A TALÁLMÁNY TOVÁBBI SORSA

A TALÁLMÁNY TOVÁBBI SORSA

Valójában ez a történet jelzi a zenitet az Orffyreus-ügyben. Utána már csak állandó lefelé csúszás következett. Nemsokára meghalt Károly herceg, és ezután két civakodó szeretője közt kellett igazsá­got tenni utódainak, és senki sem figyelt már Orffyreus találmányá­ra. Károly őrgróf a két nőre kisebb részletekben ugyan, de több mint százezer tallért költött, tehát lett volna módja megvásárolni az Orffyreus-gép gyártási jogát.

Így nagy lehetőségtől esett el az embe­riség évszázadokra. Orffyreusnak nemsokkal ezután meghalt a fe­lesége. Ugyan újra nősült, de sosem kapta meg ugyanazt a támaszt az új feleségtől, és egyre több gondja, baja lett.

Károly választófejedelem öregsége, majd később halála miatt Orffyreus legfontosabb támaszát vesztette el. Így ellenségei, elsősor­ban Gärtner, mindent megtettek, hogy Orffyreust ismét lejárassák. 1727. november 28-án valamilyen módon rávették Orffyreus 848d37i szol­gálólányát, hogy aláírjon egy olyan hazug tanúsítványt, miszerint trükkös szerkezetek segítségével kívülről ő mozgatta a kereket. A következő másolat maradt fönn erről az iratról: "Orffyreus szolgá­lólánya, Anna Rosine Mauersbergerin, aki Grebachban született Szászországban, Annaberg mellett, és most harmincnyolc éves, ki­jelentette, hogy Orffyreust évek óta, 1711 óta szolgálja, és az Orffy­reus-kerékkel kapcsolatos összes körülményt ismeri. Kezdettől fog­va kézzel mozgatják, és sohasem magától mozgott. Még azokon a helyeken, mint Merseburg vagy Weissenstein, ahol le volt zárva a kerék, Orffyreus felesége, testvére és ő, a szolgálólány forgatták a kereket egymás utáni váltásban. Orffyreus két groschent ígért min­den órás mozgatásért, de mindössze kilenc tallért kapott néhány hó­nappal ezelőtt. Gottfried, aki a legtöbb ideig forgatta a kereket, száz tallért kapott. Arra kényszerítették, hogy éjjel és nappal forgassa, mivel attól féltek, hogy valaki éjszaka is megnézheti a kereket. Ami­kor az archimedesi szivattyút rákötötték, akkor nagyon nehéz volt forgatni. A tartóállványt üregesre fúrták, ebben egy hosszú, vékony fogasléc volt vasból, ami a kerék tengelyéhez csatlakozott. A forga­tást Orffyreus hálószobájából végezték az ágy mögötti polcról, ami közel volt a géphez. Ha megmutatnák a weissensteini szobát és he­lyet, meg tudná mutatni, hogyan hogy rendeztek el mindent. A vasat a kasseli udvari kovács készítette. Ő, a szolgálólány, Gottfried a testvére, Orffyreus felesége és lánya mindnyájan szörnyű esküvel kötelezték magukat, hogy nem árulják el a titkot.

Amikor a kereket éjjel-nappal kellett forgatni nyolc héten át Weissensteinben, egyszer panaszkodott, hogy nem bírja már to­vább, mivel tél volt és nagyon hideg. Orffyreus azt válaszolta, hogy ne panaszkodjon, és magasabb fizetést ígért. Amikor meg­kérdezték tőle, hogy mi történt akkor, amikor valaki megállította a gépet, és az újraindult, vagy megváltoztatták a forgási irányt, akkor azt válaszolta, hogy Orffyreus egy másik szobában volt, és köhögéssel, torokköszörüléssel, köpéssel vagy más hasonló jellel irá­nyította őt.

Eredetileg nem is akarta Orffyreus kifizetni neki a meg­ígért pénzt, de mikor megfenyegette, hogy mindent elmond, akkor végül is beleegyezett."

Természetesen nekünk ebből az iratból utólag kell eldönteni, hogy ki hazudott. A szolgálólány vagy Orffyreus? Ez az az idő­szak, amikor még tartanak a boszorkányperek, ez idő tájt több szá­zezren kényszerültek beismerni azt, hogy az ördöggel cimborálnak, az ördöggel közösülnek, boszorkányszombaton seprűn lovagolnak, és az inkubussal nemi kapcsolatot tartanak fönn. Az ilyen típusú vallomások azonban nem vesztek ki az 1700-as években. (Még né­hány évvel ezelőtt is, itt Kelet-Európában több beismerő vallomást olvastunk hithű kommunistáktól, hogy imperialista ügynökök vol­tak, a CIA-nak kémkedtek, vagy esetleg fasiszta múltjuk volt.) A kikényszerített vallomások széles spektrumát ismerjük, ezért külö­nösebben nem érdemes ezzel törődni, inkább arra kell figyelni, hogy találunk-e belső ellentmondást a tanúvallomásban. Önmagá­ban persze az igazi bizonyítékot az jelentené, ha az Orffyreus-szer­kezetet itt és most, ma reprodukálni lehetne. Nyilvánvaló, nem hi­hetjük el azt, hogy csak egyszeri és megismételhetetlen ez a szer­kezet. Egyértelmű bizonyíték csak az lesz, ha ilyen vagy ehhez ha­sonló készüléket magunk is tudunk készíteni, ha megértjük műkö­dését. (A következő fejezet vége felé erre is sor kerül majd, de most nézzük a szolgálólány vallomását.)

