmada volt. Az angol hajóipar nem tudott megbirkózni az egyre növekvö tengeri veszteségek pótlásának feladatával, mivel kapacitása csak egyharmada volt a veszteségnek. Anglia, amelynek egész gazdasági élete a behozataltól függött, súlyos veszélybe került: tengeri útvonalai az Egyesült Államok óriási segítsége ellenére részben csödöt mondtak. Teljes mértékben megmutatkoztak annak a politikai vakságnak a következményei, amelyet Anglia reakciós uralkodó körei akkor tanúsítottak, amikor segítettek felfegyverezni a hitleri Németországot. Nagy-Britannia helyzetében csak 1941 júliusától, a Szovjetuniónak a német támadással szemben kifejtett ellenállása következtében állt be határozott javulás: a német blokád harapófogója kitágult (lásd a fenti táblázatot). Anglia uralkodó köreiben széthúzás támadt. Egyesek hajlottak a Németország elötti kapitulációra, De Gaulle emlékirataiban elmondja, hogy ezekben a napokban Angliában "a tájékozott emberek suttogva emlegették azoknak a politikusoknak, püspököknek, íróknak, üzletembereknek a nevét, akik az invázió esetén igyekeztek volna megegyezni a németekkel, hogy az ö égiszük alatt kormányozzák az országot". Mások, köztük a miniszterelnök is, ellenezték a kapitulációt, de kétségeik voltak aziránt, vajon Anglia huzamosabb ideig ellenállhat-e Németországnak. Churchill nem sokra becsülte Anglia védelmi lehetöségeit. 1942. április 23-án a képviselöház zárt ülésén azt mondta, hogy "1940-ben egy 150000 válogatott katonából álló inváziós hadsereg halálos pusztítást végezhetett volna közöttünk". Az angol kormány arra készült, hogy a lengyel kormány példáját követve sürgösen elmenekül az országból. Már meg is egyezett a kanadai kormánnyal, hogy német invázió esetén oda teszi át székhelyét. Ezekben a válságos napokban nagyszerü kitartásról, állhatatosságról és bátorságról tettek tanúságot az angol dolgozók, noha a legtöbbet ök szenvedtek a légitámadások és az élelmiszerhiány miatt. Angliában az egyszerü emberek határozottan ellenezték a Németországgal való egyezkedést, s követelték kormányuktól, hogy a brit birodalom minden erejét mozgósítsa az ellenség visszaverésére. Eltökéltségük fontos szerepet játszott az események alakulásában. A polgári történészek drámai képet festenek "az angliai csatáról", noha a két fél föeröi közt nem történt meg az összecsapás. Azt viszont elhallgatják, hogy az Angliáért vívott úgynevezett "csata" más porondon, mégpedig erkölcsi-politikai küzdötéren zajlott le. Németország elsösorban lélektani csapásra törekedett; meg akarta törni az angol nép akaratát, hogy megkönnyítse az angol münchenistáknak a rá következö bünös alkut a hitleristákkal. Megfélemlítö célzatú lélektani támadás volt ez. Németország azonban ebben a tekintetben súlyos vereséget szenvedett; a megpróbáltatások nemhogy nem törték meg, hanem inkább megedzették az angol népet. Az angol uralkodó körök dilemma elött álltak: vagy alávetik magukat Németországnak és akkor elvesztik nemzetközi pozícióikat, vagy harcolnak a fasiszta tömb ellen az ország szabadságáért és függetlenségéért. Az angol uralkodó körök az erös fasisztabarát irányzatok ellenére végül is nem kapituláltak, hanem szívós harcba kezdtek a világuralomra törö német fasiszták ellen. E döntés kiharcolásában többek közt igen fontos szerepet játszottak a néptömegek, amelyek a fasizmussal szemben az ország nemzeti függetlenségének védelmére keltek. A kialakult politikai helyzetben az angol uralkodó köröknek számolniuk kellett azzal, hogy ha szembehelyezkednek népükkel, elveszíthetik osztályuralmukat. Söt, e körök számára elönyös volt kihasználni a népnek a fasizmussal szemben táplált gyülöletét, hogy a "demokrácia" zászlaja alatt nyílt harcba bocsátkozhassanak halálos ellenségükkel az imperialista terjeszkedés talaján, söt, olyan színben tünjenek fel, mint akik a demokráciát védelmezik. A demokráciát egyébként a maguk módján úgy értelmezték, mint az imperialista burzsoá uralom hagyományos angol formáinak fenntartását. A nemzeti függetlenség védelmének feladatát állították elötérbe. A német kormány azt mérlegelte, hogy a világuralom megszerzéséért folyó további harcának két terve közül melyiknek van nagyobb esélye a sikerre. A lényeges anyagi-technikai elöfeltételek rendelkezésére álltak az Angliába való betöréshez, s a németek egy részének körében sikerült felszítania a gyülöletet Anglia ellen. De az Anglia elleni invázió Németországnak nem hozhatta meg a végleges sikert, mivel a világuralom megszerzésének útjában a Szovjetunió maradt a fö akadály. A német imperialisták tartottak a Szovjetunió további erösödésétöl, s nemcsak siettek a Szovjetunió elleni támadással, hanem igyekeztek a lehetséges maximális eröt megtakarítani a Szovjetunió elleni háborúra. Nem tartották célszerünek, hogy ennek az erönek akár csak egy részét is Angliára pazarolják. Úgy vélték továbbá, hogy Anglia idö elötti veresége (vagyis a Szovjetunió tervezett legyözése elött bekövetkezö angol vereség) mindenekelött Japánnak és az Egyesült Államoknak válik javára, nem pedig Németországnak. Abban az esetben viszont, ha Németország legyözi a Szovjetuniót, Anglia sorsa megpecsételödött. E megfontolásokat Hitler több ízben kifejtette vezetö tábornokai és tengernagyai körében, akik biztosították teljes egyetértésükröl. Nem kétséges, hogy ha nincs a Szovjetunió, Anglia Németország zsákmánya lett volna. William Fosternek, az Egyesült Államok Kommunista Pártja elnökének szavai szerint, "Angliát egyedül Hitlernek a Vörös Hadseregtöl való félelme mentette meg a hódító nemzetiszocialisták támadásától". Németország még az Anglia elleni blokádra sem használta fel összes lehetöségeit. Liddell Hart, reakciós angol hadtörténész ezt a tényt elismerve a következöket írja: "Angliát térdre lehetett volna kényszeríteni, ha az egyre erösödö tengeri és légi blokád segítségével megakadályozzák ellátását. De Hitler nem merte erre összpontosítani összes lehetöségeit, amíg a Vörös Hadsereg a színen volt." Már jóval Németországnak a Szovjetunió elleni hitszegö támadása elött nyilvánvaló volt, hogy csak a Szovjetunió mentheti meg az emberiséget a fasiszta leigázástól. Ezt a következtetést az alábbiak igazolják. A Szovjetunió mint a béke hatalmas bástyája még a megkezdödött második világháború viszonyai között is puszta létével korlátozta a német imperializmus agresszív aktivitását, s az valóban nem is szánta rá magát Anglia elözönlésére. Másodszor, a reális tények azt bizonyították, hogy Franciaország fegyverletétele után a kapitalista Európában nem maradt olyan erö, amely képes lett volna szembeszállni Németországgal. Ha a németek partra szálltak volna a Brit-szigeteken, az az ország összes akkori vezetöjének beismerése szerint végzetes következményekkel járt volna Angliára. A nyugat-európai országok legyözése folytán megerösödött Németország Japánnal együtt olyan erö volt, amellyel az Egyesült Államok sem tudott volna megbirkózni. A nyugat-európai események politikai értelme mindenekelött az volt, hogy könyörtelenül lerántotta a leplet a francia, angol stb. nagyburzsoázia politikájának népellenes jellegéröl. Ezekre az eseményekre tökéletesen érvényesek Leninnek az elsö világháborúról mondott szavai: "Az európai háború a legnagyobb történelmi válságot, új korszak kezdetétjelenti. Mint minden válság, a háború is kiélezte a mélyen rejlö ellentmondásokat, és napfényre hozta azokat, letépve minden képmutató álarcot, félrelökve minden konvenciót, lerombolva a rothadó vagy megrothadt tekintélyeket." 2. Az afrikai háború Az olasz fasizmus, amely 1940. június 10-én hadba lépett Anglia és Franciaország ellen, hatalmas területi hódításokra sóvárgott. Amellett, hogy igényt tartott Franciaország területének jelentös részére, meg akarta teremteni uralmát a Földközi-tengeren, ki akarta terjeszteni gyarmatbirodalmát Anglia és Franciaország afrikai gyarmatainak rovására. Az olasz uralkodó körök úgy tervezték, hogy elfoglalják a Szuezi-csatornát, s ezzel elvágják a brit birodalom tengeri útvonalait. Ez az elképzelés megfelelt a hitleri Németország terveinek is. Az olasz kormány jelentös erökkel rendelkezett Afrikában: a Líbiához tartozó Kirenaikában és Tripolitániában 215000 katonát és tisztet tartott, Kelet-Afrikában (az elfoglalt Etiópiát is beleértve) 200000 embert helyezett el. Angliának viszont a Közel-Keleten és Kelet-Afrikában mindössze 82700 katonája és tisztje volt, s ezeknek egy részét arra tartogatták, hogy harcoljanak az arab népek nemzeti felszabadító mozgalma ellen. Kirenaika és Egyiptom határán hat olasz hadosztály, mintegy 75000 ember vonult fel. Az olasz csapatokkal szemben felvonultatott "Nilus" hadsereg egy páncélos hadosztályból, egy indiai gyalogos hadosztályból, két gyalogdandárból és egy harckocsiezredböl állt, összesen 31000 fönyi létszámmal. Mivel az angol kormány úgy számított, hogy a fasiszta hatalmak a Szovjetuniót fogják megtámadni, Afrikában nem készült fel az Olaszország elleni hadmüveletekre, ugyanis nem hitt komolyan egy olasz-angol háború lehetöségében. A Földközi-tengeren sem Anglia javára alakultak az eröviszonyok. Az olasz hajóhadnak itt 4 sorhajója, 7 nehéz és 15 könnyü cirkálója, 128 torpedónaszádja és 115 tengeralattjárója volt. Vele szemben állt az alexandriai kikötöben horgonyzó angol hajóraj 4 sorhajó, 6 könnyü cirkáló, 21 romboló, 6 tengeralattjáró és 1 repülögép-anyahajó. 1940 augusztus végén további 1 angol sorhajó, 2 légvédelmi cirkáló és 1 repülögép-anyahajó érkezett Alexandriába. A Földközi-tengeren ezenkívül még voltak angol haditengerészeti erök, ezek Máltában és Gibraltárban horgonyoztak. Olaszország hajóhadát és szárazföldi eröit az egész olasz légierö támogatta, Angliának viszont csak jelentéktelen légiereje volt ebben a térségben. 1940 július elején megindult az olasz csapatok támadása Kelet-Afrikában. Elfoglalták BritSzomáliföldet, behatoltak Kenyába, s kijutottak Szudán fövárosa, Khartum távoli elöterébe. A hódító terveket szövö olasz fasiszták afrikai gyarmatbirodalmuk kiterjesztését igyekeztek egybehangolni Németország nyugat-európai sikereivel. Mussolini az Angliához intézett hadüzenet után több mint két hónapig várakozó állásponton volt, s úgy számított, hogy a német csapatok angliai partraszállásával egy idöben indítja meg a támadást a Szuezi-csatorna irányában. 1940. augusztus 27-én Mussolini közölte Hitlerrel, hogy az egyiptomi betörés elökészületei befejezödtek, s Graziani parancsot fog kapni, hogy azon a napon indítsa meg a támadást, amikor a németek partra szállnak Angliában. Bár kiderült, hogy a németek bizonytalan idöre elhalasztják az Anglia elleni inváziót, Mussolini mégis úgy döntött, hogy megtámadja az egyiptomi angol csapatokat. A líbiai és egyiptomi hadmüveletek a viszonylag keskeny part menti síkságon zajlottak le, amely legfeljebb 50-80 kilométer mélyen nyúlik be az afrikai szá razföldbe. (Lásd a 16. sz. térképet.) Grazianinak, a Líbiában állomásozó olasz fasiszta csapatok parancsnokának a terve az volt, hogy a gépesített oszlopok a part mentén betörnek Egyiptomba, kijutnak Alexandriához és Kairóhoz, és így elfoglalják a Szuezi-csatornát. Az angolok ugyancsak várakozó álláspontra helyezkedtek a Líbiában tartózkodó olasz csapatokkal szemben. A "furcsa háború" politikája, amelyet az angol uralkodó körök Európában folytattak, arra vezetett, hogy az angol imperializmust, amely nem szándékozott aktív hadmüveleteket folytatni, teljesen készületlenül érte az afrikai fasiszta támadás. Wavell tábornok, a közel-keleti brit csapatok föparancsnoka ezért azt tervezte, hogy az olasz támadás megindultával visszahúzódik MarsaMatruh megerödített állásaiba, s a sivatag egy részének elvesztése árán idöt nyer Egyiptom védelmének megszervezésére. 1940. szeptember 13-án az olasz hadosztályok Kirenaika területéröl betörtek Egyiptomba, s a Földközi-tenger partja mentén elönyomultak. Az angol csapatok ellenállás nélkül sietve visszahúzódtak Marsa-Matruhhoz. Az olasz csapatok még aznap bevonultak Es-Salumba, szeptember 15-én elfoglalták Buqbuqot, szeptember 16-án pedig elérték Sidi-Barranit. 90 kilométert elönyomulva, a támadást nem folytatták, hanem megálltak és beásták magukat. Az angol csapatok ennek ellenére folytatták a visszavonulást, s csak Marsa-Matruhnál álltak meg. Ennek következtében a hadviselök közt 30 kilométer szélességü senki földje keletkezett. Az angol hadvezetés kerülte a harcot, mert tudta, hogy az ellenség eröfölényben van. Graziani azért állította meg a támadást, mert várta a Görögország elleni olasz fasiszta agresszió megkezdését, hogy azután újra meginduljon a Szuezi-csatorna felé. Úgy gondolta, hogy az angolok figyelmét elvonják a görögországi események, nem ügyelnek annyira Egyiptomra, az olaszok pedig különösebb fáradság nélkül elfoglalhatják a Szuezi-csatornát. Egyiptomban megszilárdult a helyzet. Miután az olaszok elfoglalták Sidi-Barranit, csaknem három hónapig nem került sor aktív hadmüveletekre. Graziani az elfoglalt területen öt megerödített tábort alakított ki, amelyek a parttól a földrész belseje felé mintegy 70 kilométer mélységü jókora ívben terültek el. Ezeket a táborokat köfalakkal vették körül. Tüzösszeköttetés azonban nem volt köztük. A táborok közti hézagokat nem örizték, habár azok nagy kiterjedésüek voltak. A Bir-Safati-i és a legközelebbi tábor, Nibeiva közt több, mint 30 kilométeres hézag tátongott. Az olasz fasiszta csapatok föeröi a parton helyezkedtek el. Itt volt a jó út, itt voltak a kikötök és a repülöterek. A széles arcvonalon kiépített egyes védelmi gócokat arra szánták, hogy megóvják a déli szárny csapatait a váratlan bekerítéstöl vagy a sivatag felöl való megkerüléstöl. A fasiszta Olaszország Görögország ellen indított háborújában súlyos kudarcokat szenvedett, s ez szükségszerüen hatással volt afrikai helyzetére is. Olaszország szempontjából megváltozott a földközitengeri helyzet is. ". . . Alig néhány hónapra volt szükség ahhoz -jegyzi meg Ruge hitlerista tengernagy -, hogy az egész világ elött leleplezödjék Olaszország katonai gyengesége és politikai ingatagsága. Ennek a körülménynek a tengelyhatalmak hadviselésére nézve negatív következményei nem várattak magukra." A fasiszta Olaszország kudarcai lehetövé tették az angol hadvezetöségnek, hogy hathatósabb intézkedéseket tegyen a Szuezi-csatorna biztosítására. Wavell rohamra szánta el magát, amelyet parancsában "nagy erökkel végrehajtott korlátozott célú csapásnak" nevezett. Az angol csapatok elé azt a feladatot állította, hogy szorítsák ki az olasz fasiszta csapatokat Egyiptom területéröl. Wavell törzse további elönyomulást nem tervezett. Az angol csapatok 1940 decemberéig további két hadosztály erösítést kaptak, egy új-zélandi és egy ausztráliai hadosztályt, de a rohamban csak a 7. páncélos hadosztály, a 4. indiai hadosztály és Marsa-Matruh helyörsége vett részt mindössze 15000 ember, az Egyiptomban állomásozó összes angol eröknek mintegy negyedrésze. Az olasz fasiszta hadvezetöség teljesen a jó szerencsére bízta magát: miután csapatai berendezkedtek a megerödített táborokban, nem szervezte meg sem a felderítést, sem az ellenség megfigyelését. Ennek következtében az angol roham teljesen váratlanul érte az olasz helyörséget. 1940. december 9-én reggel csekély brit erök 72 löveg támogatásával szemböl megrohamozták Nibeivát, lekötve az olasz helyörség figyelmét. Eközben a 7. páncélos hadosztály egységei felvonultak a Bir-Safafi és Nibeiva közti védtelen szakaszon, s hátból támadást intéztek a nibeivai olasz tábor ellen. Az angol csapatok rohama meglepetésszerüen érte az olasz fasiszta helyörséget. A pánikba esett olasz tábornokok nem tudták megszervezni az ellátást. A nibeivai tábor elfoglalása után a 7. angol páncélos hadosztály három oszlopot alakított: az egyik a sivatagi úton indult el Bir-Safafi irányában, a másik a tengerpart felé Buqbuq és Sidi-Barrani között, a harmadik egyenesen Sidi-Barraninak. Az olasz fasiszta csapatok soraiban olyan nagy volt a pánik, hogy december 16-án harc nélkül elhagyták Es-Salumot, Halfaniót, s a líbiai fennsík határán épített egész erödrendszert. Ily módon meghiúsult Grazianinak az a terve, hogy csapataival támadást indítson a Nílus deltája irányában. A brit csapatok akadálytalanul vonulhattak be Kirenaika belsejébe. Természetes, hogy a teljesen felbomlott olasz fasiszta hadsereg csak jelentéktelen veszteséget tudott okozni a brit csapatoknak. A hivatalos adatok szerint az angolok 133 halottat és 387 sebesültet vesztettek. 1941. január 5-én a brit csapatok bevonultak Bardiába, január 22-én pedig Tobrukba. A tenger mentén visszavonuló olasz csapatokat Bengázitól délre bekerítették, s ezek a gyürüböl nem tudtak kitörni. A 60. olasz hadosztály föeröi letették a fegyvert, s megnyílt az út Tripolisz felé. Az olasz fasiszta csapatok nem fejtettek ki érdemleges ellenállást, mivel csaknem egész erejük, mintegy 80000 ember, Kirenaikában volt szétszórva. De az angol katonai vezetés 1941. február 10-én teljesen váratlanul megparancsolta, hogy elAgheilánál meg kell állítani a brit csapatok elönyomulását. Az angol imperialisták ahelyett, hogy teljesen kiüzték volna az ellenséget Észak-Afrikából, úgy döntöttek, hogy kihasználják az olasz csapatok görögországi vereségét, s hadászati hídföt létesítenek ott, majd alkalmas pillanatban elfoglalják az egész Balkán-félszigetet. Minthogy el-Agheilánál megállt az angol támadás, s az angol erök java részét Egyiptomból átdobták Görögországba, Graziani csapatai megszabadultak attól a veszélytöl, hogy teljesen kiszorulnak Észak-Afrikából. Kelet-Afrikában az angol csapatok 1941. január 20-án betörtek Eritreába, január 24-én pedig Olasz-Szomáliába. Május 18-án az olasz csapatok maradványai, élükön az aostai herceggel AmbaAlagában (Abesszínia) letették a fegyvert. Olaszország ily módon összes gyarmatait elvesztette Kelet-Afrikában. Az olasz csapatok afrikai veresége erösen hatott Olaszország belpolitikai helyzetére. Olaszország hadbalépése Anglia és Franciaország ellen Franciaország gyors veresége ellenére nyomasztóan hatott az olasz népre. Luigi Longo, az Olasz Kommunista Párt Központi Bizottságának fötitkárhelyettese így ír erröl: "1940. június 10-e az a nap, amelyen Olaszország hadat üzent Franciaországnak -jóllehet az olasz hadseregre gyors és könnyü gyözelem várt -, az olaszok számára a néma gyász napja volt. A nagyvárosok utcáit feldúlt vagy komor arcú emberek töltötték meg. A háború elsö estéjén, amikor a városokat elsötétítették és sürü sötét éjbe merültek, ugyanilyen sötétség borult az olasz emberek lelkére is. A fasiszta propaganda, amely igyekezett fokozni a lakosság és a hadsereg "harci szellemét", nem dicsekedhetett valami nagy sikerrel. Az olasz katonák nagy része azon a véleményen volt, hogy a háború ellentétes a nép érdekeivel. A katonai vereségek fokozták az elégedetlenséget a fasizmussal szemben. Az Olasz Kommunista Párt az illegalitás nehéz körülményei közt tömörítette a néptömegeket a fasizmus és a háború elleni harcra. 1940 júniusában közzétett nyilatkozatában a kommunista párt leleplezte az Olaszország által kezdeményezett háború agresszívjellegét, s konkrétan megfogalmazott követeléseivel harcra mozgósította a dolgozókat a hadmüveletek haladéktalan megszüntetéséért, más népek kirablása és leigázása nélküli annexiók és hadisarc nélküli békéért. 1941 májusi kiáltványában a kommunista párt rámutatott arra, hogy az olasz fasizmus katasztrófába sodorta az országot, s maga is csödbe jutott, majd kiadta a jelszót, hogy vessenek véget a háborúnak: "Ki a hatalomból a háború és a katonai vereségek bünöseivel! Ki a hatalomból a német imperializmus bérenceivel! A hatalmat olyan kormány vegye át, amely a népböl születik és a népre támaszkodik . . ." Olaszországban a kommunisták és a szocialisták vezetésével akik közt az akcióegység már 1934-ben létrejött az uralkodó körök kegyetlen terrorja ellenére kezdett kialakulni az antifasiszta front. Mivel a hitleristák és Olaszország közt voltak bizonyos imperialista ellentétek, s ezeket csak súlyosbította Mussolininak az a kísérlete, hogy saját eröivel foglalja el Görögországot, a német fasiszták nem siettek olasz szövetségesük segítségére. Ráadásul maguk szerették volna elfoglalni Egyiptomot és a Szuezi-csatornát. A német uralkodó körök várták a kedvezö pillanatot, amikor a legyengült Olaszország hozzájuk fordul segítségért, s ekkor diktálják neki feltételeiket. Nem kellett sokáig várni arra, hogy Olaszország segítséget kérjen. 1941. január elsö felében az olaszok a görög fronton katasztrofális helyzetbe kerültek. 1941. január 19-én Németország és Olaszország katonai és politikai vezetöinek salzburgi (Ausztria) tanácskozásán Mussolini kénytelen volt megkérni Hitlert, hogy támadja hátba a görögöket Szaloniki irányában Bulgária területéröl, s elöre elfogadta minden feltételét. Ezen a tanácskozáson határozták el, hogy Észak-Afrikába német fasiszta csapatokat dobnak át, s az egyiptomi angol csapatok elleni hadmüveletek irányítását a német parancsnokságra bízzák. A német föparancsnokság még 1940 decemberében megkezdte a Görögország elfoglalására irányuló "Marica" hadmüvelet elökészítését. Most a hitleristák úgy akarták kihasználni az olasz imperialisták líbiai legyengülését, hogy segítséget nyújtva nekik, hadászati hídföt létesítenek ÉszakAfrikában, egész Afrika késöbbi elfoglalására. 1941. február folyamán átdobták Líbiába az "Afrika" elnevezésü német expedíciós hadtestet, amelynek állományába egy páncélos és egy könnyü gyaloghadosztály, valamint az "Ariete" olasz páncélos hadosztály tartozott. A csapatszállításokat cirkálókból és rombolókból alakított hajókaravánok kísérték, a levegöböl pedig a német fasiszta légierö oltalmazta. A csapatok kirakása Tripoliszban szakadatlanul folyt, nemcsak nappal, hanem reflektorok fényében éjjel is. Az olasznémet csapatok afrikai hadmüveleteinek a levegöböl való támogatása végett Szicíliába vezényelték a 10. német légi hadtestet. Grazianit leváltották. A hadmüveletek irányítását Rommel, a német "Afrika" hadtest parancsnoka vette át. Az angol hadvezetöség figyelmét elkerülte, hogy a németek nagy eröket dobtak át Líbiába. Kirenaikában az olasz és a brit csapatok közt 270 kilométer távolság volt. A "Brescia", "Savoia", "Bologna", "Pavia" olasz hadosztályok maradványai amelyek összes fegyverzetüket elvesztették Misurata, Buerat-el-Hsun, Sirte helységek térségében tartózkodtak. Tovább kelet felé, el-Agheila irányában, február közepétöl nem voltak olasz fasiszta csapatok. Az olaszok elsö akadályvonala Sirte város közelében húzódott, a fö védelmi vonal pedig Misuratától délre. Az olaszok rendezetlen visszavonulása 1941, február közepén megállt. Az egyesült olasz-német erök újra megkezdték az elönyomulást el-Agheila felé, s február 22-én találkoztak a brit csapatokkal, amelyek el-Agheilában és a Sirtica sivatag keleti határán helyezkedtek el. Az észak-afrikai olasz csapatok annyira harcképtelenek voltak, hogy február 14-én Rommel a német szárazföldi erök föparancsnokságától még egy páncélos hadosztályt kért Líbiába. Az olasz-német hadvezetöség kezdeti terve az volt, hogy megtartja `Tripolitániát; többre akkor nem számíthatott. 1941. március 21-én a német fegyveres erök föparancsnoksága azt a feladatot szabta Rommelnak, hogy foglalja el Agedabia térségét, mint a további támadó hadmüveletek hídföjét. Az olasz-német csapatoknak május 20-án kellett támadásba lendülniük a brit csapatok ellen. Egyidejüleg közölték Rommellal, hogy az "Afrika" hadtest megerösítésére átdobják a 15. német páncélos hadosztályt. Az Egyiptomba való behatolást elhalasztották 1941 öszére. A helyzet azonban úgy alakult, hogy a német hadvezetöség megváltoztathatta eredeti döntését. A német felderítés megállapította, hogy el-Agheilánál a 2. angol páncélos hadosztálynak mindössze két dandárja áll, azok is széles arcvonalon kisebb részekre széttagolva, s egymástól elkülönülve, Bengházi térségében pedig a 9. ausztráliai hadosztály egységei állomásoznak, s ezek jelentik a britek föeröit Nyugat-Kirenaikában. Ekkorra a 7. angol páncélos hadosztály és a 6. ausztráliai hadosztály egységeit visszavonták Egyiptomba, hogy onnan átdobják öket Görögországba. A német hadvezetöség kihasználta a kedvezö alkalmat, s március 31-én az 5. páncélos hadosztály eröivel (mintegy 150 harckocsival) csapást mért az angolokra Gaszr-el-Brega térségében. Az olasznémet csapatokat a 10. repülöhadtest fedezte, amely kivívta a légi fölényt, s biztosította a szárazföldi erök sikeres támadását. Az angol parancsnokságot meglepte az olasz-német támadás. Az egyik páncélos dandárt teljesen meglepetésszerüen érte a roham, s a támadók szétverték. A németek elörevetett egységei csak 80 kilométerrel odébb ütköztek újra ellenállásba. Agedabiában az olasz-német csapatok két csoportra oszlottak: az egyik váratlanul megtámadta Bengházit, a másik északkeleti irányban haladva, a tábori utat megkerülve áthatolt a sivatagon, s váratlanul hátba támadta el-Mechili erödjét, ahol az angol páncélos hadosztály törzse települt. (Lásd a 16. sz. térképet.) Gambier-Perry tábornokot, az angol helyörség parancsnokát pihenés közben, sátrában ejtették foglyul. Rajta kívül fogságba esett még öt tábornok, valamint kétezer katona és tiszt. A német támadás olyan rémületet idézett elö, hogy az angol tisztek a sietve Bengháziba tartó saját harckocsijaikat német harckocsiknak nézték, s felrobbantották a benzintartályokat. A 3. páncélos dandár harckocsijai ott álltak üzemanyag nélkül, s a legénység kénytelen volt elhagyni öket. Április 4-re virradó éjszaka az olasz-német csapatok harc nélkül elfoglalták Bengházit, április 10-én pedig felvonultak Tobrukhoz, amelyet másnap bekerítettek. Tobruknak mintegy 35000 fönyi helyörsége azt a feladatot kapta, hogy a hajóhad támogatásával tartsa a várost, és hiúsítsa meg az olasz-német hadvezetöség minden kezdeményezését. Az olasz-német csapatoknak azok a próbálkozásai, hogy menetböl elfoglalják Tobrukot, nem jártak sikerrel, s Rommel Egyiptom felé irányította föeröit. Április 12-én Rommel csapatai harc nélkül bevonultak Bardiába, április 15-én elfoglalták Sidi-Omárt, Es-Salumot, a Halfaia-hágót és a Giarabub oázist. Elönyomulásuk ezzel megállt. Az olasz-német utánpótlási vonalak sok száz kilométerre elhúzódtak, a csapatok ellátásában nagy fennakadások mutatkoztak, annál is inkább, mert a hadmüveleti terv eredetileg nem irányzott elö ilyen mély elönyomulást (mintegy 900 kilométert). Az élelmiszert és vizet szállító gépkocsik nem tudták követni a támadó egységeket. Az olasz-német csapatok azonban 1941 áprilisában föleg azért álltak meg, mert a német föparancs nokság a Szovjetunió ellen tervezett "villámháború" befejezése elött nem szándékozott nagyszabású hadmüveleteket indítani Észak-Afrikában. A német tervekben Észak-Afrika másodrendü helyet foglalt el. Minden más tervet a Szovjetunió elleni háború tervének rendeltek alá. A hitleristák nem tulajdonítottak döntö jelentöséget a földközi-tengeri hadszíntérnek. Hitler 1941. június 21-én azt írta Mussolininak: "Az Egyiptom elleni támadás ösz elött kizárt dolog." A német parancs nokság úgy vélte, hogy a Szovjetunió elleni háború "villámháború" lesz, s ennek befejezése után nagy eröket vezényelhet Afrikába. Úgy gondolták, hogy már 1941 szeptemberében rohammal beveszik Tobrukot, s gyözelmi menetben nyomulnak a Szuezi-csatornához. Erröl volt szó a német föparancsnokság 1941. június 11-i, 32. sz. utasításában, amely ezt a címet viselte: "A további hadviselés tervei a Keleti Hadjárat befejezése után." Az utasítás a következöképpen magyarázta a német kormány további terveit: "A Keleti Hadjárat befejezése után . . . számítani lehet arra, hogy szeptember (1941-röl van szó Szerk.) közepétöl hadjáratot indítunk Tobruk elfoglalásáért." Úgy tervezték, hogy 1941 öszén német hadosztályokat dobnak át Észak-Afrikába. 