|  | ||||||||
|  | ||||||||
| | ||||||||
| | ||||||||
 |
kategória |  |
||||||||
|
|
||||||||||
 |
 |
|
|
|
|
|
||
|
|
Konvergenciakritériumok: út a közös pénzhez
Tartalomjegyzék
Bevezetés 4
A monetáris integráció folyamata 5
A monetáris együttműködés állomásai 5
Az Európai Monetáris Rendszertől az euróig 5
A Maastrichti Szerződés és az EMU 7
A konvergenciakritériumok 9
Az ún. maastrichti konvergenciakritériumok 9
A nominális- és reál konvergencia 11
A maastrichti mutatók mérése 12
A kritériumok teljesítése 14
A Stabilitási és Növekedési Paktum 18
A Paktum elemei 18
A konvergencia kritériumok és a Paktum kritikája 19
A fiskális kritériumok kritikája 19
Az inflációs rátára és a kamatlábra vonatkozó kritika 22
Következtetések 23
A Paktum reformja 25
A Paktumot nem teljesítő országok 26
Magyarország: út a közös pénzhez 29
Az első lépés Magyarország Európai Uniós tagsága 29
Az országjelentés Magyarországról 30
Magyarország versenyképessége 32
Magyar érdekeltség a kibővülésben 34
A magyar gazdaság felkészülése az EMU-tagságra 35
Az euró hazai bevezetésének várható hasznai és költségei 37
Az euró bevezetésének időzítése 41
A jegybanki függetlenség 43
A konvergencia kritériumok teljesülése Magyarországon 45
Az államháztartási egyensúly 45
Árstabilitás 47
Árfolyamstabilitás 50
A hosszú lejáratú kamatlábak 53
Összegzés 54
Irodalomjegyzék 57
Melléklet ................................59
Európa, sőt Magyarország történelme folyamán is több alkalommal előfordult már, hogy új pénz került bevezetésre.
Szent István hozta létre az önálló magyar pénzverést, III. Béla a XII. század végén rézpénzt -, Károly Róbert pedig az 1300-as évek folyamán aranyforintot bocsátott ki. A példák közt említhetném még új pénz bevezetőjeként Mátyást, II. Rákóczit és Mária Teréziát is. A ma még használatos forintunk a pengő hiperinflációját követően 1946-ban került forgalomba.
Számomra különös érzés az, hogy amit eddig csak a történelemkönyvekben olvashattunk érdekességként, az most a szemünk láttára zajlott le Európa számos országában, és zajlik majd le nálunk is. Hiszen, ha Magyarország 2004-ben az Európai Unió tagjává válik, a következő lépés néhány év leforgása alatt elkerülhetetlenül az euró bevezetése lesz. Ez a pénzcsere azonban sokkal különlegesebb, és jelentősebb az eddigieknél. Magyarország ezáltal egy olyan pénzügyi rendszer részesévé válik, mely egyedülálló a világon. Hiszen eddig még soha és sehol nem vezettek be egyszerre több országban ilyen mesterségesen létrehozott közös fizetőeszközt.
Utazásaink során már most is szembesülhetünk a változásokkal, ha az eurót a kezünkben tartjuk, de nemsokára hazánkban is csak így fizethetünk. A kérdés csak az, hogy mikor? Szakdolgozatomban erre a kérdésre is keresem a választ.
Úgy vélem ez a téma aktuális és fontos, mely éppúgy foglalkoztatja a gazdasági szakembereket, mint a magyar átlagembert. Mindenkit érint. Éppen ezért nagyon gazdag a rendelkezésre álló szakirodalom, és rengeteg cikk születik az adott témában. Tapasztalatból mondom, hogy igen könnyű elveszni a sok olvasnivalóban.
Ahhoz azonban, hogy az euró a forintot felváltó nemzeti fizetőeszközzé váljon, a magyar gazdaságnak teljesítenie kell a monetáris uniós tagság előfeltételeit, és szembe kell néznie az új helyzettel járó kihívásokkal.
Dolgozatomban tehát szeretném bemutatni, hogy mit is jelent a monetáris unió, és melyek azok a kritériumok, amelyeket az eurót már bevezető 838j94i országoknak is teljesítenie kellett. Majd részletesen szeretném tárgyalni azt, hogy Magyarország hogy áll a konvergenciakritériumok teljesítésével, melyek a még hátralévő feladatok, és melyek a konvergencia várható költségei és hasznai.
Az 1957-ben aláírt[1] Római Szerződés létrehozta az Európai Gazdasági Közösséget , de a Közösség szorosabb pénzügyi integrációjáról még nem szólt. Fő célkitűzése a vámunió létrehozása volt.
A közös monetáris politika gondolata hivatalos formában egy bizottsági javaslatban merült fel 1962-ben. 1964-ben felállították a Jegybank Elnökök Tanácsát. Az 1969-es hágai csúcson pedig már konkrétan megfogalmazódott a szándék a monetáris unió létrehozása iránt. (Ekkor már jelentkeztek a Bretton Woods-i rendszer első bizonytalanságai.) A terv megvalósítására felállították az ún. Werner-bizottságot, mely konkrét ütemtervet dolgozott ki egy európai monetáris unió három fázison keresztül, 1980-ig történő létrehozására. A megvalósítást azonban megakadályozta a Bretton Woods-i árfolyamrendszer összeomlása, az olajválság gazdasági, politikai következményei.
1972-ben az ún. Hatok létrehozták a "valutakígyónak"[3] nevezett árfolyamrendszert, az egymás közötti árfolyammozgások mérséklésére. A rendszer lényege, hogy a tagállamok egymás közti keresztárfolyamaikat szűkebb ingadozási sávban tartották ( 2,25%), mint a dollárral szemben ( 4,5%). A "kígyó az alagútban" azonban nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, így a rendszert átalakították együttes lebegés rendszerévé.
1973-ban sor került az Európai Monetáris Együttműködési Alap felállítására, mely hitelfelvételi lehetőséget biztosít a tagországok jegybankjai számára, ha azok az árfolyam védelmében pénzpiaci intervencióra kényszerülnek.
A közös monetáris rendszer létrehozására egyre nagyobb volt az igény a tagállamok között. Így nagy előrelépést jelentett az 1979-ben életbelépő Európai Monetáris Rendszer (EMS)[4], melynek legfontosabb eleme az árfolyam-mechanizmus (ERM) volt. Az EMS három eszközre épül:
Az árfolyam-mechanizmus
a központi bankok által megállapított ún. központi paritásrácsból indul ki. 1993-ig a tagállamok valutáinak árfolyama legfeljebb 2,25%-os sávban ingadozhatott. Majd a sávhatárokat 1999-ig 15%-ra emelték fel. A jegybankoknak devizapiaci intervenciókkal kellett gondoskodniuk az árfolyamoknak a sávhatáron belül tartásáról. Az ún. divergencia jelzőszám figyelmeztette az érintett tagországokat, ha árfolyamuk a sáv széléhez közeledett.
Az ECU
a közösség összes valutájából a tagállamok gazdasági erejének súlyozásával létrehozott, az EMS központi elszámolási egységeként funkcionáló kosárvaluta.
A hitelmechanizmus
az intervenciókhoz szükséges devizát biztosítja a központi bankok számára. Három féle hitelkonstrukció áll rendelkezésre: a korlátlan, nagyon rövid távú; a rövidtávú; és a középtávú hitelalap.
Mivel az EMS indulása egybeesett a második olajválsággal, így kezdeti szakaszát bizonytalanság jellemezte. A nyolcvanas évektől a rendszer folyamatosan stabilizálódott, de még így is számos árfolyam-korrekciót kellett végrehajtani. Ennek alapvető okai a gazdaságpolitikák különbözőségeiben és az eltérő inflációs rátákban keresendők.
A gazdasági integráció mélyülésével újra felmerült a monetáris unió gondolata. A koncepció kidolgozásával a Delors által vezetett munkacsoportot bízták meg, mely 1989-ben adta ki az ún. Delors-tervet. A Delors-tervet a Maastrichti Szerződés intézményesítette és tette az Unió hivatalos programjává. Ez a terv fektette le a Gazdasági és Monetáris Unió alapjait: a monetáris unió megvalósítását a tőkeforgalom teljes körű liberalizációjával, a valuták korlátlan és visszafordíthatatlan konvertibilitásával, az árfolyam lebegési sávok megszüntetésével, a valutaparitások visszavonhatatlan rögzítésével tartotta elképzelhetőnek. Mindezek eredményeként, a rendszer központi elemeként pedig javasolta a közös és egyetlen valuta bevezetését. [Horváth, 2002]
A Delors-terv három lépcsőfokban tervezte a monetáris unió megvalósítását. Az első fázis 1990-től 1993-ig tartott. Ebben a szakaszban a tervezett intézkedések közül csak a tőkemozgások liberalizálása valósult meg teljesen. 1994-től a terveknek megfelelően kezdetét vette az EMU megvalósításának második szakasza, és megalakult az Európai Monetáris intézet. A fő célkitűzés ebben a fázisban a költségvetési fegyelem megvalósítása volt.
Az 1995-ös madridi csúcstalálkozón az állam- és kormányfők döntöttek a közös valuta bevezetésének és a pénzcsere lebonyolításának ütemtervéről, és itt dőlt el véglegesen az, hogy az EMU harmadik szakasza 1999. január elsején kezdődik meg.
Eközben 1996 decemberében a dublini ülésen elfogadták a Stabilitási és Növekedési Egyezményt, amely aztán az amszterdami ülésen 1997 június 17-én került megerősítésre.
1999-ben létrejött az Európai Központi Bank (ECB)[6] és a Központi Bankok Európai Rendszere (ESCB) , 2002. január 1-től pedig forgalomba kerültek az euró-bankjegyek és -érmék.
Az 1992. február 7-én aláírt Maastrichti Szerződés ( TEU ) törvényi szintre emelte a monetáris unió létrehozását. Konkrét időtervet határozott meg a Delors terv alapján az I. szakasz befejezésére és a még hátralévő két szakasz megvalósítására. Ratifikálását követően 1993. november 1-én lépett életbe.
A ratifikációs folyamat elhúzódásának egyik alapvető oka az volt, hogy a nemzeti szuverenitásról való lemondás, amelyet EMU létrehozása megkövetelt, az állampolgárok többsége számára nem volt elfogadható.
Tulajdonképpen ez a szerződés az Európai Uniót létrehozó egyezmény.
A szerződés második cikkelye kimondja: " A Közösség feladata, hogy . az egységes piac és az EMU megvalósításával . egy tartós, infláció mentes, környezetbarát növekedést, valamint a gazdasági teljesítmények magas fokú konvergenciáját, magas foglalkoztatási szintet ., és a tagállamok közötti szolidaritást segítse elő."
A Maastrichti Szerződés az EMU koncepcióját három szakaszban[9] tervezte megvalósítani:
Az első szakasz 1990. július 1-től 1993. december 31-ig tartott. Ekkor zajlott le a tőkemozgásra vonatkozó korlátok leépítése, a tagországok közötti szorosabb gazdaság, gazdaságpolitika megvalósítása és a nemzeti jegybankok közötti szorosabb koordináció.
A második szakasz 1994. július 1.-én vette kezdetét és 1998. december 31.-én fejeződött be. Ekkor került megvalósításra az Európai Monetáris Intézet ( EMI ) a Központi Bankok Európai Rendszere. Elkezdődött a Monetáris Unió jogi, technikai és intézményfeltételeinek kialakítása. Cél a nominális konvergencia kritériumok teljesítése és a gazdaságpolitikai koordináció. Ami nagyon fontos, ebben a szakaszban kellett megteremteni a nemzeti jegybankok függetlenségét, és meg kellett határozni a Monetáris Unió harmadik szakaszában résztvevő tagállamok körét. A szerződés nem engedélyezte a közös pénz létrehozásának elmaradását.
Végül az utolsó szakasz 1999. január 1.-vel vette kezdetét. Visszavonhatatlanul rögzítésre került az átváltási arány a Monetáris Unióban részt vevő országok valutája és az euró között. Ettől az időponttól kezdődően a nemzeti valutának csak az euró váltópénzeként funkcionáltak tovább.
A közös valuta bevezetésének feltétele, hogy résztvevő országok alávessék magukat egy nemzetek fölötti közös monetáris politikának. A szerződés alapján az EMU harmadik szakaszában történő belépés nem automatikus annak érdekében a tagállamoknak szigorú konvergenciakritériumoknak kell megfelelniük.
Az egyes országok gazdasági felkészültségének megítélésére szolgálnak az ún. maastrichti konvergenciakritériumok[10], melyek az EMU tagországokkal szemben négy feltétel folyamatos teljesítését írták elő. Ezek a következők:
Árfolyamstabilitás
Az euróövezetben részt vevő országoknak vállalniuk kell, hogy nemzeti valutájuk árfolyamát a közös valutához rögzítik. Ez azt jelenti, hogy az árfolyamok az árfolyam-mechanizmus (ERM) által meghatározott normál ingadozási sávon belül kell maradjanak. Vagyis nem kerülhet sor a többi tagországgal szemben megállapított középárfolyamok leértékelésére a vizsgálatot megelőző legalább két éven keresztül. Ezen feltételek elfogadása valójában evidencia, hiszen ez fejezi ki a valutaunióban való részvétel szándékát.
Árstabilitás
A monetáris unió csak hasonló inflációs rátával rendelkező országok esetében képzelhető el. Ezért a fogyasztói árszint a vizsgálat évében legfeljebb 1,5 %-al haladhatja meg a legalacsonyabb inflációs rátát felmutató három tagállam inflációs mutatójának ugyanezen időszakra számított számtani átlagát.
Fenntartható költségvetési pozíció
Itt két mutatót vizsgálnak, az egyik az államháztartási hiány, a másik pedig az államadóság GDP-hez viszonyított hiánya. Itt a cél, hogy az adott tagország az Európai Tanács által meghozott döntés idején ne álljon un. túlzott deficiteljárás alatt. Ennek megállapítására a felhasznált referencia értékek a következők:
az államháztartás hiánya, azaz a folyó költségvetési deficit nem haladhatja meg a bruttó hazai termék 3%-át
az államadósság szintje pedig nem haladhatja meg a bruttó hazai termék 60%-át.
A tartós árstabilitást az államháztartás túlköltekezése komolyan veszélyeztetheti. Ezért is fontos az államháztartás költségvetésének kritériummal való korlátozása.
Kamatkonvergencia
A vizsgálat évében az átlagos hosszú lejáratú nominális kamatláb szintje nem térhet el több mint 2 százalékponttal a három legalacsonyabb inflációs rátát felmutató tagország átlagos kamatszintjétől.
A konvergenciakritérium teljesítésének vizsgálatakor alkalmazott alapelvek szerint a kritériumok fő célja, hogy csak a tagállam lépjen az EMU harmadik szakaszába, melyek képesek biztosítani a szükséges gazdasági feltételeket egy Európai Monetáris térség megvalósításához, illetve, hogy csökkentse a tagországok között fennálló gazdasági aszimmetriát. Eszerint az egyes kritériumokat szigorúan kell értelmezni, és együttesen kell azokat teljesíteni. (Persze végül az eurót bevezető országok esetében a kritérium dinamikus értelmezésére volt szükség. ).
A szerződés minden kritériumot egyenrangúnak tekint, nem állított fel közöttük rangsort. (A gyakorlatban mégiscsak az inflációs különbségek csökkentése vált elődlegessé.) A kritériumokat konzisztens módon kell értelmezni, és azoknak nem csak egy meghatározott időpontban kell teljesülniük, hanem tartósan fenn kell állniuk, és azok teljesítésére való törekvés a szerződésből adódó kötelezettség. A konvergencia- kritériumok, csupán az szabják meg, hogy milyen esetben kell külön vizsgálatot kezdeményezni az adott ország gazdasági helyzetéről.