Itt több zavaró ténnyel találkozunk. Először is a tanúvallomás nem tudja megmagyarázni azt a tényt, hogy a kereket többször, több szemtanú előtt áthelyezték egyik helyről a másikra, és mindig a tengelyt és az alátámasztást vizsgálták igen gondosan. Továbbá, még ha vakok, vagy megrögzött hazudozók lettek volna a hatósági vizsgálóbizottság emberei, akkor is megmarad az a kétely, hogy gyakorlatilag lehetetlen egy távoli szobából a körülbelül 1,5 cm sugarú tengelyvéget meghajtani fogasléccel és kötéllel. A sima ten­gelyvégen ugyanis a fogasléc ilyen rövid sugáron nem sok nyoma­tékot tud átadni. Még ha a tengelyvég is fogazott lett volna, akkor is problémás egy ilyen hajtást megcsinálni, hiszen abban a korban egyszerűen képtelenek voltak nemhogy az udvari kovácsok, de még a legjobb mechanikusok is olyan nagy teherbírású, nagy pon­tosságú fogaskerék-fogasléc párost készíteni, ami a feladatot telje­síthette volna. Ismerjük, hogy abban a korban milyen rossz minőségű vasat kovácsoltak, teljesen kizárt, hogy fogasléccel a kerék teljesítményigényét azon a kis sugáron ki lehetett volna elégíteni.

További zavaros momentum, hogy fogasléccel hogyan lehet folya­matos, egyirányú mozgást fenntartani és újabb gond, hogy kötéllel hogyan lehet a fogaskereket meghajtani. A tengelyen pedig senki sem látott fogazást a szemtanúk között. Látjuk tehát, hogy az irat szakmailag ugyanolyan zavaros, ellentmondásos, mint a koncepci­ós iratok általában.

Gärtner és barátai valami szellemesebb dolgot is kiötölhettek vol­na, de csak erre az átlátszó irományra futotta. Természetesen van­nak, akiknek bármilyen hazugság megfelel, csak az igazsággal ne kelljen szembenézni. Igaz, Orffyreus maga is hozzájárult ennek a hazugságnak az elterjedéséhez az állandó, beteges titkolózásával, az­zal, hogy soha nem fedte föl a mechanizmus lényegét, titkát. A fel­találó sorsa ezután a megszokott menetrend szerint alakul: támo­gatóját elveszti, egyedül marad a harcban, magányos, megkeseredett lesz, és szükségszerűen jön a szegénység. Hadd következzen most itt Orffyreus utolsó levele, amit nagy nyomorában Károly herceg egy­kori udvari tanácsosának, báró Schrader Von Schliestedtnek írt:

"Nagyra becsült udvari tanácsos úr, báró úr, uram,

Többször írtam már Önnek, Nagy Tiszteletű Uram, de nem kap­tam választ. Már nincs erőm és akaratom az éhség, a bánat, a hideg miatt, mert régóta nem kaptam már egy darab fát sem a kerületi magisztrátustól. Gyakran csak száraz kenyeret tudok enni és vizet iszom. Végre valahára, Istennek hála, oly nagy szerencsém volt, hogy egy örökmozgó modellt készíthetek, amit Angliából rendeltek meg Mannsberg úr által. Elkészült április 14-én, és ugyanazon a napon Karshafenbe utaztam, hogy két guldent kérjek a tiszteletes úrtól. Ugyanazon hónap 15-én vissza kellett jönnöm a templomból, mert annyira megbetegedtem a megfázásom és nyomorom miatt, valamint nagy idegeskedéseim, izgalmaim következményeként. Nyolc-kilenc napig tartott a betegség, biztos voltam benne, hogy itt van a halál. Mindezt a vürstenbergi munkában elszenvedett baleset következményei is kísérik. Azonban Isten kisegített a bajból, és re­mélem, vissza tudok menni Vürstenbergbe dolgozni.

Nagy segítség lenne nekem, ha válaszolna levelemre. Istennek tet­sző cselekedet lenne, mert Isten látja lelkemet, hogy szeretném Önt szolgálni, és tisztességes szándékaim vannak, hát ennyit megér­demelnék. Merem remélni, hogy magas és méltóságos uram ismeri a helyzetemet és látja, hogyan állnak a dolgok.

