online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   
kategória
 

Biológia
Filozófia
Gazdaság
Gyógyszer
Irodalom
Menedzsment
Receptek
Vegyes Filmek Halászati Művészet a kultúra Szórakozás Zene

 
 
 
 













































 
 

A történelem és a földrajz hatarai

vegyes

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt


egyéb tételek

 
KÖZIGAZGATÁSI ALAPVIZSGA TANKÖNYV 2
Gyermekorvos, nyugalmazott egyetemi tanar
Tanmenetjavaslat az 5. évfolyam Természetismeret tantargyhoz
Sejttan = Cytologia
MAGYAR SZABVÁNY MSZ ISO 8501-1
INTÉZMÉNYI MINŐSÉGIRÁNYÍTÁSI PROGRAM
Lépcsők
Decoupage ötletek „Kis okos”
Derült égből vaddisznó
PARAMÉTERES LEKÉRDEZÉS
 
 

A történelem és a földrajz határai

Már jeleztük, hogy a különbözö korszakok, például egy olyan ciklus különbözö fázisai közötti kvalitatív differenciák miatt, mint amilyen saját Manvantaránk (és nyilvánvaló, hogy a jelenlegi emberi állapotok idötartamának határain túl még nagyobb különbségeknek kell lenniük), változások mennek végbe a kozmikus környezetben általában, és a földi környezetben különösen, és most közvetlenül ez utóbbi érdekel bennünket; továbbá jeleztük azt is, hogy a profán tudománynak, melynek horizontját az a modern világ korlátozza, amelyben egyáltalán létrejöhetett, fogalma sincs ezekröl az átalakulásokról. Ennek következménye pedig az, hogy bármelyik korszakról is legyen szó, e tudomány olyan világot fest magának, amelyben a viszonyokat a mai viszonyokhoz hasonlóaknak tételezi. Láthattuk, hogy a pszichológusok is ugyanígy képzelik, nevezetesen, hogy az ember a múltban is pontosan ugyanolyan mentalitással rendelkezett, mint ma; s ami igaz a pszichológusok tekintetében, az nem kevésbé igaz a történészekkel kapcsolatban is, akik éppúgy ítélik meg az antikvitás embereinek tetteit, mint saját kortársaikét, mindkettönek ugyanazokat az indítékokat és szándékokat tulajdonítva. Ezek szerin 656b14g t akár az emberröl van szó, akár környezetéröl, a jelenkori tendenciákkal maradéktalanul összhangzó szimplifikált és „uniformizáló" koncepciókat léptetik életbe: hogy a múltnak ez az „uniformizálása" a „progresszivista" és „evolucionista" elméletekkel hogyan egyeztethetö össze (ugyanis ezekhez egyidejüleg ugyanazok ragaszkodnak), megoldásra vár, viszont ennek megoldását itt bizonyosan nem fogjuk megkísérelni; nem kétséges, hogy ez csak az egyik komolyabb esete a modern mentalitás végtelen sok ellentmondásának.

