KÁRMÁN JÓZSEF: FANNI HAGYOMÁNYAI

KÁRMÁN JÓZSEF: FANNI HAGYOMÁNYAI

Valóság és fikció az irodalmi naplóban

Szentimentalista életérzés az énregényben

A vallomásosság mint önkifejezési forma az irodalmi naplóban

Tételek:

1. A levélregény
2. Szentimentalista életérzés az énregényben
3. A vallomásosság mint önkifejezési forma az irodalmi naplóban

Kármán József Fanni hagyományai címû mûve napló- és levélformájú énregény. Az énregény olyan regénytípus, amely a mû egyik (vagy több) szereplõjének - leggyakrabban a fõszereplõ - nézõpontjából mutatja be a mûben ábrázolt világot. Ebbõl adódóan látószöge korlátozott, csak arról és úgy képes tudósítani, 252j92c amit a hõs maga átélt, hallott tapasztalt, s ahogyan átélte, hallotta, tapasztalta. Az egyes szám elsõ személyû közlés az ábrázolt világ hitelesítésében játszik szerepet. Az énelbeszélés jellemzõje a vallomásosság, mely lehetõséget ad az önelemzésre, a lelkiismereti vizsgálódásra (ezért a szentimentalizmus különösen kedveli). Leggyakoribb változata a naplóregény és a levélregény.

A naplóregény a benne ábrázolt eseményeket valamelyik szereplõ naplójának formájában mutatja be, de beleszövõdhetnek elbeszélõ és levélformájú részek is. A napló monologikus formájú, egymást idõrendben követõ feljegyzések sorozata. Azokat az eseményeket és a hozzájuk fûzött kommentárokat tartalmazza, amelyeket szerzõje az adott napon vagy az utolsó bejegyzés óta átélt, és megörökítésre méltónak talál. Bizalmas közléseit rendszerint közvetlen hangon mondja el a szerzõ. A naplóregény a 18. század második felében a szentimentalizmus mûfajaként keletkezett.

A levélregény az énregény azon változata, melyben egy vagy több szereplõ levelezésébõl bontakozik ki a történet. A levél a személyes, élõszavas beszédet helyettesítõ írás. A magánlevél szerzõje közvetlen hangon, a köznapi beszéd fordulataihoz igazodva szólítja meg a címzettet, természetességre törekszik. A levelek gyakran elbeszélõ vagy naplórészletek közé vannak illesztve, s elsõsorban az eseményeknek a hõs lelkivilágára gyakorolt hatását tükrözik. A levélregény a 18. század elején keletkezett, igazán divatossá a szentimentalizmus idején vált.

Az énregény klasszikus példája a világirodalomban Johann W. Goethe (1749-1832) Az ifjú Werther szenvedései, a magyar irodalomban pedig Kármán József (1769-1795) Fanni hagyományai címû mûve.

Kármán énregényében minden eseményt (Fanni halálát kivéve) és érzelmet szubjektíven, belsõ nézõpontból, a fõszereplõ, Fanni nézõpontjából látunk, a rajta kívüli világ eseményei a háttérbe szorulnak, csak annyiban fontosak, amennyiben hatással vannak Fanni érzéseire. Ugyanakkor a mû egyesíti magában a napló- és levélregény sajátosságait: a cselekmény Fanni naplójából és barátnõjéhez írt leveleibõl (illetve T-ai szerkesztõséghez írt levelébõl) bontakozik ki, s lelki rezdüléseinek rajzát nyújtják.

