online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

Online dokumentumok - kep
  

A NÉMET CSAPATOK ÚJABB TÁMADÁSA. A VÖRÖS HADSEREG IDEIGLENESEN ELVESZTI A HADÁSZATI KEZDEMÉNYEZÉST

történelem



felso sarok

egyéb tételek

jobb felso sarok
 
Jeretany fejedelem
BELORUSSZIJA FELSZABADÍTÁSÁNAK KEZDETE
Hunyadi Janos és Hunyadi Matyas törökellenes harcai
PAPI INTÉZMÉNY
MIT TUDUNK A HUN VAGY SZÉKELY ÍRASMÓDRÓL?
A NÉPGAZDASÁG ÁTSZERVEZÉSÉNEK BEFEJEZÉSE 1942-BEN
A MAGYAR NÉPEK ŐSTÖRTÉNETE
KIK A MAGYAROK
A MAGYAROK ÉSZAKRA VONULÁSA
A mongolok (1220-1500) - iszlam
 
bal also sarok   jobb also sarok

A NÉMET CSAPATOK ÚJABB TÁMADÁSA. A VÖRÖS HADSEREG IDEIGLENESEN ELVESZTI A HADÁSZATI KEZDEMÉNYEZÉST


1. A katonai politikai helyzet 1942 nyarának elején és a hadviselö felek tervei A Vörös Hadsereg, a téli támadás sikereit megszilárdítva, 1942 tavaszán védelembe ment át. A szovjet-német arcvonalon ideiglenesen megszilárdult a helyzet. Mindkét fél hadvezetése eröteljesen készült a nyári hadjáratra. A Szovjetunió Fegyveres Eröi, miután megismerték a visszavonulás keserüségét és a gyözelmek örömét, gyarapodtak tapasztalatokban, szervezettebbé váltak. Jelentösen meg is sokasodtak. A háború elsö éve alatt a lövész-magasabbegységek száma másfélszeresre, az összfegyvernemi hadseregek száma több mint kétszeresre nött. A Vörös Hadsereget erös, szervezett hátország támogatta. Az országban gyors ütemben befejezödött valamennyi népgazdasági ágnak a hadigazdaság vágányaira való átállítása. A felszabadított körzetekben megkezdödött a gazdaság helyreállítása. Eredményesen munkálkodtak a párt és a kormány által kitüzött ama feladat megoldásán, hogy a keleti körzeteket az ország legföbb hadigazdasági bázisává építsék ki. 1941 második és 1942 elsö felében újra felépült, és teljesen vagy részben megkezdte az üzemelést 1200 olyan gyár, amelyet keletre telepítettek át. Jelentösen nött a hadianyag-termelés. 1942 elsö felében például, 1941 második feléhez képest a géppisztolyok és a páncéltörö puskák termelése hatszorosra, az aknavetök gyártása 3,2-szeresre, a tábori tüzérségi lövegeké kétszeresre, a harckocsiké 2,3-szeresre emelkedett. Csak a repülögépgyártásban volt jelentéktelen a növekedés. A csapatokhoz szakadatlanul áradt az új, tökéletesebb harci technikai eszköz. A szovjet harcosokra az a feladat várt, hogy minél gyorsabban megtanulják ezeknek az eszközöknek a kezelését, és segítségükkel szétzúzzák az ellenséget, kiüzzék a Szovjetunió területéröl. Mialatt az arcvonalon a nyári hadmüveleteket megelözö viszonylagos szélcsend uralkodott, lázas ütemben folyt a csapatok harckiképzése. A parancsnokok és a harcosok egyaránt azon voltak, hogy minél jobban elsajátítsák az új fegyverek kezelését, és tökéletesítsék katonai tudásukat; így készültek a késöbbi ütközetekre. 1942 tavaszán kilenc frontot és két önálló hadsereget alakítottak a szovjet csapatokból. A szárazföldi csapatok tevékenységét az Északi, a Balti és a Fekete-tengeri Flotta támogatta. Északon a Barents-tengertöl az Onyega-tóig harcoltak a Karéliai Front csapatai (18. sz. térkép). A 7. Önálló Hadsereg az Onyega-tó és a Ladoga-tó közötti földszorost védte. A Ladoga-tótól az Ilmeny-tóig, majd a Karéliai-földszoroson és Leningrád déli kapujánál a Leningrádi Front csapatai védtek. Az erök egy részét itt az oranienbaumi szakasz védelmére rendelték ki. Az Északi Flotta a Karéliai Front tengerparti szárnyát fedezte, harcolt az ellenség tengeri útvonalain, és hajókat kísért az Északi-tengeren. A Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta együttmüködött a szárazföldi csapatokkal Leningrád védelmében, és felkészült, hogy meghiúsítsa az ellenségnek a Baltitengeren folyó szállításait. A Ladogai Flottilla azt az útvonalat biztosította, amely az ostromlott Leningrádot összekapcsolta az országgal. Az Északnyugati Front hadseregei a Novgorodtól Holmig terjedö sávban müködtek, s Gyemjanszk térségében észak, kelet és dél felöl átkarolták az ellenség csoportosítását. A Belebelkitöl Rzsevig terjedö arcvonalon, észak felöl a "Közép" hadseregcsoport közlekedési vonalait veszélyeztetve, a Kalinyini Front magasabbegységei harcoltak. A moszkvai irányt a Rzsevtöl Kozelszkig terjedö arcvonalon a Nyugati Front fedezte. A 3. német páncélos hadsereg és a 4. német hadsereg hátában, Jarcevótól délkeletre és Szpasz-Gyemenszkt& 818j97i #337;l nyugatra egy szovjet csoportosítás tevékenykedett, amely két lovas hadosztályból, egy lövészhadosztályból, a 4. légideszant-hadtest egységeiböl állt. Ugyanitt harcolt még a partizánezredek és osztagok két csoportja is. A Brjanszki Front a tulai és a voronyezsi irányt fedezte, arcvonala Kozelszktöl Rzsevig (Kurszk DK 60 km) terjedt. A Rzsev és Lozovaja közti szakaszon a Délnyugati Front csapatai, a Lozovaja és Taganrog közti szakaszon a Déli Front csapatai álltak. A Krími Front a Kercs-félszigetet, a Fekete-tengeri Flotta és a Tengermelléki Hadsereg pedig Szevasztopolt, a flotta fö támaszpontját védte. A Fekete-tengeri Flotta emellett biztosította a szállításokat, s a tenger északnyugati térségében tevékenykedett az ellenség útvonalain. A német fegyveres erök állományába 1942. május 1-én 232 hadosztály, 10 dandár és hat légiflotta tartozott. Ebböl a Vörös Hadsereggel szemben 178 hadosztály és nyolc dandár, vagyis Németország szárazföldi csapatainak mintegy 80 százaléka, és négy légiflotta müködött. A hitlerista haderö fennmaradó magasabbegységei (kivéve az Észak-Afrikában harcoló három hadosztályt) Európa megszállt országaiban állomásoztak. Ezeknek az eröknek jó részét is arra szánták, hogy átdobják öket a szovjet-német arcvonalra. Emellett a Vörös Hadsereggel szemben állt még a fasiszta Németország szövetségeseinek 39 hadosztálya, 12 dandárja és légiereje. A szovjet-német arcvonal északi szakaszán, a Barents-tengertöl a Finn-öbölig, a német "Lappland" hadsereg, valamint három finn hadmüveleti csoport: a "Naseli", az "Onyegai" és a "Karéliaiföldszoros" müködött. Az ellenségnek ezen a szakaszon összesen 22 gyaloghadosztálya, nyolc gyalogos és egy lovas dandárja volt. Az észak-norvégiai kikötökben horgonyzott a "Tirpitz" sorhajó, három nehéz cirkáló, egy könnyü cirkáló, 16-20 torpedóromboló, 18-20 tengeralattjáró, több mint 30 örhajó és aknaszedö hajó. Ezeknek az eröknek az volt a feladatuk, hogy az 5. német légiflottával együttmüködve, zavarják a forgalmat az északi kikötöinkbe vezetö külsö és belsö útvonalakon. A Finn-öböltöl Velikije Lukiig terjedö arcvonalon helyezkedett el az "Észak" hadseregcsoport (18. és 16. hadsereg). Ennek állományába 31 gyalogos, egy páncélos, két gépesített hadosztály és két gyalogos dandár tartozott. A Finn-öbölben a finn haditengerészeti flottának és a német flottának egy kisebb hajókból álló raja tevékenykedett; ezekhez összesen 79 harci egység tartozott. Mindezeknek az eröknek az volt a feladatuk, hogy a Finn-öböl keleti részében blokád alá vegyék a Balti Flottát. A Velikije Lukitól Orjolig terjedö széles sávban a "Közép" hadseregcsoport (a 9. és a 4. tábori hadsereg, a 3. és a 2. páncélos hadsereg) védett, amely 58 gyalogos hadosztályból, 10 páncélos hadosztályból, hat gépesített hadosztályból, két gyalogos, és egy gépesített dandárból állt. A szovjet-német arcvonal déli szárnyán, Orjoltól Szevasztopolig a "Dél" hadseregcsoport (az 1. páncélos, a 2., a 6., a 11. és a 17. hadsereg) müködött, amely 59 gyalogos, hét páncélos, öt gépesített és három lovas hadosztályból, valamint egy gyalogos dandárból állt. A Fekete-tengeren az ellenség közlekedési vonalait a német és olasz tengeralattjárókkal, valamint a torpedónaszádokkal megerösített román flotta biztosította. A hadseregcsoportokhoz beosztott csapatokon kívül a német hadvezetésnek a keleti arcvonal mögött, a szárazföldi csapatok föparancsnokságának tartalékában még nyolc gyalogos, két páncélos, két gépesített és egy lovas hadosztálya, valamint két gyalogos, egy gépesített és két lovas dandárja volt. A német fasiszta hadsereg pótolta a téli hadjárat veszteségeit, s 1941. december 1-töl 1942. május 1-ig 35 hadosztállyal növelte a szovjet-német arcvonalon alkalmazott csapatainak létszámát. A fronton levö magasabbegységek átlagos létszáma a hadiállománynak legalább a 85-90 százaléka volt. A fasiszta Németország vezetöi ezenkívül Romániától, Olaszországtól és Magyarországtól további mintegy 40 hadosztály kiküldését követelték a szovjet-német arcvonalra. A hitleristák, miután mozgósították Németországnak és szövetségeseinek embertartalékait, 1942 nyarán annyi hadosztályt vonultattak fel a szovjet-német arcvonalra, amennyi az egész háború viszonylatában maximális erökifejtésnek tekinthetö. Minthogy a Vörös Hadsereg téli támadó hadmüveletei nem mindenütt érték el a kitüzött célt, erösen kanyargós arcvonal alakult ki, amelynek mind a német, mind a szovjet csapatok irányában jelentös kiszögellései voltak. Sok arcvonalszakaszon a hadmüveleti helyzet igen bonyolulttá vált. Így például a Leningrádi Front 2. csapásmérö hadserege, amely Novgorodtól északnyugatra mélyen beékelödött a 18. német hadsereg elhelyezésébe, elönyös helyzetbe jutott ahhoz, hogy csapást mérjen rá, és bekerítse föeröit; ugyanakkor a német csapatok ezt a hadsereget három oldalról átkarolták. Hasonló helyzet alakult ki Gyemjanszk térségében is. Az Északnyugati Front csapatai bekerítették a 16. német hadsereget, de nem tudták megsemmisíteni. Az ellenség áttörte a bekerítés arcvonalát, és megtartotta a gyemjanszki kiszögellést. A németek helyzete a gyemjanszki "zsákban" bizonytalan volt, mivel az Északnyugati Front magasabbegységei bármikor újra bezárhatták a gyürüt. Ugyanakkor a 16. hadsereg mélyen beékelödött az Északnyugati Front csapatainak harcrendjébe, s így ez a német hadsereg a Kalinyini Front csapatainak a hátát veszélyeztette. Még bonyolultabb volt a helyzet a nyugati irányban. A Kalinyini Front csapatai hátulról átkarolták a Rzsev-Vjazma térségében müködö ellenséges csoportosítást. Ráadásul e csoportosítás hátában Belov altábornagy parancsnoksága alatt erös partizánosztagok is harcoltak. Ennek eredményeképpen a német "Közép" hadseregcsoport balszárnyának utánpótlási vonalait a Vörös Hadsereg egységei és a partizánok a szárnyakról és a mögöttes területröl állandóan támadták. Mivel azonban Olenyino és Belij körzete az ellenség kezében volt, Belijtöl délkeletre és keletre a szovjet csapatok félig bekerítve harcoltak, és a front föeröivel csak egy, e várostól északra kialakult szük átjárón tartottak kapcsolatot. Sajátos körülmények közt müködtek a Délnyugati és Déli Front csapatai is. Ezek Harkovtól délre, az Északi-Donyec jobb partján nagy kiterjedésü hídföt tartottak megszállva, délröl átkarolták a 6. német hadsereg jobbszárnyát, észak felöl pedig fenyegették a Donyec-medencében levö ellenséges csoportosítást. Balakleja és Szlavjanszk térsége azonban az ellenségé volt, s így az a barvenkovói hídföt védö magasabbegységeinket oldalba támadhatta. Amikor a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság kidolgozta a nyári hadjárat hadmüveleti-hadászati terveit, nemcsak azokat a feltételeket és eröviszonyokat vette figyelembe, amelyek 1942 tavaszán a szovjet-német arcvonalon kialakultak, hanem a második világháború egyéb hadszínterein, elsösorban Nyugat-Európában kialakult helyzetet, illetve az ottani hadmüveletek jellegét is. 1942 tavaszán Nyugat-Európában a katonai-politikai helyzet kedvezett annak, hogy ott az Egyesült Államok és Anglia támadó hadmüveletet indítson. A tél folyamán a hitlerista hadvezetés kénytelen volt további harcképes magasabbegységeket Nyugat-Európából a szovjet-német arcvonalra dobni. Ez jelentösen csökkentette a nyugaton levö német csapatok védelmi képességét. Ez idö tájt az amerikai és angol haderö létszáma elérte a 6000000 föt. Ez az erö elegendö volt ahhoz, hogy Európában létrehozzák a második frontot. A szovjet kormány feltételezte, hogy szövetségesei Nyugat-Európában aktív harctevékenységbe kezdenek, s ezzel jelentékeny fasiszta eröt vonnak el a szovjet-német arcvonalról. Az amerikai, és különösen az angol uralkodó körök azonban most sem siettek hathatós támogatást nyújtani a Szovjetuniónak. Húzták-halasztották az európai második front megteremtését, arra számítva, hogy ezzel sikerül majd kimeríteniük mind Németországot, mind pedig a Szovjetuniót. Az "Overlord" hadmüvelet (normandiai partraszállás) 1943. évi elökészületeiröl szólva, Sherwood azt írja, hogy az amerikai fegyveres erök vezérkari fönökei jól ismerték Churchillnek azt a törekvését, amely a második front létrehozásának szabotálására irányult. "A vezérkari fönökök már tudták írja Sherwood -, hogy noha a miniszterelnök elvben mindig nagy lelkesedéssel és ékesszólással helyesli az "Overlord" hadmüveletet, mint meghatározott idöre kitüzött hadmüveletet, nem hajlandó azonban elfogadni; abból indult ki ugyanis, hogy a felörlés taktikájával a német erök teljesen kimerülnek, és ekkor az Egyesült Királyságban összpontosított angol-amerikai csapatok diadalmenetben vonulhatnak majd át a La Manche-csatornán, egyenesen Berlinbe, legfeljebb néhány ellenállást kell útközben leküzdeniük. Eisenhower tábornok, aki 1942-ben az afrikai szövetséges csapatok föparancsnoka volt, késöbb azt írta, hogy nyugaton, a többség véleménye szerint csak azután lehetett a második frontot létrehozni, amikor a német hadseregben "már felütötte fejét a harci szellem gyengülésének jele". Ezeket a terveket titokban tartották, de a reakciós körök, hogy a közvéleményt megtévesszék, nem fukarkodtak az ígéretekkel. 