A TUDOMÁNY MINT INTÉZMÉNY

A TUDOMÁNY MINT INTÉZMÉNY

A tudomány mint intézmény néhány száz éves múltra tekint csak vissza. A középkor végén, az újkor hajnalán gyûltek össze kutatók, tudósok azért, hogy valamilyen intézményi, kötetlen hátteret teremt­senek eredményeik, gondolataik kicserélésére, továbbfejlesztésére. Egyetemek ugyan már régóta mûködtek, de ezek annyi 434e49e ra konzerva­tívaknak bizonyultak, hogy valódi kutatás nem is folyt kereteik kö­zött. Ezért az a néhány maroknyi ember, aki egy-egy országban a természet vizsgálatával komolyan foglalkozott, akadémiákat szerve­zett. Néhány száz évvel ezelõtt valóban ezek az akadémiák voltak a fejlõdés egyedüli motorjai hosszabb-rövidebb idõre. Ahogy aztán ez lenni szokott, egyre több és több kutató kezdett dolgozni, számuk elõször több száz, majd több ezer lett egy-egy országban. Ekkor már az akadémiai intézmények is kezdtek megmerevedni, és kezdtek ugyanolyan konzervatív vonásokat mutatni, mint hajdanán az egye­temek, attól kezdve, hogy privilégium lett akadémikussá válni. Ami­kor már valami erkölcsi vagy anyagi elõnnyel járt az akadémiai tag­ság, megváltozott minden, és nem a természettudomány húzóereje, hanem visszahúzóereje lett egy-egy akadémia.

Ennek több oka is van. Az elsõ talán az, hogy az akadémikusok, az akadémiák létszáma véges, és mindig maguk választanak újabb tagokat. Emiatt mindenütt szükségszerûen elöregednek az akadémi­ák, annak minden ismert következményével együtt. Ez az elörege­dési folyamat minden olyan hatalommal bíró csoportra jellemzõ volt a történelem folyamán, amely saját maga választotta testületét. Az elöregedés jellemzõ például a hasonlóan hierarchizált katolikus egyház püspöki karára. A kommunista pártok központi bizottságára is a hatalom megszerzése után - az elöregedés volt a jellemzõ. Ennek természetesen megvannak a maga ismert következményei is. Az akadémiák esetében teljesen más lenne a helyzet, ha alulról vá­lasztanák meg az arra érdemes tagokat maguk a kutatók, hiszen sen­ki más nem tudja jobban megítélni, kik egy adott szakma kiváló­ságai, mint a területet ismerõ kutatók. Ha: a döntés csak egy elaggott emberekbõl álló szûk csoport privilégiuma, akkor a "mentális halál" szükségszerû, az élet bármely területén legyen is ez. Ezeket a vá­lasztási, mûködési szabályokat a középkorból, a feudalizmusból hoztuk magunkkal, amikor még az a húsz-harminc ember (aki egy­általán foglalkozott kutatással) mind ismerte egymást, és egy mi­nimális tudásszintet kellett csak elérni az akadémiai tagsághoz. Ma valahol ezt a szintet az egyetemi doktori szintnél kellene meghúzni.

A másik fontos szempont az, hogy mennyire teljes ennek az in­tézménynek a kontrollja az adott terület felett. Ez meghatározza, hogy mennyire juthatnak át alulról jövõ kezdeményezések, egyálta­lán megengedett-e az alulról jövõ kezdeményezés? Van-e egyáltalán valami esély a sikerre, ha alulról indul el valami? A technika és a tu­domány történetében azt látjuk, hogy bizonyos életkoron felül (ez valahol hatvan-hetven év) nem igen szoktak új és forradalmi ötletek elindulni. Általában az a gyakorlat, hogy akadémikusok pontosan idõs koruk miatt nem tudnak már jelentõsen hozzájárulni a tudo­mány fejlõdéséhez, gyarapodásához. Ellenpéldát arra viszont bõven találunk, hogy akadémiák vagy akadémikusok új, alulról és kívülrõl jövõ szokatlan gondolatokat kíméletlenül letipornak.

Amikor egy szûk csoport (például az ószövetségi vének tanácsa, a középkorban a püspöki kar, a központi bizottság, az akadémia) minden kezdeményezést ellenõrizni tud, akkor beszélünk egy-egy RENDSZER kialakulásáról. A történelem azt mutatja, hogy az ilyen intézményi rendszer egy idõ után az eredeti célokkal szöges ellentétben mûködik, és már csak külsõségekben szolgálja az ere­deti célokat. Az olvasó meg tudja ítélni, hogyan viselkedett a zsidó vének tanácsa Jézus idején, a pápa körül tömörülõ bíborosi kar az inkvizíció idején, vagy mennyire tudta a munkásosztály céljait megvalósítani a központi bizottsági tagok elaggott serege Brezs­nyev idején. Az a szomorú történelmi tapasztalat, hogy a nem alul­ról, közvetlenül választott és a hatalomhoz végsõkig ragaszkodó emberek szemrebbenés nélkül szembefordulnak testületük eredeti céljaival. Ez alól nincs kivétel a történelemben.