A nemzetközi kapcsolatok 1776 után

A nemzetközi kapcsolatok 1776 utáni története három alapvető tényező köré csoportosítható.

Az államok társadalmának vagy a nemzetközi közösségnek nagyon jelentős kibővülése, amely azt jelenti, hogy e társadalom vagy közösség tagjainak létszáma megtízszereződött, és napjainkban a Föld valamennyi államának minősülő területileg szervezett p 313e48d olitikai szervezetét felöleli.

E horizontálisan terjeszkedő nemzetközi közösségen belül ugyanakkor végletekig fokozódó feszültségek, ellentétek jöttek létre, belső problémái összetetté, sokrétűvé és bonyolulttá váltak (forradalmak, háborúk gazdasági és egyéb válságok, hidegháború, az elrettentés doktrínája stb.).

A nemzetközi együttműködés exponenciálisnak tekinthető bővülése és intenzitásának fokozódása, a közös, majd globális érdekek felismerése és elfogadása, az interdependencia megerősödése és általánossá válása, a nemzetközi élet megszervezésére létrehozott intézményrendszer és a nemzetközi jog fejlődése jelentősen ellensúlyozzák az előzőekben említett állandó és mélyülő ellentétek következményeit.

Az 1776. évi amerikai események után Európa megszűnt a világpolitika központjának lenni. Az USA létrejöttével a nemzetközi közösség európai jellege ipso facto megszűnt. Harminc évvel később Latin-Amerika is felszabadult és a Monroe-elv alapján (Amerika az amerikaiaké) csírájában hiúsította meg a Szent Szövetség katonai beavatkozási tervét.  Azonban a nemzetközi közösség bikontinentális jellegének kialakulása nem érintette Európa hegemóniáját a világ ügyeiben. Az európai stratégiai szükségletek, illetve gazdasági érdekek a gyarmatosítás újabb hullámát idézték elő Afrikában és Ázsiában. A gyarmatosító államok sorra kötötték a befolyási övezetek felosztásáról szóló szerződéseket (pl. 1884-85. évi Berlini Konferencia), ám a XX. században megkezdődött a gyarmati rendszer felbomlásának folyamata, mely a II. világháború után felgyorsulva a gyarmatbirodalmakat megszüntette. A változást, a függetlenség irányába tett átmeneti megoldást jelezte a Brit Birodalmon belül a domíniumok létrejötte (Kanada, Ausztrália stb.). Az I. világháború után a vereséget szenvedett Németország afrikai, ázsiai és csendes-óceániai gyarmatbirtokait, valamint Törökország arabok lakta területeit a győztes államok az új helyzetben nem voltak képesek annektálni (gyarmatukká nyilvánítani). E helyett hozták létre a mandátumrendszert. A Nemzetek Szövetsége a "civilizáció szent missziójának" megvalósítása érdekében megbízást adott az előzőekben említett területek igazgatására, mely - az adott ország fejlettségétől függően - eltérő terjedelmű jogosítványokat foglalt magába.

A mandátumok (Szíria, Libanon, Palesztina, Transzjordánia és Irak) esetében elismerték a belső autonómiát, melyet hamarosan a függetlenség követett.

B mandátumnál (Togo, Kamerun, Tanganyika, Ruanda-Urundi) a mandatárius - más birtokaitól elkülönülten - igazgatta a mandátumot, továbbá köteles volt tiszteletben tartani az őslakosságot védő előírásokat (a vallásszabadság, a rabszolgaság és fegyverkereskedelem tilalma), illetve harmadik államok jogát a kereskedelem szabadságára.

C mandátum esetén (Délnyugat-Afrika, Óceánia térségének volt német birtokai) a mandatárius a mandátumot területének integráns részeként igazgatta az őslakosságra vonatkozó kötelezettségek figyelembe vételével.

Fontos különbséget tenni az alábbi fogalmak között:

protektorátus: van belső autonómiája, de katonailag megszállt és nincs saját külügye

domínium: félállami státusz

gyarmat

A gyarmati rendszer összeomlása a II. világháború után következett be. Az ENSZ Alapokmánya A világszervezet céljává nyilvánította a népek és nemzetek önrendelkezési jogát, másrészt a népszövetségi mandátumrendszert a nemzetközi gyámság intézményével váltotta fel. Ez a dekolonizációs folyamat megállíthatatlannak bizonyult; hol háborúk segítségével, hol békés úton zajlott.

A nagyszámú újonnan függetlenné vált államok csoportja, mint a világpolitika új tényezője jelent meg, és új problémákkal és kihívásokkal jelentősen megváltoztatta a nemzetközi kapcsolatok rendszerét.

A NEMZETKÖZI KÖZÖSSÉG BELSŐ ÁTALAKULÁSA

1830 - Belgium, Hollandia elszakad, 1876 - Törökország független, 1878 - Szerbia, Montenegró, Románia önállósodása, 1900 - boxerlázadás

homogén Õ heterogén nemzetközi közösség, új nagyhatalmak (USA, Japán) és totalitárius rendszerek jönnek létre, észak-déli ellentét, hidegháború hatásai Õ a világ a két szuperhatalom körül polarizálódott

A hidegháború alapvető jellemzői:

a III. világháború elmaradása

az atomfegyvereken és az interkontinentális rakétákon alapuló kölcsönös elrettentés

a fegyverkezési verseny spirálja

a perifériákon vívott háborúk

a világméretű ideológiai harc

A Dél színrelépésének következményei:

az egyes országok közötti különbségek, a nemzetközi közösségen belüli teljes politikai, gazdasági és kulturális heterogenitás létrejötte

a szélsőséges egyenlőtlenségek, mint destabilizáló tényezők egyre növekvő szerepe

az államok számának növekedéséből és nemzetközi viszonyaik minőségi változásaiból következően a nemzetközi problémák komplexitásának növekedése

A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK MEGSZERVEZÉSE

1814-15. - Bécsi Koongresszus (helyreállították az uralkodók hatalmát)

1814 - Európai Direktórium (pentarchia: Anglia, Oroszország, Ausztria + Franciaország)

1815 - Szent Szövetség

1871 - Pontus konferencia

a XIX században jelentek meg az első nemzetközi szervezetek:

Rajnai Hajózás Központi Bizottsága

Európai Dunabizottság

Nemzetközi Távíró Unió

Nemzetközi Posta Unió

Nemzetközi Mérésügyi Unió stb.