|  | ||||||||
|  | ||||||||
| | ||||||||
| | ||||||||
 |
kategória |  |
||||||||
|
|
||||||||||
 |
 |
|
|
|
|
|
||
|
|
OTTLIK GÉZA: ISKOLA A HATÁRON
Tételek:
A 19. század második felétől az európai irodalomban a regény vált az uralkodó műfajjá. A 20. századi regény lemond a valóságábrázolás igényéről, a külső terek metaforikus jelentéssel telítődnek. Témává válik az idő, meghatározó lesz annak tudattól függő érzékelése, a belső idő, az elbeszélésben pedig gyakori az idősíkok összemosódása és a töredékes, kihagyásos időszerkezet. Változás áll be az elbeszélő tekintetében is, megszűnik a mindenhatósága, nézőpontja nem közvetít egyetlen igazságot. Az oksági összefüggésekre építő metaforikus történetalakítás mellett vagy helyett megjelenik a metaforikusság. A művekben több nézőpont érvényesül, kitüntetett szerepet kap a szereplők monológjában megjelenő belső nézőpont, és gyakori a nézőpontváltás. A 20. századi regény szerkezete nyitottá válik, a zárlat nem varr el minden cselekményszálat. Ezzel összefüggésben nagyobb szerep hárul a jelentésteremtésben az olvasóra.
Ottlik Géza Iskola a határon című regényének témája a katonai alreáliskolában a külvilágtól elszakított 10 és 14 év közötti diákok élete, személyiségük -a sorozatos kegyetlenkedéseknek köszönhető- átalakulása.
A mű szerkezete Az elbeszélés nehézségei című három részből álló bevezetésből és három fő részből áll, amelyek 15, 21 és 25 fejezetből tevődnek össze. A regényben az időmegjelölésnek hangsúlyozott szerepe van. A történet 1957 júliusában veszi kezdetét, amikor Szeredy Dani és Both Benedek (Bébé) Budapesten, a Lukács uszoda tetőteraszán beszélgetnek Szeredy magánéletéről. A beszélgetés látszólag a regény keretének indul, a bevezetés második részében az elbeszélő (Both Benedek) visszapillantása követi az 1944-es nagyváradi eseményekre, a kémtörténet kezdetére, amikor megismerte Magdát (akivel Szeredy most összeköltözött). Az uszodai beszélgetés a következő fejezetben, illetve az első rész ötödik fejezetében folytatódik. Az 1944-es nagyváradi események viszont a második rész 11. fejezetében nyerik el értelmüket. Szeredy és Magda története a harmadik rész 23. fejezetében, Szeredy és Bébé 1958-as tavaszi, Lukács uszodai találkozását felidézve zárul le, illetve marad nyitva, hiszen Szeredy bonyolult szerelmi élete az elbeszélés lezárásakor is zajlik. A kompozíció megalkotásában tehát a megszakítottság kerül előtérbe. A keret nem tér vissza a befejezésben, csak a víz-motívum, a történet az alreálos éveiket lezáró mohácsi hajóúton fejeződik be a csillagos ég alatt, utolsó cigarettájuk közös elszívásával.
Szeredy és Bébé uszodai beszélgetésében a bevezetés 3. fejezetében szóba kerül harmadik iskolatársuk, a már halott Medve Gábor kézirata a katonai alreáliskolában eltöltött éveikről. A regény fő része ezt az időt beszéli el 1923-tól 1926-ig, a megérkezéstől a dunai hajókirándulásig. Az itt töltött három év eseményeit váltakozó nézőpontból két történetmondó -Both Benedek és Medve Gábor- beszéli el. Bébé, az elsődleges narrátor kiegészíti, pontosítja Medve kéziratát. Kezdetben váltakozva, szinte párbeszédszerűen "vitáznak". Olykor pontosan, idézőjellel jelölve emel be részeket barátja kéziratából (az első rész 2., 4. és a második rész 6.,7. fejezetében). A 9. fejezetet Medve kezdi, Bébé folytatja, majd Medve zárja. Innentől kezdve egyre kevésbé választható szét a két szöveg. A megkülönböztetés alapjául szolgál, hogy Medve Gábor kézirata egyes szám harmadik személyben íródott, magát M.-nek nevezi, Bébé viszont énformát, első személyű elbeszélést használ, fogalmazása egyértelműbb, a múltat a jelenből értelmezi. Az énelbeszélés egyes szám első személyű előadásmódja lehetőséget ad az önelemzésre, a lelkiismereti vizsgálódásra. Medve egyetlen, szó szerint idézett első személyű vallomása az 1942-ből származó összegzés az utolsó fejezetben.
