online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   
kategória
 

Biológia
Filozófia
Gazdaság Adminisztráció Auto építészet építőipari Gépészet Jogi Jogszabályok Közlekedés Mezőgazdaság Pénzügy Turizmus újságírás üzleti
Gyógyszer
Irodalom
Menedzsment
Receptek
Vegyes

 
 
 
 













































 
 

Az építészet, mint egység – az építészeti szintézis

építészet építőipari

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt


egyéb tételek

 
Épületek csatornahalózatanak kialakítasa
A vízhalózat méretezése
Épületgépészet Felkészülési kérdéssor
Födém tervezése
Hőszigetelő anyagok
Mélyépítési vasbetonszerkezetek
Vízhalózati rendszerek kialakítasa, tervezési szempontok
Építőanyagok
Az építészet, mint gyakorlat/1 – terek és térendszerek /2
Az építészet, mint művészet /4 – terek és térendszerek /1
 
 

Az építészet, mint egység – az építészeti szintézis

A félév tanulmányait az építészet kétarcúsága határozta meg. Tárgyaltuk az építészetet, mint művészeti jelenséget és mint műszaki – gyakorlati tevékenységet. Tudjuk, hogy a két rész, - mint a jin és a jang – szorosan összefüggenek, elválaszthatatlanok. A tanulmányok lezárásaképpen ezért nézzük az építészetet, mint gyönyörű egységet, melyben nem csak művészet és tudomány szövődik össze, de oly sok más, lényeges tartalom is.

(A szintézis görög eredetű szóösszetétel, magasabb egységben való összefoglalást jelent, általános értelemben egységbe foglalást, még általánosabban egységet.)

1. Szintézis az építészeti terv részei között

Kezdjük az építészeti szintézis legegyszerűbb esetével, az építészeti terv vetületei közötti szintézissel. Ez azért a legegyszerűbb, mert jó esetben ez csak a tervezés tanulásának idején érvényes, később már nem. Azt jelenti, hogy a tervezés folyamatában ne külön – külön legyenek kezelve (és tervezve) a terv egye 343b14d s részei, hanem egységként. Ez megint csak könnyen érthető közhelynek tűnik, a valóságban azonban ki – ki a saját példájából (példáiból) láthatja, hogy a tervezés tanulásával szükségszerűen együtt jár az egyes tervrészek aránytalanul eltérő külön kezelése.


Két tipikus eset példaképpen. Az első valóban gyakori, egészen biztos, hogy szinte mindenki átélte. Ez az az eset, amikor a tervezés az alaprajz tervezésével kezdődik. Az alaprajzzal való bíbelődés, gyötrődés, kínlódás aránytalanul hosszú ideig tart, majdnem kitölti a teljes tervezési időt. A maradék idő azután csupa kapkodás. Gyorsan kellenek a homlokzatok is (mert azért nagyon kiváncsiak vagyunk milyen is a házunk), gyorsan a metszet (mert elő van írva, hogy kell metszet) és a végén még valami helyszínrajz félét is kell rittyenteni (mert az is kötelező).

A másik eset ritkább, de azért jellemző ez is. A tervezés a homlokzatokkal, a megjelenés tervezésével kezdődik, és szinte kitölti a teljes időt. Menet közben kell az alaprajzokkal is egy kicsit foglalkozni, mert a korrektor nem hagy békén, és nem érti hogy ebben a tervben nem az a lényeg. A külcsínnel való foglalkozás miatt alig van idő a végén az egyéb munkarészekre (lásd, mint az előbb, azzal a különbséggel, hogy a helyszínrajz, mint végképp szükségtelen dolog –el is marad).

Mindkét esetre jellemző az időbeli aránytalanság és a tervrészek összefüggésének hiánya. Hogyan orvosolható mindez, azaz hogyan teremthető szintézis az építészeti terv elemei között?

Külső feltételek. (Ösztönösen mindig magunkon kívül keressük először a hibák forrását.) Ez a tervezési tanszékek dolga. A tervezési tárgyak ütemtervét, tematikáját úgy kell összeállítani, hogy ösztönözze a folyamatos, arányos, és átfogó tervezést. Ez azt jelenti, hogy a tervezés menetében legyen több olyan közbenső időpont, amikor be kell mutatni az abban az időszakban szükséges összes tervi munkarészt együtt. Nem az a baj, ha a kezdeti időpontokban minden egyes munkarész igen csak vázlatos, vagy fejletlen. Az a baj, ha a terv vízfejű. Ha vannak túlfejlett koraérett részei, és ehhez csökevények járulnak, vagy éppen teljes hiányok. Egy jó ütemterv és tematika ösztönözhet az arányos időbeosztásra és átfogó tervezésre, de ez csak a külső feltétel.

A belső feltétel mindenkiben magában van, ha van. Azaz először is tudatosulni kell annak, hogy az aránytalanság és szétszedettség nem jó. Meg kell próbálni az átfogó tervezést –bármilyen nehéz is első időkben-, azaz az egyes tervi munkarészek egyenletes és folyamatos fejlesztését. A gyakorlat viszonylag könnyen megszerezhető és ezt nagyban segíti például a modellezés. A tervezés menetében készített sok modellvázlat segít együttlátni a terv egyes vetületeit. A modellvázlat értelme éppen ez, ezért nem a szépsége a fontos, hanem a személyessége. Nem a külvilágnak szól, hanem nekünk, magunknak. Amikor az asztalunkon gyülekezni kezdenek a kis modellvázlatok és amikor a skiccpauszra egyidőben vázoljuk az alaprajzot, majd mellé egy homlokzati-, vagy metszetrészletet, az már nagyon jó jel. Azt jelenti, hogy kezd kialakulni a belső készség a terv részeinek szintetizálására.

2. Szintézis az építészeti mű lényegi meghatározói között

Az előző alkalommal részletesen tárgyaltuk az építészeti mű lényegi meghatározóit, azaz a tér, forma, rendeltetés, szerkezet négyességet. Összefüggéseiket egyszerű ábra érzékelteti.