Önnek megvan a ha­talma, hogy segítsen rajtam, megváltoztassa az életemet, módjában áll meghosszabbítani, vagy megrövidíteni. Nem tudok már többé itt élni ebben az abszolút, hihetetlen nyomorban, emelkedő adósságok­kal, amelyeket nem tudok visszafizetni. A fájdalom mellett bánt, hogy nincs mit ennem, sem nekem, sem családomnak. A kerületi magisztrátus nem kölcsönzött búzát, és lehetetlen körülmények kö­zött vagyunk már régóta. Fáj a szívemnek, és szomorúan hallom né­ha naponta, hogy mit mondanak keresztény becsületességem ellené­re, és semmit nem tudok csinálni, csak csendesen eltűrni. Bántja a lelkemet, amikor ezeket a durva szavakat hallom idegenek előtt, és azt mondják, hogy Ön már az ellenségem... Röviden ismét hangsú­lyozom becsületességemet egyszer s mindenkorra, s Kegyelmed fi­gyelmébe ajánlom magam, mint szegény és gyenge embert, aki Ke­gyelmed védelmét keresi szerényen és tisztességesen. Legszeré­nyebb szolgája. Karshafen, 1745. április 26-án. "

A levél után már nem sokáig élt Orffyreus, 1745. november 30-­án, hatvanöt éves korában az első bizonyított örökmozgó feltalálója meghalt. Többféleképpen lehet vélekedni életéről, munkásságáról. Ma, ha egyáltalán írnak valamit róla, akkor általában csak közön­séges csalóként említik a szolgálólány levelére hivatkozva. Néhá­nyan, köztük ezen sorok szerzője úgy gondolják, hogy ezt a gépet valóban megépítette több változatban, a tanúvallomások hitelesek, logikusak, belső ellentmondástól mentesek. Ebből viszont az kö­vetkezik, hogy valami nagyon jelentős dolgot nem értünk már a klasszikus mechanikában sem. Természetesen könnyebb egy egykori szolgálólány hazugságát elhinni, mint azt lenyelni, hogy mérnökök, kutatók tízezrei hibáztak évszázadokon át, ilyen alapve­tően fontos, ilyen könnyen megvizsgálható, tesztelhető dologban.

Látjuk majd, okunk lesz rá, hogy kétkedjünk, hiszen nem Orffyreus fedezte föl egyedül a többletenergia előállításának mód­ját. Utána még több tucat, talán több száz ember jött rá erre a titok­ra. Azt kell mondanom, hogy Orffyreus megérdemelte sorsát. Meg­tehette volna, hogy az általa követelt díjat lecsökkenti arra a mér­tékre, ami minden nagyobb földesúr számára megfizethető. Inkább csökönyös módon nyomorgott, egész családját éheztette, de utolsó lehelletéig ragaszkodott ahhoz, hogy a titok az övé legyen, csakis és egyedül az övé. Nem mérte fel, hogy ilyen jellegű találmány nagy mértékű irigységet, ellenségeskedést kelt, és természetesen ellenségek százait szüli.

Azt gondolta, hogy kitartása, szorgalma, éleslátása szükségszerű jutalommal fog járni. De ha valami biztos ennek a földnek a történetében, az az, hogy a tisztesség, a jóság, a szorgalom nem szükségszerűen hozza meg jutalmát. Orffyreus és az ezután következő feltalálók nagy többsége olyan volt, mint a gyerekgyilkos. Orffyreus nagy nehézségek árán megszülte művét, majd elpusztította. Tipikus példája azon feltalálóknak, akik csak magukra, csak a pénzre tudnak gondolni, akik képtelenek társadal­mi felelősségérzetet tanúsítani, akik szemforgató módon Istenre hi­vatkoznak, miközben ezt az isteni ajándékot maguknak, kizárólag maguknak tartják meg. Az emberiség nagy katasztrófája nemcsak az, hogy a Gärtner-típusú emberek mindig mindent megtettek azért, hogy az ilyen, és más hasonló jelentőségű találmányok csírájában elpusztuljanak a feltalálók kapzsiságukkal, önzésükkel, szűk látó­körűségükkel maguk is nagyban hozzájárultak bukásukhoz.

Kétségtelen, hogy egy ilyen jelentőségű találmány kidolgozásá­hoz hihetetlen tudás, szorgalom, kitartás, csökönyösség kell. A csö­könyösség azonban, ami a kidolgozás fázisában alapvetően fontos, tragikus, amikor a találmányt értékesíteni kell, amikor el kell terjesz­teni. A rugalmasság teljes hiánya, a mohóság, a kapzsiság ezeknek a találmányoknak a biztos halálát jelentette mindeddig. A feltaláló semmiképp nem szolgálhatta volna jobban az ellentábort, mint csö­könyös titoktartásával. Azt is látjuk, mennyire naiv az a hit, hogy fontos dolgok elterjedhetnek, hogy fontos dolgok előbb-utóbb úgyis szükségszerűen a tudományos vizsgálatok során napvilágra kerül­nek. Nem, ez nem igaz, sőt szinte az ellenkezője a valóság.

A következő fejezetben azt nézzük végig, hogyan is fejlődött a természettudomány Orffyreus idejétől kezdve századunk elejéig, hogy fejlődtek ki azok a fogalmak, azok az eljárások, melyek alap­vetően fontosak az energiatermelő eszközök megértésében.