|
||
|
|||||||||||||||||||
A ius ad bellum és a ius in bello
Történelmünk kezdete óta a nemzetközi jog két részét szokás megkülönböztetni, jelesül a béke jogát és a háború jogát, sőt - mint azt H. Grotius művének címe (De iure belli ac pacis, azaz a "Háború és béke jogáról") sugallja - az államok közötti háborús kapcsolatokat rendező nemzetközi jogszabályok rendelkeztek prioritással.
Grotius korában a háború joga felölelte a háború indítására vonatkozó szabályokat, melyet ius ad bellumnak neveztek (ilyen volt p1. az igazságos háború tana) és a hadviselés nemzetközi jogi szabályait, melyet ius iun bello-ként határoztak meg.
Az erőszak tilalmának elve nem érinti az államok egyéni vagy kollektív önvédelmi jogát
A ius in bello fejlődése két területen indult meg:
. Az 1864-ben Genfben kötött egyezménnyel kezdődött el a háború áldozatainak védelme a nemzetközi jogban, melyet további egyezmények (1906-ban, 1929-ben, 1949-ben, 1977-ben) követtek, és ezen alapvető egyezményeket tekintjük a genfi jognak. E genfi jog a par excellence humanitárius nemzetközi jog, melyet a humanizmus szelleme, emberbaráti szempontok hatnak át.
. Az 1899. és 1907. évi hágai egyezmények tartalmazzák - az akkori megfogalmazás szerint - a háború törvényeit és szokásait, azaz a szárazföldi és a tengeri hadviselésre vonatkozó szabályokat, melyeket összefoglalóan hágai jognak nevezünk.
A genfi és a hágai jog közötti megkülönböztetés kezdettől fogva viszonylagos. Már a hágai egyezményeknek is voltak kifejezetten humanitárius rendelkezései (p1. bizonyos fegyverek, mint a dum-dum golyók használatának tilalma, az 1864. évi genfi egyezmény elveinek kiterjesztése a tengeri háborúra) és legfőképpen az az elv, hogy a hadviselő feleknek nincs korlátlan joguk az ellenségnek ártó eszközök megválasztásában. Az 1949. évi genfi egyezményeket kiegészítő 1977. évi két jegyzőkönyv pedig a hágai jog legfontosabb hatályos elemeit integrálta a polgári lakosság védelmének kiszélesítésével, a tiltott hadviselési eszközök és célpontok újrafogalmazásával.
1899-ben és 1907-ben Hágában az államok képviselői "békekonferenciákra" jöttek össze, melyen jelentős helyet kapott a megindult fegyverkezési verseny megállítása, azaz a leszerelés témája. E területen a tényleges eredmények elmaradtak, bár a viták békés rendezésére vonatkozó eszközök szabályozásával, valamint a háború törvényeinek és szokásainak megalkotásával a hágai békekonferenciák jelentős állomást jelentenek a nemzetközi jog fejlődésében.
A fegyveres összeütközések nemzetközi jogának fonalmából következik az, hogy először genfi és a hágai jogot megtestesítő nemzetközi szerződéseket kell megvizsgálni, melyben a történeti fejlődés áttekintésével és a legfontosabb egyezmények lényegi elemeinek összegezésével általános képet lehet adni a nemzetközi jog ezen területéről. A jogforrások vizsgálata során a nemzetközi jog általánosan elfogadott szabályai sem mellőzhetők.
A hágai és a genfi jog fejlődési folyamatának áttekintése, melyet mérték adó jogforrások létrejötte jelez, az 1856. évi párizsi kongresszussal kezdhető. A dolog természete szerint ez nem azt jelenti, hogy korábban ne léteztek volna a ius in bello körébe sorolható nemzetközi jogszabályok.
. A genfi és a hágai jog kialakulásakor és fejlődése alatt a háborúk eleve korlátozottak voltak, nem a nemzetek élet-halál harcát jelentették. Az I. és még inkább a II. világháború már valódi totális háború volt és egyben a humanitárius nemzetközi jog kvázi csődjét is jelentette, és ilyen lett volna a be nem következett harmadik világháború is, melyet pontosan szimbolizál a "nukleáris tél" víziója. A nukleáris fegyverek létezése és a kölcsönös elpusztítás képessége következtében a háborúk ismét korlátozottá váltak.
. Az 1856. évi párizsi kongresszuson a tengeri háborúval foglalkoztak: megtiltották kalózlevelek kibocsátását, meghatározták a tengeri blokád és tengerzár érvényességi feltételeit és szabályozták a semleges államok hajóinak és áruinak védelmét tengeri háború esetében. Az Alabama-ügy választott bírói rendezéséről szóló 1871. évi washingtoni szerződés a tengeri semlegesség intézményét továbbfejlesztette.
. 1864-ben Genfben kötötték meg a sebesültek, betegek és egészségügyi személyzet védelméről szóló egyezményt, melyet 1906-ban és 1929-ben további egyezmények továbbfejlesztenek és kibővítenek.
