kategória | ||||||||||
|
||||||||||
|
||
Egy lépés elöre - iszlám
A második keresztény millennium elöestéjén a keresztesek több mint harmincezer zsidót és muszlimot mészároltak le, és az iszlám egykoron lüktetö, szent városát elhagyatott halottasházzá változtatták. A várost körülvevö völgyekben és árkokban még öt hónap múlva is temetetlen és iszonyatos büzt árasztó holttestek hevertek, mert a hadjárat után a helyszínen maradt keresztesek nem gyözték a munkát. A szörnyü szag megmérgezte a levegöt Jeruzsálemben, ahol korábban az iszlám uralma alatt ötszáz évig békében megfértek egymással Ábrahám három vallásának hívei. A muszlimok ekkor kaptak elöször ízelítöt a keresztény Nyugatból, mely éppen ebben az idöszakban hagyta maga mögött a Római Birodalom V. századi bukása után ráköszöntött sötétség idöszakát, s kezdett visszakapaszkodni a történelem színpadára. A muszlimok sokat szenvedtek a keres 656g62g ztesektöl, akiktöl azonban viszonylag hamar megszabadultak. Szaladdin 1187-ben visszaszerezte az iszlámnak Jeruzsálemet, s bár a keresztesek még vagy egy évszázadig tartották magukat a Közel-Keleten, jelenlétük röpke pillanatnak tünt a térség iszlám kori történetében. Az iszlám világának java részét nem érintették a keresztes háborúk, s érdeklödését nem keltette fel Nyugat-Európa, mely bár ebben a korban meghatározó változásokon ment át és sokat fejlödött, még mindig messze az iszlám mögött kullogott.
Az európaiak emlékezetéböl azonban nem törlödtek ki nyomtalanul a keresztesek vállalkozásai, s a nyugati ember a dár al-iszlámról sem feledkezett meg, mely az évek múlásával mintha az egész világot megállíthatatlanul az uralma alá hajtotta volna. A keresztes háborúk óta a nyugati keresztények közfelfogásában egy meglehetösen leegyszerüsített és torz kép alakult ki az iszlámról, a vallásról, melyet a jámbor civilizációk egyes számú közellenségének tartottak. Elöítéleteik, melyek egybeolvadtak a keresztesek garázdálkodásainak szintén áldozatul esett zsidókhoz füzödö hiedelmekkel, gyakran a keresztények viselkedésével kapcsolatos, titkos aggályaik hü tükörképei. A keresztes háborúk idején például, amikor a keresztények viseltek kegyetlen és kíméletlen szent háborút a muszlim világ ellen, Európa szerzetes tudósai az iszlámot természeténél fogva eröszakos és a más nézeteket tüzzel-vassal irtó vallásnak állították be, mely csak a fegyvereknek köszönheti létét. Az iszlám állítólagos, fanatikus vallási türelmetlenségének mítosza mélyen gyökeret vert a nyugati ember gondolkodásában.
A második ezredforduló közeledtével azonban mintha egyre több muszlim felelt volna meg ennek a képnek, s ráadásul az iszlám története során most elöször magasztosult az igazhívök kötelességévé a szent eröszak. Ezek a fundamentalisták a nyugati gyarmatosítást és a gyarmatbirodalmak utáni nyugati imperializmust gyakran al-szal-abijja-ként, keresztes háborúként emlegetik. A gyarmatosítás keresztes hadjárata kevesebb vérontással, ám hatásait tekintve sokkal pusztítóbb következményekkel járt, mint a középkori szent háborúk. A hatalmas és erös muszlim világot egyetlen tömbként függö helyzetbe kényszerítették, és a kieröszakolt, mesterségesen felgyorsított modernizáció kizökkentette a muszlim társadalmakat a hagyományos kerékvágásból. Valamennyi nagyobb hitrendszer követöi, amint láthattuk, megtántorodtak a nyugati újítások súlya alatt, s a kihívásokra válaszul egy sündisznóállásba merevedett és vallási türelmetlenségtöl áthatott szellemi irányzat érlelödött ki, melyet fundamentalizmusnak szokás nevezni. A modern világ általuk károsnak ítélt hatásait kiküszöbölni igyekvö fundamentalisták küzdelmük során óhatatlanul eltávolodnak a világvallások többsége, s köztük az iszlám, számára olyan alapvetö emberi értékektöl, mint a szánalom, az igazságosság vagy a jóindulat. A vallást, akárcsak oly sok más, az ember életében szerepet játszó tényezöt, gyakran rossz célok érdekében használják fel, pedig a hit, rendes esetben, hozzásegíti követöit az egyén szent sérthetetlenségének megértéséhez és belátásához, s így elejét veheti a gyilkos széthúzásnak, melyre emberi nemünk olyannyira hajlamos. A vallás valóban követett el bünöket a múltban, de rövid történetük során a világi ideológiák is bebizonyították, hogy korántsem hibátlanok. A világi eszmék mindent letaroló rámenössége és ellenzöinek üldöztetése, amint arról már esett szó, nem egy esetben a vallási türelmetlenség és a gyülölködés felerösödéséhez vezethet.