Az ábrából világosan és egyértelműen kitűnik, hogy a négy komponens viszonya az építészeti műben ahierarchikus, azaz egyenrangú mellérendeltség. Elméletileg tehát minden építészeti műben kiegyensúlyozottan egyenletes erejűnek kellene lenniük. Elméletileg. Gyakorlatilag azonban az ember szubjektív lény és mindig, minden feladat kapcsán szubjektíven, érzelmekkel viszonyul. Azaz kiemel, vagy éppen visszaszorít. Ez eddig nem is baj, mert természetes. A baj ott kezdődik, amikor a kiemelés olyan mérvű, hogy a rendszer alapvető sajátossága, azaz ahierarchikus volta megszűnik és éppen ellenkezőjére vált, hierarchikus lesz. Azaz az egyik komponens szerepe olyannyira kiemeltté válik, hogy minden annak van alárendelve. Ez a szélsőségesség bármelyik alapelemre vonatkozhat, de mindig diszharmóniát, ezáltal rövidéletűséget jelent. Pár tíz éve a rendeltetés uralkodó szerepében hitt az építészet, ma éppen a (tömeg)forma eluralkodásának lehetünk tanúi –de erről már volt szó.

A megérthető lényeg ebből a szempontból is az, hogy a négy elem harmonikus szintézise alapvető feltétele a kiegyensúlyozott építészeti műnek.

3. Szintézis az építészeti művel kapcsolatos elvárások között

Vitruvius a Tíz könyv az építészetről c. munkájában alapelvként ír a firmitas, utilitas, venustas hármas elvárásról, azaz, hogy minden épített konstrukciónak meg kell felelnie a tartósság, hasznosság (célszerűség), szépség követelményének. Vitruvius ideje óta több, mint kétezer év telt, az építészeti művel szemben támasztott elvárások azonban lényegében ugyanazok ma is, mint voltak akkor, a Krisztus előtti első század vége felé. A hangsúlyok azonban máshol vannak.

A tartósság követelménye például nem olyan súllyal esik a latba, mint Vitruvius idején. Természetes, hogy egy épületnek tartósnak kell lennie, nem dőlhet össze, nem lehet életveszélyes, de ez a fajta tartósság nem feltétlenül párosul az időtállósággal. A Vitruvius kora körül épült jelentős római épületek egy része –ha romos formában is- ma is áll. A tartósság abban az időben nem csak az állékonyságot jelentette, hanem az időben való tartósságot, az időtállóságot is. Az időtállóság vágya az építészet egyik legősibb jellemzője. Már a neolitikus ősépületek, a tumuluszok, kőkörök, dolmenek is ezzel a vággyal átitva épültek. A mai kalkulációk szerint például a híres newgrange-i tumulusz építői nagyjából harminc évig építhették művüket, hatalmas többtonnás köveket mozgatva a negyven kilométerre lévő bányából. A mű (felújítva bár) ma is áll, életkora meghaladja az ötezer esztendőt. Az örökkévalóság vágyától átitva épültek az ősi kultúrák kultikus épületei, a mezopotámiai zikkuratok, az egyiptomi és közép-amerikai piramisok, a máltai megalitikus építmények és még hosszan lehetne folytatni a sort.

Ma ez nem szempont. Az anyagias és racionális világ nem tud mit kezdeni az örökkévalóság transzcendenciájával, számára érthetőbb és sokkal fontosabb kérdés például a megtérülés. Egy épület megtervezésének legfontosabb előkészítési fázisa a megtérülési számítás, azaz a befektetett költségek mennyi idő alatt térülnek meg, mennyi idő alatt „hozza vissza” az épült az árát. És ha már visszahozta, sőt hasznot is termelt, akkor már az a kérdés, hogy az öregedéssel a fenntartási költségei mennyire emelkednek, azaz érdemes-e egyáltalán megtartani. Mert esetleg jobb üzlet lenne lebontani, és a helyébe új épületet, azaz új üzleti lehetőséget emelni. A mi korunkban az épület is ugyanolyan eldobható árúvá kezd válni, mint egy ruhadarab, vagy egy műszaki cikk.

A tartósság lényege a többlet. Az a dolog marad tartós, amiben anyagi és szellemi többlet is van. Az anyagi többlet szükségessége könnyen érthető, hiszen az anyag romlandó. A szellemi többlet pedig azt eredményezi, hogy a munkába befektetett szellemi érték időben hosszan kitartva érvényesül. Ha időben távoli korok, vagy más kultúrák is érzékelik és méltányolják a műből áradó szellemi tartalmakat, akkor sokkal több esély van a mű fenntartására – fennmaradására, mint ennek hiányában. A művészi szépség, vagy a tudás, akkor képes túlemelkedni az idők változásán, ha képes időtlenné válni, ez pedig hallatlan szellemi többletet igényel.

Ahogyan mindig voltak, ma is vannak olyan építészek, akik képesek időtálló szellemi többlet tartalmakat sűríteni alkotásaikba. Azonban arra sokkal kevesebb esély van -szinte semmi-, hogy a kortárs épületekben anyagi többlet is legyen. Az anyagi többlet ugyanis racionális szempontból teljesen felesleges. Ezért kicsi a valószinűsége annak, hogy a kortárs építészet alkotásai ugyanolyan időtállóak legyenek, mint a múlt koroké. Kivétel persze mindig van. Peter Zumthor Bruder Klaus kápolnája szerintem e kivételek közé tartozik. A kis kápolna szellemisége és anyagi felépítettsége koherens egységet képez. Ez a gyönyörűséges építészeti konstelláció pedig azért jöhetett létre, mert nem a szűkösen gondolkodó anyagias szempontok hívták létre, hanem egy ember hálaérzete, köszönete és személyes felajánlása. Ezek pedig mélyen szellemi alapok, lényegükben ugyanazok, amelyek valaha a tumuluszok, a kőkörök, vagy a piramisok építését elindították.

A hasznosságról, a működőképességről már a korábbiakban is sok szó esett. Amelyik épület nem működik, az nem épület. Hiába szép, hiába tartós, ha nem működik nem lehet használni, tehát hiábavaló. Ilyenformán azt lehet mondani, hogy általában az építészeti művel kapcsolatos legfontosabb elvárás a hasznosság. Ez ugyanis minden épületre általánosan és azonos érvényűen igaz. A tartósság igénye is széleskörű, de nem feltétlenül általános. Egy hétvégi háznak például nem feltétlenül kell olyan mértékben tartósnak lennie, mint egy kiemelt fontosságú középületnek. Vagy egy kicsi falusi iskolának nem kell olyan esztétikai igényeknek megfelelnie, mint mondjuk egy templomnak. A tartósság és a szépség igénye széleskörű, de nem általánosan egyenletes. A hasznosság viszont igen. Minden épületnek a lehető legjobban kell működnie, kivétel, vagy engedmény nincsen.