1942 május júniusában a londoni és New York-i tárgyalásokon az amerikai és az angol kormány biztosította a szovjet küldöttséget arról, hogy a második frontot 1942-ben létrehozzák. Ugyanakkor az Egyesült Államok és Anglia ipari és üzleti köreinek képviselöi Lisszabonban és Svájcban titkon arról tárgyaltak Németország képviselöivel, hogy van-e lehetöség különbéke megkötésére. Ezekröl a tárgyalásokról a német kormány természetesen tudott, s így tisztában volt azzal, hogy a közeljövöben Európában nem jön létre második front, s a német hadvezetés minden erejével a Szovjetunió ellen fordulhat. Az angol-amerikai uralkodó körök azzal próbálták mentegetni halogató magatartásukat, hogy a francia parton levö hatalmas erödítményrendszer útjukat állja, s nincs elegendö erejük és eszközük ahhoz, hogy átkeljenek a La Manche-on. E "magyarázat" koholt voltát csakhamar maguk az amerikai és angol vezetök bizonyították be, amikor 1942 öszén Északnyugat-Afrikában nagy eröket tettek partra. Anglia és az Egyesült Államok figyelme ugyanis éppen ide, az afrikai és a csendes-óceáni hadszíntérre összpontosult, Ezek a hadszínterek azonban a fasiszta tömbnek nem vonták el jelentösebb eröit. Elég, ha annyit mondunk, hogy Észak-Afrikában az angol csapatokkal szemben mindössze nyolc olasz és három német hadosztály müködött. Az afrikai hadmüveletek tehát nem befolyásolhatták számottevöen a szovjet-német arcvonalon folyó hadmüveleteket. A szovjet kormány a nyári hadjáratra való felkészülés idöszakában még nem ismerte szövetségeseinek igazi szándékát, és arra számított, hogy a Vörös Hadsereg támadásával egy idöben az angol--amerikai haderö nyugatról mér csapást Németországra. A szovjet hadvezetést ezért utasították, hogy a hadsereget és a flottát nagyszabású támadó hadmüveletre készítse fel. A szovjet hadvezetés azt tervezte, hogy a nyári hadjárat kezdetén részleges támadó hadmüveleteket indít Leningrád alatt, Gyemjanszk körzetében, a szmolenszki irányban és Harkov térségében. A Vörös Hadsereg azt a feladatot kapta, hogy e hadmüveletek során zúzza szét az ellenség ott levö csoportosítását, s javítsa meg a szovjet csapatok hadmüveleti helyzetét. A szovjet hadvezetés az aktív hadmüveletek elökészítése során számolt azzal, hogy egyes irányokban a német fasiszta csapatok is támadásba mehetnek át. Ezért a föhadiszállás a támadó hadmüveletek szervezése (a csapatok átcsoportosítása, a magasabbegységek emberekkel és harci technikai eszközökkel való feltöltése, a tervezett hadmüveletek anyagi biztosítása) mellett nagy figyelmet fordított a szovjet csapatok védelmének tökéletesítésére is. A régi, a mélységben levö terepszakaszokat megerösítették, s újakat rendeztek be. Megkezdték az erödrendszer építését a Brjanszki, a Délnyugati és a Déli Front hátában a Voronyezs, Sztarobelszk, Rosztov vonalon. Több nagy város, például Voronyezs, Rosztov, Szaratov, Sztálingrád körül védelmi gyürüt építettek ki. Valamennyi frontot utasították, hogy május folyamán szervezzenek erös tartalékokat, amelyek mind támadásra, mind az ellenséges csapások visszaverésére alkalmasak. A föhadiszállás némileg módosította a csapatok vezetését. A Nyugati Irány Föparancsnokságá t megszüntette. A Kalinyini és a Nyugati Frontot közvetlenül a föhadiszállásnak rendelték alá, s ugyanígy tettek a Brjanszki Fronttal is. A Szevasztopolban, a Kercs-félszigeten müködö és a kaukázusi partvidéket védö csapatok egységes vezetése érdekében áprilisban megszervezték az Észak-Kaukázusi Irányt. A Délnyugati Irány állományában meghagyták a Délnyugati és a Déli Front csapatait. A német vezérkar okmányaiból, és a fasiszta Németország vezetöinek nyilatkozataiból ítélve, az 1942. nyári hadjárat fö célja az volt, hogy véglegesen szétzúzzák a szovjet fegyveres eröket, s ebben az évben befejezzék a Szovjetunió elleni háborút. Kitünik ez többek közt a német föparancsnokság 1942. április 5-i, 41. sz. utasításából, amely kifejtette a keleti arcvonalon müködö német fasiszta hadsereg nyári támadásának általános elgondolását, és a fö hadmüvelet tervét. Az utasításban többek közt ezt olvashatjuk: "mihelyt az idöjárási és a terepviszonyok kedvezövé válnak, a német hadvezetésnek és csapatoknak, fölényüket kihasználva, ismét kezükbe kell ragadniuk a kezdeményezést, és rá kell kényszeríteniük akaratukat az ellenségre. A cél az, hogy teljesen megsemmisítsük a szovjeteknek még rendelkezésükre álló élöeröt, s megfosszuk az oroszokat minél több fontos hadigazdasági központtól. Ehhez fel fogjuk használni a magunk és szövetségeseink minden rendelkezésre álló fegyveres erejét." Az utasítás hivatkozott arra, hogy "a keleti hadjárat eredetileg kitüzött fö célja" továbbra is érvényben marad. Ez a cél, mint ismeretes, az volt, hogy a szovjet fegyveres eröket szétzúzzák, és országunkat az Arhangelszk-Volga vonalig elfoglalják. Tippelskirch szerint Hitler 1942. március 15-én megígérte, hogy a nyár folyamán megsemmisítik az orosz hadsereget. Zeizler tábornok (aki késöbb a német vezérkar fönöke lett), Hitler szándékait ismertetve, megjegyzi: "Amikor Hitler az 1942 nyári offenzívát tervbe vette, elsösorban Sztálingrádot és a Kaukázust akarta elfoglalni. E szándékának a megvalósulása kétségkívül óriási jelentöségü lett volna. Ha a német hadsereg a Volga alsó folyásában át tudott volna kelni a folyón, és így át tudta volna vágni a fö közlekedési ütöeret észak és dél között, s ha a kaukázusi olajat Németország háborús szükségleteinek kielégítésére fordíthattuk volna, keleten gyökeresen megváltozik a helyzet, s a háború kedvezö kimeneteléhez füzött reményeink sokszorosan növekedtek volna." Paulus is megerösíti, hogy a hitlerista hadvezetés 1942-ben be akarta fejezni a keleti háborút, Visszaemlékezéseiben ezt írja: "Az 1942. nyári támadás kísérlet volt arra, hogy megvalósítsuk azokat a terveket, amelyek 1941 késö öszén meghiúsultak, vagyis gyözelmesen befejezzük a keleti háborút, s általában elérjük az Oroszország elleni háború célját. Íly módon meg volt annak a reménye, hogy eldönthetjük a háború kimenetelét." A fasiszták azonban már nem tudtak egyidejüleg valamennyi hadászati irányban támadást indítani, amint ezt a háború elején tették. Csapataikat most már a Barents-tengertöl a Feketetengerig húzódó óriási arcvonal egész hosszában szilárdan lekötöttük. A hitlerista hadvezetés azt remélte, hogy egymást sürün követö támadó hadmüveletekkel csikarja ki a sikert. "Kezdetben írta elö a 41. sz. utasítás minden rendelkezésre álló eröt összpontosítani kell, hogy az arcvonal déli szakaszán a fö hadmüveletet végrehajtsák, vagyis megsemmisítsék az ellenséget a Dontól nyugatra, majd pedig elfoglalják a kaukázusi olajvidéket, és a Kaukázus hegylánc hágóit." A német hadvezetés úgy döntött, hogy addig is, amíg a föerök az arcvonal déli szárnyán megindítják a támadást, megjavítja csapatainak hadmüveleti helyzetét. Mindenekelött tervbe vette az egész Kercs-félsziget és Szevasztopol elfoglalását, hogy felszabadítsa a 11. hadsereget, s ily módon az részt vehessen a fö hadmüveletben, majd a "Dél" hadseregcsoport eröivel levágja a barenkovói kiszögellést. Az északnyugati irányban a hitleristák úgy számítottak, hogy Novgorodtól északnyugatra megszüntetik csapataink beékelödését, s ezzel jelentösen megjavítják a 18. hadsereg hadmüveleti helyzetét. A Leningrád elfoglalására irányuló hadmüveletet valamivel késöbbre, olyankorra tervezték, amikor ehhez a kedvezö feltételek kialakulnak. A német fasiszta hadvezetés különösen nagy jelentöséget tulajdonított annak, hogy a moszkvai irányban javítson csapatainak hadmüveleti helyzetén. Azt tervezték, hogy még az arcvonal déli szárnyán készülö támadás elött szétzúzzák a Kalinyini Front 39. hadseregét, amely mélyen beékelödött a német csapatok közé, s külön hadmüveletet indítanak a Vörös Hadsereg és a partizánok ama egységei ellen, amelyek Dorogobuzs körzetében tevékenykedtek a hitlerista csapatok hátában. Mindezen feladatok végrehajtása után, az ellenség nagyszabású hadmüveleteket tervezett az arcvonal középsö szakaszán. Úgy gondolta, hogy elöször a 9. hadseregnek Rzsev térségéböl és a 16. hadseregnek Gyemjanszk körzetéböl Osztaskov irányában végrehajtott támadásával megveri a Kalinyini Front föeröit, kiegyenesíti ezen a szakaszon az arcvonalat, s megszünteti ezzel azt a veszélyt, hogy a szovjet csapatok északnyugat felöl a "Közép" hadseregcsoport hátában áttörjenek; majd pedig a 4. hadseregnek a Vjazmától délkeletre esö körzetböl és a 2. páncélos hadseregnek Bolhov körzetéböl Kaluga irányában végrehajtott csapásával levágja arcvonalunk kiszögellését a Juhnov-Kirov-Bolhov szakaszon, s szétzúzza az ott levö csapatainkat. A német fasiszta hadvezetés ezzel a két hadmüvelettel akarta megteremteni a feltételeket a Moszkva elleni támadáshoz. A fasiszta Németország vezetöi azt remélték, hogy a Szovjetunió a kaukázusi olaj elvesztésével még jobban meggyengül, Németország pedig sikeresen folytathatja a háborút; a német csapatok eljutnak a Kaukázusontúlra, s így megszakad a Szovjetuniónak a Kaukázuson és Iránon keresztül fennálló összeköttetése a külvilággal. A hitleristák számításában emellett az is szerepelt, hogy ha betörnek a Kaukázusontúlra, bevonhatják Törökországot a Szovjetunió elleni háborúba. A német fasiszta hadvezetés, miként ez az 1942. július 21-i utasításból megállapítható, azt is tervbe vette, hogy az északi kikötökön át meglevö összeköttetés lehetöségétöl is megfosztja a Szovjetuniót. E terv megvalósítására külön hadmüveletet tervezett, amelynek célja a murmanszki vasút elfoglalása volt. A hitlerista klikk ezekkel a hadmüveletekkel akarta megteremteni a kedvezö feltételeket ahhoz, hogy utolsó, befejezö csapást mérjen a