1941 júniusában az angol hadvezetöség megkísérelte, hogy nagy erökkel felszabadítja Tobrukot. Erre a feladatra a 7. páncélos hadosztályt és a 4. indiai hadosztályt jelölte ki, Wavell vezérkara azonban nem tudta titokban tartani föparancsnokának terveit, s ezek az ellenség tudomására jutottak. 1941. június 15-én Es-Salum és Ridotta-Capuzzo (Fart-Capuzzo) eröd térségében indult meg az angol csapatok rohama, s néhány helység az angolok kezére került. Éppen ekkoriban érkezett meg Líbiába a 15. német páncélos hadosztály. Június 17-én ez a hadosztály átkaroló hadmozdulattal hátulról ellencsapást hajtott végre a 7. angol páncélos hadosztály ellen. Az angol hadosztály ekkor 100-nál több harckocsit vesztett, s 24 kocsival tért vissza megindulási helyzetébe. Június 18-re virradó éjszaka a német harckocsiegységek újra elfoglalták Sidi-Omárt. Ebben a körzetben a németek abbahagyták a támadást. Az olasz-német parancsnokságnak az észak-afrikai háború folytatására nem voltak tartalékai, mivel Németország összes föeröit már a Szovjetunió elleni háborúra összpontosították. A második világháború sorsa nem dölhetett el Észak-Afrikában, ahol a hadviselö országok létfontosságú központjaitól távol csak erösen korlátozott számú erök tevékenykedtek. 3. A délkelet-európai fasiszta agresszió A német imperializmus hódító terveiben nem kis szerep jutott a délkelet-európai országok természeti kincseinek, emberés élelemtartalékainak, fontos hadászati helyzetének. A fasiszta Németország politikája ezekkel az országokkal szemben egyenes folytatása volt a német imperializmus terjeszkedö politikájának, amely az elsö világháborúban csödöt mondott. Akárcsak akkor, a német imperialisták most is arra törekedtek, hogy Délkelet-Európa leigázásával szüntessék meg a hadászati nyersanyagokban és élelmiszerekben mutatkozó hiányt. A német kereskedelmi kamara 1939. augusztus-decemberi jelentése nyíltan rámutatott arra, hogy "Délkelet-Európának kell pótolnia a nyersanyagban, élelmiszerben és munkaeröben mutatkozó hiányt . . ." A fasiszta Németország hódító terveiben nagy szerepet játszottak Délkelet-Európa vasutai és egyéb közlekedési lehetöségei. Ezekre nemcsak azért volt szükségük a hitleristáknak, hogy kapcsolatot tartsanak a kontinensnek ezzel a részével, hanem azért is, hogy innen hatoljanak be a kisázsiai országokba és Afrikába. Különösen nagy érdeklödést tanúsított Németország a Szovjetunió határai közelében húzódó közlekedési útvonalak iránt. Követelte a délkelet-európai államoktól, hogy új gépkocsiutakat építsenek, s javítsák ki a hadászati jelentöségü régi országutakat. A hitleristák ezenkívül azt tervezték, hogy hadászati okokból kiépítik a Balkán egységes vasúthálózatát. Az osztrák Anschluss után a fasiszta Németország számára rendkívül fontos szállítási ütöérré vált a Duna, amely közvetlenül összekötötte Magyarországot Jugoszláviával, Romániával és Bulgáriával. 1938 márciusában Göring utasítására megkezdték a munkálatokat, hogy Ausztriában üzembe helyezzék ezt a víziutat. Ugyanilyen munkálatokat terveztek a Duna mellékfolyóin, a Száván, a Moraván, a Pruton is, amelyek összekötötték az országot Délkelet-Európa mélyebben fekvö vidékeivel. A hitlerista kormánynak az volt a terve, hogy a Dunát hajózható csatornák révén összeköti Németország fö folyóival, a Rajnával, a Majnával, az Oderával, az Elbával, hogy így közvetlenül szállíthassák a délkeleteurópai nyersanyagot Németország felsö-sziléziai és központi iparvidékei számára. A Dunára ezenkívül azért is szükségük volt a német fasisztáknak, hogy összeköttetést teremtsenek a Feketetengerrel, majd pedig azon keresztül Törökországgal, Iránnal és más keleti országokkal. Németország már a második világháború megkezdése elött jelentösen befészkelödött DélkeletEurópába és kiszorította innen imperialista vetélytársait. Megteremtette a szükséges feltételeket ahhoz, hogy gazdaságilag és politikailag leigázza ezt a térséget, s a Szovjetunió és más államok ellen irányuló agressziójának felvonulási területévé építse ki. A hitleristákat szovjetellenes politikájukban támogatta a délkelet-európai országok uralkodó osztályainak tekintélyes része, amely osztályuralmának megörzése érdekében hajlandó volt bármilyen szövetségre a fasiszta Németországgal. Délkelet-Európában több, külön erre a célra Németországban alakított szervezet foglalkozott felforgató tevékenységgel. Az egyik kémés diverzáns-központ, Rosenberg Külpolitikai Irodája, szorosan együttmüködött a német fegyveres erök föparancsnokságával és a német külügyminisztériummal. Ez az iroda nemcsak a keletés délkelet-európai államok ellen folytatott felforgató tevékenységet, hanem a Szovjetunió ellen is. Rosenberg irodája nagy aktivitást fejtett ki továbbá Törökországban, Iránban, Afganisztánban, Szíriában, Irakban és más középés közel-keleti országokban. Mindenütt messzemenöen támogatta a németbarát köröket, s a kormányok élére a helyi burzsoáziából kiválasztott ügynökeit állította. A hitleristák támogatták Gömbös magyar miniszterelnököt is, aki az iroda ügynökeként elömozdította, hogy a német imperializmus gazdaságilag és politikailag leigázza Magyarországot. Nem kis szerepe volt Rosenbergnek abban is, hogy Romániában 1937ben Goga, az egyik legmegrögzöttebb román reakciós lett a miniszterelnök. Az iroda a Jugoszlávia elleni felforgató tevékenységre a szeparatista és soviniszta szervezeteket: Pavelics usztasáit, Ljotics "Szbor" ját, a VMRO-t (macedón fasiszta, nacionalista és terrorszervezet) stb. használta fel. Ez az "ötödik hadoszlop" megkönnyítette a Jugoszlávia elleni német fasiszta agresszió elökészítését és végrehajtását. Bulgáriában a német "ötödik hadoszlop" szerepét a német Szász-Koburg dinasztia töltötte be, élén Borisz cárral és reakciós környezetével, Görögországban pedig több magas rangú kormányhivatalnok és tábornok. A délkelet-európai országok biztonságának aláásásában nagy szerepet játszottak az ott élö nagyobb német népcsoportok. A fasiszta Németországban külön hivatalt állítottak fel "Volksdeutsche Mittelstelle" néven, amely a fasiszta párt külügyi osztályával karöltve mint központi szerv azon munkálkodott, hogy a más államok területén élö németekböl megszervezze az "ötödik hadoszlopokat". A délkelet-európai országokat turisták, kereskedelmi utazók és rokonok mezében elárasztották a német ügynökök, akik kémkedtek, diverziókat szerveztek, meggyilkoltatták a Németországnak nem tetszö politikusokat. A hitleristák a felforgató munkára széles körben felhasználták a német monopóliumoknak ezekben az országokban müködö képviselöit is. Az "üzletemberek" értékes katonapolitikai és gazdasági kémadatokkal látták el a német hírszerzést és külügyminisztériumot. A délkelet-európai államokban akkreditált német diplomáciai képviseletek is a felforgató tevékenység központjaivá váltak. Például a Jugoszlávia elleni támadás elökészítésekor a belgrádi német követség létszámát 500 före emelték. A németeknek alárendelt Szlovákiában a német követ miniszteri jogkörrel hivatalosan tagja volt a kormánynak. A második világháború megkezdésével Európa délkeleti térségére különösen erös nyomás nehezedett mind a fasiszta Németország, mind az angol-francia tömb részéröl. Németország igyekezett minél hamarabb megkaparintani a román olajat, valamint más délkelet-európai országok nyersanyagés élelmiszerkészleteit. Az angol és francia kormány viszont azzal próbálkozott, hogy visszaszerezze a müncheni politika következtében elveszített pozícióit, s megakadály-ozza, hogy az ellenség használja ki Délkelet-Európa katonai és gazdasági eröforrásait. Mindkét kormány arra törekedett, hogy ezeket az országokat a maga katonai tömbjébe vonja be. Franciaország katonai missziót küldött Jugoszláviába, Romániába és Bulgáriába. Anglia megpróbálta felvásárolni a stratégiai nyersanyagokat ezekben az országokban, nehogy az Németország kezére kerüljön. Az angol felderítö szolgálat, hogy megzavarja Németország ellátását román olajjal, diverziókat, robbantásokat és gyújtogatást szervezett a romániai olajtelepeken. Angol ügynökök megvásároltak és tönkretettek dunai olajszállító tartályhajókat. Németország ennek ürügyén "védelmébe vette", más szóval megszállta a romániai olajtelepeket. A fasiszta Olaszország hadbalépése és Franciaország veresége olyan helyzetet teremtett, amely lehetövé tette a hitlerista Németországnak, hogy véglegesen leigázza a délkelet-európai országokat, amelyek akkor már ténylegesen el voltak vágva az amerikai és angol piacoktól. A német fasiszta tervek megvalósítását az is elösegítette, hogy az angol-francia hadseregek nyugati veresége folytán még határozottabb lett a délkelet-európai uralkodó körök németbarát orientációja. A német imperialisták nyomása a délkelet-európai államokra különösen megnött 1940 második felétöl, amikor már a Szovjetunió elleni támadás elökészítésén dolgoztak. A hitleristák elöször úgy döntöttek, hogy teljesen alárendelik maguknak azokat az országokat, amelyeknek kulcshelyzetük van a Szovjetunió elleni német agresszió útvonalain, és igen fontos nyersanyagforrásokkal rendelkeznek. Ezek közé tartozott Magyarország és Románia. A hitleristák ügyesen kihasználták a magyarromán ellentéteket. Magyarország reakciós uralkodó klikkje, Horthy kormányzóval az élén, a szomszédos országok területén élö magyar kisebbséget ürügyül használva fel, ezeknek a területeknek az elfoglalására törekedett, hazug nemzeti jelszavakkal leplezve terjeszkedö politikáját. 1940 nyarán a magyar sajtó berlini sugalmazásra fokozta a románellenes kampányt, s követelte, hogy Románia adja vissza Erdélyt Magyarországnak. A német kormány nyíltan támogatta ezeket a követeléseket. Az erdélyi kérdést zsarolásra használta fel azzal a céllal, hogy a román és magyar fasiszta uralkodó köröket még jobban bevonja szovjetellenes terveinek megvalósításába, s ágyútöltelékként használja fel a magyar és a román népet a Szovjetunió elleni bünös háborúban. 1940. augusztus 30-án a román kormány Németország és Olaszország nyomására elfogadta a második bécsi "döntést", amelynek értelmében Erdély északi része Magyarországhoz került. Magyarország ily módon 43000 négyzetkilométer új területtel és 2600000 fö lakossággal növekedett. A bécsi "döntés" értelmét Ribbentrop így fogalmazta meg: "Magyarország és Románia tekintetében politikánk fö célja az volt, hogy mindkét felet az állandó feszültség állapotában tartsuk, felszítva étvágyukat, hogy azután minden kérdést az események alakulásától függöen Németország érdekében oldjunk meg." A Szovjetunió határozottan szót emelt a bécsi "döntés" ellen, s elítélte mint jellegzetesen imperialista ügyletet. 1940. november 20-án a magyar kormány a magyar reakció szovjetellenes indítékaitól vezettetve csatlakozott a berlini paktumhoz, amelyet 1940. szeptember 27-én írt alá Németország, Olaszország és Japán. A hitleristák fokozták a nyomást Romániára is, amelynek vezetö körei mivel bizonyosra vették a fasiszta tömb gyözelmét a második világháborúban még nyíltabban Németországra kezdtek orientálódni. A román monarchia és a reakciós román politikai pártok abban a reményben fogadták el a bécsi "döntést", hogy Erdély északi részének elvesztéséért kárpótolják magukat, ha a hitleri Németország segítségével hatalmas szovjet területeket foglalnak el és igáznak le. A román nép a kommunisták felhívására fellépett a bécsi "döntés" ellen, és azzal a tervvel szemben, hogy Romániát bevonják a Szovjetunió elleni háborúba. Több nagy városban Kolozsvárott (Cluj), Brassóban (Brasov), Nagyszebenben (Sibiu), Temesvárott (Timisoara) a dolgozók nagy tüntetéseken tiltakoztak a háború elökészítése, a fasizmus ellen. II. Károly király, akit a német imperialisták nem tartottak eléggé megbízható szövetségesnek, 1940. szeptember 4-én fia, Mihály javára lemondott a trónról. Két nap múlva Romániában megteremtették a fasiszta diktatúrát. Hatalomra jutottak a vasgárdisták, a román fasiszták, akik a román burzsoázia és a német fasizmus eszközei voltak. Az új kormányt Ion Antonescu tábornok alakította meg, aki kikiáltotta magát Románia führerévé. Antonescu a német követ, Fabricius jóváhagyásával eltörölte az alkotmányt, s feloszlatta a parlamentet. Egy idö múlva Hitler mindenre kapható lakájai: a vasgárdisták és Antonescu között akik azon vetélkedtek, hogy melyikük legyen a hitlerista Németország fö képviselöje Romániában éles összetüzés támadt, amely Antonescu gyözelmével végzödött. Antonescu kormányzata fasiszta típusú katonai diktatúra volt, amely még elödeinél is nagyobb buzgalommal folytatta a véres terror és a nemzetárulás politikáját. Elment a végsö határig abban a bünös politikában, amelynek célja a hitlerista Németországgal való szövetség volt. A burzsoáföldesúri pártok, amelyek egyaránt felelösek voltak a fasiszta diktatúra megteremtéséért, teljes mértékben Antonescu szolgálatába állottak. E pártok befolyásos tagjai mint "szakemberek", magas állásokat töltöttek be az államapparátusban és az iparban. Az ország teljesen elveszítette függetlenségét; olaját, gabonáját, minden anyagi eröforrását és emberanyagát kiszolgáltatták a hitleristáknak. Antonescu, a kormány élére kerülvén, hivatalosan azzal a kéréssel fordult a német kormányhoz, hogy küldjön katonai missziót és reguláris csapatokat Romániába. Csakhamar meg is érkeztek az országba a német páncélos egységek Hansen tábornok, és a német repülökötelékek Speidel tábornok parancsnoksága alatt. Románia valamennyi hadászatilag fontosabb pontját megszállták a német csapatok. A német oktató tisztek hozzáláttak, hogy felkészítsék a román hadsereget a Szovjetunió elleni háborúra. 1940. november 23-án a román kormány szerzödést írt alá Berlinben a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozásáról, kijelentve, hogy "a román vasgárdista-mozgalom, a nemzetiszocializmus és a fasizmus szervesen és természetesen összefügg egymással". Az 1940. december 4-én megkötött új román-német gazdasági szerzödés bekapcsolta Romániát a német gazdasági rendszerbe. A berlini paktumhoz Szlovákia bábkormánya is csatlakozott. 1941. január elején Antonescut Berlinbe hívták, s itt a hitleristák megegyeztek vele, hogy újabb német csapatokat küldenek Romániába a Görögország, és különösen a Szovjetunió elleni háború céljára, valamint hogy Románia részt vesz a Szovjetunió elleni háborúban. 1941-re tehát Németország elérte, hogy Magyarország és Románia fö támaszpontja lett délkeleteurópai agresszív politikájának. Miután ebben a szakaszban befejezte ez irányú akcióit, hozzálátott az agresszió további kiterjesztéséhez. A hitlerista csapatok 1940 szeptemberében bevonultak Romániába, s ezzel durván megsértették az ország függetlenségét és szuverenitását. Románia Kommunista Pártja felhívta a néptömegeket, hogy keljenek harcra a megszállás ellen, amelyet a hármas egyezmény alapján nyújtott szövetségesi segítség ürügyén hajtottak végre. 1941 januárjában "A békéért és a román nép nemzeti függetlenségéért" címü felhívásban a kommunista párt kitüzte a feladatot: meg kell akadályozni, hogy a német imperializmus gyarmatává változtassa Romániát, harcolni kell a román nép nemzeti függetlenségéért, a Szovjetunióval való szoros barátság politikájáért. Az illegális pártkiadványok, köztük a "Scinteia", leleplezték a fasiszta katonai diktatúrát, harcba szólították a néptömegeket a bünös szovjetellenes háború elö készítése és a hitlerista megszállók ellen. Iasiban, Aradon, a Maros völgyében a kommunisták vezetésével tüntetések zajlottak le a fasizmus ellen. 1940. november 3-án Bukarestben impozáns antifasiszta tüntetést tartottak, amelynek részvevöi ilyen jelszavakat hirdettek: "Le a fasizmussal!" "Vesszen a terror!", "Éljen a Szovjetunió!" "Takarodjon a megszálló hadsereg!" "Kenyeret, nem háborút!" 1941. április 15. és május 5. között a Zsil völgyében, Petrila, Aninoase, Kupen bányáiban és másutt nagyszabású sztrájkokra került sor. A fasizmus és a háborús készülödés elleni harc általános szabotázzsá terebélyesedett. Antonescu kénytelen volt elismerni: "Az élelmiszerés hadianyagraktárakban szaporodnak a tüzesetek. Már ebböl is meggyözödhetünk arról, hogy ez szervezett és irányított akció". Románia hazafias eröi, akiket a kommunista párt mozgósított és irányított, minden tölük telhetöt megtettek, hogy erélyesebb akciókat indítsanak a fasizmus és a német fasiszta betolakodók ellen, a szovjetellenes háború elökészítésének megakadályozása végett. Olaszország és Németország megegyezett ugyan, hogy "a háborúban közös politikát" folytatnak, marakodásuk Délkelet-Európáért mégsem szünt meg. Mindkét rablónak érdekei füzödtek a balkáni felvonulási területhez, amelyet a Földközi-, az Adriaiés a Fekete-tenger kulcsának tartottak. Az olasz imperializmus aktivitása a délkelet-európai országokban csak fokozódott a második világháborúba való belépése után, amikor elszakadt a tengerentúli piacoktól. Németország azonban, amely korábban számos területet és gazdasági elönyt ígért Olaszországnak Délkelet-Európában, egyre jobban szorongatni kezdte gyengébb partnerét, s gyengítette az olasz pozíciókat az európai szárazföldnek ezen a részén. Ráadásul Hitler nem engedte meg Olaszországnak, hogy a legyözött Franciaország rovására területet hódítson, amire pedig az olasz imperialisták nagyon számítottak. Ilyen körülmények közt született meg az olasz uralkodó körökben az a terv, hogy Délkelet-Európában Németországtól függetlenül, önállóan kezdenek háborút, azzal a céllal, hogy megszilárdítsák Olaszország gazdasági és politikai pozícióit a Balkánon, valamint a Földközi-tengeren. Az olasz imperializmus választása Görögországra esett. Mivel Mussolini tudta, hogy Németországnak nagy érdekei füzödnek Görögországhoz, 1940. október 19-i levelében célzást tett Hitlernek arra, hogy Németországnak le kellene mondania erröl a balkáni országról olasz szövetségese javára. Hitler haladéktalanul találkozni akart Mussolinival. A találkozót október 28-re, Firenzébe tüzték ki. Olaszország, hogy Németországot befejezett tények elé állítsa, október 27-én ultimátumot intézett Görögországhoz, másnap pedig megkezdte a háborút. Guderian ezekben a napokban ezt jegyezte be naplójába: "Hitler váratlanul megtudta, hogy szövetségese anélkül, hogy tájékoztatta volna, söt, beleegyezése nélkül, háborút indított Görögország ellen." Hitler és Mussolini találkozója, amelyre az olasz-görög háború elsö napján került sor, éles konfliktus jegyében zajlott le. Hogy milyen állapotban volt akkor Hitler, megítélhetjük Mussolini következö sokat mondó beismeréséböl, amely novemberben hangzott el: "A vonalzóval az ujjamra ütött." Görögországot albán területröl támadta meg a kilenc hadosztályból álló, válogatott fasiszta rendörosztagokkal megerösített 9. olasz hadsereg. Az agresszorok 180 kilométeres arcvonalon átlépték a görög határt, föcsapásuk a Gjirokastörtöl északra levö térségböl indult ki, s Eleán keresztül Ioánnina ellen irányult. Egyidejüleg az olasz légierö bombázni kezdte a görög városokat, kikötöket és vasutakat. (Lásd a 16. sz. térképet.) Az olasz fasiszta csapatok a görög katonák bátor ellenállásába ütköztek. A görög néptömegek Metaxasz diktatórikus kormányzatának behódoló érzelmei ellenére kikényszerítették, hogy megszervezzék az ellenállást a betolakodókkal szemben. A Görög Kommunista Párt felhívta a dolgozókat, hogy keljenek a haza védelmére. A kommunisták ezt mondták felhívásukban: "Mussolini fasizmusa szégyenletesen, hitszegöen, orvul megtámadta Görögországot, hogy megtörje és leigázza. Mi, görögök, most népünk szabadságáért, becsületéért és függetlenségéért harcolunk . . . Legyen a hátországban minden szakadék, minden üreg, minden falusi viskó, minden városi ház a nemzeti szabadságért vívott harc támaszpontja. Irtsuk ki kíméletlenül a fasizmus minden ügynökét!" A 250 harckocsival és páncélkocsival, 400 repülövel rendelkezö 200000 fönyi olasz hadsereggel a görög parancsnokság 2 gyaloghadosztályt és 2 gyalogdandárt vonultatott fel, vagyis összesen 27000 embert 20 harckocsival és 36 repülögéppel. Október 30-re a fasiszták támadását mégis megállították, november 6-án pedig a görögök kezükbe ragadták a kezdeményezést, s csakhamar maguk mentek át támadásba az egész arcvonalon. Ekkorra már a görög hadseregnek 12 gyaloghadosztálya, 2 lovas hadosztálya és 3 gyalogdandárja volt. A görögök háborúja az olasz fasiszta betolakodók ellen valóban össznépi jelleget öltött. Amikor az ellenséget üldözö görög csapatok az Olaszország által megszállt Albánia területére értek, a hazájuk felszabadításáért harcoló albán partizánok a támogatásukra siettek. Az olasz hadsereg közben erösítést kapott. Az arcvonalra küldött hadosztályainak számát 27-re emelték. A görög csapatok az albán partizánokkal vállvetve mégis sikeresen folytatták a támadást. A Görögország elleni háború nemhogy semmiféle sikert nem hozott az olasz imperializmusnak, ellenkezöleg, feltárta a fasiszta rendszer gyengeségét, s kiélezte a belsö ellentmondásokat Olaszországban. Olaszország helyzetét még jobban megnehezítette, hogy hajóhada a tengeren súlyos vereségeket szenvedett. Az angol parancsnokság kihasználta a Földközi-tenger térségében kialakult katonaipolitikai helyzetet, hogy megsemmisítö csapásokat mérjen az olasz hajóhadra. (Lásd a 16. sz. térképet.) A brit tengerészeti erök és az "Illustrious" anyahajóról felszállt torpedóvetö repülögépek 1940. november 11-röl 12-re virradó éjszaka csapást mértek az olasz hajóhadra, amely fö támaszpontján, Tarantóban (Délkelet-Olaszország) horgonyzott. A sikeres hadmüvelet eredményeképpen súlyosan megrongálódott a "Littorio", a "Duilio" és a "Cavour" sorhajó, s több más egység is megsérült. 1941. március 28-29-én nagy tengeri ütközet zajlott le a Földközi-tenger keleti részén, a Matapanfoknál. Ennek az ütközetnek elöestéjén egy nagyobb olasz hajóraj a "Vittorio Veneto" sorhajóval az élén kifutott Taranto, Brindisi és Nápoly kikötöiböl, hogy megtámadja azokat a brit hajókat, amelyek az Egyiptom és Görögország közti tengeri ürvonalat biztosították. Az olasz hajókat a brit felderítés felfedezte, s egy angol hajóraj elébük futott. A brit hajók lövegeik hordtávolságának elönyét és a rádiólokátorokat kihasználva, a maximális távolságról, 25 kilométerröl tüzet nyitottak, s repülögépeket is alkalmaztak. Az angol tengerészek ily módon anélkül, hogy bármilyen veszteséget szenvedtek volna, elsüllyesztették a "Vittorio Veneto" sorhajót, 3 nehézcirkálót, néhány könnyücirkálót és rombolót. Az olasz fegyveres erök kudarcai aggasztották a fasiszta Németország vezetöit, 1940. november 20-i levelében Hitler felhívta Mussolini figyelmét azokra a súlyos katonai és erkölcsi következményekre, amelyekkel Olaszország görögországi veresége a "tengelyhatalmakra" nézve jár. A német kormány arra törekedvén, hogy visszaállítsa a fasizmus katonai tekintélyét, elökészítse DélkeletEurópában a Szovjetunió elleni felvonulási területet és biztosítsa csapatainak jobbszárnyát a Szovjetunió elleni háború esetére, elhatározta, hogy katonai segítséget nyújt Olaszországnak, s még a Szovjetunió elleni háború megkezdése elött befejezi a Balkán-félsziget meghódítását. 1940. november 12-én a német fegyveres erök föparancsnoksága kiadta 18. sz. direktíváját a délkelet-európai hadmüveletek elökészítéséröl. December 13-án a német hadvezetöség jóváhagyta a 20. sz. direktívát (a "Marica" hadmüveletet), amely a Görögország elleni háború tervét tartalmazta. A direktíva szerint az volt a terv, hogy nagy eröket vonnak össze Dél-Romániában. A bolgár hadseregnek a német terv szerint német magasabbegységek támogatásával dél felöl kellett biztosítania a szárnyat. Németország azonban várt a jóváhagyott terv végrehajtásával. Ennek részben az volt az oka, hogy a tervezett elökészületek nem fejezödtek be. De a legföbb ok máshol keresendö. Az olasz szövetségesének váratlan nyakasságán felböszült Hitler arra várt, hogy az olasz fasizmus fenntartás nélkül rendelje alá magát a német vezetésnek. 1940 decemberében Albániában válságossá vált az olasz fasiszta betolakodók helyzete. A görögök és az albánok több újabb súlyos vereséget mértek rájuk. Soddu, a Görögországba vezényelt olasz csapatok parancsnoka kénytelen volt jelenteni Mussolininak, hogy Olaszország számára "mindennemü hadmüvelet lehetetlenné vált, s hogy a kérdést politikai beavatkozás útján kell rendezni". Mussolini egyetértett ezzel, magához hivatta Cianót, s azt mondta neki: "Tovább már nincs mit tennünk . . . Hitler közvetítésével fegyverszünetet kell kérnünk." Január 19-én és 20-án Mussolini tárgyalt Hitlerrel, s az olasz kormány ekkor hozzájárult ahhoz, hogy országát teljesen aláveti Németország diktátumának azzal a feltétellel, hogy a németek katonai segítséget nyújtanak az olasz csapatoknak. Németország eröfeszítései most már arra összpontosultak, hogy az agresszióba bevonja Bulgáriát és Jugoszláviát is. Ám a két nagy délkelet-európai szláv államban, amelyet a testvéri barátság sok évszázados kötelékei füztek az orosz néphez, a néptömegek ellenállása miatt Németország politikája jelentös nehézségekbe ütközött. A hitleristák eleinte Bulgáriára gyakoroltak nyomást, ahol a német gazdasági és politikai pozíciók erösebbek voltak, mint Jugoszláviában. Ráadásul hadászati megfontolások miatt is rendkívül fontosnak tartották, hogy Bulgária csatlakozzék a háromhatalmi egyezményhez. Bulgária gazdasága már erösen alá volt rendelve a német imperializmus érdekeinek. 1939-ben Németország részesedése a bolgár behozatalban 65,5, az exportban pedig 67,8 százalék volt. Németország a maga számára elönyös feltételekkel eladta Bulgáriának azokat a fegyvereket, amelyeket Franciaországban, Norvégiában és más megszállt országokban zsákmányolt. Németország, miután Bulgáriát félgyarmattá, nyersanyagés élelmiszerszállítójává tette, most igyekezett ágyútöltelékként felhasználni a bolgár népet. Ezt a törekvését is támogatta a Bulgáriában uralkodó német dinasztia és személy szerint Borisz cár. A reakciós bolgár burzsoázia, amely tartott a dolgozók forradalmi megmozdulásától, s abban reménykedett, hogy kaparinthat magának is egy kis koncot a Balkánon, igyekezett a fasiszta "Harmadik Birodalomra" támaszkodni. Az országban szerteágazó tevékenységet fejtettek ki a Németország által pénzelt és irányított fasiszta szervezetek: a "Ratnik", a "Legioner" az "Otec Paiszij". Néhány bolgár újságot, mint például a Zorát, német pénzen tartottak fenn. A néptömegek, az illegalitásban harcoló kommunisták vezetésével erélyesen szembeszálltak a bolgár burzsoázia áruló politikájával. 1940 júniusában egész Bulgáriában nagy sztrájkok zajlottak le. A bolgár nép, amelyet régi keletü barátság szálai füznek az orosz néphez, határozottan szembefordult Borisz cár és a reakciós Filov-kormány németbarát politikájával. A Szovjetuniónak az a kezdeményezése, hogy kössenek bolgár-szovjet kölcsönös segélynyújtási szerzödést, nagy visszhangot keltett az országban. A Bolgár Kommunista Párt élére állt annak a széles körü népi mozgalomnak, amely barátsági és kölcsönös segélynyújtási egyezmény megkötését követelte a Szovjetunióval, mivel egyedül az képes biztosítani Bulgária függetlenségét. A kormányt elárasztották egyéni és kollektív beadványokkal, amelyekben százezrek követelték aláírásukkal ennek az egyezménynek a megkötését. De a kormánynak mindez nem volt ínyére, s egyre jobban közeledett a bolgár nép esküdt ellenségeihez, a német fasisztákhoz. 1940. október 17-én Németország hivatalosan indítványozta Bulgáriának, hogy csatlakozzék az agresszív hatalmak berlini paktumához. Bár a cári kormány egyetértett ezzel a javaslattal, mégis attól tartott, hogy az olasz japán-német tömbhöz való csatlakozás súlyos zavargásokat idéz elö az országban. Erröl 1940. november közepén a berchtesgadeni találkozó alkalmával Borisz cár tájékoztatta Hitlert. Ugyanekkor határozták el, hogy Bulgária akkor csatlakozik a berlini paktumhoz, amikor a német csapatok bevonulnak az országba. 1941. január 3-4-én a tervezett intézkedéseket Hitler és Filov miniszterelnök salzburgi találkozóján megvitatták. Január 20-án a bolgár kormány jóváhagyta a cár és a miniszterelnök tárgyalásainak eredményeit, elhatározta, hogy csatlakozik a hármas paktumhoz, s behívja az országba a német csapatokat. 1941. március 1-én Filov miniszterelnök a nép akarata ellenére Bécsben aláírta azt a jegyzökönyvet, amelynek értelmében Bulgária csatlakozott a