. Az 1868. évi szentpétervári deklaráció teszi meg az első lépést a kombattánsok szenvedéseit szükségtelenül növelő fegyverek, p1. a 400 grammnál kisebb súlyú robbanó lövedékek használatának betiltására. Ezt követték a mérges gázok, majd a baktériumfegyverek és egyes hagyományos fegyverek tilalmáról szóló szerződések.
Magyarország az 1899. évi és az 1907. évi hágai békekonferenciákon elfogadott egyezményeket egyetlen jogszabályban cikkelyezte be. Így vannak olyan egyezmények, melyek azonos tárgyúak, p1. a legfontosabb a szárazföldi háború törvényeiről és szokásairól szóló IV. egyezmény, mely a kombattáns és nem kombattáns közötti meókülönböztetéseket alkalmazva - többek között - rendelkezik a hadifoglyokról, az ellenségnek ártó eszközökről, a katonai megszállásról. Az 1899. évi egyezmények továbbfejlesztése valósul meó a semleges hatalmakat és személyeket a szárazföldi háborúban megillető jogokról szóló V. egyezményben, végül az olyan új egyezményekben, melyek a tengeri háborúról rendelkeznek: a tenger alatti önműködő ütköző aknák elhelyezésének tilalma, a nem védett kikötők és városok bombázásának tilalma, a zsákmányjog, valamint a semleges hatalmak jogairól és kötelezettségeiről tengeri háborúban szóló XII. egyezmény. A nemzetközi zsákmánybíróság felállításáról szóló egyezmény azonban nem lépett hatályba.
A genfi jog részeként 1929-ben elfogadott egyezmény a hadrakelt seregek sebesültjei és betegei helyzetének javításáról és a hadifoglyokkal való bánásmódról szóló a hágai jogból átvette és a dolog természete szerint továbbfejlesztette a hadifoglyok jogállására, jogaira és kötelezettségeire vonatkozó szabályokat, továbbá - alkalmazásuk biztosítékaként - bevezette az egyezmény súlyos megsértésének kategóriáját.
Ezenkívül csak a fojtó, mérges és egyéb hasonló gázok, valamint a bakterológiai eszközök hadviselési célokra történő használatának eltiltásáról szóló 1925. évi genfi jegyzőkönyv említhető meg, melynek hatékonyságát jelentősen gyengítette a részes államok alacsony száma. Ennek ellenére sem a II. világháborúban, sem - bizonyíthatóan - azt követően az iraki-iráni háborúig ilyen fegyverek bevetésére nem került sor.
Elmaradt viszont a légiháborúról szóló egyezmény elfogadása, csak az 1923. évi tervezet említhető, bár indokoltságát az I. világháború tapasztalatai kellőképpen alátámasztották. E joghézag semmi esetre sem szolgálhat érvül a légi hadviselés szabályozatlansága mellett, hiszen a hágai és genfi jog alapelvei minden újfajta fegyverre és hadviselési módra kiterjednek.
Ezzel szemben jelentősen fejlődött a tengeri háború joga. A tengeri fegyverkezés korlátozásáról és csökkentéséről szóló 1930. évi londoni szerződés és az 1936. évi kiegészítő jegyzőkönyv - a szerződés címében megjelölt tárgyakon kívül - foglalkozott a kereskedelmi hajók tengeralattjárók általi megsemmisítésének szabályozásával, a legalapvetőbb humanitárius elvek tiszteletben tartásával, mely szabályok megsértését kalózkodásnak minősítette. A spanyol polgárháborúval összefüggésben a Földközi-tenger biztonságáról szóló, 1937-ben Nyonban kötött kilenchatalmi megállapodás kilátásba helyezte a tengeri hadviselés szabályait megsértő tengeralattjárók elleni támadást és - ha lehetséges - megsemmisítésüket. E feladatot - a szerződő államok parti tengerén kívül, azaz a nyílt tengeren - az angol és francia hadiflottára bízták.
A II. világháború tragikus eseményei, borzalmai (a hadifoglyokkal való bánásmód, a polgári lakosság célponttá válása p1. szőnyegbombázásokkal, az atombomba bevetésével, a polgári lakosság jelentős csoportjainak deportálásával stb.) nemcsak a humanitárius nemzetközi jog hatékonyságát kérdőjelezte meg, de ösztönzést adott a nemzetközi jog ezen területe továbbfejlesztéséhez, hatékonyabb garanciarendszer kiépítéséhez is.
A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának kezdeményezésére ült össze 1949-ben a genfi diplomáciai konferencia, melyen a résztvevők 4 egyezményt fogadtak el:
a hadra kelt fegyveres erők sebesültjei és betegei helyzetének javításáról:
a tengeri haderők sebesültjei, betegei és hajótöröttei helyzetének javításáról;
a hadifoglyokkal való bánásmódról;
a polgári lakosság háború idején való védelméről.