A monetáris unióban a makroszintű gazdaságpolitikát önálló centrumból irányítják. Egyrészt az Európai Központi Bank felelős a monetáris politikáért, másrészt a költségvetési, szociális- ipari, munkaügyi és egyéb politikákért az egyes tagországok kormányai felelnek. Így tehát a maastrichti kritériumok valójában a nemzeti gazdaságpolitikákkal szemben szabnak meg korlátokat a monetáris politika biztonsága érdekében.
Fontos szót ejtenünk a nominális és reál konvergencia közötti különbségről. A reál konvergencia alatt azt értjük, hogy a kevésbé fejlett tagországok gazdaságának fejlettségi szintjét és a lakosság életszínvonalát a fejlett tagállamokéhoz kell közelíteni. Ez úgy valósítható meg, hogy az elmaradottabb tagok jövedelemtermelő képessége gyorsabban nő, mint a közösségi átlag. Ennek fő mozgató rugója a foglalkoztatottság és a termelékenység növelése, valamint az elmaradást okozó tényezők hatásainak csökkentése, megszüntetése. A reálkonvergencia egy adott ország gazdaságpolitikájában a növekedési tényezőt testesíti meg.
A nominál konvergencia: arra irányul, hogy a tagállamok gazdaságai a főbb pénzügyi mutatók tekintetében stabilak legyenek, és közösségi szinten ne mutassanak nagy szóródást. A gazdaságok egységi mutatóinak közelítését jelenti.
A monetáris unió előfeltétele tehát a reálkonvergencia megvalósulása, míg a maastrichti követelmények ezzel szemben kizárólag számszerűen nominális kritériumokat állapítanak meg. Egy monetáris unióban feltétlenül szükség van az unióban résztvevő gazdaságok egyensúlyára, és azok minél nagyobb értékű közelítésére, azaz a reálfolyamatok konvergenciájára. Ilyen értelemben a szerződésben meghatározott konvergenciakritériumok csak nominális jelzőszámok, amelyek ugyan tükrözik egy adott gazdaság aktuális álláspontját, de nem mondanak semmit annak fejlődési irányáról.
Az EMS válság tapasztalata is hozzájárult, hogy a monetáris unióra való felkészülés során rugalmasabban kezelték ezen kritériumokat.
A Maastrichti Szerződés kritériumai tulajdonképpen egyfajta kompromisszumként értelmezhetők. Hiszen a nominális kritériumok segítségével vált lehetővé, hogy az egyes kormányokkal szemben világos követeményeket támasszanak, és ezek teljesítése könnyen ellenőrizhető legyen. A TEU a konvergenciát nem spontán folyamatnak, hanem a koordinált gazdasági- és monetáris politikák eredményének tekinti. Viszont a reálszférában elért eredmények alapján lehet tartósan teljesíteni a nominál konvergenciákat. A három átmeneti szakasz előírását a monetáris uniót megelőzően a reálkonvergencia biztosítása indokolhatja. Következés képpen egy működőképes monetáris unióhoz a résztvevő országok akkor tudnak eljutni, ha a reál- nominál konvergencia követelménye nem mond ellent egymásnak.
A közös monetáris politikát igen finomra kell hangolni, ezért a monetáris unió nem működhet anélkül, hogy a tagországok statisztikai rendszereit ne harmonizálnák.
A konvergenciakritériumok a következő öt statisztikai mutatószámra hivatkoznak:
a bruttó hazai termék,
az államháztartás hiánya,
az államadósság nagysága,
a fogyasztói árindex,
a hosszú lejáratú államkötvények hozama.
A bruttó hazai termék
A maastrichti kritériumokat megfogalmazó jogszabályok egyértelműen kimondják, hogy az államháztartási hiány, az államadósság szintje és a viszonyítási alapban szereplő bruttó hazai termék mérésekor az EU nemzeti számla rendszere, az ESA 95[11] módszertanában megfogalmazott szabályokat kell alkalmazni.
A számlarendszeren belül a bruttó hazai termék egyébként is kiemelt helyet foglal el az EU statisztikai rendszerében, ugyanis a közösségi intézmények fenntartásához való hozzájárulást a tagországok bruttó hazai terméke, pontosabban bruttó nemzeti terméke arányában kell fizetni.
Az államháztartási hiány
Az államháztartási hiány mértéke a maastrichti konvergencia kritériumok közül politikai szempontból talán a legérzékenyebb mutató. A tagországoknak az államháztartási elszámolásokat nagymértékben átláthatóvá kell tenni, és évente kétszer adatot kell szolgáltatnia az Európai Bizottság részére. A maastrichti szerződés itt is egyértelműen kimondja, hogy az államháztartási hiányt az ESA 95 szerint kell számítani. Ez a következőkben jelent eltérést:
Eredményszemlélet: A finanszírozhatóság szempontjából összeállított kimutatások a pénzügyi teljesítés időpontjában mérik a tranzakciókat. Ez a megközelítés azonban erősen függ a bevételek és a kiadások pénzügyi teljesítésének ütemezésétől. Tartós tendenciák kimutatására ezzel szemben jobban megfelel a reálfolyamatok időbeni mozgását követő eredményszemléletű elszámolás.
A reálfolyamatok és a finanszírozási folyamatok elhatárolása: A konvergencia-kritérium az államháztartás hiányát szigorúan csak a jövedelemnek tekinthető bevételek és kiadások egyenlegeként értelmezi, vagyis a nettó hitelfelvét/hitelnyújtás, a folyó tételek és reáleszközök elszámolása után fennmaradó egyenlegként.
Az államháztartás köre: A költségvetési gyakorlatban a hiány számításakor csak a jogszabály szerint az államháztartásba tartozó intézményekben elszámolt bevételek és kiadások egyenlegét mutatják ki. A konvergenciakritériumokban viszont az államháztartási szektorban kell kimutatni minden olyan intézményt, amely de facto állami pénzből, állami feladatnak tekintett feladatot végez. Lényegében minden olyan intézményt, amelynek a költségeit döntő mértékben államháztartási források fedezik, az államháztartási szektorba kell sorolni.
Államadósság
Az ESA 95-nek megfelelően az államadósság fogalmába beletartozik az állam által kibocsátott rövid és hosszú lejáratú kötvényeknek és az állam által felvett rövid és hosszú lejáratú hiteleknek az év végi záróállománya. Az adósságba nem tartoznak bele a pénzügyi számlán megjelenő olyan átmeneti tételek, mint a kereskedelmi szállítókkal szembeni kötelezettségek.
A kötelezettségeket bruttó módon kell elszámolni, nem csökkentve az állami befektetések értékével. Ugyanakkor a tartozásokat az államháztartás alszektorai között konszolidálni kell. Az adósságot névértéken kell kimutatni, a külföldi fizetőeszközben megjelenő adósságokat a mérlegkészítés időpontjában érvényes árfolyamon átszámítva.
Fogyasztói árak
A fogyasztói árindexet tekinthetjük az elméleti infláció mérésére szolgáló legjobb közelítő változónak. Előnye, hogy a mérés kiterjed a termékek és szolgáltatások széles körére, ugyanakkor viszonylag egyszerű módszerekkel nagyszámú megfigyelés végezhető.
Az árindexszámítás harmonizálása elsősorban a következő kérdésekre terjed ki:
az árindex számításnál figyelembe vett termékek és szolgáltatások köre és a súlyvektorként használt fogyasztási szerkezet,
az index számítás módszere,
a hiányzó árak pótlása,
a minőségi változások kezelése.
Elméleti szempontból a jó árindex kizárólag az egyedi árak és a fogyasztási szerkezet változását tükrözi, és kiszűri minden más tényező hatását. Az EU harmonizált fogyasztói árindexe kiterjed az adott ország területén a háztartások fogyasztói igényeinek kielégítését szolgáló összes termékre és szolgáltatásra. A mintában szerepelnie kell minden olyan terméknek, amely a lakossági összfogyasztási kiadások legalább egy ezrelékét adja. Az árindexszámítás talán legnehezebb feladata, hogy a megfigyelésekben el lehessen különíteni a minőségi változásokat az árváltozásoktól. Ennek tudható be a legnagyobb torzító hatás is.
A hosszúlejáratú államkötvények hozama
Az értékpapírok hozamszámítása a viszonylag könnyen számszerűsíthető statisztikák közé tartozik. A maastrichti jogszabály javaslat szerint az EU tagországainak központi kormányai által kibocsátott államkötvények szerepelnek a megfigyelésben. Minden évben a hozamszámítást aktualizálni kell annak megfelelően, hogy mindenkor a még 9-10,5 év hátralévő lejárati idővel rendelkező államkötvények kerüljenek a mintába. [Hüttl, 1997]
A gazdasági felkészültség megítélésére a már említett maastrichti konvergenciakritériumok szolgálnak. A szerződés értelmében az EMI-nek rendszeres jelentéstételi kötelezettsége volt a tagállamok uniós felkészültségéről. A konvergencia-jelentések az elfogadott kritériumok alakulását tekintették át a Közösségben. A kritériumok elemzését más mutatók figyelemmel kísérése is kiegészítette (termelékenység, bérszínvonal, munkanélküliség, folyó fizetési mérleg stb.).
Az EMI Konvergencia-jelentése 1997-ben a következőkről számolt be:
A három legjobb árstabilitási teljesítményt felmutató ország Finnország (0,9%), Hollandia (1,2%) és az NSZK (1,3%) volt. A nemzeti árindex némi korrekciójával kalkulált számtani átlag 1,1%-ot tett ki, ami az árindex "referencia" értékét 2,6%-ban határozta meg. A kamatláb referenciaszintjét a 7,4%-os finn, a 6,3%-os holland és német ráták alapján határozták meg.
Valamennyi követelményt teljesítette:
Luxemburg
Három követelményt teljesített:
Franciaország (deficit 4%)
Dánia (adósságállomány 70%)
Írország (adósságállomány 75%)
Hollandia (adósságállomány 79%)
Két követelményt teljesített:
Nagy-Britannia (árindex 3%, deficit 4,6%)
Németország (adósságállomány 61%, deficit 4%)
Finnország (adósságállomány 61%, deficit 3,3%)
Ausztria (adósságállomány 72%, deficit 4,3%)
Svédország (adósságállomány 78%, deficit 3,9%)
Belgium (adósságállomány 131%, deficit 3,3%)
Egyetlen követelményt sem teljesített:
Spanyolország (árindex 3,8%, kamatláb 9,5%, adósság 68%, deficit 4,4%)
Portugália (árindex 3%, kamatláb 9,4%, adósság 71%, deficit 4%)
Görögország (árindex 8,4%, kamatláb 15%, adósság 111%, deficit 7,9%)
Olaszország (árindex 4,7%, kamatláb 10,3%, adósság 123%, deficit 6,6%).
A legerőteljesebb konvergencia az árszínvonalak mozgásában volt kimutatható. Tíz tagállam inflációs rátája volt alacsonyabb a megengedett referenciaszintnél.
Jelentősen közeledtek egymáshoz a hosszú lejáratú kamatlábak is, hiszen 11 ország teljesítette az előírást, s a többi országnál is a kamatkülönbség csökkenő tendenciája volt megfigyelhető.
Jelentős lemaradás következett be viszont a költségvetési kritériumok vonatkozásában. Mindössze három ország tudta az előírt szint alá szorítani államadósságát: Franciaország, Luxemburg és az Egyesült Királyság. A folyó deficit értéke is számos országban lényegesen meghaladta a kritériumot. Ezért német javaslatra napirendre került a Stabilitási és Növekedési Egyezmény alapelveinek kialakítása.
Az EMI-jelentés természetesen értékelte a tagok árfolyam-teljesítményét is. Megállapította, hogy három ország kivételével - Egyesült Királyság, Svédország és Görögország - valamennyi ország megfelelően teljesítette az ERM érvényes előírásait.
A konvergenciakritériumok teljesítése alapján 1997-ben már nyilvánvaló volt, hogy az EMU végső - 1999-es - indítása nem épülhet az EU-tagok teljes körű részvételére. Görögország jelentős, globális lemaradása miatt, Olaszország a líra inflációs rátája, Spanyolország pedig a kiugróan magas munkanélkülisége és inflációja miatt kritikus helyzetben volt.
A tagállamok 1998. február 28-ig elkészítették végleges 1998-as költségvetésüket és ezzel egy időben megadták végleges mutatóikat a konvergenciakritériumokra vonatkozóan. Ennek alapján a Bizottság beterjesztette ajánlását arról, hogy mely országok részvételét javasolja. Az Európai Tanács a konvergencia jelentések alapján úgy vélte, hogy a konvergenciakritériumokat dinamikusan értelmezve 11 ország - Ausztria, Belgium, Finnország, Franciaország, Hollandia, Írország, Luxemburg, Németország, Olaszország, Portugália és Spanyolország - teljesítette a közös pénz 1999. január 1-én való bevezetéséhez szükséges feltételeket.
Az Egyesült Királyság és Dánia
a Maastrichti Szerződésből fakadó opciós jogával élve nem kívánta bevezetni a
közös pénzt.
Svédország átmeneti felmentést kapott az Uniós részvétel alól, mivel nem vett részt az árfolyam rendszerben és így formálisan nem teljesítette a maastrichti kritériumokat.
Görögország pedig mind az infláció, mind a hosszú távú kamatláb, mind a költségvetési deficit tekintetében túl lépte a megengedett határértéket. Így kénytelen volt tudomásul venni, hogy még nem elég érett az euróra.
1999. január elsején tehát elindult történelmi útjára a közös pénz, az euró, bár ekkor még csak számlapénz formájában.
2001. január elsején Görögország is csatlakozott az euró elindításában résztvevő 11 országhoz, miután sikerült teljesítenie a konvergenciakritériumokat. Az euró készpénzformában való bevezetése így végül 2002. január 1-én 12 ország részvételével valósulhatott meg. Az elképzeléseknek megfelelően 2002. február 28-ig minden tagállamban kivonták a forgalomból a nemzeti valutákat, megtörtént a nemzeti valutában denominált számlák konvertálása euró-számlákra. Ezen időszak alatt tehát kétféle készpénz, az országok nemzeti valutái, illetve az őket felváltó euró volt forgalomban. Mindez természetesen jelentős többletterhet, költséget és kellemetlenséget okozott elsősorban a kereskedelemben, ezért valamennyi résztvevő országban arra törekedtek, hogy ez az átmeneti időszak a lehető legrövidebb legyen. Ebben a (térképen világoskékkel jelölt) 12 államban 2002. március 1-ével az euró vált az egyetlen törvényes fizetőeszközzé. Az euró bankjegyek 7, míg az érmék 8 féle címletben kerültek forgalomba. Az érmék különlegessége, hogy egyik oldalán a kibocsátó ország szimbólumait tüntették fel, míg a másik oldalt egyformára tervezték. A bankjegyeknek mindkét oldala teljesen azonos minden résztvevő országban. Azonban a nemzeti fizetőeszköz, a régi bankjegyek és érmék a nemzeti jegybankoknál továbbra is átválthatók maradnak.
Az euróra való áttérés során a nemzeti valutákban kifejezett eszközök (a bankbetétek, állampapírok, egyéb befektetési formák) megőrizték értéküket, a pénzcsere a szerződéseket csak névlegesen változtatta meg, de nem érintette azok tényleges értékét.
Az euró megjelenése nem csak a Gazdasági és Monetáris Unióban résztvevő országokra volt jelentős hatással, hanem Európa, sőt a világ egészének gazdaságára, valamint a nemzeti pénzügyi rendszerre is. Nyilvánvaló, hogy hazánknak is alkalmazkodnia kell az új helyzethez, mégpedig oly módon, hogy csatlakozásunkig hatékonyan használjuk ki a közös európai pénz kínálta lehetőségeket, és felkészülünk az euró későbbi bevezetésére.
A közös pénz működtetéséhez elengedhetetlenül fontos, hogy minden tagállam olyan gazdaságpolitikát folyasson, mely stabil és kiegyensúlyozott és így nem fenyegeti sem a monetáris unió, sem a többi tagállam egyensúlyát. Ezért a konvergenciakritériumok teljesítéses az euró bevezetése után is kötelező feladata az egyes tagállamoknak.
