online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

Online dokumentumok - kep
  

Arany Janos 1817-1882

irodalom



bal sarok

egyéb tételek

jobb sarok
 
Honoré de Balzac Goriot apó címü müvének elemzése és értelmezése
Jules Verne: A dunai hajós
Az ODL-modellező nyelv
SAMANIZMUS
Barokk vonasok a Szigeti veszedelemben:
Edgar Allan Poe - Bice-béka (Hop-Frog)
RENOIR 1841-1919 (Élt 78 évet)
A magyar nyelv történetének fö korszakai
Arany Janos 1817-1882
 
bal also sarok   bal jobb sarok

Arany János 1817-1882


Arany Jánost az irodalmi közvélemény  Petőfi mellett az egyik legnagyobb magyar költőnek tartja. "Minden szál hozzávezetett, és minden szál tőle vezet a magyar szellemi életnek ő a sugárzási központja" - írja róla Szerb Antal. Életműve sok évszázados irodalmi hagyományunk egyik betetézője és összegzője, ugyanakkor öregkori lírájával új irodalmi törekvések elindítója. A Világost követő irodalmi élet egyik fő szervezője, aki tanulmányíróként és kritikusként maradandó értékeket teremtett. Saját kora inkább verses epikáját méltányolta, a kortárs irodalomkritika fölfedezte a lírikus Aranyt, s életművének éppen ezt a réte 121e44b gét tartja a klasszikus modernség előképének.


Önmagát epikus költőnek tartotta, aki csak néha tördelte lírai sóhajokba fájó lelkét. Költészetében a modern ember válságtapasztalata kerül előtérbe. Eszmény és valóság szembenállása elégikus fájdalommal telíti költészetét. Válságélménye nyilvánvalóan összefügg az észelvű világkép megbomlásával, a romantika haladáseszményének megrendülésével, az egyéni  nemzeti azonosságvesztés tragikus élményével. A szabadságharc bukása, a költőtárs elvesztése, az önkényuralom zsarnoksága lemondó, rezignált szemléletűvé teszi költészetét.


A lejtőn

Száll az este. Hollószárnya
Megrezzenti ablakom.
Ereszkedik lelkem árnya,
Elborong a multakon.
Nézek vissza, mint a felhõ
Áthaladt vidékre néz:
Oly komor volt, - oly zöldellõ,
Oly derült most az egész.


Boldog évek! - ha ugyan ti
Boldogabban folytatok, -
Multam zöld virányos hanti!
Hadd merengek rajtatok.
Bár panasszal, bár sohajjal
Akkor is szám telve lõn:
Kevesebbem volt egy jajjal...
Hittel csüggtem a jövõn!


Most ez a hit... néma kétség,
S minél messzebb haladok,
Annál mélyebb a sötétség;
Vissza sem fordulhatok.
Nem magasba tör, mint másszor -
Éltem lejtõs útja ez;
Mint ki éjjel vízbe gázol
S minden lépést óva tesz.


A lejtőn című költemény jelentésének megfejtéséhez kulcsot ad, hogy az első és utolsó sorai két olyan irodalmi műre játszanak rá, amely fontos szerepet töltött be Arany élményvilágában. A vers kezdete Poe A holló című híres költeményét idézi föl. A mű zárlata azokra a sorokra emlékeztet, amelyek Ophelia halálának körülményeit beszélik el. A Hamlet Arany kedves olvasmányai közé tartozott, s utóbb az ő remek fordításában vált nemzeti irodalmunk szerves részévé. E két utalás bizonyossá teszi, hogy A lejtőn a halállal való szembenézés állapotát, az élet végéhez fűződő bizonytalanságérzetet fejezi ki.


Az idő- és a térmegjelölés által meghatározott beszédhelyzethez a kilátástalanság, hitetlenség, reményvesztettség hangneme társul, az este és a lejtő képzetét a "Vissza sem fordulhatok!" sor kapcsolja össze.


