online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
  

A MUNKAERŐ MOZGÁSA

humán erőforrás

Fájl küldése e-mail



egyéb tételek

 
Elörehozott és csökkentett összegü elörehozott nyugdíj; Korengedményes nyugdíj
Munkanélküliség és foglalkoztatas
A HUMÁNPOLITIKA ESZKÖZEI
A HUMÁNPOLITIKA ESZKÖZEI
Humanpolitika
Árulkodó lehet a testbeszéd allasinterjún
A HUMANPOLITIKA ESZKÖZRENDSZERE
AZ EMBERI ERŐFORRÁS-GAZDÁLKODÁS KÖRNYEZETI TÉNYEZŐI
A MUNKAERŐ-ÁLLOMÁNY ÉS A NÉPESSÉG TÁRSADALMI-FOGLALKOZÁSI SZERKEZETE
A MUNKAERŐ MOZGÁSA
 
 

A munkaerő mozgása


A munkaerőmozgás formái és típusai


A gazdaságilag aktív népesség száma és összetétele állandóan változik. A munkaerő mozgása feltétele és következménye a változásnak, természetes függvénye a társadalmi-gazdasági fejlődésnek. A munkaerő mozgásában egyszerre és egymással összefonódva jelennek meg a gazdasági struktúra változásaiból eredő hatások és az egyénekre, illetve az egyes társadalmi csoportokra és rétegekre ható tényezők. Ezért a munkaerőmozgás nem csak a gazdasági szerkezet változásaival függ össze, hanem az egyén és a végzett munka közötti viszonyt meghatározó más gazdasági, szociológiai és pszichológiai tényezőkkel is. A különböző tényezők együttesen határozzák meg, hogy a munkaerő-mozgásban az egyének és az egyes csoportok és rétegek milyen közvetlen indítékok alapján és milyen mértékben vesznek részt. A munkaerő-mozgás a munkaerő-forgalom útján valósul meg, amelynek két fő formája a demográfiai csere és a munkahely-változtatás vagy fluktuáció (Tímár J., 1986).



A demográfia csere során az egyének a gazdaságilag inaktív népesség köréből az aktív keresők közé lépnek be vagy onnan kilépnek. A demográfiai csere folyamán a hosszabb időre munkaképtelenné váló, valamint a szülő, illetve a gyermekgondozási szabadságon levő aktív keresők átmenetileg, a nyugdíjba vonulók pedig véglegesen kilépnek az aktív keresők köréből. A munkaképes korú dolgozók más csoportjai egyéb okokból lépnek ki átmenetileg (pl. munkanélküliek) vagy véglegesen (pl. korkedvezménnyel vagy betegség/ rokkantság miatt nyugdíjba vonulók). A demográfiai csere kilépési esetei közé sorolják az aktív keresők elhalálozását is, mivel az csökkenti a gazdaságilag aktív népesség állományát és pótlólagos munkaerő-szükségletet teremt. A demográfiai csere folyamatában a kilépésekkel párhuzamosan folynak a belépések. Az iskolai/egyetemi tanulmányokat befejező (vagy abbahagyó) fiatalok túlnyomó többsége első ízben munkát vállal, a háztartásbeli felnőttek egy része pedig - részben korábbi keresők - munkába lépnek (Uo.).

A munkaerő-mozgás másik fő formája a fluktuáció, vagyis a gazdaságilag aktív keresők munkahely-változtatása, függetlenül attól, hogy a munkahely (beosztás) cseréje adott foglalkoztató szervezeten belül vagy a munkáltató változtatásával jár-e. A munkahelyek cseréje van amikor módosítja, de az is előfordul, hogy változatlanul hagyja a munkaerő gazdasági struktúráját. Az azonos típusú munkahelyek közötti, a munkaerő-struktúrát nem módosító munkahelyváltás a tiszta fluktuáció. A tiszta fluktuáció körén kívüli munkahely-változtatás és a demográfiai csere módosítja az egyének helyét a társadalmilag kialakult munkamegosztás rendszerében. A munkaerő munkamegosztásbeli helyét változtató munkaerő-mozgások a munkaerő-mobilitás fogalomkörébe tartoznak.  A munkaerő mobilitásának főbb típusai (Uo.):

- szakképzettségi mobilitásról beszélünk, amikor a szakképzettség módosulása együtt jár a munkaerő tényleges mozgásával, vagyis a munkahely vagy a beosztás változtatásával;

- foglalkozási mobilitás a munka jellege szerint eltérő egyéni foglalkozások (munkakörök) közötti mozgás;

- ágazati mobilitás az ágazati struktúrát módosító munkaerő-mozgás (pl. az iparosodás vagy később a tercierozálódás során bekövetkező munkaerő-mozgás 121i83b );

- térbeli (területi) mobilitás egyrészt a vándorlás (migráció), másrészt a napi vagy heti gyakorisággal folytatott ingázás is (l. köv. pont).