Mivel azonban a Maastrichti Szerződés nem tartalmazott hatékony szankciókat azokkal az országokkal szemben, melyek az EMU megvalósítását követően nem törekszenek a kritériumok teljesítésére, egyes országok részéről aggodalmak merültek fel. Ezen aggodalmak szerint nem biztos, hogy szankciók nélkül is biztosítható az államháztartási fegyelem. Ezért a tagállamok 1997. júliusában az amsterdami csúcson elfogadták a Stabilitási és Növekedési Paktumot[12], mely az EMU III. szakaszában résztvevő gazdaságok hosszú távú stabilitását volt hivatott biztosítani.
A paktum lehetővé teszi, hogy azon országok melyek megsértik a költségvetési fegyelmet, pénzügyileg is szankcionálhatók legyenek. Az intézkedés célja az volt, hogy az országok közt már kialakult szoros konvergencia a jövőben is megőrizhető maradjon.
A paktum két fő előírást tartalmaz:
egyrészt középtávon kiegyensúlyozott, vagy többletet mutató költségvetést kíván meg a tagországoktól,
másrészt a három százalékos deficithatár túllépésénél - ha az nem igazolható rendkívüli körülményekkel, és az adott ország nem tesz kiigazító lépéseket sem - különböző szankciókat helyez kilátásba.
A konvergencia kritériumok által definiált államháztartási fegyelmet megsértő ország az éves GDP-je 0,2 %-ának megfelelő összeget köteles befizetni a közösségi költségvetésbe. Majd ezt követően, ha továbbra sem csökken a költségvetési deficitje, akkor újabb befizetések következnek, melyek plafonja a GDP 0,5 %-a lehet. Ha mindezek után sem sikerül az adott tagállamnak a meghatározott 3 %-os érték alá szorítania a költségvetési deficitet, akkor már nem is igényelheti vissza a büntetés összegét. Ha viszont sikerül mérsékelnie a hiányt, visszautalják neki a befizetését, persze kamatok nélkül.
Eltekintenek a szankcióktól akkor, ha a deficit aránya valamilyen természeti katasztrófa következtében nőt meg, vagy ha ezt az okozta, hogy a GDP négy egymást követő évben 2 %-nál nagyobb mértékben csökkent.
Tényleges büntetésre csak az eljárás után két évvel kerül sor, addig az adott országnak lehetősége nyílik kiigazító lépéseket tennie.
Van még néhány kivételes eset, mely kibúvót jelenthet a tagország számára. Minden más esetben azonban alkalmazzák a Stabilitási és Növekedési Paktumban foglalt szankciókat. [ Losoncz, 2003 ]
A Paktum megfogalmaz bizonyos alapelveket is, melyek a következők:
megelőzés elve: a sokoldalú felügyelet újra megerősítése,
elrettentés elve: egyértelművé teszi, és felgyorsítja a túlzott deficiteljárást,
elkötelezettség elve: minden résztvevő ország kifejezi politikai elkötelezettségét az európai tanácsi határozat megfelelő időben történő teljes bevezetésére.
A konvergencia kritériumokat elfogadásuk óta igen sokan és sok oldalról bírálták. A vita középpontjában főként az áll, hogy mennyiben tekinthetők a kritériumok a monetáris unió elengedhetetlen feltételeinek. A monetáris uniókkal kapcsolatos eddigi történelmi tapasztalatok nem igazolják ezen kritériumok feltétlen szükségességét, hiszen a korábbi esetekben nem alkalmaztak semmiféle előzetesen meghatározott teljesítménymutatót.
A maastrichti szerződés által megjelölt 4 feltételből három kézenfekvőnek tűnik, míg a tagországok fiskális pozíciójára vonatkozó kívánalom nem magától értetődő.
Az inflációra, a kamatszínvonalra és a valutaárfolyamokra vonatkozó kritériumok csak a gyengébb teljesítményt felmutató országok gazdasági felzárkózását írja elő, és nem egy konkrét célértéket jelöl meg. Ezzel szemben a fiskális feltételek konkrét, számszerű előírást tartalmaznak. Ahogy már említettem a Stabilitási és Növekedési Egyezmény továbbra is előírja ezek teljesülését.
Az nyilvánvaló, hogy nagyon különböző inflációs ütemek és kamatszintek mellett aligha lehet közös pénzt működtetni, de az nem ilyen világos, hogy miért fontosak a fiskális követelmények.
Két kérdéssel merül fel ezzel kapcsolatban. Az egyik az, hogy előfeltétele e a monetáris uniónak, hogy a tagállamok államháztartási hiányának illetve államadóságának GDP- hez viszonyított aránya hasonló legyen, és hogy ezek az arányok mért éppen 3 illetve 60 százalékban kerültek meghatározásra?
A maastrichti fiskális kritériumok mögött meghúzódó okokat inkább bizonyos félelmekben kereshetjük, mintsem teoretikus megfontolásokban. Ilyen aggodalom lehet, hogy egyes, nagy adóssággal rendelkező országok olyan monetáris politikát szorgalmaznának, mely magas infláció fenntartásával az adósság reálértékét csökkentené, vagy a hiányt részben jegybank pénzzel finanszíroznák. Ez a politika a közös pénzt gyengítené. Mivel azonban a maastrichti szerződés rögzíti a jegybankok teljes függetlenségét, ez a probléma nem állhat fenn.
Az az aggály is felmerült, hogy ezen országok elleneznék a pénzmennyiség szűkítésére irányuló monetáris politikai lépéseket. Azonban ez sem lehetséges, hiszen az ECB a tagországoktól teljesen független.
Mindezek alapján több neves elemző (pl. Dornbusch ) is azt fogalmazta meg, hogy a fiskális kritériumok eltúlzottak és szigorú betartásuk a gazdasági aktivitást csökkenti.
Az államháztartási egyenleg és az államadósság között két irányú az összefüggés. Egyrészt a fennálló államadósság a kamatával együtt meghatározza a jelenlegi költségvetési kiadásokat, illetve a költségvetési egyenlegnek a kamatfizetési részét. Más felől a jelenlegi deficit meghatározza az államadóság növekményét, ez pedig a következő időszak adósságrátáját befolyásolja.
A fiskális kritériumok kidolgozói ezt az összefüggést nem tartották szem előtt, mert akkor az elsődleges államháztartási egyenlegre vonatkozóan fogalmazták volna meg a követelményeket, vagy pedig a teljes deficitre nézve differenciált - az államadósság/GDP rátától függő - kritériumokat jelöltek volna meg.
Mivel az államadósság emelkedését hosszú távon elsősorban az államháztartási deficit határozza meg, a szakmai konszenzus azt az államháztartási deficit/GDP rátát tekinti fenntarthatónak, amely mellett az államháztartási adósság/ GDP ráta legalábbis nem emelkedik. [ Oblath, 1999, 855. old. ]
A 3 %-os deficit / GDP és a 60 %-os adósság/GDP ráta hátterében az a közgazdasági megfontolás állhat, hogy a deficit akkora legyen, hogy ne vezessen az adósságráta emelkedéséhez. A lehetséges deficitráták fenntarthatósága egyaránt függ az adósságrátától és a nominális GDP növekedési ütemétől. Oblath Gábor számításai alapján a maastrichti fiskális kritériumok csak egyetlen hosszú távú nominális GDP növekedési ütemmel konzisztensek, ez pedig 5 százalék.
Az államadósságra vonatkozó követelmény abból a szempontból is megkérdőjelezhető, hogy ez a kritérium a jegybank nélkül értelmezett konszolidált államháztartás bruttó adósságára vonatkozik. Ez közgazdasági szempontból azért vitatható eljárás, mert így meglehet felelni az adósság kritériumnak "pénzügytechnikai manipulációkkal" (például: az állami tulajdonban lévő részvények eladásával), anélkül, hogy az egyes országok valódi reformokat hajtanának végre. Illetve arra ösztönzi a tagállamokat, hogy értékesítsék aktíváikat, mert a privatizációs bevételeket adósságcsökkentésre használva hamarabb elérik a kívánt 60 százalékot.
A deficitkövetelménnyel kapcsolatban további három közgazdaságtani probléma merülhet fel:
E kritérium a nominális deficitre vonatkozik, amely a magas államadósságú országok esetében még alacsony infláció esetén is jelentős inflációs kompenzációt tartalmazhat. Azaz, ha a tagországok között bármekkora inflációs különbözetek fennmaradtak, akkor a nominális deficiteket tartalmilag sem egymással, sem pedig a 3 %-os deficitrátával nem lenne szabad összehasonlítani. Ezt akkor sem szabadna megtenni, ha az összehasonlított országokban az adósságráták történetesen azonosak lennének. De ha még azok is különböznek, akkor az azonos nominális deficitrátáknak eltérő lesz a közgazdaságtani tartalmuk. Összességében azonosan alacsony infláció mellett is jelentősen különbözhet az állami kamatfizetésekben foglalt inflációs komponens, attól függően, hogy az állami eladósodottság milyen mértékű.
A deficitkritérium nincs tekintettel az állam beruházási, illetve folyó kiadásai közötti megkülönböztetésre. A deficitre vonatkozó 3 százalékos feltételnek ugyanis mind az állam folyó, mind pedig a felhalmozási kiadásainak visszafogásával eleget lehet tenni. Az utóbbi megoldás azonban a GDP bővülését is visszafoghatja, ez pedig a későbbiekben nehezítheti a deficitkritérium teljesítését. Ráadásul fontos infrastrukturális beruházásokat hiúsíthat meg a későbbiekben.
A maastrichti szerződés megalkotói figyelmen kívül hagyták, hogy az EMU tagországok gazdasági növekedése különbözhet egymástól, és hogy a fenntartható deficit- illetve adósságrátát a gazdasági növekedés üteme kapcsolja össze. Minden egyéb tényező változatlanságát feltételezve, annál magasabb az adósság/GDP ráta emelkedését még megakadályozó deficit/GDP ráta, minél gyorsabb a gazdasági növekedés üteme. Az elmaradottabb és az átlagnál gyorsabban növekvő országokban - pl. a viszonylag magas állami beruházási kiadások miatt - közgazdaságilag indokolt és fenntartható lehetne a 3 %-nál nagyobb deficit. [Oblath, 1999]
Az Európai Központi Bank által irányított monetáris politika prioritása az árstabilitás. Nem tekinti feladatának sem az euró árfolyamára vonatkozó célok meghatározását, az euró árfolyamának védelmét sem pedig a gazdasági növekedés és a foglalkoztatottság ösztönzését.
Az utóbbi években sokan vádolták az ECB-t azzal, hogy gátolja a gazdasági növekedést. Az irányadó kamatlábának módosítását az ECB rendszerint az inflációban bekövetkezett változásokkal indokolja, és a kamatláb-döntésekben a gazdasági növekedéssel kapcsolatos követelményeket figyelmen kívül hagyja.
Az ECB az árstabilitást a pénzkínálat szabályozásával kívánja elérni. A pénzkínálatot állandó ellenőrzése alatt tartva annak növekedési ütemét középtávon 4.5 százalékban határozta meg.
Azonkívül az ECB 2 százalék alatti inflációs célkitűzése túlságosan alacsony egy olyan világban, ahol sokkal nagyobb veszélyt jelent a defláció. Egyik leglényegesebb árszínvonal csökkentő a nagyarányú kínai iparcikk - export. Nem zárható ki a dollár esetleges további gyengülése sem, ami szintén deflációs nyomást közvetít a világgazdaságban. A deflációt erősítheti továbbá az, hogy a gyors műszaki fejlődés következtében az információs és kommunikációs technológiák ára folyamatosan csökken.
A szigorú inflációs cél a gazdasági szereplők mozgásterét is korlátozza. Ha az inflációs cél nullához közeli értékhez csökken, a vállalatok nehéz helyzetbe kerülnek abból a szempontból, hogy az álltaluk előállított termékek árát nehezebben tudják emelni, sőt egyenesen kénytelenek csökkenteni azokat.
A Európai Központi Bankot bírálják amiatt is, hogy az inflációt a fogyasztói árindexel definiálja, nem pedig az élelmiszereket és az energiahordozókat nem tartalmazó maginflációval. A fogyasztói árindexel definiált infláció figyelembe vétele indokolatlan kamatlábemelésre, illetve magas kamatláb fenntartására készteti az Európai Központi Bankot. [ Losoncz, 2002/3, 97-98. old. ]
Az optimális inflációs rátára vonatkozó empirikus vizsgálatok eredményei széles sávban szóródnak, de a legjellemzőbb érték a kettő-négy százalékos, illetve a kettő - hét százalékos sáv.
Az EMU tagállamok inflációs rátáinak szórása is arra utal, hogy az ECB inflációs célja túl szigorú.
A Stabilitási és Növekedési Paktum kezdettől fogva konfliktusforrás az Európai Unióban.
A paktum működőképes a konjunktúraciklusok felfelé ívelő szakaszában, viszont pótlólagos fék a gazdaságok számára akkor, ha a növekedési ütem lassul, vagy recesszió alakul ki. Ilyenkor a paktum nem engedi érvényesülni az ún. beépített fiskális stabilizátorokat. Ilyen például az adók automatikus csökkentése és a jóléti kiadások emelkedése recessziós időszakban.
Az EMU-ban a lassuló növekedés következtében a csökkenő adóbevételek a deficitek növekedéséhez vezettek. A paktum azonban arra kényszeríti a kormányokat, hogy ilyenkor is megszorító fiskális politikát kövessenek. Ráadásul az automatikus stabilizátorok azokban az országokban működnek zökkenőmentesen, ahol a költségvetés egyensúlyban van. [Losoncz, 2003.]
Mivel az EMU tagországai lemondtak az önálló monetáris politikáról így elvesztették a recesszió elleni fellépés egyik fontos eszközét. Így már csak a fiskális politikára számíthatnának, azt viszont az EMU túlzottan szigorú szabályai teszik lehetetlenné a recessziós gazdaság kezelésére.
A stabilitási és Növekedési Paktum a jelek szerint hatalmas költségeket ró a tagállamokra, miközben nincs kézzelfogható előnye. Fenntartásának különösen a politikai ára magas. Hiszen gyengíti a tagállamok közötti kohéziót, és szembe állítja a tagországokat az Európai Központi Bankkal és a közösségi intézményekkel. Így a paktum szembeállíthatja egymással a közösségi és a nemzeti intézményeket, ami pedig árt az európai integrációnak.
Tulajdonképpen nem annyira maga az EMU, mint struktúra és mechanizmus, hanem inkább az ECB illetve annak prioritás rendszere játszott szerepet a hátrányos makrogazdasági hatásokban. Ugyanakkor a növekedés előtti korlátok többsége nem hozható közvetlenül összefüggésbe az ECB-vel. Ezek nagy része sok tagállamban a rugalmatlan munkaerő piacnak, az adó- és TB reformok elhúzódásának stb. tudható be. Azonban ezeken a területeken a reformok végrehajtása már magukra a tagállamokra vár.
Összességében az is elmondható, hogy a maastrichti kritériumok szimultán teljesítése könnyebb, mert azok egymást segítve tartanak a kritikus értékhez.
Az államadósság csökkenése javíthatja az ország hitelbesorolását és ezáltal a hosszú távú kamatokat. Ez amellett, hogy egy másik kritérium teljesítését is könnyebbé teszi, még az államadósság után fizetendő kamatterheket is csökkenti, javítva ezzel az államháztartási egyenleget, majd ezáltal a következő fordulóponti államadósság szintjét.
A dezinfláció csökkenti a nominálkamatlábat, ezáltal pedig a kamatfizetési kötelezettséget, így az elsődleges egyenleg változatlansága mellett a teljes deficit csökken.
A tejes deficit csökkenése a kamatkiadások változatlansága mellett csak az elsődleges egyenleg javulásából fakadhat. Az elsődleges egyenleg javítása egyrészt csökkenti az államadósságot, másrészt költségvetési restrikciót jelent, ami az infláció csökkenését segíti elő keresleti oldalról. Az államadósság csökkenése a fenti tovagyűrűző hatásokkal jár többek között a reálkamatláb csökkenését kiváltva.
