online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

Online dokumentumok - kep
  

A BALTI SZOVJET KÖZTÁRSASÁGOK LETTORSZÁG, LITVÁNIA ÉS ÉSZTORSZÁG FELSZABADÍTÁSA. AZ ELLENSÉG SZÉTZÚZÁSA A SARKKÖRÖN TÚL

történelem



felso sarok

egyéb tételek

jobb felso sarok
 
A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ EGYÉB HADSZÍNTEREINEK ESEMÉNYEI 1941-1942-BEN
Az ókori Görögorszag
A SZOCIALIZMUS GYŐZELME A SZOVJETUNIÓBAN ÉS ENNEK JELENTŐSÉGE AZ ORSZÁG VÉDELMÉNEK MEGSZILÁRDULÁSÁBAN
KATONAI-POLITIKAI ESEMÉNYEK A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ MÁSODRENDŰ HADSZÍNTEREIN
Az 1848-49-es forradalom és szabadsagharc
AZ EURÓPAI HÁBORÚ BEFEJEZŐ SZAKASZA ELŐTT
Az újabban talalt kútfők adatai
A BALTI SZOVJET KÖZTÁRSASÁGOK LETTORSZÁG, LITVÁNIA ÉS ÉSZTORSZÁG FELSZABADÍTÁSA. AZ ELLENSÉG SZÉTZÚZÁSA A SARKKÖRÖN TÚL
 
bal also sarok   jobb also sarok

A BALTI SZOVJET KÖZTÁRSASÁGOK LETTORSZÁG, LITVÁNIA ÉS ÉSZTORSZÁG FELSZABADÍTÁSA. AZ ELLENSÉG SZÉTZÚZÁSA A SARKKÖRÖN TÚL


1. A Baltikum a német megszállók járma alatt. A szovjet csapatok támadása a balti irányban 1944 nyarán Észtország, Lettország és Litvánia 1944 nyarán még a német fasiszta megszállók járma alatt nyögött. A három évi megszállás mérhetetlen szenvedést okozott a fiatal szovjetköztársaságok népeinek. A hitleristák arra törekedtek, hogy a Baltikumot a fasiszta Németország szerves részévé változtassák "a faji tekintetben megfelelö elemek elnémetesítése, a német faj képviselöinek letelepítése és a nem kívánatos elemek megsemmisítése útján". Az "Ost"-terv húsz évet szánt Észtország és Lettország teljes elnémetesítésére. Azt tervezték, hogy a balti országokba bizonyos számú németet telepítenek, a helyi lakosokból pedig csak azokat hagyják meg, akik "a nordikus faj világosan kifejezett jegyeivel rendelkeznek". Azokat, akik faji tekintetben "nem megfelelök", a hitleristák keletre és más országokba akarták telepíteni. A fasiszták terve tehát az volt, hogy megszüntetik a balti népek állami és nemzeti önállóságát, s a német megszállók engedelmes rabszolgáivá változtatják öket. A Baltikumban már 1941-ben a birodalmi biztos kezében összpontosult az egész polgári hatalom. A birodalmi biztos Rigában ütötte fel székhelyét. Észtországban, Lettországban és Litvániában a birodalmi biztosnak alárendelt föbiztosok tartották kezükben a hatalmat. E köztársaságok járásaiba és nagyobb városaiba német biztosokat és polgármestereket neveztek ki. Az állam hivatalos nyelvévé a németet nyílvánították. A nácik megszüntették a Lettország, Litvánia és Észtország elnevezéseket, s ezeket a jellegtelen "Bezirk" (körzet) elnevezéssel helyettesítették. A hitleristák elsö nagyobb vereségük, a moszkvai vereség után, 1942 márciusában azonban bejelentették, hogy a balti köztársaságokban bevezetik az úgynevezett "közigazgatási önkormányzatot". Formailag ez abban nyilvánult meg, hogy a német föbiztosok mellett megalkották a tanácsadók intézményét. A megszállók, hogy a lakosságot becsapják, kijelentették: a népgazdaság egyes ágait a tanácsadók fogják irányítani. A valóságban ennek a fogásnak az volt a célja, hogy gyengítse a balti népek ellenállását. Tanácsadókká csupán a helyi burzsoázia képviselöit nevezték ki, s a hitleristák ezek segítségével folytatták az önkényeskedést és a rablást. A fasiszta betolakodók a német telepesek javára elorozták a parasztoktól a földet, amelyet 19401941-ben kaptak a szovjethatalomtól. A megszállók a parasztokat családostól elkergették házaikból, s nem engedték meg nekik, hogy akár élelmüket vagy ruházatukat magukkal vigyék. Sok parasztot Németországba vagy a baltikumi német gazdaságokba hurcoltak kényszermunkára, s itt embertelen körülmények közt tartották öket. A fasiszták barbár gyarmatosító terveit jól jellemzi Darré, hitlerista földmüvelésügyi miniszter cinikus kijelentése: "Az egész keleti térségben csak németeknek lehet nagybirtokuk. Az az ország, amelyet idegen faj népesít be, rabszolgák, mezögazdasági cselédek és ipari munkások országává válik." Gyarmatosító politikát folytattak a hitleristák a városokban is. Kiürítették a föutcák házait, s oda németeket költöztettek. Sok gyárat bezártak, s berendezésüket Németországba szállították. Az eröszakoskodás és a féktelen fosztogatás következtében rohamosan romlott a dolgozók, s különösen a munkások helyzete. A megszállók eltörölték a munkások összes jogait. A szakszervezeteket feloszlatták. A gyárigazgatók saját belátásuk szerint állapíthatták meg a munkaidöt, testi fenyítéseket alkalmazhattak a munkásokkal szemben, fogdába zárhatták öket. A munkások kénytelenek voltak napi 12-16 órát dolgozni, kenyérfejadagjuk azonban mindössze napi 15-20 dekagramm volt. A német hóhérok kíméletlenül irtották a Baltikum lakosságát. A megszállás idején Lettországban 250 ezer embert, Észtországban több mint 125 ezer embert pusztítottak el. A fasiszták mindent elkövettek, hogy megsemmisítsék a balti népek nemzeti kultúráját, bezárták az iskolákat, használhatatlanná tették az iskolaépületeket, akadályozták a gyermekek nevelését és oktatását. Csupán Észtországban több mint 275 iskolaépületet romboltak le, nem számítva azokat, amelyeket laktanyákká és raktárakká alakítottak át. A nácik azon voltak, hogy megrendítsék a Szovjetunió népeinek barátságát, s ezért a tankönyvekböl kitépették azokat az oldalakat, amelyeken az észteknek a német hódítók elleni korábbi hösi harcairól és az orosz nép segítségéröl volt szó. Sok haladó érzelmü tanítót elmozdítottak állásából, a tanítók százait koncentrációs táborokba hurcolták. Mindennek következtében a megszállás utolsó évében Észtországban gyakorlatilag egyetlen iskola sem müködött már. A még fennmaradt néhány iskolában pedig arra tanították a gyerekeket, hogy hajtsanak fejet a német betolakodók elött, legyenek alázatosak a gyarmatosítók iránt. A balti népek szenvedéseit nagyon súlyosbította, hogy a megszálló hatóságoknak embertelen politikájuk megvalósításában segítségükre voltak a burzsoá nacionalista hazaárulók. Ezek arra törekedtek, hogy Észtországot, Lettországot és Litvániát elszakítsák a Szovjetuniótól, és visszaállítsák a kapitalista rendet. A betolakodókkal együtt fosztogatták a népet, közremüködtek a kulturális intézmények megsemmisítésében. A burzsoá nacionalisták áruló politikájáról tanúskodik többek közt a német-litván nacionalisták ismert memoranduma, amelyben a Memel-vidék Litvániától való elszakítását "a klaipédai helyzet rendezésének" minösítették, s kinyilvánították azt az óhajukat, hogy "Litvánia olvadjon be az új Európába", amelyet a nagy Németország vezet. A megszállók az úgynevezett "Litván aktivisták frontjának" nacionalista bandáiból politikai örzászlóaljakat alakítottak, ezek rendöri szolgálatot teljesítettek Litvániában, söt az ország határain túl is. A Gestapo megbízásából részt vettek szovjet aktivisták és zsidók kiírtásában, a lakosság kényszermunkára hurcolásában, Németországba hajtásában. A fasiszta betolakodók a nacionalisták segítségével katonai alegységeket szerveztek a litvániai partizánok elleni harcra. Ezek az alakulatok azonban felbomlottak, amikor a hitleristák a szovjet-német arcvonalra próbálták küldeni öket. A burzsoá nacionalisták tevékenységét elösegítette, hogy a háború kezdetéig a balti köztársaságokban a kulákságot mint osztályt még nem számolták fel teljesen. A kulákság a fasiszta megszálló rendszer támasza lett. A balti dolgozók a helyükön maradt kommunisták vezetésével a háború elsö napjaitól kezdve ellenállást tanúsítottak a hitlerista betolakodókkal és bérenceikkel szemben. A megszállók ellen harcba hívó szózatként hangzottak Jan Rainisnak, a forradalmi költönek buzdító szavai: Halált, haragot és félelmet vetettetek, s azt fogtok aratni is a lett földeken. A gyárak munkásai a kegyetlen terror ellenére szabotálták a vállalkozók rendelkezéseit, csökkentették a termelést. A parasztok felgyújtották a német telepesek gazdaságait, szabotálták a mezögazdasági termények beszolgáltatását. A városokban és a falvakban antifasiszta bizottságok alakultak, amelyek egyesítették a lakosság valamennyi rétegének képviselöit, s bevonták a harcba az észt, a lett és a litván nép legjobbjait. Egyidejüleg újjászervezödtek és fokozták tevékenységüket a pártszervezetek, s ennek eredményeképpen egyre fokozódott a balti népek ellenállása. A Baltikum területén az illegális pártszervezetek vezetésével széles körben kibontakozott a partizánmozgalom. Különösen erösödött a mozgalom azután, hogy megalakultak a partizánmozgalom köztársasági törzsei, amelyeket az Észt, a Lett és a Litván K(b)P Központi Bizottsága irányított. A törzsek kidolgozták a partizánosztagok felderítö és diverziós tevékenységének terveit, megszervezték együttmüködésüket a Vörös Hadsereg egységeivel. Gondoskodtak a partizánok anyagi-technikai ellátásáról és a káderek kiképzéséröl is. A partizánharc erösen fellendült 1944-ben, amikor a Vörös Hadsereg már közeledett a Baltikumhoz. A hitleristák ekkor elrendelték a balti lakosság újabb mozgósítását, s a dolgozókat ez mélységesen felháborította. A behívottak nem tettek eleget a mozgósítási parancsnak, hanem beálltak a partizánok közé. A partizánmozgalom tömegbázisa ezzel egyre növekedett. Lettországban például 1944 nyarán csaknem valamennyi körzetre kiterjedt a mozgalom; három dandár és három önálló osztag tevékenykedett a lett köztársaságban. A lett partizánosztagok létszáma az év elején 854 fö volt, nyárra 1623 före, szeptemberben pedig már 2698 före emelkedett. Az aktív partizánok számának növekedését csak a fegyverhiány korlátozta. A lett partizánok tevékenysége sajátos volt. A köztársaságban nincsenek nagy erdöségek, a mezögazdaságban a tanyarendszer uralkodik, fejlett az útés távbeszélö-hálózat, s ennek következtében nem volt lehetséges, hogy meghatározott körzetekben nagyobb osztagok állomásozzanak. A partizánok kénytelenek voltak kisebb osztagokban és önálló csoportokban tevékenykedni. 1944 nyarán a keletlettországi partizánok nehézségeit csak fokozta, hogy közvetlenül a német fasiszta "Észak" hadseregcsoport hadtápterületén kellett tevékenykedniük. A partizánok ennek ellenére oly ügyesen manövereztek, hogy az ellenség erejét felörölve, a nappali harcokat kerülve nagy veszteségeket okoztak a németeknek, s az összetüzésekböl gyakran kerültek ki gyöztesen. A lett partizánok aktivitása különösen fokozódott azokban a napokban, amikor az arcvonal már közeledett müködési körzetükhöz. Így például 1944 júliusában a 3. Balti Front pszkov-osztrovi hadmüvelete folyamán Szamszon 1. dandárjának partizánjai nagy segítséget nyújtottak a 123. lövészhadtest egységeinek az erösen megerödített Liepna közúti csomópont elfoglalásában. Augusztusban Gesvaine körzetében Ratins 2. dandárjának partizánjai szétszedték a torlaszokat, és átjárókat készítettek a 2. Balti Front csapatai számára. Ugyancsak augusztusban Oskalns 3. partizándandárja, amely Rigától délkeletre tevékenykedett, felderítöket és vezetöket küldött a támadó 4. csapásmérö hadsereg elé. A hadsereg törzse a partizánoktól rendszeresen kapott adatokat az ellenség visszavonulásáról. Ezek az adatok nagyon értékesek voltak. Rendkívül nagy szeretettel emlékeznek a lett dolgozók Sudmalisnak, a Szovjetunió hösének, a rigai illegális pártszervezet partizán vezetöjének höstetteire. A vezetésével végrehajtott harci vállalkozások és diverziók olyan vakmerök voltak, hogy az ellenség tehetetlen dühében szinte megbénult. Noha a rendörség állandóan köröztette, a rettenthetetlen kommunista bejárta egész Lettországot, kapcsolatot teremtett az illegális kommunista harcosokkal, 848e49i a partizánosztagokkal, s egymás után készítette elö a különféle harci vállalkozásokat. A fasiszták azonban provokátorok segítségével nyomára akadtak a rigai illegális szervezetnek. Sudmalist, a lett illegális mozgalom legendás hösét, a nagyszerü partizánt 1944 májusában kivégezték. Észtországban, akárcsak Lettországban, a partizánok a terepviszonyok miatt csak kisebb csoportokban és osztagokban tevékenykedtek. A sürü távbeszélö-hálózatot felhasználva a megszállók gyorsan tájékoztathatták egységeiket a partizánok megjelenéséröl. A harcot az is megnehezítette, hogy a hitleristákat az "Omakaitse" nevü észt fasiszta szervezet támogatta. Az észt partizánok azonban bátran és önfeláldozóan harcoltak. Példaképpen hadd utaljunk Mejmr partizánnak, a Pármu körzetében tevékenykedö Jurisson-osztag harcosának höstettére. Mejmr egy heves összecsapás során kezén és lábán megsebesült, s kénytelen volt rejtekhelyén maradni. A hitleristák észrevették és bekerítették, ö azonban az utolsó lehetöségig védekezett, és hogy ne kerüljön élve az ellenség kezére, kézigránáttal felrobbantotta magát. A szovjet kormány a Honvédö Háború Rendjelének I. fokozatával tüntette ki a bátor harcost. 1944 februárjában, amikor a Vörös Hadsereg már gyors ütemben közeledett Észtország határához, a partizánmozgalom aktivizálódott. Különösen fellendült a köztársaság felszabadításáért folytatott harcok idején. A támadás elökészítésekor és a szovjet csapatok hadmüveletei során a balti partizánosztagok felderítést folytattak, csapásokat mértek a német utánpótlási vonalakra. Megbosszulva a nép szenvedéseit, hidakat robbantottak, katonai szerelvényeket siklattak ki, vasútállomásokat röpítettek levegöbe, ellenséges helyörségeket semmisítettek meg. A lett, a litván és az észt partizánok erösödö csapásai arra kényszerítették a német fasiszta parancsnokságot, hogy jelentös eröket vessen be ellenük. * 1944 nyarán a balti irányban a hadászati helyzetet a Vörös Hadsereg általános sikerei határozták meg. A hadmüveleti-hadászati helyzetre közvetlenül hatottak a leningrádi és a novgorodi hadmüveletek (1944. január-február), valamint a karéliai hadmüvelet (1944. június július). Ezek során a Vörös Hadsereg a német csapatokat Leningrádtól és Novgorodtól a Baltikumba, a finn csapatokat pedig a Karél-földszorosról a finn-szovjet határhoz vetette vissza (11. sz. térkép). A Leningrádi Frontnak a Balti Flottával együttmüködö csapatai ezalatt kijutottak a Narva folyóhoz; Narva várostól délnyugatra átkeltek a folyón, s egy kisebb hídföt vettek birtokba. Ettöl délre a front csapatai elfoglalták a Csúd-tó keleti partját, a 3., a 2. és az 1. Balti Front csapatai pedig Pszkovtól, Osztrovtól, Idricától és Polocktól keletre, vagyis a megszállt Észt és Lett Szovjet Köztársaságok keleti határának közvetlen körzetében harcoltak. A Baltikum kapuját ekkor az "Észak" hadseregcsoport ide visszavonult csapatai (a "Narva" hadmüveleti csoport, a 18. és a 16. hadsereg), valamint a "Közép" hadseregcsoporthoz tartozó 3. páncéloshadsereg eröinek egy része védték. A hitlerista hadvezetés a balti irányban 1944 júniusára összesen 47 hadosztályt és egy dandárt vont össze. A Baltikum a fasiszta Németország számára hadászatilag nagyon fontos volt. Fedezte északkelet felöl Kelet-Poroszországot amint a német hadvezetés ezt több ízben kijelentette: annak "elöteréül" szolgált. Németország a Baltikumra támaszkodva tovább is blokád alatt tarthatta flottánkat a Finnöböl keleti részében, kapcsolatot tarthatott fenn Finnországgal (1944 szeptemberéig), valamint Svédországgal, amely hadászati nyersanyagot szállított Németországnak. Az ellenség arra is számított, hogy nagy balti csoportosításával észak felöl oldalba támadhatja a szovjet csapatokat, ha azok támadásba mennek át Lengyelország és Kelet-Poroszország irányában. A Szovjet-Baltikum ellátási szempontból is jelentös volt Németország számára. Észtországban például a megszállók felhasználták a gyárakat az ott található, tüzelésre alkalmas pala feldolgozására. A fasiszták a balti köztársaságokból rengeteg mezögazdasági terméket szállítottak el. Az ellenség a Baltikumban mélyen lépcsözött védelmet épített ki. A hitleristák a Narva-PszkovIdrica-Polock vonalon rendezték be az elsö védelmi terepszakaszt, amelyet a Keleti Fal északi részének neveztek el. Ettöl a vonaltól nyugatra 40-50 kilométerre rendezték be a hátsó védelmi terepszakaszt, s emögött még három közbeesö terepszakaszt. Az ellenséges hadvezetés azonban nem tudott leküzdhetetlen védelmet teremteni ebben az irányban. A balti szovjet köztársaságok felszabadítása már a belorusszijai hadmüvelet során megkezdödött. A Vörös Hadsereg csapatai július 4-re Belorusszijában szétzúzták a "Közép" hadseregcsoport föeröit, s kijutottak a Diszna-Narocs-tó-Mologyecsno-Minszk Ny vonalra (6. sz. térkép). Az 1. Balti Front csapatai gyors ütemben folytatták a támadást, s július 7-én átvágták a Daugavpils-Vilnius vasútvonalat, július 9-én pedig a Daugavpils-Kaunas müutat. A 3. Belorusz Front csapatai ugyanakkor megkezdték a harcot Vilniusért. A Litván SZSZK területének egy része tehát már július elején felszabadult. Sikeres belorusszijai támadásunk és a "Közép" hadseregcsoport szétzúzása arra kényszerítette a