online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

Online dokumentumok - kep
  

A NEMZETKÖZI FOLYÓK JOGÁNAK FEJLŐDÉSE

jogi



felso sarok

egyéb tételek

jobb felso sarok
 
A büntetöeljaras megindítasa nyomozassal
VÁLLALKOZÁSI ISMERETEK
A NEM TÖMEGPUSZTÍTÓ FEGYVEREK SZABÁLYOZÁSA
A IUS IN BELLO FORRÁSAI
A NEMZETKÖZI FELELŐSSÉG PARADOXONA, A FELELŐSSÉG KODIFIKÁCIÓJA
A DIPLOMÁCIAI ÉS A KONZULI KAPCSOLATOK JOGÁNAK TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSE
A NUKLEÁRIS FEGYVEREK TÖRVÉNYESSÉGE
AZ ÁLLAMOK IMMUNITÁSA
A közös tulajdon megszüntetésének eredményeként egyik tulajdonostars sem juthat a masik rovasara indokolatlan és méltanytalan vagyoni előnyhöz [Ptk. 1
AZ ENSZ KÖZGYŰLÉSÉNEK KIZÁRÓLAGOS FELADATKÖRE
 
bal also sarok   jobb also sarok

A nemzetközi folyók jogának fejlődése



A nemzetközi folyók jogának megszületése egybeesik a nemzetközi jog kialakulásával. Grotius a tengerek szabadsága mellett meghirdette a folyami hajózás szabadságát is. Elmélete kifejezésre jutatta a feltörekvő polgárság természetes igényét a kereskedelem fejlesztésére, az áruk kézenfekvő útvonalát pedig a folyók jelentették.


A XVIII. század nagy természetjogászai által megfogalmazott alapjogok között szerepelt a hajózás szabadsága, mint a ius communicationis természetes alkotóeleme. A pozitív nemzetközi jog csak lassan és fokozatosan ismerte el a folyami hajózás szabadságát. Az 1814-15-ös Bécsi Kongresszus összegezte az addigi jogfejlődést. A záróokmány kimondta a hajózás szabadságát a nemzetközi folyókon, a parti államok kötelezettségévé tette a hajózó út fejlesztését, továbbá kötelezte az érdekelt államokat arra, hogy az 525c27f egyes nemzetközi folyókra nemzetközi szerződéseket hozzanak létre. Az 1885. évi berlini szerződéssel az európai hatalmak kiterjesztették a hajózás szabadságát a Niger és Kongó folyókra is.


A hajózás nemzetközi jogi szabályozásának dinamikus fejlődésével szemben a nem hajózási célú hasznosítások nemzetközi jogi rendezése esetleges volt és nagyon szűk határok között mozgott. Már a 18. század vé­gén megjelentek a határvízegyezmények pl. Ausztria és Velence vagy Franciaország és Hollandia között. Az I. világháborúig számos ilyen tárgyú szer­ződés jött létre Európában, Afrikában és Észak-Amerikában, melyek közül egyesek már a vízszennyezés problémáival is foglalkoztak. Miután korláto­zott jelentőségű problémákról volt szó, e határvízegyezmények pragmatikus megoldásokat tartalmaztak, azaz a jogi elveket általában mellőzték. Ezen általános kép kivételeként az 1909. évi - ma is hatályos - amerikai-kana­dai határvízegyezmény említhető. E kivétel nem a véletlen műve. A nem hajózási célú hasznosítások technikai feltételeinek fejlődése és a vízigények ugrásszerű növekedése nemcsak az utóbbihoz fűződő érdekek súlyát vál­toztatta meg, hanem - nemzetközi folyók esetében - nemzetközi konflik­tusokat is létrehozott és ezáltal felértékelte a nemzetközi jog szerepét is. Az előzőekben említettek a Rio Grande folyóval kapcsolatos amerikai-mexi­kói vitával bizonyíthatók. Az Egyesült Államok délnyugati államai növekvő mértékben használták öntözésre a Rio Grande vizét, mellyel súlyos káro­kat okoztak Mexikónak. Ebben a vitában fogalmazta meg az akkori ameri­kai igazságügyminiszter az azóta Harmon-doktrínának vagy abszolút terü­leti szuverenitásnak nevezett felfogást, mely szerint a területi állam vízhasznosítását - speciális nemzetközi szerződés hiányában - a nemzet­közi jog nem korlátozza, azaz szabadon rendelkezhet a területén levő nemzetközi folyó vízkészletével. A különbözőképpen értelmezhető Harmon-doktrínáról az Egyesült Államok már több évtizeddel ezelőtt hivatalosan le­mondott és el nem ismerésében quasi konszenzusról beszélhetünk, ennek ellenére a nemzetközi gyakorlatban - nem véletlenül - időnként felbuk­kant, miután a dolog természete szerint kiválóan szolgálja a folyásirány sze­rint feljebb fekvő országok érdekeit. A tézis-antitézis logikájából követke­zik az, hogy hamarosan megfogalmazódott a Harmon doktrina, azaz az abszolút területi szuverenitás tételének diametrális ellentéte: az abszolút te­rületi integritás elve (Huber, Oppenheim), mely értelemszerűen a lejjebb fekvő államok érdekeit védelmezi. Az abszolút területi integritás elve azt je­lenti, hogy a nemzetközi folyó is része az állam területének, e vízi terüle­tek integritását, mint az állam területének más elemeit is, minden államnak tiszteletben kell tartani. E két szélsőséges felfogás mindegyike azonos jog­alapra - az állam szuverenitására - épül, ennek következtében jogilag egyenértékű. A gyakorlatban természetesen a feljebb fekvő parti állam van materiálisan előnyösebb helyzetben, míg a lej­jebb fekvő állam legfeljebb követelheti területi integritásának tiszteletben tartását. Az igazsághoz tartozik és ezért hozzá kell tenni azt, hogy a parti ál­lamok kapcsolatrendszerének más tényezői nemcsak ellensúlyozhatják a földrajzi helyzetből fakadó előnyöket, de azt meg is fordíthatják.