A hosszú távú nominálkamatláb csökkenése az infláció változatlansága mellett a reálkamatláb esését eredményezi. Ez csökkenti az adósságterheket, ezzel csökkentve mind az államadósság/GDP arányt, mind a deficitet. A dezinflációt pedig egyrészt az inflációs várakozások csökkentésével, másrészt az előbbiek tovagyűrűző hatásaival is támogathatja. Tehát a kritériumok teljesítése irányába tett lépések egymást erősítő folyamat részei.
A Stabilitási és Növekedési Paktum reformja a növekvő elégedetlenség miatt alighanem elkerülhetetlen. Azonban a mélyreható reformra nem valószínű, hogy sor kerül az EU jövőjével foglalkozó, 2004-re előirányzott kormányközi konferencia előtt. Addig legfeljebb a paktum előírásainak rugalmas értelmezése várható.
Jelenleg, a jelek szerint a paktum stabilitási eleme érvényesül a növekedés rovására. Azonban a gazdaság stagnálása a stabilitást is alááshatja.
Az Európai Bizottság elnöke Romano Prodi több ízben is hevesen támadta a paktumot. Manapság egyre nyilvánvalóbb, hogy az eurózóna legnagyobb gazdaságai nemcsak, hogy nem tudják, de láthatólag nem is akarják figyelembe venni az előírásokat.
Németországnak, Franciaországnak, Portugáliának és Olaszországnak a legkomolyabbak a problémái, ugyanis komoly strukturális gondokkal küzdenek.
Prodi szerint a paktum szigorúsága miatt a kormányoknak nincs lehetőségük rá, hogy nehéz időkben költségvetési eszközökkel serkentsék a gazdaság működését.
Szakértők szerint a paktum legnagyobb hibája a túlzott merevség, így figyelmen kívül hagyja a gazdasági folyamatokat. A javasolt változtatások ezért a gazdasági reálfolyamatokhoz igazítják a költségvetési fegyelmet előíró megállapodást.
Brüsszel szerint a paktum alapelvein nem kell változtatni, csak azok értelmezése válna tágabbá. Mindenek előtt a jövőben az aktuális gazdasági ciklus figyelembevételével határoznák meg a költségvetési célokat.
"A költségvetési helyzet kis mértékű és ideiglenes romlása megengedhető, ha olyan nagyszabású strukturális reform következménye, mint az adórendszer reformja vagy hosszú távú állami infrastrukturális beruházási program elindítása" - hangsúlyozta Pedro Solbes a gazdasági és pénzügyi biztos .
Brüsszel a jövőben nagyobb figyelmet kíván fordítani a tagállamok költésvetési politikájának ellenőrzésére. A GDP 60 százalékánál magasabb adósságrátával rendelkező kormányoknak külön programot kell majd kidolgozniuk a hiány felszámolására.
Ezen kívül az is bebizonyosodott, hogy habár a paktum a megelőzésen és nem a szankciókon alapul, mégis olyan eljárásokra lesz szükség a jövőben melyek hatásosabban megakadályozzák a tagállamokat a fegyelem megszegésében.
Mint azt az előző fejezetben már említettem az eurózóna legnagyobb gazdaságai sem tudják, sőt nem is akarják figyelembe venni az előírásokat. Németországnak, Franciaországnak, Portugáliának és Olaszországnak a legkomolyabbak a gondjai.
Pedro Solbes kijelentette, hogy jelenleg a deficitek túl magasak, ezért meg kell tenni a szükséges lépéseket, hogy 2003-2004-re közel kiegyensúlyozott költségvetéseket lehessen elérni
Franciaországban a tavalyi államháztartási hiány a GDP 3,04 százaléka volt, azaz túllépte az EU stabilitási és növekedési paktumában meghatározott 3 százalékos limitet.
Franciaország szerint ugyan a 3 százalékon felüli 0,04 százalékpont az egy tizedes pontosságú adatközlésben nem számít, hiszen a matematikai kerekítési szabályok szerint lefelé, vagyis 3 százalékra kerekíthető. Az idei hiánnyal kapcsolatban Párizs hivatalos becslést még nem közölt, de szakértők szerint a deficit a GDP 3,4 százalékát is elérheti, sőt, még több is lehet.
Franciaország eredetileg az idei évre a GDP 2,6 százalékának megfelelő
államháztartási hiányt irányzott elő. A brüsszeli bizottság szerint ez nem
változtat annak az előzetes figyelmeztetésnek az érvényességén, amelyet tavaly
novemberben intézett Párizshoz a túl magas hiány miatt. Franciaország azonban
már tavaly októberben jelezte, hogy az idén nem tudja 0,5 százalékponttal
csökkenteni az államháztartás hiányát. Francis Mer pénzügyminiszter az utóbbi
időben többször is kijelentette, a hiány "nem okoz álmatlan éjszakákat"
neki, mivel jelenleg fontosabb a gazdaságösztönzés, mint a hiánycsökkentés.
Ennek érdekében még az idén adócsökkentéseket is terveznek, hiszen
tavaly egész évben csak 1,2 százalékkal növekedett a francia gazdaság. Az
országnak 1996 óta ez a leggyengébben teljesítménye.
Portugália egy éves "kegyelmi időt" kapott, hogy megtehesse a szükséges kormányzati intézkedéseket. Ha ezek ellenére sem javul a költségvetési pozíció, akkor szankciók következnek. Ez Portugália számára különösen nagy terhet jelent, hiszen a Kohéziós Alap forrásaihoz csak akkor juthat hozzá, ha teljesíti a maastrichti konvergenciakritériumokat.
Ha viszont felfüggesztik ezek folyósítását, úgy egy sor megkezdett beruházást nem tudnak majd befejezni.
Mivel a vizsgálatok már megállapították, hogy a deficit nem Portugália ellenőrzésén kívül álló esemény következménye, így a Bizottság ajánlást fogalmazott meg a túlzott hiány elkerülésére. Közben a Portugál kormány is korrekciós költségvetéssel állt elő, és mindent megtesz annak érdekében, hogy a költségvetés tavalyi hiánya ne haladja meg a Paktumában meghatározott mértéket. José Manuel Durao Barroso kabinetje szinte az egész gazdaságpolitikát ennek a célnak rendeli alá.
2001-ben ugyanis az államháztartás hiánya jócskán, 1,1 százalékkal meghaladta a limitet, és szakértők a 2002-es évre is a határt meghaladó, 3,4 százalék körüli értéket jeleztek.
A deficit lefaragása érdekében a kormány gyorsan felfüggesztett több állami beruházást, befagyasztotta a közalkalmazottak létszámát, visszafogta a béreket, ugyanakkor megemelte a forgalmi adót, és intézkedéseket tett az adóbehajtás hatékonyságának növelésére. Ennek ellenére Brüsszelben és portugál pénzügyi körökben is sokan kétségbe vonták a kitűzött cél megvalósíthatóságát.
Lisszabon azt hangoztatja, hogy sikerült 2,9 százalékra levinnie a deficitet. Más kérdés, hogy milyen áron. Gazdasági szakemberek ugyanis megkérdőjelezik az államháztartási hiány mindenáron való visszafogására törekvő politika ésszerűségét. A kormánynak vigyáznia kell, nehogy a megszorításokkal túlzottan lefékezze a gazdaságot, mert az ismét csak az adóbevételek megcsappanását vonná maga után, aminek nyomán tovább nőne az államháztartás hiánya.
A munkahelyek felszámolásával járó megszorító intézkedések következtében a munkanélküliség a 2001-es 4,1-rõl máris 7,1 százalékra szökött fel. A szigorú intézkedések szükségességét egyelőre sikerült elfogadtatni a közvéleménnyel, ám nem kizárt, hogy a későbbiekben feszültségek keletkeznek.
"A kormány "számtani" sikere csak rövid távú megoldás. Tévednek a portugálok, ha azt hiszik, hogy a megszorítások éveként emlegetett 2003 után majd fellélegezhetnek. Az ország strukturális lemaradását ugyanis nem lehet egy-két év alatt behozni, ehhez további, legalább egy évtizeden keresztül tartó erőfeszítésekre lesz szükség"- figyelmeztetett José Pacheco Pereira kormánypárti európai parlamenti képviselő.
Az olasz pénzügyminiszter arról biztosította Pedro Solbest (a gazdasági és pénzügyi biztost), hogy Olaszország - ahogyan azt korábban ígérte - már jövőre megközelítőleg egyensúlyba hozza költségvetését.
Az Európai Bizottság Németországot is felszólította, hogy idén május 21-ig hozzon további költségvetési intézkedéseket államháztartási hiányának csökkentése érdekében.
A 2002-2006 közötti időszakra szóló német stabilitási programot értékelve a bizottság megállapította, hogy az államháztartás tavalyi hiánya a GDP 3,75 százaléka volt.
Az idei kilátásokat a bizottság úgy értékelte, hogy a deficit minden bizonnyal csökkenni fog ugyan, de egyelőre nem lehet előrejelezni, 3 százalék alá esik-e.
Mindezek alapján a testület arra kérte a miniszterek tanácsát, hogy tegyen ajánlásokat a német kormánynak a túlzott deficit csökkentésére, mégpedig a lehető legrövidebb időn belül. Eszerint a hatóságoknak szigorú költségvetési fegyelmet kell tartaniuk, és gondoskodniuk kell az idei évre előirányzott államháztartási intézkedések maradéktalan végrehajtásáról. Szükség esetén, és ha a növekedési kilátások a költségvetésben feltételezettnél kedvezőtlenebbül alakulnak, további intézkedéseket kell hozni a 2003-as hiány csökkentése érdekében - állapította meg a bizottság.
Németországban a tavalyi volt a leggyengébb növekedési ütemmel jellemezhető év 1993 óta, amikor a gazdaság teljesítménye 1,1 százalékkal csökkent. A német gazdaságban is egyre nagyobb gondot okoz a munkanélküliség problémája: a recessziós környezet miatt a cégek sorra bocsátják el alkalmazottaikat, így a munkanélküliségi ráta elérte a 10 százalékot.
Az EU végrehajtó szerve az alapszerződésben rögzített jogával élve, a miniszteri tanácshoz intézett ajánlások formájában fogalmazta meg állásfoglalását, amely egyúttal a túlzott költségvetési hiány miatt indított eljárás második lépcsője. A bizottság tavaly novemberben kezdeményezte az eljárás megindítását.
Ha hazánkhoz hasonlóan a többi tagjelölt országban is sikeresen lezajlik a népszavazás, akkor a következő 10 ország válhat 2004-ben az Európai Unió tagjává: Magyar-, Cseh-, Lengyel-, Észt- és Lettország, Litvánia, Szlovákia, Szlovénia, Ciprus és Málta. Tehát ezekkel az országokkal az Európai Bizottság 2002 decemberében lezárta a csatlakozási tárgyalásokat, idén áprilisban pedig Athénban már a csatlakozási szerződést is aláírták. Az EU ugyanakkor az ellenőrzés és a reformokkal kapcsolatos nyomásgyakorlás fenntartását ígérte a 2004-ben belépő új tagoknak.
Egy három évvel korábbi, az Európai Unióval kapcsolatos dolgozatom befejezésének a következőket írtam: "Magyarország uniós csatlakozásának időpontja január elseje. Ez biztos, csak az évszám bizonytalan."
Azóta kiderült, hogy már a januári csatlakozás is megváltozott, hiszen az új elképzelés a 2004. május elsejei belépés.
A korábbi bővüléshez hasonlítva - mind a jelentkező államok mennyiségét, mind az Unió átlagához mért fejlettségbeli elmaradottságukat tekintve- az európai integrációnak soha korábban nem kellett ilyen csatlakozási kihívással szembenéznie.
A belépő államok száma mellett legalább ennyire fontos a méretük. Egészen más volumenű problémák merülnek fel a 2 milliós Szlovénia és a majd 40 milliós Lengyelország csatlakozása esetén. A bővítés kérdését nehezíti, hogy olyan megoldásokat kell az EU-nak találnia az egyes területeken, amelyeket minden jelölt országra alkalmazni tud. Továbbá szükség van az EU intézményeinek és döntéshozatali rendszerének reformjára.
Az EU költségvetési biztosa nyilatkozatában elmondta, hogy a bővítési büdzsét 6 helyett most 10 országhoz kellett igazítani, így a bővítésre rendelkezésre álló keret feszes, de mindent megtesznek, hogy megtalálják a helyes arányt a jelenlegi tagok pénzügyi érdekei, illetve az újonnan csatlakozók forrásigényei között.
A 2004. évi keleti kibővüléssel a több mint 400 milliós lélekszámúvá váló Európai Unió GDP-je az Egyesült Államokéhoz hasonló nagyságrendet ér el. A tagországok egymás közti külkereskedelmi forgalma a világkereskedelem több mint egyötödére, a kívülálló országokkal folytatott külkereskedelme pedig annak egynegyedére rúg, azaz mintegy kétszerese az USA arányának.
1998- tól kezdődően az Európai Bizottság minden ősszel megfogalmazta jelentését a 13 tagjelölt országgal szemben. Ezekben a jelentésekben a tagságra való felkészülésben tett előmenetelt vizsgálják. A hangsúly az elmúlt években egyre inkább a tagjelöltek számára még hátralévő teendőkre helyeződött.
A Bizottság kiemelte, hogy Ciprus és Málta már most állnák a versenyt az Unió piacán, míg Lengyelországot, Lettországot és Litvániát több pontban is elmarasztalta.
Magyarországot a 2002 októberében Brüsszelben hivatalossá tett országjelentés felkészültnek minősíti a 2004-es csatlakozáshoz. (Egyébként már az 1997-es jelentés elismerte, hogy hazánkban kiépültek és megszilárdultak a demokrácia intézményei, az ország jogállam, és tiszteletben tartja az alapvető emberi és kisebbségi jogokat.)
Az Európai Bizottság által elemzett 29 témakörből 2002-ben hazánk 26-ból jelest kapott, 3-ból pedig közepest. A legkeményebb bírálat az állami pénzfelhasználás ellenőrzésére hivatott szervezeteket illette. Bírálat érte még hazánkat a bíróságok túlterheltsége, a korrupció és a roma kisebbség helyzete miatt, de a Bizottság azt is megállapította, hogy az elmúlt években jelentős előrelépések történtek ezeken a területeken is.
Kedvező a kép, ami a gazdaság növekedését, a munkanélküliség és az infláció alakulását, illetve a kereskedelmi mérleg helyzetét illeti, és főleg az, hogy mindez a belső és külső egyensúly megtartásával járt együtt.
Magyarország már az ún. második generációs reformok (infrastruktúrafejlesztés, életszínvonal emelés) tekintetében is jelentős haladást ért el.
Az országjelentés főbb megállapításai:
az ország továbbra is megfelel a politikai kritériumoknak,
Magyarország működő piacgazdaság,
a jelenlegi reformfolyamat folytatása esetén megbirkózhat az EU piacán rá váró versenynyomással,
a bérkiáramlást ismét összhangba kell hozni a termelékenység alakulásával, hogy ne romoljon az ország versenyképessége, bár a reálbérek felzárkózása is nagyon fontos
a devizaműveletek teljes köre szabaddá vált, a nemzeti valuta teljesen konvertibilis lett, és előrelépés történt a nemzetközi fizetési rendszerek, valamint a pénzmosás elleni harc terén is.
A magyarországi kereskedelem[15] jelentős része az EU felé irányul. A tavalyi évben az EU részesedése exportunkban 74 százalékra nőtt, az import tekintetében viszont 58 százalékra csökkent. Egyébként az EU és Magyarország között 2001. december 31-én létrejött az ipari szabadkereskedelem.
Nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy hazánk milyen komoly jogharmonizációs folyamaton ment keresztül az elmúlt években, és az intézményfejlesztés terén is jelentős haladást ért el. Ugyanez mondható el a környezetvédelem területét illetően is.
Ugyanakkor Magyarország több kritikát is kapott a mezőgazdasággal és a regionális politikával kapcsolatban. Komoly késéseket állapítottak meg a kifizető hivatalok, valamint a SAPARD Ügynökség felállítása terén. A Bizottság a legfontosabb további teendők közé sorolta a kiegyensúlyozott bérpolitikát, az egészségügyi szektor átfogó reformját, az infláció további leszorítását, és a költségvetési hiány csökkentését.
