Vörösmarty Mihaly

Vörösmarty Mihály

A szózat részletes elemzése

Amikor Kölcsey 1835-ben elbúcsúzott a pozsonyi országgyüléstöl, a "haza és haladás" jelszavait hangsúlyozta, és a "felvirágzat szép napját" jövendölte. A körülmények azonban másként alakultak. 1836-ban a király hatalmi szóval véget vetett az országgyülésnek, és Metternich hivatali gépezete már nem politikai, hanem rendöri és bírói eszközöket fordított szembe a magyarság törekvéseivel. Hazánkban ekkor a kilátástalanság érzése, a mélységes elkeseredés lett úrrá.

Kiszámíthatatlanná vált, hogy ezután nyílik-e újra lehetöség a megtört refo 212b14c rmfolyamat folytatására, vagy végérvényesen az osztrákok és az udvarhü magyar fönemesek céljai szerint alakulnak tovább a társadalmi folyamatok Magyarországon. Vörösmarty ebben a kritikus történelmi pillanatban áll elö a Szózattal. Akkor kínálja fel a reménység gondolatát és a buzdítás igéit, amikor arra a legnagyobb szükség mutatkozott. Kétségekkel teli verset ír, amely felelösségteljes pontossággal adja az olvasó tudtára, hogy a nemzeti kibontakozás élet és halál kérdésévé vált. A válsághelyzetbe került magyarság áll történelmi válaszút elött, és a sorstól a segítséget csak rendületlen hazaszeretettel lehet elvárni.

A fennmaradt kézirat tanúsága szerint a kezdösor elsö változata ez volt:

Hazádhoz, mint szemedhez,

Tarts híven, oh magyar!

De rátalál a rendületlenül szóra, amely a megszólítás szózatjellegét, szónokias emelkedettségét hatásosabban szolgálja, mint az eredeti változat, tartalmilag pedig az állhatatosság kifejezése.

Szónoki fogásokat a késöbbiek során is alkalmaz Vörösmarty, például a hangsúlyos mutatószavakkal (ez, itt, itten), a strófakezdö ismétlésekkel (Az nem lehet..., Még jöni kell...). Lényeges, hogy észrevegyük: az ugyanebbe az eszköztárba tartozó megszólítás e versben nem többes számú, hanem az egyes emberhez fordul a költö:

Hazádnak rendületlenül

Légy híve, oh magyar.

A szózat, mint müforma a sokaság megszólítását célozza, és a költö a Szózatban természetesen minden magyarhoz fordul, de az, oh magyar formula személyesebb, a személyes felelösséget jobban hangsúlyozza. Vörösmarty 1836-ra már túllépett a Zalán futásában képviselt nemesi nemzet fogalmán, s a munkás pór is beletartozik megváltozott nemzetképébe. Mivel a költö maga is része a minden magyar alkotta közösségnek, a vers egyúttal önmegszólító is. Egyén és közösség, költö és nemzet talál itt egymásra a veszélyeztetettség körülményei között. A személyesnek és a közösséginek ez az egybeolvadása emeli a hazafias óda magasságába a Szózatot.

A központi gondolat megszólal a keretül szolgáló elsö két versszakban, és csekély változtatással megismétlödik a keret második felét jelentö utolsó kettöben. Nemcsak rendületlen hazaszeretetre hív fel, hanem feltétel nélkülire is. Akkor nehezebb helytállni, amikor ver a sors keze, de belülröl fakadó parancs akkor is helytállni. A bensöséges megszólítás ellenére érzelmi feszültséget teremt a versindítás, s ez a romantika kedvelte ellentétekre (bölcsö - sír; élned - halnod) vezethetö vissza. A kereten belül a múlt-jelen-jövendö hármasságára építi gondolatmenetét Vörösmarty. A letünt századokat idézö egység (3-5. versszak) nem ad teljességre törekvö történelmi áttekintést, hanem csak a honfoglalásra, a Hunyadiak dicsöségére és a kuruc szabadságharcra fordít figyelmet. Nem szól a keserves kudarcokról, a tatárdúlásról, a törökvészröl és Mohácsról, csak a gyözelmekre emlékeztet. A versben a buzdító szándék vezeti a költö tollát. 

A költö emelt fövel szólíthatta meg a megszemélyesített szabadságot, mert a jelenbe érkezö nemzet megörizte szabadságharcos hagyományait, és öntudattal fordulhat a népek közösségéhez. Jól megfigyelhetö, hogy a felvilágosodással kezdödöen a gondolkodókat mennyire foglalkoztatta a nemzet és az emberiség viszonya. A Szózattal nagyjából egy idöben írt Parainesisben Kölcsey ezt az intelmet fogalmazza meg: "Szeretni az emberiséget: ez minden nemes szívnek elengedhetetlen föltétele".