A munkaerő térbeli mobilitása


A térbeli mobilitás fogalomköre és mutatói


A térbeli mobilitás fogalomkörébe tartozik minden olyan térbeli mozgás, amit az emberek végeznek, a megtett távolságtól és a mozgás gyakoriságától illetve céljától függetlenül. Ide sorolható tehát a vándorláson kívül a lakóhely és a munkahely közötti napi, heti, havi vagy szezonjellegű mozgás, a tanulók mozgása, a nomád életmódra jellemző mozgás, valamint az ügyintézési, üdülési, zarándoklási vagy egyéb célból végrehajtott mozgás is.

A vándorlás vagy migráció olyan lakóhelyváltozás, amely településhatár átlépésével jár (Andorka R., 1992). Ebből a definícióból többek között az következik, hogy a napi ingázás (bár számos esetben megelőzi a költözést) és a turisztikai jellegű utazás nem tekinthetők migrációnak, hiszen ezek esetében a lakóhelyváltozás feltétele nem teljesül. Ugyanakkor a definíció nem köti a vándorlást a távolsághoz, így ha például valaki Kolozsváron a monostori lakótelepről kiköltözik a kőhajításnyira fekvő Szászfenesre, az migrációnak minősül, ha viszont átköltözik a város keleti végén 10 km-re fekvő Szamosfalva negyedbe, az már nem tekinthető migrációnak.

A vándorlástól megkülönböztetik az ingázást. Erről általában akkor beszélnek, ha valakinek más településen van a lakóhelye, mint a munkahelye. Az ingázásról – ellentétben a migrációval, amelyekről folyamatosan gyűjtenek és közölnek adatokat – csak a népszámlálások és egyes speciális szociológiai adatfelvételek során lehet adatokat gyűjteni. Az ingázók számára vonatkozó adatok csak a naponta ingázókra vonatkoznak, nem tartalmazzák az úgynevezett heti ingázókat, akiknek ideiglenes lakóhelyük van a munkahelyükkel azonos településen (pl. munkásszálláson vagy diákotthonban) és hetente vagy ritkábban ingáznak állandó vagy ideiglenes lakhelyük közt.

A vándorlás egyik sajátos formája a nomád életmód, ami a vándorló állattenyésztő, földművelő vagy vadász-gyűjtögető közösségek térbeli mobilitása. A termelési mód, a vándorlási távolság és terület, a vándorlás szezonális vagy ciklikus jellege szerint a nomád életmód igen sokféle változata ismeretes, melyek közül ma már sok eltűnőben van, közös bennük azonban az állandó lakhely hiánya.

A termékenység és a halandóság mellett a népesedési folyamat meghatározó jelensége a migráció, ezért a vándorlás a demográfia kutatási körébe tartozik. A vándorlás egyéni és társadalmi okai és következményei, valamint a tömeges vándorlás hatása a kibocsátó és a befogadó közösségre olyan jelenségek, amelyek a társadalom egészének és a helyi társadalmaknak a működését messzemenően érintik, ezért a szociológia és a társadalomföldrajz érdeklődési körébe egyaránt beletartoznak. A vándorlás a társadalmi mobilitással is szorosan összefüggő fogalom: ahogyan a társadalmi mobilitás a társadalmi szerkezetben elfoglalt pozíció változása, úgy a vándorlás (akár egy másik településbe, akár egy másik országba történik) szintén a társadalmi helyzet megváltozását eredményezi, amennyiben a lakóhely hozzájárul az egyén vagy a család társadalmi pozíciójának meghatározásához (Uo.).

A vándorlás ismétlődő esemény: életünk során több alkalommal költözünk, változtatjuk lakóhelyünket, ezért a migráció számbavétele különbözik a halálozásétól, a termékenységétől, amely események területi szinten összegződnek. A ki- és bevándorlás egymással ellentétes folyamatok, így az egyenleg jellegű értelmezés nem alkalmas a valóság követésére. Ha az egyenleg nulla, akkor lehet azonos nagyságú a kifelé és a befelé irányuló költözés, ugyanakkor lehet a migráció által egyáltalán nem érintett terület (Rédei M., 2001).

A bevándorlási arányszám (odavándorlási vagy imigrációs ráta) [immigration rate] az összes betelepülő számát vetíti 1000 lakosra:

I

i  = · 1000

P


ahol i a nyers bevándorlási arányszám, I a kivándorlók száma és P az össznépesség.