Az Európai Unió részéről a csatlakozó országokkal kapcsolatosan megfogalmazott legfontosabb kritika az államháztartás egyensúlyi pozíciójának alakulására vonatkozik. Kedvezőtlen folyamat a hiány növekedése. Az öt közép-európai gazdaság államháztartási hiányának átlaga a 2000-ben megfigyelt GDP-arányos 2,7 százalékról 2001-re 3,7 százalékra növekedett, és 2002-ben elérte a GDP 5,6 százalékát. Az államháztartási deficit különösen Lengyel-, Cseh-, és Magyarországon ölt aggasztó méreteket.
A magas államháztartási hiányt felhalmozó gazdaságokban csúszhat az egységes valuta bevezetése. Ez viszont kedvezőtlen várakozásokat alakíthat ki a piaci szereplőkben: nagyobb árfolyam-volatilitást, a kamatprémium növekedését eredményezheti, gátolva a konvergencia kritériumok más elemeinek (kamatlábak és infláció) teljesülését. Pedig az uniós belépésre váró tagjelöltek a lehető leghamarabb szeretnének csatlakozni az egységes valutaövezethez is.
Közgazdászok azonban úgy vélik, egyes országok számára előnyösebb, ha várnak, mielőtt a lépést megteszik. Először mindenképpen teljesíteni kell a maastrichti kritériumokat. Az országjelentésekből az következik, hogy egyes országok még évekig nem lesznek képesek teljesíteni ezeket a követelményeket.
A magyar gazdaság a régión belül és a jelölt országok között is az élvonalhoz tartozik, ha az egy lakosra jutó GDP vagy a munkatermelékenység színvonalát nézzük. Az Európai Unió 15 tagországához viszonyítva azonban jelentős az elmaradásunk.
A felzárkózás-lemaradás vizsgálatához az egy lakosra jutó GDP értékéből lehet kiindulni. (Bár ez a mutató korántsem elégséges, hiszen nem tükrözi a szociális és a környezeti helyzet állapotát.) Az egy lakosra jutó GDP nagyságát nézve, a fejlettebb és a kevésbé fejlett országok között a vásárlóerő-paritás alapján számolva a különbség már nem is olyan nagy, mértékét a vásárlóerő-paritás és a valutaárfolyam indexe mutatja. Az EU tagországok esetében 69 (Portugália) és 123 (Svédország) között, a jelölt országok esetében pedig 28 (Bulgária) és 81 (Ciprus) között van ennek az indexnek az értéke. Magyarország indexe 44, tehát esetünkben a különbség még így is igen jelentős.
Az egy lakosra jutó GDP az Eurostat vásárlóerő paritásos adatai szerint a magyar gazdaságban az EU-átlag 54%-a. A most belépő tíz ország között ezzel az értékkel mi az ötödik helyen állunk. Előttünk van Ciprus, Málta, Szlovénia és Csehország. A tagországok között legalacsonyabb Görögország mutatója, 64 %.
A svájci Vezetésfejlesztési Intézet (IMD, Lausanne)
által közreadott Nemzetközi versenyképességi Évkönyv 49 országot rangsorolt 4
fő összetevő szerint, több száz kritérium alapján. 2001-ben ezt a 4 fő
összetevőt így értékelték: a gazdasági teljesítmény a 18., a kormányzat
hatékonysága a 22., az üzleti világ hatékonysága a 29., az infrastruktúra a
Összességében az mondható el, hogy a magyar gazdaság a különböző rangsorok és vizsgálatok alapján általában "jó közepes" helyezést ér el. Hazánk fejlődésére kedvezően hatott a strukturális átalakulás, és a külföldi tőke nagy arányú beáramlása. A külföldi és a hazai tulajdonban lévő vállalatok között azonban nagy termelékenységi különbség alakult ki, és egy sajátos duális struktúra jött létre. Ennek mérséklését az OECD és az EU országjelentései is sürgetik. [Román, 2003]
Az EMU-ba való belépésig terjedő átmeneti időszakban a magyar gazdaság nemzetközi versenyképességét nem csekély mértékben határozza meg az, hogy
reálértelemben mennyire értékelődik fel a forint a közép- és kelet-európai országok valutájához képest a különféle árfolyammutatók alapján. Az árfolyammutatók közül kitüntetett jelentősége van az egységnyi munkaerőköltségen alapulónak;
hogyan alakul a magyar gazdaság, azon belül a feldolgozóipar termelékenysége közép-európai összehasonlításban;
hogyan ellensúlyozzák az exportban érdekelt külföldi részesedésű vállalatok a valuta felértékelődését.
2002 elején a gyenge külső kereslet és az erősödő reálárfolyam ellenére magas növekedési ütemet regisztrálhattunk, az év közepén azonban lelassult a bővülés, és az utolsó negyedévben már enyhe visszaesés mutatkozott.
Piaci részesedésünkben az EU piacán 2002-ben növekedés volt megfigyelhető, de Csehország és Lengyelország részesedése az EU-ban gyorsabban nőtt az utóbbi két évben. Főként a forint magas árfolyama miatt 2003 elején az áruexportot lényegesen alacsonyabb szint jellemezte. A külkereskedelmi tendenciákat egyébként is alapvetően a gyengülő külgazdasági kereslet alakulása határozta meg.
A gazdasági növekedési és inflációs folyamatok 2002-ben alapvetően pozitívak voltak. A belföldi kereslet növekedésétől támogatva, a második félévben a bruttó hazai termék bővülésének üteme 3,5 %-ra emelkedett (éves összehasonlításban) az első félévi 3,0 százalékról. 2003-ban és 2004-ben egyaránt 3,5 százalék körüli GDP növekedés várható.
A közelmúltbeli bérnövekedés azonban rendkívül gyors volt. A gazdaság egészét tekintve az éves átlagos bérnövekedés 2002-ben 18,3 % volt. Ebben szerepet játszott a folyamatosan erőteljes magánszektorbeli bérnövekedés, amely a 2002. év elejei kiugróan magas, 25 %-os minimálbér növekedést követte. Ez a növekedés nemcsak növelte a béreket, hanem összenyomta a bérskálát is, és ezáltal további, a bérnövekedés irányába ható feszültséget eredményezett. A közalkalmazotti béremelésnek jelentős áthúzódó hatása van, hiszen a versenyszektorban is a vártnál lassabban mérséklődik a bérnövekedés üteme.
A munkanélküli ráta 2001-hez képest alig emelkedett 2002-ben, ekkor 5,8 százalékot tett ki. 2002 decemberében 345 ezer munkanélkülit regisztráltak.
Ráadásul az államháztartás kereslet-visszafogó hatása a vártnál csak kisebb mértékben érvényesült.
Összességében ezek a hatások nem tettek jót a magyar versenyképesség alakulásának.
Arról már ejtettem szót, hogy a magyar export[17] háromnegyede már az Európai Unió felé irányul, ráadásul további 8-9 százalék olyan országokba, melyek 2004-ben válnak az Unió tagjává. Magyarország helyzetét ez igen kedvezően befolyásolja. Ezek alapján kijelenthetjük, hogy hazánk gazdasága már integrálódott a nemzetközi és európai gazdasági együttműködési rendszerbe.
Mivel most egyszerre tíz ország csatlakozik, így a bővítésre szánt keret kissé szűkösebb. Hazánk számára a 2004-2006 közötti időszakra előirányzott csatlakozási támogatás a magyar GDP 0,7 százalékára rúg majd. A 2006 utáni költségvetési időszakban már Magyarország képviselői is részt vesznek az Uniós erőforrások elosztásában. Bár ma még nehezen jósolható meg, hogy mekkora lesz az erőforrások nagyságrendje.
A kevésbé fejlett és strukturális nehézségekkel küzdő régiók felzárkózásának elősegítésében meghatározó a gazdasági fejlődés feltételeinek javítása. Ezért is van nagy jelentősége a strukturális alapokból származó transzfereknek. A támogatások alapvetően három területre koncentrálódnak.
az emberi erőforrás fejlesztésére
a vállalkozásoknak nyújtott segítségre
az alapinfrastruktúra kiépítésének előmozdítására.
Mindezek elősegítik a gazdasági és szociális kohézió erősítését, ezáltal pedig a Gazdasági és Monetáris Unió zökkenőmentesebb működését. A strukturális alapokból származó komoly segítségről azonban mégsem beszélhetünk, hiszen a rendelkezésre álló összeg az Unió GDP-jének körülbelül 0,43 százalékát teszi ki.
Azonban ezen pénzek igénybevételének jelentős nemzeti költségvetési vonzata is van. Mivel ezek regionális fejlesztési támogatásokat nyújtanak, így nem növelik az adott ország központi költségvetési bevételeit, sőt a korábbi regionális fejlesztési források emelését teszik szükségessé. Az EU célja ezzel az, hogy ne a nemzeti támogatások helyett, hanem azokat kiegészítve segítsék a szerkezetváltást és a felzárkózást. 2000-től pedig bevezették azt az elvet - mind a jelenlegi, mind a jövőbeli tagok esetében - hogy a strukturális- és a Kohéziós Alapból kapott transzferek nem haladhatják meg az adott ország GDP-jének 4 százalékát, vagyis ez az adható támogatások maximuma.
A magyar gazdaságpolitika egyik legjelentősebb szemléletváltást igénylő részterülete a regionális politikai támogatási rendszer átalakítása és alkalmassá tétele a támogatások sikeres felhasználására. Ehhez alapvető fontosságú egy új intézményrendszer és működési mechanizmus meghonosítása. Hiszen az alapok felhasználása komoly programozási feladatot igényel. Szükség lenne továbbá a megyéknél nagyobb, ún. NUTS 2 régiók megszervezésére is.
Magyarország földrajzi fekvése kedvező abból a szempontból, hogy nem perifériás, sok fontos nemzetközi útvonal halad itt át, ezért a jelenlegi EU tagországoknak is érdeke a szállítási-közlekedési infrastruktúra fejlesztése.
A csatlakozási megállapodásban a tagjelölt országok vállalták a Gazdasági és Monetáris Unió célkitűzéseit, és azok középtávú megvalósítását, az euró bevezetését.
Bár az Agenda 2000 dokumentum szerint az EU-csatlakozásnak nem feltétele a Maastrichti Szerződésben szereplő konvergenciakritériumok teljesítése, az azokhoz való folyamatos közeledést az Európai Bizottság számon kérheti a csatlakozni kívánó államoktól, így Magyarországtól is. A tagjelölteknek meg kell felelniük az EU-tagsággal járó kötelezettségeknek, alkalmasnak kell lenniük a közösségi vívmányok befogadására.
A tagjelöltek nem léphetnek be az EU-ba azzal a kikötéssel, hogy az EMU-ból kimaradnak: a részvétel a konvergenciakritériumok teljesítése esetén tehát nem lehetőség, hanem kötelezettség.
A monetáris unióhoz vezető utat három szakaszra lehet bontani:
Az EU-tagság előtti szakasz: ezen szakaszban kell a csatlakozásra felkészülni, csatlakozás feltételeként teljesíteni a koppenhágai kritériumokat, szükséges a jogharmonizáció, liberalizálni kell a tőkeműveleteket, valamint előretekintő gazdaságpolitikát kell folytatni.
Az EU-tagságtól az euró bevezetéséig terjedő szakasz: Az ekkor már EU-tag Magyarország formálisan részt vesz a GMU harmadik szakaszában, ám a monetáris unióban még nem. Mindazonáltal, a hazai gazdaság- és árfolyam-politikát össze kell hangolni az EU többi tagállaméval, törekednie kell a konvergenciakritériumok teljesítésére. Az árfolyam-kritérium teljesítésének előfeltételeként be kell kapcsolódni az ERM II-be. A jegybankra vonatkozó szabályokat úgy kell módosítani, hogy az bekapcsolódhasson a Központi Bankok Európai Rendszerébe. Ezen szakasz terjedelme előreláthatólag 2-5 év a maastrichti konvegenciakritériumoknak való megfeleléstől függően. Amennyiben a szükséges fenntartható konvergencia megvalósult, a tagország beléphet az euróövezetbe.
Az euró bevezetését követő szakasz: Magyarország belép a monetáris unióba és az euróövezet tagjává válik. Az ország már mint a Gazdasági és Monetáris Unió teljes jogú tagja tevékenykedik. Az euró felváltja a forintot mint törvényes fizetőeszközt, és ezzel az euróövezet egységes monetáris politikája érvényesül Magyarországon is. Az MNB részt vesz az egységes monetáris politika végrehajtásában.
A Budapesten rendezett Euro 2002 konferencián Pedro Solbes, az Európai Unió pénzügyi főbiztosa kijelentette: "a taggá válás után a mai jelölt országok is részévé válnak az EU gazdasági és monetáris uniójának, de lehetőséget kapnak arra, hogy átmenetileg kimaradjanak az eurózónából. Mindezt a csatlakozási szerződés is rögzíti majd, bizonyos kötelezettségeket róva az új tagokra. Így árfolyam- és átváltási politikájukat közös EU-ügyként kell majd kezelniük, és elvárják tőlük, hogy csatlakozzanak a közös árfolyam-mechanizmushoz, az ERM II-höz. A monetáris uniós tagság csak az után következhet be, ha az új tagország bizonyítékát adta a tartós konvergenciának és a maastrichti kritériumok teljesítésének, beleértve a legalább kétéves részvételt az ERM II-ben is."[18]
A hivatalos dokumentumok látszólag egyértelmű megfogalmazásai ellenére az EMU-hoz vezető út meglehetősen bizonytalan. Ezért a monetáris unióval kapcsolatos magyar stratégia kialakításához elengedhetetlen annak vizsgálata, hogy a tagjelöltek monetáris integrációjával kapcsolatban milyen magatartás várható az EU részéről.
Okkal várható, hogy az EU több okból is lassítani fogja a monetáris unió bővítését. Nyilvánvaló, hogy a régió országai nem rendelkeznek olyan stabilitási tradícióval, amely eloszlatná a konvergencia feltételek esetleges teljesítése mellett is meglévő gyanakvást ezen országok gazdaságpolitikáját illetően.
Felvételük bizonyosan jelent némi kockázatot, amelyet a tagságuktól várható mikrogazdasági előnyök nem feltétlenül ellensúlyoznak. Ugyanakkor minden új tag tovább bonyolítja az egységes monetáris politika végrehajtását. Ez adódik a transzmissziós mechanizmusok különbözőségéből és a valutaövezet nagyobb belső heterogenitásából. Az átalakuló országok növekedési potenciálja remélhetőleg tartósan meghaladja az EMU átlagát, s ez további problémát okozhat.
Emellett nehézséget jelenthet, hogy előbb-utóbb az EMU is az EU-hoz hasonló abszorbciós problémával fog szembesülni: szűkre szabott intézményi kerete nem teszi képessé a bővítésre. Mindebből az következik, hogy a csatlakozó országok EMU-tagsága bizonytalan, és jelentős mértékben független ezen országok EMU-érettségétől.
A jövőbeli jelentkezők konvergencia teljesítménye minden bizonnyal szigorúbban ítéltetik meg az alapítókénál. Az alapításkor az alapító tagok végső soron egymás alkalmasságáról, valamint az egész vállalkozás sorsáról szavaztak. Az újabb tagokról való szavazásnak nincs ekkora tétje, ráadásul a már bent lévők szavaznak a bebocsátásra várókról. Elutasítás esetén a kívül rekedtek nem jelentenek komoly veszélyt a monetáris unió egészére nézve.
A feltételek teljesítésének elbírálásakor tanúsított szigor várhatóan attól is függ majd, hogy az eurózóna tagjai mennyiben felelnek majd meg a Stabilitási Paktum előírásainak. Ha néhány tagország, a jövőben az EMU-n belül problémás eset lesz, akkor ez önmagában is megnehezítheti az új tagok felvételét.
