Vihar utan, I - Áprily Lajos

Vihar után, I - Áprily Lajos

Olosz Lajosnak

Hajnal felé rejtett üregje résén

- rémülve még - kijött bozontos Ős.

Nagy, búskomor, barlang-sötét szemébe

szélvész csapott, sikoltó, eszelös. 212j94c

A völgyön tompa rengés reszketett át,

a földindulás rémével rokon.

A szürkületben vízcseppek remegtek

a bordás, óriás páfrányokon.

Bölény-felhökön mennykövek robogtak,

lobos tüz csattant egy magas tetön.

A szakadékok dörrenö ölében

vizek rohantak szikla-rengetön.

Állott morajló felleget figyelve,

míg csillapult a zúgó hangzavar,

s bódulva, mint egy szirt-sújtotta állat,

összerogyott a hörgö zivatar.

Mozdult. Kiáltott. Lázasan kereste

riadó társát túl, sziklák között;

a Hangot, mely félelmes éjszakákon

jajára mindig visszaütközött.

Vár. - Csend. - Kiált. - Csend. - Búgó, bús üvöltés -:

mind mozdulatlan pusztaságba hal.

Meghalt a hang. Robogó mennykövektöl

éjjel ledült a zengö sziklafal.

Rendülve hátrál. Tántorodva érzi:

valami döngve benne is ledül.

S dadogva szót próbál formálni szája,

egy szót, mit így ejt késö unokája

az ember-rengetegben:

Egyedül.