A környezetben végbemenö változásokról szólva nemcsak azokra a többékevésbé kiterjedt kataklizmákra kell gondolni, amelyek így vagy úgy a ciklus „kritikus pontjait" jelzik; ezek a hirtelen változások mindig összhangban vannak az egyensúly megbomlásának pillanataival, és még azokban az esetekben is, amikor például csak egy önmagában álló kontinens eltünéséröl van szó (és ilyen események valóban elöfordultak jelen emberiségünk történetének folyamán), könnyü észrevenni, hogy egy effajta esemény visszahatásának a földi környezet egészét kell érintenie, és hogy, úgymond, a „világ arcának" kell ennek következtében szemmel láthatóan megváltoznia. De ezenfelül folyamatos és érzékelhetetlen modifikációk is vannak, amelyek viszont - egy minden kataklizmától mentes perióduson belül is - végül is lassanként csaknem hasonló mértékü eredményekhez vezetnek; ezek természetesen nemcsak egyszerü geológiai változások, mint ahogy a modern tudomány hiszi, és egyébként is téves a kataklizmákat ennyire korlátozott szempontból nézni, mert az mindig csak a legexternálisabbra szorítkozik; amiröl itt szó van, az sokkal alapvetöbb, és oly módon vonatkozik magának a környezetnek a feltételeire, hogy még ha nem is vennénk figyelembe a geológiai jelenségeket, a lények és a dolgok akkor is tényleges átalakuláson mennének keresztül. Ami az emberi beavatkozások révén létrehozott mesterséges modifikációkat illeti, ezek végül is csak következmények, mert - mint elözöleg kimutattuk - semmi más nem tudta lehetségessé tenni létüket, mint ennek vagy annak az idöszaknak a speciális feltételei; ha az ember valóban képes alapvetöbb módon hatással lenni környezetére, akkor azt sokkal inkább pszichikusan, mint testileg tudja megtermi, mint ahogy az világosan ki is derül abból, amit a materialisztikus magatartás hatásairól mondtunk.

Az eddig elhangzott magyarázatok könnyüvé teszik annak megértését, hogy ezeknek a változásoknak milyen az általános iránya: ezt az irányt a világ „szolidifikációjában" jelöltük meg, mely olyan arculattal látja el a dolgokat, ami szorosan (de sosem pontosan) felel meg annak a szempontnak, amelyben a dolgok a kvantitatív, mechanisztikus vagy materialisztikus koncepciók szerint jelennek meg; s ez az, amiért a modern tudománynak olyan nagy sikerei vannak a gyakorlati alkalmazások területén, s amiért a nevezett tudományt a környezö valóság nem látszik túlságosan feltünöen meghazudtolni. Ilyen eset nem fordulhatott volna elö a korábbi idöszakokban, amikor a világ még nem volt annyira „megdermedve", mint amilyeimé ma vált, s amikor az individuális terület korporális és szubtilis modalitásai még nem különültek el teljesen (habár, mint késöbb látni fogjuk, a dolgok jelen állapotában való elkülönülést illetöen is bizonyos fenntartásokkal kell élnünk). Nemcsak arról van szó, hogy az ember, minthogy képességei akkoriban sokkal kevésbé voltak korlátozottak, nem mai szemmel látta a világot, és számos olyan dolgot érzékelt, amelyek azóta már nyomtalanul elillantak elöle; hanem - és az elözövel összefüggésben - maga a világ is mint kozmikus entitás minöségileg különbözö volt, mert egy másfajta rend lehetöségei vetültek a korporális területre, melyek „átszellemítették" azt; így például amikor bizonyos ,,legendák" arról tudósítanak, hogy volt idö, amikor a drágakövek olyan általánosak voltak, mint ma a leghétköznapibb kavicsok, akkor ezt a megállapítást talán nemcsak szimbolikus értelemben kellene felfogni. Természetesen ilyen esetekben a szimbolikus értelem sosem mellözhetö, de ez korántsem jelenti azt, mintha a dolgoknak ez volna az egyetlen érvényes megközelítése, ugyanis önmagában véve minden megnyilvánult szükségképpen szimbóluma valamilyen magasabb rendü valóságnak; de fölösleges tovább folytatnunk e témát, melyet másutt már oly kimerítöen elmagyaráztunk, mind általánosan, mind pedig olyan sajátságos esetekre vonatkoztatva, mint a történelem és a földrajz tényeinek szimbolikus értéke.