szovjet csapatok középsö csoportosítására, szétzúzza azt, és széles arcvonalon kijusson a Volga középsö folyásához. A német hadvezetés éppen ezért nagy jelentöséget tulajdonított annak, hogy a Moszkva elleni támadáshoz megtartsa a megindulási hídföt. 1942 nyarán mindvégig mintegy 70 hadosztályt, a szovjet-német arcvonalra irányított magasabbegységeinek körülbelül egyharmadát a nyugati irányban tartotta. A Vörös Hadsereg középsö csoportosítása elleni befejezö csapásra, a "Közép" hadseregcsoport mellett az "Észak" és a "Dél" hadseregcsoport jelentékeny eröit is fel akarta használni. Ezt a következö okmányok bizonyítják. A 41. sz. utasítás a légierö feladatainak megszabásakor megállapította: "Biztosítani kell annak a lehetöségét, hogy a repülö-magasabbegységek gyorsan áttelepüljenek a Közép® és az ŻÉszak® hadseregcsoport hadmüveleti területére. Erre a célra minél több repülöteret kell fenntartani." Késöbb, az 1942. július 23-i, 45. sz. utasításban a német hadvezetés elrendelte: "Azokat a hadmüveleteket, amelyeket most készítünk elö a ŻKözép® és az Észak® hadseregcsoport arcvonalszakaszain, gyorsan, egymás után kell végrehajtani. Ezzel biztosítjuk az ellenség eröinek szétzúzását, valamint tisztikara és csapatai erkölcsi állapotának romlását." Keítel a német haderö legföbb föparancsnokságának vezérkari fönöke, az 1942. nyári hadjárat terveiröl szólva megjegyezte, hogy "a Volgához való kijutást nem terveztük egyszerre széles szakaszon, elöbb egy helyen akartunk odajutni, hogy azután elfoglaljuk a hadászati szempontból fontos központot, Sztálingrádot. Azt terveztük továbbá, hogy késöbb siker esetén, s ha Moszkvát elszigeteltük dél felöl nagy erökkel északnak fordulunk (azzal a feltétellel, hogy szövetségeseink magukra vállalják a Don vonalának tartását)." Teljesen világos tehát, hogy a hitlerista hadvezetés 1942-ben be akarta fejezni annak a feladatnak a végrehajtását, amelyet 1941-ben nem sikerült megoldania, vagyis szétzúzni a szovjet fegyveres eröket, és megfosztani a Szovjetuniót a háború folytatásának lehetöségétöl. Ez a hitlerista hadsereg lehetöségeinek ellentmondó kalandorterv volt; egy kétségbeesett kísérlet, hogy kitörjenek abból a zsákutcából, amelybe a Szovjetunió elleni háború megindításával jutottak. A fasiszta stratégák felismerték, hogyha 1942-ben nem sikerül leszámolniuk a Vörös Hadsereggel, nem kerülhetik el a kétarcvonalas háborút. A szovjet felderítés idejében megállapította, hogy a német hadsereg nagyszabású nyári támadásra készül, és nagy eröket von össze a szovjet-német arcvonal déli szakaszán. Felderítésünk tájékoztatta a Legfelsöbb Föparancsnokságot és a vezérkart a Délnyugati Front sávjában a Volga és a Kaukázus irányában készülö csapásról. A föhadiszállás elismerte a lehetöségét annak, hogy a német hadsereg délen támadást indít, de úgy vélte, hogy az ellenség, amely nagy csoportosítást tartott Moszkva közvetlen közelében, a föcsapását minden valószínüség szerint nem Sztálingrád és a Kaukázus irányában méri, hanem a Vörös Hadsereg középsö csoportosításának szárnyára, azzal a céllal, hogy elfoglalja Moszkvát és a központi iparvidéket. Minthogy a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság tévesen határozta meg az ellenség föcsapásának irányát, a nyári hadjárat elsö szakaszában hadászatilag hibás elhatározásokat hozott. Ahelyett, hogy a Délnyugati és a Déli Front sávjaiban összpontosította volna az eröket, s a szovjet-német arcvonal balszárnyán az ellenség számára leküzdhetetlen, mélyen lépcsözött védelmet épített volna ki, a föhadiszállás a középsö arcvonalszakaszt és a Brjanszki Frontot tovább erösítette, s itt a csapatok zömét a jobbszárnyon összpontosította, amely a Tulán át Moszkvába vezetö irányt fedezte (18. sz. térkép). Amikor a szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság úgy döntött, hogy 1942 nyarán nagyarányú támadó hadmüveletet indít, az a cél vezérelte, hogy minél gyorsabban megtisztítsa a szovjet földet a német fasiszta betolakodóktól, s felszabadítsa a szovjet emberek millióit a megszállók járma alól. De a Legfelsöbb Föparancsnokság túlbecsülte a téli támadás sikereit, s nem vette számításba, hogy a német hadsereg a vereséget kiheverte, harcképességét visszanyerte, és jelentös támadó lehetöségei voltak. A szovjet fegyveres erök, jóllehet igen sok harci technikai eszközt kaptak, s tapasztalatokat is szereztek a támadó hadmüveletekben, még nem érték el a szükséges technikai fölényt az ellenséggel szemben, s elmaradtak mögötte mozgékonyságban. Ahhoz, hogy ilyen körülmények közt megfosszák az ellenséget elönyeitöl, és megteremtsék a reális feltételeket a sikeres támadó hadmüveletek felújításához, az 1942. nyári hadjárat tervezésekor számolni kellett volna azzal, hogy a Vörös Hadsereg ideiglenesen hadászati védelembe menjen át. Ez lehetövé tette volna a szovjet csapatok számára, hogy elöre elökészített terepszakaszon, és a védelem szempontjából elönyös csoportosításban, védelmi ütközetekben megtörjék a német fasiszta hadsereg erejét, s kevesebb veszteséggel, amellett jóval elöbb megteremtsék a szükséges feltételeket ahhoz, hogy a háború menetét gyökeresen a maguk javára fordítsák. 2. A Krím kiürítése 1942 tavaszán a Kercs-félszigeten a szovjet csapatok helyzete nagyon súlyos volt. A Krími Front csapatai, miután néhány sikertelen kísérletet tettek a döntö támadásra, a föhadiszállás utasítására abbahagyták az aktív tevékenységet, s védelembe mentek át (18. sz. térkép). A frontparancsnokság azonban nem szervezte meg kellö felelösségtudattal a védelmet. A csapatok továbbra is támadó harcrendben maradtak. Valamennyi hadosztályt egy vonalban helyezték el, s harcrendjük rendkívül sürü volt. A hadosztályok védelmi sávja átlagosan mintegy 2 km-ig terjedt. A front parancsnoksága még akkor sem intézkedett a mélyen lépcsözött védelem kiépítésére, amikor hírek érkeztek róla, hogy az ellenség aktív harctevékenységre készül. A Kercs-félszigetre jellemzö nyílt terepen lépcsözött, müszakilag jól berendezett és erös tartalékokkal biztosított páncélelhárító és légvédelmi rendszerre volt szükség, amelyen belül a tartalékokat a közúti csomópontok közelében, és az elöretolt állásoktól eléggé távol kellett volna elhelyezni. A Krími Front csapatainak védelme sajnos nem felelt meg ezeknek a követelményeknek. Május 8-án reggel, légi tömegcsapás után, a német fasiszta csapatok támadásba mentek át. A föcsapást a 44. hadsereg sávjában, a Fekete-tenger partja mentén mérték. Egyidejüleg AszCsaluda körzetében (Feodoszija ÉK 15 km) mintegy két századot naszádokról partra szállítottak. Estére az ellenségnek sikerült 5 kilométeres szakaszon áttörnie a 44. hadsereg védelmét, s mintegy 8 kilométert elönyomulnia. Az arcvonal többi szakaszán a németek egy-egy zászlóaljnyi erövel elszigetelt rohamokat indítottak (18. sz. térkép). A Krími Front parancsnoka a támadás elsö két napján nem tudott az ellenség visszaverésére intézkedni, mivel egyetlen lovas hadosztály kivételével a front minden csapata harcba bonyolódott. Május 10-én reggel a föhadiszállás parancsot adott arra, hogy a csapatokat vonják vissza a Töröksánc vonalához, s ott szervezzék meg a védelmet. A front parancsnoksága ezzel a feladattal nem tudott megbirkózni. Csak május 11-re virradó éjszaka kezdett az erök egy része (megint csak a szükséges szervezés és vezetés nélkül) a Török-sánchoz visszahúzódni. A frontparancsnokság nem tudta célszerüen felhasználni a légierejét sem. Meg sem próbálkozott azzal, hogy tömegcsapásokat mérjen az ellenség legfontosabb csoportosítására, és fedezze az ellenség légitámadásai által állandóan zaklatott csapatainak elszakadását. A föhadiszállás május 12-én kénytelen volt alárendelni a front légierejét a távolbombázó légierö parancsnokhelyettesének. A harctevékenység a továbbiakban csapataink szempontjából még kedvezötlenebbül fejlödött. Nem tudták megvetni a lábukat a Török-sáncnál, s megpróbáltak visszahúzódni Kercs irányába. Május 14-én estére a németek a város déli és nyugati pereméig törtek át. Május 15-töl 20-ig utóvédegységeink elkeseredett harcot vívtak Kercs térségében, hogy a front föeröi átkelhessenek a Tamanyfélszigetre. A kiürítést azonban nem sikerült szervezetten végrehajtani. Harci technikai eszközeink és nehézfegyverzetünk csaknem teljes egészében az ellenség kezébe került, s ezt késöbb felhasználta a Szevasztopol elleni harcban. A kercsi védelmi hadmüvelet kudarcának fö oka abban rejlett, hogy helytelenül szervezték meg a védelmet, nem biztosították a front és a hadseregek csapatainak mély hadmüveleti felépítését, valamint a védelemben nélkülözhetetlen tartalékokat. A front és a hadseregek törzsei gondatlanságból nem álcázták eléggé a harcálláspontokat, nem változtatták idöröl idöre ezek helyét, s így a német légierö az elsö támadás során szétbombázta azokat, tönkretette a vezetékes híradást, és megzavarta a csapatok vezetését. A rádió és egyéb híradó eszközök használatára a törzseket nem képezték ki. A front parancsnoksága nem tudta megszervezni a hadseregek közti együttmüködést, s nem biztosította a szárazföldi csapatok és a légierö összehangolt tevékenységét. Légierönk a védelmi hadmüvelet általános tervétöl függetlenül müködött, s lehetöségei ellenére sem tudta az ellenség légierejét leverni. A Kercs-félsziget védelmét hátrányosan befolyásolta a csapatok vezetésének bürokratikus módszere. A parancsokat a valóságos helyzet figyelembevétele nélkül adták ki. A hadmüvelet válságos napjaiban Kozlov altábornagy frontparancsnok és Mehlisz elsö osztályú hadseregkomisszár, a föhadiszállás képviselöje, a csapatok konkrét vezetése helyett a front haditanácsának meddö üléseire vesztegették el az értékes idöt. Emellett Kozlov és Mehlisz fegyelmezetlensége következtében nem hajtották végre a föhadiszállásnak azt az utasítását, hogy idejében vonják vissza a csapatokat a Török-sánchoz. A csapatok visszavonásával két napot késtek, s ez a késés az egész védelmi hadmüveletre végzetes volt. Tekintettel arra, hogy a Krími Front parancsnokságát, a föhadiszállás képviselöjét és a `hadseregparancsnokokat közvetlenül felelösség terhelte a kercsi hadmüvelet kudarcáért, a föhadiszállás Mehliszt honvédelmi népbiztos helyettesi és a Vörös Hadsereg Politikai Föcsoportfönöki tisztéböl elmozdította, s hadtestkomisszárrá fokozta le. Kozlov frontparancsnokot és Samanyin hadosztálykomisszárt, a haditanács tagját ugyancsak elmozdították és lefokozták. Vecsnij vezérörnagyot, a front törzsfönökét felmentették beosztásából. A föhadiszállás elmozdította és lefokozta Csernyak altábornagyot, a 44. hadsereg parancsnokát, Kolganov vezérörnagyot, a 47. hadsereg parancsnokát, és Nyikolajenko vezérörnagyot, a front légierejének parancsnokát. Amikor a szovjet csapatok elhagyták a Kercs-félszigetet, a Vörös Hadsereg vezérkara május 18-án utasította a Szevasztopoli Védelmi Körlet parancsnokát, hogy a csapatokat tartsa állandó készenlétben az ellenség támadásának visszaverésére. A Fekete-tengeri Flotta és a Tengermelléki Hadsereg eröit, amelyek Szevasztopolt védték, fokozott harckészültségbe helyezték. Csapataink itt egyidejüleg tökéletesítették védelmüket, állandó megfigyelés alatt tartották az ellenséget, s rendszeres felderítést folytattak. A viszonylagos nyugalom ellenére, a helyi jelentöségü harcok az egész arcvonalon továbbfolytak. Különösen eredményesen müködtek mesterlövészeink, köztük a fasiszták olyan hírneves pusztítói, mint Iván Bogatir, Ljudmila Pavlicsenko, Noj Adamija, akiket késöbb a Szovjetunió Höse címmel tüntettek ki. Szevasztopol védelmének nehéz napjaiban a város hös védöi állandóan érezték a párt és a szovjet nép gondoskodását. Szevasztopolba szakadatlanul érkezett az utánpótlás: a löszer, a harceszközök, az élelmiszer és a gyógyszer. Az ország minden részéböl ajándékokat és szívböl fakadó leveleket küldtek a bátor harcosoknak, a város üzemeinek pedig mindenféle anyagot. "Ezekben a napokban írja visszaemlékezéseiben Boriszov, a védelem városi bizottságának egykori elnöke a szevasztopoliak még jobban érezték a párt központi bizottságának és az egész szovjet népnek a segítségét." A Szevasztopoli Védelmi Körlet egységeinek, alegységeinek és hajóinak politikai tisztjei és pártszervezetei történelmünk hös példáin nevelték a harcosokat: emlékeztettek az 1853-1856. évi krími háborúra, amikor az orosz katonák rendületlenül védték Szevasztopolt, az 1905-1907-es forradalomban részt vett fekete-tengeri