hitlerista parancsnokságot, hogy június végén, július elején az "Észak" hadseregcsoportból nyolc gyalogosés egy páncéloshadosztályt ide átdobjon. Ez kedvezö feltételeket teremtett arra, hogy csapataink a balti arcvonalszakaszon is támadásba menjenek át. A szovjet hadvezetés 1944 nyarára kidolgozott terve elöirányozta ezt a támadást, s a 2. és a 3. Balti Front csapatai már fel is készültek rá. Július 4-én a föhadiszállás a 2. Balti Frontnak adta át a 4. csapásmérö hadsereget, amely ezt megelözöen az 1. Balti Front állományában támadott a Nyugati-Dvinától északra. Július 7-én a 3. Balti Front megkapta az 1. csapásmérö hadsereget, amely korábban a 2. Balti Front állományában harcolt. A föhadiszállás elgondolása az volt, hogy a 2. Balti Front szétzúzza a szemben álló ellenséget, elfoglalja Rézeknét és Daugavpilst, majd tovább támad Riga irányában, hogy az 1. Balti Fronttal együttmüködve elvágja a balti ellenséges csoportosítást a Németországba vezetö utánpótlási vonalaitól. A 3. Balti Front azt a parancsot kapta, hogy zúzza szét az ellenség pszkov-osztrovi csoportosítását, támadjon Vöru, majd tovább Tartu és Párnu irányában, hogy kijusson a narvai ellenséges csoportosítás hátába. A 2. Balti Front az 1. Balti Front sikerét kihasználva július 10-én támadásba ment át. A Front jobbszárnyának csapatai a 10. gárdahadsereg és a 3. csapásmérö hadsereg általában Rézekne irányában, a balszárny csapatai pedig a 22. hadsereg és a 4. csapásmérö hadsereg a NyugatiDvina mentén Daugavpils felé támadtak. A 22. hadsereg állományában Brantaln vezérörnagy parancsnoksága alatt sikeresen tevékenykedett a 130. lett lövészhadtest, amely 1944 májusában alakult meg, s két lett lövészhadosztályból a 308. hadosztályból és a 43. gárdahadosztályból állt. A lett harcosok már a moszkvai csatában átestek a tüzkeresztségen. A 201. lett lövészhadosztály más szovjet hadosztályokkal együtt hösiesen védelmezte a szovjet föváros kapuit, s nagy veszteségeket szenvedett. Azután részt vett Naro-Fominszk és Borovszk felszabadításában, s 1942 októberében a 43. gárda lövészhadosztály nevet kapta. A lett egységeknek a hosszú harci út után ekkor már mögöttük voltak a Sztaraja Russza-i és a Velikije Luki-i harcok, 1944-ben megközelítették köztársaságuk határát. Égtek a vágytól, hogy mielöbb kiüzzék szülöföldjükröl a fasiszta megszállókat. A front csapatai július 16-án estére, miután megtörték a fasiszták szívós ellenállását és visszaverték ellenlökéseiket, mintegy 90 kilométert nyomultak elöre, leküzdötték az ellenség fö és hátsó védelmi terepszakaszát, felszabadították Opocskát, Idricát, Drisszát, és átjutottak a Lett SZSZK területére. Skiaune körzetében (Szebezstöl délnyugatra harminc kilométerre) a 130. lett lövészhadtest harcosai léptek elöször a hazai földre. A lakosság kitörö örömmel fogadta felszabadítóit. Sorfalat álltak az utak mentén, amerre a Vörös Hadsereg egységei vonultak. A lett hadtest sok katonája és tisztje viszontlátta szüleit és barátait a felszabadított városokban és falvakban. A front csapatai a nehéz, erdös-mocsaras terepen továbbfejlesztették a támadást, leküzdötték a következö védelmi terepszakaszokat, július 27-én felszabadították Rézeknét, majd az 1. Balti Front csapataival együttmüködve Daugavpilst is. A front július végéig mintegy 200 kilométert nyomult elöre. A csapatok ezalatt áttörték az ellenség öt elöre berendezett védelmi terepszakaszát, s kijutottak a Lubáni-alföldre. Az erdös-mocsaras síkságon csak egyes irányokban, az utak mentén lehetett tevékenykedni, s ez lényegesen megnehezítette csapataink harcát Riga elöterében. A 2. Balti Front sikerei kedvezöbb feltételeket teremtettek a 3. Balti Front támadásához. A front balszárnyának csapatai július 11. és 16. között Puskin-hegy körzetében megtisztították az ellenségtöl a Velikaja folyó keleti partját, s július 17-én a légierö aktív támogatásával áttörték az ellenség védelmét. A következö két nap alatt negyven kilométert nyomultak nyugat felé. A front csapatai továbbfejlesztették a támadást Gulbene irányában, július 19-én megtörték a németek ellenállását a Lza folyó mentén, s átjutottak a Lett SZSZK területére, július 20-án pedig átvágták az osztrov-rézeknei müutat is, bekerítéssel fenyegették az osztrovi ellenséges csoportosítást. Július 21-én támadásba mentek át a front középsö csoportosításának csapatai, s még aznap elfoglalták Osztrovot, az ellenség fontos támpontját. Július-22-én megkezdték a támadást a front jobbszárnyának csapatai is Pszkov irányában. Kiverték az ellenséget a fövédöövböl, elfoglalták Pszkov keleti részét, július 23-ra virradó éjszaka a várostól északra és délre átkeltek a Velikaján, s reggelre befejezték a város felszabadítását. A front összes csapatai további támadásának eredményeképpen a hitleristák július végére visszaszorultak a "Marienburg" védelmi terepszakaszra, amelyet a Pszkovi-tó és Gulbene között elöre berendeztek. A front csapatai eközben a jobbszárnyon az Észt SZSZK területére léptek. Július végén tehát a 2. Balti Front csapatai kijutottak a Lubáni-alföldhöz, a 3. Balti Front csapatai pedig a pszkov-osztrovi hadmüveletet befejezve megálltak az ellenség "Marienburg" védelmi terepszakasza elött. A 3. Balti Front a további támadás kibontakoztatása végett augusztus 3. és 6. között elfoglalta Laura körzetét, amely elönyös megindulási hídföül szolgált. Augusztus 10-én újra megkezdödött a támadás. A front csapatai a föcsapást az Irboska-Laura terepszakaszról Vöru irányában mérték. Ebben a körzetben áttörték az ellenséges védelmet, augusztus 11-én elfoglalták Petserit, augusztus 13-án Vörut, majd folytatták a támadást Tartu és Valga irányában. Csapataink sikerét a tartui irányban nagymértékben elösegítette az a deszant, amelyet a Balti Flotta folyami hajóinak dandárja augusztus 16-án a Csúd-tó nyugati partján Menikoorma körzetében tett partra. A front jobbszárnyának csapatai szétzúzták az ellenséget Tartu elöterében, augusztus 24-én betörtek a város délnyugati peremére, másnap pedig teljesen felszabadították a várost, átkeltek az Emajögi folyón, s hídföt vettek birtokba a folyó északi partján. A front közepének és balszárnyának csapatai eközben kijutottak a Virts-tó (Vörusjrv) keleti partja-Valga K-Gauja folyó (Lejasciems) vonalra, s megálltak a "Volga" védelmi terepszakasz elött, amelyet az ellenség elöre berendezett. A 3. Balti Front Tartu körzetében kijutott csapatai kettévágással fenyegették az "Észak" hadseregcsoportot. Az ellenség kénytelen volt tartalékait Tartu irányába átdobni. Augusztus végén, szeptember elején a hitleristák elkeseredett ellenlökéseket indítottak, hogy újra elfoglalják Tartut, s hogy a 3. Balti Front föcsoportosításának oldalába és hátába kerüljenek. A szovjet csapatok szívós ellenállása folytán azonban szeptember 6-án felhagytak az ellenlökésekkel. Július 24-én támadásba mentek át a Leningrádi Front csapatai is. Július 26-án felszabadították Narvát, s mintegy húsz kilométerre mélyítették a hídföt a Narva nyugati partján. Bár e front további támadása augusztusban nem járt sikerrel, mégis lekötötte a "Narva" hadmüveleti csoport föeröit, s elösegítette a Balti Front Tartu elleni támadását. A 2. Balti Front csapatai augusztus 1-én újra megindították a támadást a Lubáni-alföld irányában. Az elsö tíz nap alatt miközben a süppedékes ingoványon megkerülték az ellenséget mintegy hatvan kilométert nyomultak elöre, leküzdötték az ellenség védelmi terepszakaszát az Aiviekste folyó jobb partján, s megközelítették Cesvainet, Madonát és Gostinit. Augusztus 13-án a front csapatai észak és délkelet felöl mért koncentrikus csapással elfoglalták Madonát, a fontos közlekedési csomópontot. Az ellenség megerösítette csoportosítását, megpróbálta ellenlökésekkel visszaszerezni elvesztett állásait Madona körzetében, s igyekezett felszámolni hídföinket az Aiviekste jobb partján. Csapataink azonban a légierö aktív támogatásával szétzúzták az ellenséges eröket Madonától nyugatra, augusztus 19-én elfoglalták Erglit, másnap pedig Gostinit. De az ellenség nagy eröket vont össze, és sikerült visszaszorítania a szovjet csapatokat Ergli körzetébe. A hitleristák megpróbálták feltartóztatni a front jobbszárnycsapatainak elönyomulását is, s egyidejüleg elökészítették a védelmet a Lejasciems-Ergli terepszakaszon, ahová Cesvaine feladása után vonultak vissza. Az Aiviekstén való átkelés alkalmával, valamint a folyótól nyugatra vívott elkeseredett harcokban részt vett a 130. lett lövészhadtest is. A hadtest katonái rendkívül hösiesen és derekasan harcoltak. Augusztus végén a Vietalvánál (Erglitöl délkeletre 15 kilométer) lezajlott harcokban kitünt Roze törzsörmester, a 43. lett gárda lövészhadosztály 123. gárda lövészezredének katonája. Roze azt a feladatot kapta, hogy helyesbítse a tüzérség tüzét. Figyelöjét a "senki földjén" a vietalvai templom tornyában rendezte be, ahonnan jól láthatta az ellenséges állásokat. A hitleristákat felböszítette a rendkívül pontos tüz, s mivel sejtették, hogy a toronyban van a felderítö, fergeteges tüzet zúdítottak rá. Rozét azonban nem tudták "kifüstölni". Valahányszor tüzelni kezdtek a toronyra, Roze a rádióval együtt lement a torony lábához, majd újra felment, s folytatta feladata végrehajtását. Öt nap és öt éjjel, amíg a szovjet csapatok át nem mentek támadásba, tartott ez a mérközés. Roze gárda törzsörmestert ezért a höstettéért harmadízben tüntették ki a Dicsöség-rendjellel, s a hadtestnél ö lett ennek az érdemrendnek az elsö tulajdonosa. Az augusztusi harcokban tanúsított bátorságért és vitézségért a 130. lett lövészhadtest 1745 katonáját és tisztjét tüntették ki. A 2. és a 3. Balti, valamint a Leningrádi Front csapatai kihasználva az 1944 nyarán a szovjetnémet arcvonal közepén a föcsapást mérö frontcsoport sikerét július-augusztus folyamán jelentös hadmüveleti eredményeket értek el az északnyugati hadszíntéren. A balti köztársaságok területén ebben az idöszakban sikeresen támadtak az 1. Balti Front csapatai is. Augusztus végén kijutottak a Bauska Jelgava-Döbele-Kursenai-Kelmé vonalra, felszabadították a Litván és a Lett SZSZK több járását. A Balti Frontok és a Leningrádi Front a július-augusztusi harcaik eredményeképpen több mint 200 kilométert nyomultak elöre, és felszabadították Észtország egy részét. Az "Észak" hadseregcsoport csapatai a német hadvezetés adatai szerint csupán 1944 augusztusában 70566 katonát és tisztet veszítettek. Lettország, Litvánia és Észtország felszabadított területeinek dolgozói nagy örömmel fogadták a Vörös Hadsereget. Forró köszönetet mondtak harcos testvéreiknek, amiért kiszabadították öket a fasiszta rabszolgaságból, s igyekeztek részt venni a hitlerista Németország végleges szétzúzásában. Az egyik lett faluban Sombart paraszt ezt mondta: "A németek odáig juttattak bennünket, hogy ma már nemcsak fiataljaink, de öregjeink is készek fegyveresen harcolni a fasiszták ellen." A lett ifjak örömmel léptek be a Vörös Hadseregbe. A lakosság segített a szovjet egységeknek a lerombolt utak, hidak, távíróvezetékek helyreállításában, fogatokat és jármüveket adott löszer és sebesültek szállítására. A Lett Köztársaság dolgozói munkájukkal megerösítették a Vörös Hadsereg hátországát. Rövid idö alatt helyreállítottak 45 tejfeldolgozó üzemet, nyolc vágóhidat, 11 nagy malmot. A felszabadított járásokban és körzetekben megkezdték a munkát a pártés állami szervek. * Az ellenséges csoportosítás szeptember 1-én miután visszavonult a Finn-öböltöl a Nyeman-folyóig húzódó csaknem ezer kilométeres új védelmi terepszakaszra 56 hadosztályból (köztük öt páncélosés két gépesített hadosztályból), valamint három gépesített dandárból állt. Állományába több mint 700 ezer ember, továbbá 1216 harckocsi és rohamlöveg s körülbelül hétezer löveg és aknavetö tartozott. Az "Észak" hadseregcsoportot az 1. légiflotta támogatta 215 harci repülögéppel. Ha beszámítjuk a 6. német légiflotta magasabbegységeit is, amelyek a "Közép" hadseregcsoport 3. páncéloshadseregét támogatták, a Baltikumban az ellenségnek összesen 400 harci repülögépe volt. Az ellenséges csoportosítás érdekessége volt, hogy a fasiszta parancsnokság a tukumsi irányban a viszonylag keskeny Jelgava-Aucé szakaszon öt páncélos hadosztályt tartott. Itt várta ugyanis csapataink támadásának megújulását. A németek ezenkívül nagy eröket összpontosítottak a Narvai-földszoroson, a volgai arcvonalszakaszon (a Virts-tótól [Vörtsjárv] délre) és az Ergli-Nyugati-Dvina terepszakaszon. A német fasiszta parancsnokság a szovjet csapatok szeptemberi támadásának kezdetéig a peremvonaltól a Balti-tenger partjáig mélyen lépcsözött, több övböl álló szilárd védelmet épített ki. Az erösen mocsaras, sík terep ehhez kedvezö is volt. A tallinni irányban a hitleristák a Finn-öböl és a Csúd-tó közt szervezték meg a legerösebb védelmet. Tökéletesítették az itt már korábban kiépített "Tannenberg"-vonalat, amely 25-30 kilométer mélységben három védöövet foglalt magában. De a német parancsnokság a fö figyelmet a rigai irányra összpontosította. Rigától északkeletre és keletre négy védelmi terepszakaszt rendeztek be: a 12 kilométer mély "Volga" terepszakaszt, amely két védöövböl állt; a "Césis" terepszakaszt, amely egy összefüggö lövészárkot és berendezett tüzelöállásokat foglalt magában; a "Sigulda" terepszakaszt, amelyhez két védööv és három közbeesö állás tartozott, és a rigai védelmi gyürüt, amely három állásra tagozódott. A Nyugati-Dvinától délre Riga elöterében csapatainknak három fö védelmi terepszakaszt és a városi védelmi gyürüt kellett leküzdeniük. Az ellenség a memeli irányban is mély védelmet épített ki. Szeptember elején a balti irányban tevékenykedö szovjet csoportosítás helyzete a következö volt: a Finn-öböltöl Gdovig terjedö sávban a Leningrádi Front tevékenykedett, amelyhez a 2. csapásmérö hadsereg, a 8. és a 13. légi hadsereg tartozott; a Csúd-tó és Lejasciems között a 3. Balti Front tevékenykedett, ez a front a 67. hadseregböl, az 1. csapásmérö hadseregböl, az 54. és a 14. légi hadseregböl állt; a 2. Balti Front, amelynek kötelékében a 10. gárdahadsereg, a 42. hadsereg, a 3. csapásmérö hadsereg, a 22. és a 15. légi hadsereg harcolt, a Lejasciemstöl a Nyugati-Dvináig terjedö arcvonalon helyezkedett el; az 1. Balti Front pedig, amely a 4. csapásmérö hadsereggel, a 43. és az 51. hadsereggel, a 6. és a 2. gárdahadsereggel, az 5. gárda harckocsi-hadsereggel és a 3. légi hadsereggel készült támadni, a Nyugati-Dvina és a Dibusi folyó között helyezkedett el. E frontok állományába összesen 125 lövészhadosztály, hét megerödített körlet, öt harckocsihadtest és egy gépesített hadtest tartozott. A frontok csapatainak létszáma elérte a 900 ezer föt; fegyverzetük többek közt 17483 darab 76 milliméteres és annál nagyobb ürméretü lövegböl és aknavetöböl, 3081 harckocsiból és rohamlövegböl állt. A frontok légi hadseregeinek állományába 2643 harci repülögép tartozott. A baltikumi hadmüveletekbe ezenkívül bevonták a Balti Flotta légierejét és a távolbombázó légieröt is. A hadmüvelet kezdetekor a Balti Flotta állományába tengeralattjáró-rajok és dandárok, torpedónaszádok, parti hajók, vasúti partvédö ütegek, légierö és haditengerészeti támaszpontok tartoztak. Az utóbbiakon különbözö magasabbegységek és egységek tartózkodtak. A flotta hadihajóinak harci felhasználását azonban erösen megnehezítette a bonyolult aknazár a Narvaiés a Finn-öbölben. A hoglandi (Szur-szari) és a Porkkala Udd-i aknavetöés tüzérségi állások körül az ellenség tengeralattjáró-elhárító hálókat telepített. Az akadályokat az észt kikötökben tartózkodó német hadihajók fedezték. A flotta hadihajói felvonulásának biztosítása végett a hadmüvelet elökészítése során és a hadmüvelet folyamán tehát nagyarányú aknaszedö munkát kellett végezni. A Csúd-tótól a Balti Flotta folyami hajóinak 25. dandárja tüztámogatást nyújthatott a narvai és a tartui arcvonalszakaszon harcoló szovjet csapatoknak, s akadályozhatta az itt maradt ellenséges hadihajók tevékenységét. A balti irányban kialakult helyzet kedvezö volt abból a szempontból, hogy csapataink további támadást indítsanak az "Ész