A kivándorlási arányszám (elvándorlási vagy emigrációs ráta) [out-migration rate]az adott területről összes elvándorló 1000 lakosra számított mutatója:


E

e  = · 1000

P


ahol e a nyers kivándorlási arányszám, E a kivándorlók száma és P az össznépesség.

A vándorlási különbözet (migrációs egyenleg) [net migration / balance of migration] egy adott területi egységbe állandó és ideiglenes jelleggel ki- és beköltözők  különbözete:

ΔV = I – E




ahol ΔV a vándorlási különbözet, E a kivándorlók  száma és I a bevándorlók száma.

Nettó bevándorlás­ról vagy vándorlási szaporodásról beszélünk, ha a beköltözők száma meghaladja a távozókét (I>E), és nettó kivándorlásról vagy vándorlási fogyásról , ha az elköltözők száma magasabb az érkezőkénél (E>I)

Az E.N.SZ. népesedési divíziójának adatai szerint 1995 és 2000 között a világ országai közül az átlagos évenkénti a legalacsonyabb (nettó kivándorlási) különbözetét Kína produkálta (-381000), őt követte a Kongói D. K. (-340000) és Mexikó (-310000). A sor másik végén, a nettó bevándorlás legmagasabb átlagos értékeivel az Egyesült Államok szerepelt (1250000), utána Ruanda (395000, a volt menekültek hazatérése miatt), Oroszország (285000), Németország (185000), Kanada (144000), Olaszország (118000) Ausztrália és Új-Zéland (103000 együtt), Bosznia-Hercegovina (100000, szintén a volt menekültek hazatérése miatt).

A nettó migrációs arányszám (migrációs ráta) [net migration rate] a kivándorlási arányszám és a bevándorlási arányszám különbözete (vn = e - i), vagy másként fogalmazva a vándorlási különbözet 1000 lakosra kifejezett száma:


I  - E

v  = · 1000

P


Az E.N.SZ. adatai szerint 1995 és 2000 között az átlagos évenkénti nettó migrációs arányszám legalacso-nyabb volt Kelet-Timoron (-40,6‰), ezt követte Szamoa (-22,8‰), és Albánia (-19,0‰). Ugyancsak -10‰ fölötti rátával szerepelt még Burundi, Kazahsztán, Tádzsikisztán, Guyana és Suriname. A legmagasabb értékekkel Ruanda (62,8‰), Libéria (36,5‰) és Bosznia-Hercegovina (27,0‰) szerepeltek (mindhárom esetben a korábbi menekültek visszatéréséről volt szó), de 10‰ fölött „teljesített” Szingapúr, Hong Kong és Kuvait is, ahol a vendégmunkások tömege billenti el pozitív irányba a mérleget.

A teljes migrációs fluktuáció (nyers v. bruttó migráció) [gross migration] az összes ki- és bevándorlási esemény összege:

Vb = I + E


Jelentősége abban áll, hogy kifejezi az adott területre és időszakra jellemző migráció mértékét, ugyanis ha a ki- és bevándorlás mértéke hasonló, akkor a kettő részben kompenzálja egymást, így a vándorlási különbözet ill. a nettó migrációs ráta nem releváns a migráció méretére nézve.

A migrációs jelenség intenzitását a fluktuációs mérték (nyers vándorlási arányszám vagy bruttó migrációs ráta) [gross migration rate] fejezi ki, ami az összes vándorlási esemény 1000 lakosra vetített száma:


I  + E

v  = · 1000

P


A migráció számbavétele abban is különbözik a többi demográfiai jelenségtől, hogy a statisztikai regisztrációt nem csak időben, volumenben, hanem térbeni elemmel is méri. A migráció számbavételének regionális értelmezését a településföldrajzi jellemzők is érzékenyen befolyásolják: egy aprófalvas vidéken megvalósuló mozgás hamarabb eléri a településhatárt, ezzel vándorlásnak minősülhet az, ami a nagyhatárú települések esetén településen belül marad.

A migrációnak nemcsak többféle területi szintje van, de számottevően eltérhet egymástól a de jure és a de facto állapot is. A költözési adatok megbízhatósága az állampolgárok bejelentési kötelezettségének elmulasztása miatt általában alacsony (Andorka R., 1992), ezért ha az ideiglenesen a városban bejelentett személyek nem jelentkeznek ki, amikor a visszatérnek a falusi lakóhelyre (mint ahogy az gyakran megtörtént Romániában is az elmúlt években), a városok tényleges lakónépessége kisebb lehet a kimutatott lakónépességnél, míg a falvak tényleges lakónépessége nagyobb lehet a kimutatott népességnél.