A rendeltetés alkalmassága -amellett, hogy alapkövetelmény- szigorúan szakmai kérdés, a tervezés műszaki felületéhez tartozik, tehát semmi köze a művészi szempontokhoz, nem lehet önkényesen kezelni. Az igaz, hogy egy lakóház, vagy iskola sokféle rendeltetési változattal oldható meg jól, de ez aláhúzottan nem azt jelenti, hogy ugyanúgy, ugyanolyan módszerekkel és eszközökkel alakítható, mint mondjuk valamely esztétikai kérdés. A mesterek, akik nagyon sok eszközt ismernek és tudnak használni, szabadabban kezelik a rendeltetés kérdését, mert a működés lényegét sokféleképpen tudják biztosítani. A tanulóknak meg arra kell törekedni, hogy a lehető legegyszerűbb és legpontosabb megoldásokat alkalmazzák.

Ahogyan a tartósság lényege a többlet (anyagi és szellemi értelemben egyaránt), úgy a hasznosságé, a működőképességé az arányosság. A természet alkotásait általában arányosnak tartjuk. Azok a fizikai rendszerek életképesek, melyek belső törvényszerűségei hosszútávon kiegyensúlyozottak, azaz arányosak. Az élőlényekről az evolúció lekoptatott minden aránytalanságot a megfelelőség, a jó életműködés érdekében. Ahol pedig az aránytalanságok korrigálhatatlanok voltak, ott kihalt a faj. Az aránytalanság általában a működőképesség gátja, másoldalról az arányosság a jó működés alapja.

Korábban az arányról mi, mint művészeti eszközről beszéltünk. Az arány fogalma azonban sokkal tágasabb ennél. Arányos lehet egy szoknya hossza, egy felszólalás tartalma egy konferencián, vagy akár egy koktélrecept is. És ugyanígy arányos lehet egy alaprajz, vagy egy funkcionális képlet is. A funkció esetében az arányosság ugyanúgy a jó működés alapja, mint az élőlények esetében.

A tartósság és a működőképesség (hasznosság) többé-kevésbé objektivizálhatóak, a szépség azonban végletesen szubjektív. Vitruvius idejében más volt a helyzet, voltak stiláris minták, esztétikai etalonok, melyeknek az épület vagy megfelelt, vagy nem –a szépség kérdése ezáltal könnyebben és objektívebben volt eldönthető. Ma azonban a helyzet jóval összetettebb. Egyrészről azt  mondhatnánk, hogy ma nincsenek stiláris minták, általános érvényű esztétikai érvek. Másrészről viszont azt is mondhatnánk, hogy vannak minták, de olyan sok, hogy az egy ember számára gyakorlatilag kezelhetetlen, feldolgozhatatlan.

Az aktuális szépség fogalmát mindig befolyásolja a divat. Az építészettörténeti korokban, a korstílusok idején ez a „divat” igen lassan változott, alkalmasint száz évekig tartott. Ma az építészeti divat egyrészt már tíz években sem mérhető, másrészt sokféle divat él egyidejüleg.

Csak harminc éve, hogy tombolt a világban a posztmodern építészet. Ma a PoMo épületeit nevetségesnek, gyökértelenül giccsesnek tartjuk. A dekonstrukció kb. húsz éve indult meg, tartott tíz – tizenkét évig, ma már senkinek sem jutna eszébe, hogy olyasformán tervezzen. És vajon milyen jövő vár a ma éppen futó divatokra?



A divat és a divatokat elfogadó és éltető személyiség a folyamatos jelenben él. Nincsen múlt, nem érdekes a jövő, csak az aktuális, mindig divatos jelen. Röviden szólva ez nem más, mint szűklátókörűség. Másképpen szólva nem más, mint a fogyasztás szemléletének kiterjesztése az építészetre. Összefoglalva; gyökértelenség az időben.

A divat ellentétpárja a kortalanság. Az igazi nagy mesterek titka éppen abban rejlik, hogy a gyorsan múló divatokat érzékelik, de nem fogadják el kritikátlanul. Minden divatnak vannak értékes elemei, hogyne lennének, hiszen végső soron megszületésük korát tükrözik, abban meg vegyesen van jó, rossz. A mester észreveszi és kiszűri a mindenkori divatok értékeit, és ötvözi azt saját építészeti tapasztalatával, tudásával, azaz építészeti múltjával. Az eképpen múltba oltott jelennek aztán van esélye időtlenné válnia, hiszen életképes –vannak gyökerei. Nagyon érdekes lenne előre tudni, vajon a ma építészetéből mi lesz maradandó, mit fognak mondjuk száz, kétszáz év múlva is elismerni. Nagyon erős a gyanúm, hogy nem a most éppen sziporkázó divatos sztárépítészeti tüneményeket.

És a divat átvezet minket egy negyedik elváráshoz, ami nem szerepelt még Vitruvius hármasságában; ez a gazdaságosság. Általánosan és speciálisan is nagyon erősen vonatkozik reánk. Általánosan azért, mert általános, világszerte érvényesülő jelenség a pénzügyi (gazdasági) válság. És bár a válság jelei hol jobban hol kevésbé, de mindenütt érezhetőek, a jómódban megszokott pazarlás csak nem csökken. Elvileg tehát a világon mindenkire vonatkozik a pazarlás felszámolása, a pénz-, az energia- és anyagtakarékosság, azaz a gazdaságos gondolkodás. Speciálisan ránk magyarokra meg különösen. A rossz politika, a döntéshozók köreiben általánosan érvényes korrupció következtében Magyarország elszegényedett. Ez olyan kikerülhetetlen tény, melyhez alkalmazkodnia kell minden építésznek is. És ezen a helyzeten -többek között- segíthet az ésszerű takarékoskodás, a jó gazdálkodás is.