A nemzetközi jog I. világháború utáni fejlődését még mindig a hajó­zás-centrikusság jellemezte, melynek alátámasztására elég a békeszerző­désekre utalni (így az 1920. évi trianoni szerződésre is). E megoldást azt jellemezte, hogy a nemzetközi folyók joga fontos eleme a kialakítandó új nemzetközi jogrendnek.

A Nemzetek Szövetségének égisze alatt 1921-ben Barcelonában összehí­vott közlekedési konferencián - többek között - elfogadták a nemzetközi érdekű hajózható vízi utakra vonatkozó egyezményt és statútumot (1928: XXXIX. tc.), mely - a résztvevők szándéka szerint - az 1815. évi bécsi záró­okmány helyébe lépett volna. A barcelonai statútum nemcsak új terminus technicus bevezetését jelentette, hanem mérsékelni kívánta a békeszerződé­sekkel megvalósított internationalizáció mértékét is. A barcelonai konferen­cián nyilvánvalóvá vált az a tény, hogy a latin-amerikai országok nem isme­rik el a hajózás általános szabadságát, továbbá a szerződés hűvös fogadtatása a nemzetközi közösség részéről je­lezte a folyami hajózás rezsimjének kezdődő hanyatlását.

Az idők változásának jeleként értékelhető az, hogy mind a békeszerző­désekben, mind az 1921. évi barcelonai statútumban helyet kapott a nem hajózási célú hasznosítások problémaköre. Megkezdődött a vízügyi szerződések számának gyors gyarapodása és a szerződési tárgyak bővülése.


A nemzetközi folyók jogának sajátosságai

Elsőként a nemzetközi folyó fogalma tisztázandó, mely mind a jogtudomány­ban, mind a nemzetközi gyakorlatban, különösen a nemzetközi szerveze­tekben erősen vitatott kérdés.

A dolog természete szerint a természetföldrajzi realitásokat kell kiindu­lópontnak tekinteni. Vannak olyan folyók, melyek forrásuktól a tengerig csak egyetlen ország területén folynak keresztül. Ezek a nemzeti folyók. Hasznosításukra és szennyezés, árvizek elleni védelmükre nincs szükség nemzetközi szer­ződésekre. Más folyók viszont for­rásuktól a tengerig két vagy több ország területén folynak keresztül, vagy országok területét választják el. E földrajzi szempontból feltétlenül nemzetközi folyóknak lehetnek nemcsak több országon átfolyó, hanem olyan mellékfolyó is, amelyek az eredetüktől torkolatukig ugyanazon ország te­rületén találhatók. A főfolyó és mellékfolyói, valamint a velük fizikai kapcsolatban álló föld alatti vizek hidrológiai egységet alkotnak és ha a víz­rendszer vagy vízgyűjtő medence több ország területére terjed ki, akkor a vízhasznosítással, árvizekkel és más károkkal kiváltott határokon átjutó hatások földrajzi térségét alkotja. Ilyen értelemben a Földön több mint 200 nemzetközi vízrendszer vagy vízgyűjtő medence létezik. A földrajzi helyzet azonban önmagában nem lehet jogforrás. Nemzet­közi jogi értelemben csak akkor lehet szó nemzetközi folyóról vagy nemzetközi vízrendszerről vagy vízgyűjtő medencéről, ha az nemzetközi jogalkotás tárgya. A nemzetközi jogalkotás leggyakoribb módja szerződés megkötése, ennek következtében a szerződés területi hatálya dönti el azt, hogy az adott folyó vagy annak melyik szakasza, a nemzetközi vízrendszer vagy vízgyűjtő medence egésze, vagy csak meghatározott része minősül - jogi értelemben - nemzetközi folyónak.