A mû témája a szentimentalista alkotások konvencióinak megfelelõen a beteljesületlen szerelem. Cselekménye egyszerû, a mûfaj kívánalmai szerint kevés epikai elemet tartalmaz, a hangsúly a lélek belsõ tartalmaira, az érzelmekre tevõdik. A regény középpontjában a tizenhat éves félárva Fanni áll. Anyja és bátyja meghalt, keményszívû apja és mostohaanyja neveli, és el kell viselnie mostohatestvérei bántásait is. Fanni sokat szenved a magánytól, az õt körülvevõ emberekben nem talál megértõ lélekre, egykori barátait is idegennek érzi. Változást az hoz életébe, hogy környékükre, a falu végére költözik egy hajdan magas állású, de megözvegyült s ezáltal elszegényedett asszony, báró L-né, aki barátnõje és tanítója lesz. Õ biztatja, hogy fogadja el a meghívást, amikor Teréz névnapi bálba hívja. Itt ismeri meg T-ai Józsit, a városból érkezett fiatalembert. Bár sokáig kétségek gyötrik, hogy csakugyan szereti õt T-ai, valójában elsõ pillantásra egymásba szerettek. Kapcsolatuk akkor mélyül el, amikor Fanni néhány hétre városi barátaihoz költözik, s itt gyakrabban találkoznak. Váratlanul rátör azonban apja, akinek fülébe jutottak a szerelmeseket ócsárló, hazugságokat terjesztõ szóbeszédek, s hazaparancsolja lányát. Fanni hamarosan ágynak esik, s hosszas szenvedések után, T-ai és a bûnbánó apa karjai közt meghal.

A mû szerkezete átgondolt, négyféle szöveg alkotja. Három fiktív bevezetéssel indul, melyek a hitelesség megteremtésében játszanak szerepet. Az elsõ -Egy szó az olvasóhoz- szerkesztõi elõszóként került a regény elejére, elmondja, hogyan került a napló a folyóirat szerkesztõségébe. A második szöveg -Fanni élete- T-ai szövegeként értelmezhetõ, bár õ maga nincs megnevezve. Ez külsõ nézõpontból vázolja Fanni életét, amit a naplójegyzetek szubjektivizálva adnak elõ. Leírja Fanni halálát is, az egyetlen eseményt, amely belülrõl ábrázolhatatlan.

A harmadik bevezetõ rész -Fanni hagyományai- ugyancsak T-ai szövegeként fogható fel, kifejezetten a "hagyományokra", Fanni hagyatékára reflektál.

Ezt követõen találjuk a mû fõ részét, mely Fanni naplójegyzeteit és leveleit tartalmazza, a neki írt válaszokat azonban nem. A levelek datálása (keltezése) a hitelesség látszatát kelti, akárcsak a helyszín megjelölése, bár ez és egyes szereplõk neve -pl. T-ai, báró L-né, gróf É-né- a kor szokása szerint rejtjelezve szerepel.

Az elsõ bejegyzés Fannit a többi embertõl elvonulva, a természetben, a veteményes- és gyümölcsöskert közti lugasban láttatja. A természet és a magány együtt kell számára ahhoz, hogy a vallomás helyzete megteremtõdjön. A napló elsõ lapjait író lányt az érzések zûrzavara jellemzi, édes, nehéz, titkos érzéseket érez, az örömtõl dobog szíve, s könnytõl telik szeme. Élvezi a természet és a magány örömeit, de menekülne is az egyforma hétköznapok elõl, vágyik az idilli, szeretetteli életre, de néha már csak a halál vigasztalhatná meg õt. Fanni a szeretetet keresi és a szeretetlenség õt körülvevõ világa elõl menekül. Gondolatai elõször a földi szférán túl keresik a szeretet lehetõségét: elhunyt anyja és bátyja világát érzi közel magához. Úgy érzi, önmagáról nem tud semmi bizonyosat, érzelmi csapongásai mögött az önismeret hiánya mutatkozik meg: "Megfoghatatlan magának is az ember!"