Pontosan ez játszódott le Algériában, 1992-ben. Az 1970-es évek a vallási felbuzdulás korszaka volt, s az Iszlám Üdv Frontja (FIS) egyre komolyabban veszélyeztette a francia gyarmatosítók elleni 1954-es felkelés vezetö ereje, az 1962-ben szocialista színezetü kormányt alakító Nemzeti Liberális Front (FLN) egyeduralmát. Az algériai forradalom ösztönzöleg hatott az európai hatalmaktól függetlenedni kívánó arab és muszlim közösségekre. Az FLN sokban hasonlított a Közel-Kelet többi világi és jobbára szocialista kormányzatára, mely nyugati mintára az iszlámot az emberek magánügyeként kezelte és igyekezett kiszorítani a közéletböl. Az 1970-es évekre azonban a muszlim országok lakosságának kezdett elege lenni a világi ideológiákból, melyek nem váltották be a hozzájuk füzött reményeket. Abbász Madaní, a FIS egyik életre hívója olyan, az iszlám szellemiségében fogant eszmerendszert szeretett volna kidolgozni, mely napjainkban is megállja a helyét. Ali ibn Haddzs, egy Algír közeli kis település mecsetjének imámja a FIS-en belül egy ennél több fokozattal radikálisabb irányzat élére állt. A szervezet apránként saját mecsetek építésébe fogott, és nem kérték ki az állam beleegyezését. A FIS sejtjei megjelentek Franciaország muszlim közösségeiben is, s a munkások egyre hangosabban követelték, hogy jelöljenek ki számukra imahelyeket a gyárakban, irodákban, amivel magukra haragították a Jean-Marie Le Pen vezette jobboldali pártot.
Algéria az 1980-as években súlyos gazdasági válság szorításában vergödött. Az FLN az országnak önálló államiságot és demokráciát adott, de a kormányzatot egyre inkább átitatta a korrupció. A régi gárda ódzkodott további, demokratikus lépések megtételétöl. Algériában hihetetlen népességrobbanás következett be. Harmincmilliós lakosságának többsége harminc év alatti volt, akik közül sokan nem kaptak munkát. Ráadásul kevés új lakás épült, s ez nem tette lehetövé a szükségletek maradéktalan kielégítését. Megszaporodtak az utcai zavargások. A rossz gazdasági helyzet és az FLN tehetetlensége a változásokat követelö fiatalokat a muszlim, vallási pártok felé terelte.
Az 1990-es önkormányzati választásokon a FIS elsöprö gyözelmet aratott, különösen a városokban volt szembeszökö a fölényük. A FIS politikusai tetterös és tanult fiatalemberekként váltak közismertté. Becsületesnek tüntek, és nem éltek vissza a rájuk bízott hatalommal, bár az élet bizonyos területein merevnek és dogmatikusnak mutatkoztak. Ragaszkodtak például ahhoz, hogy a nök a hagyományos muszlim ruházatot viseljék. A FIS azonban nem számított Nyugat-ellenesnek. Vezetöik az Európai Unióval fennálló kapcsolatok megszilárdításáról és a nyugati befektetések ösztönzéséröl beszéltek. Az önkormányzati választások megnyerése után sikerüket az 1992-ben esedékes parlamenti választásokon is sokan szinte biztosra vették.