A migráció kiváltó okai


A területi mobilitást és ezen belül a migrációt számos tényező befolyásolja. Legfontosabb azonban, hogy mi az, amiért az emberek hajlandók költözni, vagyis hogy milyen motiváció áll a mobilitási aktus mögött. A kibocsátó illetve a célterületekhez kapcsolódó vándorlási okokat az ún. push-pull (taszítás-szívás) modellben szokták ábrázolni. Ennek lényege, hogy a térbeli mobilitást két irányból ható tényezők generálják: a kibocsátó területeken az elvándorlást ösztönző tényezők – taszító erők – fejtik ki hatásukat, míg a befogadó területen a bevándorlást ösztönző faktorok – szívó erők – hatnak, a következő séma szerint:



A kibocsátó területhez kapcsolódó fontosabb taszító erők között szerepelnek: a túlnépesedés illetve az ezzel kapcsolatos termőföld-hiány, a csökkenő munkaerőkereslet illetve növekvő munkanélküliség, az alacsony kereseti lehetőségek, a kilátástalan lakáshelyzet, a jobb megélhetés és az életszínvonal javulásának gyenge perspektívája, az alacsony szintű iskolák illetve a továbbtanulási lehetőségek hiánya, a magánvállalkozások működésének kedvezőtlen feltételei, a politikai instabilitás, a tekintélyuralmi rendszerek elnyomása, a háborús cselekmények illetve annak veszélye, a rossz közbiztonsági viszonyok, természeti katasztrófák, járványok, éhínségek veszélye stb. 

A befogadó terület vonzerejét elsősorban a jobb munka és kereseti lehetőségek, a magasabb életszívonal, a jobb lakhatási viszonyok, magasabb szintű kényelem, az iskolák magasabb színvonala és jobb továbbtanulási lehetőségek, kedvező szakmai karrierlehetőségek, az információáramlás és a tőkebefektetések kedvező feltételei, a társadalmi érintkezés változatos formái, pihenési és szórakozási lehetőségek, politikai stabilitás, garantált személyi szabadságok és biztonság.

Egy másik elmélet szerint a migrációt a kibocsátó, illetve a befogadó területek közötti erőforrás-egyensúly hiánya okozza, így a vándorlás végső soron az egyensúly visszaállítását célozza: A modell szerint a kibocsátó övezetekben népesség- és ennél fogva munkaerő-többlet jelentkezik, viszont természeti erőforrásokból és/vagy tőkéből hiány van, ezzel szemben a befogadó övezetekben munkaerőből van hiány, természeti erőforrásokból és/vagy tőkéből viszont többlet.

A migráció intencionális modellje a hatalom jogi-adminisztratív megkülönböztetését veszi át, vagyis különbséget tesz azok között, akik előre nem látható és rajtuk kívül álló események (háború, üldözés, elnyomás) miatt kényszerülnek hazájuk elhagyására (reaktív migránsok), és azok között, akik úgymond önszántukból teszik ezt (proaktív migránsok). Ezt a megkülönböztetést átvéve fejlesztették ki a migrációs potenciál fogalmát, amely az ún. intencionális modellen alapszik (Berencsi Zs., 1995, id. Kiss T., Csata Zs., 2004, 91-92 o.):













A modell, amelyben a tényleges migrációs mozgás időben a migrációs szándékot, majd a migráció feltételeinek megteremtését követi, a vándor-mozgalmak előrejelzését célozza, ha ugyanis ezek előre jelezhetők, akkor tervezhetőbbé, ellenőrizhetőbbé, adminisztrálható-vá válnak. A modell azonban nem minden esetben helytálló, mivel egyrészt a migrációs aktusok sohasem pusztán reaktívak vagy proaktívak, másrészt a migrációs szándék és a tényleges migráció közötti kapcsolat is esetleges (Uo.).

A migrációt, bár az élet sokféle aspektusát érinti, a demográfiai magatartás formájaként lehet értelmezni. A vándorlók motivációi sokrétűek és igen árnyaltak, ráadásul a különböző típusú indíttatásokat nem mindig lehet szétválasztani, mivel a legtöbb embernél többféle motívum játszik kisebb-nagyobb szerepet egyszerre. Leegyszerűsítve a vándorlási motivációkat három csoportba lehet sorolni:

1. gazdasági motivációk: a munka- és tanulási lehetőségekkel, a jobb megélhetés, magasabb életszínvonal reményével függnek össze. Összességében elmondható, hogy mind a történelmi, mind a jelenkori vándorlások nagy részének hátterében a gazdasági motiváció volt a legfontosabb;