A megfogyott magyarság Vörösmarty hite szerint egyenjogú tagja a nemzetek közösségének. Az érzelemmenet nyugtalanságát változatlanul fenntartják az ellentétek (megfogyva bár - törve nem) a versnek ebben a szakaszában is. Az a történelmi helyzet, amelyben a Szózat született, nem tette lehetövé egyértelmü jövökép felrajzolását. A magyarságra váró küzdelem kétesélyes, és ennek megfelelöen láttat a költö egy jobb kort és egy hatalmas méretü vízióban a nemzethalál képét:

Még jöni kell, még jöni fog

Egy jobb kor, mely után

Buzgó imádság epedez

Százezrek ajakán.

Vagy jöni fog, ha jöni kell

A nagyszerü halál,

Hol a temetkezés fölött

Egy ország vérben áll.

A Szózat költöje fel sem veti annak lehetöségét, hogy a magyarság nem rendületlenül fog küzdeni sorsa jobbrafordításáért, hiszen a nagyszerü halálról szól és a gyászkönnyet síró népekröl. Egy tehetetlen, sodródó nemzet halálát nem lehetne nagyszerünek nevezni, és nem váltaná ki a részvét könnyeit.

Vörösmarty látomását a szabadságharc vérbefojtása után visszamenöleges érvénnyel többen jóslatnak tekintették, és ez a félreértelmezés bántotta a költöt. Így írt erröl: "...ha csak sejthettem volna, hogy ily idök szakadhatnak reánk, meg sem írtam volna e versszakokat". Az utolsó elötti versszak megváltozott szórendje, mozgósító erövel tölti fel a befejezést, és azt sugallja, hogy ész, erö és akarat legyözheti a balszerencsét és az átoksúlyt.

Vörösmarty mérsékelt optimizmusa hitet kölcsönzött kora csüggedö magyarságának, és reménysugárral világította meg a jövöt. Egressy Béni a költö jambusait a verbunkos muzsika lassított ritmusában szólaltatta meg, s az ünnepélyesen méltóságteljes dallam tökéletesen illeszkedik Vörösmarty gondolatainak nagyszerüségéhez.

Vörösmarty: Csongor és Tünde

A Csongor és Tünde 1831-ben Székesfehérvárott jelent meg - 1830-ban, az Aurórában a cenzor nem engedte kinyomtatni. A Csongor és Tünde a müfaji elöítéletekkel száll szembe. Már a címlapon idegen volt a szó: színjáték. A klasszicista ízlés neveltjei el nem fogadhatták.

Alapja az Árgyírus király meséje, amelyböl átveszi a boldogság keresésének motívumát s a mesefonalat. Legföbb szerkezeti törvénye a két ellentétes sík (élet, halál) egymást pontosan kiegyensúlyozó váltogatása.

A szerkezet pontossága is igazolja, hogy a mü harmóniakeresés a lehetöségek és a vágyak között. A kettöség a mesedráma más részeiben is érvényesül. Nemcsak Csongor és Tünde bujdosik, hanem Balga és Ilma is, azaz a mesebeli király mellett a magyar jobbágy, s a tündérkirálynö mellett a szolgáló. Ezzel a fogással eléri azt, hogy a dráma folyamán minden téma két hangnemben szólal meg: a mesebeli rajongást állandóan kíséri és ellenpontozza a földies humor.

A következö lépés az, hogy hozzáad a két párhoz három magányos vándort, a kalmárt, a fejedelmet és a tudóst. Ők lényegesen hozzátartoznak a mü esztétikai alkatához; ök viszik át a boldogságkeresés motívumát a meséböl a mítosz síkjára. Velük lopja be a költö a tündérmesébe a tragikus világlátást, s az emberi szenvedélyek merészségét és összeomlását. De, hogy ennek a hangnak is meglegyen a maga ellensúlya, megtartja az ördögfiak motívumát. A lázongó embertriót így kíséri a három nyelves, groteszk figura.

A Csongor és Tündében a világ, a létezés céljára az éj monológjában kapunk megrendítö választ. Csalódással végzödik minden próbálkozás, az ember és az egész világ léte pusztulást ígér. Ez nem a romantikus világfájdalom gyözelme, hanem a kor tudományos szemléletének a hatását mutatja.