Az Európai Központi Bank nem fogja arra szorítani az Európai Unió új tagjait, hogy gyorsan lépjenek be a monetáris unióba is: "A minőség előbbre való az időnél. Az idő előtti, elhamarkodott belépés meghaladná egyes országok pénzügyi szektorának a kapacitását" - közölte egy frankfurti tanácskozáson Ernst Welteke, a német jegybank elnöke, aki az EKB Tanácsának is tagja.
A monetáris unióban való részvételünket a konvergenciakritériumok teljesítésének időzítésével tudjuk befolyásolni. A belépés optimális időzítése céljából egyfelől a feltételek teljesítésének a költségeit, másfelől a monetáris uniós tagságból származó haszon elmaradásának költségeit kell megvizsgálni.
Az euró bevezetése feltételeinek teljesítése költségekkel jár. Egyrészt felmerülnek az átállás egyszeri, többnyire technikai költségei, amelyek alapvetően függetlenek a belépés időpontjától. Másrészt felmerülnek a maastrichti kritériumok teljesítéséből adódó, nemzetgazdasági költségek is. Például az infláció leszorítása a kritérium által megszabott szintre azzal járhat, hogy a gazdaság növekedési üteme néhány évre a potenciális növekedési ütem alá süllyed. De ezen kritérium teljesítése amiatt is fontos, hogy a gazdaság érdeke megkívánja a kiszámítható, alacsony inflációs rátát.
A tartós hasznok és költségek különbségeként kialakuló, a GDP százalékában kifejezett növekedési többlet nagysága kulcsfontosságú tényező, ha a monetáris unióba való belépés optimális időpontját kívánjuk meghatározni.
A lehetséges hasznokat és költségeket egy már EU taggá vált, de a közös valutát valamilyen okból még be nem vezető, önálló monetáris és árfolyam-politikát folytató Magyarország helyzetéhez viszonyítva vizsgálom.
Az euró magyarországi bevezetésének várható hasznai:
Csökkenő reálkamatok okozta növekedési többlet: a csatlakozás következtében csökkeni fognak a hazai reálkamatok, aminek pozitív hatása lesz a gazdasági növekedésre. A reálkamatok 2 okból csökkenhetnek: egyrészt a szigorú uniós költségvetési előírások miatt csökkennie kell a közösségi szektor eladósodásának. Másrészt a közös valuta bevezetésével megszűnik a magyarországi befektetések árfolyamkockázata, illetve csökken az inflációs bizonytalanság.
A hazai kamatok jelenleg még tartalmaznak egy kockázati prémiumot, mely az euró bevezetésével majd eltűnik. Az alacsonyabb reálkamatszint ösztönzi a beruházásokat, melyek bővülésének az euró bevezetése után már kevésbé lesz korlátja a fizetési mérleg hiánya, hiszen nem kell tartani egy esetleges leértékelődéstől. A közös valuta bevezetése után az ország magasabb folyó fizetési mérleghiány mellett is meg tudja őrizni makrogazdasági egyensúlyát. A magasabb beruházási ráta hosszabb távon a gazdaság dinamikusabb növekedését, és gyorsabb felzárkózását eredményezi. Csajbók Attila és Csermely Ágnes számításai szerint a közös valuta az alacsonyabb reálkamatokon keresztül hosszabb távon 0,08-0,13 százalékponttal emeli a GDP növekedési ütemét. Ez az előny a GDP növekedéssel csak hosszabb távon jelentkezik teljes mértékben.
Tranzakciós költségek megszűnéséből adódó nyereség: a pénzváltási tevékenység egy részének megszűnésével felszabadulnak olyan termelő erőforrások, amelyek eddig lényegében egy adminisztratív korlátozás által voltak lekötve.
A tranzakciós költségek egyik csoportjába azok az átváltási költségek tartoznak, melyeket az egyes bankok és pénzügyi közvetítők számolnak fel ügyfeleiknek jutalékok, vételi- és eladási árkülönbözetek formájában az euró forintra történő átváltásáért.
A másik csoportba azok a költségek tartoznak, melyeket a hazai, devizaügyletekben érintett vállalatok viselnek a szükséges extra adminisztráció és a kockázatkezelés miatt.
Tehát a saját valuta feladásával ezek a költségek csökkennek. Az ebből származó várható nyereség a GDP szintjében egyszeri, 0,18-0,30 százalékpontos emelkedést eredményez.
Az élénkülő külkereskedelem okozta többletnövekedés: az árfolyam-ingadozás, illetve a különböző valuták külkereskedelmi fizetésekben való használatának tranzakciós átváltási költségei megszűnnek, a technológiai transzfer, szaktudás átvétele, növekvő verseny és egyéb tényezők pedig növekedésélénkítő hatásúak.
A külkereskedelemre és a növekedésre gyakorolt hatást az ún. "gravitációs" modellek felhasználásával becsülték. Ez alapján az euró bevezetése a külkereskedelem bővülésén keresztül hosszabb távon 0,55-0,76 százalékponttal magasabb GDP-növekedési ütemet eredményezhet. Az önálló valuta fenntartása tehát a külkereskedelemre is negatívan hat.
Az euró magyarországi bevezetésének várható költségei:
A saját pénz kibocsátásából származó bevétel elvesztése: a seigniorage bevétel a nemzeti jegybanktól átkerül a KBER-hez, és onnan kerül majd visszaosztásra egy bizonyos hányada az egyes tagállamok számára. Itt az esetleges veszteség számításakor a saját valuta fenntartásával realizálható hasznot kell összevetni a visszaosztott jövedelem nagyságával.
Az alacsonyabb seigniorage bevételek évente a GDP szintjében 0,17-0,23 százalékpontot kitevő veszteséget okoznak. Ezen költségek megjelenésére már rövid távon számíthatunk.
Az önálló monetáris és árfolyam-politika feladása: nehezen számszerűsíthető költség. Magyarország esetében ez várhatóan nem jár komoly veszteséggel. Ennek oka, hogy Magyarország külkereskedelme mélyen integrált az euróövezetbe, termelési szerkezete kellően sokoldalú. Az önálló monetáris politika feladása kevesebb jóléti veszteséggel jár, ha léteznek és jól működnek olyan piaci mechanizmusok, illetve gazdaságpolitikai eszközök, amelyek az esetleg bekövetkező aszimmetrikus sokkok kezelésében helyettesíteni tudják a monetáris politikát. Az esetleg bekövetkező sokkokat a rugalmas ár- és béralkalmazkodás és a fiskális politika eszközei legalább annyira képesek kezelni, mint a fejlettség tekintetében hozzánk közelebb álló euróövezeti tagországokban.
A hasznok és az esetleges költségek számbavétele alapján el lemondható, hogy a rövid távon jelentkező számszerűsíthető hasznok és költségek közel megegyező nagyságúak, így azok gyakorlatilag kioltják egymást.
Míg a tartós hasznok összegzése az MNB becslése szerint jelentős nettó előnyt mutat, azaz a monetáris uniós tagság a magyar GDP növekedését hosszabb távon (20 év) átlagosan 0,6-0,9 százalékponttal emelheti.
A Gazdasági és Monetáris Unióban megszűnik a nominális árfolyamok nemzeti jegybankok által történő változtatásának a lehetősége. Így a nemzetközi versenyképesség romlását, a kereslet időleges csökkenése és a piaci zavarok miatti átmeneti nehézségeket nem lehet leértékeléssel kompenzálni. Jóval nagyobb lesz ugyanakkor a termelékenység javítására irányuló nyomás, mint a kívülálló országokban. A termelékenység javításának egyik leglényegesebb forrása a munkaerővel való racionális gazdálkodás jegyében a létszámleépítés. A növekvő munkanélküliségnek azonban költségvetési hatásai lehetnek. A nemzetközi versenyképesség javítása a bérek és az árak rugalmasságától függ.
A szakirodalom azt is kimutatta, hogy a közös valutával rendelkező Gazdasági és Monetáris Unióban a regionális különbségek erősödnek. Az alacsony termelékenységű régiókat ugyanis nem védik meg az árfolyam-kiigazítások. A társadalmi egyensúlyhiányok, feszültségek mérséklésének szükségessége miatt a különbségek tompítása a költségvetési transzferek növelését teszi szükségessé.
A fiskális politikájukért azonban teljes mértékben a tagországok felelősek. Ám ahogy azt már korábban is említettem, a fiskális politika lehetőségei is korlátozottak, hiszen meg kell felelni a Stabilitási és Növekedési Paktum kívánalmainak.
Az EU csatlakozás nyomán a nemzetközi hitelminősítő intézetek várhatóan javítják a magyar államadósság és a legnagyobb gazdasági szereplők által felvett hitelek kockázati besorolását. Az országkockázat mérséklődése mindenekelőtt a portfólió-befektetések feltételeit javítja.
A Gazdasági és Monetáris Unió legfőbb előnye Magyarország számára az lesz, hogy mérsékelheti az országspecifikus sokkok előfordulását, és javíthatja azok kezelhetőségét. Továbbá a belépés után megszűnnek a magyar gazdasági növekedés előtti külgazdasági egyensúlyi korlátok.
A fent említett számítások értékei alapján az euró bevezetésének számszerűsíthető hasznai jelentős mértékben meghaladják a költségeit, így az ország minden évben az elhalasztott belépéssel többletnövekedésről mond le. A helyzet azonban mégsem ilyen egyszerű.
A konvergenciakritériumok teljesítése nem egyszerű feledat az egyes államok számára. Ráadásul, ahogy azt már a Stabilitási és Növekedési Paktummal foglalkozó fejezetben tárgyaltam, ezen kritériumok akadályozzák a dinamikus növekedést. Pedig Magyarországnak még sok lemaradást kell bepótolnia, ehhez viszont elengedhetetlen, hogy az Unió átlagát meghaladó növekedési ütemet produkáljon.
A kormány már módosított azon az elhamarkodott kijelentésén, hogy a lehető leghamarabb szeretne az EMU tagjává válni. Az eredeti elképzelés szerint az euró bevezetésének idejét 2007-re tervezték. Manapság egyre inkább az tűnik valószínűnek, hogy a belépés az EMU-ba csakugyan ebben az évtizedben várható, de mindenképpen az évtized legvégén. Jelenleg a az euró 2009-es bevezetése látszik megvalósíthatónak.
Ennek egyik oka az, hogy a maastrichti kritériumok közül főként a költségvetési hiányra és az inflációra vonatkozó kikötés teljesítése okozhat komoly gondokat. Hiszen a túlzottan szigorú fiskális politikának visszafogó hatása van a gazdasági növekedésre. A kormány eredeti prognózisa az éves növekedésre 4,5 % volt, de László Csaba pénzügyminiszter szerint Magyarország növekedési üteme csak 1,5 százalékkal haladhatja meg Németország növekedési ütemét, ahol viszont kevesebb mint 1 százalékot prognosztizáltak, így hazánk is csak maximum 2,5 százalékos növekedésben bízhat. (Az MNB prognózisa az idei GDP növekedésre 3,4 százalék, 2004-re pedig 3,6 százalékos növekedést prognosztizáltak.)
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy fontos lenne a magyar társadalom életszínvonalának, fizetésének az Uniós átlaghoz való felzárkózása, vagy legalább közelítése. Ehhez azonban a költségvetésből kellene jelentős összegeket költeni. Továbbá szükség van még olyan nagy horderejű kiadásokra, melyek például megoldják az egészségügy reformját, illetve folytatják az infrastrukturális beruházásokat. Ezen feladatok végrehajtására most lenne szükség, még az euró bevezetése előtt, hiszen a Paktum még szigorúbb előírásokat tartalmaz, melyeket még a fejlett tagországoknak is nehéz teljesíteni. Ez viszont azt is jelenti, hogy amíg a hiányt nem lehet a kívánt szintre leszorítani, addig a közös valuta bevezetése is késik.
Így, hogy az euró bevezetésének időpontja eltolódik, megnő a spekulatív tőkeáramlásoknak való kitettség veszélye. Ez azt jelenti, hogy ha a befektetői bizalom valamilyen oknál fogva hirtelen csökken, a tőkeáramlás gyors fordulatot vesz és drasztikus leértékelődés következik be.
Az EU csatlakozás után a spekulatív tőkebeáramlás erősödésére számíthatunk. Az ilyen spekulatív tőkebeáramlás, és annak esetleges hirtelen megfordulása, illetve a nemzeti valuta elleni spekulatív támadásokkal szemben az Európai Uniós tagság nem biztosít védelmet.
Az euró mielőbbi bevezetésével tehát csökkenteni lehetne annak a periódusnak a hosszát, míg a forint ki van téve a spekulációs támadásoknak. Ráadásul a volatilis tőkeáramlás a nemzeti valuta árfolyamának alakulásában is szélsőséges ingadozásokat eredményezhet.
Egy hiteles csatlakozási program az árfolyam alakulását is stabilizálhatja. A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a belepés időpontjának közeledtével az árfolyam-várakozások egyre jobban közelednek a várható konverziós rátához.
Ugyanakkor egy korai euróövezeti tagság a dezinflációs politikát még hitelesebbé teszi a piaci szereplők szemében. A csökkenő inflációs ütem beépül a várakozásokba, és ez lehetővé teszi, hogy az infláció mérséklődése kisebb reálgazdasági áldozat mellett, kisebb költséggel, gyorsabban valósuljon meg. Azonban, ha az euró bevezetésének időpontja bizonytalanná válik, a dezinfláció költségei jelentősen növekedhetnek.
A magyar programnak arra kell irányulnia, hogy a követendő gazdaságpolitika alapozza meg a nominális konvergenciát. A Stabilitási és Növekedési Egyezmény értelmében az államháztartásban középtávon egyensúlyközeli helyzetet kell előirányozni, és ezzel a célkitűzéssel, valamint az ár- és árfolyam-stabilitás céljával összhangban kell alakítani a tervezett költségvetési, monetáris és árfolyam-politikát. A hiteles konvergencia program megvalósítása és a gazdasági teljesítmény javulása révén nyílik majd lehetőség a maastrichti kritériumok tartós teljesítésére.
Az 1924-ben alapított Magyar Nemzeti Bank csak 1987-ben - a kétszintű bankrendszer visszaállítása után - vált újra a kizárólagosan a monetáris politikáért felelős jegybankká. Az azóta eltelt időszak alatt a jegybanktörvényt többször módosították. Tulajdonképpen az MNB működése és annak törvényi szabályozása már megfelelt egy modern jegybanknak, de az Európai Unióhoz való csatlakozás újabb módosítást igényelt.
Megszületett a 2001. évi LVIII. Törvény, amely 2001. július 13-tól hatályos. Ebben a törvényben újradefiniálták a jegybank elsődleges célját, és erősítették a függetlenségét. Az új törvény az árstabilitás elérését és fenntartását szabja a jegybank alapvető feladatának. Jelentősen nőtt a monetáris politika mozgástere, de egyben a jegybank döntéshozóinak felelősége is.
Ez az új jegybanktörvény megfelel mindazoknak a függetlenségi követelményeknek, amelyeket a szerződés az EU-tagállamok jegybankjaival szemben támaszt.
Egy jegybankot akkor tekintünk függetlennek, ha a monetáris politika vitele során semmilyen a bankon kívüli testület, szervezet vagy személy direkt vagy indirekt nyomásának vagy szándékának nem kell engednie, és ha nem enged, annak semmilyen hátrányos következménye nem lesz a bankra nézve.
A jegybanki függetlenség azért nagyon fontos, mert a politikai ciklusok viszonylag rövid, míg a jegybankpolitikát a monetáris gazdaság hosszú távú érdekei szerint kell alkalmazni. Ehhez viszont egy politikailag el nem kötelezett, független jegybankra van szükség.
A függetlenség vizsgálatakor három terület érdemes elemezni:
Személyi függetlenség:
Ez akkor valósul meg, ha a vezetésben részt vállaló személyek döntéseikben politikai szempontok alapján nem befolyásolhatók, illetve a jegybanki feladataikkal összeférhetetlen más elkötelezettségük vagy érdekeltségük nem áll fenn.