Még mielött továbbhaladnánk, érintenünk kell egy olyan problémát, amely a „világ arcában" végbemenö kvalitatív változásokkal összefüggésben merül fel. Felvethetö ugyanis, hogyha a dolgok így állnának, akkor a régmúlt korszakok nyomainak - melyeket jó ideje folyamatosan feltárnak - gondoskodniuk kellene e lény evidenciájáról, viszont- figyelmen kívül hagyva a geológiai korszakokat, és csupán azoknál a dolgoknál maradva, amelyek hatással vannak az emberi történelemre - az archeológusok, de még a „prehisztorikusok" se találtak sosem ilyen nyomokat, bármennyire is messze nyúltak vissza kutatásaikkal a múltba. A válasz e kérdésre roppant egyszenü: mindenekelött ezek a nyomok abban az állapotukban, amelyben ma találhatók, és amilyen mértékben ennélfogva részesei az aktuális környezetnek, bármi máshoz hasonlóan elkerülhetetlenül részesülnek a világ „szolidifikációjában"; ha ez nem így lenne, akkor létük többé nem volna összeegyeztethetö az érvényes létfeltételekkel, valamint teljesen el kellene tünniük, és kétségtelenül ez történi azokkal a dolgokkal, amelyek a legkisebb nyomot sem hagyták. Ezenfelül az archeológusok e nyomokat modern szemmel vizsgálják, amely viszont csak a megnyilvánulás legdurvább modalitásait képes érzékelni; az eredmény pedig az, hogy még ha mindennek ellenére maradt is valami a nyomokhoz kapcsolódó szubtilisabb aspektusokból, az archeológusok képtelenek ezek tudomására jutni; röviden, úgy kezelik ezeket a dolgokat, mint a mechanikus fizikusok azokat, amelyekkel ök foglalkoznak, ugyanis mentalitásuk ugyanaz, képességeik pedig hasonlóképpen korlátozottak. Mondtuk már, hogy amikor olyan valaki fut valamilyen kincs után, akinek ezért vagy azért az a kincs nem rendéltetett, akkor számára az arany és a drágakövek közönséges szénné és kavicsokká fognak változni; az ásatások modern kedvelöinek nem ártana hasznukra fordítani ezt a különös „legendát".

Bárhogy is legyen, biztos, hogy a történészek, egyszerüen mert modern és profán szemszögböl látnak neki kutatásaiknak, idövel olyan „korlátokba" ütköznek, amelyek többé-kevésbé teljesen áthághatatlanok; és - mint azt máshol kimutattuk - elsö ízben ezek a „korlátok" a „keresztény" éra elötti VI. század tájékán jelentek meg, ahonnét kezdve a modern koncepciók szerint a tulajdonképpeni történelem datálódik; úgyhogy az antikvitás, ahogyan azt ebben a történelemben felfogjákák, a dolgokat már csak egy fölöttébb relatív rendböl veszi szemügyre. Nyugodtan mondható, hogy a legújabb kutatások révén lehetségessé vált még messzebbre visszamennünk, felszínre hozva egy sokkal távolibb antikvitás maradványait, s ez bizonyos fokig igaz is; mindazonáltal meglehetösen figyelemre méltó, hogy ezek esetében már nem lehet szó szilárdan megalapozott kronológiáról, olyannyira, hogy a tárgyak és az események datálásainak becslései között az eltérések századokra, söt néha évezredekre rúgnak; ezenfelül pedig lehetetlennek tünik eljutni e távoli korok civilizációinak csak egy mérsékelten pontos elképzeléséhez is, ugyanis már nem rendelkezünk azokkal a feltételekkel, amelyek révén össze tudnánk vetni e civilizációkat azzal, ami ma van, habár a „klasszikus" antikvitás tekintetében e feltételek még fellelhetök. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a „klasszikus" antikvitás, legalábbis ahogy azt a modern történészek bemutatják, ne lenne nagyon elrajzolva; és ugyanez igaz a középkor vonatkozásában is, habár ez még közelebb van hozzánk. Söt az igazság az, hogy még a legújabb archeológiai kutatások révén feltárt legösibb dolgok sem tartoznak olyan korokhoz, amelyek korábbiak volnának a Káli-Yuga kezdeténél, ahol természetesen egy újabb „korlát" található; s ha valamilyen módon mégis sikerülne behatolni e területre, volna még egy harmadik is, amely az utolsó nagy földi kataklizma idejének felel meg, s amely kataklizmára hagyományosan mint Atlantisz eltünésére szokás utalni; nyilvánvalóan egészen haszontalan próbálkozás volna ennél is visszább menni, meri még mielött történészeink képesek lennének elérni ezt a pontot, a modern világnak böven volna ideje eltünni!