Az 1949. évi genfi egyezmények főbb jellemzői:
Továbbfejlesztésük érdekében revízió alá vette az 1906. és 1929. évi genfi egyezményeket;
A modern hadviselés szükségleteihez adaptálva kiterjesztette a kombattáns fogalmát a gerillákra;
Részletesen szabályozta a polgári lakosság védelmét;
A védett személyekre vonatkozó alapvető szabályokat quasi-cogens minősítette olyan formában, hogy a felek külön megállapodásai nem rosszabbíthatják a védett személyek helyzetét, nem korlátozhatják jogaikat;
Meghatározta a háborús bűncselekményeket;
Nagy jelentőségű újítása a humanitárius nemzetközi jog minimális követelményeinek kiterjesztése a nem nemzetközi fegyveres összeütközésekre.
A genfi egyezmények létrehozása utáni időszakban különös jelentősége van a kulturális javak fegyveres összeütközés esetén való védelméről szóló 1954. évi hágai egyezménynek. Az egyezmény meghatározza a kulturális javak fogalmát (p1. építészeti, művészeti vagy történeti emlékek, régészeti lelőhelyek, művészeti alkotások, kéziratok, jelentős könyvgyűjtemények, múzeumok, könyvtárak), nemzetközi kötelezettséggé emeli ezen javak oltalmazását és kímélését (katonai célú felhasználását, megtámadását, megtiltja a lopást, fosztogatást, a zárolást és elkobzást), ezt kiterjeszti a megszállás, sőt - korlátozott mértékben - a nem nemzetközi fegyveres összeütközés esetére is.
A szélesen értelmezett humanitárius nemzetközi jognak nemcsak nemzetközi szerződések a forrásai, szabályainak jelentős része megtalálható a nemzetközi szokásjogban is, sőt legfontosabb elveinek imperatív jellege mellett is megalapozottan lehet érvelni.
A szélesen értelmezett humanitárius nemzetközi jog általános szintű szabályozottságának kiemelése és létének bizonyítása egyrészt azért fontos, mert így - az egyes nemzetközi szerződésekben való részvételtől függetlenül - a nemzetközi közösség minden tatja, valamennyi állam számára léteznek nemzetközi kötelezettségek. Ezen kívül egy másik fontos körülményt is fontolóra kell venni: a hágai és genfi jog forrásainak áttekintéséből levonható az a következtetés, hogy a jogi szabályozás fejlődése mindig a haditechnika fejlődése mögött, így ab ovo joghézagok keletkeztek , illetve a jogi szabályozás a katonai követelmények változásait kisebb-nagyobb késéssel követte. A nemzetközi jog általánosan elfogadott szabályai kitölthetik a joghézagokat, és rugalmasságuk következtében az új helyzetekhez is képesek alkalmazkodni.
A hágai és a genfi jog szokásjogi jellege már a kezdetekkor sem volt kétséges, mely - más megfogalmazásban - azt jelenti, hogy e nemzetközi szerződések legfontosabb rendelkezései deklaratív természetűek. Az erre vonatkozó bizonyítékok közül különösen az alábbiak emelendők ki:
. A szárazföldi háború törvényeiről és szokásairól szóló IV. hágai egyezmény kitétele, amit megszövegezőjéről Martens-klauzulának neveznek, a következőket mondja: "addig is, amíg a háború törvényeiről kimerítőbb törvénykönyv lesz alkotható, a lakosság és a hadviselők azoknak a nemzetközi jogi elveknek az oltalma és tilalma alatt maradnak, amelyek a civilizált nemzetek között metállapított szokásokból, a humanitás törvényeiből és a közlelkiismeret követelményeiből folynak."
. A Nemzetközi Bírósát gyakorlatában következetesen jelen vannak az általános humanitárius elvek. Ebben az összefüggésben említhető a Korfuszoros-ügyben hozott ítélet (1949), a tenocid egyezményhez fűzött fenntartásokról szóló tanácsadó vélemény (1951), az Egyesült Államok katonai és félkatonai tevékenysége Nicaraguában és Nicaragua ellen ügyben hozott ítélet (1986) és a nukleáris fegyverek legalitásáról szóló tanácsadó vélemény (1996).
A hágai és a genfi jog alapelemei
A hágai és a genfi jogot tartalmazó nemzetközi szerződések terjedelme eleve kizárja részletes elemzésüket. Emellett megfontolandó az is, hogy ilyen kazuisztikus megközelítés óhatatlanul alkalmazásuk gyakorlati fogyatékosságaira, szabályaik nagyszámú megsértésére irányítaná a figyelmet, így nem tűnne ki egyértelműen az alapvető elvek érvényesülése, a megerősítésükre, továbbfejlesztésükre irányuló erőfeszítések folyamatossága.
:
4782