Működési függetlenség:
Létrejön, ha a jegybank a monetáris politika célrendszerének kialakításakor, az eszközrendszer felépítésében és alkalmazásában minden külső intézményi és személyi tényezőtől független, önálló. A törvény az MNB elsődleges céljaként az árstabilitás elérését és fenntartását jelöli meg. Emellett a jegybank elsődleges céljának veszélyeztetése nélkül támogatja a kormány gazdaságpolitikáját a rendelkezésére álló eszközökkel. Azonban a jegybank semmilyen felelősséget nem vállalhat a gazdaságpolitika kialakításáért.
A kormánnyal és a kormányzati szervekkel való kapcsolattartás érdekében kölcsönös tájékoztatás és információnyújtás az előírás.
Pénzügyi függetlenség:
Pénzügyi szempontból akkor számít függetlennek a jegybank, ha működése során automatikusan jut hozzá a feladat ellátásához szükséges pénzügyi forrásokhoz, illetve mindig rendelkezik a feladat ellátásához szükséges jogosítványokkal és anyagi eszközökkel. A törvény továbbá meghatározza azt is, hogy a jegybank nem kötelezhető az államháztartás finanszírozására.
Rögzítették a jegybank és a központi költségvetés között a nyereség vagy veszteség elszámolásának szabályait is. Az MNB működésével kapcsolatos pénzügyi ellenőrző feladatokat pedig az Állami Számvevőszék látja el.
Szót kell még ejtenünk a jegybanki transzparencia követelményéről is. Ennek értelmében a cél az, hogy a jegybank feladatai, célkitűzése, ezek teljesítése és a teljesítésükhöz használt eszközök jól körülhatároltak és mindenki által megismerhetők legyenek. Ezét az MNB a monetáris feladatok alakulásáról és egyéb lényeges kérdésekről legalább negyedévente jelentést készít és tesz közzé.
A jegybanki átláthatóság szerepe különösen megnőtt azóta, hogy meghirdetésre került az inflációs célkövetés rendszere.[19]
[Monetáris politika Magyarországon,2002], [A forint útja az euróhoz, 2001]
"Sajátos formája a konvergenciának, amikor az ember nem közelebb kerül valamihez, hanem távolodik a céltól. Ezt a népnyelv úgy fejezi ki: úgy jön, mintha menne. Ez a jelenség foglalkoztatja mindazokat, akik szívükön viselik a hazai makrogazdasági mutatókat, és ezek közül is főképpen azokat, amelyek az európai Gazdasági és Pénzügyi Unióhoz való csatlakozás kritériumaként is mérlegelendők."[20]
Az első konvergenciakritérium az államháztartási egyensúlyra vonatkozik. Ennek értelmében a költségvetési deficit nem haladhatja meg a GDP 3 százalékát, az államadósság pedig a GDP 60 százalékát.
Magyarországon az államháztartás konszolidált deficitjének a GDP-hez viszonyított aránya 1999-ben 3,9 százalék, 2000-ben 3,5 százalék, 2001-ben 4,7 százalék volt.
Tavaly az év végére azonban öt éve nem látott mértékűre duzzadt az államháztartás hiánya. Az államháztartási deficitnek a GDP-hez viszonyított aránya év végére elérte a 9,5 százalékot. A 2002-es választási év rendkívül megterhelte a költségvetést. A költségvetési politika minden mutató alapján vizsgálva túlságosan expanzív volt.
László Csaba véleménye szerint a tavalyi nagy hiányt főleg egyszeri tételek okozták, köztük az autópálya-építéshez adott állami garanciák és a költségvetési alapok nem hatékony felhasználása, s ezek az egyszeri tételek nagyrészt nem ismétlődnek meg, ezért van esély a hiány jelentős mérséklésére 2003-ban.
Azonban számottevő növekedés volt megfigyelhető egyes állandó kiadási tételeknél, nevezetesen a bérek és nyugdíjak, és az egészségüggyel kapcsolatos kiadások tekintetében, valamint a szociális juttatások és néhány támogatás esetében is. Ezeknek az emelkedése nehezíti az ez évi, és a további éveknek a költségvetés konszolidálására irányuló erőfeszítéseket is.
Medgyessy Péter miniszterelnök korábbi nyilatkozata szerint 2003-ban a deficitet a GDP 4,5 százalékára szorítják majd le, függetlenül a tavalyi hiány mértékétől.
A valutaalap szakértői is a 4,5 százalékos államháztartási hiányt valószínűsítik. Bár a jelenlegi helyzete tekintve véleményem szerint nem sikerül a hiányt erre az értékre leszorítani év végéig.
Magyarországra látogató Pedro Solbes szerint az államháztartás hiányát mindenképpen csökkenteni kell, de a legfontosabb a költségvetési helyzet tartós megszilárdítása. Nem elegendő, ha egyszeri intézkedésekkel átmenetileg a kormány lenyomja a deficitet, a következő évben viszont már nem tudja ezt megismételni.
Az európai uniós csatlakozás - a szükséges intézmények kiépítése, a közösségi támogatások igénybevételének feltételei - miatt jövőre rendkívül nagy nyomás alá kerül a magyar költségvetés. Azonban a lényeg, hogy a kormány fokozatosan és hitelesen törekedjen az egyensúlyra kezdettől fogva.
Az új tagállamoknak a belépés után 3-5 évre szóló, úgynevezett konvergenciaprogramot kell majd készíteniük; ebben azok az országok, amelyeknek nagy a deficitjük, megtervezik, hogy milyen ütemben, milyen módszerekkel csökkentik fokozatosan 3 százalék alá a hiányt, azok pedig, amelyek már most is 3 százalék alatt vannak, azt, hogy miként közelítik meg az egyensúlyt.
Az államadósság aránya 1999-ben 61 százalék volt, 2000-ben 55,4 százalék,
2001-ben 52,4 százalékra mérséklődött, a tavalyi év végére pedig ez az arány 56,8 százalék volt. 2003-ra szakértők
szerint az adósságállomány 55,3 százalékot fog elérni .
Amennyiben a GDP dinamikusan növekedik, az államadósság GDP-hez viszonyított
aránya nem fogja meghaladni az előírt 60 százalékos értéket.
Az államháztartási egyensúlyt Magyarország korábbi és jövőbeli nemzetközi kötelezettségvállalásai befolyásolják. Ilyen pl. az 1999.évi NATO-csatlakozáskor vállalt kötelezettség, amely szerint Magyarország öt éven keresztül évente 0,1 százalékponttal emeli a védelmi kiadások GDP-hez viszonyított arányát.
Az EU-csatlakozásra való felkészülés idején az előcsatlakozási alapok és programok igénybe vételéhez, illetve a csatlakozás után a strukturális alapokhoz való hozzájáruláshoz meghatározott mértékű saját erő felmutatására van szükség, ahogy azt már az 5.1.3-as alfejezetben kifejtettem.
Az Európai Bizottság tervezete szerint a tíz új tagállam 2004 és 2006 között összesen 25,6 milliárd eurónyi felzárkóztató támogatásra lesz jogosult a közösségi strukturális alapokból, valamint a kohéziós alapból - amiből körülbelül 3 milliárd euró közösségi forrás jutna Magyarországra. Az együttfinanszírozás szempontjából legkedvezőtlenebb esetben ennek 50 százalékára rúgó saját erőt kell felmutatni.
Mivel a közösségi és magyar területfejlesztési prioritások eltérőek, ezért a közösségi forrástranszfernek megfelelő beruházást nem kellene megvalósítani az EU-tagság nélkül. A strukturális alapokból finanszírozott projektek nem mindegyike fog költségvetési bevételt indukálni. Ellenható erők hiányában mindez a költségvetési deficit GDP-hez viszonyított arányának növekedését valószínűsíti.
Mindehhez hozzáadódik még az éves hozzájárulás a közösségi költségvetéshez. Bár az EU-nak még nincs rögzített álláspontja az ún. költségvetési fejezetet illetően, nem tartaná méltányosnak az új tagok esetleges nettó befizetői pozícióját (tehát azt az esetet, amikor egy új tag kevesebb közösségi forráshoz jut, mint amennyi az éves hozzájárulása a közösségi kasszához).
A második konvergenciakritérium értelmében az inflációs ráta 1,5 százalékponttal haladhatja meg a három legalacsonyabb inflációs rátájú EU-ország átlagát.
A három legalacsonyabb inflációs rátájú EU-tagállam átlaga 1999-ben 0,5 százalék volt, és ez a szám 2001-2002-ben 1,6 százalék volt. Mindez azt jelenti, hogy Magyarországon sem lehet magasabb az inflációs ráta 3 százaléknál.
Az infláció üteme a tavalyi év végéig hazánkban elérte a 4,8 százalékot, és az idei év első negyedében 4,6 százalék volt. Ezek az értékek Magyarország esetében már igen alacsonynak számít, hiszen a magyar gazdaság magas inflációs környezethez szokott. Ez nem is csoda, hisz a nyolcvanas évek eleje óta nem mértek tartósan 5 % alatti inflációt Magyarországon.
A rendszerváltást követő időszak a magyarországi inflációs folyamat szempontjából három szakaszra bontható:
A piacgazdaságra való átállás
Az Európai Unióhoz való csatlakozást közvetlenül megelőző néhány év
A tagországokhoz való felzárkózás időszaka, a belépéstől számított 10-15 év
A kilencvenes években a piacgazdaságra való átállás Közép- és Kelet-Európában, így természetesen Magyarországon is jelentős infláció mellett ment végbe. A gazdaság alapvető szerkezeti és tulajdonosi átalakulása óriási inflációs nyomást fejtett ki. 1990 és 1997 között a magyar infláció évi növekedési ütemének átlaga 24 százalékos volt. A rendszerváltást követő korszakban tehát moderált, de viszonylag magas, kétszámjegyű növekedési ütem volt jellemző.
1. ábra: A hazai infláció alakulása, 1976-2003
Forrás: MNB
1998-99-ben az árszint mintegy a felére esett vissza. Ez alapvetően három tényező eredményeként alakult így. Az egyik ok az volt, hogy a relatív árváltozások nagy korszaka lejárt, eközben a kőolaj- és a gabonaárak jelentősen csökkentek. Ráadásul az inflációs várakozások is számottevően mérséklődtek. Ekkor azonban már érzékelhető volt, hogy ez a dinamikus dezinflációs folyamat a következő években már nem lesz fenntartható.
2000-2001 években az éves átlagos növekedési ütem ezért maradt 9-10 százalék között. Érdemi árcsökkenést 2001 utolsó harmadában tapasztalhattunk, részben a kőolajárak jelentős csökkenése, részben a kedvező monetáris politika hatására.
2002 decemberére az infláció 4,8 százalékra mérséklődött. Az MNB prognózisa szerint ez az érték 2003-ban átlagosan 4,5 százalék körül alakul, míg 2004-ben évi átlagban a 4,1 százalékot is elérheti. Sőt a prognózis 2004 decemberére 3,9 százalékot vár.
Bár a szokásosnál nagyobb a bizonytalanság a tekintetben, hogy a 2003 első negyedéves folyamatokból milyen tanulságokat lehet leszűrni a jövőre vonatkozóan. Ez főként onnan ered, hogy az első negyedéves maginfláció csökkenése főként a januári meglepetésszerű csökkenés eredménye.
A tíz uniós tagjelölt ország között a magyar árnövekedés a magasabbak közé tartozik[22], aminél jelenleg csak Szlovénia, Szlovákia és Ciprus inflációja magasabb. Az utóbbi kettő esetében a magas infláció csak átmenetinek tekinthető, hiszen egyszeri adó- és regulációs intézkedésekhez köthető. 2002 során az infláció mindkét országban a magyar adatoknál alacsonyabb volt.
A közösségi referenciaértékekhez való közeledést külső, világgazdasági tényezők (magas energiaárak) is nehezíthetik. Inflációs nyomást eredményezhet a kormány beavatkozása a munkabérek alakulásába.
Itt a kormánynak azzal a nehéz helyzettel kell szembesülnie, hogy egyrészt a hazai bérek felzárkóztatására kell törekednie, de eközben a bérek növekedésének szinkronban kell lennie a termelékenység növekedésével. Ez a két tényező azonban hazánk esetében az utóbbi időben elszakadni látszik egymástól. Ezért is kell inflációs nyomástól tartanunk.
Az EU-csatlakozás felerősítheti a mezőgazdasági termékek termelői árainak és az élelmiszerek fogyasztói árainak emelésére irányuló nyomást, hiszen Magyarország nem éri el a legfontosabb élelmiszerek árszintjének a felét sem az EU-tagállamokéval összehasonlítva.
Az EMU-t alkotó országokhoz történő felzárkózás és az inflációs konvergenciakritérium érvényesítése közötti célkonfliktus várhatóan erősödni fog. A magyarországi egy főre jutó GDP jóval a közösségi átlag alatt van. Jelenleg a vásárlóerő-paritáson számított egy főre eső GDP Magyarországon az uniós átlag 54 százaléka.
Ha folytatódik a felzárkózás az EU mögé az egy főre jutó GDP alapján, akkor az ár- és a bérszínvonal EU-átlaghoz való konvergenciája nyomán elkerülhetetlenül a Maastrichti Szerződésben megállapítottnál magasabb inflációs ráta prognosztizálható.
Látható, hogy az antiinflációs gazdaságpolitika új szakaszba érkezett, mert mostantól az infláció csökkenésének mindenegyes százalékáért meg kell majd kűzdeni. Ezért az inflációellenes gazdaságpolitika kifinomultabb eszköztárára van szükség. A monetáris és árfolyam-politika végső célja az infláció tartós csökkentésének elősegítése, ezt követően az árstabilitás elérése majd megőrzése.
Az inflációtervezés gyakorlatában a fő hangsúlyt a bizalomra és a kiszámíthatóságra kell helyezni. El kell érni, hogy a gazdaság szereplői várakozásaikba az alacsonyabb inflációt építsék be, és a béreket is eszerint emeljék. Itt lép be a folyamatba a hiteles jegybanki kommunikáció szükségessége.
A közvetlen jegybanki célzás lényege, hogy a jegybanknak a gazdaság minden szereplője számára közvetítenie kell az inflációs célt. Ha sikerül elérnie, hogy ez a cél épüljön be a várakozásokba, akkor nagyobb az esélye, hogy a kitűzött értéket meg tudja valósítani. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ehhez mindenképpen hiteles politikára és szavahihető, megbízható jegybankra van szükség, különben a módszer kevésbé hatékony. Ez azért is különösen fontos, mert a jegybank az infláció alakulását csak csekély mértékben tudja befolyásolni más eszközökkel. Elméletileg a kis nyitott gazdaságokban az árfolyam jelenti még a monetáris politika transzmissziós mechanizmusában a legerősebb eszközt.
A Magyar Nemzeti Bank 2001 nyara óta követi az inflációs célzás stratégiáját, mely 1998 óta az ECB stratégiájának is központi pilléreként szolgál.
Az új, inflációs célkövető rendszer legfontosabb eleme a meghirdetett hosszabb távú inflációs célpálya, továbbá a jegybank által negyedévente publikált, másfél évre előretekintő inflációs prognózis.
[MNB: Jelentés az infláció alakulásáról, 2003.május], [Losoncz, 2001]
Maastrichti Szerződésben szereplő negyedik kritérium az árfolyamra vonatkozik.
Az árfolyam-politika két, egymással ellentétes követelménynek kell, hogy eleget tegyen. Az egyik követelmény az infláció mérséklése, a másik a hazai termelők nemzetközi versenyképességének a fenntartása, esetenként javítása. A versenyképességgel kapcsolatos követelményhez kötődik még a folyó fizetési mérleg egyensúlyban tartása.
A Magyar Nemzeti Bank 2000. január 1-jétől a forint árfolyamát az euróval szemben jegyezte, 2,25 százalékos intervenciós sáv fenntartásával. 2001-ben megtörtént az árfolyamrendszer ingadozási sávjának 15 százalékosra való szélesítése, és az előre bejelentett csúszó leértékelés megszüntetése.