matrózok forradalmi hagyományaira, a polgárháború idején Szevasztopolban harcolt vöröskatonák és parancsnokok höstetteire, Ogyessza, Hanko, Moszkva és Leningrád hös védöinek dicsö tetteire. A Szevasztopolért vívott elkeseredett harcok napjaiban a Vörös Hadsereg és flotta harcosai tömegesen kérték felvételüket a kommunista pártba és a Komszomolba. Említésre méltó, hogy a legtöbben a legnehezebb idöszakban nyújtották be kérelmüket, amikor a hitleristák második és harmadik támadását verték vissza. Intenzív pártmunka folyt Szevasztopol lakosai körében is. Május 12-én, amikor a Kercs-félszigeten rosszabbodott a helyzet, Szevasztopolban a város pártaktivistái, a védelmi körlet parancsnokságával és a katonai egységek képviselöivel közösen, gyülést tartottak. A gyülés határozata hangsúlyozta, hogy a kommunisták készek becsülettel kiállni bármilyen megpróbáltatást. Másnap a városi védelmi bizottság hozzálátott a harci osztagok szervezéséhez és felfegyverzéséhez; ezekbe minden kommunista és komszomolista belépett. A munkaképes lakosságot újabb erödítmények építésére mozgósították. Május végére, miután csapataink kiürítették a Kercs-félszigetet, a németek a Krím egész területéröl Szevasztopolhoz vonták össze eröiket. A 11. hadsereghez beosztották a 8. légi hadtestet, amelyet rendszerint a legfontosabb irányokban vetették be. A Szevasztopol elleni támadásra elökészítették a 11. hadsereg állományába tartozó 54. és 30. német hadtesteket, valamint a román hegyivadászhadtestet. Mint Manstein is elismeri, a fasiszta Németország szárazföldi csapatainak föparancsnoksága "a leghatásosabb tüzeszközöket bocsátotta" a 11. hadsereg rendelkezésére. Manstein megjegyzi még, hogy "a németek a második világháborúban sehol sem alkalmaztak olyan nagy tömegü tüzérséget, különösen nehéztüzérséget, mint a Szevasztopol elleni támadásban". A német hadvezetés Szevasztopolnál 30,5 cm-es, 35 cm-es és 42 cm-es lövegeket összpontosított. Emellett felállítottak egy 61,5 cm-es mozsár üteget, valamint alkalmazták a vonatra szerelt 80 cm-es "Dara" messzehordó ágyút is, amelyet a Maginot-vonal legerösebb müszaki létesítményeinek rombolására készítettek. Az ágyú csöhossza 30 méter körül volt, a lövegtalp magassága pedig egy kétemeletes házéval vetekedett. A szemben álló felek általános eröviszonya június elején, amikor a német fasiszta csapatok Szevasztopol elleni harmadik támadása megkezdödött a következö volt: Erök és eszközök Gyalogos zászlóaljak ................... A személyi állomány létszáma összesen (a nevezö a harci egységek személyi állományának a létszámát mutatja) .......... . Különféle tüzérségi lövegek . . . . . . . . . . . . . . . Harckocsik ............................. Repülögépek .......................... A Szevasztopoli I Német-román I Az ellenség Védelmi Körlet csapatok számbeli csapatai fölénye 70 87 17 106 625 203 SOU 97 175 82 145 175 800 93 655 606 780 174 38 450 412 109 600 491 A 11. német hadsereg nemcsak erö és eszközök tekintetében volt fölényben, hanem az ellátásra és utánpótlásra is kedvezöbb lehetöségei voltak. Kezében tartotta a szárazföldi utánpótlási vonalakat, a mi csapataink viszont utánpótlás szállítására, és a sebesültek elszállítására csak a Szevasztopol és a kaukázusi kikötök közti tengeri útvonalakat használhatták. Ezeket az ellenséges légierö szakadatlanul támadta. A szevasztopoli repülötereket a német tüzérség és légierö ugyancsak állandóan tüz alatt tartotta. Június 23-tól 30-ig a Herszonesszi-fokot több mint 700 repülöbomba, és több mint 5000 tüzérségi lövedék, a Juharina-völgyben levö repülöteret pedig mintegy 170 repülöbomba és több mint 2500 tüzérségi lövedék érte. A német légierö szakadatlanul megfigyelhette és tüz alatt tarthatta Szevasztopolt, s a végtelenségig megnehezítette hajóhadunk harctevékenységét. Szevasztopolnak a tenger felöli elzárására a németek repülögépekböl, torpedónaszádokból és tengeralattjárókból álló különleges csoportot alakítottak. Májusban az ellenség repülögépek alkalmazásával hozzálátott a belsö öböl és a Szevasztopoli-öböl elaknásításához. A Szevasztopolba irányuló löszer-, fegyverés élelmiszerszállítás, illetve a sebesülteknek és a betegeknek az ostromlott városból való elszállítása, napról napra nehezebb lett. A tengeri útvonalakon csak a Fekete-tengeri Flotta hadihajói és gyors járatú szállító hajói tevékenykedtek. Júniusban, a feszült helyzet miatt, már tengeralattjárókat is bevontak szállításra. Az ellenség május 20-tól fokozta Szevasztopol tüzérségi lövetését. 18 napon át szakadatlanul erösödött a tüzérségi tüz és a bombázás. Az ellenség légiereje naponta 2500-6000 bombát dobott a városra és a csapatokra. Szevasztopol ostromának utolsó 25 napja alatt, írta Chassin francia tábornok, a német tüzérség 30000 tonnányi lövedéket lött az erödítményekre, Richthofen repülögépei pedig 25000 felszállást végeztek, s 125000 nehézbombát dobtak le, "vagyis csaknem ugyanannyit, amennyit az angol légiflotta a háború kezdetétöl eddig az idöpontig Németországra ledobott". Szevasztopol ellen az utolsó támadást az ellenség roppant erejü tüzérségi és légi elökészítéssel vezette be, amely öt napon át, június 2-töl 7-ig tartott. A védelmi körlet egész peremvonala füstés porfelhöbe borult. Egyes arcvonalszakaszokra egyidejüleg 200-250 német repülögép csapott le. Június 7-én az ellenséges gyalogság, tüzérségi és légi fedezet alatt, harckocsik kíséretében támadásba lendült. Az ellenség a föcsapást, akárcsak 1941 decemberében, az Északi-öböl keleti csücske irányában mérte, a kisegítöcsapást pedig Kamari térségéböl Szapun-Gorán át Szevasztopol délkeleti külvárosa irányában. A német hadvezetés ezekkel az ölelkezö irányú csapásokkal akarta széttagolni a Szevasztopoli Védelmi Körlet csapatait, majd részenként bekeríteni, és megsemmisíteni öket. Június 7-én és 8-án az ellenség nem ért el lényeges eredményt. Csak június 9-én sikerült, nagy veszteségek árán, beékelödnie a föcsapás irányában a harmadik és a negyedik szektor csatlakozásán védö csapatok harcrendjébe, s kijutnia a Mekenzijevi Gori-i kisvasúthoz, és elfoglalnia azt. Június 11-én reggel a Szevasztopoli Védelmi Körlet csapatai ellencsapást mértek a beékelödött ellenséges egységekre. Az ellencsapást a harmadik és a negyedik szektor csapatai hajtották végre. Támogatta öket a szektorok egész tüzérsége, valamint a parti tüzérség és a hajók ütegei. Az eredeti helyzetet visszaállították: egységeink elfoglalták a Mackenzie-hegyi kisvasutat, s attól északkeletre mintegy 250-300 métert elönyomultak. Ezekben a harcokban különösen szívósan küzdöttek Kolomijec vezérörnagy parancsnoksága alatt a 25. Csapajev-hadosztály katonái, és Zsigyilov ezredes parancsnoksága alatt a 7. tengerészgyalogos dandár összevont osztagának harcosai. Másnap a Fekete-tengeri Flotta Novorosszijszkból Szevasztopolba szállította a 138. lövészdandárt, mintegy 3000 föt. A dandár alegységeit az ellenség föcsapásának irányában vetették harcba. A hitlerista hadvezetés is elörevonta a tartalékokat, s átcsoportosította a csapatokat. Más arcvonalszakaszokról Szevasztopolhoz dobott át több egységet. S mégis, amint a 11. német hadsereg parancsnoka mondja, azokban a napokban "a támadás sorsa . . . hajszálon függött". Június közepétöl kezdve Szevasztopol védöinek fogytán volt a löszerük. Június 18-án az ellenségnek a föcsapás irányában sikerült kijutnia az Északi-öbölhöz. A szovjet harcosok, a súlyos veszteségek és a löszerhiány ellenére, négy napig keményen védték az északi partot, s csak parancsra húzódtak vissza az öböl déli partjára. A szevasztopoli védök Kamari térségében is sikeresen visszaverték az ellenség rohamait. Az elsö és a második szektor alegységei és egységei rendkívüli szívósságról tettek tanúságot. Az ellenség elönyomulása ezen a szakaszon jelentéktelen volt. Június 23-án a harcok újult erövel lángoltak fel. Az ellenség a második és a harmadik szektor csapatait igyekezett Szevasztopoltól elvágni, s egyidejüleg csapást mért délkelet felöl Novije Suli, és északkelet felöl Inkerman ellen. Az Inkerman-magaslatokért és a Csernaja folyó völgyébe torkolló utak birtoklásáért június végéig folyt az elkeseredett harc. Június 22-26 folyamán a "Taskent" vezérhajó és két torpedóromboló eljuttatta a városba az utolsó nagyobb személyi utánpótlást, a 142. lövészdandárt. A tábori és a partvédelmi tüzérség már az utolsó lövedékeknél tartott. A légvédelmi tüzérség hallgatott. Június 26-re virradó éjszaka a "Taskent" az utolsó forduló alkalmával löszert, élelmiszert és gyógyszert szállított a városba. Ugyanakkor sebesülteket és betegeket vett fedélzetére. Hajóra rakták azt a körképet is, amely Szevasztopol 1854-1855. évi védelmének emlékét örökítette meg, s amelyet igen értékes müalkotásként tartanak nyilván. Szevasztopollal ezután már csak tengeralattjárókkal és repülögépekkel tarthatták a kapcsolatot. A tengeralattjárók 77 alkalommal mintegy 4000 tonna löszert, élelmiszert és benzint juttattak a városba. Visszafelé több mint 1300 sebesült harcost, öreget, asszonyt és gyereket szállítottak el. A tengeralattjárók személyzete rendkívül nehéz körülmények közt dolgozott. Július 1 és 4 között az ellenséges naszádok körülbelül 4000 mélyvízi bombát dobtak öt tengeralattjáróra (az 1. tengeralattjáró dandár egységeire), amikor azok Szevasztopolba, illetve visszaúton voltak. Különösen nehéz és kockázatos volt a benzinszállítás. Megesett, hogy az üzemanyagot szállító tengeralattjárókon felrobbant a benzingöz. Június 22-én, Koltipin kapitány parancsnoksága alatt, az "M. 32" tengeralattjáró benzint és löszert vitt Szevasztopolba. A szállítmányt már kirakták, amikor a belsö térben felrobbant a benzingöz. A német repülögépek támadásaitól tartva, a tengeralattjáró leszállt a tenger fenekére, hogy 36 méter mélységben megvárja a sötétség beálltát. A benzingöz bódító hatása következtében estére a parancsnok és Pusztovojtyenko fötörzsörmester kivételével eszméletét vesztette az egész személyzet. Késöbb a parancsnok is elájult. Pusztovojtyenko egyedül biztosította a tengeralattjáró felszínre emelését, s így megmentette a személyzet és az utasok életét. Szevasztopol térségében június második felében a végsökig feszültté vált a helyzet. A Szovjet Tájékoztató Iroda július 4-i jelentésében közölte: "Az utóbbi 25 nap folyamán az ellenség a szárazföldröl és a levegöböl elkeseredetten és szakadatlanul rohamozta a várost. A szovjet lövészek, matrózok, parancsnokok és politikai tisztek, a hátországgal való szárazföldi kapcsolattól elvágva, a löszerés élelemutánpótlás terén nehézségekkel küzdve, repülöterek s következésképpen légi oltalmazás nélkül, a vitézség és hösiesség csodáit vitték véghez Szevasztopol védelmében." A súlyos, véres harcokban mindkét fél nagy veszteséget szenvedett. Szevasztopol hös védöinek ereje az egyenlötlen harcban fogytán volt. A Szevasztopoli Védelmi Körlet parancsnokánál, június 29-én tartott értekezleten az egységek és a magasabbegységek parancsnokai jelentették, hogy 300400 harcképes emberük maradt, s hogy a flotta fö támaszpontjának védelmére ez az erö nem elegendö. Elözö éjszaka a hitleristák eredménytelen kísérletet hajtottak végre, hogy a Feolent-foknál védö egységek hátában csapatokat rakjanak partra. De sikerült átkelniük az Északi-öblön, s megvetniük lábukat az öböl déli partján. Másnap a németek betörtek a városba. Június 30-án a Fekete-tengeri Flotta és a védelmi körlet haditanácsának ülésén felolvasták a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának utasítását Szevasztopol kiürítésére. Július 1-én a hitleristák visszaszorították csapatainkat a kiürítési szakaszra. Szevasztopol védöi a túleröben levö ellenség nyomására elhagyták a várost, s visszahúzódtak a Sztreleckaja, a Kamisevaja és a Kazacsja-öbölhöz, illetve a Herszonesz-fokhoz. A csapatokkal együtt visszavonultak a szevasztopoli lakosok harci osztagai is, amelyek részt