Már ebböl a néhány jelzésböl is meglehetösen tisztán kivehetö, hogy mennyire hiábavalóak azok a profán fejtegetések (a ,,profán" kilfejezés mindazt magába foglatja, ami a modern szellem befolyása alatt áll), amelyek a Manvantara korábbi periódusaival, az „Aranykorral" vagy a Primordiális Tradícióval foglalkoznak, söt olyan, sokkal kevésbé távoli eseményekkel is, mint amilyen a bibliai „özönvíz", ha ez utóbbit csak a legközvetlenebbül szó szerinti értelemben vesszük, amely szerint az atlantiszi katasztrófához kapcsolódik; ezek a dolgok azok közül valók, amelyek a profán emberek számára elérhetö távolságon kívülre esnek, és mindig is oda fognak esni; és természetesen éppen ezért tagadják is azokat, mint ahogy közömbösen tagadják mindazt, ami valamiképpen meghaladja elképzeléseiket, mert összes tanulmányaik és kutatásaik - amelyeknek egyszerre fals és korlátolt szemszögböl látnak neki - sem eredményezhetnek mást, mint mindannak visszaútasítását, amit ez a szempont nem foglal magába. Ráadásul pedig ezek az emberek olyannyira meg vannak gyözödve saját „felsöbbrendüségükröl", hogy képtelenek engedélyezni a létét, söt a lehetöségét is bárminek, ami kitér kutatásaik elöl; mintha a vakok a fény létezésének egyöntetü megtagadását ürügyként használnák fel arra, hogy a normális emberek felett felsöbbrendüségükkel kérkedjenek!

Amit a profán koncepciók szerinti történelem határairól mondtunk, az a földrajz határaira is vonatkoztatható, ahol úgyszintén számos olyan dolog található, amely túllépi a modern emberek horizontját; aki csak összehasonlítja a régi geográfiák leírásait a modern földrajzéval, annak gyakran el kell csodálkoznia azon, hogy vajon valóban lehetséges-e az, hogy mindkettö ugyanazokról a vidékekröl beszél! Mindamellett a régi geográfiák csak erösen relatív értelemben véve régiek, és nem szükséges visszább menni a középkornál, hogy ilyen kontrasztokra akadjunk; ami a régi geográfiákat tölünk elválasztja, az bizonyosan nem egy nevezetes kataklizma; elképzelhetö vajon, hogy a világ enélkül is képes lett volna ilyen mértékben és ilyen gyorsan megváltoztatni külsejét? Természetesen az az elfogadott álláspont, amit a modern emberek mondanak, nevezetesen, hogy a régiek vagy nem láttak tisztán, vagy nem jegyezték fel pontosan, amit láttak; de minden olyan magyarázat, mely azt képzeli, hogy a mi idönk elött minden embert érzékszervi és mentális nyavalyák sújtottak, valójában nagyon is „szimplicista" és negatív; és ha a kérdést igazán pártatlanul vizsgáljuk, akkor miért nem éppen a modern emberek azok, akik nem látnak tisztán, és akik jónéhány dolgot nem vesznek észre? Diadalmasan kijelentik, hogy „a világ teljes egészében fel van fedezve" - noha lehet, hogy ez nem is annyira igaz, mint ahogy vélik - , s ezt azzal a további feltevéssel kapcsolják össze, hogy a világ nagyobbik része a régiek számára ismeretlen volt; ebben az összefüggésben nincs mit csodálkozni azon, amit különösen a régiekröl mondanak, és hogy mindenképpen azt gondolják, hogy saját koruk elött a „klasszikus" idöszak nyugati emberein kívül mások nem is léteztek, továbbá, hogy a lakott világ abban az idöben nem terjedt túl Európa és Kis-Ázsia apró töredékén; valamint azt állítják, hogy „az ismeretlen, mert ismeretlen volt, nem lehetett más, mint titokzatos"; de hol kapják rajta a régieket azon, hogy ezeket a dolgokat „titokzatosként" jellemezték volna, és nem pontosan a modern emberek azok, akik az ilyesfajta dolgokat, mivel többé nem értik öket, ,,titokzatosnak" mondják? Valamint azt is mondják még, hogy kezdetben „csodák" voltak, késöbb már csak „ritkaságok" és „érdekességek", végül pedig „láthatóvá vált, hogy ezek a ritkaságok az általános törvényekhez alkalmazkodtak, amelyeket a tudósok igyekeztek megalapozni"; de amit ök itt igen szabatosan leírnak, azok vajon nem az emberi képességek korlátozódásának fokozatos állapotai-e, amelynek utolsó stádiumát joggal lehet a racionális magyarázatokra irányuló mániának nevezni, egyetemben az ezekre a magyarázatokra jellemzö vaskos elégtelenségekkel? És valóban, a dolgok szemléletének ez utóbbi módja, amelyböl a modern földrajz ered, csak a XVII. és XVIII. században jelent meg, vagyis abban a korban, amely tanúja volt egy különösen racionalista szellemiség születésének és elterjedésének, és ez alátámasztja az adott magyarázatot; ettöl az idötöl fogva a felfogásnak és az érzékelésnek azok a képességei, amelyek lehetövé tették az ember számára, hogy a valóság legalsóbbrendü és legdurvább formáin túl valami mást is el tudjon érni, teljesen visszafejlödtek, úgyanakkor pedig maga a világ jóvátehetetlenül „megdermedt".