2. társadalmi motivációk: ide tartoznak azok az  igények, amelyek az emberek közötti kapcsolatokra vonatkoznak: a párválasztással, a családalapítás vagy egyesítés, a rokonokkal való kapcsolatok ápolása, baráti vagy szakmai jellegű kapcsolatok iránt végzett erőfeszítések, valamint a társadalmi presztízzsel összefüggő megfontolások;

3. politikai motivációk: ezek a politikai folyamatokkal vagy a katonai eseményekkel összefüggő, többnyire kényszerű migráció okaira vonatkoznak: leginkább a háborús pusztítások elől vagy azok nyomán menekülő tömegek vándorlása sorolható ebbe a kategóriába, de ide tartoznak az életüket vagy szabadságukat féltő üldözöttek, akik béke időben politikai menedékért folyamodnak, vagy az úgynevezett politikai „disszidensek” is, akik a kommunista rezsimek elnyomása elől távoztak a „szabad világ” országaiba.

A vándorlással kapcsolatban mindig felmerül a költözés kérdése, ennél azonban sokkal többről van szó, ezért a migrációval kapcsolatos döntési folyamat hordereje is nagyobb. A migráció sajátosságaiból adódóan két probléma merül fel:

1. a motivációs elméletek általában egyének, háztartások vagy szervezetek többé-kevésbé állandó magatartás-formáikra vonatkoznak, ezzel szemben a migrációs – különösen a végleges nemzetközi migrációt érintő – magatartás egyszeri, hosszú távú folyamatra vonatkozik (még ha a vándorlás demográfiailag ismétlődő eseménynek számít is), aminek a végkimenetele a kivándorlással kapcsolatos döntés illetve ennek a végrehajtása;

2. a nemzetközi vándorlás esetében a vándorlók többsége véglegesen kivándorol, a migrációval kapcsolatos döntésük így csak ritka esetben visszafordítható. Ezért a döntési folyamat is lassúbb és ezen belül minden részdöntés súlya illetve hordereje sokkal nagyobb, mint egy tartós fogyasztási cikk megvásárlásával kapcsolatos döntésé. Jelentősége leginkább a többi demográfiai eseménnyel (pl. házasodás, válás, gyermekvállalás, munkába állás, elbocsátás, nyugdíjba vonulás stb.) kapcsolatos döntések valamelyikéhez hasonlítható.

E sajátosságokból következik, hogy a közismert motivációs elméletek alkalmazása a migrációs magatartásformákra nem mindig lehetséges, vagy csak korlátozott mértékben, illetve fenntartásokkal.


A migráció típusai


A migráció különböző formáit a résztvevők jellemzői és motivációja szerint, valamint a vándorlás térbeni és időbeni jellemzői szerint lehet osztályozni.

A migráció alanyainak jellemzői közül legfontosabbak a vándorlók száma, neme, életkora, valamint a képzettségi és a foglalkozási háttere.

A migrációban részt vevők száma szerint a vándorlás következő formáit lehet megkülönböztetni:

- egyéni vándorlás, amikor a vándorlás egyedülálló személyt érint;

- családvándorlás, amikor házaspárok gyermekeikkel együtt vándorolnak;

- csoportos vándorlás, amikor az emberek kisebb csoportokba tömörülve vándorolnak (pédául falubeli rokonok vagy egy „klán” tagjai együtt vándorolnak, esetleg falvak „kirajzásakor”, vagy amikor egy vállalat alkalmazottait áthelyezik  vagy elbocsátják);

- tömeges vándorlás, amikor a migrációt nagy létszámú (min. többezres) embertömeg hajtja végre (ilyenek a népvándorlások, a hódító inváziók, a nomád pásztorok vándorlása, a közép- és modernkori telepes mozgalmak, a rabszolgakereskedelem, a deportálások, jelenleg pedig a menekültek áradata).

A nem és az életkor fontos tényezők lehetnek a vándorlási magatartásban: az egyéni vándorlók közül hagyományosan magasabb a férfiak aránya, jabban azonban ez a számbeli fölény egyre kisebb.