Algériában azonban nem alakulhatott muszlim kormányzat. A hadsereg puccsal megfosztotta hatalmától az FLN liberális politikusát, a reformok ígéretével kecsegtetö Bendzsedid elnököt, betiltotta a FIS-t, és vezetöit börtönbe vetette. A Nyugat azonnal felhördült volna, ha bármilyen erö Pakisztánban vagy Iránban akadályozta volna meg a választások lebonyolítását hasonlóan törvénytelen eszközökkel. Az eseményeket mindenki az iszlám veleszületett demokráciaellenessége és javíthatatlan, vaskalapos maradisága újabb bizonyítékaként értékelte volna. A puccs azonban, ez esetben, egy muszlim színezetü kormányt döntött meg, amit a nyugati sajtó hangos éljenzéssel fogadott. Algéria megmenekült az iszlám rémétöl. Algír bárjai, kaszinói, diszkói megmenekültek, és valami különös és megmagyarázhatatlan módon Algériát egy igencsak antidemokratikus lépés igazi demokráciává avatta. A francia kormány az FLN új, keményvonalas elnöke, Liamine Zeroual mögé állt, és makacs eltökéltséggel hangoztatta, hogy a FTS-szel semmiféle együttmüködésre nem hajlandó. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a muszlim világ döbbenten szemlélte a nyugati kettös mérce ennyire nyilvánvaló alkalmazását.
A következmények elörejelzéséhez nem kellett jóstehetség. A törvényen kívül helyezett, felháborodott és igazságát reményvesztett kétségbeeséssel hangoztató FIS radikális tagjai új, fegyveres szervezetet alakítottak. Így jött létre az Iszlám Fegyveres Csoportja (GIA), mely a megfélemlítés hadjáratát indította el Dél-Algéria hegyei között. A vérengzések során gyakran egész falvak lakosságát lemészárolták. Célpontjaik között újságírók, értelmiségiek, világi nézeteket vallók és mélyen vallásosak egyaránt szerepeltek. A közvélemény kezdetben egyértelmüen a fegyveres fundamentalistákat tette felelössé a mészárlásokért, késöbb azonban gyülni kezdtek az adatok, melyek azt sugallták, hogy az algériai hadsereg egyes tagjai nemcsak tétlenül szemlélték az eröszakhullámot, de a FIS-t elhiteltelenítendö tevölegesen is kivették részüket a gyilkosságokból. Szörnyü patthelyzet alakult ki. Mind az FLN-t, mind a FIS-t belsö hatalmi harcok tépázták. Egymásnak estek a mihamarabbi megoldást sürgetö pragmatikusok és a tárgyalásos rendezés lehetöségét makacsul elutasító keményvonalasak. A választások megakadályozását célzó katonai hatalomátvétel nyílt háborúhoz vezetett a világi eszmék támogatói és az iszlámpártiak között. 1995-ben a katolikus egyház a két fél közeledésének elösegítésére megbeszélést hívott össze Rómába, ám Zeroual kormányát nem lehetett rábeszélni a részvételre. Egy soha vissza nem térö alkalmat szalasztottak el. Az iszlám nevében szabadjára engedett terror fokozódott, és egy alkotmányos népszavazás nyomán Algériában valamennyi vallási színezetü pártot betiltották.
A szomorú algériai példa mindenki számára intö jel kell hogy legyen. Az elnyomatás és az ellenvéleményt nem ismerö kényszer egy elkeseredett muszlim kisebbséget az eröszak útjára terelt, pedig ez a megoldás ellenkezik az iszlám valamennyi lényegi alapelvével. A történések még sötétebb színben láttatták a nyugati világ szívügyének számító demokrácia amúgy is megtépázott eszméjét, mely, amint a példák is jól mutatják, meglehetösen különös értelmet nyer, ha a nép egy vallásos muszlim kormányzat mellett teszi le a voksát. Kiderült, hogy Európa és Amerika lakóinak fogalmuk sincs az egyes muszlim pártokról és vallási csoportokról. A nyugatiak egyenlöségjelet tettek a mérsékelt FIS és a legvadabb fundamentalista csoportok közé, s az eröszakkal, a törvénytelenségekkel és demokráciaellenes magatartással a FIS-t vádolták, nem pedig a felsorolt bünökben valóban elmarasztalható FLN-t.