Az intervenciós sáv szélesítése a forint sávon belüli nominális felértékelődését eredményezte. A forint nominális és reál fel- vagy leértékelődése többféleképpen mérhető és elemezhető. A Nemzetközi Valutaalap például hat különböző reálárfolyam-indexet publikál a fejlett ipari országokra vonatkozóan: a relatív feldolgozóipari hozzáadottérték-deflátoron, a fogyasztói árindexen, a feldolgozóipari nagykereskedelmi árindexen, az export egységértéken és két típusú fajlagos munkaerőköltség-indexen alapuló mutatót.
Mindegyik index alakulása a nemzetközi versenyképesség más és más aspektusára utal, így mindegyik használata mellett és ellen is lehet érveket felhozni.
Az árfolyam-politika kialakításakor mindenképpen célszerű figyelembe venni azt, hogy az EU-csatlakozást követően a magyar külkereskedelem mintegy háromnegyede elszámolás szempontjából belkereskedelemmé fog válni. Például az EMU-tagállamokból Magyarországra irányuló turizmus belföldi idegenforgalomnak minősül majd, nem pedig nemzetközinek. Mindezek következtében Magyarország világgazdasági nyitottsága a jelenleginek a negyedére fog csökkenni.
A forint - sávon belüli - nominális, illetve reálfelértékelődése a tankönyvi definíció értelmében antiinflációs hatású, legalábbis rövidtávon. Ez azonban csak átmeneti hatás lenne. A forint reálfelértékelődésének későbbi várható lassulásával ugyanis az infláció nagy valószínűséggel az eredeti trendet követné. Mindezek alapján elmondható, hogy az intervenciós sávszélesítés a Maastrichti Szerződés inflációs kritériumának teljesítését mozdítja elő az árfolyam-politika oldaláról.
A forint - sávon belüli - felértékelődése, ugyancsak a tankönyvi definíció szerint, hátrányosan érinti az áru- és szolgáltatásexportot, azon keresztül pedig a külkereskedelmi és a folyó fizetési mérleget. Empirikus tapasztalatok alapján azonban a külkereskedelmi és a folyó fizetési mérleg meglehetősen érzéketlen az árfolyammozgásokra.
A forint várható felértékelődésének az exportra gyakorolt hatása azonban a magyar kivitel sajátos tulajdoni megoszlása miatt nem lesz jelentős. A magyar kivitelnek ugyanis több mint 80 százaléka külföldi részesedésű vállalatokra jut. Ettől elválaszthatatlan az a tény, hogy 1999-ben vámszabad területeken működő vállalatok adták az összes magyar kivitel 43 százalékát, és rájuk jutott a teljes magyar import 30 százaléka. A vámszabad területeken működő vállalatokat pedig közvetlenül nem, vagy csak csekély mértékben érintik a forint árfolyamának változásai. A külföldi részesedésű vezető exportőrök az árfolyam-kockázatot fedezeti ügyletekkel és más technikákkal képesek mérsékelni.
A forint felértékelődése nyomán a forintban kifejezett importárak mérséklődtek, ami elsősorban a külkereskedelmi forgalomban résztvevő termékek esetében rövid idő alatt a korábbinál lassabb árnövekedést, egyes termékkörökben ármérséklődést okozott. További hatásként az importált termékekkel versengő hazai termékeknél is általánosan megfigyelhetővé vált az árak mérsékeltebb növekedése.
A forint sávon belüli felértékelődése a hazai tulajdonú vállalatokat érinti kedvezőtlenül, azok közül is a kis- és közepes méretű cégek exportját. Szintén hátrányos a forint felértékelődése az idegenforgalom számára. Összességében a forint felértékelődése tehát a magyar devizabevételek 25-30 százalékát adó gazdasági szervezetek számára lehet hátrányos.
A forint sávon belüli felértékelődését ellensúlyozhatja a termelékenység növekedése a termelőszférában. A magyar termelőszféra nemzetközi versenyképessége akkor javulhat, ha a termelékenység növekedése meghaladja a forint felértékelődésének mértékét.
A 15 százalék sávszélességű intervenciós sáv fix középárfolyammal megfelel az Európai Unióban működő ERM II árfolyamrendszernek. Az EU csatlakozást követően Magyarország be kíván lépni az ERM II árfolyamrendszerbe, ezért indokolt, hogy már a csatlakozást megelőzően azzal kompatíbilis árfolyamrendszert működtessünk. A kétéves ERM II tagságot követően lesz lehetősége hazánknak arra, hogy a többi maastrichti kritériumot is teljesítve az eurózóna tagjává válhasson.
Az árfolyam alakulásával kapcsolatban még feltétlenül szót kell ejtsek a januári forint elleni spekulációs támadásról. Január 17-étõl február 25-éig a Magyar Nemzeti Bank rendkívüli intézkedésekkel próbálta távozásra bírni a január közepén két nap alatt az országba érkezett mintegy 1200 milliárd forintnyi külföldi spekulációs tõkét.
A felértékelési spekulációt követő másfél hónapban a jegybank kamat- és árfolyampolitikája elsősorban a monetáris kondíciók stabilizálását célozta. E törekvések sikeresnek bizonyultak, hiszen a jegybank a korábbinál aktívabb devizapiaci jelenléttel elérte, hogy a spekulatív külföldi tőke jelentős része a forint árfolyam stabilitását nem veszélyeztetve távozzon a hazai bankrendszerből.
2. ábra: Forint/euró árfolyam
Forrás: MNB
Azt is meg kell még említenem, hogy a kormány és a jegybank között tartós az ellentét a monetáris politika feltételeit illetően. Járai Zsigmond többször is bírálta a költségvetés költekezését, illetve a túlzott bérkiáramlást. A kormány álláspontja szerint pedig az erõs forint nem serkenti a gazdaságot, így a gazdaság növekedése lassabb lehet annál, amire a kormány a 2003. évi állami költségvetésnek 4,5 százalékos GDP-arányos deficitjét alapozta.
Véleményem szerint az év hátralévő része még érdekes fordulatokat rejt a forint árfolyamát illetően.
A harmadik kritérium szerint a hosszú lejáratú kamatlábak[23] maximum két százalékponttal haladhatják meg a három legalacsonyabb értékkel rendelkező ország átlagát.
E kritérium teljesíthetősége szorosan összefügg az inflációs ráta alakulásával. A magyar értékek egyelőre e téren is magasabbak, mint a konvergencia követelmények. A magyarországi érték 2002-ben az ötéves államkötvény hozama szerint 7,7 százalék, míg a három legalacsonyabb értékkel rendelkező ország átlaga 7,1 százalék. 2003-ra ezt az értéket hazánk esetében 6,5 százalékra becsülik.
Magyarország fejlődését, esélyeit, felzárkózását az Európai Unió és az EMU tagországaihoz gyakran a kevésbé fejlett tagokhoz viszonyítva vizsgálják. Görögország, Írország, Portugália és Spanyolország integrációs tapasztalatai természetesen jó kiindulópontot nyújtanak a hazánk lehetőségeit tanulmányozók számára. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy az ilyen összehasonlításokból csak nagy gondossággal lehet tanulságokat levonni. Ennek oka az, hogy egyrészt eltérő külső gazdasági környezettel, másrészt más jellegű gazdaságpolitikai kihívásokkal szembesültek a korábban csatlakozók.
Az uniós csatlakozásra váró 10 tagjelölt többsége a maastrichti kritériumok tekintetében jobban áll, mint Spanyolország, Portugália vagy Görögország az eurózónához való csatlakozás előtt négy évvel. A 4-5 százalékos "közép-európai inflációs ráta" nagyjából megegyezik a déli, periférikus uniós tagállamoknak az említett időszakban regisztrált mutatójával. Görögországgal összehasonlítva a helyzet még hízelgőbb térségünk államaira nézvést: míg Magyarországon 4,5 százalékos infláció várható az év végére, Lengyelországban pedig a magas kamatszint gyakorlatilag eltüntette az áremelkedést; addig Görögországban négy évvel az euró bevezetését megelőzően 8,2 százalékos pénzromlást mértek.
Ezekben a tagországokban az árszint-növekedési ütemek jelentősebb közelítésére csak 10-15 év alatt fokozatosan került sor. Ráadásul Magyarország a felvétele során feltehetőleg sokkal kisebb támogatásokban részesül majd, mint az említett országok esetében történt. A fejlesztési források nagyobb hányadát önerőből kell majd kitermelni.
Két másik kritérium, az államháztartási hiány és az államadósság alakulása is arról tanúskodik, hogy lehetséges a feltételek teljesítése. A büdzsé jelenlegi deficitje ugyan több tagjelölt országban jóval a 3 százalékos határérték fölött van, de a "déliek" esetében is ugyanez volt a helyzet.
Lényeges különbség azonban az, hogy azóta az Unió egy magasabb integrációs fokot ért el, így a most csatlakozókat egy stabilabb és kiszámítható gazdaságpolitikai környezet veszi majd körül. Ez azonban azt is jelenti, hogy a kelet-európai országok részéről feszítettebb csatlakozási programot követelnek meg.
A déli országok az integráció mélyülésével, a gazdaságpolitikai és szabályozási harmonizációval jelentős részben csak csatlakozásukat követően, már az EU-n belül szembesültek. A mostani tagjelöltek ezzel szemben az EU-n kívül igyekeznek elérni a már EU tagországok harmonizáltsági fokát. A csatlakozásra felkészültebb országokban már jelentős szerkezeti, strukturális és szabályozási változásokra került sor.
A kelet-európai országok tehát a csatlakozáskor jóval nagyobb fokú makrogazdasági stabilitást fognak felmutatni, mint annak idején Görögország, Írország, Portugália és Spanyolország. [Horváth-Szalai, 2001]
A magyar kormány elkötelezett az Európai Unióhoz, majd ezt követően a Gazdasági és Monetáris Unióhoz való mielőbbi csatlakozást illetően. Szem előtt tartva az EU tagországaihoz történő reálgazdasági konvergenciát és az ott érvényesülő lényegesen magasabb gazdasági növekedési ütem fenntartását, törekszik a gazdaság nominális jelzőinek a közelítésére.
Az elmúlt években a kormány és a Magyar Nemzeti Bank koordinált intézkedésekkel az uniós követelményeknek megfelelő monetáris rendszer kialakítását több, egymásra épülő lépésben valósította meg. Ezek közt említhető:
az árfolyam ingadozási sávjának a 15 %-osra történő kiszélesítése,
az inflációs célkövetésre épülő monetáris rendszer működtetése,
a forint teljes konvertibilitásának megvalósítása,
a csúszó leértékelés megszüntetése.
Nagyon fontos azonban, hogy Magyarország a jelenlegi trendek alapján olyan gazdasági és monetáris integrációhoz csatlakozik, amelyben a tényleges gazdasági növekedés alatta marad a potenciális növekedési ütemnek.
Hazánk számára a célkonfliktust a növekedés és az egyensúly dilemmája jelenti. A kérdés az, hogy érdemes-e, célszerű-e a költségvetési egyensúly érdekében, az EMU-ból nyerhető előnyökért feláldozni a magasabb gazdasági növekedési ütemet.
A legtöbb szakértőnek az a véleménye, hogy az EU csatlakozás után hazánknak nem célszerű siettetnie az EMU-ba való belépést. A piaci elemzők körében készített Reuters felmérésében az elemzők szerint egyre későbbre tolódik az EMU csatlakozás várható időpontja. A legvalószínűbb EMU csatlakozási időpont hazánk számára a 2008-as év, de nőtt a 2009-et említők aránya is.
A Gazdasági és Monetáris Unió követelményeihez való alkalmazkodás szükségessé tenné bizonyos költségvetési tartalékok felhalmozását azért, hogy később tartani lehessen a költségvetési deficit GDP-hez viszonyított 3 százalékos arányát. Minderre olyan körülmények közt lesz szükség, amikor a magyar költségvetési kiadások növelésére nagy nyomás fog nehezedni. Azonban ehhez a nagymértékű költségvetési, valamint folyó fizetési mérleg hiány elkerülése elengedhetetlen lenne.
A célkonfliktus feloldása a következő évek magyar gazdaságpolitikájának kiemelkedő fontosságú feladata lesz.
Csaba László - Pótlólagos felvételi követelmény-e az euróérettség? Külgazdaság: 2002. február
Horváth Ágnes - Szalai Zoltán - A kevésbé fejlett EU-tagországok konvergenciájának tapasztalatai. Közgazdasági Szemle: 2001. július-augusztus
Horváth Zoltán - Kézikönyv az Európai Unióról. Magyar Országgyűlés 2002
Hüttl Antónia - Az Európai Monetáris Unió és a statisztika. Közgazdasági Szemle: 1997. március
Kádár Béla - Miért Európa? Európai tükör: 2003/2
Kengyel Ákos - A Gazdasági és Monetáris Unió és a magyar csatlakozás feltételrendszer. Külgazdaság: 2001. április
Losoncz Miklós - A Gazdasági és Monetáris Unió és Magyarország nemzetközi versenyképessége. Európai tükör: 2001/4
Losoncz Miklós - Az EMU néhány reálgazdasági hatása. Európai tükör: 2002/3
Losoncz Miklós - Magyarország EMU-csatlakozásának néhány kérdése. Külgazdaság: 2002. november
Losoncz Miklós - Monetáris és fiskális politika- néhány feszültségforrás az EMU-ban. Európai tükör: 2003/1
Oblath Gábor - A maastrichti szerződés fiskális kritériumai és a hazai államháztartási helyzetértelmezése. Közgazdasági Szemle: 1999. október
Polgár Éva - Az európai Gazdasági és Monetáris Unióról- elméleti szemszögből. Külgazdaság: 2000. október
Román Zoltán - Felzárkózunk vagy lemaradunk? Európai tükör: 2003/2
Vida Krisztina - Az Európai Bizottság jelentése Magyarországról a csatlakozási tárgyalások finisében. Európai tükör: 2002/5
Felhasznált cikkek:
Figyelő:
HVG:
Világgazdaság:
A Magyar Nemzeti Bank kiadványai:
Csajbók Attila - Csermely Ágnes: Az euró hazai bevezetésének várható hasznai, költségei és időzítése
A forint útja az euróhoz. 2001. november
Jelentés az infláció alakulásáról. 2003. május
Monetáris politika Magyarországon. 2002
A Nemzetközi Valutaalap lezárja a Magyarországgal folytatott 2003-as IV-es cikkely szerinti konzultációt
Internetes oldalak:
- www.mnb.hu
- www.ecb.int
- www.europa.eu.int
MELLÉKLET
1.táblázat: A mai, illetve a tíz új taggal kibővülő EU és az USA néhány adata
|
|
EU -15 |
EU - 25 |
USA |
|
Terület (ezer km2) |
|
|
|
|
Lakosság (millió fő) |
|
|
|
|
GDP (milliárd euró) |
|
|
|
|
GDP/fő (euró) |
|
|
|
|
Munkanélküliség |
|
|
|
2. táblázat: Az MNB előrejelzéseinek összefoglalása
Forrás: MNB, Jelentés az infláció alakulásáról (2003. május)
3. táblázat: Az MNB előrejelzés összevetve más prognózisokkal
Forrás: MNB, Jelentés az infláció alakulásáról (2003. május)
4. táblázat: Magyarország: egyes gazdasági mutatók
Forrás: MNB
4. ábra: Fő kereskedelmi partnereink súlya exportunkban
Forrás: MNB
5. ábra: Piaci részesedés az EU összes exportjából*
táblázat: A GDP és komponenseinek növekedési üteme
(éves növekedési ütem, %)
Forrás: MNB
ábra: A GDP várható növekedése
(évesített negyedéves növekedési ütemek)
Forrás: MNB
7. ábra: A hazai infláció és a csatlakozó országok inflációja,
2001-2003
(előző év azonos időszakához képest)
Forrás: MNB
9. ábra: Állampapír-piaci referenciahozamok
Forrás: MNB
A fejezet a HVG-ben megjelent 2002.07.12, 2003.01.08, 2003.02.26, 2003.03.05 dátumú cikkek adataira és az abban szereplő nyilatkozatokra épül
Találat: 4617