A vándorlások nagy része 20 és 40 éves kor közt zajlik, az életciklus-fázisok keretében ugyanis ebbe az életszakaszba esik a szakmai pálya és a családi élet kezdeti szakasza, amikor az emberek még hajlamosak életükkel kapcsolatban radikális döntéseket hozni és képesek is „újrakezdeni”. Természetesen a vándorlás kisebb-nagyobb mértékben valamennyi korosztályt érinti, így különböző fázisokról lehet beszélni: az első fázis a családvándorlás keretében a gyermekek szülőkkel történő, nem saját döntésén alapuló migrációja. A második fázis általában a tanulmányok elvégzéséhez kapcsolódik, többnyire ideiglenes jelleggel és részleges saját döntés mellett. A harmadik fázist a tudatos és több irányú életesemények motiválják, mint a munkavállalás, partnerválasztás, családalapítás. A negyedik fázis a családi életciklussal függ össze, ami lehet családnövekedés, munkahely-változtatás, válás és újraházasodás következménye. Az ötödik fázis a gyermekek kirepülésével, a nyugdíjba vonulással és esetleg anyagi aspektusokkal függ össze (kitelepülés kedvezőbb nyugdíj reményében, hátrányos helyzet esetében kisebb lakásba költözés, előnyös helyzetben pl. ún. pensionopolis-ba való áttelepülés), végül a hatodik fázis az özvegységből és az öregségből adódó önellátási gondok miatti költözés (pl. gyermekhez, rokonhoz vagy idősotthonba) (Rédei M., 2001).

A vándorlók képzettségi és foglalkozási háttere meghatározó lehet a vándorlási folyamat során, akár mint elvándorlási tényező (az illető képzettsége illetve foglalkozása nem biztosítja számára a megfelelő szintű megélhetést), de különösen befogadási szempontként a célterületen, hiszen a szakmai képzettség a munkavállalás alapvető szempontja, ami lehetővé teheti vagy eleve kizárhatja a célba vett településen vagy országban való letelepedést.

Közismert, hogy a hagyományos célországok (Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, Németország, Nagy Britannia, skandináv államok stb.) előnyben részesítik a jól képzett szakembereket, sőt erőfeszítéseket is tesznek a felső fokú képzettséggel rendelkezők megszerzésére, akár ún. fejvadász-cégek közvetítésével is, a fejlődő országokból, Kelet-Európából, de egymástól is, vonzó állásokat kínálva: mérnökök, kutatók, menedzserek, orvosok, építészek, művészek, számítás-technikai szakemberek ezrei vándoroltak így ki a fejlett ipari országokba. Ezt a jelenséget, amely a szegényebb országoktól a drága pénzért kiképzett szakembereket vonja el, brain-drain (agyelszívás) névvel jelölik.

A szakmai szempont nem csak a felsőfokú végzettségű szakembereket érinti, hanem (főleg gazdasági konjunktúra idején) a középszintű és az alacsony képzettségű munkaerőnek is van kereslete. Romániából például szakmunkások és segédmunkások több tízezres létszámban vállalnak munkát az Európai Unió országaiban (a legnépszerűbb célországok az utóbbi években Spanyolország, Nagy Britannia, Írország, Olaszország, Németország, Ausztria és Magyarország).



A vándorlás időtartama valamint a lakhelyváltoztatás jellege szerint (Andorka R., 1991) két féle vándorlást lehet megkülönböztetni:

- ideiglenes migráció: az állandó lakóhely nem változik meg (új ideiglenes lakóhelyre való bejelentkezéssel és a régebbi ideiglenes lakóhely feladásával), pl. vendégmunkások vagy munkások idényjellegű vándorlása hazai vagy külföldi munkahelyre, vagy gyógykezelési, tanulási stb. célból (Klinger A., 1996)

- állandó migráció: az állandó lakóhely megváltozásá-val;

Konvencionálisan gyakran az egy évnél rövidebb vándorlást ideiglenesnek tartják, míg az egy évnél hosszabbat állandónak tekintik.

A vándorlás motivációja szerint alapvetően két féle migrációt különböztetnek meg: reaktív (kényszerű) migráció az, amikor a vándorlók életüket vagy szabadságukat féltve vándorolnak el, azaz menekülnek, és proaktív (önkéntes) migráció, amikor a jobb megélhetés, tanulás, szakmai érvényesülés reményével kelnek útra vagy a családtagjaikhoz csatlakoznak a vándorlók.

A térbeli kiterjedés szerint alapvetően kétféle migrációt ismerünk: belső vagy belföldi vándorlást és nemzetközi vagy külföldi vándorlást.

A belső vándorlás az országok területén belüli települések között zajlik. A kibocsátó illetve a befogadó település típusa szerint a vándorlás további típusait lehet elkülöníteni:

1. a falu-város migráció méreteit tekintve a legjelentősebb, már a preindusztriális korszakban is létezett, azonban leginkább az ipari fejlődést kísérő jelenség. E folyamat keretében a falvak (főleg fiatal) munkaképes életkorú lakosságának jelentős része a városokba vándorol, míg a falvak elöregszenek és részben elnéptelenednek, ezért ezt a jelenséget a nemzetközi szakirodalom „rural exodus” („falvakból való kivonulás”)-nak is nevezi. Ez a fajta vándorlás általában az ipari fejlődés, illetve a vele járó urbanizációs folyamat korai szakaszára jellemző, később fokozatosan alábbhagy, végül a szuburbanizációs szakaszban már csak elenyésző arányt képvisel.