Ez a négy elvárás –tartósság, működőképesség, szépség, gazdaságosság- minden építészeti mű esetében egységesen érvényes. Azaz sikertelen mű az, amikor működőképes ugyan az épület, de irreálisan drága áron. Vagy szépnek szép, csak éppen nem működik. Az igazi tudás az, ha a tervezett mű minden elvárásnak megfelel, azaz szintézist tud teremteni az elvárások között.

4. Szintézis az építészeti mű és a környezet között

A szintézis szó tehát magasabb egységben való összefoglalást, általános értelemben pedig egységet jelent. Építészeti vonatkozásban a szintézis legmagasabb foka az, amikor a megvalósult építészeti mű egységben van a környezetével, sőt egy magasabb minőségre emeli azt.

Ha az építészeti alkotással kapcsolatban a környzetről beszélünk, akkor szinte mindenki kizárólag az épület közvetlen, épített, vagy természetes környezetére gondol. Pedig a fizikai környezet (ami a természetes és épített környezet együttesen) a környezet szó teljes jelentéstartalmának csak az egyik rétege. A tágasabban értelmezett környezetnek sokféle kifejtése lehetséges. A fontosabbak között említhető például a társadalmi környezet is. Az építészet ab ovo társadalmi jelenség, hiszen minden épület meghatározott közösségi- vagy magáncélokat szolgál, ezáltal társadalmi szerepe van. Másképpen fogalmazva elképzelhetetlen az az építészet, amelynek nincsen valamilyen kapcsolata a társadalommal. Mindazonáltal az építész számára a társadalmi környezet kevésbé megfogható, mint a fizikai, hiszen közvetlenül nem érzékelhető, és csak a társadalomtudományok[1] ismerete révén értelmezhető. Beszélhetünk még gazdasági környezetről is. Mint akár a fizikai, akár a társadalmi környezet, ez is szoros és elválaszthatatlan kapcsolatban áll az építészettel –éppen az előző fejezetrészben esett szó a gazdaságosság igényéről. És végül, a teljes környezettartalom fontos elemeként meg kell említeni a kulturális környezetet is. Ennek esetében sem kell sokáig bizonygatni az építészettel való kapcsolatot, hiszen az építészet önmagában is kulturális tartalom és mint ilyen közvetlen és fontos alakítója magának a kulturális környezetnek.

A környezetfogalom négy rétegéről esett szó, a fizikai, a társadalmi, a gazdasági és a kulturális környezetről. Természetesen léteznek még más elemei, rétegei a teljes környezetfogalomnak, az építészet szempontjából azonban minden bizonnyal ez a négy meghatározó jelentőségű. És mivel ebben a fejezetben az építészeti mű és a környezet szintéziséről van szó, érdemes ezeket részletesebben és egyenként is boncolgatni.

Nem kis feladat egy épületet úgy megtervezni, hogy az harmonikus kapcsolatban legyen közvetlen környezetével, hogy beleilleszkedjen abba a térbeli viszonyrendszerbe, amit akár egy épített településszerkezet, akár egy természeti környezet jelent. De ennél is komolyabb kihívás az, ha az építész nem csak a közvetlen helyszín illeszkedési kérdéseivel foglalkozik, hanem a környezet teljességének, egészének problémáira is reagálni igyekszik. Ha felfigyel és reagál a tágasan értelmezett környezet globális gondjaira, amelyek így vagy úgy, de mindig jelen vannak egy-egy konkrét építési-tervezési feladatban is. Az építész számára az jelenti a teljes problémafeltárást, ha nem csak az éppen aktuális munkája részkérdéseit igyekszik megoldani, hanem a teljességen, azaz az egészen keresztül közelít az aktualitások részkérdései felé.

Többé-kevésbé mindenki tájékozott a fizikai környezetünk válságáról. Naponta lehet híreket hallani a globális felmelegedésről, az itt, vagy ott jelentkező időjárási anomáliákról. Annyira mindennapiak ezek a hírek, hogy szinte megszokottakká válnak és ezért, valamint a gondokkal való szembesülés félelme miatt elengedjük őket a fülünk mellett. Pedig a gondok egyre nyilvánvalóbbak és egyre inkább szembe kell nézni velük. A felelős, vagy szolidáris építésznek mindenképpen. Magam úgy vélem, hogy fizikai környezetünk minden globális gondja visszavezethető egy alapproblémára és ez - a szemetelés.

Szemetelünk –alapfokon- minden kidobott tárggyal, anyaggal. De szemetelünk gázokkal és káros anyagokkal, egyre inkább szennyezve a levegőt. Szemetelünk vegyi anyagok tömkelegével, beszennyezve a földet és a vizeket. Szemetelünk a hanggal és a fénnyel, létrehozva a zajszennyezés, vagy a fényszennyezés fogalmát. Döbbenetes statisztikákat lehet olvasni az egyre növekedő szeméthegyekről, a szeméthegyek által beszennyezett világról.[2]

„A gazdaságkori hulladéktermelés az avulás állandó gyorsulása miatt meghaladja az általános növekedést, tehát minél fejlettebb egy tevékenységi forma, annál több szemetet gyárt. Más szavakkal: bárminek a fejlődését az mutatja a legbiztosabban, hogy milyen sebességgel söpri kukába az általa termelt javakat.

Az általános sittesedés szemétcivilizációhoz vezet, ami egyaránt kiterjed az anyagi és szellemi megnyilvánulásokra, sőt magára az emberre is. A szemétcivilizációt nekünk kell felszámolnunk, mert mi hoztuk létre, amikor azt gondoltuk, hogy a világ működtetése merőben tudományos és technológiai kérdés.”

(Czakó Gábor: Az eldobható Föld)

A szemetelés magával hozott egy még nagyobb gondot, az élet, az élővilág pusztulását. Az egyre szennyezettebb világban először a legérzékenyebb fajok pusztultak ki, aztán sorban a kevésbé alkalmazkodóak. Az élővilág pusztulását mutató mai adatok még súlyosabbak és ijesztőbbek, mint a szeméthegyek statisztikái.[3] A fizikai környezetünk romlásával kapcsolatban minden embernek van (lehet) tennivalója, az építésznek pedig fokozottan.