vettek az utcai harcokban. Szevasztopol romjait füstfelhö takarta. A város védöi felrobbantották maguk mögött a védelmi létesítményeket és a beépített ütegeket. Az utolsók közt röpítették levegöbe a B-35 nehéz partvédö üteget. Az üteg tüzérei az utolsó lövedékig harcoltak, s hogy a lövegek ne kerüljenek az ellenség kezére, felrobbantották öket. Az ellenség ekkor már a tenger felöl blokád alá vette és tüzérségi tüz alatt tartotta Szevasztopol egész partvidékét. A kialakult helyzetben a Fekete-tengeri Flotta parancsnoksága már nem használhatta fel a hajókat a szevasztopoli helyörség elszállítására. A Legfelsöbb Föparancsnokság utasítására a vezetö beosztásban levö parancsnokokat, a területi és a városi szervezetek felelös munkatársait két tengeralattjárón elszállították. Az emberek csekély hányada nagy nehezen naszádokon és más kisebb hajókon el tudta hagyni a várost. Sokan a tengerbe vetették magukat, úszva menekültek, s a tengeralattjárók szedték fel öket. A Fekete-tengeri Flotta és a védelmi körlet parancsnoksága az utolsó pillanatban repülögépen hagyta el Szevasztopolt. A parton maradt védök önfeláldozóan harcoltak az utolsó lehetöségig, amíg el nem fogyott a löszer, az élelem és az ivóvíz. Egyes szakaszokon július 9-ig tartott a harc. A város védöinek egy része áttört a hegyekbe a krimi partizánokhoz. Manstein, az ellenséges csapatok parancsnoka erröl így írt: "Az ellenség éjszakánként többször próbálkozott a kelet felé irányuló áttöréssel abban a reményben, hogy egyesül a jajlai partizánokkal. Sürü tömegben, egyesek, hogy senki se maradjon el, sebesült katonákat támogatva, megrohanták vonalainkat. Sokszor asszonyok és komszomolista lányok fegyverrel a kezükben haladtak az élen, s lelkesítették a harcosokat." Az, hogy a német fasiszta csapatok elfoglalták Szevasztopolt, s a Vörös Hadsereg elveszítette a Krímet, a Fekete-tenger medencéjében, és a szovjet-német arcvonal déli szárnyán meröben más helyzetet teremtett. A kaukázusi irányban müködö ellenséges csoportosítás szárnyát és hátát nem fenyegették többé a krími szovjet csapatok. A Kercs-félsziget elfoglalásával az ellenség hozzájutott a Kercsi-szoroson és a Tamany-félszigeten át a Kaukázusba vezetö legrövidebb úthoz. Miután a szovjet csapatok elhagyták a Krímet, Törökország semlegessége egyre inkább feltételessé vált. A török kormány ettöl kezdve gátlástalanul átengedte a szorosokon a fasiszta tömbhöz tartozó országok `szállitóés hadihajóit. Szevasztopol védelme számunkra katonai és politikai szempontból nagy jelentöségü volt. A város védöi sok német-román csapatot lekötöttek, s ezzel az arcvonal déli szárnyán felborították a német hadvezetés tervét. A szevasztopoli védök acélos keménységükkel, számtalan ellenlökésükkel és ellencsapásukkal óriási emberés anyagveszteséget okoztak az ellenségnek. 250 napra volt szükség a német-román csapatoknak ahhoz, hogy leküzdjék azt a 16 kilométert, amely elválasztotta Szevasztopol elsö külsö védelmi övezetét a város peremétöl. Szevasztopol hösi védelme a honvédö háború történetének egyik legragyogóbb lapja. Szevasztopol védöinek határtalan bátorságát és önfeláldozását örökre megörizzük emlékezetünkben. 3. A harkovi ütközet 1942 májusában és júniusában, amikor a Krímben elkeseredett harcok dúltak, kemény küzdelem bontakozott ki Harkov térségében is. Említettük, hogy ezen az arcvonalszakaszon mindkét fél támadó hadmüveletekkel akarta kezdeni a nyári hadjáratot. Március második felében a Délnyugati Irány Haditanácsa azzal a javaslattal fordult a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásához, hogy a front déli szárnyán indítsanak támadó hadmüveletet, zúzzák szét a szemben álló ellenséges csoportosításokat, s jussanak ki a Gomel-Kijev-CserkassziPervomajszk-Nyikolajev vonalra (18. sz. térkép). Úgy tervezték, hogy a támadásba bevonják a Brjanszki, a Délnyugati és a Déli Frontnak a föhadiszállás tartalékaival erre a célra jelentösen megerösített csapatait. Az elképzelés szerint két korlátozott célú hadmüveletet kellett végrehajtani: az egyiket a Délnyugati Front eröivel a Csugujev, Balakleja térségében levö ellenséges csoportosítás szétzúzása, a másikat a Déli Front eröivel a Szlavjanszk, Kramatorszk térségében levö német fasiszta csapatok megsemmisítése végett. Ezekkel a hadmüveletekkel azt akarták elérni, hogy tartósan megszilárdítsák a barvenkovói hídföben levö szovjet csapatok szárnyait, s megteremtsék a Harkov elleni támadás kedvezö feltételeit. A föhadiszállás a Délnyugati Irány Haditanácsának elképzeléseit március végén vizsgálta meg. Mivel nem volt elegendö tartaléka a Délnyugati Irány csapatainak megerösítésére, elvetette a déli nagyarányú támadásra vonatkozó javaslatot, s utasította a Délnyugati Irány föparancsnokát, hogy csak a harkovi ellenséges csoportosítás szétzúzására és Harkov felszabadítására dolgozzon ki tervet. Ennek megvalósításával kellett volna megteremteni a feltételeket ahhoz, hogy késöbb tovább fejlesszék a támadást Dnyepropetrovszk irányában. A Délnyugati Irány Föparancsnoksága kidolgozta a harkovi hadmüvelet tervét, s ezt a föhadiszállás jóváhagyta. A terv szerint a Délnyugati Front eröinek két ölelkezö csapást kellett mérniük: az egyiket Volcsanszk térségéböl, a másikat a barvenkovói kiszögellésböl Harkov irányában. A barvenkovói kiszögellésböl kiinduló föcsapás végrehajtását a 6. hadsereg csapataira (a hadsereg parancsnoka Gorodnyanszkij altábornagy volt) és Bobkin vezérörnagy hadseregcsoportjára bízták. A 6. hadsereg azt a feladatot kapta, hogy törje át a védelmet a Verhnyij-Biskintöl (Balakleja Ny 35 km) Grusinóig (Balakleja DNy 40 km) terjedö szakaszon, s fejlessze tovább a támadást dél felöl Harkov irányában. A hadseregcsoport magasabbegységeire az a feladat hárult, hogy támadjanak Krasznográd irányában, s ezzel tartósan biztosítsák délnyugat felöl a 6. hadsereg tevékenységét. A terv szerint Volcsanszk térségéböl egy másik támadó csoportnak: a Rjabisev altábornagy parancsnoksága alatt álló 28. hadseregnek és a vele szomszédos 21., illetve 38. hadsereg szárnyain levö magasabbegységeknek kellett támadniuk. Ennek a csoportnak a csapatai azt a feladatot kapták, hogy törjék át az ellenség védelmét a Nyezsegoltól (Volcsanszk É 16 km) Bolsije Babkiig (Harkov K 30 km) terjedö szakaszon, s fejlesszék a támadást Harkov irányában északkelet felöl, hogy azután találkozzanak a dél felöl elönyomuló föcsoportosítással. A Délnyugati Front csapatainak támadását dél felöl a Déli Frontnak kellett biztosítania; e front parancsnokságát utasították, hogy szervezze meg a védelmet a barvenkovói kiszögellés déli arcvonalán, a PodIasz altábornagy parancsnoksága alatt álló 57. hadsereg, és a Haritonov vezérörnagy parancsnoksága alatt álló 9. hadsereg eröivel. A Délnyugati Irány Föparancsnoksága azonban nem adott aktív feladatot a Déli Front csapatainak, ami késöbb hátrányosan befolyásolta a harkovi hadmüvelet eredményeit. Nem fordított erre kellö figyelmet a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása sem. A Délnyugati Front csapásmérö csoportosításába 23 lövészhadosztályt, két lovas és két harckocsihadtestet osztottak be. A Délnyugati Fronttal szemben a 6. német hadsereg 14 gyaloghadosztálya és két páncélos hadosztálya, valamint a "Kleist" hadseregcsoport egy gyaloghadosztálya müködött. Jóllehet a Délnyugati Front parancsnoksága sok magasabbegységet vont be a támadásba, a szovjet csapatok számbeli fölénye jelentéktelen volt. Ennek az a magyarázata, hogy a front hadosztályai létszám dolgában igen rosszul álltak (legfeljebb 8000-9000 fö volt mindegyikében). A német hadosztályok létszáma és fegyverzete 90 százalékos volt, egy-egy hadosztályban 14000-15000 föt számláltak. Lövegekben és aknavetökben a Délnyugati Front magasabbegységei másfélszeres fölénnyel rendelkeztek. A harckocsik számát illetöen is volt némi fölény a szovjet csapatok oldalán; de azt lerontotta a még mindig sok gyenge páncélzatú és fegyverzetü könnyü harckocsi. A két félnek körülbelül ugyanannyi repülögépe volt. De a hitleristák nyomasztóan sok és jó bombázó repülögéppel rendelkeztek. Harkov térségében "Fridericus" fedönéven a német fasiszta hadvezetés is támadó hadmüveletet készített elö, és annak kezdetét május 18-re tüzte ki. A hadmüvelet célja az volt, hogy "elvágja a Donyectöl délre levö szovjet erök utánpótlási vonalait, visszaállítsa a Doni arcvonalat, és elfoglalja az Izjum folyótól északra fekvö körzetet." A hitlerista hadvezetés úgy tervezte, hogy ezt a körzetet egy további támadás kifejlesztéséhez hídföként használja fel. Az ellenség a barvenkovói kiszögellést úgy akarta felszámolni, hogy a 6. hadsereggel Balakleja körzetéböl déli irányban, a "Kleist" hadseregcsoporttal pedig Szlavjanszk, Kramatorszk körzetéböl északnyugati irányban mért csapással átkarolja. Harkov és a barvenkovói kiszögellés térségében tehát egyidejüleg mind a két fél támadó hadmüveletre készült. Jórészt az itt tervezett hadmüvelet kimenetelétöl függött, hogy a szovjet-német arcvonal déli szárnyán 1942 nyarán és öszén hogyan alakulnak tovább az események. Május 12-én reggel egy órás tüzérségi és légi elökészítés után elsönek a szovjet csapatok mentek át támadásba. A Délnyugati Front csapásmérö csoportosításai Harkovtól északra és délre áttörték a 6. német hadsereg védelmét. Csapataink háromnapi nehéz harc árán Volcsanszk körzetében 25 kilométernyi és a barvenkovói kiszögellés körzetében 20-30 kilométernyi tért nyertek. A 6. német hadsereg súlyos helyzetbe került. A "Dél" hadseregcsoport parancsnoka arra kérte a német hadvezetést, hogy a Harkovtól délre történt áttörés felszámolására sürgösen dobjon át három-négy hadosztályt a "Kleist" hadseregcsoportból. Május 14-én estére kedvezö feltételek alakultak ki ahhoz, hogy harcba vessék a szovjet csapatok gyorsan mozgó magasabbegységeit, ezzel tovább fejlesszék a sikert, és befejezzék a Harkov térségében levö német csapatok bekerítését. A Délnyugati Front parancsnoksága azonban késlekedett a harckocsihadtestek harcbavetésével, mert félrevezette a törzs felderítö osztályának az az alaptalan jelentése, hogy Zmijev körzetében nagy ellenséges páncélos erök gyülekeznek. Hátrányosan hatott a hadmüvelet menetére, hogy május 14-15-én nem használták fel a gyorsan mozgó magasabbegységeket a lövészcsapatok támadásának továbbfejlesztésére. A támadó csapatok ereje kimerült, s a támadás üteme hirtelen lelassult. Az ellenség ezalatt felvonultatta tartalékait, és a mögöttes terepszakaszokon megszervezte a védelmet. A volcsanszki irányban hátrányunkra változtak meg az eröviszonyok. Az ellenség ide két páncélos és egy gyalogos hadosztályt dobott át. Csapataink ebben az irányban május 14-én elvesztették a kezdeményezést. A Rjabisev altábornagy parancsnoksága alatt álló 28. hadsereg csapatainak, és a Moszkalenko vezérörnagy vezette 38. hadsereg jobbszárnyának német páncélos hadosztályok ellenlökését kellett visszaverniük a belgorod-harkovi vasútvonal és országút térségében. A Délnyugati Front parancsnoksága csak május 17-én reggel határozta el, hogy harcba veti a 21. harckocsihadtestet. A kedvezö alkalmat azonban már elszalasztotta. Az ellenségnek sikerült némileg megszilárdítania arcvonalát, és befejeznie csapatai átcsoportosítását. Ugyanezen a reggelen a "Kleist" hadseregcsoportnak nyolc gyalogos, két páncélos és egy gépesített hadosztályból álló támadó csoportosítása Szlavjanszk, Kramatorszk körzetéböl támadásba ment át a Déli Front 9. hadserege ellen. Az 57. hadsereggel szemben mintegy öt gyaloghadosztály müködött. A szárazföldi csapatokat a 4. légiflotta nagy eröi támogatták. Ezt a hatalmas erejü csapást a kis létszámú 9. és az 57. hadsereg képtelen volt visszaverni. A "Kleist" hadseregcsoport ellencsapásának kezdetén az egész barvenkovói kiszögellésben az ellenség került eröfölénybe. Különösen kedvezötlenül alakultak az eröviszonyok a szovjet csapatok számára a 9. hadsereg