A költemény is elégikus hangnemű. Idő- és értékszembesítő költemény, melyben az értékszegény jelennel értékgazdag múltat állít szembe. A beszélő saját jelenlegi lelkiállapotát leszálló estéhez, emlékeit napsütötte zöld virágos hantokhoz hasonlítja. Az este "hollószárnya"  nem csupán napszakot jelöl, hanem, mint ősi archetípus az élet estéjét, alkonyát is jelenti.


A vershelyzet, az ihlet forrása: a múlton csendesen tűnődő, merengő lelkiállapot.  A költeményt indító metafora "Száll az este", a lefelé ívelő térbeli mozgással párhuzamosan kifejezi azt is, hogy " a lélek árnya is"ereszkedik, visszaszáll a múltba a borongó emlékezet.


A jelenből , messziről  visszatekintve, melyet a természetből merített hasonlat tesz képszerűvé, a múlt derültnek, zöldellőnek látszik, bár ezek a "boldog évek" is telve voltak sóhajjal, panasszal. Mégis: a komor, panaszos múlt hordozott olyan értékeket, amelyek mindenestül hiányoznak a jelenből. A jajjal és szenvedésekkel teli múltban még léteztek lehetőségek a bajokat feloldó jövő számára, még élt a boldogabb "jövőn csüggő" hit.


Fájdalmas, sóhajszerű felkiáltás idézi fel a tovatűnt boldog éveket. A jövő jelenné lett a múló idő során, s a reménykedő hit helyébe a "néma kétség", a reménytelen kilátástalanság lépett. "Most ez a hit...néma kétség" metafora sűríti képbe lelkiállapotát.


Ebből a tragikus létállapotból következik, a metaforikus címmel összefüggően, a záró strófa metaforába és hasonlatba burkolt létértelmezés. "Éltem lejtős útja ez; Mint ki éjjel vízbe gázol/ S minden lépést óva tesz". Az élet útja már nem "magasba" tör, hanem lefelé vezet a lejtőn, a halál felé. A sors kiismerhetetlen, láthatatlan veszélyeket rejt: a lét sötét vize örökös fenyegetést, ismeretlen csapdákat tartogat az ember számára. Ez indokolja a megfontolt óvatosságot, a sorsba való beletörődést, az élet kockázatának sztoikus elviselését.


A lejtőn című elégiából hiányzik a vigasztaló, feloldó befejezés: egységes hangnemű, szigorúan szerkesztett remekmű ez.


Meddő órán                 

Belenézek a nagy éjszakába,
Alszik a föld, maga árnyékába';
Itt vagy amott csillagok röppennek:
Gondolatim is úgy jönnek-mennek.

Gondolatom szappanbuboréki
Csillogók, mint odafenn az égi:
De töredék mindkettőnek utja -
Mind szétpattan, mielőtt megfutja.


Arany 1877 nyarát a Margit-sziget hűs fái alatt töltötte. A természet közelségében, a tölgyfák árnyékában visszatért alkotói kedve, és a Gyulai Páltól kapott kapcsos könyvbe írta öregkori költészetének azokat a darabjait, amelyek csoportját maga illette "Őszikék" megnevezéssel. A kései pályaszakasz lírai alkotásai között számos remekmű található. A versek egy különleges egyéniség köznapi lelkiállapotait, a külvilág apró jelenségeire való személyes reflexióit rögzítik, élet és halál kérdéseivel viaskodnak. Az alkotás hiábavalóságának felismerése fogalmazódik meg az "Őszikék" egyik kis remekében a Meddő órán című költeményben.


A vers címében a meddő jelző elsődleges jelentésében a terméketlenség fogalmát idézi föl, a versegész viszonylatában konnotatív jelentések társulnak hozzá, az alkotás hiábavalóságának tragédiáját előlegezik meg.


A lírai én öniróniával szemléli válsághelyzetét, felismeri a váteszköltő szerepének az ellehetetlenülését, a küldetéses költői szerep anakronizmusát. Felismeri, hogy a modernség korában megváltozott a  művészeszmény.