Társadalmi környezetünk globális értelemben az utóbbi száz évben többet változott, mint előtte összességében. Egyrészt drámaian megnőtt és egyre növekszik a népesség, ma 6,7-7,0 milliárd körül lehet az emberiség összlétszáma. Másrészt –és ez talán a lényegesebb- drámaian megváltozott a népesség lakóhely szerinti megoszlása. Ez azt jelenti, hogy egyre fokozottabb iramban nő a városlakók száma és egyre gyérül a kisebb településen, különösen a falvakban élőké. Az exponenciálisan növekvő lélekszám tehát egyre inkább a városokba koncentrálódik, olyannyira, hogy egy nemrégen közzétett ENSZ statisztika szerint 2008-ban érte el a városlakók létszáma a teljes népesség 50%-át, azaz minden második ember a Földön városlakó. Ez az urbanizáció új lehetőségeit és új problémáit jelenti. Több, mint három milliárd ember városi lakhatását, infrastruktúrákkal való ellátottságát nem lehet pár év, vagy akár pár tíz év alatt megoldani. Főleg úgy nem, hogy közben folyamatosan nő a városlakók száma, és aránya is.  A probléma olyannyira élő, olyannyira égető, és olyannyira kapcsolatos az építészettel, hogy a 2006-os velencei építészeti biennálé –a szép és új házak szokásos parádéja helyett- szinte teljes egészében ezzel a kérdéssel foglalkozott.

Ha a gazdasági környezetről esik szó, akkor szinte mindenki leginkább a pénzre, pénzügyekre gondol. És bár a gazdasági környezet fogalma jóval tágasabb a pénznél, az egyre inkább anyagiassá váló világ mégis érthetővé teszi ezt a szűkítést. Ha a gazdasági környezet valóságához a közvélekedésnek megfelelően a pénz felől közelítünk, akkor megrázó tényekkel is szembesülhetünk. Néhány adat ezek közül: [4]

          1,2 milliárd ember (a Föld lakosságának közel 20%-a) kevesebb, mint havi 6000 Ft-ból él.

          A világ 3 leggazdagabb emberének több vagyona van, mint a 47 legszegényebb ország együttes GDP-je.

          A világ 15 leggazdagabb embere gazdagabb, mint az összes szubszaharai afrikai ország együttes GDP-je (550 millió ember).



Folyamatában tekintve még riasztóbb a helyzet. 1970-ben a leggazdagabb ország huszonkilencszer volt gazdagabb, mint a legszegényebb, ma negyvenszer. 1960-ban a Föld népességének leggazdagabb 20%-a a legszegényebb 20%-nál harmincszor volt gazdagabb, ma hetvennyolcszor. Megdöbbentő gyorsasággal lesz egyre gazdagabb egyre kevesebb ember és ugyanilyen arányban lesz egyre szegényebb egyre nagyobb embertömeg. De a globális gazdasági környezet minderre szinte alig reagál.

„Kiáltó ellentétként érdemes megjegyezni, hogy Fekete-Afrikában évi 40 milliárd dollárral helyre lehetne hozni az élelmezést, a vízellátást és az egészségügyet, ugyanakkor nyugaton évente 50 milliárd dollárt költenek cigarettára, 105 milliárd dollárt alkoholra, 400 milliárd dollárt pedig drogra…. Míg a fejlődő világban évi 6 milliárd dollárból biztosítani lehetne az alapvető oktatást, a gazdag országokban évente 8 milliárdot költenek kozmetikai szerekre. Az egészséges ivóvízre a szegényeknél 9 milliárd dollárt kellene költeni, a gazdagok ennél többet, 11 milliárdot költenek jégkrémre. Az alapvető egészségügyi ellátás a fejlődőknél évi 13 milliárd dollárba kerülne, de mi nem erre, hanem állateledelre költünk évi 17 milliárdot.”

(Náray Szabó Gábor akadémikus cikke a Magyar Nemzetben, 2002. augusztus 31.-én)

A gazdagság és a szegénység között folyamatosan táguló repedés hamarabb szétrepesztheti a Földet, mint egy nukleáris háború gigantikus bombái.

„Mivé is lett planétánk a XXI. század első évtizedében? Rendkívül megosztott világban élünk, melyet megdöbbentő és elkeserítő emberi léthelyzetek és elképesztő szegénység jellemez, amely egy humanitárius és ökológia katasztrófa képét vetítheti előre, ahol az emberi jogokat lábbal tiporják.”

(Another planet – másik bolygó, dokumentumfilm, rendező: Moldoványi Ferenc, 2008)

Mielőtt a kulturális környezetről beszélnénk tisztázni kell néhány fogalmat. A közbeszédben szinte mindig szinonímaként használjuk a kultúra és a civilizáció fogalmát. Pedig keverésük zavaró, mert önálló értelmezésük szerint merőben más jelentéstartalmakat hordozhatnak. Az én értelmezésem szerint a kultúra a világ szellemi szféráihoz való viszonyunkat jelenti, a civilizáció pedig az anyagi oldalhoz való kapcsolatunk teljességét. Ilyenképpen kultúra és civilizáció éppen egymással ellentétes és egymást kiegészítő tartalmak, mint a jin és a jang. Együttes tartalmuk pedig a műveltség, melyben kifejeződik egy-egy adott régió adott időszakában kultúra és civilizáció viszonya. Ez a viszony erősen változó az emberiség történetében.

1880-ban, a lisszaboni nemzetközi archeológiai kongresszuson Juan de Villanova madridi egyetemi tanár mutatta be az akkor nemrég felfedezett altamirai barlangfestmények másolatait és felajánlotta az összes résztvevőnek, hogy saját költségén a helyszínre szállítja őket az eredeti művek megtekintésére. Senki nem hitt a bemutatott alkotásokban és senki nem ment el a helyszínre, mert elképzelhetetlen volt az egész tudós társaság számára, hogy a paleolitikum (őskőkor) embere, aki az anyagi műveltség tekintetében a pattintott kovakő eszközöknél tartott, ilyen szellemi csúcsokra legyen képes. Ez a hitetlenség jó harminc évre befagyasztotta az őstörténeti kutatásokat, és csak a XX. század elején, a sokadik festett barlang feltárása után válhatott ténnyé, hogy a kései paleolitikum műveltségében a kultúra messze meghaladta a civilizáció szintjét.