Báró L-né feltûnése fordulatot jelent a lány életében, az özvegy saját életsorsának példájával készíti fel arra, hogy eljusson saját személyiségének lényegéhez. A két gyerekkel özvegyen maradt szegénysorsú hölgy élettörténetébõl a szerelmi boldogság emlékei gyakorolják rá a legnagyobb hatást. Beszélgetéseik során alakul át Fanni, jön rá arra, hogy a szerelem hiánya zavarta eddig lelkét. Úgy érzi, immár ismeri magát, s az eddig számára nem is létezõ világ nyílt meg elõtte, és vált titokzatossá. Olyan erõsen vágyik a boldogságra, hogy tragikus sorsú barátnõjét is boldognak mondja, mert tapasztalta a boldogságot, önmagát pedig boldogtalannak, mert "jó napokrúl" még semmit sem tud.

Báró L-né megfontolt szerelemre inti Fannit, mert "a vak szerelem veszedelmes". Figyelmezteti, hogy nem akaratunktól függ, hogy szeressünk, "de az okosság azt megelõzheti, hogy azt ne szeressük, aki arra nem érdemes". Tanácsa szerint a vágyak alapján kell kialakítani egy ideálképet, s az ehhez hasonló valóságot kell megkeresni. Fanni barátnõje megfontoltságra irányuló tanításából semmit sem hasznosít, T-ait meglátva lesz szerelmes a fiatalemberbe. Kapcsolatait a külvilág ellenségesen fogadja, barátnõje miatt gúnyolják ("koldushoz kapcsolod magad"), szerelme irigyei ócsárolják, az anyák, akik eddig példaképet láttak Fanniban, most távoltartják tõle gyerekeiket. A mûben ismét feltûnik az önismerethiány, ám a "nem ismerjük mi a magunk szívét" megállapítás nem más, mint az észnek a szív érzéseivel szembeni teljes tehetetlenségének belátása.

Fanni a szerelemben megérti önmaga lényegét, és azt is, hogy a harmónia a földi létben csak rövid idõre érhetõ el. Hamarosan elszakítják kedvesétõl, egy "forró hideg" gyorsan ágynak dönti, és halála sem késlekedik soká. A halál motívuma már Fanni és T-ai elsõ beszélgetésekor, az átmulatott báli éjszaka utáni búcsúzáskor feltûnik, s jelképesen összekapcsolódik a szerelemmel. Ugyanez a motívum a regény utolsó részében ismét megjelenik -"mint võlegénynek, úgy megyek a halál angyalának elejébe"- mintegy jelezve, hogy számára a nyugalom, a boldogság a halál után valósulhat meg.

Fanni számára a reménykedés vagy a felejtés (a megoldás lehetõségei) eleve lehetetlennek tûnik, érzelmei felõrlik erõit. Saját elmúlását nem éli meg veszteségként, a halálban a beteljesülés lehetõségét látja.

A mû történései közötti ok-okozati kapcsolat laza, az idõ kronologikus rendje szerint haladva egy évet fognak át. Az események tavasztól tavaszig zajlanak, a virágzó természet képei nyitják a regényt, és a mû végén az újrasarjadó természet jelenik meg. A táj, a természet tükrözi Fanni érzéseit, sõt a hozzá közel állókét is (a báróné a természetben imádkozik, T-ai érzelmi felindulását a vihar is jelzi, amikor ellovagol). Fanni a tájjal együtt virul ki, amikor barátnõre tesz szert, sorvadása akkor kezdõdik, amikor a természet eljut saját mélypontjára. A párhuzam a tél és a tavasz fordulóján törik meg: a természet éledni kezd, Fanni viszont haldoklik. Az év nem naptári értelemben válik jelentõssé, hanem a ciklikus teljesség jelképeként. Metaforikusan fejezi ki azt, hogy az év lepergése alatt Fannival minden megtörtént: ráismert saját alkatára, intenzíven végigélte sorsát.

A regény a szentimentalista stílusirányzat számos jegyét viseli magán, ilyen a mû témaválasztása, hétköznapi alakok szerepeltetése, a szenvedõ szerelmesek megjelenése, a magány, a természetbe menekülés, az érzelmek elõtérbe kerülése, az énforma alkalmazása.