A címbeli meddő jelző és a szappanbuborékként szétpattanó gondolat egyaránt ezt a felismerést támasztja alá. A vers felütése, a "belenézek" ige relevatív pillanatot rögzít, elindítja a szemlélődésből kibontakozó eszmélkedést. A "belenézek" ige egyszerre utal a szemlélődés konkrét tárgyára, a nagy éjszakára, a makrovilágra, és az önmagára való refletálásra, a mikrovilágra. Ez a kettősség összefonódik a vers hasonlataiban. A hasonló (a "csillagok") és a hasonlított (a "gondolatim") közös jegyei, hogy mindkettő csillogó, röppenő, szappanbuboréknyi életű.


E részletező hasonlatokat az utolsó két sor összevonja "De töredék mindkettőnek utja-/ Mind szétpattan, mielőtt megfutja". A vers jelen idejű és pillantanyiságot kifejező igéi az élet töredékességét, illékonyságát erősítik föl.

A költemény fogalmi- és képrendszere meditatív, elégikus hangvételű. A verszárlat tragikussá hangolja a költeményt.



Még ez egyszer...

Még ez egyszer, még utószor
Hadd zendüljön meg dalom;
Mért sebeim' rejtegetni?
Szégyen-é a fájdalom?
Tán könnyebbül a nyílt érzés
Ha sóhajban rést talál:
Óh, ez örök benső vérzés;
Óh, e folytonos halál!

Egyedül a társaságban,
Ezrek közt egyedül...

A vers az Őszikék ciklusába tartozó öregkori költemény, mely ciklus csak a költő halála után, fia gondozásában látott napvilágot. Valószínű tudatosan zárta kapcsos könyvbe e verseket, melyek semmiképpen sem illettek bele abba a róla kialakult költői képbe, amelyhez a nemzet nagy költője és a közösségi költői szerep tartozott. Költői zsenijével egyszerre lélegzett az európai szellemi törekvésekkel, s irodalmunkban elsők között érezte meg, és fejezte ki az individuum magányát, a közösségi költőszerep időszerűtlenségét, túlhaladottságát. Ezek a gondolatok foglalkoztatják a Még ez egyszer...című költeményében.


Már a vers címe és felütése is rájátszik Vörösmarty utolsó nagy versére, a Vén cigány című ars poeticara. A vershelyzet mindkét versben ugyanaz: az önbiztató lírai magatartás, a még egyszer megszólalni akarás lírai helyzete. Akárcsak Vörösmarty, Arany is felülemelkedve válságos hangulatán, vállalja a poétai szerepből fakadó szólás kényszerét. Míg Vörösmarty a romantikus közösségi költőszerep tudatos vállalásának státusában szólal meg, Arany épp e szereplehetőséget kérdőjelezi meg, s ismeri föl a magány, a perifériára szorultság költői helyzetét, mely a klasszikus modernség költőinek  sajátos élménye. Épp ezáltal, valamint szubjektív hangulatainak föltárása révén, és a lírai én háttérbe húzódása által (a lírai én nincs jelen a cselekvés alanyaként, csupán birtokragok utalnak rá) válik a nyugatosok előfutárává.


A vers első sorának címkénti kiemelése, a címben a három pont írásjelének használata, valamint az utolsó strófa csonkasága töredékességre utal.

A befejezetlenség egyrészt utalhat a teljes költői elbizonytalanodásra, a hiábavalóság érzésére, de ugyanakkor sugallhatja azt is, hogy még van mondanivalója. Ez a feszültség, ellentmondás szervezi a költeményt. Önbiztatás, a fájdalom türelmetlen kimondásvágya, önkitárulkozás, a sebek fölfedésének igénye szólal meg a vers  felütésében, a verszárlatban pedig az értetlenség, a magárahagyottság felismerése.