A mezo-amerikai és dél-amerikai nagy kultúrák, az olmékok, toltékok, aztékok, maják, vagy az inkák nem használták a kereket, nem volt kocsi, malom, fazekaskorong, vagy csiga. Nem ismerték a vasat és az acélt és az Andok kivételével nem voltak réz és bronzeszközeik sem. Nagytestű erős háziállataik sem voltak, minden munka emberi erővel készült. Anyagi szempontból az európai neolitikumnak, azaz újkőkornak megfelelő civilizációs szinten álltak a XVI. század elején, a spanyol hódítás idejében. Ezzel szemben kultúrájuk elképesztette már a hódító spanyolokat is. „Sajnálom, hogy el kell pusztítanom ezt a legszebb valamit a Földön” –mondta Hernando Cortés az azték Tenochtitlán városával kapcsolatban, az ostromot megelőző haditanácsban. A boltozás technikáját nem ismerő maják építészete, festészete vagy szobrászata páratlan művészi teljesítmények. Az inka építészet, a nazca textilművészet, a chimu aranyművesség alkotásai mesterművek. Mezo- és Dél-Amerika ősi műveltségeiben a kultúra aránya jóval meghaladta a civilizációs felkészültséget, a szellem fejlettsége megelőzi az anyagét.

Találunk példát a kiegyensúlyozott állapotra is, kultúra és civilizáció harmonikus viszonyára. Nézetem szerint ilyen például az olasz reneszánsz műveltsége –nem lehet véletlen a zseniális alkotók sokaságának felbukkanása abban az időszakban. De a teljes emberi történelemben csak egy olyan szakasz van, amikor az anyagi fejlettség, a civilizáció messze magasabb szinten áll, mint a kultúra és ez a mi korunk. Amerika ősműveltségeinek veszte végső soron a kiegyensúlyozatlanságból fakadt; a szellem ereje kevés volt a páncélok és lőfegyverek ellen. Francisco Pizarro száznyolcvan emberrel (és puskával) döntötte meg pár hónap alatt a Római Birodalom nagyságával vetekedő Inka Birodalmat. Az instabil, diszharmonikus viszonyrendszerek hamar felborulnak. Instabil ez a mai kor is. A kultúra hiányainak és hátrányának felszámolása létkérdés.

De hát mik is ezek a hiányok, mi a kultúra fogalmának konkrét tartalma? Mivel a kultúra a világ szellemi szféráival való emberi kapcsolatot fejezi ki, ezért szellemi tartalmakról van szó, lényegileg a művészetekről, az erkölcsről és a hitről. A művészetről alkotott képünk a XX. században nagyon megváltozott. A század elején Marcel Duchamp, a hatvanas években Joseph Beuys hirdeti, hogy „minden művészet, mindenki művész”. Ha ez tényleg így volna, az a művészet végét jelentené, hiszen ha minden művészet, akkor nincs mihez viszonyítani, hogy mi művészet és mi nem az, és így maga a művészet fogalma válna feleslegessé. Ahogyan megváltozott a művészetről alkotott képünk, úgyanúgy változott az erkölcsi világképünk is. A mélyen az emberben gyökerező hagyományos erkölcsi értékrend eltűnni látszik, és helyébe az önérdek lépett. Egy ma is aktív magyar politikus tömören foglalta ezt össze az őt faggató riportert kioktatva: „vegye tudomásul, hogy a politikában nincsen erkölcs, csak érdek”. Ha ez tényleg így van, akkor ez bátran kiterjeszthető az élet egyéb területeire is; „vegye tudomásul, hogy az életben nincsen erkölcs, csak érdek”. Sok esetben érzékelhetjük e tétel durva valóságát. És végül a hit. A racionális és materiális világ egyre kevésbé tud mit kezdeni ezzel a fogalommal, mely tágasabb értelmében alapvető emberi képességet jelent, a világ megismerésének egyik eszközét, szűkebb tartalmában pedig a vallásos lelkületet. A világ szekularizálódik, ami egyes agnosztikus ideológiák és szociológiai elméletek szerint nem más, mint a vallás elhalásának folyamata. A művészetek, az erkölcs és a hit válsága szükségszerűen vezet a kultúra fogalmának kiüresedéséhez.

Ebbe a vákumba nyomul be hiánypótlóként a szórakoztatás. Ami úgy tünteti fel önmagát, mintha maga is kultúra lenne, pedig hát éppen az ellenkezője. A kultúra aktív és kritikus hozzállást igényel, a szórakoztatás megelégszik a passzív és kritikátlan befogadással. Micsoda különbség van a mezőről hazafelé ballagó, örömét-bánatát magából kidaloló parasztleány és a fotelban ücsörgő, másnak az énekét hallgató akárki között. Az egyik a kultúrát alakítja, a másik szórakozik. Ilyenformán a szórakozás-szórakoztatás nem más, mint a kultúra inverze, negatívja, lényegi ellentéte. A kettő olyan szempontból is ellentétes, hogy a kultúra alapvetően szellemi tartalom, a szórakoztatás meg át van itatva anyagiassággal. Szórakoztató iparról beszélünk, -nem véletlenül- mert anyagias lényege miatt üzemszerűvé válhatott a jó pénzért forgalmazható szórakoztató árúk termelése.

A szórakoztatás a művészetek minden területére benyomul, nem kímélve az építészetet sem. Új műfajként létrejön a szórakoztató építészet.[5] A szórakoztató építészet hivatása ugyanaz, mint minden más műfajú szórakoztatásnak. Kösse le ideig-óráig az érdeklődést, aztán engedjen helyet a szórakoztató ipar új termékeinek -hogy maga pedig a szemétben végezze.  Sok-sok példát lehetne említeni az „architainment” darabjaiból mert ezek szinte mindegyike a sztárépítészet terméke.[6] Mindegyikre jellemző, hogy önreflektív, azaz csak önmagára koncentrál. Egyikük sem érzékeny a fizikai, a társadalmi, a gazdasági vagy a kulturális környezet egyetlen fájó problémájára sem –csak növelik a környezeti gondokat.

A fizikai, társadalmi, gazdasági, kulturális környezet problémáiról beszélve szándékosan hoztam fel drámai erejű példákat, szándékosan hangsúlyoztam a dolgok problematikus oldalát. Mindezt nem azért tettem, hogy valakit is megijesszek a gondok súlyosságával, hanem főként azért, hogy felébresszem a minden jóravaló emberben meglévő együttérzést, ráébresszek az értelmiségi lét tevőleges felelősségére. Azaz a mi pályánkat, a mi hivatásunkat tekintve, felhívjam a figyelmet a felelős, avagy a szolidáris építészet fontosságára.