ak" hadseregcsoport szétzúzására, az észt, a lett és a litván nép felszabadításának befejezésére. E nagy jelentöségü feladat megoldása 1944 nyarán és öszén más tényezökkel együtt megteremtette a feltételeket ahhoz, hogy fegyveres eröink kibontakoztassák támadásukat a föirányban, Berlin irányában. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása a szovjet-német arcvonal szárnyain a "Dél-Ukrajna" és az "Észak" hadseregcsoport ellen indított támadását elengedhetetlen feltételnek tartotta ahhoz, hogy az arcvonal középsö szakaszán, a Varsó-Berlin irányban nagyarányú támadó hadmüveletekbe kezdjen. Ez az elgondolás sikeresen megvalósult. A szovjet-német arcvonal déli szárnyán a Vörös Hadsereg augusztus végéig 300-400 kilométert nyomult elöre, s ragyogó hadászati és politikai eredményeket ért el. Csapataink a "Dél-Ukrajna" hadseregcsoportot szétzúzták, s Románia, amely addig a fasiszta Németország szövetségese volt, hadat üzent Németországnak. Meg kellett semmisíteni az "Észak" hadseregcsoportot is. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása a baltikumi támadás tervezésekor figyelembe vette a Balti Frontok parancsnokainak elgondolásait, valamint a Leningrádi Front parancsnokának azt a javaslatát, hogy a 3. Balti Front tartui arcvonalszakaszán vonják be a támadásba a Leningrádi FrontOt. A föhadiszállás elgondolása szerint az 1. Balti Front csapatainak az arcvonal közepén és balszárnyán szilárdan tartaniuk kellett az elfoglalt terepszakaszokat, megakadályozva itt az ellenség páncélos csoportosításának áttörését, a jobbszárnyon pedig délkelet felöl csapást kellett mérniük Rigára, ki kellett jutniuk a Rigai-öböl partjára, s el kellett vágniuk az ellenség baltikumi csoportosításának visszavonulási útjait. Egyidejüleg a 3. és a 2. Balti Front északkelet és kelet felöl mért csapást Riga irányában azzal a céllal, hogy kettévágja az "Észak" hadseregcsoport föeröit. A három Balti Front csapatainak tehát koncentrikus csapást kellett mérniük Riga irányában. A Leningrádi Frontra az a feladat várt, hogy a Balti Flottával együttmüködve a tallinni irányban támadjon. s megsemmisítse az ellenséges csoportosítást Észtországban. A frontok ezzel az elgondolással összhangban kapták meg feladataikat, s ezek alapján a frontparancsnokok a következö elhatározásokat hozták. A Leningrádi Front (parancsnok Govorov, a Szovjetunió marsallja, a haditanács tagja Zsdanov vezérezredes, törzsfönök Popov vezérezredes) átvette a 3. Balti Fronttól a tartui arcvonalszakaszt az ott levö csapatokkal együtt, a narvai irányból ide dobta át a 2. csapásmérö hadsereget, s Tartu körzetéböl csapást mért Rakvere irányában. A front közelebbi feladata az volt, hogy elfoglalja a Rakvere-Tapa terepszakaszt, s kijusson a narvai ellenséges csoportosítás hátába, majd továbbfejlessze a támadást általában Tallinn irányában. A Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta (parancsnok Tribuc tengernagy, a haditanács tagja Szmirnov altengernagy, törzsfönök Petrov ellentengernagy), amely hadmüveleti tekintetben a Leningrádi Frontnak volt alárendelve, azt a feladatot kapta, hogy a hadihajók tüzével és légierejével támogassa a front csapatainak támadását. A 3. Balti Front (parancsnok Maszlennyikov hadseregtábornok, a haditanács tagja Rudakov altábornagy, törzsfönök Vaskevics altábornagy) a 67. hadsereg és az 1. csapásmérö hadsereg eröivel a jobbszárnyon, a Virts-tótól (Vörtsjárv) délre levö körzetböl mérte a föcsapást általában Valmicra-Césis irányában azzal a közelebbi feladattal, hogy kijusson a Maz-Salaca-Valmiera-Smiltene terepszakaszra. A front balszárnyán az 54. hadseregnek Hargla körzetéböl Smiltene irányában kellett támadnia, hogy találkozzon a 2. Balti Front 10. gárdahadseregével, s vele együtt szétzúzza az ellenség csoportosítását Smiltenétöl keletre. A 2. Balti Front (parancsnok Jeremenko hadseregtábornok, a haditanács tagja Bogatkin altábornagy, törzsfönök Szandalov vezérezredes) a 42. és a 3. csapásmérö hadseregek eröivel középen mérte a föcsapást Riga irányában azzal a közelebbi feladattal, hogy kijusson az Ieriki-Nitaure-MadlienaSkriveri vonalra. A jobbszárnyon a 10. gárdahadsereg Dzerbene irányában támadott. Az 1. Balti Front (parancsnok Bagramjan hadseregtábornok, a haditanács tagja Leonov altábornagy, törzsfönök Kuraszov vezérezredes) a jobbszárnyhadseregeivel, a 4. csapásmérö hadsereggel és a 43. hadsereggel, a Jelgavától délkeletre levö körzetböl mért csapást Iecava és Vecmutzu irányában azzal a céllal, hogy kijusson a Nyugati-Dvinához és Riga körzetében a Rigai-öböl partjára, s megakadályozza az "Észak" hadseregcsoport visszavonulását Kelet-Poroszországba. A frontok légi hadseregei a frontparancsnok elhatározása alapján azt a feladatot kapták, hogy fedezzék a frontok csapásmérö csoportosításainak összpontosítását és szétbontakozását, s támogassák támadásukat. Mindegyik összfegyvernemi hadsereget egy repülö-magasabbegység támogatta. A Balti Frontok szeptember 14-én mentek át támadásba, a Leningrádi Front pedig, amelynek elözöleg át kellett csoportosítania eröit a tartui arcvonalszakaszra, szeptember 17-én. Ennek az átcsoportosításnak a végrehajtásában nagy szerepet játszott a Csúd-tavi 25. folyami dandár, amelynek Arzsavkin kapitány volt a parancsnoka. A dandár a Tyeploje-tó csatornáján keresztül szállította át a megfelelö körzetbe a 2. csapásmérö hadsereg föeröit (több mint százezer katonát és tisztet, több mint ezer löveget és mintegy négyezer gépkocsit, valamint más technikai eszközöket és rakományt. A föhadiszállás elgondolása és a frontparancsnokok elhatározása értelmében a támadásnak 500 kilométeres arcvonalon kellett kibontakoznia. Ezen az arcvonalon 12 hadsereg összpontosult, a frontok állományába tartozó lövészhadosztályok 73 százaléka, lövegeik és aknavetöik hetven százaléka, a harckocsik és a rohamlövegek 67,7 százaléka. Emellett az összesen 76 kilométer kiterjedésü áttörési szakaszokon vonták össze a lövészhadosztályok nyolcvan százalékát. Az áttörés arcvonalának egy kilométeres szakaszára átlag 105-186 löveg, illetve aknavetö jutott. Védelemben maradt ugyanakkor 311 kilométeres arcvonalon az 1. Balti Front eröinek és eszközeinek nagy része, vagyis a Baltikumban tevékenykedö hadosztályoknak mintegy egynegyede, az itt összevont lövegeknek és aknavetöknek, valamint harckocsiknak és rohamlövegeknek nem egészen egyharmada. Ezenkívül a Finn-öböltöl délre több mint száz kilométeres arcvonalon a Leningrádi Front csapatainak egy része védett. A támadás egész arcvonalát alapul véve az általános eröviszonyok a szovjet csapatoknak kedveztek. A szovjet csapatok létszámban kétszeres, lövegekben és aknavetökben 2,5-szeres, harckocsikban és rohamlövegekben több mint háromszoros fölényben voltak, kivéve a 2. Balti Front szakaszát, ahol a harckocsik aránya 1,4 : 1 volt. A repülögépek aránya 6,6 : 1 volt a mi javunkra. A frontparancsnokok az általános eröés eszközfölényt kihasználva, az áttörési szakaszokon az erök és az eszközök összpontosításával még nagyobb fölényt hoztak létre: létszámban 3,7-szeres, lövegek és aknavetök tekintetében 5,2-szeres, harckocsikban a Leningrádi Front sávjában 12-szeres, a 3. Balti Front sávjában hatszoros, az 1. Balti Front sávjában pedig 3,6-szeres volt a szovjet csapatok fölénye. A 2. Balti Front szakaszán a harckocsikat illetöen a túlerö nem volt ilyen nagy, mert a front parancsnoksága a harckocsik zömét a hadseregek gyorscsoportjaihoz osztotta be. Emiatt a gyalogságot közvetlenül támogató harckocsik sürüsége jelentéktelen volt. A frontok hadmüveleti felépítése egylépcsös volt, kivéve a 3. Balti Frontot. A hadmüvelet nyolcadik napján a föhadiszállás tartalékából a 3. Balti Fronthoz meg kellett érkeznie a 61. hadseregnek, hogy a második lépcsöt alkossa. A 3. és a 2. Balti Frontnál gyorscsoportot szerveztek (mindegyiknél egy-egy harckocsihadtest eröben). Ami a hadseregek hadmüveleti felépítését illeti, mindnek volt második lépcsöje és gyorscsoportja (ideiglenesen gépesített lövész-magasabbegységek és egységek). Ezeket a siker kifejlesztésére és az ellenség üldözésére szándékoztak bevetni az áttörésbe. A baltikumi hadászati hadmüveletet az 1944. nyári -öszi hadjárat egyik legnagyobb arányú hadmüveleteként tervezték meg. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása nagy jelentöséget tulajdonított e hadmüvelet sokoldalú elökészítésének, s a 3., a 2. és az 1. Balti Front általános vezetésével Vaszilevszkij marsallt bízta meg. A Leningrádi Frontot közvetlenül a föhadiszállás vezette. A parancsnokok, a politikai szervek, a pártés Komszomol-szervezetek mindent elkövettek, hogy mozgósítsák az egész személyi állományt a Szovjet-Baltikum mielöbbi felszabadítására. A századoknál és az ütegeknél pártés Komszomol-gyüléseket tartottak, amelyeken megvitatták a kommunisták és a komszomolisták feladatait. A parancsnokok és a politikai munkások közvetlenül magyarázták meg e feladatokat. A támadás kezdetéig lényegesen megerösítették a századok pártszervezeteit, új tagokat és tagjelölteket vettek fel, az újonnan érkezett kommunistákat pedig arányosan elosztották. A 4. csapásmérö hadsereg 46. gárda lövészhadosztályának századaiban például a személyi állomány 27-40 százaléka kommunista és komszomolista volt. Így volt ez az 1. Balti Front többi magasabbegységénél is; a front pártszervezeteinek taglétszáma 1944 szeptemberében 173190 fö volt. A 2. Balti Frontnál 113970, a Leningrádi Frontnál 173443 kommunista szolgált. A frontok politikai szervei a kommunisták segítségével megerösíthették a századok pártszervezeteit, s biztosíthatták a folyamatos pártpolitikai munkát a támadó hadmüveletek idején. Amikor csapataink a balti köztársaságok területére léptek, a politikai szerveknek és a pártszervezeteknek arra is gondolniuk kellett, hogy messzemenö segítséget nyújtsanak a felszabadított körzetek pártés állami szerveinek a politikai tömegmunkában. Különösen fontos volt ez azért, mert a balti köztársaságokban a szovjethatalom viszonylag rövid ideig állt fenn. Számolni kellett annak a szovjetellenes agitációnak a következményeivel is, amelyet a fasiszta betolakodók a megszállt területen végeztek. A felvilágosító munka méreteiröl képet ad az is, hogy csupán a 2. Balti Front két hadseregének politikai munkásai több mint kétezer beszédet és elöadást tartottak. Litvánia felszabadított körzeteiben az 1. Balti Front hadseregei politikai osztályainak brigádjai müködtek. A hadseregek agitátorai ismertették a lakossággal a szovjet kormány belés külpolitikáját, beszéltek a Vörös Hadsereg nagyszerü gyözelmeiröl, a szovjet állam erejéröl és hatalmáról, a kommunista párt lenini nemzetiségi politikájáról, e politika jelentöségéröl a balti köztársaságok népei szempontjából, leleplezték a burzsoá nacionalistákat és a Baltikumban véghezvitt felforgató tevékenységüket. Mindennek nagy része volt abban, hogy kedvezöen fejlödött a csapatok és a helyi lakosság kapcsolata, megszilárdult a harcoló egységek hátországa, s hogy létrejöttek a feltételek a balti szovjet köztársaságok teljes felszabadításához. A csapatok támadó kedvét jelentösen fokozták a frontok és a hadseregek haditanácsainak közvetlenül a támadás elött a harcosokhoz intézett felhívásai. A haditanácsok felhívták a személyi állományt, hogy méltóképpen teljesítsék hazafias kötelességüket, zúzzák szét az ellenséget, és szabadítsák fel az egész Szovjet-Baltikumot a német fasiszta megszállók uralma alól. A parancsnokságok, a törzsek és a politikai szervek a pártés Komszomol-szervezetek elökészítö munkája eredményeképpen a szovjet csapatoknak minden szükséges feltételük megvolt, hogy sikeresen végrehajtsák feladataikat. A csapatokat megerösítették létszámban és technikai eszközökkel, a föirányokban csapásmérö csoportosításokat hoztak létre, megfelelö készleteket halmoztak fel löszerböl és anyagi-technikai eszközökböl, az arcvonal közelébe telepítették át a repülö-magasabbegységeket. A támadó kedvtöl égö harcosok és parancsnokok készen álltak, hogy becsülettel teljesítsék hazafias kötelességüket. 2. Az Észt SZSZK felszabadítása és a szovjet csapatok kijutása Riga elöterébe A Baltikum felszabadításának befejezö hadmüveletei szeptember 14-én kezdödtek meg. A rigai irányban egyidejüleg mentek át támadásba a 3., a 2. és az 1. Balti Front csapásmérö csoportosításai. A hadmüveletek menetére döntöen hatott az 1. Balti Front jobbszárnyán tevékenykedö csapásmérö csoportosítás sikere. A front parancsnoksága jól szervezett tüzérségi és légi elökészítéssel lefogta az ellenség védelmének tüzrendszerét, s a rohamra lendülö szovjet egységek szinte semmilyen tüzellenállásba nem ütköztek. A támadás sikerét az is elösegítette, hogy csapatainknak a Memel és a Lielupe felsö folyásánál épített gátjait a roham elött elzárták, így a vízszint erösen lesüllyedt, a gyalogság és a harckocsik gyors ütemben átkelhettek a folyókon. A 43. hadsereg csapatai Beloborodov altábornagy parancsnoksága alatt és Malisev altábornagy 4. csapásmérö hadserege eröinek egy része összesen 13 kilométer szélességben két szakaszon mentek át támadásba, és szeptember 14-én estére elfoglalták az ellenség elsö védöövét, s Bauskától északra egy keskeny szakaszon leküzdötték a második védöövet is, vagyis áttörték az ellenség védelmének teljes harcászati mélységét. Még aznap bevetették az áttörésbe a 43. hadsereg gyorscsoportját, a 3. gárda gépesített hadtestet. Ezt azonban Iecava közelében az ellenség ide átdobott tartalékai megállították. Az ellenség másnap csupán Iecavától délre 17 ellenlökést hajtott végre. Ennek ellenére a front csapásmérö csoportosításának egységei kelet felöl megkerülték Iecavát, s áttörték az ellenség hátsó védelmi terepszakaszát, a "kelet-mítavaí védelmi vonalat". Szeptember 16-án este a gyorscsoport elörevetett osztaga elérte a Nyugati-Dvinát, a lövész-magasabbegységek pedig kijutottak Baldone elöterébe. A csapatok három nap alatt több mint ötven kilométert nyomultak elöre, s a támadás arcvonalát nyolcvan kilométerre szélesítették. Az ellenséges védelem áttörésének biztosításában nagy szerepet játszott a 3. légi hadsereg, amelynek Papivin repülö vezérezredes volt a parancsnoka. A légi hadsereg, a kedvezötlen idöjárás ellenére, a támadás három napja alatt 5070 felszállást hajtott végre. Az áttörés folyamán ebben az irányban különösen eredményesen tevékenykedett az 1. lövészhadtest, amelynek Vaszilev altábornagy, a Szovjetunió höse volt a parancsnoka, továbbá e hadtest jobbszárnyán harcoló 145. lövészhadosztály Gyibrov vezérörnagy parancsnoksága alatt. A hadtest magasabbegységei a vezetés jó megszervezésének eredményeképpen gyors ütemben támadtak (napi 15-17 kilométert nyomultak elöre), noha nehéz terepen kellett tevékenykedniük. Minthogy csapataink kijutottak Baldonéhoz és a Nyugati-Dvinához, s ezzel lehetövé vált további elönyomulásuk Riga felé, s a Nyugati-Dvinától Skaitskalnéig terjedö szakaszon védö ellenséges csapatokat a bekerítés veszélye fenyegette, a német fasiszta parancsnokság elrendelte csapatai visszavonulását erröl a terepszakaszról. Egyidejüleg megpróbálta betömni azt a rést, amely a hátsó védelmi terepszakaszán keletkezett. Eközben a Nyugati-Dvinától északra a 3. Balti F ront csapatai a föcsapás szakaszán, a Virts-tótól délre négy-hat kilométert nyomultak elöre, s elfoglalták a fövédööv második állását. A 2. Balti Front csapatai csak az elsö állást vették birtokba Ergli körzetében. A jelentéktelen elönyomulásnak nemcsak a fasiszták elkeseredett ellenállása volt az oka, hanem az áttörés rossz megszervezése is, különösen az, hogy a roham tüzérségi elökészítése nem volt elég mély, és hogy nem osztottak be elegendö számú harckocsit a gyalogság közvetlen támogatására. E frontok csapatai harctevékenységükkel azonban nagy ellenséges eröket kötöttek le, és a németeket az összes tartalékuk felhasználására kényszerítették. Az ellenség nagy veszteségeket szenvedett: az itt védö öt gyalogoshadosztály veszteségei oly súlyosak voltak, hogy a hitlerista parancsnokság kénytelen volt belölük harccsoportokat szervezni. A hadmüvelet elsö három napján a német "Észak" hadseregcsoport az 1. Balti Front jobbszárnyának sikeres elönyomulása folytán súlyos helyzetbe került: az elszigetelödés és a kettévágás veszélye fenyegette. Schörner vezérezredes, a hadseregcsoport parancsnoka szeptember 15-én és 16-án azt jelentette Hitler föhadiszállásának, hogy a személyi állományuknak csaknem felét elveszített baltikumi német csapatok számára ütött az "utolsó óra", a hadseregcsoport képtelen huzamos védelemre, s egyetlen lehetöség maradt: visszavonulni. A német fasiszta hadvezetés, amely korábban hallani sem akart a Szovjet-Baltikum feladásáról, most elhatározta, hogy a Finn-öböltöl a Nyugati-Dvináig terjedö egész arcvonalon visszavonja csapatait. Úgy tervezték, hogy elöször a "Narva" hadmüveleti csoportot vonják hátra. Ezután a 18. hadsereg csapatainak kellett elhagyniuk a "Volga" terepszakaszt, hogy azután a "Narva "csoporttal együtt védelemre rendezkedjen be a "Césis"-vonalban. Amikor azonban a Leningrádi Front csapatai támadásba mentek át, s a helyzet az ellenség szempontjából rosszabbodott, a hitlerista hadvezetés megváltoztatta eredeti tervét. Egy nappal meggyorsította a "Narva" hadmüveleti csoport visszavonását, lemondott arról, hogy védelembe menjen át a "Césis"vonalban, amelyet déli részén már rohamozott a 2. Balti Front, s elhatározta, hogy csapatait a következö védelmi terepszakaszra, a "Sigulda"-vonalba vonja vissza. Az ellenség egyidejüleg Döbelétöl délnyugatra és Baldone körzetéböl két eröteljes ellencsapást mért azzal a