berlini háromhatalmi egyezményhez. A Romániában összevont német fasiszta csapatok ugyanezen a napon bevonultak Bulgáriába. Magyarországhoz és Romániához hasonlóan Bulgária is a hitlerista Németország csatlósává lett. A német hadsereg, miután bevonult Bulgáriába, kijutott a görög határra s oldalról fenyegette Jugoszláviát is. A bolgár cári kormány ily módon elösegítette a hitlerista agresszió kiterjesztését a Balkánon. 1941 márciusától aktív harcot folytatott a hitleristák és bolgár lakájaik ellen a Bolgár Kommunista Párt is. Március 6-án a párt központi bizottsága nyilatkozatot adott ki, s ebben erélyesen elítélte a bolgár kormány árulását, felhívta a népet, hogy harcoljon a balkáni népek közti békéért és testvériségért, vívja ki, hogy a kormány kössön kölcsönös segélynyújtási egyezményt a Szovjetunióval, a kis népek következetes védelmezöjével. Nagyarányú és eredményes munkát végeztek a bolgár kommunisták a hadseregben is. A katonák körében felvilágosító munkát folytattak, hogy térjenek haza, síkraszálltak azért, hogy az ország ne avatkozzék be a háborúba, s ennek eredményeképpen elérték, hogy a hadseregbe behívott munkások és parasztok, akiket a török, a görög és a jugoszláv határra küldtek, nem hajtották végre a hadvezetöség parancsait. A laktanyák falain jelszavak agitáltak a háború ellen, a béke és a nemzetközi szolidaritás mellett, a katonák körében forradalmi csoportok alakultak. A bolgár hadseregben egyre gyakoribbá váltak a szabotázscselekmények, különösen a távbeszélö vonalakon és a távíró berendezésekben. Szófia és Plevna ipari üzemeiben a pártszervezetek sztrájkharcot szerveztek, s akciókra hívták fel a munkásokat a hatóságok ellen. A kommunista párt nagyarányú tömegpolitikai munkájának és forradalmi harcának eredményeképpen a bolgár dolgozók engesztelhetetlenül szembefordultak a hitlerista megszállókkal és bolgár cinkosaikkal. 1941 nyarán az országban megindult az antifasiszta tömegmozgalom, amely a nép felszabadító harcának kezdete volt, s egyszersmind azt bizonyította, hogy a cári kormány belés külpolitikája teljesen tarthatatlan. A bolgár népet hallatlan felháborodás töltötte el, amikor megtudta, hogy országa csatlakozott a fasiszta háromhatalmi egyezményhez. A lakosság leplezetlen gyülölettel fogadta a hitleristákat, megtagadta tölük az élelmiszert és a takarmányt. Sok helyütt, például Lovecs városban, kövel dobálták meg a hitleristákat. A házak falán, a kerítéseken ilyen jelszavak tüntek fel: "Ki a németekkel Bulgáriából!", "Takarodjanak a hatalmon levö német bérencek!", "Vesszen a fasiszta Németország!", "Éljen a szabad Bulgária!" Jugoszlávia természeti kincseire, valamint fontos hadászati helyzetére már régen felfigyeltek a német imperialisták. Németország már 1935-ben az elsö helyet foglalta el Jugoszlávia külkereskedelmében. Akkor Németországra jutott Jugoszlávia külkereskedelmi forgalmának 17,5 százaléka, 1939-ben ez az arány 39,2 százalékra emelkedett. 1940 októberében német jugoszláv jegyzökönyvet írtak alá "a kereskedelmi egyezmény továbbfejlesztéséröl", s ez megerösítette, hogy Jugoszlávia a fasiszta Németország agrártermékeket és nyersanyagot szállító függvényévé vált. 1940 végén, 1941 elején Anglia és az Egyesült Államok fokozta tevékenységét a Balkánon, ugyanis tökéje érdekében igyekszik megakadályozni Németország Délkelet-Európába való behatolását. De az angol-amerikai uralkodó köröknek azok az eröfeszítései, hogy megtartsák és megszilárdítsák balkáni pozícióikat és kiterjesszék a Németország elleni háború arcvonalát, nem jártak sikerrel. Ezeket a pozíciókat végérvényesen megrendítette Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok müncheni politikája. A jugoszláv kormány, amely titkos tárgyalásokba bocsátkozott Németországgal, elökészítette az ország csatlakozását az agresszív fasiszta tömbhöz. 1941. március 25-re virradó éjszaka Cvetkovics jugoszláv miniszterelnök és CincárMarkovics külügyminiszter a nép felháborodásától tartva, egy külvárosi állomásról titokban Bécsbe utazott, ahol még aznap aláírták a jegyzökönyvet Jugoszláviának a háromhatalmi szövetséghez való csatlakozásáról. A jugoszláv kormánynak ezzel a lépésével csordultig telt a nép türelmének pohara. Az egész országban tömeggyülésekre és tüntetésekre került sor, s a tüntetök több helyen megütköztek a rendörséggel. Belgrádban és más városokban sztrájkok törtek ki. A parasztok ezrei vonultak a városokba, s a munkásokkal és más hazafias érzelmü r étegekkel együtt tüntettek az uralkodó klikk árulása ellen. Az események alakulása megmutatta annak a tömegmunkának óriási szerepét, amelyet a Jugoszláv Kommunista Párt rendszeresen folytatott. Jóllehet az ország uralkodó körei hosszú éveken át szovjetellenes propagandát folytattak, a jugoszláv dolgozók hálával és szeretettel tekintettek a Szovjetunióra, s gyülölték a fasizmust. Éppen a kommunistáknak volt köszönhetö, hogy a jugoszláv nép 1941 márciusának e napjaiban egy emberként mozdult meg. A jugoszláv burzsoázia egy része, amely nem nézte jó szemmel, hogy a kormány nyíltan kapitulált a fasiszta Németország elött, elhatározta, hogy kihasználja a helyzetet. A burzsoáziának ezt a részét amelynek egyes képviselöi kapcsolatban voltak az angol-francia tökével képviselte az a tiszti csoport, amelynek Dusan Simovics tábornok, a légierö parancsnoka volt a vezetöje. Ez a csoport 1941. március 27-re virradó éjjel államcsínyt hajtott végre. Cvetkovics kormányát letartóztatták, azután Pál régenssel együtt számüzték az országból. Bejelentették, hogy a trónt a tizenhét esztendös II. Péter herceg foglalja el. A kormányalakítással Simovicsot bízták meg. Az államcsíny után a kommunisták fokozták tevékenységüket, hogy a fasiszták elleni harcra széles körü nemzeti frontot hozzanak létre. A Simovics-kormány a tömegek nyomására hatálytalanított több korábbi reakciós intézkedést, bizonyos jogokat biztosított a népnek, és sok kommunistát és antifasisztát kiengedett a börtönböl. Küldöttség ment Moszkvába, hogy tárgyaljon a szovjet kormánnyal, s a tárgyalások eredményeképpen 1941. április 5-én megkötötték a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége és a Jugoszláv Királyság barátsági és megnemtámadási szerzödését. A szovjet kormány azért írta alá ezt a szerzödést, hogy megakadályozza a balkáni háború kiterjesztését, s elejét vegye Németország Jugoszlávia elleni támadásának. A Simovics-kormány azonban nem tudta kielégíteni a nép követeléseit, hogy demokratizálják az ország társadalmi és állami életét, szervezzék újjá a hadsereget, s hajtsanak végre radikális fordulatot a jugoszláv külpolitikában. A jugoszláviai események nyugtalanították a hitleristákat, akik számára létszükséglet volt, hogy ezt az országot és népét a Görögország, majd pedig a Szovjetunió elleni támadás elött teljes alárendeltségükbe vonják. 1941. március 27-én a német föparancsnokság külön ülésén megtárgyalták a jugoszláviai helyzetet, s Hitler itt bejelentette elhatározását: "minden elökészületet megteszek, hogy katonai értelemben és mint nemzeti egységet megsemmisítsem Jugoszláviát". Még aznap jóváhagyták a 25. sz. direktívát a Jugoszlávia elleni támadásról, s ebben megállapították: "A jugoszláviai katonai államcsíny megváltoztatta a politikai helyzetet a Balkánon. Jugoszláviát még abban az esetben is, ha nyilatkozatot tesz lojalitásáról, ellenségnek kell tekinteni, s ezért minél elöbb szét kell zúzni." A német hadvezetöség úgy döntött, hogy a Görögország elleni támadást Jugoszlávia megtámadásával egy idöben hajtja végre. A német fasiszta agressziót e két ország ellen a délkeleti front eröi hajtották végre, amelynek parancsnokává List vezértábornagyot nevezték ki. Parancsnoksága alá rendeltek 32 német hadosztályt, köztük 6 páncélos és 5 gépesített hadosztályt. Április 6-án hajnalban a fasiszta Németország Bulgária, Románia, Ausztria és Magyarország területéröl hitszegöen, hadüzenet nélkül megtámadta Jugoszláviát és Görögországot. A támadásban részt vett Olaszország és Magyarország, a megszállásban pedig még Bulgária reakciós eröi is. A hadmüveletek azzal kezdödtek, hogy nagy német bombázó kötelékek támadásokat intéztek Jugoszlávia helységei, s különösen a föváros, Belgrád ellen. (Lásd a 16. sz. térképet.) A Jugoszlávia és Görögország elleni hitlerista támadással kapcsolatban Németország Kommunista Pártja és Kommunista Ifjúsági Szövetsége nyilatkozatot adott ki, amelyben leleplezte ennek az agreszsziónak igazi célját és értelmét. A nyilatkozatban megállapították, hogy "a legkorszerübben felszerelt német csapatok halomra gyilkolják a jugoszláv munkásokat és parasztokat, akik hazájuk szabadságát, függetlenségét védelmezik, s csak békét akarnak. Ezért most gyülölet tölt el Németországgal szemben mind több európai népet, amely korábban tisztelte a német népet . . . A német imperializmusnak ez az agresszív háborúja egyidejüleg veszélyezteti a német nép nemzeti érdekeit is. Ennek következtében a háború egyre jobban kiterjed és egyre jobban elhúzódik; népünket újabb szörnyü megpróbáltatások fenyegetik . . . A háború bonyodalmakra vezet a nagy szovjet néppel, ez veszélyt jelent a német nép jövöjére, s ellentétes érdekeivel . . ." A rosszul felfegyverzett jugoszláv hadsereg nem volt felkészülve az ország védelmére. Mindössze 200 harckocsija és 1000 repülögépe volt, ezek közül legfeljebb 300 volt harcképes állapotban. Nem volt elegendö páncélelhárító eszköz, légvédelmi fegyver, söt még puska sem. A hadsereg tisztikara, föleg a törzstiszti kar, nem tett intézkedéseket az elönyös természetes védelmi vonalak megerödítésére. A jugoszláv hadsereget, amely 30-40 hadosztályt is kiállíthatott, nem mozgósították idejében, mivel pedig a német légierö eröteljesen támadta a csapatösszevonási körleteket, szétrombolta a közlekedési utakat és a híradó eszközöket, a mozgósítási intézkedések már a kezdet kezdetén meghiúsultak. Az ellenségnek messzemenö segítséget nyújtott az országon belül a Németország és Olaszország szolgálatában álló fasiszta ügynökség. Az "ötödik hadoszlop", amelynek sok képviselöje a tisztikar tagja volt, nem kis szerepet játszott a jugoszláv hadsereg gyors vereségében. Pavelics, az usztasák fönöke, a német és olasz fasiszták ügynöke rögtön a német támadás után kikiáltotta Horvátország "függetlenségét", és fegyveres harcot kezdett a jugoszláv csapatok ellen. Nedics tábornok, az egyik hadsereg parancsnoka, aki már régóta kapcsolatban állt a nácikkal, a bolgár határon megnyitotta a frontot az ellenség elött. Kvaternik tábornoki csoportja szégyenletesen kapitulált a németek elött, s elösegítette Szarajevó megszállását. A jugoszláv hadsereg katonái bátran harcoltak a betolakodók ellen hazájuk függetlenségéért, de hiányos felszereléssel, megfelelö irányítás híján és az árulás miatt nem tudták feltartóztatni a számbeli fölényben levö és jobban felfegyverzett ellenséget. 1941. április 18-án a jugoszláv parancsnokság aláírta a fegyverletételi okmányt. A görög nép hösiesen ellenállt a német fasiszta csapatok betörésének. A görög-bolgár határon a Metaxasz erödvonal térségében a németek napokig nem tudtak elönyomulni, jóllehet nagy mennyiségü harckocsit, zuhanóbombázót és nehéztüzérséget alkalmaztak. A németek elsö rohamait a Rupel-hágónál, Flórina térségében, az olaszok támadásait a Pindosz-hegység hágóinál visszaverték. A német hadvezetöség gyilkos bombatámadásokat intézett a görög helységek, útvonalak és kikötök ellen. A légiés harckocsi fölényükre támaszkodó hitleristáknak sikerült néhány helyen áttörniük a görög csapatok védöállásait. Néhány tábornok árulása megtörte a görögök ellenállását. Április 21-én az 500000 fönyi ipiroszi hadsereg parancsnoka, Csolakoglu tábornok letette a fegyvert. Késöbb a hitleristák ezt a tábornokot nevezték ki a görög bábkormány elnökévé. Április 14-én a német csapatok harcérintkezésbe kerültek a Görögországba érkezett angol expedíciós hadtest egységeivel, amelyek el voltak vágva a görög hadsereg föeröitöl. A hadtestnek mintegy 50000 katonája és tisztje, 150 harckocsija és 190 repülögépe volt. Az angol parancsnokságnak Thermopylainál sikerült néhány napig feltartóztatnia a német támadást, s ezzel lehetövé tette, hogy csapatait kivonhassa Kréta szigetére. Görögország megszállása után Németország elfoglalt több görög szigetet a Jónés az Égei-tengeren, beleértve a Dardanellák bejáratát uraló szigeteket is. A hitleristáknak "ötödik hadoszlopuk" segítségével sikerült tehát megszállniuk csaknem egész Délkelet-Európát. Jugoszláviát és Görögországot feldarabolták, megfosztották nemzeti függetlenségétöl, területét pedig felosztották a fasiszta Németország és csatlósai között. A délkelet-európai országokban azonban a kommunisták vezetésével csakhamar hatalmas nemzeti felszabadító mozgalom bontakozott ki, amely megakadályozta a hitleristákat abban, hogy teljesen kiaknázzák ezeknek az országoknak gazdasági eröforrásait és emberanyagát, s ugyanakkor Németország és csatlósai csapatainak jelentékeny eröit kötötte le. Görögország elfoglalása után a fasiszta Németország a Szovjetunió elleni háború megkezdése elött arra törekedett, hogy a Földközi-tengeren és a Közel-Keleten több hadászatilag fontos pontot megszálljon. Különösen nagy jelentöséget tulajdonított Kréta szigetének, amely uralgó sziget a Földközi-tenger keleti részében. A sziget kulcsfontosságú volt a németek számára abból a szempontból, hogy kiterjeszthessék az agressziót a Közel-keletre és elfoglalhassák a Szuezi-csatornát. Kréta jó támaszpont volt az angol légierö számára, amely innen felszállva csapásokat mérhetett a román olajtelepekre, valamint a németek és az olaszok délkelet-európai útvonalaira. A hitlerista parancsnokság elhatározta, hogy ejtöernyös csapatokkal elfoglalja a szigetet, és a hadmüveletek kifejlesztése céljából tengerészgyalogságot vet harcba. (Lásd a 16. sz. térképet.) A krétai hadmüvelettel egyszersmind a német fasiszta diplomácia eröfeszítéseit is alá akarták támasztani. A sziget elfoglalásával kívánták megmutatni Angliának, hogy Németország számára nem létezik leküzdhetetlen vízi akadály, s így akarták rábírni arra, hogy a Szovjetunió elleni támadásuk elött alkudjon meg velük. 1941. május 20-án nagy erejü légitámadás után ledobták Krétára a német ejtöernyösöket, s ezek a harc második napjának végére elfoglalták a sziget egyetlen repülöterét, ahova egymás után szálltak le az 5. hegyi lövészhadosztály egységeit szállító repülögépek és vitorlázó-szállítógépek. A német parancsnokság egyidejüleg a tenger felöl is megkísérelte a partraszállást, de egységeit az angol hajóhad észrevette és szinte teljesen megsemmisítette. Június 1-re a fasiszta csapatok befejezték a sziget elfoglalását, de közben súlyos veszteségeket szenvedtek: 4000 emberük elesett vagy nyomtalanul eltünt, 200 repülögépük lezuhant, 148 pedig megsérült. A nyugatnémet hadtörténészek úgy vélik, hogy "a krétai harcok során az ejtöernyösök hallatlan veszteségeket szenvedtek. Az akciót erösen megsínylették a katonai szállító egységek is, melyek sok repülögépet vesztettek. Ez alaposan megijesztette a német föparancsnokságot, amely késöbb nem is szervezett több ilyen nagyszabású ejtöernyös hadmüveletet". Az angolok a krétai harcokban csaknem 15000 katonát és tisztet vesztettek, az egész helyörségnek mintegy a felét. A másik felét sikerült Kairóba szállítaniuk. Nagy veszteséget szenvedett az angol hajóhad is: elsüllyedt 4 cirkálója, 6 rombolója és 29 kisebb hadihajója. A Jugoszlávia és Görögország elleni agresszióval egy idöben a fasiszta Németország megpróbált utat törni a Közel-Kelet felé, elsösorban Irakba, amely fontos hadászati helyzetet foglalt el. A hitleristáknak az volt a tervük, hogy Irakot felvonulási területként használják fel, ahonnan behatolhatnak Iránba, Afganisztánba, Indiába, s dél felöl is támadást indíthatnak a Szovjetunió ellen. De Németország számára különösen az iraki olajnak volt nagy jelentösége. A német fasiszták közelés közép-keleti mesterkedéseit megkönnyítette az angol imperialisták gyarmatosító politikája, amely óriási elégedetlenséget váltott ki az arab országokban. A nácik éppen ezt próbálták kihasználni. A hitleristák az arabok "barátainak" szerepében léptek fel, képmutatóan kijelentették, hogy támogatják Iraknak és Arab-Kelet más országainak nemzeti felszabadító mozgalmát. A hitleristáknak az volt a céljuk, hogy kiüzzék az angol gyarmatosítókat, és helyükben a saját uralmukat teremtsék meg. 1941. április 1-én Anglia ellen irányuló államcsíny zajlott le Irakban. A nemzeti hazafias elemeken kívül a német fasiszták ügynökei is részt vettek benne. A régens és az angolbarát érzelmü miniszterek elmenekültek Bagdadból, Irak fövárosából. A németek már elökészítették csapataikat az Irakba való behatolásra. A 30. számú "Közép-Kelet" c. direktívában, amelyet Hitler 1941. május 23-án írt alá, megállapították, hogy a közép-keleti arab nemzeti felszabadító mozgalmat Németország természetes szövetségesének tekintik. Irak különleges jelentöségét méltatva Hitler kijelentette, hogy "Irak támogatása útján meggyorsítja a közép-keleti események fejlödését". Ebböl a célból elhatározták, hogy katonai missziót küldenek Irakba, repülögépeket bocsátanak rendelkezésére, fegyvert szállítanak neki. A propagandaügyi minisztériumot megbízták, hogy Közép-Keleten ilyenjelszóval folytasson propagandát: "A tengelyhatalmak gyözelme megszabadítja a közép-keleti országokat az angol járomtól." A rabló német imperializmus tehát olyan színben tüntette fel magát, mintha az Arab-Kelet elnyomott népeinek függetlenségéért harcolna. Németország iraki mesterkedései erösen nyugtalanították az angol kormányt. Churchill sürgösen csapatokat dobatott át Irakba. Mivel az iraki hadsereg nem volt hajlandó a hitlerista Németország érdekeiért harcolni, Anglia úrrá lett a helyzeten. 1941. május 30-án az angol csapatok elfoglalták Bagdadot. A brit szárazföldi és légierök megszállták Irak legfontosabb hadászati pontjait. Németország ekkor nem tudott jelentösebb segítséget nyújtani iraki ügynökségének, mivel csapatait a Szovjetunió elleni támadásra összpontosította. A fasiszta Németországot nagyon érdekelte Irán is, egyrészt óriási olaj-, élelmiszerés egyéb eröforrásaiért, másrészt hadászati helyzete miatt, hiszen Irán határos a Szovjetunióval, Afganisztánnal, Indiával, Törökországgal, Irakkal, s elfoglalásával szabaddá vált volna az út a brit gyarmatok, valamint Baku és a közép-ázsiai szovjetköztársaságok felé. Jóllehet Iránban Anglia uralkodó helyzetben volt, Németországnak a háború elött sikerült bizonyos mértékben behatolnia Iránba. A háború kezdetekor már az elsö helyen állt Irán külkereskedelmében. A hitleristák iráni terjeszkedésükben Reza sah gyülölt népellenes diktatórikus rendszerére támaszkodtak. A háború megkezdése után a hitleristák aktivitása Iránban tovább nött. Németország fokozta a fegyverszállítást az országba, megszervezte az "ötödik hadoszlopot" a medzslisz képviselöiböl, a hadsereg tábornokaiból és tisztjeiböl, Reza sah rendszerének magas rangú hivatalnokaiból. A hitlerista kémszervezetek, különösen Rosenberg Külpolitikai Irodája, elárasztották Iránt kémekkel és felforgató elemekkel. A világháború kezdetekor az iráni német kolónia már több ezer hitleristából állt. Ámbár a szovjet kormány a Nagy Októberi Szocialista Forradalom gyözelme óta mindig is baráti kapcsolatokra törekedett Iránnal, Reza sah reakciós, diktatórikus rendszere ellenséges irányvonalat követett a Szovjetunióval szemben, s uralmának fenntartása érdekében Iránt egyre inkább a fasiszta Németország csatlósává változtatta. Az agresszív terveken munkálkodó hitleristák úgy számítottak Iránra, mint az egyik szovjetellenes hídföállásra. Németországnak nem sikerült felhasználnia Szíriát a közel-keleti agresszió támaszpontjaként. Szíriát elfoglalták az angol fegyveres erök és a "Szabad Franciaország" csapatai. A hitleristáknak viszont a korrupt uralkodó klikkek segítségével sikerült elfoglalniuk DélkeletEurópát. Ezzel megvalósult az az átfogó hadászati tervük, hogy Európa délkeleti részét a Szovjetunió elleni háború felvonulási területévé tegyék. Ezt a felvonulási területet külön is biztosította Törökországnak a német imperialisták szempontjából kedvezö politikája. Törökország uralkodó körei országukat a fasiszta Németország tényleges szövetségesévé változtatták, minden eszközzel elösegítették a német agressziót, s arra számítottak, hogy Németország oldalán részt fognak venni a Szovjetunió elleni háborúban. 