Az elbeszélő a visszatekintésben nem követi az időrendet: "Történhetett jóval előbb is. (...) Ámbár lehet, hogy ez nem aznap volt. Talán hetekkel később. Vagy egy másik évben". Az eseményeket nem folyamatában, vonalszerűen ábrázolja, az emlékezés, a visszatekintés és az értelmező elemzés szervezi. Az emlékező előrehaladása tömbszerű: kiemel néhány olyan eseményt -akár jelentéktelennek látszó mozzanatot-, amely pontosan rögzült a tudatában, és ezek köré épül a többi emlékkép. Ezek az erőteljesebben megmaradt események a későbbiekben legalább egyszer (gyakran módosulva) ismétlődnek, egyfajta körkörösséget hozva létre. Ottlik jellemző módszere, hogy először megemlíti az adott emléket, majd az erről felidéződötteket beszéli el, aztán ismét nekikezd a mozzanatnak, kiegészíti, részletesebben kifejti, majd az erről eszébe jutottakat folytatva halad tovább. Az előre- és hátrautalások tehát meghatározó szerephez jutnak, olyan eseményekhez kapcsolódnak, amelyek meghatározóak akkori helyzetük kiismerésében, életük alakulásában vagy elősegítik későbbi tetteik, magatartásuk megértését. Az összetett elbeszélői nézőpontnak tulajdonítható, hogy egy-egy eseményről gyakran mindketten beszámolnak. Kétféle nézőpontból látjuk például Eynattent (I/3 és I/2), Medve pokrócozását (I/15), Bébé sárga csomagolópapírjának történetét (II/3 és II/7), a vészfék fogadásból történő meghúzását (III/6 és III/15). Ez az eljárás állandóan megtöri az időrendet, ugyanakkor az egyik történet folyton hitelteleníti a másikat. Mindemellett arra is rávilágít, hogy az emlékezés szelektív, nincs egyetlen hitelesnek tekinthető történet (valóság), az események megítélése mindig az egyén látószögétől függ, sőt az idő előrehaladásával változhat. A múltat nem lehet hitelesen elmondani, mert az emlékezés és az elbeszélés egyaránt torzít. Az elmondhatóság nehézségeire, a kimondhatóság lehetetlenségére már a bevezetés utal (Az elbeszélés nehézségei), s a későbbiekben is többször visszatérő motívum. Az elbeszélőn kívül a szereplők is -főleg Medve- küzdenek a kifejezhetőséggel.
A műben maga az idő is témává válik. A külső, objektív idő mellett hangsúlyos szerepet kap a belső, személyesen megélt idő (mindkét elbeszélő belső ideje): "a természetes időérzékünk eléggé felmondta a szolgálatot. Vakon tántorogtunk a halmazállapotát vesztett időben, s hol úgy éreztük, hogy egy helyben állunk, hol pedig mérhetetlen messzeségben láttuk magunk mögött a nemrég múlt eseményeket".
Az első három nap teljes részletességgel idéződik fel, az első három (kiképzési) hónapot is kiemelt fontossággal beszéli el az elbeszélő. Az idő ezalatt "olyan nehezen múlt, hogy szinte önkínzás volt számon tartani a napokat". A következő évből csak néhány mozzanat elevenedik meg. A katonaiskolai három év pedig "egyáltalán nem telt el, hanem van; minden pillanat áll egy helyben, kivetítve a mindenség ernyőjére".