sávjában. Az ellenségnek csaknem másfélszer annyi zászlóalja, kétszer annyi lövege, 6,5-szer több harckocsija volt, mint ennek a hadseregnek. Az áttörés szakaszán a németek fölénye még ezt is felülmúlta. A hídföben a szovjet csapatok támpontszerü védelme sekély volt. Az ellenség föcsapásának irányába levö 9. hadsereg elsö lépcsöjének négy hadosztálya 105 kilométeres arcvonalon védett, s az arcvonal egy kilométeres szakaszára átlag négy-kilenc löveg, illetve aknavetö, s három géppuskafészek jutott. A hadsereg második lépcsövel nem rendelkezett, és légvédelmi eszközök dolgában rendkívül rosszul állt. A német fasiszta csapatok a támadás elsö napján áttörték a 9. hadsereg védelmét, május 18-án estére északi irányban 40-50 kilométernyi tért nyertek, és Petrovszkoje körzetében (Izjum DNy 30 km) elérték az Északi-Donyecet. Az a veszély fenyegetett, hogy a fasiszta csapatok kijutnak a Délnyugati Front 6. hadseregének hátába. A német légierö többször támadta a 9. hadsereg törzsét, s a csapatok vezetése ezáltal megbomlott. A Délnyugati Irány föparancsnokának az a kísérlete, hogy az 5. lovas hadtest és más tartalékegységek ellencsapásával visszaállítsa a helyzetet, nem járt sikerrel. A 9. hadsereg csapatai az ellenség csapásai alatt kénytelenek voltak északra, északnyugatra és az Északi-Donyec mögé visszahúzódni. Közben a "Kleist" hadseregcsoport az Északi-Donyec jobb partján észak felé nyomult elöre, és a barvenkovói hídföben levö egész szovjet csoportosítást bekerítéssel fenyegette. Határozott intézkedésekre volt szükség, hogy visszaverjük az ellenség ellentámadását, és megszilárdítsuk a helyzetet a Déli Front jobbszárnyán. A Délnyugati Irány Haditanácsa elhatározta: beszünteti a Harkov irányába indított támadást, és a csapatokat gyorsan átcsoportosítva, egy erös csoportot hoz létre a "Kleist" hadseregcsoport ellencsapásának visszaverésére. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása nem hagyta jóvá ezt a helyzetnek megfelelö döntést, s utasította a Délnyugati Irány föparancsnokát, hogy a Délnyugati Front eröivel folytassa a támadást Harkov ellen, a Déli Front 9. és 57. hadseregével, valamint az ebben az irányban fellelhetö tartalékokkal pedig verje vissza a németek ellencsapását. Hruscsov, a Délnyugati Irány haditanácsának tagja nem értett egyet a föhadiszállás döntésével. Úgy ítélte meg a helyzetet, hogy az ellenség páncélos csoportosításának dél felöl indított támadása súlyos veszéllyel fenyegeti a front csapatait. Hruscsov közvetlenül a legfelsöbb föparancsnokhoz fordult azzal a javaslattal, hogy haladéktalanul állítsák le a Harkov elleni támadást, s a Délnyugati Front erökifejtését összpontosítsák a német ellencsapás visszaverésére. A föhadiszállás azonban ragaszkodott a korábban adott parancsok végrehajtásához. A Délnyugati F ront csapatai tovább támadtak Harkov irányában, ami még bonyolultabbá tette a helyzetet. Május 19-én a támadó ellenség súlyos csapást mért a Déli Front 9. hadseregére, 80 kilométeres rést ütött a hadsereg arcvonalán, s kijutott a barvenkovói kiszögellésben levö szovjet csapatok fö utánpótlási vonalaira. A Délnyugati Irány föparancsnoka erre megállította a harkovi támadást, s utasítást adott arra, hogy a 6. hadsereg, a 21. és a 23. harckocsihadtest zömét, valamint az 57. hadsereget az áttörés felszámolására, és a 9. hadsereg sávjában az eredeti helyzet visszaállítására vessék be. A föhadiszállás ezúttal jóváhagyta a Délnyugati Irány föparancsnokának elhatározását, de miként az események további alakulása beigazolta ekkor már késö volt. A "Kleist" hadseregcsoport páncélos és gépesített magasabbegységeinek gyors ütemü elönyomulása az Északi-Donyec jobb partja mentén meghiúsította a 6. hadsereg tervszerü összpontosítását az áttörés szakaszánál, csapataink részenként, légi és tüzérségi támogatás nélkül kényszerültek harcba bocsátkozni. Következésképpen nem sikerült megállítani az ellenség elönyomulását. A "Kleist" hadseregcsoportnak Szlavjanszk, Kramatorszk körzetéböl támadásra indult csapatai május 23-án, Balaklejától délre 10 km-re egyesültek az észak felöl támadó 6. német hadsereg egységeivel. A barvenkovói kiszögellésben harcoló szovjet csapatok elött elvágták a visszavonulás útját. Kosztyenko altábornagyot, a Délnyugati Front parancsnokának helyettesét bízták meg azzal, hogy a 6. és az 57. hadseregnek a barvenkovói hídföben maradt csapatai felett a parancsnokságot vegye át. Ezek a csapatok, noha a légi uralom osztatlanul a németek kezében volt, ök maguk pedig súlyos löszer-, üzemanyagés élelmiszerhiánnyal küzdöttek hösi harcot vívtak a túleröben levö ellenséggel. A Délnyugati Front parancsnoksága kísérletet tett ugyan arra, hogy a 38. hadsereg részeivel Szavinci (Balakleja DK 15 km) körzetéböl mért csapással áttörje a bekerítés gyürüjét, a végrehajtás azonban a csapatok elégtelensége, és a csapásnak kiváltképpen a levegöböl történt hiányos biztosítása miatt csak részben volt eredményes. De annyit mégis sikerült elérni, hogy Batyunyej vezérörnaggyal és Gurov hadosztálykomisszárral, a Délnyugati Front haditanácsának tagjával az élen, sok harcos és parancsnok kitört a gyürüböl. A gyürüben maradt csapatok egységes vezetése, a súlyos helyzet, és a híradástechnikai eszközök elvesztése miatt rendkívül nehézzé vált. Az egységek, a magasabbegységek és a hadseregek parancsnokai csak úgy tudtak eleget tenni feladatuknak, ha a közvetlen harctevékenység körzetébe mentek ki. A szovjet csapatok május 30-ig harcoltak a gyürüben. Sok egység áttört az ellenség arcvonalán, s átkelt az Északi-Donyec bal partjára. Hazánk sok hü fia hösi halált halt. Itt vesztette életét Kosztyenko altábornagy, a Délnyugati Front parancsnokának helyettese, Gorodnyanszkij altábornagy, a 6. hadsereg parancsnoka, Podlasz altábornagy, az 57. hadsereg parancsnoka, és Bobkin vezérörnagy, hadseregcsoport-parancsnok. Az ellenség a barvenkovói kiszögellésben indított támadással egy idöben erösítette csapását Harkovtól északkeletre, a volcsanszki irányban, s megállította a 28. hadseregnek és a 38. hadsereg jobbszárnyának támadását. Ily módon a Harkov térségében sikeresen indult támadó hadmüveletünk a Délnyugati és a Déli Front majdnem három hadseregének súlyos vereségével végzödött. A harkovi támadásunk kudarcát föként a következö okok magyarázzák: A szovjet Legfelsöbb Parancsnokság és a vezérkar, jóllehet, a jelek szerint nyilvánvaló volt, hogy a német fasiszta hadvezetés nagyszabású támadást készít elö délen tévesen azt várta, hogy az ellenség a fö hadmüveleteket már a nyári hadjárat elsö szakaszában újra a moszkvai irányban indítja meg. Ezért nem fordított kellö figyelmet, hogy a szovjet csapatok helyzetét a Délnyugati és a Déli Fronton megszilárdítsa. Amikor pedig a föhadiszállás jóváhagyta a Délnyugati Front támadásának tervét, ezt a támadást nem biztosította elegendö erövel és eszközzel. Ráadásul a harkovi hadmüveletnek már az elgondolása is helytelen volt. Kevés erövel nem lett volna szabad egy hadmüveleti "zsákból", vagyis a barvenkovói hídföböl nagyszabású hadmüveletet kezdeni. A szovjet hadvezetésnek súlyos hibája volt a harkovi kudarc és az egész 1942. nyári hadjárat kedvezötlen fejlödésének egyik fö oka. A harkovi vereségben az is közrejátszott, hogy a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása nem elég meggondoltan tervezte meg a hadmüveletet. A Délnyugati Front csapatainak támadását a szomszédos frontok nem támogatták kellöen. A Brjanszki Front hadmüvelete, amelyet a föhadiszállás a kurszk-lgovi irányban tervezett, elmaradt, a Déli Front csapatai pedig nem kaptak aktív feladatot. Az ellenség tehát zavartalanul átdobhatta tartalékait a Donyec-medencéböl és Kurszk térségéböl a Délnyugati Front csapatainak támadási sávjába. A Délnyugati Irány Föparancsnoksága nem fordított kellö figyelmet a támadásnak, különösen a csapásmérö csoportosítás szárnyainak hadmüveleti biztosítására. A Déli Front parancsnoksága sem biztosította a Délnyugati Front föcsoportosításának szárnyát és hátát a Szlavjanszk és Kramatorszk térségéböl indított csapások ellen. A felderítés is pontatlanul müködött. A hadmüvelet elökészítése idején lebecsülte az ellenség szemben álló eröit, a támadás folyamán pedig nem tudta idejében felfedni azokat a hatalmas csoportosításokat, amelyeket a hitlerista hadvezetés az ellencsapás végrehajtására létrehozott. Ennek következtében a német ellencsapás váratlanul érte a szovjet csapatokat, a föhadiszállás pedig túlontúl késön engedélyezte, hogy a Délnyugati Front csapásmérö csoportosításának föeröit Harkov irányából délkeletre, a Szlavjanszk és Kramatorszk térségéböl indított ellencsapás visszaverésére fordítsák. A harkovi hadmüvelet kudarca folytán május végén azt a feladatot adták a Délnyugati Irány csapatainak, hogy szilárdan vessék meg lábukat az elfoglalt terepszakaszon, s akadályozzák meg, hogy az ellenség Harkov térségéböl kelet felé fejlessze támadását. A német fasiszta hadvezetés további két korlátolt célú támadó hadmüvelet elökészítéséhez fogott hozzá, mielött még a szovjet-német arcvonal déli szárnyán megindította volna nagy támadását. Elöször is tervbe vette, hogy Volcsanszk térségében a 6. hadsereg eröivel végrehajtja a "Wilhelm" hadmüveletet, majd pedig az 1. páncélos hadsereg és a 6. hadsereg eröinek egy részével csapást mér a Csugujevtöl délkeletre levö térségböl Kupjanszk irányában, s hídföt foglal az Oszkol folyó keleti partján. Ez a hadmüvelet a "II. Frigyes" fedönevet kapta. Paulus, a 6. német hadsereg parancsnoka késöbb azt mondta, hogy ez a két hadmüvelet "egy célt szolgált: elönyös kiindulási helyzetet teremteni a nagy Don-kanyar felé indítandó támadáshoz". A támadás kezdetén a 6. és az 1. német páncélos hadseregnek összesen 33 hadosztálya, ebböl öt páncélos és két gépesített hadosztálya volt. Ily módon számbelileg másfélszeresen felülmúlták a Délnyugati Front e szakaszon müködö csapatait. A 6. német hadsereg a támadáshoz Volcsanszktól nyugatra hét-nyolc gyalogos hadosztályból, Csugujevtöl keletre pedig három gyalogos, három páncélos és egy gépesített hadosztályból álló csapásmérö csoportosítást hozott létre. Június 10-én reggel az ellenség csapásmérö csoportosításai, jelentös légierö támogatásával, támadásba mentek át a Délnyugati Front 28. hadserege és a 38. hadsereg jobbszárnya ellen. A túlerö nyomására a két hadsereg egységei, elkeseredett harcok közepette megkezdték a visszavonulást kelet felé. A német csapatok elönyomulását a front tartalékainak ellencsapásával június 14-én sikerült Volcsanszktól keletre 35 km-re megállítani. A német hadvezetés a következö napokban átcsoportosította eröit, s a 6. hadsereg egy gépesített és egy összfegyvernemi hadtestét az 1. páncélos hadsereg támadási sávjába irányította. E hadsereg parancsnoksága három csapásmérö csoportosítást hozott létre: az elsöt (három gyalogos, három páncélos és egy gépesített hadosztályból) Csugujev körzetében, a másodikat (három gyaloghadosztályból) Balakleja körzetében, és a harmadikat (három gyaloghadosztályból) Izjumtól közvetlenül délre. Az ellenség úgy tervezte, hogy csapásaival szétdarabolja a Délnyugati Front 38. és 9. hadseregének csapatait, megsemmisíti öket az Oszkol jobb partján, s kijutva a folyóhoz, menetböl átkel rajta, s Kupjanszktól keletre hídföt foglal a bal parton. A 38. és a 9. hadsereg magasabbegységei június 22-én reggeltöl ismét elkeseredett védelmi harcba kezdtek az ellenség nagy eröivel. A német csapatok, számbeli fölényüket kihasználva, áttörték a 38. hadsereg védelmét, és a támadást Kupjanszk irányában fejlesztették tovább. A Délnyugati Front parancsnoka, az ellenség eröfölényét figyelembe véve, annak megakadályozása végett, hogy az ellenség átkeljen az Oszkolon, június 23-26 folyamán a 38. hadsereget és a 9. hadsereg jobbszárnyának csapatait a folyó keleti partjára rendelte vissza. A szovjet csapatok itt szilárd védelmet szerveztek, s meghiúsították az ellenség átkelési kísérleteit. A hitlerista hadvezetés, mivel nem érte el célját, abbahagyta a rohamokat, s az 1. páncélos hadsereg páncélos és gépesített hadosztályait a Donyec-medencébe dobta át, hogy ott feltöltse és rendezze öket. A Délnyugati és a Déli Front balsikerü akciói következtében az arcvonal déli szárnyán a körülmények és az eröviszonyok erösen megváltoztak az ellenség javára. A német csapatok a baronkovói kiszögellés felszámolásával jelentösen megjavították hadmüveleti helyzetüket, s elönyös megindulási állásokat szereztek a további elönyomuláshoz. A német fasiszta hadvezetés, tudva azt, hogy az Egyesült Államok és Anglia a közeljövöben nem hoz létre második frontot Európában, május és június folyamán mintegy 25 további hadosztályt dobott át tartalékából a Keleti Front déli szárnyára; ebböl 12 hadosztály Nyugat-Európából való volt. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a hitleristák a szovjet-német arcvonal déli szárnyán jelentösen a javukra változtathatták meg az eröviszonyokat. Nem valósult meg tehát a szovjet hadvezetésnek az az elgondolása, hogy tovább fejleszti a téli támadás sikerét, és megelözi az ellenséget a nagyarányú támadó hadmüveletben. Söt, a Vörös Hadsereg elveszítette azoknak a hídföknek és körzeteknek a többségét is, amelyek alkalmasak lehettek volna arra, hogy területükröl kiindulva csapást mérjen a német fasiszta csapatok föcsoportosításaira. Az emberés anyagveszteség pótlására a föhadiszállás kénytelen volt felhasználni a nyári támadásra biztosított tartalékok zömét. A szovjet hadvezetés kényszerülten lemondott támadó terveiröl, s elhatározta, hogy védelembe megy át. A hadászati kezdeményezés ismét az ellenség kezébe került. 4. A szovjet csapatok védelmi harcai a voronyezsi irányban és a Donyec-medencében Miközben a Krímben és Harkov térségében folytak a hadmüveletek, a német fasiszta hadvezetés minden igyekezetével azon dolgozott, hogy felkészítse csapatait a fö nyári hadmüveletre, a Volga és az Észak-Kaukázus irányában mérendö csapásra. A hitleristák terve az volt, hogy a nagy nyári támadást a "Kék" hadmüvelettel (a voronyezsi irányban mért csapással) kezdik. A német hadvezetés ehhez a hadmüvelethez különösen nagy reményeket füzött, s ezért igen gondosan készítette elö. Június 1-én Poltavában, a "Dél" hadseregcsoport törzsénél tartott értekezleten megvitatták a nyári hadmüveletek tervét; az értekezleten jelen voltak a német fasiszta hadsereg legföbb föparancsnokságának vezetöi is. A "Kék" hadmüvelet keretében a német fasiszta csapatoknak két ölelkezö csapást kellett mérniük: az egyiket a Kurszktól közvetlenül északkeletre levö körzetéböl Voronyezs irányában, a másikat Volesanszk körzetéböl Osztrogozsszk irányában. A hitlerista hadvezetés úgy számított, hogy ezzel a két csapással szétzúzza a szovjet csapatokat a voronyezsi irányban, s a Voronyezstöl Novaja Kalitváig (Pavlovszk D 40 km) terjedö szakaszon kijut a Donhoz, majd hídföt foglal a Don bal partján. (16. sz. térkép) A hitleristák további terve az volt, hogy miután kijutottak Voronyezs térségébe, Kantyemirovka irányában indítanak hadmüveletet. Voronyezs körzetéböl a Szlavjanszk-Artyomovszk-Kramatorszk körletéböl egy-egy erös csapást szándékoztak mérni a Délnyugati Front csapataira. A két támadó csoportosításnak Kantyemirovkánál kellett egyesülnie, és bekerítenie a Délnyugati Front föeröit. A német hadvezetés számítása szerint e hadmüvelet sikeres befejezése után kialakultak volna a feltételek ahhoz, hogy a támadást akadálytalanul tovább fejlessze a Volga és ÉszakKaukázus irányában. Június második felében a hitleristák lényegében befejezték az elsö hadmüveletre szánt csapásmérö csoportosítások összpontosítását és felvonultatását, és megkezdték az erök összevonását a Donyec-medencében a Kantyemirovka elleni támadáshoz. Kurszk térségébe, a 2. német hadsereg sávjába kilenc hadosztályt szállítottak át Németországból és Franciaországból, s elörevonták a 2. magyar hadsereget (kilenc hadosztályt) is. Ugyanitt összpontosítottak egy páncélos és egy gépesített hadosztályt a "Közép" hadseregcsoport állományából. Harkov, Volcsanszk körzetébe, az ott müködö 6. német hadsereg megerösítésére egy páncélos és hat gyalogos hadosztály érkezett Nyugat-Európából, valamint egy gépesített hadosztály a "Közép" hadseregcsoport állományából. A voronyezsi irányban tervezett támadáshoz ily módon további 28 hadosztályt vonultattak fel. A kantyemirovkai irányban, a Szlavjanszk, Kramatorszk körzetben felvonuló csapásmérö csoportosítás megerösítésére június végén két gyaloghadosztályt dobtak át Franciaországból. Valamivel korábban érkezett meg ebbe a körzetbe egy páncélos hadosztály a Krímböl. Június második felében Ukrajnában megkezdték a 8. olasz hadsereg összpontosítását. Ugyanide volt útban a 3. román hadsereg is. A "Dél" hadseregcsoportban a hadseregek száma kilencre emelkedett. A küszöbönálló támadással kapcsolatban a német fasiszta hadvezetés végrehajtotta a "Dél" hadseregcsoportnak már áprilisban tervbe vett felosztását. Az újonnan alakított "B" hadseregcsoportba a 2., a 6. és a 4. német páncélos hadsereg, valamint a 2. magyar hadsereg került. E csoport parancsnokává von Bock tábornagyot nevezték ki. A "B" hadseregcsoport állományán belül megalakították a "Weichs" hadseregcsoportot (a 2., a 4. német páncélos hadseregböl, és a 2. magyar hadseregböl). Az "A" hadseregcsoportba került a 11., a 17. és az 1. német páncélos hadsereg, és a 8. olasz hadsereg. Az "A" hadseregcsoport parancsnokává List tábornagyot nevezték ki. Június végén a hitlerísta hadvezetésnek 229 hadosztálya (ezen belül 20 páncélos és 15 gépesített hadosztálya) és 16 dandára (ebböl 12 gyalogos, 3 lovas és 1 gépesített dandára) volt a szovjetnémet arcvonalon. Az Orjoltól az Azovi-tengerig terjedö arcvonalszakaszon 70 gyalogos, 10 páncélos, nyolc gépesített, két lovas hadosztály, három gyalogos és egy lovasdandár összpontosult. Ily módon, ellentétben a május eleji helyzettel, amikor is az ellenség legerösebb csoportosítása az arcvonal középsö szakaszán tömörült, most gyalogos és lovas magasabbegységeinek mintegy 40 százaléka, páncélos és gépesített magasabbegységeinek több mint 50 százaléka az arcvonal déli szárnyán összpontosult. A szovjet csapatok csoportosítása az arcvonal északi és középsö szakaszán június végéig lényegében a korábbi maradt, csak a déli szárnyon változott meg valamelyest. A Brjanszki Front csapatai Belevtöl a Szejm folyó felsö folyásáig, 350 km-es sávban védtek. A Brjanszki Front jobbszárnyával a tulai és moszkvai irányt, balszárnyával pedig a voronyezsi irányt fedezte. A Délnyugati Front csapatai a Szejm felsö folyásától Krasznij Limanig (Izjum DK 45 km) 300 km-es arcvonalon szervezték meg a védelmet. A Déli Front 250 km-es sávban Krasznij Limantól az Azovi-tengerig rendezkedett be, s két fontos irányban, a voronyezsi és a rosztoví irányban védett. Az újonnan alakított Észak-Kaukázusi Front az Azoviés a Fekete-tenger keleti partját védte. Az arcvonal déli szárnyán müködö szovjet csapatok a májusi és júniusi hadmüveletek során elszenvedett veszteségek után még nem tudtak megerösödni. Védelembe mentek ugyan át, de az új szakaszokon még nem tudták kellöképpen megvetni a lábukat. A Délnyugati Irány tartalékai kimerültek. Más irányokhoz képest a délnyugati arcvonalszakaszon volt a leggyengébb a szovjet csapatok csoportosítása. Ekkorra már bizonyos változások történtek a vezetés rendszerében is. A Délnyugati Irány Föparancsnokságának törzsét feloszlatták. A Délnyugati és a Déli Front csapatait közvetlenül a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállásának rendelték alá. Az ellenséges csapatok támadása június 28-án indult meg. Az elsö csapást Kurszktól keletre 100-120 kilométerre, a "Weichs" hadseregcsoport hét hadosztálya mérte a Brjanszki Front 13. és 40. hadseregének három lövészhadosztályára. A német csapatoknak még aznap estére sikerült áttörniük a fövédöövet, és 8-15 kilométernyire elönyomulniuk. A föhadiszállás, miután megállapította az ellenség föcsapásának irányát, már június 28-án intézkedett a Brjanszki Front megerösítésére. Oda irányított két harckocsihadtestet a Délnyugati Frontról, egy harckocsihadtestet a saját tartalékából, és megerösítette a frontot vadászés csatarepülö-ezredekkel is. A Brjanszki Front parancsnoksága úgy határozott, hogy a Kseny folyó mentén tartóztatja fel a német fasiszta csapatok támadását, s Volovo körzetébe dobta át a front tartalékában levö harckocsihadtestet. A front parancsnoka ugyanebböl a célból elrendelte, hogy a megerösítésre küldött egyik harckocsihadtestet Kasztornoje körzetében (Voronyezs ÉNy 75 km) összpontosítja, a másik két harckocsihadtestet pedig Sztarij Oszkol térségében. Ezeket a hadtesteket arra szánta, hogy ellencsapást mér velük a támadó ellenségre. A más irányokból érkezö harckocsi-magasabbegységek azonban késtek, s ezért az ellencsapás nem volt elég eröteljes. A harckocsihadtestek, összpontosításuk befejezését be sem várva, más-más idöben, tüzérségi és légi elökészítés nélkül léptek ütközetbe. következésképpen a Brjanszki Front csapatai nem teljesíthették feladatukat. Az ellenség a 13. és a 40. hadsereg csatlakozásán áttörte a védelmet, s 60-80 kilométer mélyen elönyomult. Július 2-án este a német gyorsan mozgó magasabbegységek elérték a kasztornoje-Sztarij Oszkol-i vasútvonalat, s észak felöl mélyen átkarolták a 40. hadsereg balszárnyán, a fövédöövben harcoló hadosztályokat. Nehéz helyzet alakult ki a Délnyugati Front jobbszárnyán is. A 6. német hadsereg csapásmérö csoportosítása június 30-án reggel Volcsanszk térségéböl támadásba ment át, s áttörte védelmünket. A 21. és a 28. hadsereg magasabbegységei, amelyek idö hiányában még nem erösödhettek meg, és nem tudtak az új terepszakaszon tartósan berendezkedni, képtelenek voltak visszaverni az ellenség csapását, és megtartani állásaikat. A német csapatok északkeleti irányban továbbfejlesztve a támadást, július 2-án estére elérték a Sztarij Oszkol DNy 40 km, Sztarij D 50 km, Oszkol folyó (Volokonovkáig) vonalat. A szovjet csapatok helyzete a voronyezsi irányban lényegesen romlott. Védelmüket mintegy 80 kilométer mélységben áttörték. A Brjanszki és a Délnyugati Frontnak a voronyezsi irányban levö tartalékait már harcba vetették, a 21. és a 40. hadsereg magasabbegységeinek egy részét a német fasiszták bekerítették. Ezeknek a magasabbegységeknek néhány egysége és alegysége Sztarij Oszkoltól nyugatra súlyos harcok árán áttört kelet felé. A Brjanszki Front és a Délnyugati Front között rés keletkezett. Az ellenséges csapatok elött megnyílt az út a Don és Voronyezs felé. A föhadiszállás, hogy az ellenség át ne kelhessen a Donon, a folyó bal partján, a Zadonszk és Pavlovszk közti szakaszra saját tartalékából két összfegyvernemi és egy harckocsihadsereget küldött. A Brjanszki Front jobbszárnya mögött álló harckocsihadsereget átdobták a Jelectöl közvetlenül délre esö körzetbe, a Brjanszki Front parancsnokát pedig utasították, hogy e hadsereg eröivel mérjen ellencsapást a Voronyezs irányában támadó német fasiszta csoportosítás szárnyára és hátába. A föhadiszállás ugyanakkor utasította a Délnyugati Front parancsnokát, hogy a Potudan és Tyihaja Szoszna folyók mentén szervezze meg a védelmet (Osztrogozsszk térségében), s ezzel biztosította a front jobbszárnyát. A Brjanszki Front parancsnoka Jelec irányában lovas magasabbegységeket vonultatott fel, hogy az ellenség ebben az irányban ne fejleszthesse tovább a támadást. Golikov altábornagy, a törzs tisztjeinek egy csoportjával Jelecböl sietve Voronyezsbe tette át székhelyét, hogy a front balszárnyán küzdö csapatok vezetését újraszervezze, illetve közvetlenül vezesse öket. A Brjanszki Front törzséhez megérkezett Vasziljevszkij vezérezredes, a vezérkar fönöke. Mindezek az intézkedések lehetövé tették, hogy a voronyezsi