5. A szintézis eredménye – a szolidáris építészet

A szolidáris építészet –nevéből következően- érzékeny a problémákra. Nem önző, hanem szolgáló jellegű. És minél bölcsebb, minél szélesebb látókörű, annál tágasabb körben érzékeli a gondokat. Meglátja a környezet teljességének problémáit és orvosolni is igyekszik azokat. Természetesen nem mindent és nem egyszerre, hiszen sem az erőnk, sem a hatókörünk nincs meg ehhez. Építészként, kisebb-nagyobb konkrét feladatokon dolgozva, mindig csak valami kicsit tehetünk környezeti gondjaink enyhítéséért. De ha egyre többen gondolkoznak tevőleges felelősséggel, egyre több építészben ébred fel a szolidaritás, akkor a sok kicsi sokra mehet, és tényleges, látványos javulás is elérhetővé válik.

A fizikai, a társadalmi, a gazdasági és a kulturális környezet problémái összefüggnek. A fizikai környezetet mérgező szemetelés egyben pocsékolás is, ami a társadalmi – gazdasági problémákat is növeli. A kulturális környezetet mérgező amoralitás, -az érdek győzelme az erkölcs felett- egoizmushoz vezet ami növeli a gazdasági szakadékot szegények és gazdagok között. A nyomorrá váló elszegényedés kulturális problémákhoz is vezet –jól látjuk ezt a megoldatlan cigánykérdés esetében is. Az egyre inkább városokba koncentrálódó társadalmi mozgások együtt járnak hatalmas rétegek elszegényesedésével. És a környezet egyes részeinek egymásra ható problémáit hosszan lehetne még sorolni. Ha a problémák összefüggenek, akkor a rájuk adott válaszok is. Ami jó és gyógyító hatású a fizikai környezetre nézve, az nagyon nagy valószínűséggel jó a környezet többi elemének is. A konkrét lépések lehetősége ebből következik.

Ha javítani szeretnénk környezetünkön akkor úgy kell viselkednünk, ahogy a természet teszi, azaz természetesen. A természet nem szemetel. A természet a harmonikus, kiegyensúlyozott állapotokra törekszik. A természet maga az élet, nem pusztítja, hanem növeli az élet sokféleségét, sokszínűségét. A természet képes a megújulásra és az alkalmazkodásra. Ha a természetre figyelünk ezt mind-mind megtanulhatjuk és munkánk részévé tehetjük. Rengeteg erőt meríthetünk a természetből, az anyaföldből.



Ide kívánkozik Anteusz (görögösen Antaiosz) története. A görög mitológia szerint Anteusz Gaia földistennőnek és Poszeidón tengeristennek a gyermeke volt. A nagyerejű férfiú legyőzhetetlen volt birkózásban, mert akárhányszor az ellenfele földhöz teremtette, ő a saját anyjához, Gaiához ért és új erőt merített belőle. A történetnek -Anteusz szempontjából- szomorú vége van. Heraklészt rájött, hogy mi a titka az állandóan megújuló erőnek és a levegőbe felemelve fojtotta meg Anteuszt. Akár szimbolikusan is értelmezhetjük ezt a történetet. Ha eltávolodunk a földtől, a természettől, akkor sebezhetővé válunk. Ha visszatérünk hozzá, új erőt meríthetünk belőle. (Ha már a szimbolikus gondolkodásnál tartunk, úgy is értelmezhető ez a történet, hogy Anteuszt, az archaikus ősi teremtményt legyőzi az új hős, Heraklész. Ahogyan az archaikus, természeti embert felemelte, de ott le is győzheti az új hős, a technika.)

Ha csökkenteni szeretnénk a szegények és gazdagok közötti egyre táguló szakadékot, akkor nem pazarolhatunk. A pocsékolás elkerülése az egyszerűség által lehetséges. Ez az egyszerűség nem azonos a szimplasággal, vagy az igénytelenséggel. Éppen ellenkezőleg; ez az egyszerűség a lényeges megragadása, és mint ilyen, igen magas fokú szellemi tevékenységet jelent.

Ha javítani szeretnénk környezetünk szennyezettségen, akkor meg kell tisztítanunk azt. Ahogyan a saját testünkön vagy a lakásunkban sem bírjuk a mocskot, úgy a tisztaság igényét ki lehet terjeszteni a tágasabb környezetre is. És nem csak a fizikai, hanem a szellemi-erkölcsi környezetünkre is, azaz szavaink és cselekedeteink tisztaságára is.

A szolidáris építészet nem jelent lemondást a legmagasabb építészeti színvonalról, sőt. Személy szerint úgy látom, hogy a legmagasabb szintű építészetet éppen azok művelik, akik egyben a teljes környezetre nézve felelősen élnek és gondolkodnak. Természetesen szubjektív az, hogy kinek mi a legmagasabb szint, vagy, hogy ki hogyan értékeli a felelősséget. Személyes véleményem illusztrálásaként három épületet választottam, melyek mindegyike szolidáris építészeti mű –szerintem. Mindegyik másképpen, más eszközökkel teremti meg a szintézist, egymástól különböző kulturális és táji környezetben.