4. Az ellenállási mozgalom megindulása és fejlödése a megszállt országokban A német fasizmus azt a célt tüzte maga elé, hogy Európában megteremti az "új rendet". A Német Kommunista Párt 1940 júliusában az "új rend" lényegét jellemezve megállapította, hogy a német imperializmus igyekszik uralma alá vetni egész Európát, s a leigázott és függö országokra olyan népellenes, reakciós, tekintélyuralmi kormányokat akar rákényszeríteni, amelyek hajlandók engedelmesen szolgálni öt. Ez az "új Európa" a jogfosztott és elnyomott munkások és parasztok Európája lett volna, ahol nyomor és éhezés a dolgozók osztályrésze. Az "új rend" számos európai ország német katonai megszállását és leigázását jelentette. A hitleri Németország megszállta Ausztriát, Csehszlovákiát, Lengyelországot, Dániát, Norvégiát, Franciaországot, Belgiumot, Hollandiát, Luxemburgot, Jugoszláviát és Görögországot. (Lásd a 7. sz. térképet.) A német fasiszták ezekben az országokban felszámolták a nemzeti hadseregeket, s a megszállt területeken kegyetlen rémuralmat teremtettek, amely a helyi áruló, nemzetellenes klikkekre és mindenféle hazaárulókra támaszkodott. Ausztriát "Ostmark" néven csatolták a német birodalomhoz. A tartomány élén Baldur von Schirach náci gauleiter állt. Csehszlovákiát a megszállók felosztották: Csehés Morvaországot protektorátusnak nyilvánították, s a föhatalommal itt a Hitler által kinevezett Neurathot ruházták fel, akit késöbb Heydrich váltott fel; Szlovákiát pedig "függetlennek" nyilvánították, hatalomra juttatván Tiso áruló klikkjét, s lényegében gyarmatukká változtatták az országnak ezt a részét. A lengyel államot eltiporták és megsemmisítették. Poznant, Pomerániát (Pomorze), Felsö-Sziléziát, Lódzot és más területeket mintegy 10 millió lakossal bekebelezték a német birodalomba. Itt az egész lengyel nemzetiséget megsemmisítésre ítélték. Lengyelország fennmaradó területéböl a nácik 1939. október 12-i rendeletükkel úgynevezett "fökormányzóságot" alakítottak. Fökormányzóvá Hans Frankot, a hitlerista hóhért nevezték ki, aki korlátlan teljhatalommal volt felruházva, s csak Hitlernek tartozott felelösséggel. Dániában, ahol az uralkodó körök nem tanúsítottak ellenállást a német megszállókkal szemben, a hitleristák hatalmon tartották a királyt és a korábbi kormányt, élén a szociáldemokrata Stauninggal. A dán parlamentet meghagyták, de a kommunista pártot a megszállók betiltották, s a kommunista parlamenti képviselöket letartóztatták. A norvég király és kormány a vereség után Londonba menekült. A német betolakodók ebben az északi, skandináv országban úgy próbálták leszerelni a norvég nép ellenállását, hogy magukat a norvég nép "északi testvérének" nevezték. Céljaikra felhasználták Quislinget, a fasiszta "nemzeti egységpárt" vezérét. Formailag Norvégiában megmaradt az alkotmány, meghagyták a bíróságokat és a hivatalokat. A valóságban azonban minden hatalmat a hitlerista Terboven, a "birodalmi biztos", illetve az adminisztratív tanács gyakorolt, amelyet Norvégia legreakciósabb ipari vállalkozóiból és magas rangú hivatalnokaiból alakítottak. A norvég nép azonban nem ismerte el a quislingista árulók hatalmát, és szívós ellenállást fejtett ki a német megszállókkal szemben. A megszálló hatóságok ezért eltörölték a norvég alkotmányt, betiltották az összes politikai pártot, s csak a quislingista fasiszta pártot hagyták meg. A holland királynö és kormány Angliába emigrált, nem volt hajlandó elismerni a megszállási rendszert. A gyarmatok továbbra is ellenörzésük alatt maradtak. A reakciós burzsoá pártok vezetöi aktívan együttmüködtek a megszállókkal. A holland Quisling szerepére az áruló Mussert, a fasiszta párt vezetöje pályázott. Az országban minden hatalom Seyss-Inquart náci helytartó kezében összpontosult. Belgiumban III. Lipót király töltötte be Quisling szerepét, de kormánya, élén a katolikus Pierlotval, Londonba menekült. A belga gyarmatok e kormány ellenörzése alatt álltak. A német megszállók Németországhoz csatolták a Belgiumtól elszakított Eupen és Malmédy megyéket, valamint Luxemburgot, amely vámunióban volt Belgiummal. Belgiumban Degrelle fasiszta pártja (rexisták) volt a megszállók támasza. A compiégne-i fegyverszünet értelmében a német csapatok Franciaországnak csaknem kétharmadát megszállták. A dél-franciaországi megyék és a gyarmatok formailag a vichyi kormány igazgatása alatt álltak. A közép-afrikai francia gyarmatok, Szíria és néhány sziget De Gaulle tábornok hatalmát ismerte el. Indokína északi részét csakhamar megszállták a japán csapatok. A német betolakodók Franciaországtól elszakították és bekebelezték Elzászt és Lotaringiát. A harmadik köztársaságot megszüntették, s helyén létrehozták a Hitler-barát vichyi rendszert. A francia nép a kommunista párt vezetésével elszántan harcolt a német fasiszta megszállók ellen hazája szabadságáért és függetlenségéért. Jugoszlávián a hitleristák megosztoztak Olaszországgal és néhány más csatlósukkal. (Lásd a 7. sz. térképet.) Szlovénia északkeleti részét Mariborral együtt "Alsó-Stájerország" néven Németország hoz csatolták. Az olasz fasiszták megszállták Szlovénia nagyobbik részét, Dalmáciát csaknem valamennyi part menti szigettel, Cattaro körzetét, Montenegrót és Macedónia egy részét. A Boszniá val és Hercegovinával kibövített Horvátországot független Horvát Államnak" kiáltották" ki. Ebben az "államban" a hatalmat ténylegesen az olasz-nÉmet imperialisták által kinevezett bábok gyakorolták, élükön Paveliccsel, a horvát nép árulójával. Horvátország királyává a Spoletto dinasztiából származó Savoyai olasz herceget tették meg. A herceg egyébként annyira félt a néptöl, hogy egyetlenegyszer sem jelent meg "királyságában". Szerbiát a hitleristák megszállták, és német gyarmattá változtatták. Itt minden hatalmat a német tábornokokra ruháztak, akik 40000 Gestapo-ügynök és több tucat tábori törvényszék segítségével igazgatták a lakosságot. A nácik, hogy valamiképpen leplezzék a megszállási rendszert, Szerbiában Nedics áruló tábornok vezetésével bábkormányt alakítottak. Nedicset egyébként a jugoszláv kormányból még 1940-ben eltávolították a Gestapóval fenntartott túlságosan nyílt kapcsolatai miatt. Magyarország megszállta a Vajdaság egy részét, a Bácskát, s Horvátország északi területét. A reakciós bolgár kormány fegyveres eröi Macedónia nagyobbik részét szállták meg. A jugoszláv állam alkotmányát eltörölték, állampolgárait megfosztották a politikai jogoktól. Az országban a kommunisták vezetésével kibontakozott a felszabadító mozgalom. II. György görög király és Cuderosz kormánya 1941 áprilisában Egyiptomba menekült. A német parancsnokság az ország megszállása után itt is bábkormányt alakított, s ténylegesen a maga kezében összpontosította a teljes föhatalmat Görögországban. A hitlerista "új rendnek" egyik legfontosabb vonása az volt, hogy a megszállt államok területén létrehozta a német militaristák korlátlan uralmát, megszüntette a parlamentarizmust és kíméletlenül elnyomta a leigázott népeket. A náci "új rend" a megszállt országok dolgozóinak nemcsak szociális, hanem nemzeti elnyomását is jelentette. A fasiszták széles körben felhasználták a "fajelméletet" arra, hogy a népeket egymás ellen uszítsák. A hitleristák így próbálták gyengíteni a népek ellenállását a megszállt területeken, s megszilárdítani saját pozícióikat. A Magyarországon, Romániában, Szlovákiában és Horvátországban élö németek különleges elöjogokat kaptak, s ténylegesen nem az illetö országok kormányának, hanem a hitlerista kormánynak voltak alárendelve. Különösen kegyetlen politikát folytattak a német imperialisták a megszállt szláv országokban. Lengyelországban vad rémuralmat vezettek be; a német megszálló hatóságok irtották a lakosságot, pusztították a nemzetgazdaságot, csaknem megsemmisítették a lengyel kultúrát. "A hitlerizmus mondta Gomulka nemcsak Lengyelország nevét akarta letörölni Európa térképéröl. Teljesen ki akarta irtani a lengyel népet is. A hitlerista Németország nem elégedett meg azzal, hogy leigázta a lengyel népet és elfoglalta a lengyel területeket. Földjeinket németekkel akarta benépesíteni. A lengyeleket pedig pusztulásra ítélte. S ha Hitler megnyerte volna a háborút, kétségtelenül ilyen szörnyü sors várt volna a lengyel népre. A lengyel népnek el kellett volna pusztulnia, hogy a hitleristák megvalósíthassák tervüket, a világ fölött uralkodó ezeréves német birodalom gondolatát." A háború és a fasiszta megszállás következtében 6 milliónál több ember halt meg Lengyelországban. A német fasiszta hódítók a lengyel nemzeti vagyonnak 38 százalékát elpusztították. Varsónak, a fövárosnak háromnegyed részét lerombolták. Sok más lengyel várost is romhalmazzá változtattak. Hans Frank, hitlerista helytartó 1939 öszén hallatlan cinizmussal így oktatta ki a lengyelországi náci közigazgatás osztályvezetöit: "A sors úgy rendelte, hogy itt mi legyünk az urak, a lengyelek pedig védnökségünk alá helyezett alattvalók legyenek . . . Egyetlen lengyel sem viheti feljebb müvezetöi rangnál, egyetlen lengyel sem szerezhet föiskolai végzettséget . . . Egyáltalában nem a mi gondunk, hogy ezt az országot felvirágoztassuk . . . Nekünk csak az az érdekünk, hogy fokozzuk tekintélyünket." Ugyanilyen barbár politikát folytattak a fasiszta betolakodók Csehszlovákiában is. Megsemmisítették a haladó, hazafias, demokratikus és forradalmi eröket, mégpedig mindenekelött azzal a céllal, hogy az ország népét megfosszák vezetöitöl és háborús politikájuk engedelmes eszközeivé tegyék. A betolakodók végsö fokon a cseh és a szlovák nép teljes kiírtására törekedtek. A német fasiszták terveik megvalósításában a cseh burzsoázia áruló elemeire támaszkodtak. A csehszlovák belügyminisztérium a németek bevonulása után átadta nekik levéltárait, mindenekelött a kommunisták névjegyzékét, amelyeken nemcsak a kommunista képviselök, szenátorok és lapszerkesztök szerepeltek, hanem azok is, akik a választásokon Csehszlovákia Kommunista Pártjának jelöltjeiként indultak és akik az alapszervezetek aktivistáiként dolgoztak; megkapták a német fasiszták a kommunisták gyüléstermeinek, rejtekhelyeinek címeit, a kommunisták kapcsolatairól és tevékenységéröl készült rendöri jelentéseket stb. A német fasiszta hatóságok 1939. március 16-tól tömegesen tartóztatták le azokat az embereket, akik a legcsekélyebb mértékben is részt vettek a fasizmus elleni harcban. 1939-1941 folyamán hazafiak tízezreit tartóztatták le, s ezeknek többsége a koncentrációs táborokban elpusztult. Ezenkívül minden körzetben nyilvántartásba vették azokat a személyeket, akiket túszként szándékoztak haladéktalanul letartóztatni "a közrendet és közbiztonságot veszélyeztetö rendzavarás legcsekélyebb jelére". Francia túszokat végeztek ki Párizsban, Bordeaux-ban, Nantes-ban, Chateaubriand-ban, holland túszokat Rotterdamban, Apeldoornban, Amszterdamban, Benshop-ban és Haarlemben. Ugyanilyen gaztetteket követtek el a fasiszták Belgiumban, Jugoszláviában is. Szerbiában Bader tábornok, a föparancsnokság képviselöje a megszállás kezdetén a következö "figyelmeztetést" intézte a lakossághoz: "Mindenkit, aki megzavarja a nyugalmat az országban, csatlakozik a lázadókhoz és segíti terveiket, szabotázscselekményeket készít elö vagy hajt végre, a mai naptól kíméletlenül halállal büntetek." A megszállt területeken haláltáborokat hoztak létre. Lengyelországban sok ilyen tábort szerveztek, a legnagyobbat, amely valóságos halálgyár volt, Oswiecimben (Auschwitzban), Jugoszláviában Banjica, Saimist, Jasenovac, Veliko-Gradiste városokban rendeztek be haláltáborokat. Az "új rend" azt jelentette, hogy a nácik kíméletlenül kifosztották a megszállt országokat, ezek gazdasági eröforrásait felhasználták a német imperializmus hódító háborúja érdekében. A fasiszták német ellenörzésnek rendelték alá a meghódított országok iparát. Az ipari üzemek tulajdonosait kényszerítették, hogy részvényeik felét alacsony áron német tökéseknek adják el. A Szovjetunió elleni háborúra lázas ütemben készülödö Németország számára valóságos fönyeremény volt a korszerüen felszerelt cseh hadiés nehézipar Csehszlovákia nyersanyagforrásaival és szakmunkásaival együtt. A Deutscher Bank és a Dresdner Bank megkaparintotta a brnói és a plzeni hadianyaggyárakat. A Göring-konszern a legnagyobb csehszlovák ipari üzemeket szerezte meg. Csehszlovákia fejlett vegyiparára az "IG Farbenindustrie" német konszern tette rá a kezét. Valamennyi cseh bank a Dresdner Bank és a Deutscher Bank alárendeltségébe és ellenörzése alá került. Németország ellenörizte Franciaország, Belgium, Hollandia, Lengyelország, Jugoszlávia, Norvégia, Görögország iparát és bankjait is. A hitleristák Csehszlovákiában megszerezték a csehszlovák hadsereg több milliárd korona értékü korszerü fegyverzetét, ezenkívül nagy nyersanyag: réz-, ólom-, vas-, gyapjúés élelmiszerkészletre tették rá a kezüket. A vasúti gördülöanyagot a mozdonyokat, vagonokat és egyéb szállító eszközöket elvitték Németországba. A német hódítók kezébe került Csehszlovákia egész aranytartaléka 23000 kilogramm arany. Norvégiában a megszállók által elrabolt nemzeti vagyon értéke több mint 20 milliárd koronára rúgott. Hollandiára több mint 20 milliárd gulden pénzügyi terhet vetettek ki. Belgiumból a németek 130 milliárdnál több frank összegü fizetési eszközt vontak ki. A német monopóliumok tulajdonába került a francia ipari üzemek, bankok, vasutak stb. nagy része. A megszálló csapatok eltartásához pénzre volt szükség. A franciáknak napi 400, majd pedig 550 millió frankot kellett fizetniük, ez az ország nemzeti jövedelmének a felét tette ki. Nem teljes adatok szerint a megszállók összesen 745 milliárd frank értékü fizetési eszközt vittek ki az országból. A német fasizmus súlyos munkakörülményeket teremtett a megszállt országok munkásai számára, akik kénytelenek voltak rendkívül alacsony bérért a megszállóknak dolgozni. Nem járt sikerrel a német fasiszta hatóságoknak az a kísérlete, hogy toborzás útján, önkéntes alapon csalogassanak mun kásokat Németországba. Hiába ígértek "jó táplálkozást", "tisztességes keresetet", "ruházatot", "kulturális fejlödést" stb., a megszállt országok lakosságára ezzel nem tudtak hatni. Ezért eröszakhoz folyamodtak. Az "önkénteseket" a nyílt utcán szedték össze, csoportokba osztották és eröszakkal vitték Németországba. A német hatóságok így toloncoltak Németországba több mint egymillió francia foglyot, csaknem 2 millió lengyelt. Jugoszláviából csupán 1940 áprilisában mintegy 300000 hadifoglyot katonát, tisztet és tiszthelyettest hurcoltak kényszermunkára. A német imperialisták megszállási politikája nemcsak arra irányult, hogy járomba hajtsa a népeket, és gyarmatosítsa a meghódított és leigázott területeket, hanem arra is, hogy a hódításokat újabb háborús kalandokra, újabb hódításokra használják fel. Az agresszorok régi jelszavának: "a háború táplálja a háborút", új értelmezést adtak. Európai hódításaikat a Szovjetunió elleni háború céljainak szolgálatába állították. A fasiszta "új rend" voltaképpen a megszállt országok függetlenségének megszüntetését, népeik leigázását jelentette. A nácik arra törekedtek, hogy megfélemlítsék és feltétel nélküli engedelmességre kényszerítsék a néptömegeket. A fasiszta vezérek azonban elszámolták magukat. A megszállt területeken mindenütt kibontakozott az ellenállási mozgalom, amely a háború folyamán óriási méreteket öltött. A népek nemzeti felszabadító harca szerves része volt a fasiszta államok elleni háborúnak, s e mozgalom hatására változott át az imperialista háború antifasiszta, felszabadító, igazságos háborúvá. A háború igazságos jellegének erösödése viszont objektíve elösegítette az ellenállási mozgalom fejlödését. 1940 második felétöl erösödni kezdett az a folyamat, amelynek során a Németországgal szemben álló országok részéröl a második világháború antifasiszta, felszabadító háborúvá alakult át. Ekkorra már teljesen nyilvánvalóvá lett a polgári és megalkuvó pártok politikai csödje a hitleristák által megszállt európai országokban. Az uralkodó zürzavar és általános bomlás közepette csak a kommunista pártok örizték meg soraikat, s hívták harcba a népeket a fasiszta betolakodók ellen. A kommunisták álláspontja törvényszerüen meghatározta a hódítók elleni harc felszabadító jellegét, s harmonikusan párosította magában a mélységes nemzeti hazafiságot az igazi proletár nemzetköziséggel. Az egész háború folyamán a kommunisták harcoltak a legállhatatosabban, a legkövetkezetesebben, a legbátrabban és legönfeláldozóbban a népek szabadságáért, a fasiszta ködösítés és barbarizmus ellen. A megszállt országok népeinek fö feladata az állami függetlenség helyreállítása volt. Ezt a kérdést csak a német fasiszta intervenciósok elleni fegyveres harccal lehetett megoldani. A függetlenség kivívása érdeke volt a munkásságnak, a parasztságnak, a városi kispolgárságnak, valamint a nagyburzsoázia bizonyos részének is. A függetlenségért vívott harcban összefogtak a megszállt országok haladó eröi, s ez antifasiszta nemzeti felszabadítási front megalakításához vezetett. A nemzeti antifasiszta front alapja a munkásosztály vezette munkás-paraszt szövetség volt. A kommunista és munkáspártok lettek a nemzeti felszabadító mozgalom szervezöi és lelkesítöi. Harcra hívó programjaikban nemcsak a nemzeti, hanem a szociális `felszabaditást is követelték. Csehszlovákiában már a megszállás elsö napjaiban, vagyis még a második világháború elött megkezdödött a felszabadító harc. A csehszlovák dolgozókra szakadt katasztrófa megmutatta, milyen végzetes hatással járt a cseh uralkodó körök müncheni politikája és fasisztabarát irányvonala. A néptömegek gyülölettel és felháborodással fogadták a megszállókat, s azok kegyetlen terrorral válaszoltak az ellenállás minden kísérletére. A német fasiszta megszállás az országban az osztályerök új elrendezödéséhez vezetett. A nagyburzsoázia számottevö része csatlakozott a náci megszállókhoz, s élvezte a hitlerista hadigépezet számára teljesített katonai megrendelések hasznát. A náciknak Lengyelországban és a nyugaton aratott könnyü gyözelmei tovább erösítették a nagyburzsoázia fasisztabarát irányvonalát. Ez a nagyburzsoázia odaadón szolgálta Berlint, s azt képzelte mint Gottwald mondta -, hogy a német hódítók elötti hunyászkodás a nemzet fennmaradásának egyetlen útja. Szlovákiában a nagyburzsoázia és a földbirtokosság hivatalosan szövetségre lépett a hitleristákkal. A klerikális-fasiszta reakció hatalomra juttatott kormánya Németország szolgálatába állította az ország természeti kincseit és hadigazdaságát. Tisónak és társainak a nácik által támogatott áruló, nemzetellenes klikkje kegyetlen rémuralmat honosított meg az országban. A szlovák szeparatizmus, amelyet a Hlinka-féle szlovák néppárt képviselt, a német terjeszkedés és a fasiszta leigázás eszköze lett. A szlovák nép puszta léte forgott veszélyben. A csehszlovák burzsoázia egy része nem volt hajlandó elismerni a fasiszta megszállást, s a francia és angol uralkodó körök támogatásával igyekezett visszaállítani a müncheni egyezmény elötti rendet. E körök képviselöi, akik Benes egykori elnökkel az élükön elöbb Franciaországba, majd Angliába vándoroltak ki, az emigrációban megalakították a csehszlovák államtanácsot és kormányt. A náci rendszerrel szemben ellenzéki érzelmü csehszlovák burzsoázia azonban nem törekedett a tömeges népi ellenállás kibontakoztatására. A londoni burzsoá emigrációnak az volt az érdeke, hogy az országban ne alakuljon ki életerös népi mozgalom. "Félt a felfegyverzett néptöl, s a harc súlypontját saját külföldi tevékenységében látta." Egyszersmind igyekezett a nép felszabadító harcát saját osztályérdekeinek alárendelni. A munkásság, a parasztság, a haladó értelmiség következetesen és elszántan harcolt a náci megszállók ellen. A nemzeti felszabadító harc vezetöje és szervezöje a Csehszlovák Kommunista Párt volt, körülötte tömörültek az ország összes hazafias eröi. A kommunista párt programja arra irányult, hogy létrehozza "a legszélesebb össznépi antifasiszta frontot . . . biztosítsa a proletariátus vezetö szerepét". A fasizmus elleni harc mélységesen antiimperialista jellegü harccá terebélyesedett, s szerves részét alkotta annak a küzdelemnek, amelyet a munkásosztály saját társadalmi felszabadításáért folytatott. A Csehszlovák Kommunista Párt 1939. március 15-én közzétett kiáltványában ellenállásra, védekezésre és harcra hívta fel a népet, mert ebben látta a nép megmenekülésének egyetlen útját. " . . .A munkásosztály, amely már olyan sokszor állt a nemzet védelmének elsö soraiban, most ismét a nemzeti ellenállás gerincévé válik. A kommunisták kijelentik, hogy odaadóan és tántoríthatatlanul az elsö sorokban akarnak harcolni a cseh nép szabadságának és önállóságának visszaszerzéséért folytatott ellenállási mozgalomban." A Csehszlovák Kommunista Párt következetesen hirdette a Szovjetunióval való barátságot, a csehszlovák népet az internacionalizmus szellemében, a fasizmussal és a reakcióval szemben való gyülölet szellemében nevelte. A csehszlovák burzsoá emigráció hiába hitegette a népet, hogy az országnak a Nyugat hozza meg a felszabadulást, a kommunista párt szilárdan hitt a Szovjetunió történelmi küldetésében, mert abból indult ki, hogy a Szovjetunió az egyetlen határozott ellenfele a Csehszlovákia ellen irányuló német agresszió politikájának, hogy a Szovjetunió következetesen védelmezi a csehszlovák népnek az állami önállóságra való jogát. "A dolgozókban kiírthatatlanul élt a remény, hogy egyszer felvirrad rájuk a jobb élet napja, töretlenül élt bennük a szabadságvágy és a Szovjetunióba vetett hit." A kommunista párt rendületlenül hangsúlyozta, hogy a nép csak kelet felöl, a Szovjetuniótól várhatja a felszabadulást. Az ország megszállásának és megosztottságának viszonyai közt a kommunista párt átalakította szervezeti felépítését. A CS K P Központi Bizottságának határozata alapján egyes vezetö pártmunkások, Gottwald, Sverma, Siroky és mások még 1938 öszén a Szovjetunióba utaztak, mert az országban lehetetlenné vált számukra az illegális munka. Csehszlovákiában a harc irányítására megalakították a párt új, illegális központi vezetöségét, amelynek tagja lett Eduard Urx, Oto Sönek, Jan Zika és mások. 1938-tól Prága körzetében illegalitásban végzett vezetö pártmunkát Antonin Novotny egészen letartóztatásáig (1941 szeptemberéig). Megalakultak a konspiratív területi és kerületi pártszervezetek, az alapszervezetek pedig illegális sejtekké szervezödtek. Szlovákiában önálló illegális vezetöséggel megalakult a Szlovák Kommunista Párt, és a szlovák nép nemzeti felszabadító harcának élére állt. 1938 öszétöl Prágában müködött a CS K P elsö illegális Központi Bizottsága. A Csehországban és Szlovákiában megalakult illegális központi bizottságokat a Gottwald vezetésével Moszkvában tartózkodó pártközpont irányította. A megszállók elleni harcban fontos szerepet játszott az illegális pártsajtó, a Rudé Právo és több területi folyóirat, amely az illegális pártmunkát szervezte. A kommunista párt nagyarányú tevékenységet fejtett ki, hogy megszervezze a csehszlovák nép felszabadító harcát, amely különféle formákat öltött. 1939 májusában megkezdödtek a tömeges megmozdulások a betolakodók ellen. Prágában májusban több mint 10000 ember vett részt azon a nagyszabású hazafias tüntetésen, amelyet abból az alkalomból szerveztek, hogy Karel Hynek Máchának, a kiváló cseh költönek és írónak hamvait a fövárosba szállították. Ugyanabban a hónapban az ostravai "anyák napján", amely a nácik elleni tüntetéssé nött, több mint 80000 ember vett részt. Júliusban, Husz János máglyahalálának évfordulóján az Óvárosi téren, ahol Csehszlovákia e nemzeti hösének emlékmüve áll, hatalmas tüntetést szerveztek, amelyen Prága lakosai nyíltan kifejezésre juttatták a megszállók ellen táplált gyülöletüket. A Gestapo a tüntetésröl a következöket jelentette: "Az ünnepség nemzeti tüntetéssé fajult, s uszító jellegü tiltott dalokat énekeltek." 1939 öszén még nagyobb tömegek kapcsolódtak be az ellenállási mozgalomba. Október 28-án, az elsö Csehszlovák Köztársaság kikiáltásának évfordulóján, Prágában, Brnóban, Ostravában, Kladnóban, valamint Csehés Morvaország más városaiban antifasiszta tömegmegmozdulások zajlottak le. Prágában a német rendörség tüzet nyitott a fegyvertelen tömegre, igen sokan meghaltak vagy megsebesültek. Az október 28-i események folytatása volt az a diáktüntetés, amelyet Jan Opletal diák temetésekor rendeztek. Opletalt a hitleristák 1939. november 17-én sebesítették meg, s a diák belehalt sebeibe, Az SS és a rendörség pogromot rendezett a prágai és brnói diákszállásokon. Tömegesen tartóztatták le a diákokat, kilenc diákot a helyszínen agyonlöttek. A letartóztatottak többségét az oranienburgi koncentrációs táborba szállították. A cseh föiskolákat bezárták, s ezek a háború végéig nem nyithatták ki kapuikat. Szlovákia Kommunista Pártja a német megszállók csehországi terrorjára válaszolva szolidaritási akciókat szervezett a szlovák nép körében. Az 1939-es események szemléltetöen bizonyították, hogy a cseh és a szlovák nép nem kapitulált, hanem harcolt a megszállók ellen. Ezek az események kitörölhetetlen nyomot hagytak minden csehszlovák hazafi tudatában, s ádáz gyülöletet ébresztettek bennük a fasisztákkal szemben. A kommunista párt az 1939 öszi események tapasztalatait figyelembe véve kidolgozta a leplezett harc formáinak taktikáját, s elötérbe helyezte a szabotázst, a diverziót, a termelékenység szándékos csökkentését, a minöség rontását stb. A párt röplapokon és az illegális sajtóban megmagyarázta a tömegeknek Franciaország vereségének okait, harcolt a pesszimizmus, a kétségbeesés ellen. A könyörtelen terror láttán szembehelyezkedett a fasisztákkal a cseh és a szlovák nép minden rétege, köztük a liberális cseh, és késöbb a szlovák burzsoázia is. Csak a szlovák klerikális-fasiszta burzsoázia és a cseh nagyburzsoázia volt kivétel. Ezért a fasizmus elleni harc kiterjedt a megszállókkal együttmüködö cseh és szlovák nagyburzsoáziára is. A Csehszlovák Kommunista Párt ezeket az objektív elöfeltételeket eredményesen felhasználta a különbözö osztályok eröinek tömörítésére, népfrontpolitikájával pedig a forradalmi munkáspárt helyes taktikáját juttatta kifejezésre. A kommunisták leleplezték a csehszlovák nép lefegyverzésére törekvö, a németekkel együttmüködö burzsoá körök árulását. A Szovjetunió elleni támadás elött néhány hónappal a Gestapo vad kegyetlenséggel megsemmisítette a párt elsö illegális vezetöségét. De a kommunista párt nem halt meg. Megalakították az új illegális központi bizottságot, amelynek tagja lett a többi között Julius Fucsik, Jan Zika és Jan Cserny. A kommunisták vezetésével aktívan harcoltak a nácik és az áruló Tiso-rendszer ellen a szlovák hazafiak is. "A Szlovák Kommunista Párt állandóan hangsúlyozta annak szükségességét, hogy a csehek és a szlovákok vállvetve harcoljanak közös ellenségük, a hitleri fasizmus ellen, a demokratikus Csehszlovák Köztársaságért." Szlovákiában megalakult a Nemzeti Front, amely felölelte a lakosság minden haladó rétegét. 1940 elejétöl kezdve megjelent a Szlovák Kommunista Párt lapja, a Hlas Ludu, ezzel, s más kiadványokkal bénították a fasiszta sajtó hatását. A kommunisták tiltakozó mozgalmat indítottak az életés munkakörülmények rosszabbodása ellen, sok sztrájkot szerveztek a bérek emeléséért. A kommunista párt leleplezte a szlovák fasiszták, a katolikus egyház reakciós propagandáját, s megmagyarázta, hogy a nemzeti fejlödés útjában a legföbb akadály a német imperializmus. A szlovák csatlósállam hadserege 1939 szeptemberében nem volt hajlandó hadat viselni a lengyel állam ellen. A hadseregben felkelések törtek ki. 1940-ben munkássztrájkok hulláma söpört végig Szlovákián, ezek az ellenállási mozgalom fontos szakaszát jelentették. A Szlovák Kommunista Párt a szlovák burzsoázia áruló politikáját leleplezve szabatosan megfogalmazta a harc programját. A végleges felszabadulás útja állapította meg a kommunista párt Berlinen, a hitlerista katonai arcvonal szétzúzásán keresztül vezet. A lengyel nép a szeptemberi katasztrófa okozta keserüség ellenére sem csüggedt; nem hajtott térdet a fasiszta betolakodók elött. A hitleristák a háború és a megszállás elsö napjaitól barbár terrort honosítottak meg az országban, hogy megtörjék a lengyel nép harci akaratát, megsemmisítsék kultúráját, kiírtsák azokat az embereket, akik képesek a felszabadító harc vezetésére. Az volt a szándékuk, hogy engedelmes rabszolgákká változtassák a lengyeleket, akikre fizikai megsemmisítés vár. De a lengyel nép már a megszállás elsö napjaitól konspiratív módszereket is felhasználva lankadatlanul harcolt a megszállók ellen. A munkásosztály mint a nép legöntudatosabb része élére állt a felszabadító harc szervezésének. A Varsó védelmére alakult Munkásdandár tagjai illegalitásba vonultak, ugyanilyen néven szervezetet alakítottak, élén a kommunista Mikolaj Salwával, a szocialista Edward Radkével és a pártonkívüli Czeslaw Ostankowiczcsal. Lublin és Kielce vajdaság erdöségeiben, valamint a Kárpátokban néhány hónappal a hadmüveletek megszünte után már partizánháború folyt, amelyben a szétvert lengyel hadsereg maradványaiból álló csoportok és osztagok vettek részt. Kielce vajdaság erdöségeiben a legtovább Henryk Dobrzanski örnagy osztaga tevékenykedett. Ez az osztag a helyi lakosság támogatásával egészen 1940 májusáig vívott fegyveres harcot a németekkel. Sandomierz térségében ugyancsak rögtön a szeptemberi vereség után kezdte meg az illegális tevékenységet az Odwet (Bosszú) nevü szervezet, amelynek élén Wladyslaw Jasinski egyetemi hallgató állt. Ez a szervezet késöbb "Endursia" néven volt ismeretes. Lengyelország területén a hitlerista megszállás elsö hónapjaitól széles körü, spontán szabotázsakciók bontakoztak ki. A munkások, a bányászok és különösen a hadiüzemek dolgozói rongálták a gépeket és a szerszámokat, csökkentették a munka termelékenységét és lassították a munka ütemét. Ugyanez történt a közlekedésben is. A lengyel parasztok ellenállása ekkoriban föleg abban nyilvánult meg, hogy nem teljesítették beszolgáltatási kötelezettségeiket, és nem fizettek adót. Az illegális tevékenységben aktívan részt vett a hazafias érzelmü lengyel értelmiség is, a hitlerista megszállók terrorcselekményei elsösorban éppen a hazafias értelmiség és a kommunisták ellen irányultak. Akkor, amikor Lengyelországban a megszállók a középés föiskolákat bezárták, az értelmiség Hitler-ellenes harcának egyik formája az volt, hogy titokban megszervezték az ifjúság oktatását. A betolakodók elleni politikai és fegyveres harc már a megszállás kezdeti idöszakában meglehetösen aktív volt. Ám az illegális szervezetek ekkoriban még el voltak szigetelve egymástól, s ezt a helyzetet csak súlyosbította, hogy Lengyelországban nem volt forradalmi munkáspárt, amely egyesíthette volna maga körül az összes hazafias eröket. 