A falu-város migrációra illik talán a legjobban az úgynevezett „push-pull” („taszítás-szívás”) modell: a falvak irányából hatnak a taszító erők (push): a túlnépesedés, a termőföldek és egyéb természeti erőforrások hiánya, a gépesítés nyomán keletkező munkaerő-fölösleg, a nehéz munka, az alacsony jövedelemszint, a kezdetleges vagy elmaradt közlekedési, közmű- és intézményi infrastruktúra, a lakásállomány alacsony technikai szintje és komfortja, az oktatási lehetőségek hiánya vagy alacsony színvonala, az értékek, normák és a kapcsolattartás hagyományos formái (erős informális társadalmi kontroll), az információhoz való nehezebb hozzáférés, a csekély kikapcsolódási/ szórakozási lehetőségek stb.

A városok irányából hatnak a szívó erők (pull): a munkamegosztás magas szintjével, az ipari és a szolgáltatási szektor fejlődésével járó munkalehetőségek, a könnyebb és érdekesebb munka, a magasabb jövedelmek, a fejlett infrastruktúrák, a lakások magasabb szintű műszaki ellátottsága és komfortja, a fejlett oktatási,  kulturális és egészségügyi hálózat, a továbbtanulási lehetőségek, a szabadabb, modern életstílus (gyenge társadalmi kontroll), az információszerzés és a kapcsolattartás sokrétűsége, a számtalan kikapcsolódási/ szórakozási lehetőség stb.

Romániában a falu-város migráció a szocialista iparosítás éveiben érte el maximális intenzitását (különösen a ’60-as  és a ’70-es években), amikor évente több tízezer ember, elsősorban fiatalok hagyták el a falvakat a városi munkahelyek vonzása miatt. Az 1989 utáni gazdasági átalakulás és különösen az ipar válsága véget vetett a masszív falu-város migrációnak, és egy fordított folyamat (visszavándorlás) kezdődött el: a lakhelyváltozási statisztikák szerint 1991-ben a város-falu migrációban részt vevők száma még meghaladta a 132000-et, a következő években azonban mérséklődött (évi 60-80000 fő, legkevesebb 47000 fő 2000-ben) A visszavándorlás intenzitása azonban jóval elmaradt a korábbi vándorlásétól, így a kiöregedett és elnéptelenedett falvak népességét már nemigen tudta regenerálni.

2. a város-falu migráció kezdetét tekintve a falu-város migrációval egyidejű, hiszen ha kis számban is, de mindig voltak, akik valamilyen oknál fogva városról falura kiköltöztek (pl. az alföldi mezővárosokból a tanyákra), a legjellemzőbb azonban a modern városi fejlődés harmadik, ún. szuburbanizációs szakaszában. Ebben a szakaszban a taszító ill. szívó erők hatásiránya megfordul, ugyanis ezúttal a városban jelentkeznek a taszító erők (a közlekedés egyre nehezebbé válása, zsúfoltság, lég- és zajszennyezés, növekvő munkanélküli-ség, emelkedő fogyasztói árak, dráguló ingatlanok, romló lakásviszonyok a belvárosokban, a mindennapi élettel járó állandó stressz), míg a városokat környező falvakban egyre több vonzóerő jelenik meg (modern infrastruktúrák kiépítése, a közlekedés és a lakásviszonyok javulása, új munkalehetőségek a tercier szektorban és a szolgáltatások emelkedő szintje, tisztább környezet, alacsonyabb fogyasztói árak, olcsóbb ingatlanok, a háztáji élelmiszertermelés lehetősége, nyugodtabb életvitel). Ennek következtében a városlakók egy része kiköltözik a környező falvakba, ahonnan többségük továbbra is a városi munkahelyére jár dolgozni. A szuburbanizációs költözés azonban ennél sokkal összetettebb jelenség: a lakhelyváltoztatások jelentős része nem lépi át a város határát (csupán a belvárosból vagy a sűrűn lakott lakótelepekről a külvárosi családi házakba való költözésről van szó) és a családi életciklus különböző szakaszaiban fordul elő (a gyermekek születése után, vagy amikor a családi jövedelemszint lehetővé teszi, esetleg nyugdíjba vonulás után).