céllal, hogy megállítsa az 1. Balti Front támadását a rigai irányban, s helyreállítsa védelmi arcvonalát. Döbele körzetében az ellencsapást a 3. páncéloshadsereg csapásmérö csoportja mérte. A csoportot páncéloshadosztályok egységeiböl szervezték. Állományába 12 gépesített zászlóalj és körülbelül 380 harckocsi, illetve rohamlöveg tartozott. Ez a csoport szeptember 16-án ment át támadásba Döbelétöl délnyugatra. Feladata az volt, hogy elfoglalja Döbelét és Jelgavát, s kijusson az 1. Balti Front közepén összpontosított csapásmérö csoportosítás (az 51. összfegyvernemi hadsereg és az 5. gárda harckocsi-hadsereg) oldalába, amely támadásra készült Jelgava körzetéböl Kemeri ellen. A hitleristáknak azonban hét nap alatt, szeptember 16-tól 22-ig, az elkeseredett rohamok ellenére csupán 12 kilométeres szakaszon s mintegy öt kilométer mélységben sikerült beékelödniük védelmünkbe. A második ellencsapást Baldone körzetéböl hat hadosztályból, köztük két páncéloshadosztályból álló ellenséges csoport mérte. De hiábavalók voltak az elkeseredett rohamok, hasztalan volt az eröfölény: az ellenség nem tudott sikert elérni. A front csapásmérö csoportosításának magasabbegységei szeptember 19-21-én visszaverték az ellenség minden rohamát, s szeptember 22-én elfoglalták Baldonét, ugyanaznap este pedig már csak 16 kilométerre voltak Rigától. Az ellenség szeptember 23-án újabb ellencsapást próbált végrehajtani, de ez a kísérlete nem sikerült, noha a "Narva" hadmüveleti csoporttól megérkezett további két hadosztályt is harcba vetette. A hitleristák ellencsapásainak elhárításában nagy segítséget nyújtott csapatainknak a 3. légi hadsereg. A légi hadsereg különösen eredményesen müködött szeptember 22-én Baldone körzetében közvetlenül a roham elött és a város elfoglalásakor. Az ellencsapások folyamán az ellenséges parancsnokság Riga déli elöterében az itt védö csapatokon kívül kénytelen volt harcba vetni az "Észak" hadseregcsoport hadmüveleti tartalékait is, amelyek a 18. hadsereg sávjában voltak, valamint a "Narva" hadmüveleti csoport Észtországból való visszavonulása következtében felszabadult magasabbegységek egy részét is. A Nyugati-Dvinától északra csapataink támadása továbbra is lassan fejlödött. A németek a 3. Balti Front sávjában makacs ellenállást tanúsítottak, arra törekedtek, hogy tartsák a "Volga" terepszakaszt, s ezzel biztosítsák a "Narva" hadmüveleti csoport visszavonulását Észtországból. A front csapásmérö csoportosításának ezért további öt napra volt szüksége ahhoz, hogy az ellenség védelmének egész harcászati mélységét áttörje. A front jobbszárnya, ahol Romanovszkij altábornagy parancsnoksága alatt a 67. hadsereg tevékenykedett, az ellenség több megerödített állását küzdötte le, szeptember 22-én elérte Alát, a középen tevékenykedö csapatok pedig, köztük Saposnyikov páncélos vezérörnagy 10. harckocsihadteste, kijutottak Daksti körzetébe. Harckocsizóink megjelenése nagy pánikot keltett az itt védö 21. német gyalogoshadosztály katonái körében. A hadosztály megfutamodott. A 3. Balti Front sikeres elönyomulása, valamint a Leningrádi Front támadása rákényszerítette a német fasiszta parancsnokságot, hogy meggyorsítsa a 18. hadsereg visszavonását. A 3. Balti Front csapatai a visszavonuló ellenséget üldözve szeptember 23-án este elérték Nuiát és Rujienát, s elfoglalták Valmierát. A 2. Balti Front sávjában a Riga felé elönyomuló szovjet csapatok még nagyobb veszélyt jelentettek az ellenségre. Az ellenség ezért mindent elkövetett, hogy megakadályozza a "Césis"-vonal áttörését, A hitleristák különösen szívósan védekeztek a front föcsapásának irányában. A front csapatai ennek ellenére szeptember 22-én áttörték az ellenség védelmét a "Césis" terepszakaszon, s 16 kilométert nyomultak elöre. A leggyorsabb ütemben a Leningrádi Front támadása fejlödött ki Észtországban, ahol ehhez rendkívül kedvezö feltételek alakultak ki. A Leningrádi Front csapatai szeptember 17-én mentek át támadásba a tartuí szakaszról. A 2. csapásmérö hadsereg Fegyunyínszkíj altábornagy parancsnoksága alatt az elsö nap áttörte az ellenség védelmét, s szeptember 18-án estig 28 kilométert nyomult elöre. A hadsereg jobbszárnyán, a Csúd-tó nyugati partja mentén, különösen gyorsan nyomult elöre a 8. észt lövészhadtest, amelynek Pern altábornagy volt a parancsnoka. A hadtest 1942-ben alakult meg, s Velikije Luki körzetében ütközött meg elöször a német fasiszta betolakodókkal. Az észt nép fiai rettenthetetlenül harcoltak az ellenséggel. Fütötte öket a fasiszta betolakodókkal szembeni izzó gyülölet. Hiszen az észt föld hosszú évszázadokon át nyögte a német bárók uralmát. A hitlerista megszállás felidézte a legszomorúbb idöket, amelyeket a szorgalmas, bátor észt nép a múltban átélt. Az észt hadtest hadosztályai, miután dicsö harci utat tettek meg a csatatereken, 1944-ben elvitték gyözelmes zászlóikat hazájuk földjére. Az észt harcosok a nehéz erdös-mocsaras terepen éjjel-nappal üldözték az ellenséget. Sok harcos és parancsnok e napokban lépett be a kommunista pártba és a Komszomolba. 1944 nyarán a hadtest állományában 10833 kommunista és komszomolista harcolt. A 2. csapásmérö hadsereg sikeres elönyomulása arra kényszerítette a fasiszta parancsnokságot, hogy már szeptember 18-án este megkezdje csapatai visszavonását a narvai szakaszról. 8. hadseregünk szeptember 19-re virradó éjszaka megkezdte az ellenség üldözését, s két nap alatt mintegy kilencven kilométert nyomult elöre; szeptember 20-án estére gyorsanmozgó osztaga elfoglalta Rakverét, a balszárnyon pedig a hadsereg csapatai kijutottak Lohusuu körzetébe, ahol találkoztak a 2. csapásmérö hadsereg egységeivel. A 2. csapásmérö hadsereg szeptember 19-20-án elöretört észak felé, a SimunaRakke vonalra, északnyugaton pedig kijutott Pöltsamaa elöterébe. A két hadsereg ettöl kezdve nyugati irányban, Tallinn felé üldözte az ellenséget. A front csapatait hathatósan támogatta a légierö, valamint a Balti Flotta folyami dandárja. A folyami hajók fedezték és tüzzel támogatták a támadó csapatok szárnyát, deszantot szállítottak partra a Csúd-tó északi partján, s így biztosították csapataink gyors elönyomulását a tó mentén. A 8. hadsereg, amely a 2. csapásmérö hadsereg állományából megkapta a 8. észt lövészhadtestet, a légierö támogatásával folytatta az ellenség üldözését a tallinni irányban. Az észt hadtest katonái derekasan harcoltak. Különösen kitüntek Salma alhadnagy felderítöi. Az alhadnagy parancsnoksága alatt tíz bátor katona váratlanul rajtaütött Tamsalu vasútállomáson (Topától délkeletre 15 kilométerre), szétvert egy ellenséges alegységet, megsemmisített 150 ellenséges katonát és tisztet, 22 hitleristát pedig foglyul ejtett. A lakosság kitörö lelkesedéssel fogadta a Vörös Hadsereg katonáit, az észt lövészhadtest harcosait. A lakosok gyakran maguk is tevékenyen részt vettek a harcokban, löszert szállítottak, elsö segélyben részesítették a sebesülteket. Sokat közülük a szovjet parancsnokság kormánykitüntetésre terjesztett fel. A 8. hadsereg harckocsidandárokból és megerösítö egységekböl álló elörevetett osztagai szeptember 22-én reggel kijutottak Tallinn elöterébe, megsemmisítették a várost fedezö ellenséges egységeket, s 22-én 14 órára felszabadították az Észt SZSZK fövárosát, a Balti-tenger fontos haditengerészeti támaszpontját. A 72. lövészhadosztály 14. lövészezredének harcosai kapták azt a megtisztelö feladatot, hogy kitüzzék a vörös zászlót az Észt SZSZK Legfelsö Tanácsának épületére. Lumiste hadnagy, az észt lövészhadtest elörevetett osztagának tisztje, a Toompea ösi tornyára tüzte ki a vörös zászlót. Hazánk fövárosa, Moszkva, e napon díszössztüzzel köszöntötte a Tallinnt elfoglaló Leningrádi Front csapatait. A város felszabadításáért vívott harcokban kitünt magasabbegységek és egységek elnyerték a "Tallinni" nevet. Tallinn dolgozói leírhatatlan örömmel fogadták a felszabadító Vörös Hadsereget. Tömegek lepték el az utcákat. A tallinniak öröme ujjongásba csapott át, amikor üdvözlésükre válaszként az észt hadtest katonái anyanyelvükön köszöntötték öket. A Szabadság-téren a harckocsizók körül rengeteg ember gyült össze. A harckocsik tornyán virágcsokrok tarkállottak. Az észteket határtalan lelkesedéssel töltötte el, hogy lerázták a fasiszta jármot, s újra szabadon lélegezhetnek. A Tallinnért vívott harcokban kitünt csapatok közt ott volt a 8. észt lövészhadtest is .A hadtest katonái és tisztjei megmutatták, mire képesek az észtek, amikor a szovjethatalomért, szülöföldjükért harcolnak. A narvai és tallinni harcokban rendkívüli bátorságról tettek tanúbizonyságot, bebizonyították, hogy tetteikben a kommunista párt, az észt nép iránt érzett határtalan hüség vezérli öket. A hadtest magasabbegységeit és egységeit a Novoszokolnyikov, Narva, Tartu, Tallinn és más városok felszabadításakor véghezvitt nagyszerü haditetteikért a Vörös Zászló Renddel, a Szuvorov-, Kutuzov-, Alekszandr Nyevszkij-renddel, és a "Vörös Csillag"-éremmel tüntették ki. Körülbelül 20 ezer katona és tiszt részesült kormánykitüntetésben. Késöbb, 1945. július 2F3-án az észt nemzeti egységek és magasabbegységek jogot kaptak a gárdista cím viselésére. Az észt dolgozók minden lehetö segítséget megadtak a köztársaság területén elörenyomuló Vörös Hadseregnek. A munkások és az alkalmazottak fegyveresen harcoltak a visszavonuló hitlerista csapatokkal, önfeláldozóan védték kezük munkájának gyümölcseit. A dolgozók életük kockáztatásával felszedték az aknákat, amelyeket a fasiszták az ipari üzemekben, a középületekben, a lakóházakban telepítettek. Tallinnban és a köztársaság más városaiban így sikerült megóvni a pusztulástól sok ipari épületet, a vízmüveket és a villamos erömüvet. Az ellenség üldözésében a 8. hadsereg csapataival együttmüködtek a flotta eröi is, amelyek a tenger felöl és a levegöböl fedezték a hadsereg jobbszárnyát. Az 1. torpedónaszád-dandár, amelynek Olejnyik elsö osztályú kapitány volt a parancsnoka, tengerészgyalogos-deszantot szállított partra a Finn-öböl kikötöiben és a közeli szigeteken. Szeptember 20-án deszantot tett partra a Nagy-Tytürsaari szigeten. A következö napokban tengerészgyalogos-deszantok tisztították meg az ellenségtöl Kunda és Loksa kikötöit, majd szeptember 23-án harc árán elfoglalták Naissaar-szigetet. A Balti Flotta légiereje ugyanakkor az ellenség tengeri utánpótlási vonalai fölött tevékenykedett, akadályozva csapatainak kivonását Észtországból. Sikeresen fejlödött a 2. csapásmérö hadsereg támadása is. A hadsereg két nap alatt 40-60 kilométert nyomult elöre nyugat felé, s szeptember 22-én este elérte a Lelle-Vándra-Suure Jaani vonalat. Tallin elfoglalása után a Leningrádi Front csapatai nem engedték magához térni a visszavonuló ellenséget, rendületlenül folytatták az elönyomulást délnyugati irányban, hogy befejezzék az Észt SZSZK felszabadítását. A 8. hadsereg gyors ütemben üldözte az ellenséget Haapsalu irányában, a 2. csapásmérö hadsereg pedig Párnu és Viljandi felé tört elöre. A Balti Flotta hadihajóira az a feladat várt, hogy a 8. hadsereg csapataival együttmüködve megtisztítsák a hitleristáktól a szigeteket a Finn-öbölben, s megakadályozzák az ellenség élöerejének és technikai eszközeinek elszállítását az észt kikötökböl. Az Észt SZSZK felszabadításáért vívott harcok idején az újságok, a röplapok széles körben népszerüsítették a harcosok haditetteit. A különösen kitünt harcosok üdvözlö lapokat kaptak. Ez fokozta támadó kedvüket. A 8. hadsereg csapatai szeptember 24-én az ellenséget üldözve elfoglalták Haapsalu várost és kikötöjét, szeptember 26-án pedig Paldiskitöl Virtsuig megtisztították Észtország egész partvidékét. Paldiskit és kikötöjét a Balti Flotta tengerészgyalogos-deszantja szabadította fel szeptember 24-én. A 2. csapásmérö hadsereg szeptember 23-án elfoglalta Párnut és Viljandit, s déli és délnyugati irányban végrehajtott további elönyomulása során csupán szétvert ellenséges utóvédek jelentéktelen ellenállásába ütközött. A hadsereg csapatai szeptember 26-án elfoglalták Ainazit, Salacgrivát és megközelítették Maz-Salacát, ahol találkoztak a 3. Balti Front csapataival. Szeptember 27-én a 2. csapásmérö hadsereget a föhadiszállás tartalékába rendelték. A Leningrádi Front olyan gyorsan nyomult elöre délnyugati irányban, hogy a 18. német hadsereg parancsnoksága mivel veszélyeztetve látta visszavonulási útjait szeptember 23-án sürgösen visszarendelte balszárnyegységeit a "Sigulda" terepszakaszra. A 3. Balti Front jobbszárnyának csapatai ugyanazon a napon megkezdték a visszavonuló ellenség üldözését, s szeptember 24-én elérték MazSalacát. Csapataink a következö napokban, noha az utakon számos akadályt kellett leküzdeniük, délnyugati irányban naponta átlag 20-25 kilométert nyomultak elöre, s szeptember 26-án elérték a "Césis"vonalat. Csapataink Peterupe és Nitauré között szétbontakoztak a "Sigulda" védelmi terepszakasz elött. A 2. Balti Front sávjában, ahol a hitleristák különösen makacsul ellenálltak, csapataink a "Césis"vonal elfoglalása után leküzdöttek további négy közbeesö terepszakaszt, s szeptember 27-én elérték a "Sigulda" védelmi vonalat. A szovjet csapatok tehát a támadás tíz napja alatt felszabadították Észtország szárazföldi részét, Lettország nagy részét, s visszavetették az ellenséget a "Sigulda" hátsó védelmi terepszakaszra. Csapataink azonban nem tudták széttagolni az "Észak" hadseregcsoport föeröit, s a német hadvezetésnek sikerült ezeket viszonylag tervszerüen visszavonni Észtországból, a "Volga" és a "Césis"vonalról a rigai hídfö körzetébe. Ez azért történhetett meg, mert a 2. és a 3. Balti Front kezdeti csapásai nem bizonyultak eléggé erösnek ahhoz, hogy a kitüzött idöre áttörjék a "Volga" és a "Césis" védelmi terepszakaszokat. E csapások erötlensége föleg azzal magyarázható, hogy nem volt megfelelö a tüzérségi elökészítés, nagyon kevés harckocsit jelöltek ki a gyalogság közvetlen támogatására, s a szovjet parancsnokság nem ismerte jól a német fasiszta csapatok csoportosítását és védelmét. A frontok parancsnokságainak az áttörés befejezése érdekében nemcsak erösíteniük kellett csapásmérö csoportosításaikat, hanem új irányokban is kellett csapásokat mérniük. Mindennek következtében meglassult az áttörés üteme, az ellenség pedig a kedvezö terepviszonyokat kihasználva, minden egyes állás feladása után új állást építhetett ki a mögöttes területen, s fenntarthatta az összefüggö védelmi arcvonalat csapatainkkal szemben. Szeptember végén a Baltikum jelentékeny része még a fasiszta betolakodók kezén volt. Nem sikerült felszabadítani csapatainknak a Moonsund-szigetcsoportot sem, s így az ellenséges flotta megtartotta cselekvési szabadságát a Rigai-öbölben és a Balti-tenger középsö részében. Ezért a hitlerista parancsnokság változatlanul arra törekedett, hogy szilárdan megvesse lábát, s erösítse védelmét a rigai hídföben és a Moonsund-szigetcsoporton. Szeptember végén a rigai irányban összpontosította az "Észak" hadseregcsoport föeröit; ezek közül 17 hadosztály a Nyugati-Dvinától északra, a "Sigulda"-vonalban, 14 hadosztály pedig, köztük három páncéloshadosztály, a folyótól délre (Aucéig) rendezkedett be védelemre. Minthogy a Nyugati-Dvinától északra megrövidült az arcvonal, az ellenség itt növelhette védelemben levö csapatainak sürüségét. 3. Támadás a memeli és a rigai irányban. A Baltikum megtisztítása a fasiszta betolakodóktól A szovjet csapatok 1944. július-szeptemberi sikeres támadása lényegesen megváltoztatta a hadászati helyzetet az egész balti irányban. A német fasiszta csapatoknak a Baltikumban elszenvedett veresége meggyorsította Finnország kilépését a háborúból. Finnországgal szeptember 19-én Moszkvában megkötöttük a fegyverszüneti egyezményt. Az egyezmény feltételei értelmében a szovjet flotta és légierö lehetöséget kapott rá, hogy a déli és délnyugati finn kikötökben, illetve repülötereken települjön. Ez megkönnyítette flottánk harctevékenységét a Balti-tenger középsö részén. Szeptember végén a Balti Flotta tengeralattjárói már kifutottak a Balti-tenger déli részére, hogy az ellenség tengeri útvonalain tevékenykedjenek. Amint a Vörös Hadsereg kijutott Észtország nyugati partjára, létrejöttek a kedvezö feltételek a köztársasághoz tartozó szigetek felszabadítására is. A Moonsund-szigetcsoport elfoglalása elzárhatta az ellenséges flotta elött a Rigai-öböl bejáratát, az Irben-szorost, s lehetövé tette deszantjaink partraszállását Kurlandban, az ellenség balti csoportosításának hátában. Minthogy a hadászati helyzet ily módon megváltozott, s az ellenség az "Észak" hadseregcsoport föeröit a rigai hídfö és a rigai "folyosó" körzetében összpontosította, csapataink föcsapását a rigai irányból a memeli irányba kellett áthelyezni, s intézkedéseket kellett tenni a Moonsund-szigetek felszabadítására is. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása ezért a rigai irányban folytatott támadás során új feladatokat tüzött a frontok elé. A föhadiszállás szeptember 24-i direktívája az 1. Balti Frontra azt a feladatot rótta, hogy a jobbszárnycsapatait (a 4. csapásmérö hadsereget, a 43., az 51. hadsereget és az 5. gárda harckocsi-hadsereget) csoportosítsa át a rigai irányból Siauliai irányában, a Palanga-Memel-Nyeman-torkolat szakaszon jusson ki a Balti-tenger partjára, s vágja el a balti ellenséges csoportosítás Kelet-Poroszországba vezetö visszavonulási útjait. A támadás kezdetét 1944. október 1-2-re tüzték ki. A 3. és a 2. Balti Front csapatai azt a feladatot kapták, hogy folytassák a támadást Riga irányában, szabadítsák fel Lettország fövárosát, s tisztítsák meg a Balti-tenger partját Liepdjáig. A 2. Balti Front parancsnokát utasították, hogy folytatva a Nyugati-Dvinától északra megkezdett támadást a balszárnyon tevékenykedö 3. csapásmérö hadsereget és 22. hadsereget irányítsa át a Nyugati-Dvinától délre levö arcvonalszakaszra, s ott váltsa fel az 1. Balti Front csapatait Aucéig bezárólag. A 3. Belorusz Front azt a parancsot kapta, hogy az 1. Balti Front támogatása végett a jobbszárnyán tevékenykedö 39. hadsereggel mérjen csapást Raseiniai körzetéböl Taurag irányába, a Nyemantól délre pedig készítsen elö és mérjen csapást Gumbinnen irányában, hogy az ellenség innen eröi egy részét ne dobhassa át a memeli irányba. A Leningrádi Front csapataira az a feladat várt, hogy a Balti Flottával együttmüködve megtisztítsák a Moonsund-szigeteket a német fasiszta betolakodóktól. A Balti Flotta ezenkívül még arra is parancsot kapott, hogy vágja át az ellenség tengeri útvonalait, és a tenger felöl vegye blokád alá Rigát. Hogy a Memel elleni új támadás meglepésszerü legyen, rövidített eljárással és titokban készítették elö. Az 1. Balti Front parancsnoksága hat nap leforgása alatt három összfegyvernemi és egy harckocsi-hadsereget, két önálló harckocsiés egy gépesített hadtestet, valamint nagy mennyiségü megerösítö eszközt dobott át a jobbszárnyról a balszárnyra és középre (80-240 kilométer távolságra) . Az átcsoportosítás két másik hadsereget is érintett, minthogy ezek sávjait erösen szükíteni kellett. Az átcsoportosítás méreteiröl képet adnak a következö számok: hat nap alatt körülbelül félmillió embert, 9300 löveget és aknavetöt, valamint 1340 harckocsit és rohamlöveget dobtak át új irányba. Ez az átcsoportosítás, amely a maga nemében ritka példája annak, hogy egy front csaknem összes erejét új irányba dobják át, a memeli hadmüvelet elökészítésének igen fontos alkotóeleme volt. Az átcsoportosítás sikeres végrehajtása annak volt köszönhetö, hogy a frontparancsnok nagy hozzáértéssel irányította a manövert, s a front törzse gondos tervezömunkát végzett. Az ellenség megtévesztésére tett intézkedések, különösen annak imitálása, hogy délkelet felöl támadást készítünk elö Riga ellen, továbbá a 3. és a 2. Balti Frontnak a rigai irányban indított támadó hadmüveletei hozzájárultak ahhoz, hogy az ellenség nem vette észre rögtön a szovjet csapatok átcsoportosítását. Miközben a szovjet csapatok támadást készítettek elö a memeli irányban, a német fasiszta hadvezetés szándéka is megváltozott. A németek hadmüveletre szánták el magukat, hogy megjavítsák az "Észak" hadseregcsoport hadmüveleti helyzetét. A 3. páncéloshadseregnek a Jelgavától északra és Siauliaitól délnyugatra fekvö körzetekböl két koncentrikus csapást kellett mérnie Siauliaira. Ezzel meg akarták rövidíteni az arcvonalat és el akarták foglalni a Riga-Jelgava-Siauliai közlekedési vonalakat. A hitlerista hadvezetés azt tervezte, hogy a 3. páncéloshadsereget megerösíti azokkal a hadosztályokkal, amelyek akkor szabadulnak fel, amikor a csapatok visszavonulnak a "Sigulda" terepszakaszról a rigai védelmi gyürübe. Ezzel a tervvel összhangban a "Sigulda" terepszakaszról a visszavonulást 1944. október 12-re, a rigai védelmi gyürü megszállását október 17-re, a támadás kezdetét pedig november 3-4-re tüzték ki. A német fasiszta hadvezetés csak október 2-án, vagyis a támadás kezdete elött egy nappal vette észre, hogy a szovjet csapatokat Siauliai körzetében összpontosították. Emiatt lemondott eredeti tervéröl, s október 5-én este megkezdte csapatainak visszavonását a "Sigulda" terepszakaszról. Ezután az Engurétöl a Nyemanig terjedö arcvonalon akart szilárd védelmet szervezni. Az ellenség a memeli irányba dobta át az 5. és a 7. páncéloshadosztályt, valamint a "Nagy-Németország" hadosztály néhány, a Jelgavától délnyugatra védö egységét. Az 1. Balti Front parancsnoka elhatározta, hogy két szakaszon töri át az ellenség védelmét. A két szakasz közt 38 kilométer volt a távolság. A föcsapást a 6. gárdahadsereg, a 43. és az 51. hadsereg, valamint az 5. gárda harckocsi-hadsereg mérte. A 6. gárdahadsereg és a 43. hadsereg belsö szárnyain az áttörés 19 kilométeres szakaszán 29 lövészhadosztály, vagyis a front összes eröinek fele összpontosult. Az áttörés arcvonalának egy kilométeres szakaszára 250 löveg és aknavetö jutott. A 6. gárdahadseregnek, amely Telsiaira mért csapást, északnyugati irányban kellett kifejlesztenie a támadást, a 43. hadseregnek pedig, amely Rietavas és Memel ellen támadott, nyugati és délnyugati irányban kellett elönyomulnia. Volszkij páncélos altábornagy 5. gárda harckocsi-hadseregét a 6. gárdahadsereg és a 43. hadsereg csatlakozásán vetették be az áttörésbe, miután e két hadsereg leküzdötte az ellenség fövédöövét. A harckocsi-hadsereg azt a feladatot kapta, hogy a támadás elsö napjának végére menetböl törje át a második védöövet, s támadjon tovább nyugat felé. Mivel számolni kellett azzal, hogy a 6. gárdahadsereg és a 43. hadsereg közt az eltérö irányú további támadás következtében hézag keletkezhet, ezek csatlakozásán tervezték ütközetbe vetni a front második lépcsöjét, az 51. hadsereget. Ez biztosította a csapás erejének növelését a memeli irányban, és segítséget nyújtott a 6. gárdahadseregnek, hogy megteremtse az elvágandó ellenséges csoportosítás körül a bekerítés belsö arcvonalát. A második csapást a 2. gárdahadsereg mérte a kelmé-tilsiti irányban; az ellenséges védelem áttörését 12 kilométeres szakaszon tervezték. Itt 11 lövészhadosztályt összpontosítottak. A tüzérség sürüsége az áttörés arcvonalának egy kilométeres szakaszán 130 löveg és aknavetö volt. A hadsereg csapatai azt a feladatot kapták, hogy jussanak ki a Nyemanhoz, s délröl fedezzék a front föeröit a németek ellencsapásaival szemben. Csernyahovszkij hadseregtábornoknak, a 3. Belorusz Front parancsnokának elhatározása értelmében a 39. hadsereg hat lövészhadosztállyal Raseiniaitól délre 6 kilométeres szakaszon áttörte az ellenség védelmét, s Tauragé irányában mért csapással segítette a 2. gárdahadsereget, hogy kijusson a Nyemanhoz. A továbbiakban a 39. hadsereg átkelt a Nyeman keleti partjára, itt a 3. Belorusz Front föeröi összpontosultak, hogy csapást mérjenek Gumbinnen irányában. Ily módon szoros együttmüködést szerveztek mind az 1. Balti Front hadseregei, mind a szomszédos frontok belsö szárnyain müködö hadseregek között. Az ellenség a memeli irányban közvetlenül a hadmüvelet kezdete elött megváltoztatta csoportosítását. Az Aucétöl a Nyemanig terjedö szakaszon összesen körülbelül nyolc gyalogoshadosztály védett, közülük az 1. Balti Front elött körülbelül öt hadosztály. Október 4-én azonban megjelent itt a 14. páncéloshadosztály, a 121. és a 389. gyalogoshadosztály. Ezek korábban Rigától északkeletre és keletre védtek. Ezenkívül a hadmüvelet folyamán az ellenség még hét-nyolc új hadosztályt, köztük mintegy négy páncéloshadosztályt vetett be az 1. Balti Front ellen. Az 1. Balti Front csapatai ennek ellenére nagy fölényben voltak az ellenséggel szemben: létszám tekintetében 2,5-szeres, lövegekben és aknavetökben csaknem 11-szeres, harckocsikban és rohamlövegekben több mint háromszoros volt a szovjet csapatok fölénye. Az áttörési szakaszokon a frontparancsnok még nagyobb túleröt hozott létre. Miközben az 1. Balti Front csapatai szeptember 24-én megkezdték a támadás elökészítését a memeli irányban, a 3. és a 2. Balti Front csapatai a Nyugati-Dvinától északra megpróbálkoztak a "Sigulda" védelmi terepszakasz áttörésével. Minthogy azonban a frontok, s különösen a 3. Balti Front parancsnoksága és törzse e védelmi terepszakasz megközelítésekor nem rendelkezett teljes adatokkal az ellenséges védelem állapotát és az ellenség eröit illetöen, és semmiféle különös intézkedést nem tett az áttörés megszervezésére, a németek védelmét nem sikerült menetböl leküzdeni. A frontok parancsnoksága rövid elökészítés után újra megpróbálkozott az áttöréssel, elöbb hadsereg-, majd pedig frontméretben is. De ezek a kísérletek sem jártak sikerrel. Csapataink szakadatlan rohamai mégis lekötötték az ellenség eröit a "Sigulda" védelmi terepszakaszon, s így az 1. Balti Front csapatai eröteljes csapást mérhettek a memeli irányban. A föhadiszállás október 1-én Govorov marsallra bízta a 3. és a 2. Balti Front hadmüveleteinek általános irányítását. Utasítására a frontparancsnokok módosították terveiket, s megkezdték az ellenséges védelem áttörésének elökészítését. Az áttörést október 7-re idözítették. De a késöbbi események miatt ezeket a terveket lényegesen megváltoztatták. Az 1. Balti Front csapatainak támadása a memeli irányban október 5-én harcfelderítéssel kezdödött. Ezt hatalmas erejü, 20 perces tüzérségi és légi elökészítés elözte meg. Az áttörési szakaszon tevékenykedö felderítö osztagok egy-másfél óra alatt kettö-négy kilométer mélyen behatoltak az ellenség védelmébe. Létrejöttek a feltételek a föerök harcba vetéséhez. Két óra múlva a front föcsapásának irányában a lövészhadtestek már öt-hét kilométer mélységben tevékenykedtek. Estig a 6. gárdahadsereg, amelynek Csisztyakov vezérezredes volt a parancsnoka, és a 43. hadsereg 14-17 kilométert nyomult elöre, és 76 kilométerre szélesítette ki az áttörést. Ugyanaznap Csancsibadze altábornagy 2. gárdahadserege 18 kilométeres arcvonalon törte át az ellenség védelmét, s mintegy hét kilométert nyomult elöre. A front támadó csapatait hatékonyan támogatta a 3. légi hadsereg, amely október 5-én a rossz idöjárás ellenére 483 felszállást hajtott végre. Repülögépeink csapásokat mértek az ellenség visszavonuló egységeire, s ezek ennek következtében képtelenek voltak megvetni lábukat új védelmi terepszakaszon. Ez a siker a támadás körültekintö megszervezésének, a harcosok elszánt cselekvésének és hösiességének volt köszönhetö. A szovjet harcosok rendkívül bátran, leleményesen harcoltak az erdös-mocsaras terepen, az ellenség gyakori kelepcéi között, s gyorsan kiismerték magukat a bonyolult helyzetekben. Noha a csapatok a fövédöövet sikeresen leküzdötték, a hadseregek és a front gyorscsoportjait az elsö napon nem vetették be az áttörésbe. Ennek elsösorban az volt az oka, hogy a kedvezötlen idöjárás miatt a roham tüzérségi és légi elökészítése csak délután kezdödött meg, s a fövédööv áttörése után a rövid öszi napon már nem maradt idö a nagy harckocsi-magasabbegységek ütközetbe vetésére. Október 6-án újult erövel folytatódott a támadás. A 6. gárdahadsereg és a 43. hadsereg csatlakozásán ütközetbe vetették az 5. gárda harckocsi-hadsereget. Egyidejüleg bevetették a hadseregek gyorscsoportjait is: a 6. gárdahadsereg sávjában a 19. harckocsihadtestet, amelynek Vasziljev páncélos altábornagy volt a parancsnoka, a 2. gárdahadsereg sávjában pedig az 1. harckocsihadtestet Budkov páncélos altábornagy parancsnoksága alatt. Az esö és a feneketlen sár nagyon megnehezítette a támadást. A front csapatai azonban így is leküzdötték a fasiszták elkeseredett ellenállását, s 6-án estig 13-25 kilométert nyomultak elöre, s támadási sávjuk csaknem egész szélességében befejezték a harcászati öv áttörését. Még aznap támadásba mentek át a 3. Belorusz Front 39. hadseregének csapatai is. Ezek az 1. légi hadsereg támogatásával hét kilométeres arcvonalon áttörték a védelmet, s egyetlen nap alatt 14 kilométert nyomultak elöre. A nap hösei a szovjet harckocsizók voltak. Az 1. harckocsihadtest 117. dandárának harckocsizászlóalja Babi örnagy parancsnoksága alatt meglepésszerü éjszakai rohammal elsöpörte az ellenség erös biztosító egységét, amelyet harckocsihadtestünk útjába állítottak. Harckocsizóink a rajtaütés során megsemmisítettek három rohamlöveget, 19 löveget, felgyújtottak négy páncélozott szállító jármüvet, kilenc gépkocsit, s elpusztítottak vagy megsebesítettek körülbelül 250 ellenséges katonát és tisztet. Ugyanennek a hadtestnek a 159. harckocsidandára megkerülö manöverrel betört Kraziai helységbe, s szétverte az 5. német páncéloshadosztály ott tartózkodó törzsét. A szovjet csapatoknak a memeli irányban elért sikerei miatt az "Észak" hadseregcsoport parancsnoksága a bekerítéstöl tartva október 6-ra virradó éjszaka sürgösen megkezdte Rigától északkeletre harcoló csapatainak visszavonását. Ennek következtében a 3. és a 2. Balti Front tevékenységének terve megváltozott. E frontok csapatai október 6-án reggel áttértek az ellenség üldözésére, s a nap folyamán 10-14 kilométert nyomultak elöre. Ily módon miközben csapataink a memeli irányban támadtak már október 6-án sikeres harcokat vívtak a rigai irányban is, s ez csökkentette az ellenség manöverezési lehetöségét. A Leningrádi Front csapatai a Balti Flottával együttmüködve eközben felszabadították Muhués Hüumaa(Dagö) szigeteket, s deszantot szállítottak partra Saaremaa(Ösel) szigeten. Az "Észak" hadseregcsoport parancsnoksága jelentette Hitler föhadiszállásának, hogy a helyzet válságossá válik, s hogy a hadseregcsoportnak jelentékeny megerösítésre van szüksége, ha tartani akarja az elfoglalt terepszakaszokat. A német fasiszta hadvezetés azonban Kelet-Poroszországból nem tudott küldeni egyetlen hadosztályt sem, mivel ebben az irányban a 3. Belorusz Front nagy csoportosítása fenyegette. Következésképpen a szovjet hadvezetés azzal a helyes hadászatával, hogy több irányban (a moonsundi, a rigai és a memeli irányban) indított támadó hadmüveleteket, s egyidejüleg csapást készített elö Gumbinnen irányában is, óriási területen kötötte le a német csapatokat, s megfosztotta az ellenséget attól a lehetöségtöl, hogy a számára legfontosabb irányokba tartalékokat dobjon át. Az 1. Balti Front csapatai a következö két napon tovább üldözték az ellenséget. Október 7-én a front jobbszárnyán támadásba ment át a 4. csapásmérö hadsereg is. Mivel a hadseregnek nem volt sok megerösítö eszköze, két nap alatt csak 11-13 kilométert nyomult elöre. Az északnyugati irányban támadó 6. gárdahadsereg körülbelül 42 kilométert küzdött le, s kijutott Ylakiai körzetébe. Október 7-én a 6. gárdahadsereg és a 43. hadsereg csatlakozásán, Telsiai körzetében ütközetbe vetették az 51. hadsereget Krejzer altábornagy parancsnoksága alatt. Ez a hadsereg október 8-án este elérte Sedia körzetét, és kitöltötte az említett hadseregek közt támadt rést. A 43. hadsereg ugyanakkor Memel elöterében elérte az ellenség elsö mögöttes védelmi terepszakaszát. Gyors elönyomulását segítette az 5. gárda harckocsi-hadseregnek s különösen a Malahov páncélos vezérörnagy 29. harckocsihadtestének aktív harctevékenysége. A hadtest október 7-én menetböl áttörte a közbeesö védelmi terepszakaszt, egy nap alatt hatvan kilométert nyomult elöre, október 8-án elfoglalta Plungét, s közvetlenül Memel elött beékelödött az ellenség védelmébe. A 2. gárdahadsereg október 7-én befejezte az ellenség második védöövének áttörését, s mintegy 20-22 kilométert nyomult elöre. Október 8-án estére a hadsereg föeröi kijutottak Silalé körzetébe, s az 1. harckocsihadtest, miután átkelt a Jura folyón, áttörte az ellenség elsö mögöttes védelmi terepszakaszát. A 3. Belorusz Front 39. hadserege a fasiszták egyre erösödö ellenállását leküzdve október 8-án este a jobbszárnyán elérte Tauragét, balszárnyán pedig Jurbarkast. A szovjet csapatok a támadás négy napja alatt 60-90 kilométer mélyen törték át az ellenség védelmét a memeli irányban. Arcvonaluk teljes szélessége elérte a 200 kilométert. A német fasiszta csapatok súlyos veszteségeket szenvedtek, az 551. gyalogoshadosztály teljesen megsemmisült. Ezekben a harcokban, amelyekkel befejezödött a Litván SZSZK felszabadítása, a Kelmé-Tilsit irányban a 2. gárdahadsereg állományában sikeresen tevékenykedett a 16. litván lövészhadosztály, amelynek Urbsas ezredes volt a parancsnoka. A hadosztály katonái égtek a vágytól, hogy mihamarabb megtisztítsák hazájuk földjét a megszállóktól, s példamutató bátorsággal és hösiességgel küzdöttek. Uspolis örvezetö például lövegének pontos tüzével a fasiszták több ellenlökését verte vissza, kilött három ellenséges harckocsit és egy páncélozott szállító jármüvet. Uspolist ezért a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki. 1944. október 31-én a hadosztályt kitüntették a Vörös Zászló Renddel, késöbb pedig a Klaipéda (Memel) felszabadításáért