1940-ben a megszállt Lengyelországban több mint 100 illegális csoport és szervezet tevékenykedett, de ezek különféle politikai irányzatokhoz tartoztak. Kezdettöl fogva két fö áramlat alakult ki, amelyek alapján e szervezetek elhatárolódása végbe ment: a jobboldali burzsoá áramlat és a baloldali népi áramlat. A programjuk jellegében és harcuk módszereiben mutatkozó különbségek idövel egyre határozottabbá váltak, míg végül homlokegyenest ellentétesek lettek. A burzsoázia illegális szervezetei tevékenységük kezdetén felhasználták a már meglevö belsö és külsö szervezeti kapcsolatokat, volt pénzügyi, gazdasági alapjuk, s nagy számban voltak kádereik, Fegyveres erejük zöme a burzsoá lengyel hadsereg tisztikarából került ki. Ezek a szervezetek az elsö hónaptól kezdve arra törekedtek, hogy kezükbe vegyék a megszállók ellen irányuló és ösztönösen kibontakozó ellenállási mozgalom irányítását, s rákényszerítsék a mozgalomra saját céljaikat és módszereiket. Programjuk végsö célja az volt, hogy visszaállítsák a lengyel burzsoá államot háború elötti társadalmi és nemzeti struktúrájával, s a restauráció tervezésénél számítottak a nyugati imperialista hatalmak segítségére is. 1939 szeptemberében Franciaországban megalakult a lengyel emigráns kormány, Sikorski tábornokkal az élén. Ez a kormány bejelentette, hogy Franciaországgal és Angliával szövetségben folytatja a harcot a hitlerista Németország ellen. Franciaországban lengyel katonai egységek alakultak, többségükben emigráns lengyel munkásokból és parasztokból, s ez növelte a Sikorskikormány tekintélyét a lengyel társadalom ama köreinek szemében, amelyek harcolni akartak a németek ellen. A Sikorski-kormány, valamint az öt támogató burzsoá és kispolgári csoportosulások, a lengyel társadalom túlnyomó többségének hangulatához igazodva bírálták a szanációt, amelyet kompromittált a szeptemberi vereség, demokratikus jelszavakkal dobálóztak, hogy ily módon megtarthassák a burzsoázia politikai pozícióit az országban. A megszállók elleni harc jelszavai és a demokratikus álcázás segítségével a Sikorski-kormány a nagy tömegek elöl el tudta rejteni igazi arculatát. Az akkori körülmények között a tömegeknek nem volt eléggé világos elképzelésük az emigráns kormánynak és az azt támogató politikai csoportosulásoknak a szovjetellenes tevékenységéröl, amelyet ezek az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország imperialista köreinek beleegyezésével folytattak, és amely arra irányult, hogy a hitlerista Németország elleni háborút a Szovjetunió elleni háborúvá változtassák. Sikorski tábornok kormánya a Vörös Hadsereg nyugat-ukrajnai és nyugat-belorusszijai felszabadító hadmüveleteit a lengyel nép ellen irányuló akcióknak tüntette fel, magát a Szovjetunióval hadiállapotban levönek tekintette, s kész volt fegyveres eröit felhasználni arra, hogy megvalósítsák Anglia és Franciaország szovjetellenes katonai terveit. Franciaország fegyverletétele után a lengyel emigráns kormány és a lengyel fegyveres erök maradványai Angliába tették át székhelyüket. A kormányba bekerült fasiszta elemeknek megjött a hangjuk, mert úgy vélték, hogy Franciaország gyors leverése öket is felmenti a szeptemberi vereség miatti felelösség terhe alól. A kormány egyre inkább az angol-amerikai politika függvényévé lett. A lengyel katonai alakulatokat Anglia a maga érdekében használta fel. Sikorski kormánya 1940 öszén az imperialisták utasítására tárgyalásokat kezdett Benes csehszlovák emigráns kormányával az úgynevezett "Kelet-európai Államszövetség" megalakításáról. Az angol-amerikai imperialisták azt tervezték, hogy a háború befejezése után ebbe a tömbbe Lengyelországon és Csehszlovákián kívül bevonnak több más középés kelet-európai országot is, s ebböl a tömbböl létrehozzák az imperialista reakció támaszát, és egy újabb "egészségügyi kordont" létesítenek a Szovjetunió ellen. A lengyel emigráns kormány tehát a demokratikus cégér ellenére folytatta azt a régi, bukott szovjetellenes politikát, amely egyszer már nemzeti katasztrófába döntötte az országot. 1940 februárjában a reakciós lengyel csoportok megalakították "a politikai egyeztetö bizottságot". Ebben a bizottságban négy párt képviseltette magát: a PPS-WRN jobbszárnya ("Wolnolé, równost, niepodleglosé" szabadság, egyenlöség, függetlenség szavak kezdöbetüiböl), a Stronnictwo Ludowe, a Stronnictwo Narodowe és a Stronnictwo Praci. E bizottságra támaszkodva az emigráns kormány megteremtette képviseletét az országban, az úgynevezett delegatúrát, amelynek az volt a célja, hogy illegalitásban visszaállítsa a burzsoá-földesúri államot. Ez a delegatúra mihamar szerteágazó apparátussá nött és több osztályból, hivatalból, biztosságból állt. Különösen a belügyi hivatalt erösítették, amely alapjában véve rendöri feladatokat látott el. A kormány illegális katonai szervezete a Fegyveres Harc Szövetsége volt, amelyet késöbb Armia Krajowának neveztek el. A szövetség élén a régi lengyel hadsereg tisztjei álltak. Az emigráns kormány a szövetség vezetöségének olyan utasítást adott, hogy rendelje maga alá a többi katonai szervezetet, és összpontosítsa kezében az egész konspiratív katonai hálózatot. Az Armia Krajowa zömében parasztokból, munkásokból, városi kispolgárokból állt, akik igyekeztek részt venni a német fasiszta megszállók elleni felszabadító harcban és nem találtak erre más lehetöséget. "Teljes nyomatékkal hangsúlyoznunk kell mondotta Gomulka -, hogy az Armia Krajowa katonáinak zöme és alsóbb beosztású tisztjeinek nagy része becsületes, hazafias érzelmü és gondolkodású lengyel volt; ezek az emberek készen voltak a megszállók elleni harcra, mégpedig olyan elszánt harcra, amilyet a Gwardia Ludowa, majd pedig az Armia Ludowa folytatott a Lengyel Munkáspárt felhívására és vezetésével." De a burzsoá pártok és az emigráns kormány terveibe nem illett bele a hitleristák elleni aktív harc. Céljuk az volt, hogy megnyerjék a lengyel közvéleményt, s az összegyüjtött eröket az ország felszabadításának pillanatában a politikai hatalom átvételére használják fel. Sikorski tábornok 1940. június 30-án a Fegyveres Harc Szövetsége parancsnokának adott utasításában kifejezetten elöírta, hogy "a jelen parancs visszavonásáig kerüljenek minden fegyveres fellépést, kivéve az olyan akciókat, amelyek a szervezet biztonsága szempontjából elengedhetetlenek". A lengyel reakció azt állította, hogy Lengyelországnak két ellensége van a fasiszta Németország és a szocialista Szovjetunió, s ezért a lengyel népnek passzívnak kell maradnia, hogy a hitleristák elleni akciókkal ne segítse a Szovjetuniót. Ezzel a politikával tehát harcoltak a lengyel nép igazi szövetségese, a Szovjetunió ellen. A lengyel nép azonban a reakció igyekezete ellenére Keletre, a Szovjetunióra emelte tekintetét, s benne látta az egyetlen eröt, amely képes szétzúzni a hitleri Németországot és felszabadítani Lengyelországot. Rendkívül nehéz körülmények között alakult meg és tevékenykedett a lengyelországi illegális mozgalom balszárnya, amely föleg illegális kommunista szervezetekböl, valamint a baloldali szocialisták és radikális parasztpártiak csoportjaiból állt. A lengyel kommunisták fáradhatatlanul harcoltak a fasizmus ellen. Híven álláspontjukhoz, a háború elött és 1939 szeptemberében elfoglalt, megszállók ellen harcra kelt hazafiak elsö soraiban harcoltak. A kommunistáknak azonban óriási szervezeti és politikai nehézségeket kellett leküzdeni. Kettös konspirációra volt szükség, mert számolniuk kellett a belsö reakciós erök ellenséges érzületével is. De a fö nehézség azzal függött össze, hogy nem volt párt, hogy súlyos következményekkel járt a párt 1938-ban végrehajtott feloszlatása, ami egyik vészterhes megnyilvánulása volt annak, hogy Sztálin durván megsértette a lenini normákat a nemzetközi kommunista mozgalomban. A lengyel kommunisták tartották magukat az internacionalista fegyelemhez, és mivel nem tudtak a Kommunista Internacionálé végrehajtó bizottságának 1939. május 26-i határozatáról, nem érezték feljogosítva magukat arra, hogy pusztán saját kezdeményezésükböl újra megalapítsák a pártot. A kommunisták bíztak abban, hogy hamarosan újjászervezödik a párt, és eleinte szórványos kapcsolatokat építettek ki, amelyek azután fokozatosan szervezeti jelleget öltöttek. Igy alakultak meg például azok a kommunista csoportok, amelyek a varsói vasutasok és munkások körében tevékenykedtek, a kárpáti hazafiak szövetsége Rzeszów vajdaságban, a "Polska Ludova" csoport Krakkóban, és a "Spartacus" csoport Varsóban. Amikor a hitlerista Németország már elökészítette az agressziót a Szovjetunió ellen, a lengyel kommunisták, valamint más baloldali csoportok fokozták szervezeti, politikai és ideológiai aktivitásukat. Lengyelország különbözö területein az egykori PPS és a radikális parasztpárt aktivistái a kommunistákkal együtt illegális csoportokat és szervezeteket alakítottak, harcba szálltak a jobbszárny vezetöivel és ezek politikájával, különösen a reakciós tisztikarnak való behódolásukkal. Igy jöttek létre a majdani népfrontnak a munkásosztály vezette elemei. A lengyelországi kommunista mozgalom részvevöinek többsége látta annak szükségességét, hogy a szétforgácsolt csoportokat és köröket kommunista szervezetekké tömörítsék, s hogy a radikális parasztpártiakkal és szocialistákkal az egységfront híveivel vállvetve folytassanak antifasiszta harcot a megszállók ellen. Ennek eredményeképpen újabb kommunista szervezetek és kommunista vezetésü egyéb antifasiszta csoportok jelentek meg. Ezek közé tartozott a MunkásParaszt Tanácsok Szövetsége, amelyet késöbb "Sarló és Kalapács"-nak neveztek el, valamint több más csoport, amelyek késöbb a Szovjetunió barátainak társaságában, a "lületenisták" csoportjában (lapjuk neve után) egyesültek; Poznanban és környékén a hagyományos "KP" néven alakult szervezet, Lódzban több csoport alakult, amelyekböl késöbb jött létre a lódzi Szabotázs Bizottság, valamint "A mi szabadságunkért és a ti szabadságotokért vívott harc frontja", Rzeszów vajdaságban a "Paraszt-munkás akció" csoport, Radom-Kielce vajdaságban a "Munkás-Paraszt Egyesülés", Lublin vajdaságban pedig több csoport, amelyekböl késöbb alakult meg a "Munkás-Paraszt Harci szervezet" és a "Népi Harci Szervezet". A megszállt Lengyelországban a kommunisták alkották azt az egyetlen politikai csoportot, amely az ország felszabadításának reményét a Szovjetunióval kapcsolta egybe. A kommunisták a megszállók elleni fegyveres harcot a demokratikus átalakításokért vívott harc alkotó részének tekintették. 1941 tavaszán a megszállás súlyos napjai következtek Jugoszláviára is. Az ország katonai veresége és kapitulációja a nagyszerb burzsoázia vereségét jelentette. A megszállás idején Jugoszlávia vezetö köreiben szakadás ment végbe. A burzsoázia egy része nyíltan elárulta az ország nemzeti érdekeit, s együttmüködött a fasiszta intervenciósokkal (Pavelics, Macsek a horvát parasztpárt vezetöje-, Nedics és mások). A burzsoázia másik része Anglia és az Egyesült Államok segítségében reménykedett. Ezek a burzsoá körök hivatalosan nem ismerték el a fasiszta megszállást, de ellenséges álláspontra helyezkedtek a néptömegekkel szemben is, a "csetnik" fegyveres osztagok pedig, amelyeket ezek a burzsoá körök alakítottak az emigráns kormány hadügyminiszterének, Draza Mihailovicsnak a parancsnoksága alatt, az ország hazafias eröi ellen harcoltak, s titokban együttmüködtek a német megszállókkal. A német-olasz hódítók kegyetlen terrorral próbálták letörni az ellenállást az országban. A megszállók szították a nemzeti viszálykodást Jugoszlávia népei körében, ily módon is igyekeztek elvonni öket az intervenciósok elleni harctól. De a jugoszláv nép nem adta meg magát. Az ország összes haladó eröi harcra keltek a fasiszta hódítók ellen. Nemzeti felszabadító tömegmozgalom bontakozott ki az országban. Az ország szabadságáért és függetlenségéért a fasiszta megszállók ellen vívott harc vezére és szervezöje a Jugoszláv Kommunista Párt volt. 1941. április második felében a Jugoszláv Kommunista Párt három ízben fordult az ország dolgozóihoz, hogy megmagyarázza a kialakult helyzetet és meghatározza a tennivalót. 1941. április 15-én, a fegyveres harc legnehezebb órájában a kommunista párt felhívásban tett hitet amellett, hogy a nép ügye gyözni fog. "Ne csüggedjetek hangzott a felhívás -, zárjátok szorosabbra soraitokat, büszkén, emelt fövel fogadjátok a még nagyobb csapásokat. Kommunisták és az egész munkásosztály, küzdjetek az elnyomók elleni népi harc elsö soraiban a végsö gyözelemig. Ne csüggedjetek akkor sem, ha ebben a harcban ideiglenesen vereséget szenvedtek . . ." A kommunista párt már a földbirtokosok és a tökések kormányának kapitulációja után, 1941 május elseje alkalmával kiadott két egymást követö kiáltványában felhívta a dolgozókat, hogy harcoljanak a megszállók és cinkosaik ellen, s tömörítsenek minden demokratikus és haladó eröt az ellenállás nemzeti egységfrontjában. "A szocializmus nagy országának, a Szovjetuniónak kivételével egész Európa lángokban áll, városait és falvait romba döntötte a háború. Európa több, egykor független népe a nemzeti rabszolgaságjárma, a német imperialista hódítók igája alatt nyög. A leigázott országok földjét a függetlenségért vívott harcokban elesett hazafiak, illetve az imperialista erök céljaira kihasznált katonák hullái borítják. A leigázott országok tele vannak börtönökkel és koncentrációs táborokkal, földjüket romok borítják, amelyek alatt ártatlan gyermekek, nök és aggok tízezrei lelték halálukat. Barbár módon megsemmisítik az emberi elme és a haladás legnagyszerübb, gyönyörü vívmányait. A romba döntött Európa felett az éhínség rettenetes réme terjesztette ki szárnyait . . ." A Jugoszláv Kommunista Párt a jövöbe vetett bizakodással, a nagy Szovjetunió iránti szeretettöl és bizalomtól vezettetve megmondta, hogy a leigázott országok népeire fel fog virradni a szabadság napja. A Szovjetunió sikerei, mondta a kiáltvány, "megerösítik a világ munkásságának hitét, hogy el fog érkezni végsö gyözelme, s fel fog szabadulni a kapitalista és a nemzeti rabság alól". A jugoszláv kommunisták az ellenséges behatolás kezdetén hozzáláttak, hogy népi felkeléseket készítsenek elö a megszállók ellen, és széles körü partizánmozgalmat szervezzenek. A munkások és parasztok már a megszállás elsö napjaiban sok helyen összeszedték s biztos rejtekhelyekre vitték a jugoszláv hadsereg eldobált fegyvereit. A fasiszta bandák elöl menekülö lakosság nagy csoportjai bevették magukat a hegyekbe és az erdökbe. Megalakultak az elsö partizánosztagok, s ezek támadásokat intéztek a megszállók és a quislingisták az áruló Pavelics, Nedics stb. ellen. Az elsö partizánosztagok már közvetlenül a kapituláció után megalakultak azoknak a hazafias érzelmü katonáknak és tisztekne

k kisebb csoportjaiból, akik nem voltak hajlandók letenni a fegyvert, és a hegyekbe húzódtak, hogy folytassák a harcot. 1941 május júniusában a partizánmozgalom megélénkült, különösen Hercegovinában. A jugoszláv nép bátran harcolt a megszállók ellen, és tevékenysége az ellenség jelentékeny eröit kötötte le. Hösiesen harcolt az olasz megszállók ellen az albán nép is. Az olasz fasiszta hadsereg betörésére válaszolva Albánia minden városában antifasiszta tömegtüntetésekre került sor. A kikötök, a bányák, az olajtelepek munkásai fegyveresen szálltak szembe a betolakodókkal. Mindjárt az elsö napon, amikor az olasz tengerészgyalogos egységek partra szálltak Durresban, az albánok hétszer szorították a tengerbe öket. Az albán hazafiak azonban a túlerö elöl kénytelenek voltak visszavonulni. Albániát megszállták és Olaszországhoz csatolták, az országban kegyetlen megszállási rendszert vezettek be. Az albán nép maroknyi árulójából bábkormányt alakítottak, amely támogatta a fasiszta betolakodókat. De az albán nép nem hajolt meg a megszállók elött. Az országban egyre nagyobb méreteket öltött az antifasiszta harc. Az ellenállás harcosai kezdetben kis csoportokba tömörültek, amelyeknek nem volt egységes vezetö központjuk. Az ellenállási mozgalom vezetöi azoknak a kommunista csoportoknak a vezetöi voltak, amelyek 1941 novemberében Albánia Kommunista Pártjában egyesültek. Megszervezték a röplapok kiadását és terjesztését, s ezekben fegyveres harcra hívták fel a népet. Minden eszközzel szabotálták a megszálló hatóságok katonai intézkedéseit. Amikor Olaszország 1940. október végén megindította az agressziót Görögország ellen, Verlaci, az albán Quisling elrendelte a mozgósítást, hogy segítséget nyújtson az olasz fasisztáknak. De a mozgósítás szégyenletes kudarcot vallott. Még azok az albán hazafiak is, akiket eröszakkal besoroztak az olasz egységekbe, aktívan segítették a görög népet, nem pedig az olasz fasisztákat. Nem voltak hajlandók Görögország ellen harcolni, s a hegyekbe húzódtak. Az albán felkelök osztagai megtámadták az olasz csapatokat a görög határhoz vezetö utakon, hösiesen harcoltak hazájuk szabadságáért és függetlenségéért. A görög nép is bátran harcolt a fasiszta agresszorok ellen. A görög hazafiak diverziókat szerveztek, támadásokat intéztek a megszállók ellen, szabotázscselekményekkel nehezítették a megszállók helyzetét. Megkezdték azoknak a felkelö osztagoknak a szervezését, amelyek késöbb a betolakodók rémeivé váltak. Az országban antifasiszta röplapokat terjesztettek; kibontakozott a partizánharc. Halhatatlan emlékü höstettet vitt véghez ezekben a napokban Manolisz Glezosz, a görög nép dicsö fia. 1941. május 31-én élete kockáztatásával letépte az athéni Akropoliszról a hitlerista zászlót, s helyére kitüzte a görög nemzeti lobogót. A fiatal hazafi höstette bátor felhívás volt a német fasiszta betolakodók elleni harcra. Franciaország német fasiszta megszállása következtében a francia burzsoázia eröi megoszlottak. A burzsoázia egy része az ország nemzeti érdekeit elárulva, Pétaint követve nyíltan együttmüködött a náci megszállókkal. A burzsoázia másik része Angliába és az Egyesült Államokba vetette reményeit. De Gaulle tisztában volt azzal, hogy Franciaország szempontjából milyen nagy jelentöségü a Szovjetunió és annak barátsága. Miután Németország megtámadta a Szovjetuniót, De Gaulle többször beszélt és írt arról, hogy nemcsak a háborúban, hanem a háború után is szükség van a Szovjetunió és Franciaország tartós szövetségére. 1941. szeptember 27-én például Sztálinhoz intézett táviratában De Gaulle az alábbiakat közölte: "Most, amikor a szabad Franciaország Szovjet-Oroszország szövetségesévé válik a közös ellenség elleni harcban, bátorkodom kifejezni önnek az orosz nép rendíthetetlen ellenállása, valamint hadseregeinek és hadvezéreinek bátorsága és vitézsége miatt érzett elragadtatásomat. A Szovjetunió, amely teljes erövel szembeszállt a támadóval, a ma elnyomott népeknek megadta a felszabadulás hitét. Nem kételkedem, hogy a szovjet hadseregek hösiességének eredményeképpen gyözelem fogja koronázni a szövetségesek eröfeszítéseit, és hogy az orosz és a francia nép között létrejött új kötelékek fontos tényezöt jelentenek majd a világ új berendezkedésében." Angliai tevékenységének elsö hónapjaiban De Gaulle egyesítette maga körül az angol földön élö franciákat, aminek pozitív jelentösége volt. Pozitív jelentösége volt ennek többek közt azért is, mert akkor, amikor Franciaországban a német megszállók és vichyi lakájaik uralkodtak, De Gaulle híveinek mozgalma volt az egyetlen legális mozgalom Franciaország nemzeti felszabadításáért. A francia nép, amelyet a kapitulánsok és árulók kijátszottak, hazája igazi nemzeti függetlenségéért harcolt. Az országban a nemzeti felszabadító mozgalom vezére és szervezöje a Francia Kommunista Párt volt, amelyet szoros szálak füztek a munkásosztályhoz, Franciaország összes haladó eröihez. A kommunista pártnak az erélyes ellenállás megszervezésére irányuló tevékenysége egész elözö politikájának folytatása volt. A Francia Kommunista Párt Központi Bizottsága a megtett útra visszatekintve 1952. október 3-án megállapította, hogy 1939-ben a kommunista párt volt az egyetlen párt, amelynek politikája "valóban megfelelt Franciaország érdekeinek . . . A kommunista párt szembehelyezkedett a Żfurcsa háború®-val, amelyet a münchenisták folytattak a francia nép ellen; annak idején felemelte szavát a spanyolországi úgynevezett Żbenemavatkozási® politika és a müncheni kapituláció ellen, most pedig azon munkálkodott, hogy megszervezze az ellenállást a hitlerista betolakodókkal és a vichyi árulókkal szemben." A kommunista párt az új helyzetben kénytelen volt a fasiszta megszállás körülményeinek megfelelöen átszervezni munkáját. Jacques Duclos 1940 végén az illegális szervezetek vezetöinek értekezletén a következöket mondotta erröl: "Vasfegyelemre van szükség. Nem türhetjük tovább, hogy a letartóztatások olyan ütemben folytatódjanak, mint az utóbbi idöben . . . Egész szervezetünket meg kell változtatnunk . . . A párttagokat hármas csoportokba kell szervezni." A megváltoztatott munkamódszerek eredménye csakhamar meg is mutatkozott. Fokozatosan erösödött a Francia Kommunista Párt földalatti szervezeteinek hálózata, határozottabban kezdték vezetni a francia nép nemzeti felszabadító harcát, amely egyre nagyobb lendületre és jelentöségre tett szert. A kapituláció után a kommunista párt mindjárt az elsö napokban felhívta a francia népet, hogy harcoljon a német fasiszta megszállók, valamint a vichyi rendszert támogató belsö reakciós nemzetellenes erök ellen. "A vichyí kormány szögezte le a l'Humanité nem francia kormány. Ez a bábkormány idegenek kezében van . . ." A Francia Kommunista Pártnak történelmi jelentöségü érdeme, mondotta Maurice Thorez, hogy elsöként indított "nemzeti talajon harcot Franciaország függetlenségéért és megújhodásáért, miközben valamennyi többi párt elpusztult a gyalázatban vagy a zürzavarban". A Francia Kommunista Párt Központi Bizottsága 1940. július 10-én kiáltványt adott ki, s ebben kifejtette a francia nép felszabadító harcának programját. Felhívta a nemzet összes hazafias eröit, hogy tömörüljenek a munkásosztály körül, s szervezzék meg az ellenállás széles körü, hatalmas mozgalmát. "Franciaország megismerte a vereséget, a megszállást, a megaláztatást mondta a kiáltvány. A vérzö Franciaország szabadon és függetlenségben akar élni. Olyan nagy nép, mint a mienk, sohasem lesz rabszolga. Franciaország nem lesz afféle gyarmati ország. A dicsö multú Franciaország sohasem hajt térdet elvetemült és mindenre kapható lakájok maroknyi klikkje elött. Nem a megvert tábornokok, nem a zavarosban halászó üzletemberek, nem a levitézlett politikusok fogják az elesettségböl felemelni Franciaországot. A nép a nemzeti és társadalmi felszabadulás igazi nagy reménysége. Csak a munkásosztály közül amelynek nemes eszményekért lángoló lelke telve van bizalommal és bátorsággal alakulhat ki a Franciaország szabadságáért, függetlenségéért és az újjászületésért küzdö front." A Francia Kommunista Párt már a megszállás elsö hónapjaiban óriási munkát végzett valamenynyi haladó erö tömörítése érdekében. Az országban megtörtént "a megszállókkal és a vichysta együttmüködökkel szembeni ellenséges nemzeti erök elsö átcsoportosítása". Létrejött a népi ellenállási mozgalom. A gyárakban, a falvakban és a városokban egymás után alakultak a szolidaritási és népi segélybizottságok, és védelmezték a dolgozók érdekeit. A l'Humanité 1940. szeptember 14-i jelentése szerint csupán a párizsi kerületben több, mint 110 népi bizottság alakult. A néptömegek harcának szervezésében fontos szerepet játszott az Általános Munkaszövetség (CGT). 1940 július végén a konföderációs bizottság (a CGT vezetö szerve) határozatot hozott, amelyben elvetette a compiégne-i fegyverszünetet és a hitleristákkal való együttmüködést. A CGT vezetösége felhívta a szakszervezetek tagjait, hogy határozottan szálljanak szembe a hódítókkal. 1940. november 9-én a kormány azzal az ürüggyel, hogy a szakszervezetek részt vesznek az ellenállási mozgalomban, feloszlatta a CGT-t. A kommunisták ekkor megszervezték a szakszervezetek illegális tevékenységét, amely a náci megszállók és a velük együttmüködö hazaárulók ellen irányult. A népi bizottságok és a szakszervezetek tevékenysége a francia nemzeti front létrehozásának fontos láncszeme volt. Egyre erösödött és mind szervezettebbé vált a fasiszta megszállók és hazai ügynökeik ellen irányuló ellenállási mozgalom. 1940. július 14-én Párizsban hatalmas tüntetést rendeztek a megszállók ellen. Megkezdödtek a francia hazafiak elsö fegyveres akciói is. Mind nagyobb méreteket öltöttek a tüntetések. 1940. október 10-én Párizsban nagyszabású tüntetés zajlott le, s e tüntetés alkalmával Gabriel Péri, a l'Humanité szerkesztöje gyújtó hatású beszédet mondott Paul Vaillant-Couturier-nek, a francia munkásmozgalom kiváló alakjának sírjánál. 1940. november 11-én, az 1918. évi fegyverszünet évfordulóján az egyetemisták és a középiskolai diákok több ezer fönyi tömege tüntetett Párizsban. A tüntetök a "Marseillaise"-t énekelve vonultak az Ismeretlen Katona sírjához. A német megszállók tüzet nyitottak a tüntetökre. 