irányban megszilárduljon a szovjet csapatok helyzete, s megállítsuk az ellenséget. Az ellenség gyorsan mozgó magasabbegységei, amelyek kijutottak a Donhoz, és július 6-án hídföt foglaltak a folyó bal partján, Voronyezs körzetében csapataink szervezett ellenállásába ütköztek, s nem tudták folytatni az elönyomulást. Ugyanezen a napon a Brjanszki Front tartalék-magasabbegységei ellencsapást mértek a Jelectöl közvetlenül délre esö körzetböl. A német vezetés kénytelen volt a 24. páncélos hadtestet és három gyaloghadosztályt ide irányítani. Ennek folytán az ellenség Voronyezs irányában elönyomuló föcsapásmérö csoportosítása jelentösen meggyengült. A szovjet csapatok aktív tevékenysége meghiúsította azt is, hogy az ellenség Voronyezstöl északra, a Don mentén kiszélesítse az áttörést. Ennek ellenére a szovjet csapatok a voronyezsi irányban továbbra is nehéz helyzetben voltak. Az ellenség a Brjanszki Front és a Délnyugati Front védelmét mintegy 300 kilométer széles sávban áttörte, és 150-170 kilométernyire nyomult elöre. A "Weichs" hadseregcsoport magasabbegységei kijutottak a Donhoz, s Voronyezstöl nyugatra átkeltek a folyón. A Délnyugati Front parancsnoksága képtelen volt idejében megszervezni a védelmet a Potudan és a Tyihaja Szoszna mentén, s nem tudta fedezni a front csapatait az északi irányból mért német csapással szemben. A 6. német hadsereg csapásmérö csoportosítása kijutott Osztrogozsszk térségébe, átkelt a Tyihaja Szosznán, s a Don jobb partja mentén megkezdte a támadás déli irányban való kifejlesztését. Elörevetett egységei a Délnyugati Front szárnyát átkarolva, július 6-án estére elérték Kamenka térségét (Osztrogozsszk DK 35 km). Noha az ellenségnek sikerült némi eredményt elérnie, mégsem tudta megvalósítani azt a tervét, hogy bekerítse és szétzúzza a voronyezsi irányban müködö szovjet csapatokat. A Brjanszki Front csapatai, a felvonult hadászati tartalékokkal együttmüködve megállították az ellenség elönyomulását, ellencsapásaikkal jelentös ellenséges eröket kötöttek le, s megfosztották öket attól a lehetöségtöl, hogy részt vegyenek a Don mentén dél felé indított támadás kifejlesztésében. A német hadvezetés, hogy ebböl a térségböl gyorsan mozgó magasabbegységeket szabadítson fel, kénytelen volt a 6. német hadsereg egy hadtestét Voronyezsbe irányítani, ami csökkentette támadó lehetöségeit. Miután a német csapatok július 6-án elérték Kamenka térségét, a "Dél" hadseregcsoport parancsnoksága úgy döntött, hogy bekeríti és megsemmisíti a Délnyugati Front föeröit és a Déli Front eröinek egy részét. A német vezetés ennek érdekében Voronyezs alól és Szlavjanszk-Artyomovszk körzetéböl Belovodszk (Sztarobelszk K 50 kin) irányában tervezett csapást mérni. A támadó hadmüvelet fö célja állapították meg az "A" hadseregcsoport hadmüveleti naplójában 1942. július 7-én -, hogy megakadályozzuk az ellenség visszahúzódását kelet felé, és megsemmisítsük azt. Azáltal, hogy az ellenség elérte Kamenka térségét, nemcsak a Délnyugati Front, hanem a Déli Front hátát is közvetlen veszély fenyegette. A szovjet Legfelsöbb Föparancsnokság ezért elrendelte, hogy a Délnyugati Front és a Déli Front jobbszárnyának csapatait vonják ki az ellenség csapásai alól, s ezek a csapatok kapaszkodjanak meg a Novaja Kalitva, Popasznaja terepszakaszon (Artyomovszk K 27 km). Július 7-én a Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása a Brjanszki Frontot két részre osztotta, s így létrehozta a Brjanszki és a Voronyezsi Frontot. A Brjanszki Front állományába került: a 3., 48., 13. összfegyvernemi, valamint az 5. harckocsihadsereg, az 1. és a 16. harckocsihadtest, a 8. lovas hadtest, továbbá Vorozsejkin vezérörnagy repülöcsoportja. A föhadiszállás a Brjanszki Front ideiglenes parancsnokává Csibiszov altábornagyot, a frontparancsnok helyettesét nevezte ki. A Voronyezsi Front állományába a 40., a 3. és a 6. tartalékhadsereget, a 4., 17., 18. és a 24. harckocsihadtestet, valamint Kraszovszkij vezérörnagy és Sztyepanov ezredes parancsnoksága alatt néhány repülö-magasabbegységet osztottak be. A front parancsnokává Golikov altábornagyot nevezték ki. Július 7-re virradó éjszaka a Délnyugati Front és a Déli Front jobbszárnyának csapatai megkezdték a visszavonulást az új terepszakaszra. Amikor az "A" hadseregcsoport parancsnoksága Július 8-án délután tudomást szerzett erröl, az 1. páncélos hadsereg és a 6. hadsereg eröivel megszervezte a visszavonuló szovjet egységek üldözését. A Déli Front jobbszárnyának csapatai, utóvédek fedezete alatt július 11-re szervezetten visszavonultak a Sztarobelszk-Vorosilovszk-KrasznijLucs vonalra (18. sz. térkép). Az ellenségnek ily módon ezúttal sem sikerült bekerítenie a szovjet csapatokat. A Délnyugati Front azonban a jobbszárnyán így sem tudta megszilárdítani a helyzetet. A front jobbszárnyán levö magasabbegységek visszavonultak a Csornaja Kalitva folyóhoz, de nem volt idejük ahhoz, hogy ezen a terepszakaszon megszervezzék a védelmet. A 6. német hadsereg 40. páncélos hadteste és 8. hadteste átkelt a folyón, s július 11-én estére elérte a Bokovszkaja-NovoAlekszandrovszkij vonalat (Sztarobelszk K 100 km). A 6. hadsereg támadó csoportosítása után elönyomuló páncélos magasabbegységek elörevetett egységei kijutottak Rosszos körzetébe. A Délnyugati Front föeröi, amelyeket az ellenség északkelet és kelet felöl mélyen átkarolt, Kantyemirovkától délre és délnyugatra súlyos harcba bonyolódtak. A föhadiszállás utasította a Don középsö folyásának térségében a folyó jobb partján harcoló csapatokat, hogy folytassák a visszavonulást. Minthogy a Délnyugati Front törzse július 7-én Kalacsban (Voronyezs DK 180 km) tartózkodott, és elszakadt a neki alárendelt magasabbegységek nagy részétöl, a föhadiszállás a front balszárnyának és közepének csapatait a Déli Frontnak rendelte alá. A föhadiszállásnak ez a döntése azonban végrehajthatatlan volt. A Déli Front csak a 9. hadsereggel tudott kapcsolatot teremteni, s csak ezt a hadsereget vette át. A német hadvezetés, miután nem sikerült a Délnyugati Front csapatait bekerítenie, kissé megváltoztatta magasabbegységei csapásának irányát. A "B" hadseregcsoport gyorsan mozgó magasabbegységei azt a feladatot kapták, hogy a támadást déli irányban, a rasszos-millerovói vasútvonal mentén fejlesszék tovább; az 1

. páncélos hadseregnek pedig megparancsolták, hogy nyugat felöl támadjon Millerovo ellen. A Don középsö folyása mentén, a folyó jobb partján müködö szovjet csapatok helyzete még bonyolultabbá vált. A Déli Front parancsnokának nem sikerült egységekböl és magasabbegységekböl számottevö eröt összeszednie, hogy legalább ideiglenesen feltartóztassa az ellenség elönyomulását a Don és Északi-Donyec között. A német vezetés ismét megkísérelte, hogy elvágja a Don középsö folyása térségében tartózkodó egész szovjet csoportosítás visszavonulásának útját. Július 13-14-én a 4. páncélos hadseregnek rendelték alá a 6. hadsereg Millerovo felé támadó 40. páncélos hadtestét és 61. hadtestét, valamint a Voronyezs alól megérkezett 48. páncélos hadtestet, s a 4. páncélos hadsereget az "A" hadseregcsoporthoz osztotta be. A hadsereg azt a feladatot kapta, hogy a millerovo-kamenszk-sahtinszkiji vasútvonaltól keletre mérjen csapást déli irányban, az 1. páncélos hadsereggel való találkozás céljából. Július 15-én estére a 4. páncélos hadsereg elörevetett egységei elérték Millerovo, Morozovszk, az 1. páncélos hadsereg pedig Verhnye-Taraszovka, Glubokij körzetét (Millerovo D 30-50 km) . A 24. hadsereg magasabbegységei, amelyeket a Déli Front tartalékából vontak elöre Millerovo körzetébe, nem tudták megállítani az ebben az irányban támadó 40. és 3. német páncélos hadtestet, s e két hadtest csapásai alatt visszavonultak déli és délkeleti irányban. A Déli Front csapatai, amelyeket az ellenség északkelet és kelet felöl mélyen átkarolt, ismét súlyos helyzetbe kerültek. A föhadiszállás ezzel kapcsolatban úgy döntött, hogy a Déli Front csapatait kivonja a Donyecmedencéböl, hogy ezek az Észak-kaukázusi Front eröinek egy részével együttmüködve megszervezhessék a védelmet a Don bal partján Verhnye-Kurmojarszkajától Bagajevszkajáig (Rosztov K 50 km), s tovább azon az elökészített terepszakaszon, amely az észak felöl Rosztovba vezetö utak mentén húzódik. Rosztov térségében a hitlerista hadvezetés újra megkísérelte, hogy bekerítse a Vörös Hadsereg visszavonuló magasabbegységeit. De a Déli Front csapatai kikerülték az 1. német páncélos hadsereg átkaroló csapását, s július 24-re visszavonultak a Don mögé. A voronyezsi irányban és a Donyec-medencében vívott súlyos és balsikerü védelmi hadmüveletek után, amelyek június 28-tól július 24-ig tartottak, a Brjanszki Front, a Délnyugati Front és a Déli Front csapatai kénytelenek voltak 150-400 km-t visszavonulni, és feladni a Donyec-medencét. Az ellenség elérte a nagy Don-kanyart, s az a veszély fenyegetett, hogy eléri a Volgát és betör Észak-Kaukázusba. Jóllehet a német hadvezetésnek a nyári támadás elsö hónapjában nagy területi eredményeket sikerült elérnie, nem tudta megvalósítani azt az elgondolását, hogy bekerítse és megsemmisítse a Délnyugati Front és a Déli Front csapatait. Ennek az volt a magyarázata, hogy a szovjet hadvezetés ügyesen kombinálta a kedvezö természetes terepszakaszokon megszervezett védelmet a magasabbegységek idöben való kivonásával. Tippelskirch tábornok, a szovjet-német arcvonal déli szárnyán 1942 nyarán lejátszódott eseményeket értékelve, ezt írja: "Úgy tünt, hogy a német csapatok tevékenységét újabb ragyogó siker koronázta. De ha jobban megvizsgáljuk a dolgot, a ragyogás elhalványul. Az orosz hadseregek talán demoralizálódtak, de nem zúztuk szét öket. A foglyok és a zsákmány száma nem növekedett lényegesen." A harkovi és a krími támadó hadmüveletek kudarca, s ezt követöen a Donyec-medence feladása károsan hatott csapataink erkölcsi állapotára. Ilyen körülmények közt elengedhetetlen volt, hogy a fegyveres erök pártés politikai szervei s politikai beosztottjai még céltudatosabban és hatékonyabban folytassák és fokozzák a politikai agitációt és propagandát, hogy minden egyes harcos mélyen megértse azokat a feladatokat, amelyeket a kommunista párt tüzött a Vörös Hadsereg elé az új német támadás nehéz napjaiban, és tudatosítsa a pártnak azt a felhívását, miszerint az ellenséget meg kell állítani! Ez annál is inkább szükséges volt, mert az egy esztendeje tartó háború alatt a hadra kelt sereg összetétele lényegesen megváltozott. A hadseregbe áradt az utánpótlás, viszont sok harcedzett, tapasztalt parancsnok és pártmunkás kidölt a sorból. A csapatok körében végzett agitációs és propagandamunkának ráadásul számos fogyatékossága volt. Ennek a munkának sok kipróbált formáját mint például a gyüléseket, az összejöveteleket, a harcosokkal folytatott meghitt beszélgetéseket vagy egyáltalán nem alkalmazták, mert elfeledkeztek róluk, vagy ha alkalmazták is, csak esetenként, rendszertelenül. Sok politikai munkatársat, propagandistát és agitátort nem rendeltetésszerüen használtak fel. A vezetö politikai munkatársak (a politikai osztályok vezetöi, a magasabbegységek és az egységek komisszárjai) keveset foglalkoztak agitációs és propagandamunkával. A párt központi bizottsága július végén intézkedett a Vörös Hadseregben folyó politikai-agitáció megerösítésére. Az agitációs és propagandamunkát átszervezték. A Vörös Hadseregben újra fellendült a politikai tömegagitáció és propaganda, s vezetö helyet foglalt el a nevelömunkában. A parancsnokok és a politikai apparátus minden erejét arra összpontosították, hogy leküzdjék az elsö nyári hónapok nagy kudarcainak súlyos következményeit, s mozgósítsák a csapatokat arra, hogy szívós védelemmel megtörjék az ellenség támadó erejét, végérvényesen megállítsák elönyomulását, és megteremtsék a szükséges feltételeket ahhoz, hogy döntö ellentámadásba menjenek át.


Találat: 2016


Felhasználási feltételek