Ha a dolgokat ily módon nézzük, akkor végeredményben a következöket lehet mondani: vagy azért voltak láthatóak régebben azok a dolgok, amelyeket ma már többé nem lehet látni, mert tekintélyes változások mentek végbe a földi környezetben vagy az emberi képességekben, helyesebben inkább mindkettöben együtt, söt, amint a jelen korszak felé közeledünk, ezek a változások egyre inkább gyorsulnak; vagy annak, amit „földrajznak" neveznek, a régi idökben egészen más jelentösége volt, mint amilyennel ma rendelkezik. Valójában ennek az alternatívának a két tétele nem zárja ki kölcsönösen egymást, hanem mindegyikük kifejezi az igazság egy-egy oldalát, ugyanis az az alapkoncepció, amelyet egy tudomány kialakít, temészetesen mindkét, tárgyát figyelembe vevö szemponttól függ, éspedig olyan mértékben,amilyen mértékben az implikált valóságok ténylegesen megragadhatók: az igazságnak ezzel a két oldalával kapcsolatban a tradicionális tudomány és a profán tudomány - még ha azonos is a nevük (és ez nagy általánosságban azt jelzi, mintha az utóbbi az elöbbi „maradványa" lenne) - olyan alapvetöen különbözik egymástól, hogy valójában szakadék tátong közöttük. Márpedig valóban és ténylegesen létezik „szakrális" és tradicionális földrajz; s ez éppen annyira ismeretlen a modern emberek elött, mint minden más hasonló jellegü megismerés; létezik földrajzi szimbolizmus és történelmi szimbolizmus, és pontosan a dolgok szimbolikus értéke az, amely mélyebb értelmüket adja, mert szimbolikus értékük révén valósul meg összhangjuk egy magasabb rend valóságaival; viszont csak akkor lehet ténylegesen meghatározni ezt az összhangot, ha az ember így vagy úgy értékelni képes az említett valóságok visszatükrözödését magukban a dolgokban. Így lehetséges az, hogy bizonyos helyek kifejezetten alkalmasak „támaszként" szolgálni a „spirituális befolyások" tevékenységének, és elsödlegesen vagy másodlagosan mindig erre a tényre is alapozták a tradicionális „központok" alapítását; az ókor „jóshelyei" és zarándokhelyei adják a legnyilvánvalóbb példáit az ilyen központoknak. Vannak más, ezekkel egészen ellentétes jellegü helyek is, amelyek nem kevésbé kedvezöek az olyan „befolyások" megnyilatkozása számára, amelyek a szubtilis terület legalacsonyabb régióihoz tartoznak; de milyen különbséget jelent a modern nyugati ember számára például az, hogy az egyik helyen az „Ég kapuja" van, a másik helyen meg a „Pokol kapuja", mióta „pszichofiziológiai" konstitúciójának az a ,,sorsa", hogy sem az egyik helyen, sem a másikon nem tapasztal semmi különöset? Az ilyen dolgok éppen ezért szó szerint nem léteznek számára, ez azonban természetesen semmi esetre sem jelenti azt, mintha azok ténylegesen is megszüntek volna létezni; ezenfelül az igazság az, hogy mivel a korporális és szubtilis területek közötti kommunikáció többé-kevésbé a minimumra redukálódott, ezért ahhoz, hogy megismerjék ezeket a dolgokat, bizonyos képességeknek még a múltbelinél is nagyobb fejlettségére lenne szükség, s ezek pontosan azok a képességek, amelyek távolról sem fejlettek, hanem ellenkezöleg, legnagyobb részükben folyamatosan gyengülnek, végül pedig eltünnek az „átlagos" emberi individuumból, úgyhogy a szubtilis rend érzékelésének nehézsége és ritkasága kétszeresen is hangsúlyozottá válik; és ez az, ami a modern embereket arra vezeti, hogy a régiek beszámolóit gúny tárgyává tegyék.