1941 májusában megkezdödtek a munkás-sztrájkok, amelyek közt a legnagyobb a Pas-de-Calais és Nord megyék 120000 bányászának sztrájkja volt. A munkások egységfrontba tömörültek. "A kommunista, az egykori szocialista, katolikus és De Gaulle-ista bányászok együtt léptek fel", s egységüket nem sikerült megingatni. A francia kommunisták illegális antifasiszta irodalmat lapokat, röpiratokat, brosúrákat-adtak ki, s ezzel is harcra lelkesítették a tömegeket. Különösen nagy szerepet játszott a l'Humanité, a kommunista párt központi lapja és a La Vie Ouvriére, a CGT lapja. A párizsi kerületben a kommunisták több kiadványt jelentettek meg, mint a háború elött. A párt által kiadott brosúrák összes példányszáma 1940-1941 folyamán meghaladta a 430000-et. A Gestapo jelentései egyre sürübben számoltak be az illegális kommunista irodalom elkobzásáról és antifasiszták letartóztatásáról. Az állambiztonsági szolgálat belgiumi és franciaországi meghatalmazott vezetöje 1941. február 24-i jelentésében a következöket írta: "Január utolsó heteiben 26 különbözö kommunista röplapot koboztunk el..." Seine megyében 1941 februárjának elsö dekádjában olyan illegális irodalmi termékeket találtak mint: l'Humanité ( 1941. januári különszám), "A francia értelmiségiekhez" c. röplap, "A mai Oroszország" c. röplap stb. Ugyanez a jelentés beszámol arról is, hogy röplapterjesztö illegális központokat, nyomdákat, röplapés brosúraraktárakat fedeztek fel, s hogy Franciaország különbözö megyéiben sok kommunistát letartóztattak. 1941. február 6-re virradó éjszaka Dijon utcáin több kommunista proklamációt találtak ilyen jelszavakkal: "Nyissátok ki a börtönöket", "Éljen a Szovjetunió!". A francia rendörség még 1940 októberében 14 kommunistát letartóztatott Dijonban röplapok sokszorosítása és terjesztése miatt. 1941. február 6-án kezdödött meg az elfogott kommunisták pere. A bíróság épülete elött ezen a napon száznál több ember gyült össze, föleg nök. Amikor a kettesével összeláncolt foglyok bevonultak a tárgyalóterembe, "a tömeg éltette a kommunista pártot és vezetöjét, Thorezt". A Gestapo a Francia Kommunista Párt 1941. január 17 és 24 közti tevékenységéröl adott jelentésében közölte, hogy eddig az idöpontig 1250 letartóztatást hajtott végre. Ezenkívül a meg nem szállt övezetben, írták a jelentésben, ahol "a kommunista propaganda aktivitása erösen fokozódott", az utóbbi napokban a francia rendöri hatóságok több mint 400 kommunistát tartóztattak le. Elkoboztak 62 illegálisan terjesztett röpiratot, felfedeztek 8 illegális propagandaközpontot. Közölték a jelentésben, hogy az Észak-Franciaországban terjesztett propagandaanyagok a meg nem szállt övezetböl származnak, hogy a kommunista párt szervezi a fegyverek gyüjtését, s hogy az országban illegális fegyverraktárakat létesítettek. Az elsö partizánosztagok az északi bányavidéken, Párizs körzetében és néhány dél-franciaországi vidéken alakultak meg. Vezetöi a kommunista Fabien, Debarge, Apiot, Lacasette és mások voltak. A partizánosztagok rögtön csapásokat mértek a megszállókra. "A kommunisták már 1940-ben megkezdték harci szervezetük kiépítését, amelynek módszerét az illegális harc és a fasiszta terror feltételeihez alkalmazták." Az ipari üzemekben a munkások harci csoportjai akadályozták a német katonai megrendelések teljesítését. Szabotázst szerveztek, rombolták a gépeket, selejtes termékeket csomagoltak. A munkások sztrájkjait és akcióit az illegális szakszervezeti bizottságok irányították. A Francia Kommunista Párt folytatta a harcot az ország hazafias eröinek összefogásáért. A párt központi bizottsága abból kiindulva, hogy a nemzeti felszabadításért küzdö összes erök egységére van szükség, lehetségesnek tartotta az együttmüködést a De Gaulle-ista mozgalommal. 1941. május 15-én a kommunista párt újból felhívást intézett a néphez, s ebben többek közt a következöket mondta: "A Francia Kommunista Párt a nemzeti függetlenség kivívását tartja jelenleg legfontosabb feladatának, amely cél elérésére a nemzeti erök összefogására van szükség. A hatalmas nemzeti felszabadító front megteremtése érdekében minden más szempontot félretéve ünnepélyesen kijelenti, hogy kész támogatni bármely francia kormánynak, bármely szervezetnek vagy bárkinek arra irányuló törekvését, hogy valóban harcoljon a nemzeti elnyomás, a megszállók zsoldjában álló árulók ellen." A kommunisták eröfeszítése következtében az országban csakhamar megalakult a széles körü nemzeti antifasiszta front, amelyben a francia nép legkülönbözöbb rétegeit képviselö hazafiak egyesültek. Az ellenállási mozgalom fö ereje a francia munkásosztály volt. Létrejött a fasiszta megszállók és a vichyi rendszer elleni szervezett tömegharc szilárd bázisa. A francia nép hazafias mozgalma rendkívül nagy jelentöségü volt az ország és egész Európa szempontjából. A Német Kommunista Párt kötelezte Franciaországban élö tagjait, hogy lépjenek az antifasiszta front soraiba. Az NKP toulouse-i központja egyidejüleg több német kommunistát küldött Párizsba, hogy ott vegyen részt a hitleristák elleni harcban, így Mariát, Claude-ot, Maxot, Petert és Renée-t. Renée az NKP Központi Bizottságának meghatalmazottja volt a Franciaországban élö német kommunisták antifasiszta tevékenységének irányítására. A német kommunisták antifasiszta harcának egyik formája Franciaországban a fasiszta Wehrmacht soraiban végzett propaganda volt. Franciaországban illegális röpiratokat is adtak ki német nyelven. Az elsö ilyen röplap Párizsban jelent meg 1941 január közepén Lenin halálának, illetve Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg galád meggyilkolásának évfordulójára. Minthogy Franciaországban más országból emigrált antifasiszták is tevékenykedtek, az ellenállási mozgalomban megalakították "a németek közti munka" tagozatát, amelyben a francia kommunisták szorosan együttmüködtek nemcsak a német és az osztrák antifasisztákkal, hanem a Franciaországba került lengyel, csehszlovák, magyar, román, jugoszláv és bolgár hazafiakkal is. Mindebben a különbözö nemzetiségü kommunisták mélységes internacionalizmusa nyilvánult meg. A német imperialisták által megszállt keletés délkelet-európai országokban is létrejött a kapcsolat az illetö országbeli hazafiak és a német antifasiszták között, s közös akciókat is szerveztek. Magában Németországban fokozódott az együttmüködés az illegalitásban dolgozó német kommunisták és a kényszermunkára Németországba szállított különbözö nemzetiségü dolgozók között. Wilhelm Pieck a német kommunisták és antifasiszták tevékenységét jellemezve a következöket írta: "A német kommunisták harca nem szünt meg a náci elnyomás legsúlyosabb napjaiban sem. A mély illegalitásba kényszerített kommunisták az utolsó napig harcoltak a német imperialisták által elökészített második világháború ellen. S annak arányában, ahogy a fasiszta hadigépezet hol az egyik, hol a másik országot támadta meg, rombolta le és deportálta az embereket kényszermunkára Németországba, nött az ellenállás és erösödött a háború és a fasizmus elleni illegális mozgalom harcosainak nemzetközi egysége. Azok a höstettek, amelyeket a német kommunisták a más országokból érkezett antifasisztákkal és ellenállási harcosokkal együtt hajtottak végre, ismét megmentették a német munkásosztály becsületét, egyszersmind megteremtették az elsö elöfeltételeket ahhoz, hogy az új, demokratikus Németország barátian együttmüködhessen más népekkel. Az a testvéri barátság, amely ma a Német Demokratikus Köztársaságot a fasiszták által egykor megszállt sok országhoz füzi, a német imperializmus ellen vívott közös harcunkon alapszik." Elkezdödött a nemzeti felszabadító harc Belgiumban, Hollandiában, Dániában, Norvégiában is. Ezeknek az országoknak a népei nem hódoltak be a német fasisztáknak, a hazafiak szabotálták a megszállók katonai intézkedéseit, sztrájkokat szerveztek, akadályozták a katonai megrendelések teljesítését, ellenálló csoportokat szerveztek, támadásokat intéztek német katonák és tisztek ellen. Norvégiában a nemzeti ellenállás eröit eleinte megbénította az, hogy a burzsoá és megalkuvó pártok nemcsak a többi megszállt országban is tapasztalt fejvesztettségröl és pánikról tettek tanúságot, hanem tárgyalásokat is folytattak a hitleristákkal az "üzleti kapcsolat" felvétele érdekében. De 1940. szeptember 30-án Terboven, a megszállók birodalmi biztosa Norvégiában megszakította a tárgyalásokat, betiltotta és törvényen kívül helyezte a norvég pártokat. Norvégia németbarát bábkormánya élére kinevezte Quislinget. A megszálló hatóságok egyre nagyobb nyomást gyakoroltak a néptömegekre, s ez elösegítette az ellenállási mozgalom fejlödését és a felszabadító harc nemzeti frontjának létrejöttét. A norvégiai ellenállási mozgalom kibontakozásában nagy szerepet játszottak a szakszervezetek, amelyek nem voltak hajlandók együttmüködni a megszállókkal és a nép árulóival. A norvég dolgozók megtagadták, hogy katonai építkezéseken dolgozzanak, a müvészek nem léptek fel a színházakban és a hangversenyeken. A norvég papság is elítélte a német fasizmust. A fasiszta megszállók elleni harcban így nemzeti egységfrontban tömörültek a megszállt országok lakosságának legszélesebb rétegei. A megszállt európai országokban kibontakozott nemzeti felszabadító mozgalom nagy jelentöségü volt Európa sorsára. Ez a mozgalom is azt bizonyította, hogy a népek nemzeti szabadságát és demokráciára irányuló akaratát nem lehet megtörni. Ez a mozgalom fontos szerepet játszott abban a folyamatban is, amelynek során a fasiszta Németország elleni háború igazságos és felszabadító háborúvá változott. 5. Az Amerikai Egyesült Államok és az európai háború  Az Egyesült Államok felsö körei rosszul leplezett ujjongással fogadták az európai háború kezdetének hírét. Az amerikai uralkodó körök képviselöi azt remélték, hogy Németország, miután legyözte Lengyelországot, azonnal tovább nyomul kelet felé, s megtámadja a Szovjetuniót. Az amerikai monopolisták ezenkívül úgy vélték, hogy elérkezik a kedvezö alkalom, amikor megvalósíthatják világuralmi terveiket. Az Egyesült Államok vezetö körei arra számítottak, hogy a világot saját érdekükben újra felosztják. Az amerikai lapok szüntelenül hangoztatták, hogy "Washingtonnak döntö szava" lesz az európai béke megteremtésekor. John Foster Dulles, az Egyesült Államok késöbbi külügyminisztere detroiti beszédében kijelentette, hogy az Egyesült Államoknak a háború befejeztével olyan békére való áttérést kell biztosítania, amelyben az övé lesz a vezetés. "Teljes egészében és maradéktalanul vállalnunk kell a világ legerösebb országának kötelezettségeit és lehetöségeit írta a háború elején Luce, az egyik kiadói konszern vezetöje s teljes mértékben ki kell terjesztenünk befolyásunkat a világra." Igy tehát már a háború elején megfogalmazták az amerikai világuralom megteremtésének programját. Az Egyesült Államok vezetö körei e program szellemében is cselekedtek. A Lengyelország feletti gyors német gyözelem riadalmat keltett az Amerikai Egyesült Államokban, mert bármennyire erösek voltak is az ellentmondások az Egyesült Államok és Anglia, illetve Franciaország között, az utóbbiak vereségét nem kívánták, ez ugyanis fölöttébb kockázatos lett volna az amerikai uralkodó körök számára. Jelentösen erösítette volna a hitleri Németországot, s ebben az esetben az Egyesült Államoknak szembe kellett volna néznie azzal a nagy veszéllyel, hogy nyíltan megütközzék az ugyancsak világuralomra törö rabló német imperializmussal. Az amerikai kormány ezért elhatározta, hogy módosítja az érvényben levö semlegességi törvényt, s lehetövé teszi Anglia és Franciaország számára a szükséges fegyverzet beszerzését az Egyesült Államokban. 1939. szeptember 21-én összeült a kongresszus rendkívüli ülésszaka a semlegességi törvény módosítására. Az elnök a kongresszushoz intézett üzenetében azt javasolta, hogy oldja fel a fegyverés hadianyagkiviteli tilalmat azzal a feltétellel, hogy a hadviselö országok készpénzben fizessenek a szállítmányokért, és saját hajóikon szállítsák el a megvásárolt hadianyagot. Az üzenet utalt arra, hogy az Egyesült Államoknak érdeke Anglia és Franciaország vereségének megakadályozása. A kormány javaslatai heves vitát váltottak ki a kongresszusban. A kongresszusi tagok többsége támogatta a javaslatokat, abból a meggondolásból, hogy az Egyesült Államoknak érdeke minél nagyobb segítséget nyújtani Angliának és Franciaországnak, hogy a nyugati hatalmak így tovább harcolhassanak Németország ellen, s jobban legyengíthessék. A javaslatok hívei azt is hangsúlyozták, hogy az Egyesült Államok számára gazdaságilag elönyös az európai országok megsegítése. Az amerikai tökések már régóta vártak egy olyan nagy háborúra, amelyböl kiadós hasznot húzhatnak. Ez a háború most elérkezett, a semlegességi törvény azonban akadályozta a fegyverkereskedelmet, azaz a kolosszális profit megszerzését. Pittmann szenátor, aki október 8-án beterjesztette a törvény módosításáról szóló cikkelyt, egyebek közt a következövel érvelt: "Az Egyesült Államokban az ipari és a munkaeröhelyzet olyan siralmas, hogy kivitelünk további akadályozása csödbe juttathatja országunk nagy területeit." A háború, jegyzi meg W. Mitchell, ismert amerikai közgazdász, "éppen kapóra jött", hogy elkerüljük a válságot, s ezért "érdemes volt minden lehetséges eszközzel támogatni". A kialakult helyzetben az egész amerikai gazdaságot egy hosszan tartó háború szükségleteinek megfelelöen csoportosították át. A semlegességi törvény módosítását az izolacionisták különbözö megfontolásokból ellenezték. Egyesek a hitleri Németország gyözelmét kívánták, mert gyülöletet tápláltak mindennel szemben, ami haladó. Ezek a szélsöséges reakció hívei voltak. Az izolacionistáknak egy befolyásos része nem akarta ugyan Németország gyözelmét, de azt sem nézte jó szemmel, hogy lényeges segítséget nyújtsanak Angliának és Franciaországnak. Igyekeztek minél tovább megtartani cselekvési szabadságukat, hogy az utolsó pillanatban avatkozhassanak be a háborús konfliktusba. Az izolacionistáknak ez a része úgy vélte, hogy az Anglia és Franciaország rendelkezésére bocsátott fegyverszállítmányok már eleve szorosan odakötik az Egyesült Államokat e hatalmak csoportjához, ami nem kismértékben megfosztja az Egyesült Államokat a manöverezési lehetöségtöl. Az izolacionisták tevékenysége lényegében a hitleri Németország malmára hajtotta a vizet. Az izolacionisták e kampányában elökelö szerepet játszott Borah és Vandenberg szenátor, valamint Lindbergh ezredes. Az izolacionisták az amerikai nép békeszeretetére, háborúellenes érzelmeire építettek. Azt állították, hogy az Egyesült Államok csak a semlegességi politika révén maradhat kívül a háborún. Ez merö képmutatás volt, a valóságban nem ellenezték az Egyesült Államoknak a háborúban való részvételét, csupán késöbbre szerették volna tolni a beavatkozás idöpontját. Sherwood amerikai történész megjegyzi, hogy az izolacionisták a Szovjetunióval szemben szélsöségesen harciasak voltak. Végül is a semlegességi törvény érvénytelenítésének álláspontja gyözött. Az Egyesült Államok kongresszusa 1939. november 3-án elfogadta az új törvényt, amely lehetöséget nyújtott Angliának és Franciaországnak, hogy annyi hadianyagot vásároljanak az Egyesült Államoktól, amennyire elegendö pénzük van. Az új törvényben azonban volt olyan cikkely is, amely Németország számára jelentett elönyt. A Balti-tengert és az Atlanti-óceán északkeleti részét Norvégiától Spanyolországig az amerikai kereskedelmi hajók számára tiltott területté nyilvánította. Ez megkönnyítette Németországnak, hogy korlátlan tengeralattjáró-háborút folytasson Anglia és Franciaország ellen. Az amerikai kormány tartott töle, hogy Németország az Egyesült Államok részvétele nélkül békét köt Angliával és Franciaországgal. Az ilyen béke mindennemü elönytöl megfosztotta volna az amerikai imperializmust, véget vetett volna az amerikai monopóliumok számára elönyös hadi konjunktúrának, s a béke eredményeképpen kialakulhatott volna egy olyan angol-francia-német antant, amely az Egyesült Államok ellen irányul. Az amerikai sajtó ezért 1939 végén, 1940 elején arról kezdett cikkezni, hogy az Egyesült Államoknak "aktív semlegességre" van szüksége, hogy "döntö hatást kell gyakorolnia a háború menetére és különösen a béke jellegére", és az elnöknek "ügyelnie kell arra, nehogy az Egyesült Államok érdekei veszélybe kerüljenek, ha bizonyos európai körökben valamiféle békejavaslat merülne fel". Sumner Welles, az Egyesült Államok külügyminiszter-helyettese szerint az amerikai kormány attól tartott, hogy "Hitler gyözelme azonnal és közvetlenül veszélyeztetni fogja az Egyesült Államok létfontosságú érdekeit", s úgy vélte, hogy "a nyugati hatalmak végsö gyözelme csakis elhúzódó és elkeseredett háborúval biztosítható, amely Európát teljes gazdasági és társadalmi romlásba dönti". Az amerikai kormány 1940 februárjában európai körútra küldte Wellest. Az amerikai megbízott járt Londonban, Párizsban, Berlinben és Rómában, mindenütt tárgyalt a kormányfövel és az üzleti körök képviselöivel. Megkísérelte, hogy Nyugat-Európában véget vessenek a háborúnak, s a két kapitalista koalíciót szovjetellenes alapon egyesítse. Az óceánon túli monopóliumok küldötte ennek érdekében felajánlotta Németországnak, hogy elismerik "elöjogait Keletés Délkelet-Európában". Welles, aki tartott a forradalmi mozgalom növekedésétöl és a szocializmus eszméinek terjedésétöl, meggyözni igyekezett Hitlert, hogy ha "most kitör egy pusztító háború . . . akkor Európa egész gazdasági és szociális struktúrája jelentös mértékben megbomlik". Németország vezetöinek követelései azonban ettöl mit sem csökkentek. Úgy vélekedtek, hogy Európában Németországnak uralkodó helyzetet kell elfoglalnia, s azt állították, hogy Németország az európai szárazföldön nem törekszik többre, mint "amivel az Egyesült Államok rendelkezik a Monroe-elv segítségével a nyugati féltekén". A hitleristák kijelentették, hogy csak azzal a feltétellel hajlandók a békére, ha "egyszer s mindenkorra véget vetnek Anglia azon törekvésének, hogy megsemmisítse Németországot", vagyis ha Anglia jelentös mértékben meggyengül, s másodrendü európai hatalommá válik. Londonban jól tudták, hogy ezúttal immár Nagy-Britannia rovására akarják megismételni Münchent. Anglia uralkodó körei nem érthettek egyet ezzel a követeléssel. Ezenkívül az angol és a francia kormány nem óhajtotta átengedni a kezdeményezést az európai ügyekben az amerikai monopolistáknak. Welles az imperialista ellentétek folytán nem teljesíthette a rábízott feladatot. Welles utazása lényegében még lovat adott a hitleristák alá, hogy folytassák az európai háborút. Hitler és Mussolini 1940 márciusi találkozóján arra a következtetésre jutott, hogy lecsaphatnak nyugatra, mert nem kell tartaniuk az Egyesült Államok aktív beavatkozásától. Amikor a németek betörtek Franciaországba, a francia kormány segítséget kért az Egyesült Államoktól. Az amerikai kormány azonban kitért Franciaország és Anglia határozott támogatása elöl, ellenben azon iparkodott, hogy Franciaország veresége esetén megszerezhesse hajóhadát és gyarmatait. Az Egyesült Államok elnöke a francia kormány vezetöihez intézett 1940. május 26-i üzenetében azt ajánlotta, hogy Szuezen és Gibraltáron keresztül vonják ki a francia hajóhadat a Földközi-tengerröl. Anglia és Franciaország kérte az Egyesült Államokat, hogy küldje el hadihajóit a Földközi-tengerre, hogy megfélemlítsék Mussolinit és elhárítsák Olaszország hadba lépését. Washington azonban elutasította ezt a kérést. Egyes amerikai történészek, akik igazolni próbálják az Egyesült Államok kormányának 1940 május júniusában a szövetségesekkel szemben elfoglalt álláspontját, rendszerint arra hivatkoznak, hogy az Egyesült Államok az elkülönülési politika híveinek akciói miatt nem tudott lényeges segítséget nyújtani Franciaországnak. Ez a magyarázat távol áll az igazságtól, amint hivatalos amerikai kiadványok is bizonyítják. Langer és Gleason, az egyik ilyen kiadvány szerzöi megállapítják, hogy "1940 júniusában kétségkívül számítani lehetett arra, hogy a közvélemény támogat minden intézkedést, amelyet a szövetségesek érdekében tesznek, kivéve a hadba lépést . . . Az egész `NyugatEurópa feletti náci uralom távlata ijesztö volt, az egész ország szinte egyhangúlag követelte, hogy minden lehetséges segítséget adjanak meg a demokráciáknak . . ." Ám az amerikai kormány jóval kevesebb hajlandóságot mutatott a szövetségesek megsegítésére, mint az amerikai nép. Amikor kitért az elöl, hogy Franciaországnak érdemleges segítséget nyújtson, még egy lényeges megfontolás vezérelte. Franciaországban csak népi háború kecsegtethetett sikerrel a hitleri Németország ellen. Ez pedig azt jelentette volna, hogy roppant mértékben aktivizálódnak a haladó, forradalmi erök, s ettöl nemcsak a francia uralkodó körök féltek, hanem az amerikai kormány is. Az amerikai imperialisták természetesen mindent elkövettek, hogy Európában ne bontakozhassék ki népi háború a fasiszta államok ellen, mivel ez a háború elkerülhetetlenül gyengítette volna az európai reakció pozícióit. Ebben az irányban különösen aktívan tevékenykedett Bullitt, az Egyesült Államok párizsi nagykövete. Bullitt nem követte a menekülö francia kormányt, hanem Párizsban maradt, hogy mint Langer amerikai történész írja "elömozdítsa a francia föváros átadását" a hitlerista hadseregnek. Bullitt Párizsban buzgón tevékenykedett, hogy elösegítse a város átadását a németeknek, s elhárítsa a népi felkelést. Nemcsak a francia, hanem az amerikai reakció is attól tartott, hogy a francia nép kezébe veszi a kormány által elhagyott föváros védelmét. Az Egyesült Államok diplomáciai kapcsolatot létesített a vichyi kormánnyal, igyekezett befolyást gyakorolni rá azzal a céllal, hogy megakadályozza a demokratikus erök növekedését és gyözelmét, támogassa Pétain reakciós fasiszta rendszerét és elösegítse az amerikai terjeszkedés hídföállásának megteremtését Franciaországban. Az amerikai uralkodó körök állandó kapcsolatot tartottak Pétainnel, Lavallal és Darlannal, a vichyi rendszer vezetöivel, s ezt a kapcsolatot igyekeztek felhasználni arra, hogy Németország elöl maguk szerezzék meg a francia hajóhadat. Végül igyekeztek fenntartani a baráti viszonyt Pétain kormányával azért is, hogy megkaparinthassák az afrikai francia gyarmatokat, vagy legalábbis megteremtsék ennek elöfeltételeit. "Ehhez az egész térséghez írja Langer, Észak-Afrikára utalva az Egyesült Államoknak nyilvánvaló létérdeke füzödött." Az Egyesült Államok Franciaország észak-afrikai birtokainak megszerzésére az elsö lépéseket már 1940 októberében megtette, amikor a vichyi kormány Weygand tábornokot nevezte ki az afrikai francia gyarmatokra meghatalmazottjává. 1940 végén különleges megbízatással Észak-Afrikába érkezett Robert Murphy, az Egyesült Államok vichyi nagykövetségének tanácsosa. Az amerikai diplomaták nem hivatalos, de mégis legföbb kötelessége az volt, hogy elökészítsék az észak-afrikai francia gyarmatok megszerzésének feltételeit. Ugyanakkor nemcsak az Egyesült Államok, hanem Anglia is szerette volna megszerezni a francia hajóhadat és gyarmatokat, s ez egyik oka volt az angol-amerikai ellentétek kiélezödésének. Franciaország kapitulációja fokozta a németellenes hangulatot az Egyesült Államokban. Ahogy a hitleri Németország egyre újabb országokat igázott le, nöttön nött az amerikai nép antifasiszta érzelme. Nyugat-Európa elfoglalása ugyanakkor fokozta azt a veszélyt, hogy Németország megtámadja az Egyesült Államokat. Az izolacionisták befolyása az Egyesült Államokban észrevehetöen gyengült. Az üzleti körök képviselöi amellett szálltak síkra, hogy nyújtsanak segítséget Angliának. Az Egyesült Államok kormánya lényegesen kibövítette katonai programját. Langer és Gleason azt írja, hogy 1940 júniusában és július elején "Franciaország összeomlása, a francia hajóhad Hitler kezére jutásának lehetösége, valamint Anglia valószínünek látszó veresége miatt a felindultság, a félelem, söt pánik légköre lett úrrá az országban. Az ország lázasan követelte a fegyverkezés fokozását, a félteke védelmét és Anglia megsegítését mint szükséges önvédelmi intézkedést. New York köztársaságpárti többségü üzleti körei azok közt voltak, akik a leghatározottabban követelték a semlegességi törvény visszavonását, és a háborúban való részvétel valamilyen aktív formáját". Ilyen körülmények közt terjesztette 1940 júliusában az amerikai elnök a kongresszus elé azt a katonai programot, amely 2 millió fönyi hadsereg felszerelését, sok új hadihajó építését és a légierö gépállományának 19000 repülögépre való növelését irányozta elö. 1940 szeptemberében az Egyesült Államokban az ország története folyamán békeidöben elöször bevezették a hadkötelezettséget. Az Egyesült Államok uralkodó körei nagy figyelmet fordítottak arra, hogy az amerikai földrész országaiban megerösítsék pozícióikat. Az Egyesült Államoknak az a törekvése, hogy a latin-amerikai országokban megteremtse egyeduralmát, az egyik legfontosabb tényezö volt, amely meghatározta az Egyesült Államok külpolitikai irányvonalát Európában és Ázsiában, és közrejátszott a második világháború kirobbantásában. Az amerikai monopóliumoknak a latin-amerikai országokra vonatkozó expanzionista terve szerves része volt annak a politikának, amely a nemzetközi porondon az Egyesült Államok uralkodó helyzetének kivívására irányult. Welles az amerikai kormánynak a latinamerikai országokkal kapcsolatos szándékairól a következöket írta: "Ha az Egyesült Államok szellemi és anyagi tekintetben a jövö világ egyik legerösebb állama akar lenni, már most arra a belátásra kell jutnia, hogy erejének forrása és támasza a nyugati félteke." Az Egyesült Államok a második világháború kitörésének idöpontjáig fontos gazdasági pozíciókat szerzett a latin-amerikai országokban. De az említett országok kereskedelmének mintegy kétharmada jelentös külföldi tökebefektetéssel együtt más imperialista hatalmak kezében volt, amelyek igyekeztek itt kiterjeszteni és megszilárdítani befolyásukat. A második világháború kezdetével erösen kiélezödött az imperialista hatalmak harca LatinAmerikáért. Az Egyesült Államok sietett kihasználni a kedvezö alkalmat, hogy kiszorítsa versenytársait, s megszerezze az uralkodó pozíciókat. A fasiszta Németországnak és a militarista Japánnak szintén füzödtek érdekei a latin-amerikai országokhoz. A német, illetve japán fenyegetést az Egyesült Államok uralkodó körei arra használták fel, hogy a latin-amerikai országokat bevonják az általuk vezetett katonai és politikai csoportosulásba. 