A mű lehetőséget ad a példázatos értelmezésre, azaz valamilyen tanítói szándék, erkölcsi tanulság levonására, feltárására. (A példázat vagy parabola eredetileg érdekes, tanulságos történet, amely elvont formában nehezebben érthető erkölcsi, vallási, társadalmi vagy filozófiai igazságra világít rá.) A példázatosságra már a mű címe is utal. Az Iskola a határon egy, a két világháború közötti, a nyugati határ mentén megjelölt (felismerhetően Kőszeg) katonai alreáliskolát nevez meg. Az iskola fogalmához a tudásszerzés, a nevelődés, a fejlődés, az életre való felkészülés gondolata társul. A határ szóhoz pedig a szabadság-rabság, metaforikusan a bűn-tisztaság, beletörődés-lázadás vagy a gyermeklét-felnőtt lét képzete társul. A regényvilág alátámasztja ezeket a jelentéseket, hiszen az alreál belső életét szigorú szabályok irányítják, az ellene irányuló minden lázadás büntetést von maga után. A szereplők határhelyzetbe kerülnek, elvesztik civil életük gyermeki derűjét, régi világukat, tájékozódási pontjaikat és valamennyire önmagukat. A szigorú fegyelem, az erőszakra épülő belső hierarchia (Merényiék hatalmaskodása) tapasztalata azonban értékalkotó erővé válik: belső szilárdságot, öntudatot, erkölcsi tartást, lelki nyugalmat alakít ki, az egyén teljes magárautaltságából pedig egy életre szóló összetartozás lehetősége teremtődik meg. Ennek a gyötrelmes útnak a többször feltűnő metaforikus motívumai a sár, az eső a szél és a köd, melyhez a zűrzavar, a szenvedés, a kilátástalanság kapcsolódik, a hó, melyhez a megtisztulás, a személyiség újraépülése társul és a csillagos nyári éjszaka, mely a belső rendet, a függetlenséget idézi. A katonai iskolában keservesen szerzett tapasztalatok felnőttként is védelmet nyújtanak az egykori növendékek számára.
A regény példázat arról, hogyan lehet élni a nehezen élhető életet, hogy van egy függetlenített belső világunk, amely bárhol a mienk; arról, hogy a dolgok értéke nem egyértelmű, megítélésük változik. Ehhez a felismeréshez Bébé és Medve más-más utat bejárva jut el: Both Benedek a meglévő elfogadásával, alkalmazkodással, Medve Gábor pedig lázadva (ő meg sem próbál alkalmazkodni). A regény mindkét utat érvényesnek tünteti fel.
A műben a felszínen mindig történik valami, többnyire szörnyű esemény (Schulze vagy a Merényi- csoport kegyetlenkedése), melynek fellelhető egy szűkszavú, de lényeges belső következménye. A regény nemcsak az eseményeket, hanem azok hatását is vizsgálja: hogyan változik jellemük, hogyan alakulnak a kapcsolatok a felszínen és rejtetten. Nemcsak rombolják, hanem építik is személyiségüket. Az első -Non est volentis mottójú- rész felismerése, hogy a környezettől független belső személyiség széttörhetetlen, a belső élet szabad és vigaszt adó (pl. Medve számára a trieszti öböl képe). A második -Sár és hó című- részben a mindennapi élet kezd megszokottá válni. Ez a nagy belső történések ideje: Bébé számára szertefoszlik Júlia alakja, eltűnik a barátság (Halász Petár megtagadja), megsemmisül Medve és anyja feltétlen összetartozása. Ugyanakkor örömforrások is feltűnnek, például jó menetelve énekelni, leesik az első hó. Közeledések kezdődnek, védelmi rendszerek formálódnak a meginduló kommunikációban. Az itt használatos nyelv civilek számára lefordíthatatlan, nem csak szavakban ölt testet (ülepen rúgások, morgások, félmondatok, vigyorgások, lökések formájában). A harmadik rész -Sem azé, aki fut- a fogdával, majd Medve betegségével indul. A kórházban kezd másként látni, felfedezi a felemelő és jó dolgokat. Ez a megvilágosodás csaknem kegyelmi jellegű, és összefüggésbe hozható az első és a harmadik rész mottójával, amelyek a Bibliából származnak, hiszen Pál apostol a rómaiakhoz írt levelében (Róm 9,15-16) a kegyelemről szólva így folytatja: "hanem a könyörülő Istené".
:
7121