A szerződések területi hatálya vegyes képet mutat: vannak a folyók meg­határozott szakaszáról szóló egyezmények, ilyenek elsősorban a határvíz­egyezmények, a folyó egészére, a főfolyóra és egyes mellékfolyóira vonat­kozó szerződések és egyre növekszik azon szerződések száma, melyek az egész vízrendszer vagy vízgyűjtő medence hasznosítását és védelmét sza­bályozzák.


A nemzetközi folyó kettős szerepet tölt be. A hajózás (és faúsztatás) szempontjából vízi út, a nem hajózási hasznosítások vonatkozásában viszont természeti erőforrás. Így a kommunális és ipari vízfelhasználás, valamint az energiatermelés bázisa, kiaknázható a vízi flóra és fauna, a száraz és félsz­áraz régiókban különösen fontos az öntözés. A folyó ezenkívül mint ter­mészeti táj szolgálja a turizmust és mint élőhely is egyre növekvő jelentő­ségű. A vízhasznosítás szükségszerű következménye a vízszennyezés. A víz mint természeti elem ezenkívül veszélyforrás is: nagy területeket veszélyez­tetnek az árvizek, komoly probléma az erózió, az iszaplerakódás és ennek ellentéte: a medermélyülés. A hasznosítások és a kártételek kumulálódó ha­tásait műszaki beavatkozásokkal küszöbölik ki, melyek segítségével a több­célú hasznosítás is megvalósítható.


Az adott helyzetben a parti államok két - egymást nem feltétlenül kizá­ró - magatartást tanúsíthatnak: érdekellentéteik nemzetközi konfliktussá esz­kalálódhatnak, vagy együttműködésre törekednek racionális vízügyi és egyéb politikák kialakításának céljából. A parti államok választási lehetősége nem függetleníthető földrajzi helyzetüktől, kapcsolatrendszerük más elemeitől, sőt a nemzetközi kapcsolatok általámos rendszereitől sem.

A nemzetközi vízügyi viszonyok általánosan elismert sajátossága az, hogy minden nemzetközi folyó földrajzi és gazdasági-társadalmi tényezők szempontjából egyedi jelenség, azaz különbözik minden más nemzetközi folyótól nemcsak a tényleges hasznosítások, hanem a hasznosítási lehető­ségek, a határon átterjedő hatások mérete és gyakorisága, az árvizek, az ökológiai rendszerek, stb. tekintetében. E tényezőknek köszönhetően a nemzetközi vízügyi problémák nemzetközi jogi megoldásait a partikulariz­mus uralja: minden egyes nemzetközi folyóra konkrét rendezés szükséges. E következtetést a nemzetközi gyakorlat egyértelműen igazolja: a több mint 400 hatályos vízügyi szerződés (és a már megszűnt, több mint 1000 szer­ződés is) bilaterális vagy ún. szűk körű multilaterális szerződés.


A nemzetközi folyókra vonatkozó nemzetközi jogi szabályozás partiku­larizmusát a nemzetközi jog fejlődése bizonyos mértékben meghaladta. A vízügyi problémák súlyának, a nemzetközi vízügyi konfliktusok számának és intenzitásának növekedése, melyben bennrejlik a nemzetközi béke és biz­tonság veszélyeztetése, érdekeltté tette a nemzetközi közösséget mint egészt e problémák megelőzésében, mérséklésében vagy megoldásában. A nem­zetközi közösség szerepvállalása a nemzetközi vízügyi viszonyok területén leginkább nemzetközi szervezeteken keresztül valósult meg. A nemzetközi szervezetek keretében nemzetközi tudományos együttműködést szerveztek (p1. UNESCO Nemzetközi Hidrológiai Évtizede és Hidrológiai Programja), jelentéseket dolgoztak ki (p1. az ENSZ főtitkára a Természeti Erőforrások Bizottsága számára), szakértői vélemények születtek az optimális igazgatási modellekről (1957, 1975), ajánlásokat és programokat dolgoztak ki (Európa Tanács Vízügyi Chartája, az ENSZ 1977. évi vízügyi konferenciájának ún. Mar del Plata-i akcióprogramja), szorgalmazták vízügyi szerződések megkötését (p1. Világbank, az ENSZ Fejlesztési Programja), és a hatályos szerződésekhez való csatlakozást és - ami nemzetközi jogi szempontból leginkább releváns - megvalósították a nemzetközi vízügyi kapcsolatok területén kiala­kult nemzetközi szokásjogi szabályok kodifikációját.


Találat: 2989


Felhasználási feltételek