vívott harcokban való részvételéért feljogosították a "Klaipédai" név viselésére. A rigai irányban a 3. és a 2. Balti Front csapatai október elején a lett föváros elöterében elérték a második közbeesö állást. A Leningrádi Front csapatai a Balti Flottával együttmüködve elfoglalták Saaremaa-sziget nagyobb részét. A továbbiakban az 1. Balti Front jobbszárnyhadseregei északnyugati irányban, a középhadseregek a tengerpart, a balszárnyhadsereg pedig a Nyeman alsó folyása irányában fejlesztette tovább a támadást. A front jobbszárnyán azonban csapataink csak jelentéktelen mértékben nyomultak elöre, mivel az ellenség Riga alól átdobott hadosztályokkal sürítette harcrendjeit, s fokozta ellenállását. A 4. csapásmérö hadsereg október 9-én és 10-én szinte sikertelenül harcolt, a 6. gárdahadsereg pedig csak 12 kilométert nyomult elöre. A 4. csapásmérö hadsereg lemaradása miatt a 6. gárdahadsereg kénytelen volt arcvonalát Vieksniaitól Skuodasig, vagyis 70 kilométerre megnyújtani, s ez csökkentette támadó lehetöségeit. Eredményesebben tevékenykedtek az 51. hadsereg csapatai, amelyek két nap alatt 44-60 kilométert nyomultak elöre nyugat felé, s október 10-én este elérték a Skuodas-Rucava terepszakaszt, valamint a tengerpartot Palangától északra. A memeli irányban végrehajtott támadásban továbbra is az 5. gárda harckocsi-hadsereg játszotta a vezetö szerepet. A hadsereg október 9-én átkelt a Minija folyón, október 10-én elfoglalta Kretingát, s Palanga körzetében kijutott a tengerpartra. A hadsereg csapatai ugyanakkor Memel északkeleti elöterében harcoltak. Sikeresen fejlesztette ki a támadást a 43. hadsereg is, amely a Minija leküzdése után Memel közvetlen elöterében harcolt. A front balszárnyán a 2. gárdahadsereg délnyugati irányban üldözte az ellenséget, s kijutott a Silalé-Tauragé vonalra. E hadsereg eröinek egy része felvonult a Tauragé Jurbarkas terepszakaszra, hogy felváltsa a 39. hadsereget, amelynek a Nyemantól délre kellett támadnia. Csapataink gyors elönyomulását ezekben a napokban eredményesen támogatta a 3. légi hadsereg. A légi hadsereg az idöjárás javulásával jelentékenyen fokozta aktivitását, október 9-én és 10-én 2727 felszállást hajtott végre. Csapataink tehát kijutottak a tengerpartra, s ezzel elvágták az "Észak" hadseregcsoport föeröit, amelyek így elvesztették a szárazföldi kapcsolatot Kelet-Poroszországgal. Az 5. gárda harckocsihadsereg sikeres harctevékenységének eredményeképpen a memeli irányban oly rohamos ütemben fejlödött az általános támadás, hogy az ellenség nem tudta felhasználni a mélységben elökészített védelmi terepszakaszokat, amelyek közül az elsö kettöt a szovjet csapatok menetböl törték át. Csapataink azonban Memelt nem tudták rögtön elfoglalni, mivel egy német gyalogoshadosztály és két páncéloshadosztály ide visszavonult egységei, valamint a tengeren ide átdobott 58. német gyalogoshadosztály idöben megszállta az elöre berendezett védöállásokat. Memel elöterében az ellenség több védöállást rendezett be, s ezek mindegyike több összefüggö árokból állt. A fontosabb irányokban erödítményrendszereket épített ki, ezek mindegyike föld alatti közlekedöárkokkal összekötött vasbeton erödök csoportját foglalta magában. A német fasiszta parancsnokság ezenkívül a város védelmébe bevonta a partvédelmi tüzérséget és a memeli kikötöben tartózkodó hadihajók tüzérségét is. A 43. hadsereg egyedül nem tudta volna leküzdeni ezeket az erödítményeket, a front pedig nem segíthetett, mert föeröi már megkezdték a fö feladat végrehajtását: a tengerhez szorított "Észak" hadseregcsoport megsemmisítését. A 3. és a 2. Balti Front csapatai a rigai irányban október 6-tól 9-ig visszavonuló ellenséget üldözték, és megakadályozták berendezkedését az elökészített védelmi terepszakaszokon, eközben leküzdöttek két védöövet és három közbeesö állást. Csapataink napi hét-tíz kilométert nyomultak elöre, s október 10-én elérték a rigai védelmi gyürü elsö védöövének peremvonalát. Megkezdödött tehát a közvetlen harc a Lett SZSZK fövárosának felszabadításáért. A német fasiszta parancsnokság még nem mondott le arról, hogy tartja a Baltikumnak kezén maradt körzeteit, s ebböl a szempontból nagy jelentöséget tulajdonított Riga védelmének. Október 9-én a Nyugati-Dvinától északra az elsö védöövet hat ellenséges gyalogoshadosztály tartotta, a folyó déli partján Rigától délkeletre és délre körülbelül öt gyalogoshadosztály védett. Riga közvetlen elöterében az ellenséges csapatok sürüsége igen nagy volt. Ennek ellenére az "Észak" hadseregcsoport parancsnoksága még aznap kérte a német föparancsnokságtól, hogy visszavonulhasson a tukumsi védelmi terepszakaszra. Hitler föhadiszállása azonban nem értett egyet ezzel. A szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának október 6-i utasításaival összhangban a 3. és a 2. Balti Front csapatainak belsö szárnyaikon mért föcsapásokkal fel kellett szabadítaniuk Rigát. A 3. Balti Front amely ekkorra átvette az egész támadási sávot a Nyugati-Dvinától északra a balszárnyán tevékenykedö 1. csapásmérö hadsereggel mérte a föcsapást a folyó északi partja mentén a város keleti részének irányában, a jobbszárnyán tevékenykedö 67. hadsereggel Riga északi és központi része felé, a 61. hadsereggel pedig a tavak közti földszoroson a város északkeleti külvárosának irányában támadt. A 2. Balti Front amely eröit a Nyugati-Dvinától délre csoportosította át a 10. gárdahadsereggel a folyó déli partja mentén mért csapást a Riga délnyugati részében védö ellenséges csapatokra. A csapást ebben az irányban a 22. hadsereg jobbszárnyán tevékenykedö 130. lett lövészhadtest támogatta. A hadtest azt a feladatot kapta, hogy Rigát dél felöl megkerülve támadjon, vágja át a riga jelgavai müutat, s délnyugat felöl jusson a város körül védö német csapatok hátába. A Lett SZSZK fövárosáért vívott harcokban a szovjet csapatokra nagy erkölcsi hatást gyakoroltak a front haditanácsának felhívásai. A 3. Balti Front haditanácsa felhívásában kifejezte azt a meggyözödését, hogy "ebben a döntö pillanatban a harcosok, a tiszthelyettesek, a tisztek és a tábornokok a hösiesség, a katonai szaktudás és a katonai kötelesség teljesítésének újabb példáját fogják tanúsítani". "Szovjet hazánk nevével hangoztatta a haditanács -, katonai becsületünk nevében elöre, Rigáért!" A két front csapatai október 10-én reggel elérték a rigai védelmi gyürü elsö védöövének peremvonalát, s megpróbálták azt menetböl leküzdeni, de az ellenség megállította öket. A nap második felében újra támadásba lendültek, s több szakaszon beékelödtek az ellenség védelmébe. Néhány szakaszon azonban a hitleristák elkeseredett ellenlökésekkel visszaállították az eredeti helyzetet. A 3. Balti Front jobbszárnyának csapatai kénytelenek voltak feladni a hídföt a Gauja déli partján, a vasúti híd körzetében. Sebesült katonáink és tisztjeink egy csoportja (körülbelül 40 fö) nem tudott idejében visszatérni az északi partra, s a fasiszták fogságába került. Amikor csapataink október 12-én újra átkeltek a folyón, megtalálták a szovjet katonák megcsonkított holttesteit. A szörnyü látvány iszonyú haraggal töltötte el harcosainkat és a parancsnokokat. Október 11-én csapataink a frontok föcsapásának irányában mélyen beékelödtek a város körüli védelmi gyürü elsö védöövébe. Schörner, az "Észak" hadseregcsoport parancsnoka ismét kérte a hitlerista föparancsnokságtól, hogy Riga körzetéböl visszavonulhasson a tukumsi védelmi terepszakaszra. Ezúttal megkapta az engedélyt, hogy október 12-én este megkezdheti a visszavonulást. A Vörös Hadsereg egyre erösödö csapásai azonban megakadályozták, hogy az ellenség még egy napig tartsa az elfoglalt állásokat. Október 12-én reggelre a szovjet csapatok teljesen elfoglalták a város körüli védelmi gyürü elsö védöövét, a nap második felében elönyomultak a második védöövhöz, és egyes szakaszokon abba be is ékelödtek. A 3. Balti Front jobbszárnyán október 12-én deszantosztagunk kétéltü gépkocsikon átkelt a Kistavon, partra szállt a városi park körzetében, s körülbelül másfél kilométer széles hídföt vett birtokba. Ez lényegesen megkönnyítette Riga jobb parti részének elfoglalását. Október 12-én 23 órára csapataink megtisztították az ellenségtöl a városi parkot, s behatoltak a város keleti részébe. Október 13-án hajnalra teljesen felszabadították Riga jobb parti, vagyis nagyobb részét, és megkezdték az elökészületeket, hogy átkeljenek a folyón, mivel a hitleristák a visszavonuláskor felrobbantották a hidakat. Eközben a 2. Balti Front csapatai a Nyugati-Dvinától délre a közbeesö állásokból verték ki az ellenséget. A 10. gárdahadsereg október 14-én a város délnyugati részének közvetlen elöterében kezdte meg a harcot, a 130. lett lövészhadosztály pedig átvágta a riga jelgavai müutat. A rigai helyörség számottevö része a bekerítés veszélye láttán megfutamodott. A 10. gárdahadsereg október 15-én teljesen felszabadította a város bal parti részét. A Rigáért vívott harcokban különösen kitünt a 245. lövészhadosztály (parancsnok Rogyionov vezérörnagy, a Szovjetunió höse, a politikai osztály vezetöje Cskusin ezredes), amely a város északi részébe tört be, valamint a 212. lövészhadosztály (parancsnok Kucsinyev ezredes, a politikai osztály vezetöje Onoprijenko ezredes), amely kelet felöl vonult be elsönek a városba. Popov, a 212. hadosztály két rendjellel kitüntetett örmestere a Brivibas úton egy háromemeletes ház tornyára kitüzte a vörös zászlót. Moszkva ezen a napon, október 13-án, tüzérségi díszössztüzzel köszöntötte a 3. Balti Front csapatait, amelyek a 2. Balti Fronttal együttmüködve felszabadították Lettország fövárosát. A harcokban kitünt magasabbegységek és egységek elnyerték a megtisztelö "Rigai" elnevezést. Kiüztük az ellenséget Rigából, s ezzel lényegében befejezödött Szovjet-Baltikum felszabadítása. A szülöhaza városaiért és falvaiért, a lett fövárosért vívott harcokban derekasan küzdöttek a 130. lett lövészhadtest katonái. A lett harcosok az elsök közt léptek a Lett Köztársaság területére, s több tucat helységet szabadítottak fel. "Büszkék vagyunk rá írta a Szovjetszkaja Lavija -, hogy a szovjet hazánkért, Riga felszabadításáért vívott harcokban a lett hadtest kitünt . . ." 1944 szeptemberében és októberében a kiváló haditettekért a lett hadtest 3418 harcosa és tisztje részesült magas kormánykitüntetésben. A hadtestet november 3-án kitüntették a Szuvorov-rend II. fokozatával, a 308. lett lövészhadosztályt pedig a Vörös Zászló Renddel. Róluk, a bátor hösökröl, akik a lett vörös lövészek harci dicsöségét gyarapították, mondta Hruscsov 1959. június 11-én a rigai nagygyülésen: "A lett nép a Nagy Honvédö Háború éveiben a Szovjetunió többi testvérnépével együtt önfeláldozóan harcolt a fasiszta betolakodók ellen szülöhazájáért, a szovjethatalomért." A hitleristák súlyos sebeket ejtettek a lett fövároson. Lerombolták a kikötöberendezéseket, a NyugatiDvina hídjait, az erömüvet, a villamossági gyárat, felrobbantották és felgyújtották a föposta, a telefonközpont épületét, tönkretették a városi vízvezetékrendszert. A fasiszta barbárok elhurcolták az ipari üzemek berendezését, kifosztották a múzeumokat, a föiskolákat, a régi könyvtárat a Városháza téren, a világhírü tengerparti üdülöket. 1944. október 22-én a Lett Szovjet Szocialista Köztársaság fövárosában nagygyülést tartottak a város felszabadítása alkalmával. Az Esplanada téren mintegy százezer ember gyült össze : a város dolgozói, a lett lövészhadtest és más magasabbegységek katonái. A munkások, a parasztok és az értelmiségiek képviselöi lelkesen üdvözölték a Lett K(b)P Központi Bizottságának és a Lett SZSZK kormányának tagjait, szívböl köszöntötték a kommunista pártot, a szovjet kormányt és a Vörös Hadsereget abból az alkalomból, hogy megszabadultak a fasiszta zsarnokságtól. A lett föváros dolgozóinak tömeggyülése ragyogóan demonstrálta a lett és az orosz nép, valamint a többi szovjet nép megbonthatatlan barátságát. Miután Riga felszabadult, és a 2. Balti Front jobbszárnyának csapatai kijutottak a tengerhez, a föhadiszállás megszüntette a 3. Balti Frontot. A front 1. csapásmérö hadseregét és a 14. légi hadsereget átadta a 2. Balti Frontnak, a 61. hadsereget pedig az 1. Balti Frontnak. Az 1. és a 2. Balti Front, jelentékenyen megerösítve, azt a feladatot kapta, hogy semmisítse meg a Kurlandi-félszigeten és Memel körzetében a tengerhez szorított német fasiszta csoportosítást. A föhadiszállás elgondolása szerint a 2. Balti Frontnak e feladat megoldása érdekében Döbele körzetéböl kellett csapást mérnie nyugati irányban; az 1. Balti Frontnak föeröivel Ylakiai körzetéböl északi irányban kellett támadnia, a fennmaradó erökkel pedig el kellett foglalnia Memelt, és meg kellett tisztítania az ellenségtöl a Nyeman északi partját Tilsit körzetében. A két Balti Front csapásai idöben egybeestek a 3. Belorusz Front Gumbinnen irányában indított támadásával, amelynek azt kellett megakadályoznia, hogy a németek csapatokat dobjanak át Kurlandba. A támadás kezdetét október 16-ra tüzték ki. Az ellenségnek ekkor Sorvemaa-félszigeten (Saaremaa-sziget déli részén) két gyalogoshadosztálya és hat önálló zászlóalja volt, amelyeket a tengerröl hadihajók tüzérsége támogatott. A Kurlandifélszigeten Tukums és Liepája között az "Észak" hadseregcsoportnak körülbelül 33 hadosztálya szorult a tengerhez. Memel körzetében két gyalogoshadosztály és két páncéloshadosztály egységei védték a hídföt, az 1. Balti Front balszárnya elött pedig a tilsiti irányban két páncéloshadosztály egységei, egy gépesített dandár és négy gyalogoshadosztály tevékenykedett. Ezek a 3. német páncéloshadsereg állományába tartoztak. Innen délre, a 3. Belorusz Front elött a védelem elsö vonalában a "Közép" hadseregcsoport 4. hadseregének kilenc gyalogoshadosztálya harcolt. A hitleristák arra törekedtek, hogy a Kurlandi-félszigeten minél nagyobb szovjet eröket kössenek le. Ugyanakkor igyekeztek tartani Sorvemaa-félszigetet is, amely flottájuk számára biztosította a cselekvési szabadságot az Irbenitengerszorosban. A 2. Balti Front kapott feladataival összhangban a föcsapást a 3. csapásmérö hadsereggel, a 42. hadsereggel és a 22. hadsereg eröinek egy részével a balszárnyon, Döbele körzetéböl mérte nyugati irányban, a kisegítö csapást pedig az 1. csapásmérö hadsereggel a tengerpart mentén, Tukums irányában, azzal a feladattal, hogy kijusson a Tukums-Aucé vonalra. Az 1. Balti Front fö eröfeszítései arra irányultak, hogy szétzúzza az "Észak" hadseregcsoportot. Ebböl a célból a 6. gárdahadsereg Vainode körzetéböl Skrunda és Saldus irányában, az 51. hadsereg pedig Skuodas körzetéböl Liepája irányában mért csapást. A front csapatainak megerösítése végett ebbe az irányba dobták át a 61. hadsereget és az 5. gárda harckocsi-hadsereget is. A frontnak azok a csapatai, amelyek a memeli és a tilsiti irányban tevékenykedtek, a tengerparton és a Nyeman mentén tartották állásaikat, s megakadályozták, hogy az ell