Romániában illetve a kelet-európai volt szocialista országokban a város-falu migráció egy sajátos formája alakult ki a rendszerváltás után: a nagyipari komplexumok  összeomlása után a munkanélküliség miatt a munkások egy része családjukkal együtt visszatért a falvakba, ahonnan fiatalabb korukban (vagy még szüleikkel) elvándoroltak, hogy földműveléssel/ állattartással (gyakran egy másik állás mellett) biztosítsák a megélhetést. A lakhelyváltozások számát vizsgálva a falu-város migráció 1991-óta állandóan nőtt: ha 1991-ben még alig 26500 fő települt ki városról falura, 2003-ban pedig több mint 100000. A visszaköltözőknek azonban csak egy része jelentkezik be a falvakban birtokolt ingatlanba, ezért a jelenség teljes méretét nehéz követni a statisztikákban. Tény azonban, hogy Románia első 25 (100000 lakosnál többet számláló) városában 1992 és 2002 közt a népesség átlagosan 7,5%-al csökkent (amit persze részben a természetes fogyás, részben a külföldre való elvándorlás is okozott). Hasonló okokhoz fűződik nálunk az úgynevezett kétlakiság jelensége is, amikor a városban és falun is lakással rendelkező családok a téli szezon alatt a városban laknak, a nyári szezon javarészét azonban falun töltik, mezőgazdasági munkával.

3. a városok közötti migráció a belső vándorlás egy másik formája, amely általában a országon belüli, nagyobb távolságra fekvő városok közt zajlik és javarészt a régiók közötti vándorlás részjelensége. Romániában például az iparosodás évei alatt jellemző volt a magas népszaporulattal és ezért munkaerő-fölösleggel rendelke-ző megyék (pl. Botoşani, Vaslui, Vrancea, Olt, Dolj, Gorj) városaiból az alacsony szaporodású és munkaerő-hiányban szenvedő megyékbe (Arad, Temes, Krassó-Szörény, Szeben, Brassó) vagy a fővárosba való vándorlás. A régiók közötti vándorlás jelentős része persze a falvakból származott (ezt a falu-város migrációhoz kell sorolni), és nem elhanyagolható a közeli városok közötti migráció sem: ennek nagyobbik része a kisvárosokból a nagyobb, ipari vagy szolgáltató-központok felé zajlik, de fordított irányba is gyakori jelenség.

A romániai városok közötti vándorlás, ha kisebb mértékben is, de folytatódik 1989 után is, amikor az ipar válságával és a magas munkanélküliséggel, majd 2000 után a gazdasági fellendüléssel összefüggésben a városok közötti migráció évente 50000 és 90000 közötti lakhelyváltoztatást eredményezett.

Jobbára a városok közötti migráció kategóriájába sorolható az Egyesült Államok déli városaiból a fekete kisebbség korábbi vándorlása is az északi ipari övezetekbe, újabban pedig a fordított irányú, északról délre, az úgynevezett „napfényövezetbe” („sun-belt”-be) való vándorlás.

4. a falvak közötti migráció a vándorlás egyik legrégibb formája, a preindusztriális korszakban ui. a történelmi viszontagságok (háborúk, éhínségek, túlnépesedés, üldöztetés) miatt a falvak lakossága gyakran kényszerült menekülni vagy vándorútra kelni (nálunk jól ismert a zsidók, örmények, bolgárok, oroszok, csángók, bukovinai székelyek vagy a Kárpátokon át mindkét irányba vándorló románok példája). A modern korszakban a falvak közötti vándorlás méreteit tekintve ugyan kisebb az előbbieknél, de korántsem elhanyagolható: többnyire az urbanizáció előidézte vándorlások részfolyamatáról van szó, így  a tanyákról illetve az elszigetelt településekről való beköltözés a közeli, nagyobb falvakba, valamint a városoktól távol fekvő, elmaradott falvakból a városokhoz közeli, illetve a fő közlekedési tengelyek mentén fekvő, előnyösebb fekvésű és fejlettebb falvakba.

Romániában a falvak közötti vándorlás 1991 és 2003 közt eléggé konstans értékeket mutat, évi 50-70000 között, egy enyhe tetőzéssel 1995-97-ben.

A nemzetközi vándorlás az országhatárok átlépésével történő migráció. A világrészekre való kiterjedés szerint a nemzetközi vándorlást tovább lehet osztani:

- interkontinentális vándorlásról beszélünk, amikor a nemzetközi vándorlás a kontinensek között zajlik;

- intrakontinentális vándorlásról van szó, ha a nemzetközi migráció a földrészeken belül zajlik;


Találat: 2609