Ezt a feszültséget fejezik ki a retorikai alakzatok: a felszólítás "Hadd zendüljön meg dalom", költői kérdés "Mért sebeim ´ rejtegetni?/ Szégyen-é a fájdalom?", ismétlés "Még ez egyszer", "Óh, ez...Óh, e folytonos..."


A költeményben a dal és az elégia műfaji jegyeire ismerhetünk.  A verset az egynemű érzelmek, nagyfokú zeneiség jellemzi, melyet az ütemhangsúlyos ritmus, a tiszta rímek határoznak meg. A dalt a melankolikus, borongós hangvétel elégiává oldja.


Balzsamcsepp

Szív, örömtől elszokott szív,
Multak gyászos özvegye!
Meghervadtál, meghajoltál -
Az vagy-é még, aki voltál,
Árva szívem, az vagy-e?

Óh, neked már fáj a bú is,
Az öröm is fáj neked!
Bánt az árnyék, a derű is,
Bánt az édes, keserű is,
Mint a szegény beteget.

Nem a régi fájdalom már,
Évek folytán ami rág:
Csupán mérgét hagyta benned,
S minden illetésre szenved
A tulérző fájvirág.

Jer! a multak hűs derével
A jelent tovább ne öld.
Mi okod van új panaszra?
Nézz a kikelő tavaszra:
Ege fényes, lombja zöld.

Jer! az áldott szép természet
Enyhe öle hívogat;
S temetőn, bárha bolyongok
Eltakarják üde lombok
A sötét sírhalmokat.


Arany ötvenes években keletkezett költeményeinek meghatározó jellemzője egyén és világ harmóniavesztésének, eszmény és valóság ellentétének tapasztalata. Ezek az ellentmondások sajátos műfajban, az elégiko-ódában kapnak hangot. Ilyen költeménye a Balzsamcsepp című verse is.


A megszólító a háttérbe húzódó lírai én. A tartózkodó magatartás az egyes szám első személyű állítmányok hiányában, illetve az egyes szám második személyű birtokos személyragok  használatában ragadható meg. A megszólított az "árva szív" metonímiában megjelenő költő (pars pro toto), ezáltal a vers az önmegszólító verstípusba sorolható.


A vers felütésében sorjázó költői kérdések elindítják a lírai én számvetését, és megteremtik az idő- és értékszembesítés helyzetét. Ez az ellentétezés a vers fő szervező elvévé válik. Múlt - jelen - jövő szembesül a költeményben. A múlthoz kettős értékeket rendel. Egyszerre említi a régi fájdalmat és a "múltak hűs derét". A jelenhez a betegség létállapotát kapcsolja, melyben egyszerre fáj a bú és az öröm is, egyszerre bánt az árnyék és a derű, az édes és a keserű is. A "túlérző fájvirág" metaforával illeti kedélyállapotát.


A további önmegszólításokban ennek a létállapotnak a megszűntetését óhajtja. Önnön figyelmét a jövő felé irányítja. A "kikelő tavasz", "az áldott szép természet" feloldhatná fájdalmát. Önmaga számára mégsem remél  megújulást. Elfogadja a természet rendjét. A sötét sírhalmok felett kihajtott üde lombok balzsamcseppként hatnak a lélek fájdalmára.


A címben kiemelt balzsamcsepp így nyer kettős jelentést. Egyrészt tartósítja is a múlt fájdalmát, másrészt viszont az idő távlatában enyhíti, gyógyítja is azt. A természetben való feloldódás panteisztikus gondolata is hozzákapcsolható a balzsamcsepp jelentéséhez.


A természeti díszletezés, a mélabús hangulat, "árva szív" metonímia, "bú", "árnyék", "temető", "sötét sírhalmok" a szentimentalizmus kelléktárából valók. A múltidézés, panteisztikus vallásfilozófia, természetszimbólumok, ellentétezés, szenvedélyesség,felfokozott érzelmek pedig a romantikához kapcsolják a verset.



: 9639


Felhasználási feltételek