Ám akár tetszik a Nyugatnak, akár nem, a FIS kezdeti sikerei, az önkormányzati választásokon aratott gyözelme azt mutatják, hogy az emberek az iszlám talaján álló kormányzatot szeretnének. Az üzenet Egyiptomnak, Marokkónak és Tunéziának is szólt, ahol a világi kormányzatok már régóta tisztában vannak a lakosság egyre erösebb vallásos vonzalmaival. A XX. század közepét a szekularizáció uralma jellemezte, s már mindenki azt hitte, az iszlám végérvényesen visszaszorulóban van. A Közel-Kelet világias kormányai azonban némi döbbenettel vették tudomásul, hogy az igazán demokratikus választások akár egy vallásos muszlim kormányzatot is az ország élére segíthetnek. Egyiptomban az iszlám jelenleg legalább akkora népszerüségnek örvend, mint az 1950-es években al-Nasszer lelkes híveinek ideológiája. Sokan hordanak hagyományos muszlim ruhát, s mivel Mubarak kormányzata világi elkötelezettségü, nyilvánvaló, hogy öltözködési szokásaikat nem a kényszer szülte. A törökországi népszámlálások adatai is azt mutatják, hogy a lakosság majd hetven százaléka hívö muszlimnak mondja magát, húsz százaléka pedig naponta ötször imádkozik. Jordániában egyre többeket vonz a Muszlim Testvériség, a palesztinok a Mudzsamától remélik ügyük megoldását, mert az 1960-as években egyeduralkodó PFSZ-t nehézkesnek, korruptnak és idejétmúltnak látják. Több évtizedes szovjet elnyomás után Közép-Ázsia muszlimjai is kezdik újra felfedezni vallásukat. Az embereknek volt alkalmuk próbára tenni a világi eszméket, melyek hazai pályán, a nyugati világban nagy közmegelégedésre müködnek. A muszlimok kormányaikat arra igyekeznek rászorítani, hogy tartsák jobban szem elött az iszlám tanítását.
Ma még nem lehet pontosan megjósolni a jövöt. Az egyiptomi muszlimok nagy többsége talán szívesen élne a saría elöírásai szerint, Törökországban azonban csak mintegy háromszázaléknyian vannak, akik erre vágynak. Egyiptomban némely álim-ok pontosan látják, hogy a saría, egy agrártársadalom követelményeinek tökéletesen megfelelö jogrend csak nagyon nagy nehézségek árán hozható összhangba korunk elvárásaival. Rasíd Ridá ezt már az 1930-as évek elején felfedezte. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a feladatot lehetetlen elvégezni.
Tévedés azt hinni, hogy minden muszlim gyülölettel gondol a Nyugatra. A modernizáció hajnalán jelentös gondolkodók egész sora csodálta és itta magába a Nyugat kultúráját, s a XX. század végén ismét számos tekintélyes és befolyásos muszlim értelmiségi fordult a Nyugat felé. Khatamí elnök csak egy a sok közül. Hasonlóképpen gondolkodik az iráni értelmiség kimagasló alakja, Abdolkarím Szorús, aki fontos állásokat töltött be Khomejní kormányában. Bár a konzervatív mudzstahid-ok gyakran támadják, a hatalmon lévö politikusokra gyakorolt befolyása töretlen. Szorúst Khomejní csodálójaként tartják számon, aki azonban kilépett bálványa árnyékából. Véleménye szerint az iráni társadalomban három önazonosságtudat munkál, az iszlám elötti, a muszlim és a nyugati, melyeket összhangba kell hozni egymással. Szorús elutasítja a Nyugat szekularizmusát, hiszi, hogy az emberi lények spiritualitás nélkül sohasem lehettek meg, de az irániakat arra ösztönzi, hogy síita felfogásuk megtartása mellett ne habozzanak elmélyedni a természettudományok és a technika tanulmányozásában. Az iszlámnak olyan jogrendet, fikh-et kell kifejlesztenie, mely nem zárja be a kapukat a modern ipari világ elött. Ezenkívül ki kell dolgozni az emberi jogok muszlim értelmezését és egy, a helyét a XXI. században is megálló gazdaságelméletet.