Az első válaszott épület Finnország legnyugatibb részén épült, Finnország és Svédország között a tengerben, egy kis szigeten. Finnországban nagyon erős a kortárs építészet, sok építészük világhírű, vagy ismert szélesebb körben. Olavi Koponen nem tartozik ezek közé. Tulajdonképpen csak egyetlen épülete van, melyet az építészeti szaksajtóból ismerni lehet, ez a Villa Langbo, az előbb emlegetett Kimito nevű kis szigeten. A Villa Langbo tulajdonképpen nyaraló. Egy erdőben áll, az „U” alakú alaprajz kerülgeti az erdő fáit, az építkezés miatt egyet sem kellett kivágni. Sőt életében megzavarni sem, mert a könnyed favázas épület kicsi, előregyártott beton cölöpökön áll. Ez az alapozás nem zavarja sem a fák gyökereit, sem a talajvíz megszokott áramlását. Az alapozásra egy stégszerű fafödém került, azon áll a több kis önálló tömegre osztott épület, melyeket felül egy enyhén lejtő tető fog össze. A szerkezet fa, a külső burkolat a lehető legolcsóbb hulladék fazsindely, vagy deszka. Látszik a házon, hogy igen szerény költségvetésből, sajátkezűleg épült, a hosszú építési idő (1994 - 2000) azt is sejteti, hogy pénzhiány késleltethette a gyors befejezést. Semmi, de semmi nem volt adott azokból a lehetőségekből, melyekkel a sztárépítészet számolhat. Nem volt pénz, nem volt magas minőségű kivitelezés, nem voltak rafinált és drága anyagok. De volt szellemi érték, volt morális erő és volt helyérzékenység. A ház belesímul a helybe, az erdőbe, a természet részévé vált maga is. A természetesség megragadó szépsége emeli igen magas építészeti rangra ezt az egyszerű kis épületet.

Jorn Utzon évek hosszú során át Mallorcán élt. A világhírű dán építész nem csak ott élt, meg is élte, át is élte, és értette is választott lakhelyét. Értette és érezte a teljes Mediterrániumot. Mallorcán épített házai közül a feleségéről elnevezett Can Lis, mestermű. Az épület végtelenül egyszerű, és végtelenül bonyolult. A szerkezet, a felépítés rendje egyszerű; helyi fűrészelt kemény homokkő, a legolcsóbb készen kapott vasbeton gerendák, helyi cserépfedés. Sehol semmi feleslegesség, semmi túlzás, kristálytiszta építészeti rend. És ebben a végletekig csiszolt egyszerűségben végtelenül bonyolult mélységek rejlenek, a Mediterráneum teljessége térben és időben, helyben és korokban. A súrolt fényben fürdő kőfalak fűrészelt textúrájában felrémlik Türrinsz megalitikus erődje, Mükéné építészetének elemi ereje, Kréta minden építőmesteri tudása. A magától értetődően egyszerű építési módban ott érződik a dór templomok tektonikus rendje, a görög világ természetközelisége, Isten és emberek alkotásának gyönyörű harmóniája.

Alvaro Siza Vieira portugál építész egyike a világ legismertebb mestereinek. Fiatalabb éveiben sokat foglalkozott hazája kultúrájával, építészetének gyökereivel, szűkebben népi építészetével. A földrajzi hely adottságain kívül általános értelemben Portugália építészetét (és kultúráját) meghatározta az elzártság, a szegénység és a hit. Az elzártság olyannyira, hogy egymás közvetlen közelében fekvő falvaknak is eltérő hagyományaik lehettek. A szegénység pedig, ami részben éppen az elzártságból fakadt, a hit miatt nem vált nyomorító hatássá. Siza népének kultúrája a szükségből kovácsolt erényt, -anyagiak híján morális értékek teremtették és építették. A szegénység szükségszerűsége csak a leglényegesebb dolgokat engedi meg. Ez a tiszta lényegiség a portugál hagyomány egyik alapja, ez a tisztaság építi a Santa Maria katolikus templomot is Marco de Canavezesben. Alvaro Siza átlátja a kultúra tágasságát és folyamatosságát. Saját népe hagyományának értékét és szük­ség­sze­rű­sé­gét. A tisztaság lényegi erejét.

Három ház, három helyen, három megközelítésben. Mindegyik értékes építészeti mű. Az érték forrása mindháromnál más és más. A Villa Langbo esetében az építész és ezáltal a ház is természetesek. Nincs megjátszás, nincs rongyrázás, nincs önfényezés –földből fakadt földillatú, napfényesen tiszta természetesség van.

A Can Lis egyszerűsége az építész lényeglátó bölcsességéből fakadt. A bölcsesség képes eljutni azokba a magasságokba, ahol már csak a leglényegesebb dolgok számítanak. Ezek egyike az egyszerűség.

A templom sugárzó erejét tisztasága adja, a szó fizikai és szellemi értelmében egyaránt. A tiszta formák, a tér tiszta fehér falai és az épületet formáló tiszta gondolatok közös tőről fakadnak –az igazsághoz ragaszkodó szellemi tisztaságból.

Természetesség, egyszerűség, tisztaság. Három olyan morális alapérték, amely minden alkotómunka, minden élet feltétele. Ez az én három kívánságom. Ezt kívánom mindenkinek.



[1] A társadalomtudományok alaptudományai közé tartoznak a szociológia, a politika- és a jogtudományok, a közgazdaságtan és a pszichológia. De ide sorolhatóak még a filozófia, a néprajz, a kulturális antropológia, továbbá a történettudományok is.

[2] Csak néhány adat. Magyarországon a lakossági hulladék mennyisége éveként egy Gellérthegynyi nagyságú. A teljes hulladékmennyiség (lakossági, ipari, mezőgazdasági) 14 Gellérthegynyi. Eddig úgy tudtuk, hogy egyetlen emberi építmény lenne szabad szemmel látható a Holdról nézve; a kínai Nagy Fal. Ma már kettő; a másik a new-yorki szemétlerakó. S ha már Amerika. Az USÁ-ban egy év alatt annyi csomagolófóliát gyártanak, amennyivel hetvenszer(!) lehetne letakarni Magyarország teljes területét. Ebből is mind hulladék lesz.

[3] Ma a földön több, mint ezer veszélyeztett állatfaj él (350 emlős, 400 madár, 193 hal, 138 kétéltű). A veszélyeztett növényfajok száma 60.000 felett van. A XVIII. században 11 állatfaj pusztult ki, a XIX.-ben 27, a XX. század első hetven évében 67. 1970 és 2000 között 37%-os csökkenés volt az összes élőlények körében (kivéve az embert), a tengeri élőlények 35%-a került végveszélybe, vagy tűnt el végleg. Ha a jelenlegi ütemben folytatódik a fajok kihalása, akkor a XXI. században több tízezer faj kipusztulására kell számítani.

[4] Vida Gábor akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémián, 2007. március 8.-án tartott előadásából

[5] Szakirodalmi neve: „architainment” az architecture és az entertainment szavak összekapcsolásából

[6] Szakirodalmi neve: „starchitecture”

Találat: 1334