enség egyesüljön a körülzárt csoportosítással. A 3. Belorusz Front eközben Vilkaviskis körzetéböl Insterburgra mért föcsapást, hogy kijusson a Gumbinnen-Goldap terepszakaszra. Ez a csapás elvonta a kelet-poroszországi ellenséges csoportosítás eröit, s ily módon elösegítette a Balti Frontok támadását a Kurlandi-félszigeten. A Balti Frontok október 16-án reggel támadásba mentek át. A legeredményesebben a 2. Balti Front jobbszárnyának csapatai harcoltak. Az 1. csapásmérö hadsereg Zahvatajev altábornagy parancsnoksága alatt a támadás elsö napján áttörte a fövédöövet, s 16 ellenlökést vert vissza. A hadsereg a következö napokban a nehezen járható terepen naponta átlag 10-25 kilométert nyomult elöre. Október 18-án a hadsereg csapatai átkeltek a Lielupe folyón, elfoglalták Kemeri várost, október 19-én pedig elérték az ellenség védelmi terepszakaszát Tukums elöterében. Itt megálltak. A front balszárnyán a fasiszták elkeseredetten ellenálltak. Az ellenségnek itt nagy eröi voltak, s az erdös-mocsaras terep elönyeit kihasználva az elöre berendezett Tukums-Gardene védelmi terepszakaszon feltartóztatták csapataink támadását. A hitleristák a liepájai irányban ugyancsak nagyon szívósan védekeztek. Ennek következtében az 1. Balti Front fö csapásmérö csoportosítása a támadás elsö napjaiban mindössze kettö-hat kilométert nyomult elöre. A németek gyalogoshadosztálynyi erökkel és 50-60 harckocsival elkeseredett ellenlökéseket indítottak. A támadás október 27-én folytatódott. Október 31-én este a Balti Frontok csapatai a KemeriGardene-Leckava-Prüekule-Liepája vonaltól nyugatra harcoltak. További kísérleteik, hogy áttörjék a védelmet, és széttagolják a tengerhez szorított ellenséges csoportosítást, nem jártak sikerrel. Bár a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokságnak fontos érdekei füzödtek a kurlandi csoportosítás mielöbbi felszámolásához, nem tudott e célra további eröket biztosítani, s különösen nem tudott megerösítö eszközöket adni, mert a szovjet csapatoknak fontosabb hadászati feladatokat kellett megoldaniuk a kelet-poroszországi és nyugat-lengyelországi német fasiszta csapatok szétzúzása érdekében. Emiatt a Memelért vívott harc elhúzódott. Memel csak 1945 januárjában szabadult fel. A kurlandi ellenséges csoportosítást csapataink a háború végéig körülzárva tartották a félszigeten. A csoportosítás 1945 májusában megadta magát. * Amíg a rigai és a memeli irányban kibontakozott a támadás, a Leningrádi Front csapatai a Balti Flottával együtt hadmüveletet hajtottak végre, hogy megtisztítsák a Moonsund-szigeteket az ellenségtöl. E viszonylag nem nagy, de igen bonyolult hadmüvelet végrehajtásához körülbelül két hónapra volt szükség (szeptember 27-töl november 24-ig). A partraszállás és csaknem az egész szigetcsoport elfoglalása kilenc-tíz nap alatt megtörtént ugyan, de Sorvemaa-félszigetért a harc másfél hónapig tartott. Ennek az volt az oka, hogy a front parancsnoksága már a hadmüvelet tervezésekor hibázott. A parancsnokság akkor nem tulajdonított kellö jelentöséget Sorvemaa-félsziget elfoglalásának, noha ez a félsziget a Rigai-öböl kulcsa. Nem vette figyelembe azt sem, hogy a félsziget természeti adottságai lehetövé tették a huzamos védelmet még kis erök számára is. Ezt bizonyították az 1941-es tapasztalatok is, amikor bátor szovjet katonák egy kis csoportja több mint két hónapig tartotta itt magát. A mélyen lépcsözött ellenséges védelem áttörése végett csapatainkat alaposan meg kellett volna erösíteni harcitechnikai eszközökkel. Ezek szállítását azonban nem tervezték meg idejében, pedig a tengeri szállítás egyébként is nehézségekkel járt. A Balti Flotta föeröi a cirkálók és a torpedórombolók a nagy aknaveszély miatt nem vehettek részt a hadmüveletben, és különben sem használhatták volna a németek által lerombolt tengeri támaszpontokat az észt partokon. Szeptember 25-én, amikor a Leningrádi Front a feladatot megkapta, csapatai Moonsund és a Rigai-öböl partján álltak. Ekkor megvoltak a feltételek a szigetek felszabadításához, mert az ellenség még nem tudott erös védelmet kiépíteni. Mivel azonban a Balti-tengeren az ellenséges flotta uralkodott, e szigetek helyörségét a németek megerösíthették. A Moonsund-szigetek az ellenség számára nagy jelentöségüek voltak, ezek fedezték a Baltikumban harcoló hitlerista csapatok szárnyát és hátát, biztosították a Finn-öböl blokádját. E szigetek elvesztése nemcsak azt jelentette volna, hogy a rigai csoportosítás elszigetelödik a tenger felöl, hanem azt is, hogy esetleg szovjet deszant száll partra Kurlandban annak a balti csoportosításnak a hátában, amely még mindig tartotta Riga körzetét. A német fasiszta parancsnokság aggódva állapította meg, hogy "a Moonsund-szigetcsoport szigeteinek tartásától függ Riga védelme is". Ilyen körülmények közt haladéktalanul meg kellett kezdeni a hadmüveletet a szigetek felszabadítására. A frontparancsnok eredeti elhatározása értelmében a 8. hadseregnek szeptember 26-án el kellett foglalnia a Vormsiés Muhu-szigeteket, szeptember 27-én pedig partra kellett szállnia a Saaremaaés Hüumaa-szigeteken. Az áttelepülés nehézségei, valamint a sürü aknazár miatt azonban a flotta deszanteszközei nem érkeztek meg a kitüzött idöre. Ezért módosítani kellett a hadmüveleti tervet. Tribuc tengernagy, a flotta parancsnoka, miután megkapta a parancsot a deszanthadmüvelet elökészítésére, elhatározta, hogy a flotta eröivel elfoglalja Vormsi-szigetet, amely a Finn-öböl felöl a Moonsund bejáratát ellenörizte. Ezt a feladatot már szeptember 27-én végrehajtották. A partra szállt két kisebb deszantosztag megtisztította a szigetet az ellenségtöl, s ennek eredményeképpen a szárazföld és a Vormsi-sziget közti szorosban a hajózás biztonságossá vált. Szeptember 29-én a flotta könnyü eröi, amelyeket a parancsnok a deszanthadmüvelet végrehajtására kijelölt (55 torpedónaszád, nyolc tengeri páncélosnaszád, 40 vitorlás hajó és körülbelül 30 kisebb hajó), Rohukülában, Virtsuban és más kikötökben összpontosultak, hogy felvegyék a 8. hadsereg deszantjait, a 109. és a 8. észt lövészhadtestet. A flotta a 260. önálló tengerészgyalogos-dandárt is kijelölte, hogy részt vegyen az elsö deszantrohamban. Mielött a hadihajók a deszantokkal megindultak, az 1. torpedónaszád-dandár politikai osztálya értekezletet tartott a lövészhadtestek hadosztályainak politikai osztályaival a deszanthadmüveletek biztosítására irányuló pártpolitikai munka eddigi tapasztalatairól. A dandár politikai osztálya a kommunisták egy csoportját megbízta azzal, hogy közvetlenül a partra szálló katonák körében végezzen felvilágosító munkát. Az agitátoroknak nagy segítségére volt a Balti Flotta politikai osztálya által kiadott "Deszant-emlékeztetö". Ez részletesen ismertette a harcos feladatait a `deszanthadmüveletben. A Moonsund-szigeteken ekkor az ellenség négy örzászlóalján kívül a 23. német gyalogoshadosztály tartózkodott. Október elején Rigából kezdtek ideérkezni a 218. gyalogoshadosztály egységei is megfelelö megerösítö eszközökkel, s így az ellenség eröi csaknem megkettözödtek. Az ellenség a szigetek védelmét flottájának könnyü eröivel (naszádokkal és ágyús hajókkal), valamint két torpedórombolóval támogatta. Az utóbbiak támaszpontja Kuressaaréban és Kihelkonnában volt. Moonsund déli kijáratát és Párnu elöterét a hitleristák elaknásították. A hadmüvelet folyamán támadásunk visszaverésekor a fasiszta parancsnokság többször bevonta a harcba a német flotta négy cirkálóból, valamint több torpedórombolóból álló 2. harccsoportját, amely a Balti-tenger keleti részében tevékenykedett. A hadmüveleti elgondolás értelmében csapatainknak elöször a Muhués a Chiuma-szigeten kellett partra szállniuk: az elözön a 8. észt lövészhadtest deszantosztagának (virtsui behajózással), az utóbbin pedig a 109. lövészhadtest deszantosztagának (rohukülai behajózással). Ezt követöen az osztagoknak két irányból (Hüumaaés Muhu-szigetröl) kellett támadniuk Saaremaa-sziget ellen azzal a feladattal, hogy legkésöbb október 5-re ezt a szigetet is megtisztítsák az ellenségtöl. A deszanthadmüvelet terve szerint tehát csapatainknak a szigeteket egymás után kellett elfoglalniuk, s a föcsapást Saaremaaszigetre kellett mérniük, ahol az ellenség föeröi tartózkodtak. E tervvel összhangban szeptember 29-én este 12 torpedónaszádról 90 kétéltü gépkocsin Muhuszigetén partra szállt az elsö 950 harcos. Ezután megkezdték a partraszállást az észt lövészhadtest következö lépcsöi is. A torpedónaszádokat fedélzetükön a deszant elörevetett osztagával (parancsnoka Virit ezredes) parthoz közeledtükkor az ellenség fergeteges tüze fogadta. Az osztag személyi állománya ennek ellenére nem rettent vissza. Matjasin örmester és Repson hadnagy elsönek ugrott a vízbe a naszádokról, s példájukat követte a többi harcos. Repson hadnagy, amint partot ért, rohamra vezette a katonáit. Az ellenség kétségbeesett eröfeszítéseket tett, hogy alegységeinket visszaszorítsa a tengerbe. De katonáink rendületlenül tartották az elfoglalt hídföt, s tevékenységükkel biztosították az egész osztag partraszállását, majd pedig sikeres elönyomulását. Matjasin és Repson komszomolistákat a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki. A partra szállók nyugati és északnyugati irányban fokozatosan visszaszorították az ellenséget, s már szeptember 30-án reggelre megtisztították a szigetet. Bonyolultabb volt és jobban elhúzódott a harc Hüurnaa-szigetért. A kedvezötlen idöjárás miatt a partraszállást október 2-ára kellett halasztani. Deszantunk elsö alegységeit az ellenség erös tüzzel fogadta. De légierönk és hajótüzérségünk lefogta az ellenség tüzfegyvereit, s a 109. lövészhadtest deszantjai október 3-án estére ezt a szigetet is teljesen felszabadították. A német csapatok maradványai visszavonultak Saaremaa-szigetre. Az ellenség, miután elveszítette a Vormsi-, Muhués Hüumaaszigetet, kivonta a Moonsundból deszantuszályait és naszádjait, s elaknásította a Soela-szorost. Október 5-én hajnalban a 109. hadtest és a 8. észt lövészhadtest három hadosztályának egységei Hüumaaés Muhu-szigetröl tüzérségi támogatással sikeresen partra szálltak Saaremaa-szigeten, s elkezdték kifejleszteni a támadást délnyugati irányban. Csapataink öt nap alatt 90-100 kilométert nyomultak elöre, s október 10-én reggelre elérték az ellenség fö védelmi terepszakaszait Sorve-félszigeten. Itt egy keskeny, alig 2,5-3 kilométeres földszoroson az ellenség szilárd védelmet szervezett harckocsik és gyalogság ellen. A hitleristák ezen a szakaszon megvetették a lábukat, s bár nagy veszteségeket szenvedtek, még másfél hónapig tartották a félszigetet. Csapataink október 10-14. között megpróbálták összeroppantani az ellenség védelmét. A kísérletek azonban nem jártak eredménnyel, mert hiányzott a nehéztüzérség, s nem volt elegendö löszer sem. A csapatokat ekkor megerösítették, s október 19-21-én át is törték az elsö védelmi terepszakaszt, de a következö állásokat nem tudták leküzdeni, mivel a német flotta 2. harccsoportjának hajótüzérsége erös tüzével ezt megakadályozta. A szovjet csapatok november 18-án, miután megkapták a szükséges tüzérséget és löszert, újra támadásba lendültek. Az ellenség két cirkáló és több torpedóromboló támogatásával dühödten védekezett. A szovjet légierö sikeres csapásaival részben gyengítette a német hadihajók ellenhatását. Csapataink ezután fokozatosan leküzdötték a hitleristák elkese redett ellenállását, áttörték az utolsó védelmi terepszakaszt is, s november 24-én reggelre teljesen megtisztították a félszigetet. A Moonsund-szigetcsoport elfoglalásával a Balti Flotta ellenörzése alá vehette a Finn-öböl és a Rigai-öböl bejáratát. Egyidejüleg javultak a feltételek ahhoz is, hogy a flotta aktívan tevékenykedjék az ellenség balti-tengeri utánszállítási vonalain. * A szovjet fegyveres eröknek a Baltikumban kivívott gyözelme politikai és hadászati szempontból óriási jelentöségü volt. A hadmüveletek sikeres befejezésének eredményeképpen csapataink megtisztították az ellenségtöl a balti szovjet köztársaságok csaknem egész területét, kivéve a Lett SZSZK-nak egy kis részét. A Vörös Hadsereg súlyos vereséget mért az "Észak" hadseregcsoportra, amelynek 59 magasabbegységéböl 26-ot szétzúzott, hármat teljesen megsemmisített. E csoport föeröit 37 hadosztályt és egy dandárt a szovjet csapatok Kurlandban körülzárták, három hadosztályt pedig Memelben tartottak blokád alatt. A megmaradt ellenséges hadosztályokat is súlyos veszteségek érték. A német fasiszta betolakodóknak a Baltikumban elszenvedett veresége folytán a szovjet-német arcvonalon újra megváltozott a hadászati helyzet. Az "Észak" hadseregcsoport elveszítette korábbi hadászati jelentöségét, s már nem befolyásolhatta lényegesen a fegyveres harc menetét. A hitlerista Németország a Baltikum elvesztésével kénytelen volt megválni attól az elönyös hídföállástól, ahonnan a kelet-poroszországi és a lengyelországi irányban tevékenykedö csapataink oldalát veszélyeztette, s amely cselekvési szabadságot biztosított számára a Finnés a Rigai-öbölben. Számottevöen rosszabbodott a kelet-poroszországi ellenséges csoportosítás hadmüveleti-hadászati helyzete is. E csoportosítást most az a veszély fenyegette, hogy a Balti-tenger partjára kijutott csoportosításunk oldalba támadja. Németország a Baltikummal egyszersmind fontos élelmezési és nyersanyagbázist is veszített. A kialakult helyzet lényegesen megkönnyítette a 3. és a 2. Belorusz Front támadását Kelet-Poroszországban, valamint a Balti Flotta repülögépeinek és hadihajóinak manöverezését. Minthogy megrövidült az arcvonal, s nagy erök szabadultak fel a Baltikumban, lehetövé vált más frontok megerösítése. A Baltikum felszabadításában öt front csapatai, valamint a Balti Flotta hadihajói és repülögépei vettek részt. Ezek harctevékenysége ezer kilométeres arcvonalon bontakozott ki. A támadás folyamán csapataink több egyidejü és egymást követö hadmüveletet hajtottak végre, s általában mindegyik front meghatározott hadmüveleti irányban tevékenykedett. Egyes irányokban, például a rigai irányban, frontcsoport hajtott végre hadmüveletet, amikor is a frontok tevékenységét a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának megbízottja hangolta egybe. A hadmüveleti feladatok sikeres megoldását a szárazföldi csapatok, a légierö és a hajóhad szoros együttmüködése biztosította. A szovjet csapatok baltikumi hadmüveleteinek legérdekesebb sajátossága az volt, hogy a támadás folyamán az 1. Balti Front fö erökifejtését Riga irányából Memel irányába helyezték át. Ez a front eröinek és eszközeinek nagyarányú, 120-140 kilométeres távolságra való átcsoportosítását tette szükségessé. A csapatok hozzáértö hadmüveleti vezetésének eredményeképpen az átcsoportosítást és az új hadmüvelet elökészítését a memeli irányban titokban és rövid idö alatt hajtották végre. Ez biztosította a csapás meglepésszerüségét és csapataink sikerét. A baltikumi támadóharcok folyamán súlyos fogyatékosságok is akadtak, s ennek következtében csapataink a támadás hadászati célját nem érték el teljesen: az "Észak" hadseregcsoport elkerülte a végleges összeomlást, föeröi visszavonultak Kurlandba, s itt a háború végéig védtek. Ennek fö oka az volt, hogy a hadmüveletek tervezésekor nem irányoztak elö mély frontális csapásokat az "Észak" hadseregcsoport széttagolására és részenkénti megsemmisítésére. Frontjaink a szeptemberi támadás elején nem mértek döntö vereséget az ellenségre a harcászati és a közeli hadmüveleti mélységben, s a németek emiatt elöre kidolgozott terv szerint visszavonulhattak a berendezett védelmi terepszakaszokra. A kezdeti csapások továbbá azért sem voltak eléggé hatékonyak, mert hadosztályaink nagyon hiányosan voltak feltöltve, korlátozottak voltak löszerkészleteik, alig volt harckocsijuk a gyalogság közvetlen támogatására, s parancsnokságaink és törzseink gyengén ismerték az ellenség csoportosítását, védelmének jellegét. Súlyos hibákat követtek el a csapatok vezetésében is. A Vörös Hadsereg a Baltikumban az északnyugati hadszíntér tengermelléki szakaszán nehéz körülmények közt támadott. Az erdös-mocsaras terep, a sok folyó és tó lehetövé tette, hogy az ellenség több övböl álló, a Balti-tenger partjáig terjedö egész mélységben kifejlesztett védelmet építsen ki. Ez lassította a támadás ütemét, s ugyanakkor lehetövé tette az ellenségnek, hogy egyes irányokban kitérjen csapásaink és a teljes megsemmisülés elöl. A Baltikumért vívott harcokban az oroszokkal, a beloruszokkal, az ukránokkal és a Szovjetunió más népeinek fiaival vállvetve bátran küzdöttek a lettek, a litvánok és az észtek is. Dicsö harci utat tettek meg Moszkva peremvárosaitól, Velikije Lukitól és Orjoltól a Balti-tenger partjáig, s höstetteikkel gyarapították a lett lövészek, a litván és az észt vöröskatonák dicsö, polgárháborús hagyományait. A Szovjetunió valamennyi népének közös eröfeszítései felszabadították a Baltikumot. A párt és a kormány méltóképpen értékelte a Balti és a Leningrádi Front csapatainak sikereit. Több mint 332 ezer katonát, tiszthelyettest és tisztet tüntettek ki rendjelekkel és érdemérmekkel. Észtország, Lettország és Litvánia dolgozói rögtön a megszállók kiüzése után a kommunista párt és az újjáéledt szovjetszervek vezetésével, az egész szovjet nép segítségére támaszkodva hozzáláttak a lerombolt népgazdaság helyreállításához. 