1939. szeptember 23 és október 3 közt zajlott le az amerikai országok külügyminisztereinek elsö tanácskozása Panamában. Az itt elfogadott semlegességi nyilatkozat szerint az amerikai földrész mindegyik országa köteles volt valamelyik kikötöben összegyüjteni és örizet alatt tartani a hadviselö országoknak az ö vizeire került kereskedelmi hajóit. Ezzel a döntéssel megsemmisítö csapást mértek mind Anglia, mind Németország kereskedelmére. Az Egyesült Államok kereskedelmi hajóinak viszont megengedték, hogy akadálytalanul hajózzanak az amerikai földrészt övezö vizeken. Az értekezlet elhatározta, hogy a kidolgozott politika megvalósítására létrehozza az Amerika-közi semlegességi bizottságot. A tanácskozás elfogadott egy másik nyilatkozatot is, amely szerint 300 mérföld szélességben "biztonsági övezetet" létesítenek az amerikai kontinens körül. A nyilatkozat elöírta az amerikai államok közös fellépését a "biztonsági övezet" megsértése esetén, valamint az egyéni illetve kollektív járörözést az amerikai partokat övezö vizeken, a Żbiztonsági övezet® határain belül". Az értekezlet végül elhatározta, hogy az összes amerikai országok képviselöiböl nemzetközi pénzügyi és gazdasági konzultatív bizottságot alakítanak Washingtonban. Ténylegesen ez a bizottság az amerikai terjeszkedés központjává lett, s a Pánamerikai Unió keretében müködö gazdasági szervezetek bonyolult rendszerének élére került. A panamai tanácskozás határozatai ezenkívül "ajánlásokat" is tartalmaztak, amelyek felhívták a latin-amerikai országok kormányait, hogy "hárítsák el az akadályokat az Amerika-közi tökeforgalom útjából". Franciaország és Hollandia leverése, Anglia súlyos helyzete fokozta az Egyesült Államoknak azt a törekvését, hogy a kialakult helyzetet a nyugati féltekén levö francia, holland és angol birtokok megszerzésére használja fel. Ilyen körülmények közt tartották meg Havannában 1940. június 21 és 30 között az amerikai államok külügyminisztereinek második tanácskozását. Az Egyesült Államok diplomáciájának elkeseredett harc után sikerült kicsikarnia a számára kedvezö döntést. Az értekezlet egyezményt fogadott el "Az amerikai kontinensen levö európai gyarmatok és birtokok ideiglenes igazgatásáról", s ebben többek közt ez állt: "Ha Amerika olyan szigeteit vagy területeit, amelyek jelenleg nem amerikai államok birtokában vannak, az a veszély fogja fenyegetni, hogy gazdát cserélnek vagy megváltozik szuverenitásuk, az amerikai államok a szárazföld biztonságának parancsoló szükségességétöl indíttatva, valamint e szigetek vagy területek lakosságának óhajait figyelembe véve bevezethetik ezek ideiglenes igazgatásának rendszerét . . ." Ez a konvenció valójában feljogosította az Egyesült Államokat, hogy az egyik vagy másik területet megszállja. Az Egyesült Államok a havannai értekezlet határozatait használta fel arra, hogy elfoglalja Grönlandot és csapatait partra szállítsa Holland-Guayanában. A havannai tanácskozás nyilatkozatot fogadott el az amerikai államok kölcsönös segélynyújtásáról és védelmi együttmüködéséröl. Ezzel hivatalos formát öltött az amerikai földrész országainak az Egyesült Államok vezette katonai szövetsége, amely a latin-amerikai országok leigázásának eszközévé vált. A "tengelyhatalmak" ügynöksége és a külföldi felforgató tevékenység elleni harcjelszava ürügyén a tanácskozáson síkraszálltak a latin-amerikai népi felszabadító mozgalom és kommunista pártok elleni reakciós front bövítése mellett. Az Egyesült Államok és Kanada kormánya 1940 augusztusában aláírta az úgynevezett ogdensburgi egyezményt, amelynek értelmében létrehozták az Egyesült Államok és Kanada védelmének közös irányítását. Az ogdensburgi egyezmény igen szoros kötelékekkel füzte Kanadát az Egyesült Államokhoz, s Anglia lehetséges veresége kedvezö feltételeket teremtett volna ahhoz, hogy Kanada teljesen az amerikaiak befolyása alá kerüljön. Franciaország veresége után az Egyesült Államok különös gondot fordított arra, hogy Anglia ne szenvedjen vereséget, és ne kössön békét Németországgal, mert az akkorra kialakult eröviszonyok között ez a béke egyértelmü lett volna azzal, hogy elismerik Németország uralmát Nyugat-Európában, a Közelés Közép-Keleten, s Anglia elkerülhetetlenül német befolyás alá kerül. Ez a béke erösítette volna Németországot, és sokszorosan fokozódott volna annak veszélye, hogy Németország megtámadja az Egyesült Államokat. Dunkerque és a francia kapituláció után Angliának égetö szüksége volt az Egyesült Államok segítségére. Az amerikai kormány akkor a hadmüveletekben való azonnali részvételt kivéve kész volt Angliának bármilyen segítséget megadni. Az amerikai uralkodó körök igyekeztek minél tovább meghosszabbítani az angol ellenállást, s egyidejüleg eröfeszítéseket tettek arra, hogy Anglia veresége esetén megszerezhessék a brit örökség minél nagyobb részét. Az Egyesült Államok azon törte a fejét, hogyan szerezhetné meg az angol hajóhadat és az angol gyarmatbirodalom minél tekintélyesebb részét. Az amerikai vezetö körök szerint erre alkalmas eszköznek látszott az, ha az Egyesült Államoktól függö emigráns angol kormányt hoznak létre. Az Amerikai Egyesült Államok kormánya megkérdezte Churchillt, mi a szándéka az angol kormánynak Kanadába való esetleges átköltöztetését illetöen. Szeretett volna "bizonyos lenni afelöl, hogy az angolok ugyanazt teszik, mint a hollandok, a belgák, a norvégek, a csehek és a lengyelek, s amit nem tett meg Pétain, vagyis emigráns kormányt alakítanak". Mint Palme Dutt, Nagy-Britannia Kommunista Pártjának egyik vezetöje írja, az angol kormány akkor választás elött állt: "vagy kiegyezik a német tökével bizonyos áron, vagy megegyezik az amerikai tökével, szintén bizonyos áron". A kialakult helyzetben egy olyan döntés, hogy az Egyesült Államokkal szövetségben folytatja a háborút, Anglia számára elkerülhetetlenül azt jelentette volna, hogy átenged az Egyesült Államoknak számos hadászati támaszpontot, engedményeket tesz a külkereskedelem területén, vagyis meggyengülnek pozíciói az amerikai imperializmus javára. A háború abbahagyása és a békekötés viszont azt jelentette volna, hogy nemcsak világpozícióit veszíti el maradéktalanul, hanem nemzeti függetlenségét is. Az angol burzsoázia ezért az Egyesült Államokkal való szövetség mellett dönthetett. Amikor az angol uralkodó körök belementek az Egyesült Államokkal való szövetségbe, amely részükröl elkerülhetetlen engedményekkel járt, korántsem akarták teljesen és maradéktalanul alárendelni magukat az Egyesült Államoknak. Úgy gondolták, hogy ezt a szövetséget saját céljaikra, s mindenekelött gyarmatbirodalmuk megörzésére fogják kihasználni. Az angol kormány igyekezett minél elöbb bevonni az Egyesült Államokat a hadmüveletekbe a maga oldalán. Churchill azzal ijesztgette az Egyesült Államokat, hogy ha az nem nyújt kellö segítséget, Anglia vereséget szenvedhet, s akkor az Egyesült Államok nem tudja összeszedni "a brit birodalom szilánkjait". 1940 júniusában az Egyesült Államok átadott Angliának több mint 500000 puskát, 22000 géppuskát, 895 tábori löveget, 55000 Thompson mintájú géppisztolyt. Az amerikai katonai hatóságok ezenkívül hozzájárultak ahhoz, hogy az amerikai gyárak folyó termeléséböl átadják Angliának az amerikai légierönek szánt repülögépek egy részét. 1940. július 23-án megkezdödtek az angol-amerikai tárgyalások, s ezeken az amerikai kormány széles körü támadást indított Anglia érdekei ellen. Hiába ellenkezett az angol kormány, Anglia kénytelen volt egyik pozícióját a másik után feladni. Hozzájárult ahhoz, hogy az Egyesült Államok rendelkezésére bocsássa az atomenergia területén végzett ama kutatások eredményeit, amelyeket több ország tudósai folytattak az angol laboratóriumokban. Az Egyesült Államok megkapta Angliától a rádiólokátor berendezések típusait és tervrajzait, valamint értékes katonai-hadászati nyersanyagok stb. birtokába jutott. Az amerikai kormány mindezzel nem érte be, többet akart, s követelte, hogy adják át neki az atlanti-óceáni angol haditengerészeti támaszpontokat. 1940. szeptember 2-án aláírták azt az egyezményt, amelynek értelmében Anglia 99 évre bérbe adta az Egyesült Államoknak Új-Foundland-, Bermuda-, Bahama-, Jamaica-, Saint-Lucia-, Trinidad-, Antigua-szigeteket és Brit-Guayanát és megengedte, hogy ezeken haditengerészeti és légitámaszpontokat építsen. (Lásd a 15. sz. térképet.) Az angol kormány emellett írásbeli kötelezettséget vállalt, hogy Anglia német megszállása esetén az angol hajóhadat nem adja át, de nem is süllyeszti el, hanem a háború folytatására és a brit birodalom más részeinek védelmére használja. Ez az egyezmény megfelelt a hitleri Németország elleni hadviselés követelményeinek, de egyszersmind arról is tanúskodott, hogy az amerikai imperialisták igyekeztek kihasználni Anglia akkori nehéz helyzetét olyan engedmények kicsikarására, amelyek gyengítették az angol pozíciókat a nyugati féltekén, s erösítették az Egyesült Államokét. Az egyezmény megrendítette Nagy-Britannia nemzetközi pozícióit. George Marion szerint "nehezen képzelhetö el az a csüggedtség, amellyel Winston Churchill kapitulált az Egyesült Államok elött, ugyanakkor kérkedön felemelte mutatóujját és kijelentette, hogy Nagy-Britannia egyedül is helytáll Németországgal szemben". De mit kapott Anglia az Egyesült Államoktól az 1940. szeptember 2-i egyezmény alapján? Mindössze 50 elavult rombolót. Mind a mai napig sok amerikai szerzö elragadtatással ír erröl az üzletröl. Matloff és Snell például azt írja: "A kapott felhatalmazásokat az elnök kitünöen felhasználta akkor, amikor 50 kiöregedett rombolót kicserélt a nyugati féltekén levö angol támaszpontok hosszúlejáratú bérletére." Az Egyesült Államok ezzel még jobban eltávolodott a semlegességi politikától, újabb lépést tett abban az irányban, hogy beavatkozzék a háborúba Németország ellenfeleinek oldalán. De az Egyesült Államok és Németország közti katonai összeütközést amelyet Churchill annyira várt Hitler minden módon igyekezett elhalasztani addig, amikor számára elönyösebb feltételek közt támadhatja meg Amerikát. Németország ebben az idöben került mindennemü ellenséges fellépést az Egyesült Államokkal szemben. Ez elsösorban abban fejezödött ki, hogy Németország haditengerészeti eröi, amelyek kíméletlenül elsüllyesztették vagy elfogták az angol-francia és semleges kereskedelmi hajókat, nem bántották az amerikai flottát, jóllehet tudták, hogy szállításaival Németország ellenségeit segíti. Ez volt Hitler parancsa. 1941 májusában Hitler újabb parancsot adott ki, amely így szólt: "Az amerikai hadiés kereskedelmi hajók ellen nem kell támadásokat intézni . . . Nem szabad fegyvert használni még abban az esetben sem, ha az amerikai hajók határozottan nem semleges módon járnak el." Németországnak azok a kísérletei azonban, hogy az Egyesült Államok kormányát a semlegesség betartására késztesse, nem jártak sikerrel. Az Egyesült Államokban jól tudták, hogy a német vezetök "békeszeretetükkel" el akarják altatni az Egyesült Államok éberségét, meg akarják bénítani harci akaratát, hogy amikor elérkezik a kedvezö pillanat, lesújtsanak Amerikára. Minthogy az Egyesült Államok elleni német támadás veszélye nött, 1941 januárjában Washingtonban tárgyalások kezdödtek az amerikai és az angol vezérkar között. Két hónappal késöbb (1941. március 27-én) egyezményt kötöttek, amely elöírta "a két ország mindenre kiterjedö katonai együttmüködését attól a pillanattól kezdve, hogy a náci agresszió az Egyesült Államokat hadbalépésre kényszeríti". 1940 végén különösen élesen vetödött fel az a kérdés, hogy milyen eszközökkel fizessen Anglia az Egyesült Államoknak a megvásárolt fegyverekért. A készpénzfizetés nem felelt meg Angliának, mert a kincstár valutaés aranykészletei kimerültek, s az amerikai szállítmányok kiegyenlítése érdekében kénytelen volt hozzányúlni külföldi tökebefektetéseihez, következésképpen gyengíteni gazdasági pozícióit a háború utáni idöre. 1940. december 8-án Churchill azt írta Rooseveltnek, hogy "közeledik az az idö, amikor nem tudunk tovább készpénzben fizetni a hajókért és egyéb anyagokért . . . Hiszem, hogy Ön egyetért azzal, hogy elvileg helytelen volna, ha miután mi vérünk árán kivívtuk a gyözelmet, s megmentettük a civilizációt, az Egyesült Államok számára pedig idöt nyertünk a fegyverkezés befejezésére . . . teljesen csupaszra vetköznénk". Angliában egyesek meglehetösen nyíltan beszéltek arról, hogy békét kellene kötni Németországgal, mielött még az amerikaiak az "utolsó inget" is lehúznák az angolokról. Davis és Lindley amerikai történészek véleménye szerint Angliában növekedhetett volna a Németországgal való béke híveinek száma, "ha az amerikai segítségnek az lett volna az ára, hogy az angol tengerentúli pénzbirodalmat fokozatosan az amerikaiaknak engedjék át . . . Az elnök az Egyesült Államok biztonságára való tekintettel nem bocsátkozhatott ilyen kockázatos politikába, amely megtörhette volna az angolok ellenállását, s így megnyithatta volna az utat a kiegyezéses békéhez". Ez a körülmény arra késztette az amerikai kormányt, hogy figyelemre méltassa Churchill felhívását. Davis és Lindley megjegyzi, hogy az amerikai kormány célszerünek tartotta "böséges záloghitellel megerösíteni az angolok eltökéltségét a háború folytatására, de úgy, hogy megtartsa befolyását az angol politikára a háború idején és a háború után". Morgenthau, az Egyesült Államok pénzügyminisztere 1940. december 17-én kijelentette, hogy az amerikai szállítmányokért eszközölt készpénzfizetések formájában az Egyesült Államok már megszerezte Anglia aranytartalékának és külföldi tökebefektetéseinek tekintélyes részét. Anglia, mondta Morgenthau, "fenékig kisöpörte hordóját", fizetésképtelenné vált, s az Angliának nyújtott pénzügyi segítség az adott körülmények közt megfelel az Egyesült Államok érdekeinek. Roosevelt elnök elöterjesztette azt a tervet, amelynek értelmében pénzügyi segítségként hosszúlejáratú hitelre szállítanak Angliának fegyvert, nyersanyagot és élelmiszert. (lend-lease rendszer) Az erröl szóló törvényt a kongresszus 1941. március 11-én fogadta el. Az amerikai uralkodó körök Angliát támogatván, nemcsak veszedelmes ellenfelük, Németország, hanem szövetségesük, Anglia meggyengítésére is törekedtek. Céljuk az volt, hogy kiterjesszék rá befolyásukat, s "gyengébb partnerré" változtassák. Ez volt a forrása a második világháború éveiben az angol-amerikai ellentétnek. 1940 decemberében Virgil Jordan, az amerikai gyárosok országos szövetsége tanácsának elnöke a bankárok szövetségében kijelentette, hogy Anglia a háború következtében "annyira elszegényedik és tekintélye annyira megrendül, hogy aligha tudja visszaszerezni vagy megörizni uralkodó helyzetét a világpolitikában, amelyet oly sokáig elfoglalt. Anglia a legjobb esetben gyengébb partnerré válik az új angolszász imperializmus rendszerében, amelynek súlypontját az Egyesült Államok gazdasági eröforrásai, katonai és haditengerészeti ereje jelenti majd . . . A hatalom jogara az Egyesült Államok kezébe kerül". 1941 márciusában amerikai tisztek érkeztek Angliába, hogy kiválasszák az amerikai katonai támaszpontok helyét. 1941 áprilisában Roosevelt bejelentette, hogy a nyugati félteke "védelmi övezetét" kiterjesztik a nyugati hosszúság 25. fokáig. 1941. április 24-töl kezdve ebben az övezetben a brit hajóhaddal együtt az amerikai hadiflotta és légierö kísérte az angol kereskedelmi hajókat. 1941 májusában az amerikai kormány bejelentette, hogy visszatér "a tengerek szabadságának" elvéhez. Május 27-i beszédében Roosevelt elnök közölte, hogy az amerikai fegyveres erök segítenek és segíteni fognak, hogy tengeri úton Angliába szállítsanak mindent, ami szükséges. Ugyanezen a napon az elnök nyilatkozatot tett közzé, amelyben bejelentette, hogy az Egyesült Államokban korlátlan rendkívüli állapotot rendelt el. Gyorsan növekedett az amerikai fegyveres erök létszáma. 1941 nyarának közepén az Egyesült Államok hadserege már 33 hadosztályból állt, melyböl 4 páncélos volt. Ezenkívül befejezték további két páncélos hadosztály felállítását is. A szárazföldi csapatoknál akkor már mintegy 1400000 katona és tiszt állt fegyverben. Az Egyesült Államok befejezte az elökészületeket, hogy összecsapjon a hitleri Németországgal és Japánnal. 6. A japán agresszió kiterjesztése 1939-1941 folyamán Az európai háború mélyreható változásokat idézett elö a távol-keleti és a csendes-óceáni katonapolitikai helyzetben. Japán európai imperialista ellenfelei háborúba sodródtak Németországgal és Olaszországgal, s Japán mégpedig számára igen kedvezö helyzetben szemtöl szembe került réges-régi vetélytársával, az Amerikai Egyesült Államokkal. Az európai háború elvonta az Egyesült Államok hajóhadának és hadianyagtermelésének egy részét, s ugyanakkor Japánnak minden ereje a nemzetközi méretü harcnak egyetlen, bár igen széles frontjára összpontosult. Bár a japán imperialisták nem kapcsolódtak be azonnal a Németország által elkezdett háborúba, nem vesztegették az idöt, s igyekeztek kiterjeszteni agressziójukat. Az európai háború kezdete után nem sokkal a Hoci címü japán lap az uralkodó körök véleményét kifejezve ezt írta: "Az európai háborús helyzet kialakulása Japán számára valósággal isten ajándéka. Ne higgyük azonban, hogy ez az isteni szél örökké fújni fog. Japán cselekvésétöl függ, hogy erösödni fog ez a szél vagy pedig teljesen megáll." Néhány nap múlva ugyanabban a lapban a következö kijelentést olvashattuk: "Ez a háború a kulcs, amellyel kinyithatjuk a jövendö kapuját, hogy megkezdjük az új rend felépítését Kelet-Ázsiában. Éppen ebben az értelemben kell imádkoznunk, hogy a háború hosszú idöre húzódjék." De a kedvezö tényezök mellett voltak olyanok is, amelyek nem kedveztek a japán imperializmusnak. Elöször is Japán, mivel kénytelen volt számolni a Szovjetunió erejével és békeszeretö politikájával, agresszióját északi irányban nem tudta kiterjeszteni. A Szovjetunió állásfoglalása kihatott a Csendesóceán medencéjének egész katona-politikai helyzetére, s bizonyos fokig korlátozta a japán agresszor cselekvési szabadságát. Egyszersmind a japán imperializmus eröi egyre örlödtek Kínában, ahol könnyed katonai parádé helyett hosszan tartó háború alakult ki. 1937-ben 832000 japán katona volt Kínában, 1939-1940ben pedig már 1120000 (35 hadosztály). Jóllehet, Japán óriási területet foglalt el Kínában, a háború nagy gazdasági eröfeszítést követelt töle. Megmutatkozott Japán hadigazdasági eröforrásainak korlátozottsága. A japán kormány, a kialakult helyzetre való tekintettel erélyes intézkedéseket tett Kína mielöbbi elfoglalására. A Kuomintang-uralom alatt álló Kínában Japán szempontjából kedvezö volt a helyzet. Vuhan eleste után Csang Kaj-sek kormánya ténylegesen lemondott az ellenállásról, s azon kezdett gondolkozni, hogyan lehetne kiegyezni a japán megszállókkal. Japán a Csang Kaj-sek-klikk árulását kihasználva gyorsan nyomult elöre Közép-Kínában, valamint az ország déli részén, ahol fegyveres eröi újabb partraszállási hadmüveleteket hajtottak végre. (Lásd a 6. sz. térképet.) A déli japán elönyomulás lehetövé tette az agresszió további kiterjesztését. 1939 novemberében a japán csapatok elfoglalták Nanking városát, Kuanghszi kínai tartomány központját, elvágták a Dél-Kína és Indokína közti közlekedési útvonalakat, s kijutottak az indokínai határra. A másik útvonalat, amely Indokínából Délnyugat-Kínába vezet, a Hanoi-Kunming vasútvonalat a japán légierö rendszeresen támadta. Mivel a Kuomintang-csapatok ténylegesen lemondtak az ellenállásról, a harc egész súlya a Kínai Kommunista Párt által vezetett nemzeti forradalmi hadseregek és a partizánok vállára nehezedett. 1938-ban a japánok a 8. nemzeti felszabadító hadsereget visszaszorították Sanhszi tartomány nyugati részébe. 1939-ben ez a hadsereg megkezdte az elönyomulást Sanhszi keleti részébe, valamint Csahar és Hopej tartományba. Kezdetben a 8. hadseregnek körülbelül 30000 harcosa volt az ÉszakKínában állomásozó 100000 fönyi japán hadsereggel szemben, amely a legkorszerübben volt felszerelve. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága a japánok óriási eröfölényét figyelembe véve kidolgozta a támadás sajátos harcászatát, amelynek az volt a lényege, hogy a 8. hadsereg a lakosság támogatásával, a japán föerökkel való nagy ütközeteket kerülve, fokozatosan nyomuljon az ellenséges csapatok mögöttes területére. A kommunista párt által javasolt harcászat tökéletesen bevált. A 8. hadsereg súlyos csapásokat mért az ellenség hátába és egyes csoportosításaira, gyorsan növekedett, s 1940-1941 telére mintegy 400000 före duzzadt; az Új 4. hadsereg létszáma 15000 föröl 100000-re emelkedett. A japán csapatok hátában nagy kiterjedésü körzetek szabadultak fel 53 millió `lakossal; 334 körzetben körzeti népi hatóságok alakultak. A japán agresszorok gyürübe kerültek. Az észak-kínai városokban körülzárt japán csapatok csak nagy nehezen tudtak egyes közlekedési útvonalakat tartani, s a hazafias erök kezére került Észak-Kína területe felett lényegében elveszítették az ellenörzést. 1940 augusztusában, amikor fokozódott az a veszély, hogy a reakciós kuomintangisták kapitulálnak, a 8. hadsereg nagyarányú támadást indított a japán megszállók ellen (az úgynevezett száz ezred csatáját). A bevetett 115 ezred egyidejüleg indított támadást 50 pontról. A japán hadsereg, amely idöközben újabb nagy erösítéseket vonultatott fel, a három és fél hónapig tartó hadjárat során a legnagyobb veszteségeket szenvedte el a kínai háború kezdete óta. A japán kormány leváltotta észak-kínai csapatainak parancsnokságát, s úgy döntött, hogy a föeröket a 8. nemzeti forradalmi hadsereg ellen összpontosítja. Közép-Kína déli részén az Új 4. nemzeti forradalmi hadsereg tevékenykedett. Ez a hadsereg 1938-ban, amikor a Kuomintang-csapatok az egész arcvonalon visszavonultak, erösen megvetette lábát Csianghszi, Fucsian tartományokban, s nem engedte a japán csapatokat Nancsangtól délkeletre. 1939-töl a 4. hadsereg a partizánosztagokkal együttmüködve széles körü tevékenységbe kezdett a Jangce (Csangcsiang) bal és jobb partján egészen Nankingig (Nancsing). 1940 végére a 4. hadsereg Nanking közelében Csiangszu és Anhuj tartományokban nagy kiterjedésü felszabadított körzetet létesített. Ez a hadsereg megrendítette a megszállók politikai és gazdasági uralmát Közép-Kínában, s azok kénytelenek voltak megállítani az ország belseje felé irányuló támadásukat. A reakció ijedten tapasztalta, hogy a néptömegek mind nagyobb szerepet töltenek be a japán hódítók elleni felszabadító háborúban, s hogy erösödik a kommunisták befolyása. A kínai nagyburzsoázia úgy látta, hogy a nép katona-politikai aktivitása fenyegeti diktatúráját, osztályuralmát és gazdasági érdekeit. Kuomintang-körökben ezért fokozódott az a törekvés, hogy megalkudjanak a japán hódítókkal. Csou En-laj 1940 elején azt írta: ". . . A hatalmas néptömegek félelmet nem ismerve, önfeláldozóan állnak ki a nemzeti felszabadító háború arcvonalaira. Éppen ezért a kínai földesúri-burzsoá körök egy része a kínai nép nemzeti felszabadító harcának további fellendülésétöl tartva nem átall kapitulálni a nehézségek elött, kiegyezni a japán imperialistákkal, hogy velük együtt sajtolják ki a profitot Kína dolgozó lakosságából, s megszedjék magukat az európai háborún." A Kuomintang táborában átcsoportosultak az erök. A szélsöséges reakciós elemek Vang Csingvejjel az élükön már 1938 végén együttmüködésre léptek a japánokkal. 1940 márciusában Vang Csing-vej Nankingban "nemzeti" bábkormányt alakított, amely a japánok elötti teljes megadást hirdette meg programként. 1940. november 30-án Japán szerzödést kötött a Vang Csing-vejkormánnyal "A Japán és Kína közti kapcsolatok alapelveiröl". A szerzödésnek az volt a rendeltetése, hogy álcázza a japán imperialisták uralmát Kínában. Ez a szerzödés nem szilárdította, hanem inkább megrendítette Vang Csing-vej pozícióit, nagy felháborodást keltett, s csak fokozta a kínai nép eltökéltségét, hogy harcol a megszállók ellen. De a csungkingi Kuomintang-kormány soraiban és hadvezetöségében sok híve volt a kapitulációnak. Csang Kaj-sek 1940 elejétöl kezdve szorosabbra zárta a blokádot a nemzeti forradalmi hadseregek és a felszabadított körzetek körül. A kuomintangisták blokád alá vették az idegen betolakodók legerösebb nyomásának ellenálló 8. és az Új 4. nemzeti forradalmi hadsereget. A Kuomintangcsapatok noha formailag valamennyi kínai csapat egységes parancsnokság alatt állt csak az alkalmat várták a forradalmi hadseregek elleni támadásra. "1940-ben a Kuomintang-reakciósok antikommunista hadserege Santung tartományban, miután teljesen abbahagyta a japán csapatok elleni hadmüveleteket, több támadást indított a lakosság és a 8. hadsereg ellen, amely harcban állt a japán agresszorokkal. A 8. hadseregnek sokkalta több veszteséget okozott ebben az évben az antikommunista hadsereg, mint amennyit a japán hódítók büntetö különítményei elleni harcban szenvedett el." De a kuomintangista árulóknak ez sem volt elég. 1940. október 19-én a Kuomintang-kormány parancsot adott a 8. és a 4. hadseregnek, hogy vonuljon vissza a Huangho bal partjára. Ez a parancs arra kényszerítette a nemzeti forradalmi hadseregeket, hogy átengedjék a japánoknak a nemrég felszabadított területeket, több millió lakosságával együtt. A 8. és a 4. hadsereg parancsnoksága azonban a nemzeti egység megörzése érdekében elfogadta ezt a parancsot. 1941 januárjában, e visszavonulás idején éppen akkor, amikor az Új 4. hadsereg Anhuj tartomány déli részén megkezdte az átkelést a Jangcén, a Kuomintang-csapatok Vang Csing-vej bábkormányának egységeivel és a japán megszállókkal együttmüködve Csang Kaj-sek parancsára megtámadták ezt a hadsereget. E hallatlanul galád árulás következtében Je Tinget, a hadsereg parancsnokát a kuomintangisták elfogták, helyettesét, Hsziang Jinget megölték, a hadsereg pedig súlyos veszteséget szenvedett. A Kuomintang határozott politikai célzattal támadta meg az Új 4. hadsereget. Szét akarták zúzni a kínai demokrácia fegyveres eröit, hogy elökészítsék a talajt a Japán elötti kapitulációhoz. De a kínai reakciósok, akárcsak a japán imperialisták és az amerikai tökemágnások, nem vették számításba sem a nemzeti felszabadító mozgalom fellendülését, sem a nemzeti forradalmi hadseregek és a nagy néptömegek közti mélyen gyökerezö kapcsolatokat. A Kuomintang és a japán megszállók terve ezért füstbe ment. A kínai nép hösi harca meghiúsította a japán agresszoroknak azt a kísérletét, hogy kompromiszszumot kössenek a kuomintangista kormánykörökkel. 1940. október 24-én Németország, Olaszország és a Pétain-kormány csungkingi (csungcsingi) nagykövetei felajánlották Csang Kaj-seknek, hogy segítségére lesznek a Japánnal való kiegyezésben, és sürgették a kérdés mielöbbi rendezését. A tárgyalások mélységes titokban hónapokig folytak. De Kínában olyan volt a politikai helyzet, hogy a csangkajsekista klikk nem köthetett semmiféle végleges kompromisszumot a japán imperialistákkal. A csangkajsekisták kudarcot vallottak, mert a kínai nép el volt szánva, hogy megvédi az országot az idegen járomtól, s mert a Kínai Kommunista Párt nagy politikai munkát végzett a tömegek körében, követelve a Kuomintang-kormánytól, hogy hagyjon fel a provokatív támadásokkal, s büntesse meg a vétkeseket. Következetesen kitartott amellett, hogy erösíteni kell a betolakodók elleni harc nemzeti arcvonalát. A csangkajsekisták elutasították a kommunisták követeléseit, de ez csak tovább fokozta a nép felháborodását, s a Kuomintang politikailag még jobban elszigetelödött. A Kuomintang súlyos válságba került. Az összes hazafias elemek otthagyták, s új politikai szervezeteket és pártokat alakítottak. 1941 márciusában a Kuomintang reakciós politikájával elégedetlen értelmiség, kisés középpolgárság egy része megalakította a Demokratikus Ligát. A dél-kínai japán elönyomulás nyugtalanította az Egyesült Államok uralkodó köreit, bár most is abban reménykedtek, hogy a japán-amerikai ellentéteket megoldhatják az annyira áhított szovjet japán összecsapás útján. Az események azonban úgy alakultak, hogy az Egyesült Államok és Anglia a japán agresszió útjába került Délkelet-Ázsiában, s ennek következtében szükségszerüen kiélezödtek a japán-amerikai és a japán-angol ellentétek. Japánban különösen nagy elégedetlenséget keltett, hogy az Egyesült Államok kormánya ellenezte a csangkajsekista klikknek Japánnal való kapitulációs kiegyezését. A japán-amerikai imperialista ellentétek kiélezödésének mélyen gyökerezö gazdasági okai voltak. Elöször is a japán imperializmus igényt támasztott a Japánnál gyengébb gyarmattartó hatalmak, mint például Hollandia gazdasági eröforrásaira. Indonézia, Indokína, Burma, Kína és más csendesóceáni országok birtoklásáért folyt a ragadozók marakodása, s e harcban élesen elötérbe került a japán-amerikai imperialista konfliktus. A Csendes-óceán térségében az imperialista ellentétek különösen 1940 nyarán kezdtek kiélezödni, miután Németország leverte Hollandiát és Franciaországot. A japán imperializmus már korábban is fente a fogát ezeknek az országoknak távol-keleti és csendes-óceáni gyarmatbirtokaira, ez a vágya újult erövel tört fel most, hogy ezek a gyarmatok lényegében gazdátlanok maradtak. Japán gazdasági és hadászati megfontolásokból igyekezett megkaparintani Indokínát és