Szunnita gondolkodók hasonló következtetésekre jutottak. A Nyugat iszlámellenessége tudatlanságból táplálkozik, hangoztatja Rasíd al-Gannoucsí, a tunéziai Újjáéledés Párt számüzött vezére, s ehhez még hozzájárulnak a gondolkodás szabadságát és az új utak keresését hevesen ellenzö kereszténységgel kapcsolatos rossz élmények. Al-Gannoucsí magát "muszlim demokratának" vallja, és úgy véli, hogy az iszlám és a demokrácia között nincs ellentét. A Nyugat világias szemléletét azonban határozottan elutasítja, arra hivatkozva, hogy az emberiséget nem lehet ilyen alapokon megosztani. A tavhíd eszménye nem ismeri a test és a lélek, a szellem és a spiritualitás, a férfiak és nök, az erkölcs és a gazdaság, a Kelet és a Nyugat kettösségét. A muszlimok vágynak a modern kor áldásaira, de nem olyan formában, ahogy ezt az Egyesült Államok, Nagy-Britannia vagy Franciaország megpróbálja rájuk eröszakolni. A muszlimok csodálják a nyugati világot technikai vívmányaiért, és azért, mert minden olyan olajozottan müködik. Ámulattal szemlélik azt, hogy Nyugaton vérontás nélkül megy végbe a kormányváltás. A nyugati társadalomból azonban hiányzik nekik a fény, a szív és a lélek. Nem akarnak megválni vallási és erkölcsi hagyományaiktól, de szeretnék meghonosítani a nyugati civilizáció legjavát. Hasonlóképp vélekedik Júszuf Abdalláh al-Qara-daví, a Muszlim Testvériség tagja, aki az al-Azharon végezte tanulmányait, s jelenleg a katari egyetemen müködö Szunna és Szíra Kutatóintézet igazgatója. A mértéktartást a legfontosabb erények közé sorolja, és úgy véli, hogy a muszlim világban nemrégiben felbukkant, szemellenzös vaskalaposság szegényebbé teszi az embereket, mert megfosztja öket attól az esélytöl, hogy mások gondolatait, meglátásait ízlelgessék. Mohamed próféta, saját szavai szerint, azért jött el, hogy megmutassa a vallási élet szélsöségeket kizáró "arany középútját". Qaradaví úgy véli, hogy a muszlim világ egyes részein fejüket felütö fundamentalista irányzatok idegenek az iszlám szellemiségétöl, és elöbb-utóbb maguktól eltünnek. Az iszlám a béke vallása. Példa erre Mohamed roppant népszerütlen lépése, a kurajsitákkal Hudajbijjánál megkötött béke, melyet a Korán "fényes diadalként" ünnepel.[i] A Nyugatnak, szögezi le a tudós, el kell ismernie, hogy a muszlimoknak is jogukban áll gyakorolni a vallásukat, és amennyiben úgy kívánják, hadd alakítsák országaik életét az iszlám eszményei szerint. A nyugatiaknak el kell tudniuk fogadni, hogy nem csak egyetlen üdvözítö út létezik. A sokszínüség az egész emberiség javára válik. Az Úr felruházta az embereket a választás képességével és jogával, s vannak, akik életüket vallásuk elöírásai szerint kívánják leélni - ebbe belefér a muszlim állam megvalósítása is -, mások azonban úgy döntenek, hogy világi eszményeket követnek.
Qaradaví úgy véli, hogy a "Nyugat jobban jár, ha a muszlimok gyakorolják vallásukat, követik hitük elöírásait, és próbálnak erkölcsös életet élni".[ii] Érvelése egy roppant fontos kérdésre irányítja rá a figyelmet. Egyre több nyugati kezdi felismerni és megérezni a spiritualitás hiányát. Ez nem azt jelenti, hogy egy régi, divatjamúlt vallásos életmódhoz vagy a történelmi vallási hagyományok valamelyikéhez szeretnének visszatérni. Egyszerüen csak rádöbbentek, hogy rendes esetben a hit eröt ad az erényes élethez. Az iszlám a muszlimok lelkiismeretében felébresztette és évszázadokon át életben tartotta a társadalmi igazságosság, az egyenlöség, a tolerancia és a szolidaritás eszményét. Az igazhívök azonban nem mindig ezen ideálok szerint éltek, s gyakran képtelennek bizonyultak ezeket az alapvetö emberi értékeket átültetni társadalmi és politikai intézményrendszerük gyakorlatába. Az iszlám lelkiségét azonban hosszú, hosszú idön keresztül mégis ez az igény határozta meg. A nyugati embernek fel kell ismernie, ö is jól jár, ha az iszlám erös és egészséges. Nem tehetö kizárólag a Nyugat felelössé az iszlám szélsöséges irányzatainak kialakulásáért, melyek az eröszak kultuszával a vallás legszentebb elöírásait veszik semmibe. A Nyugat azonban sok mindenért okolható, s ha azt akarja, hogy enyhüljön a fundamentalista mozgalmakat elindító rettegés és kétségbeesés, a harmadik keresztény évezred kezdetén meg kell tanulnia tisztelni és elfogadni az iszlámot.
:
2054