4. A hadmüveletek befejezése a sarkkörön túl Amikor Finnország kilépett a háborúból, a szovjet-német arcvonal északi szakaszán gyökeresen megváltozott a helyzet. A finn hadsereg csapatainak a fegyverszüneti egyezmény értelmében vissza kellett vonulniuk az 1940. évi szovjet-finn határra. Amikor a Finnország elleni hadmüveletek befejezödtek, a Barents-tenger és a Ladoga-tó közti szakaszon a Karéliai Front tevékenykedett. A front állományába a 14., a 19., a 26., a 32., a 7. hadsereg és a 7. légi hadsereg tartozott (4. sz. térkép). A front parancsnoka Mereckov hadseregtábornok, a haditanács tagja Stikov altábornagy, a törzsfönök Krutyikov altábornagy volt. A Barents-tengertöl Uhtáig terjedö szakaszon a mintegy 200 ezer fönyi 20. német hegyivadászhadsereg csapatai álltak. Az arcvonal itt 1941 öszétöl nem változott. Az Uhtától a Ladoga-tóig terjedö szakaszon a finn csapatok a fegyverszüneti egyezménynek megfelelöen szeptember végén visszavonultak az államhatárra. A német fasiszta parancsnokság attól tartott, hogy a szovjet csapatok dél felöl a 20. hadsereg oldalába és hátába kerülnek. Ezért elkezdte visszavonni csapatait a kandalaksai és uhtai irányból nyugat felé, Finnország északi körzeteibe. A Karéliai Front 19. és 26. hadserege a visszavonuló ellenséget üldözve szeptember végén Kirovszktól nyugatra és Uhtától délnyugatra elérte az államhatárt. Ugyanakkor a Karéliai Front balszárnyának csapatai és a Leningrádi Front csapatai, amelyek a Karél-földszoroson tevékenykedtek, elérték a szovjetfinn határt. Az ellenség Murmanszktól nyugatra szilárdan tartotta az elfoglalt terepszakaszokat. Parancsnoksága nagy jelentöséget tulajdonított annak, hogy kezében tartsa Petsamo (Pecsenga) és Kirkenes körzetét (Észak-Norvégiában). Itt ugyanis nikkelt és rezet bányásztak a német ipar számára. A Barents-tenger jégmentes kikötöiben a német hajóhad hadihajói állomásoztak. Csapatainknak a sarkkörön túli hegyes tundravidék part menti sávjában kellett támadniuk. A Barentstenger partját itt több szük fjord tagolja, amelyek tíz kilométerekre beékelödnek a szárazföld belsejébe. Az erösen tagolt terep, a rengeteg hegyi patak, a sok mocsár és tó, a fejletlen úthálózat, a zord idöjárás megnehezítette valamennyi fegyvernem harctevékenységét. Különösen kedvezötlen volt az idöjárás a légierö szempontjából. A sarkkörön túl októberben gyakran esik és havazik, a tenger felöl erös szelek fújnak. Az ellenség a háború három éve alatt a petsamo-kirkenesi irányban fejlett és mélyen lépcsözött védelmet épített ki, amely a föirányokban tartós létesítményekkel berendezett három övböl állt. A terep sajátosságai az erödítményekkel együtt az ellenség számára megkönnyítették a védelmet, a szovjet csapatok számára pedig megnehezítették a támadást. A sarkkörön túl a 20. német hegyivadász-hadsereg 19. hegyivadász-hadteste védett ( 12. sz. térkép). A hadtest állományába több mint 53 ezer ember, 753 darab 75 milliméteres és annál nagyobb ürméretü löveg és aknavetö tartozott. A hadtest magasabbegységeit kiképezték az északi hadszintér viszonyai közti harcra. A hadtest feladata az volt, hogy ne engedje be a szovjet csapatokat Petsamo és Kirkenes körzetébe. A szárazföldi csapatok harctevékenységét az 5. légiflotta 160 repülögépe és az észak-norvégiai kikötökben állomásozó haditengerészeti erök támogatták. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása 1944. szeptember 26-án utasította a Karéliai Frontot, hogy készítsen elö támadó hadmüveletet a 14. hadsereg eröivel, a front eszközeinek bevonásával, s tisztítsa meg az ellenségtöl Petsamo körzetét. E feladat megoldásába bevonták az Északi Flotta magasabbegységeit is. A frontparancsnok a 14. hadseregnek megparancsolta, hogy mérjen csapást Petsamo irányában, s az Északi Flotta magasabbegységeivel együttmüködve kerítse be és semmisítse meg a 19. hegyivadászhadtest föeröit. A hadseregnek a továbbiakban nyugati és északnyugati irányban kellett folytatnia a támadást, el kellett foglalnia a nikkelbányák körzetét, s teljesen fel kellett szabadítania a petsamói területet. Ugyanakkor a front légiereje és az Északi Flotta is parancsot kapott, hogy készüljön fel, és biztosítsa a szárazföldi csapatok hadmüveletét. A 14. hadsereget feladata végrehajtása érdekében frissen érkezett magasabbegységekkel erösítették meg. A támadás kezdetekor a hadseregnek öt lövészhadteste volt (köztük két könnyü hadtest), s ezek állományába nyolc lövészhadosztály, hat dandár (köztük egy harckocsidandár) és egy megerödített körlet tartozott. A hadsereg létszáma 97 ezer fö volt, fegyverzete többek közt 2103 darab 76 milliméteres és annál nagyobb ürméretü lövegböl és aknavetöböl, 126 harckocsiból és rohamlövegböl állt. A hadsereg harctevékenységét a 7. légi hadsereg föeröinek, valamint az Északi Flotta légierejének kellett támogatnia, összesen mintegy ezer repülögéppel. Csapataink létszámban 1,8-szeres, lövegekben és aknavetökben 2,7-szeres, repülögépekben 6,1-szeres fölényben voltak az ellenséggel szemben. Scserbakov altábornagy, a 14. hadsereg parancsnoka, elhatározta, hogy a föcsapást a lövészhadtestekkel a Csapr-tótól délre fekvö körzetböl általában Luosztari-Petsamo irányában méri, a könnyü hadtestekkel pedig mélyen megkerüli az ellenségjobbszárnyát. A hadsereg feladata az volt, hogy szétzúzza a szemben levö egységeket, majd északnyugati irányban kifejlessze a támadást, s együttmüködve az Északi Védelmi Körlet Szrednyij-félszigetröl támadó tengerészgyalogos-dandáraival, Tyitovka Reka helységtöl délnyugatra bekerítse és megsemmisítse az ellenséges csoportosítást, s felszabadítsa Petsamót. A hadsereg csapatainak a továbbiakban folytatniuk kellett a támadást, hogy befejezzék az ellenség szétzúzását, s felszabadítsák Petsamo egész területét. Ez az elhatározás biztosította, hogy a német fasiszta csoportosítás legsebezhetöbb pontját érjék a csapások, s lehetövé tette, hogy a hadsereg föeröi a legrövidebb úton jussanak el Luosztari és Petsamo körzetébe. Golovko tengernagy, az Északi Flotta parancsnoka, a 14. hadsereg támogatása végett a hadmüvelet általános tervével összhangban elhatározta, hogy partvédö és hajótüzérség által támogatott tengerészgyalogos-egységekkel, valamint a Malaja Volokovaja-öbölben partra szállított tengerészgyalogosdeszanttal áttöri az ellenséges védelmet a Szrednyij-félsziget földszorosán. A tengerészgyalogságnak ezután el kellett foglalnia a Tyitovka Reka-Petsamo utat, át kellett vágnia a Nyugati-Lica folyó mentén védö ellenséges erök visszavonulási útjait, s a 14. hadsereg csapataival egyesülve tovább kellett fejlesztenie a támadást Petsamo irányában. A hadihajók, a tengeralattjárók és a repülöegységek parancsot kaptak, hogy zavarják az ellenség tengeri szállításait Norvégia északi partja mentén, a Varanger-fjord-Hammerfest szakaszon, s zárják el Petsamo és Kirkenes kikötöit. A sarkkörön túli különleges természeti és éghajlati viszonyok sajátos követelményeket támasztottak a csapatok anyagi-technikai biztosításával szemben. Vasutak hiányában az anyagi eszközöket gépkocsikon, vízi úton és málhás állatokon szállították. Még a rénszarvasokat is igénybe vették. A támadás kezdetekor a 14. hadseregnek mintegy három javadalmazás löszere, két-három javadalmazás üzemanyaga, hét napi élelme és 14 napi takarmánya volt. Ezenkívül a Murmanszk környéki raktárakban tíz napra elegendö élelmiszert halmoztak fel. A hadsereg személyi állományát ellátták téli ruházattal, bekeccsel, kucsmával, meleg alsónemüvel, kesztyüvel. A harcosok spirituszfözöt és vegyi anyagokkal müködtetett termofort is kaptak. A megindulási körletben 17 ezer személyes tábori kórházat rendeztek be. A hadmüvelet elökészítését hadmüveleti, politikai és anyagi-technikai tekintetben a kitüzött határidöre befejezték. A harcosokban és a parancsnokokban égett a vágy, hogy szétzúzhassák a német fasiszta csapatokat, és kisöpörjék öket a sarkkörön túli szovjet területröl. A 14. hadsereg támadása október 7-én reggel kezdödött. A 131. és a 99. lövészhadtest magasabbegységei tüzérségi elökészítés után áttörték a fövédöövet, menetböl átkeltek a Tyitovka folyón, s hídföket vettek birtokba a nyugati parton. A légierö a kedvezötlen idöjárás miatt csak délután léphetett harcba. A hadsereg csapásmérö csoportjának magasabbegységei október 8-án és 9-én a támadást továbbfejlesztve áttörték a második védöövet is. A balszárnyon tevékenykedö 126. könnyü lövészhadtest hátulról megkerülte az ellenséget, s anélkül, hogy erös ellenállásba ütközött volna, október 9-én estére kijutott a Luosztaritól kilenc kilométerre nyugatra levö útelágazás körzetébe. A hadsereg csapatai a németek elkeseredett ellenállása és számos ellenlökése dacára a föcsapás irányában három nap alatt áttörték a védelem harcászati mélységét, s megteremtették a Petsamo és Luosztari elleni támadás feltételeit. Az ellenség nagy veszteségeket szenvedett, s magasabbegységeink csapásai alatt kénytelen volt visszavonulni nyugati irányban Petsamóhoz és Luosztarihoz. A 14. hadsereg jobbszárny-magasabbegységei megkezdték az ellenség üldözését. Az Északi Flotta egységei október 10-re virradó éjszaka a Malaja Volokovaja-öböl déli partján partra szállították a deszantot, a 63. tengerészgyalogos-dandárt Krilov ezredes parancsnoksága alatt. A dandár csapást mért az ebben az irányban védö ellenséges egységek szárnyára. Másnap reggel a Szrednyij-félsziget földszorosán támadásba ment át a 12. tengerészgyalogos-dandár Rasszohin ezredes parancsnoksága alatt. A dandár megtörte a németek ellenállását a Muszta-Tunturi hegygerincen, s egyesült a 63. dandár egységeivel. Mindkét dandár megkezdte a gyors ütemü elönyomulást Petsamo felé. A 14. hadsereg csapatai a föcsapás irányában gyors ütemben nyomultak elöre kelet, délkelet és nyugat felöl. Október 12-én elfoglalták Luosztari fontos közlekedési csomópontot, majd tovább támadtak nyugati és északnyugati irányban. Október 14-én megkezdték a harcot Petsamóért. A hadsereg csapásmérö csoportjának magasabbegységei leküzdötték a németek makacs ellenállását, október 15-re virradó éjszaka az Északi Flotta egységeinek támogatásával átkeltek a Petsamo folyón, s elfoglalták Petsamót, a fontos védelmi csomópontot. A város felszabadulásában nagy szerepet játszott az a deszant, amelyet az Északi Flotta Linahamari kikötöjében (Petsamótól északra tíz kilométerre) szállított partra. Október 15-én estig csapataink 50-60 kilométert nyomultak elöre, s kijutottak a Njasykkjajarvi, Lüppejarvi és Pilgujarvi vonalára (jarvi, járvi = tó a szerk.). A 14. hadsereg e harcok során az Északi Flotta egységeivel és hadihajóival együttmüködve, a 7. légi hadsereg támogatásával nagy veszteséget okozott a 19. hegyivadász-hadtest csapatainak, s Petsamótól és Luosztaritól nyugatra és északnyugatra vetette vissza öket. Létrejöttek a kedvezö feltételek ahhoz, hogy csapataink továbbfejlesszék a támadást Norvégia határai felé. A frontparancsnok ilyen körülmények közt úgy módosította a 14. hadsereg feladatát, hogy gyorsított ütemben zúzza szét a 19. hegyivadász-hadtest maradványait és a 20. hadsereg felvonult tartalékait. A hadsereg azt a parancsot kapta, hogy ha az ellenséges csapatok visszavonulnak Norvégia és Finnország területére, üldözze öket Kirkenes és Nyikel-Nautszi irányában, s fejezze be szétzúzásukat. Az Északi Flotta feladata az volt, hogy a tengeri útvonalakon kifejtett tevékenységgel és tengeri deszantok partraszállításával akadályozza meg az ellenséges csapatok elszállítását a tengeren, és segítse elö a szárazföldi csapatok támadását. A hadsereg október 18-án újra támadásba lendült. A 131. lövészhadtest egységei Petsamótól északnyugatra átlépték az államhatárt, s Kirkenes norvég város irányában fejlesztve a támadást, október 22-én elfoglalták Sturbukt és Tarnet helységeket. A hadsereg föeröi eközben bevonultak Ahmalahtiba és Nyikelbe, átvágták a kirkenes-nautszi országutat, s kijutottak a norvég határra. Ahmalahtitól északra és északnyugatra átkeltek a tavon, s elfoglalták Fossgord és Trangsund norvég helységeket. E harcok eredményeképpen az ellenséges csoportosítás két részre szakadt, s ezek közül az egyik észak felé, Norvégiába, a másik pedig délnyugatnak vonult vissza. A frontparancsnok utasítása értelmében a 14. hadsereg föeröinek Kirkenes és Neiden felé, két lövészhadtestnek (köztük egy könnyü hadtestnek) pedig délnyugati irányban Pitkjajarvi-Nautszi ellen kellett támadniuk. Csapataink ezt a feladatot teljesítve október 25-én szívós harc után elfoglalták Kirkenest, a jelentös védelmi csomópontot, a 20. hadsereg sarkkörön túli fö ellátó bázisát. A 126. könnyü lövészhadtest egységei északnyugati irányban támadva október 27-én elfoglalták Neident, A délnyugati irányban tevékenykedö magasabbegységek ugyanaznap kijutottak Nautszi körzetébe. A szovjet csapatok október 29-én teljesen felszabadították a petsamói területet a német fasiszta betolakodók uralma alól. Norvégia északi körzeteinek lakossága meleg szeretettel fogadta a szovjet csapatokat, segítette öket mindennel, amivel csak tudta. A Kirkenesért vívott harcok idején például Gensen, Palo, Nielsen és más norvég halászok motorcsónakjaikon átszállították a szovjet harcosokat az Ilvenes-fjordon (Kirkenestöl délkeletre). Must halász a németek háta mögé vezetett egy tengerészgyalogos-zászlóaljat olyan ösvényen, amely nem volt feltüntetve a térképen, s a harcosok rendelkezésére bocsátotta csónakját, hogy átvizsgálják a fjord bejáratát és megállapítsák, nincsenek-e ott aknazárak. A kirkenesi fiatalok a városban vívott harcok folyamán, az ellenséges tüzzel nem törödve elsösegélyben részesítették s biztonságba helyezték a sebesült szovjet katonákat. Amikor Norvégia északi körzeteiböl kiüztük a német fasiszta megszállókat, a londoni norvég kormány külön üzenetet juttatott el a szovjet kormányhoz, s ebben nagy elismeréssel nyilatkozott a Vörös Hadsereg hadmüveleteiröl, rámutatva, hogy az ország felszabadítása a Szovjetunió és Norvégia népei közti barátság további erösödésére fog vezetni. A szovjet katonai hatóságok nem avatkoztak be a norvég nép belügyeibe. Észak-Norvégiában nagy segítséget nyújtottak a helyi hatóságoknak a lerombolt gazdaság helyreállításában. A szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása 1944. november 9-én megparancsolta a csapatoknak, hogy a Kirkenes Ny-Pitkjajarvi-Nautszi terepszakaszon menjenek át védelembe, s a NeidenVirtaniemi (Nautszitól délnyugatra) vonalra rendeljenek ki fedezö és felderítö egységeket. Norvégia mielöbbi teljes felszabadítása érdekében az országnak az ellenségtöl megtisztított területén a norvég kormány határozatára megkezdödött a hazai fegyveres erök újjászervezése. A norvég nép az idegen megszállás alatt az egész háború folyamán nagy rokonszenvvel figyelte a szovjet népnek a hitlerista hordák ellen vívott hösi harcát, s örült a Vörös Hadsereg minden sikerének. A norvég hazafiak a fasizmus elleni harcokban sok höstettet vittek véghez. Levegöbe röpítettek hadianyaggyárakat, fegyverraktárakat, elsüllyesztettek hadihajókat s löszert és hadianyagot szállító kereskedelmi hajókat, rombolták az utánpótlási vonalakat, szabotálták a quislingista hadsereg mozgósítási parancsait. Ismeretes, hogy a hitleristák a háború alatt Norvégiában is létesítettek koncentrációs táborokat, s ezekben embertelen körülmények közt tartották a harcokban megsebesült és fogságba esett szovjet katonákat. A norvég hazafiak a halálos veszedelemmel nem törödve igyekeztek segítséget nyújtani a szovjet hadifoglyoknak. Így például Marta és Reinhold Estrem, norvég házaspár élete kockáztatása árán segített szovjet hadifoglyoknak, akik megszöktek a fasiszta táborból. Marta Estrem a falubeliek körében (0s helységben) élelemés ruhanemügyüjtést szervezett, s amit sikerült összegyüjtenie, azt eljuttatta a táborba. A szovjet hadifoglyok "Oroszok anyjá"-nak hívták. A második világháború befejezése után a szovjet csapatok, betöltve felszabadító küldetésüket, elhagyták Észak-Norvégia területét. A norvég dolgozók meghatódottan búcsúztatták felszabadítóikat. Az Aftenposten címü norvég lap így írt akkor: "Az oroszok érkeztek hozzánk elsöként, s elsöként hagynak itt bennünket. Elvégezték feladatukat. Sohasem fogjuk elfelejteni, amit értünk és a gyözelem közös ügyéért tettek." * A Vörös Hadseregnek a sarkkörön túl kivívott gyözelmei katonai és politikai szempontból egyaránt nagyjelentöségüek voltak. A szovjet csapatok teljesen felszabadították a murmanszki terület megszállt részét, Petsamo gazdasági tekintetben fontos körzetét és a Barents-tenger jégmentes kikötöit. A Vörös Hadsereg segítséget nyújtott a norvég népnek, felszabadította Norvégia északkeleti körzeteit a német fasiszta megszállók uralma alól. A harcok során csapataink szétzúzták az ellenség nagy csoportosítását. A 19. hegyivadász-hadtest magasabbegységei elvesztették személyi állományuknak mintegy 75 százalékát és egész technikai felszerelésüket. Az ellenséges hajóhad elvesztette támaszpontjait a Barents-tenger partján, s ennek következtében lényegesen csökkent aktivitása a szövetségesek tengeri útvonalain. A sarkkörön túli sikerek a karéliai, a karél-földszorosi és a baltikumi gyözelmekkel együtt elösegítették a Szovjetunió és a skandináv országok közti kapcsolatok erösödését. Számottevöen hozzájárultak ahhoz, hogy a norvég nép fokozta felszabadító harcát a hitlerista megszállók és a hazaáruló quislingisták ellen. "A norvég nép szívében kiolthatatlanul él a hála érzése a szovjet nép és a szovjet hadsereg iránt, amely szétzúzta a hitleri hadsereget, s közvetlen felszabadította országunk északi részét a fasiszta megszállók uralma alól mondotta Emil Lövlien, a Norvég Kommunista Párt képviselöje az SZKP XIX. kongresszusán. A petsamói terület felszabadításával befejezödött a Vörös Hadsereg hosszú harca a távoli Északon. A Szovjetunió Legfelsö Tanácsának Elnöksége 1944. december 5-én új kitüntetést alapított "A szovjet sarkkörön túli terület védelméért" elnevezéssel. Ezzel az érdeméremmel tüntették ki a sarkkörön túli terület védelmének valamennyi részvevöjét a Vörös Hadsereg és a hajóhad, valamint a Belügyi Népbiztosság csapatainak harcosait, továbbá azokat a polgári személyeket, akik közvetlenül részt vettek a védelemben.


Találat: 2124


Felhasználási feltételek