Indonéziát. Azt tervezte, hogy ezeket az országokat további agressziójának támaszpontjaivá építi ki. 1940. június 29-én, nem sokkal Franciaország fegyverletétele után a japán külügyminiszter "A nemzetközi helyzet és a birodalom álláspontja" címmel nyilatkozatot adott ki. A nyilatkozat ban új elem volt az, hogy a japán imperialisták réges-régi doktrínájukat "a kölcsönös virágzás kelet-ázsiai szférájának megteremtését" kiterjesztették a déltengeri országokra is, vagyis ezeket az országokat szintén be akarták kebelezni a japán gyarmatbirodalomba. A japán gyarmatosítóknak ezzel a lépésével és néhány más akciójával kapcsolatban az Egyesült Államok kormánya 1940 június-júliusában éles hangú nyilatkozatokat adott ki, amelyekböl kiderült, hogy a déltengeri országokba irányuló japán expanzió kísérletei katonai összeütközésre vezethetnek az Egyesült Államokkal. Mivel Japán uralkodó monopolista körei a kialakult helyzetben kénytelenek voltak dönteni poli tikájuk további irányáról, hozzáláttak, hogy közvetlenül felkészítsék országukat az Egyesült Államok és Anglia elleni háborúra, de nem mondtak le a Szovjetunió megtámadásáról sem. 1940 júliusában megalakult az új japán kormány, Konojéval az élén. A kormány csakhamar akciótervet fogadott el, amely "A nemzetközi helyzetben bekövetkezett változásoknak megfelelö intézkedések programja" címet kapta. A program megszabta, hogy be kell fejezni a Kína elleni háborút, s el kell foglalni a déltengeri országokat. Ezenkívül rögzítette, hogy meg kell erösíteni a Németországhoz és Olasz országhoz füzödö kapcsolatokat, a belpolitika terén pedig be kell vezetni a fasiszta diktatúrát és el kell rendelni az általános gazdasági mozgósítást. Az új japán kormány "akcióprogramja" az Egyesült Államok és Anglia elleni háborúra készítette fel a japán fegyveres eröket. Ez azonban nem zárta ki a Szovjetunió elleni háború további elökészítését. 1940-ben a japán vezérkar kidolgozta a Szovjetunió elleni hadmüveletek új tervét. Japán azonban a Haszan-tó és Halhin-Gol keserü tapasztalatain okulva arra törekedett, hogy a Szovjetunió megtámadása elött megszerezze a déltengeri országok eröforrásait, másodszor pedig, hogy csak a német támadás után lépjen akcióba a Szovjetunió ellen. A szovjet-német megnemtámadási szerzödés megkötése, amelyet a japán uralkodó körök Németország részéröl magukra nézve sérelmes eljárásként értékeltek, meghiúsította a japán-olasz-német katonai egyezmény aláírását. A szovjet-német szerzödés tehát éket vert Japán és Németország közé, s elejét vette annak, hogy a japánok és a németek közös erövel lépjenek fel Franciaország és Anglia ellen nyugaton és keleten. A berlini japán nagykövet kormányától utasítást kapott, amelyben többek közt ez állt: "1. Értesítse a német kormányt, hogy a japán kormány a megnemtámadási egyezmény megkötését úgy értelmezte, hogy az végérvényesen semmissé teszi a három hatalom egyezményéröl folytatott mostani tárgyalásokat. 2. A japán kormány kijelenti, hogy a német-orosz megnemtámadási egyezmény megkötése súlyosan megsérti azt a titkos megállapodást, amely a Japán és Németország közti anti-komintern egyezménnyel kapcsolatos . . . A japán kormány ezért erélyesen tiltakozik a német kormánynál." A japán-német tárgyalásokat csak 1940 nyarán kezdték újra, amikor a Konoje-kormány elfogadta az "Akcióprogramot". 1940. július végén tájékoztatták Németországot a japán kormánynak arról a kívánságáról, hogy folytassák a tárgyalásokat, de azzal a feltétellel, hogy Németország "konzultál" Japánnal Indokína kérdésében. Más szavakkal, a japán imperialisták azt követelték, hogy Franciaország engedje át Indokínát. Az indokínai francia hatóságok, tudomást szerezve Japán szándékáról, megpróbálták biztosítani maguknak az Egyesült Államok támogatását, de ez nem sikerült. Már július 21-én, amikor Washingtonba megérkeztek az elsö hírek a Konoje-kormány megalakulásáról, Hull úgy nyilatkozott, hogy nem szabad megtiltani a fontos hadianyagoknak Japánba irányuló kivitelét. Nyilatkozata a Szovjetunió ellen irányult. A külügyminiszter kijelentette: "Ne hozzunk határozatokat, hogy ezzel ne kényszerítsük a japánokat hazafias összefogásra, s ne lökjük Japánt Oroszország karjai közé" A német kormány nem járult hozzá rögtön Japán követeléséhez. 1940. szeptember 7-én mégis azt "tanácsolta" a vichyi kormánynak, hogy engedjen Japánnak. Japán nem várta meg Pétain döntését, hanem szeptember 22-én csapataival bevonult Indokínába, szeptember 23-án pedig a vichyi kormány kapitulált, s olyan egyezményt kötött, amely lehetövé tette Japánnak, hogy ténylegesen megszállja Észak-Indokínát. A hármas tömbbe való visszatérésért Németország tekintélyes elöleget adott japán szövetségesének más börére. 1940. szeptember 27-én Berlinben Németország, Olaszország és Japán egyezményt írt alá. Az egyezmény bevezetö részében leszögezték, hogy a három hatalom "a kelet-ázsiai nagy térségben és Európában törekvései megvalósításában vállvetve és együttmüködésben kíván tevékenykedni. Legfontosabb céljának tekinti az új rend megteremtését és fenntartását". A szerzödés cikkelyei meghatározták a részvevök kapcsolatait, s felosztották a befolyási és uralmi övezeteket. Ezek a cikkelyek a következök: "I. cikkely. Japán elismeri és tiszteletben tartja Németország és Olaszország vezetését az új rend megteremtésében Európában. II. cikkely. Németország és Olaszország elismeri és tiszteletben tartja Japán vezetését az új rend megteremtésében a nagy kelet-ázsiai térségben. III. cikkely. Németország, Olaszország és Japán hajlandó együttmüködni a fent megjelölt alapon. A szerzödö felek ugyanakkor kötelezik magukat, hogy minden politikai, gazdasági és katonai eszközzel támogatják egymást abban az esetben, ha bármelyiküket támadás éri valamely hatalom részéröl, amely jelenleg nem vesz részt az európai háborúban és a japán-kínai konfliktusban . . . V. cikkely. Németország, Olaszország és Japán kijelentik, hogy az adott egyezmény egyáltalán nem érinti azt a politikai státuszt, amely jelenleg fennáll az egyes szerzödö felek és a Szovjetunió között." A nyilvánosságra hozott szövegen kívül a felek titkos egyezményeket is kidolgoztak és aláírtak. Megállapodtak abban, hogy ha Japán és Anglia közt fegyveres konfliktus támad, "Németország minden töle telhetöt elkövet, hogy összes rendelkezésére álló eszközével segítsen Japánnak". A titkos egyezményekben érintették a Csendes-óceán térségében levö egykori német gyarmatok sorsának kérdését is. Az ekkor megkötött kompromisszum a kérdés ilyen megoldását irányozta elö: "A déltengeri egykori német gyarmatok, amelyek jelenleg japán fennhatóság alatt állnak, Japán birtokában maradnak azzal a feltétellel, hogy Németország ezekért valamilyen kárpótlást kap. Ami a déltengeri egyéb egykori német gyarmatokat illeti, azok a mostani európai háború befejezése után automatikusan Németország fennhatósága alá kerülnek. Ezután a német kormánynak késznek kell lennie arra, hogy a japán kormánnyal jóindulatú szellemben megvitassa ezek elosztásának kérdését, lehetöleg Japán érdekeit figyelembe véve, megfelelö ellenértékért." Ez az egyezmény minden lehetöséget nyitva hagyott a részvevök közti késöbbi alkudozásra. A berlini paktum folytatása volt a három agresszor korábbi egyezségének, az "antikomintern szövetségnek". De a szerzödö felek immár úgy látták, hogy levethetik az álarcot. Most már nem titkolták, hogy céljuk a világ meghódítása, és siettek nyilvánosságra hozni a világ felosztására irányuló terveiket, nem átallva nyíltan kijelenteni, hogy az "új rend" megteremtésére törekednek, s ezen a meghódított országok népeinek gyarmati leigázását értették. Németország és Olaszország elsösorban Európa, Japán pedig Ázsia leigázására tartott igényt. Az agresszorok berlini paktumának aláírása utáni napon a japán minisztertanács elhatározta, hogy megerösíti Németország, Olaszország és Japán koalícióját, hogy ezt külpolitikájának eszközeként felhasználva megteremtse a Japán vezette "Nagy Kelet-Ázsiát", amely felöleli Kínát, Indokínát, Indonéziát, Malájföldet, Sziámot (Thaiföld), a Fülöp-szigeteket, Brit-Borneót és Burmát is. Október 25-én a minisztertanács külön határozatot hozott Indonéziáról (Holland-India). Ebben megállapították, hogy a hármas egyezmény aláírása után Ázsiában kialakult gazdasági és politikai helyzet lehetövé teszi, hogy "Holland Kelet-Indiát bekapcsoljuk a birodalmunk vezetése alatt álló Nagy Kelet-Ázsia gazdasági érdekkörébe". A berlini paktum elsösorban a Szovjetunió ellen irányult. Amikor ezt az egyezményt megkötötték, Németországban már eldöntött kérdés volt, hogy megtámadják a Szovjetuniót. Japán igyekezett megszerezni a déltengeri országok eröforrásait s ideiglenesen enyhíteni a feszültséget a Szovjetunióval, hogy azután megtámadja. Az egyezmény 5. cikkelyébe foglalt képmutatás senkit sem téveszthetett meg az egyezmény tényleges tartalmát illetöen. Konoje a háború után beismerte, hogy a berlini paktum "terv volt arra, hogy az akkor érvényben levö háromoldalú antikomintern egyezményt lényegében a Szovjetunió elleni katonai szövetséggé változtassák". A berlini paktumból fakadó kölcsönös kötelezettségeik végrehajtásaként Németország, Olaszország és Japán tárgyalásokat kezdett a további tennivalókról. 1941 februárjában Ribbentrop közölte a japán képviselökkel, hogy Németország támadást tervez a Szovjetunió ellen, s ez a támadás, az ö szavai szerint, "a németek óriási gyözelmével és a szovjet rendszer pusztulásával végzödik." A berlini szerzödés nemcsak a Szovjetunió ellen irányult, hanem az Egyesült Államok és Anglia ellen is, s ez keresztezte mindkét ország uralkodó köreinek számításait, a müncheni politika követöinek reményeit. A berlini paktum ezért óvatosságra intette az Egyesült Államok és Anglia politikai vezetöit. Roosevelt elnök rádióbeszédében kijelentette: "Amerika még sohasem volt olyan veszélyben, mint ma. A szeptember 27-én Berlinben aláírt háromhatalmi egyezmény fenyegetés az Egyesült Államokra nézve". A japán kormány azonban úgy döntött, hogy késöbbre halasztja az Egyesült Államok elleni támadást, mivel a Szovjetunió fegyveres eröi, amelyek rendíthetetlenül oltalmazták a távol-keleti békét, még nem sodródtak be a háborúba, a kínai nép hösies harca pedig jelentékeny japán eröket kötött le. A japán imperialisták féltek attól a hatástól, amelyet a kínai nép harca Délkelet-Ázsia és a Csendesóceán térségének általános helyzetében keltett. A kínai nép harcának hatására 1940 szeptemberében az indokinai dolgozók, élükön a kommunistákkal, felkelést szerveztek Tonkinban. A japán és a francia gyarmatosítók együtt szálltak szembe a felkelökkel. De a felkelés kiterjedt, és 1940 november végén fellobbant Indokína másik részében, Kokinkínában is. A felkelés idején sok vidéken népi bizottságok alakultak, a felkelök kezükbe vették a hatalmat. A partizánok által felszabadított falvakban kitüzték a népi felszabadító harc ötágú aranycsillaggal díszített vörös zászlaját, amely késöbb a Vietnami Demokratikus Köztársaság állami lobogója lett. A kínai nép töle telhetöen segítette indokínai testvéreit. A kínai csapatok támadásba mentek át a japánok ellen Dél-Kínában, felszabadították az Indokínával határos városokat, köztük Nanningot, ezt a fontos közlekedési csomópontot. De a Kuomintang-klikk akadályozta a kínai csapatok és az indokínai felkelök további harci együttmüködését. A japán imperialisták Indokína elfoglalására és a felkelök elleni harcban felhasználták Sziám hadseregét, miután az ország uralkodó köreit alárendelték a maguk akaratának. Indokína csakhamar japán felvonulási területté vált, ahonnan megszervezhették a további agressziót Délkelet-Ázsiába és a Csendes-óceán egész térségébe. Indokína elfoglalása és az indonéziai betörés elökészítése kiélezte a japán-amerikai ellentéteket. Az Amerikai Egyesült Államok kormánya több intézkedést tett, ezek azonban voltaképpen nem a japán agresszió ellen irányultak, hanem arra, hogy azt alárendeljék az Egyesült Államok terjeszkedési terveinek. 1940. szeptember 13-án az amerikai kormány korlátozást rendelt el a repülögépüzemany-agot gyártó gépek és berendezések, valamint a repülögépek és repülögépmotorok kivitelére. Kína csakhamar kapott egy csekély összegü, 25 millió dolláros kölcsönt az Egyesült Államoktól. 1940 szeptember végén Roosevelt elnök megtiltotta az acélés vashulladék kivitelét Japánba, de ezt a tilalmat nem ellenörizték szigorúan, s a monopóliumok továbbra is ellátták versenytársukat. Söt, a Japánba irányuló amerikai fémexport tovább növekedett egészen 1941 decemberéig. Ezt bizonyítja az alábbi táblázat. Amerikai fémkivitel Japánba (ezer f ont sterlingben) Év Megnevezés 1910 1941 Fémhulladék 47 000 227 000 Nyersvas és acéllemez 1 487 5 614 Mivel a Japánba irányuló amerikai export tovább növekedett, nyilvánvaló volt, hogy az Egyesült Államok uralkodó körei továbbra is azt remélték, hogy a Szovjetunió elleni háború árán megoldhatják a japán-amerikai ellentéteket. Ennek az irányvonalnak felelt meg az amerikai kormány igyekezete, hogy "ne ingerelje fel" Japánt. De 1940 szeptemberétöl Amerika jelentösen fokozta a háborúra való felkészülést. Az 1940/41-es költségvetési évre közvetlen katonai kiadásait addig példátlan összegben, 6,7 milliárd dollárban állapította meg, amelyböl 2,4 milliárdot a légierö fejlesztésére szánt. A kongresszus határozatot hozott "két óceán" hatalmas hajóhadának megteremtéséröl. Az Egyesült Államok nagy légi és haditengerészeti támaszpontok építéséhez fogott hozzá a Csendes-óceánon Kaliforniától és Alaszkától a Fülöp-szigetekig. Az Egyesült Államok uralkodó körei ezeket a támaszpontokat az imperialista expanzió eszközeinek tekintették. Az amerikai kormány Anglia tekintetében folytatta korábbi politikáját a Csendes-óceánon kialakult helyzetet felhasználva uzsorafeltételekkel segélyt nyújtott számára. 1940 októberének elsö napjaiban Hull amerikai külügyminiszter, Lothian washingtoni angol nagykövet és Casey ausztrál követ közötti tárgyalások eredményeképpen aláírták a csendes-óceáni együttmüködésröl szóló angol-amerikai szerzödést. A szerzödés a következö kölcsönös kötelezettségeket tartalmazta: Anglia feljogosította az Egyesült Államokat, hogy korlátlanul felhasználja a szingapuri haditengerészeti támaszpontot, az ausztráliai és az új-zélandi kikötöket; az Egyesült Államok megígérte Angliának, hogy segítségére lesz az Ausztráliából Burmába és Malájföldre irányuló csapatszállításokban, s hogy hajóhadának jelentös eröit összpontosítja a Csendes-óceánon. Elhatározták, hogy Burmán keresztül lehetövé teszik a közlekedést Kínával, hogy Kínának így hadianyagot szállíthassanak (a Kínába irányuló burmai tranzitforgalmat ugyanis az angolok 1940 júliusában lezárták). Az Egyesült Államok uralkodó köreinek szovjetellenes politikája a csendes-óceáni uralomért vívott imperialista harc e szakaszán is számottevö lehetöségeket nyújtott a japán kormánynak, amely éppen ezért tárgyalásokat kezdeményezett az Egyesült Államokkal. 1941 januárjában megkezdödtek a nem hivatalos tárgyalások. A japán fél képviselöje a tárgyalásokon Hasimoto ezredes, a "Fekete sárkány" nevü fasiszta szervezet vezetöje volt, aki több megbeszélést folytatott az Egyesült Államok külügyminisztériumának képviselöivel, valamint Drout, egy japán katolikus személyiség. A japán képviselök és az amerikai diplomaták elözetes találkozóin elkészítették "A Japán és Amerika közti kölcsönös megértés megteremtéséröl" szóló egyezmény tervezetét, s eldöntötték a tárgyalások további menetének kérdését. A japán kormány Nomura tengernagyot, az új washingtoni nagykövetet bízta meg, hogy tárgyaljon az Egyesült Államokkal. Nomura az amerikai vezetök személyes ismeröse volt. A továbbra is titkos jellegü hivatalos tárgyalások 1941 márciusában kezdödtek meg. Az Egyesült Államok kormánya már tudott arról, hogy a hitleri Németország támadást készít elö a Szovjetunió ellen, s ezért olyan egyezményt akart kötni Japánnal, amely megoldotta volna a két ország közti vitás kérdéseket, s elösegítette volna a Szovjetunió elleni japán támadást. Ezt a tervet az Egyesült Államok Kommunista Pártja leplezte le; a Daily Workerben feltárta az amerikai japán tárgyalások hátterét. A tárgyalások során bonyodalmat okozott, hogy idöközben megkötötték a szovjet japán semlegességi szerzödést, amely csapást mért az Egyesült Államok és Anglia politikájára, a Szovjetunió és Japán közti háborús konfliktus provokálását célzó politikára. A Daily Telegraph and Morning Post angol lap tudósítója azt jelentette Washingtonból, hogy ez a szerzödés az amerikai diplomácia teljes kudarcát jelenti. Davis és Lindley amerikai publicisták ezt írták: "A keleti egyezmény megkötésének híre megijesztette a nyugati világot . . . Az amerikai kormány politikája változatlan maradt, noha az egyezmény csapás volt az Egyesült Államok diplomáciájára." Az Egyesült Államok kormánya 1941 április végén egy japán-amerikai egyezmény formájában fogalmazta meg javaslatait. E tervezet fö tartalma az a követelés volt, hogy vonják ki a japán csapatokat Kínából, Japán mondjon le Kína bekebelezéséröl, és Kínát illetöen alkalmazza a "nyitott kapu" politikáját. Ennek fejében az Egyesült Államok hozzájárult a Csang Kaj-sek-kormány és a Vang Csing-vej-kormány "egyesítéséhez", valamint Mandzsukuo elismeréséhez. Ez tehát lényegében program volt arra, hogy kettesben megosztozzanak Kínán. Mivel a japán kormány a maga számára legelönyösebb feltételekkel akart kiegyezni az Egyesült Államokkal, nem hagyta ki számításaiból az amerikai uralkodó körök szovjetellenes és antidemokratikus érzelmeit. Ellenjavaslatait ezért "a kommunizmus elleni harc közös politikájáról" szóló javaslatoknak nevezte. Japán javasolta, hogy kössenek japán-amerikai szerzödést a következö feltételekkel: Japánnak adjanak korlátlan jogot a katonai stratégiai nyersanyagok megszerzésére a Csendesóceán délnyugati részének országaiban, az Egyesült Államok nyújtson neki sokoldalú gazdasági támogatást, egyezzen bele a Fülöp-szigetek "semlegesítésébe", ismerje el Mandzsukuót, s mondjon le a Csang Kaj-sek kormány támogatásáról. Japán az amerikai kormánykörök szovjetellenes irányvonalát kihasználva be akarta fejezni Kína elfoglalását, s olyan gazdasági támogatást akart kicsikarni az Egyesült Államoktól, amely jelentösen növelte volna hadigazdasági potenciálját, hogy azután felhasználja azt az Egyesült Államok elleni harcban. Japán a maga részéröl hajlandó volt "kötelezettséget" vállalni, hogy nem indít semmilyen fegyveres támadást Délkelet-Ázsiában és a Csendes-óceán déli térségében, s Dél-Indokínából visszavonja csapatait az ország északi részébe. A japán javaslatokat május 12-én adták át az Egyesült Államok kormányának. S az elözetes válasz már május 16-án megérkezett. Hull közölte a japán megbízottal, hogy a japán javaslatokat elfogadhatják "bizonyos módosításokkal", mégpedig: a Kínára vonatkozó japán monopólium nélkül és más hatalmak kínai érdekeinek korlátozása nélkül. Az amerikai válaszban egy szó sem volt a japán csapatoknak Kínából való kivonásáról. Az amerikai kormány, ha nem is ingadozás nélkül, mégis hajlott arra, hogy felhasználja a japán csapatokat a kínai nép nemzeti felszabadító mozgalma ellen. Hull azt is értésére adta Japánnak, hogy az Egyesült Államok kész megfelelö titkos tárgyalásokat folytatni Csang Kaj-sekkel. Lényegében egy "távol-keleti München" megvalósításáról volt szó, amelynek feltételeit az Egyesült Államok és Japán közti imperialista harcban készítették elö. Az amerikai és a japán uralkodó körök egymást zsarolva leplezetlen alkudozást folytattak egymással. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága felfedte ennek az alkudozásnak az értelmét, s idejében figyelmeztette a néptömegeket. A központi bizottság 1941. május 25-i irányelvei, amelyeket a pártszervezetek tájékoztatására adtak ki, többek közt a következöt állapították meg: "Japán, az Egyesült Államok és Csang Kaj-sek újabb galád tervnek a "keleti München" tervének kidolgozásán fáradozik. E terv lényege az, hogy Japán és az Egyesült Államok egy Kína rovására kötött kompromisszum útján igyekeznek megteremteni a kommunisták és a Szovjetunió elleni harc feltételeit. Le kell lepleznünk ezt a tervet és harcolnunk kell ellene." A KKP Központi Bizottságának irányelvei azt bizonyították, hogy a kínai nép nem ismer el semmiféle egyezséget, amelyet az Egyesült Államok és Japán az ö számlájára köt, s rendületlenül folytatja az ellenállást az imperialista betolakodókkal szemben. 1941. június 21-én, a Szovjetunió elleni német fasiszta támadás elöestéjén, az amerikai kormány közölte a japán megbízottakkal a japán javaslatokra adott hivatalos választ. A válasz némi kifogásokat emelt Japánnak a kínai és déltengeri gazdasági elönyökre vonatkozó igényei ellen, s felvetette azt a kérdést, hogy idövel vonják ki a japán csapatokat Kínából. Az amerikai kormány ahhoz is ragaszkodott, hogy részt vehessen a Japán és Kína közti béke feltételeinek kidolgozásában. Egyszersmind kijelentette, hogy ezeket a feltételeket nem tekinti véglegeseknek, s kész tovább tárgyalni a "kommunizmus elleni harc közös politikájáról", többek közt a japán csapatoknak Kínában való tartózkodásáról és Mandzsukuo elismeréséröl. Az amerikai kormány a Szovjetunió elleni német támadás elöestéjén a "keleti München" érdekében kész volt bizonyos engedményeket tenni Japánnak, hogy szabad kezet adjon neki a Szovjetunió elleni agresszióhoz. De a Távol-Keleten is végbement ugyanaz a folyamat, amely bizonyos ideig Európában is megfigyelhetö volt. Minél nagyobb engedményeket tett az Egyesült Államok Japánnak abban a reményben, hogy támadásra késztetheti a Szovjetunió ellen, annál inkább érlelödött a japán uralkodó körök szándéka, hogy megtámadják az Egyesült Államokat. A háborús összeütközés egyre jobban közeledett, Az Egyesült Államok expanzionista politikája más imperialista hatalmak hasonló törekvésébe, valamint a hódítókkal szembefordult néptömegek növekvö ellenállásába ütközött. A kínai nép igazságos, felszabadító harca, amelyet a kommunisták vezetésével folytatott, nagy szerepet játszott a második világháború idején. A japán imperializmus elleni nemzeti felszabadító háborúban felnöttek és megerösödtek a népi forradalmi hadseregek, amelyekböl késöbb megalakult a kínai népi felszabadító hadsereg. A második világháború elsö idöszakának politikai és katonai eseményei fontos tanulsággal szolgáltak. Megmutatták, hogy teljesen kudarcba fulladt a francia, az angol és az amerikai kormány egész háború elötti politikája. Éppen ez a politika, a német fasiszta agresszió serkentésének politikája sodorta sok ország népét abba a nagy veszedelembe, hogy a fasiszták leigázzák, kulturális hanyatlásra kárhoztatják és fizikailag kiírtják. A burzsoá Európának már csaknem valamennyi országa a német fasiszta hódítók járma alatt nyögött. Abban a helyzetben, amikor a burzsoá és megalkuvó pártok teljesen csödöt mondtak, s a kapitalista országok képtelenek voltak szembeszállni a német imperializmus hódító politikájával, és a nemzetárulás, az ellenséggel való bünös egyezkedés szakadékába zuhantak, csak a kommunisták maradtak rendületlenül hüek népükhöz, a nemzeti függetlenség, a szabadság és a demokrácia ügyéhez. A számos országban kibontakozott hazafias ellenállási mozgalomban a kommunisták játszották a vezetö és szervezö szerepet. A kommunisták az elsö sorokban rettenthetetlenül harcba szálltak az ellenséggel, s példájukkal harcra lelkesítették mindazokat, akik nem akarták megadni magukat a német fasizmus kényére-kedvére. Miközben a nyugati kapitalista államok politikája már tarthatatlannak bizonyult, a Szovjetunió politikája még nagyobb tekintélyre és befolyásra tett szert. Az európai országok népei saját tapasztalataik alapján gyözödtek meg e politika igazságáról, a Szovjetunió Kommunista Pártjának elörelátásáról, irányvonalának helyességéröl. A Szovjetunióban diadalmaskodott szocializmus az európai és ázsiai népek reménységévé vált. E népek tudatában voltak annak, hogy csak a Szovjetunió biztosíthatja a nemzeti függetlenség, a szabadság és a demokrácia gyözelmét a fasiszta barbárság felett. A Szovjetunió léte a háború napjaiban sokkal inkább, mint az elözö években, harcra lelkesítette a népeket nemzeti és társadalmi felszabadulásukért. A német imperialisták tisztában voltak a Szovjetunió jelentöségével, s a következö csapást már ellene készítették elö. Politikai és katonai tevékenységükben most már mindent egyetlen feladatnak a Szovjetunió elleni hitszegö és meglepetésszerü támadás elökészítésének és végrehajtásának rendeltek alá.


Találat: 1897


Felhasználási feltételek