Ebben az összefüggésben hátra van még azoknak a különös lényeknek a problémája, amelyek ezekben a beszámolókban találhatók; természetesen minél késöbbre datálhatók a szóban forgó leírások a „klasszikus" antikvitástól, vagyis attól az idötöl, amikor tradicionális szempontból egy kétségtelen degenerálódás ment végbe, annál alaposabb a gyanúja annak, hogy többféle zavar is becsúszott e tudósításokba. Mert például míg e leírások egyik része egy többé teljesen már meg nem fejthetö szimbolizmus „továbbéléséböl" származott,(1) másik része olyan megjelenésekhez kapcsolódhat, amelyeket bizonyos szubtilis területekhez tartozó „entitások" vagy „befolyások" megnyilvánulásai öltöttek magukra, míg egy harmadik, és kétségtelenül nem legfontosabb rész olyan lények leírásából eredhet, amelyek a többé-kevésbé távoli idöben testi léttel rendelkeztek, de azokhoz a fajokhoz tartoztak, amelyek azóta vagy már kihaltak, vagy csak kivételes viszonyok közepette, ritkaságokként élnek tovább, mint amilyeneket néha még ma is lehet találni, bármi is legyen azoknak az embereknek a véleménye, akik azt képzelik, hogy semmi olyan nem maradt a világban, amiröl ök ne tudnának. Látható tehát: ahhoz, hogy felismerjük e beszámolók mögöttes tartalmát, meglehetösen hosszadalmas és nehéz munkára kellene vállalkoznunk, annál is inkább, mert a rendelkezésre álló „források" távolról sem gondoskodnak szennyezetlen tradicionális adatokról; nyilvánvalóan sokkal kényelmesebb en bloc elvetni az egészet, mint ahogy a modern emberek teszik; számukra mindenesetre nem volnának érthetöbbek a hitelesen tradicionális adatok sem, mint a szennyezettek, és amúgy is csak megfejthetetlen rejtvényeket látnának bennük; és természetesen mindaddig ragaszkodni is fognak ehhez a negatív állásponthoz, amíg a „világ arcában" végbemenö új változások egyszer s mindenkorra szét nem rombolják csalóka biztonságukat.

 

 

 

 

 

 

 

 


: 1839