Szignaldetekció

Szignáldetekció

SZIGNÁLDETEKCIÓS ELMÉLET

Az alternatív elméletet szignáldetekciós elméletnek nevezték el. Az elmélet azt feltételezi, hogy az érzékelörendsze­rekben mindig van valamilyen véletlenszerü aktivitás, vagyis zaj, tehát nincs inger nélküli pillanat. Az észlelési feladatban a személy mindig azzal a döntési helyzettel szembesül, hogy vajon az észlelt érzékl 515d37f eti aktivitás a bemutatott jelnek vagy az érzékelörendszerben keletkezett véletlen zajnak köszönhetö-e nagyobb valószínüséggel. Gyenge ingerek észlelésének feladata tehát döntést igényel, nem pusztán egy beszámolót arról, hogy az inger átlépett-e egy érzékleti határt.

Két tényezö befolyásolja a meghozandó döntést. Az egyik a személy érzékenysége az ingerre, vagyis az, hogy mennyire hallja a halk hangot vagy látja a halvány fényt. A másik tényezö a személy döntési kritériuma, azaz az, hogy mennyire hajlamos "igen"-nel válaszolni. A személy érzékenységéröl azt feltételezzük, hogy az inger erössége, kritériumáról pedig azt, hogy elvárásai és motívumai befolyásolják. A személy által alkalmazott kritérium különösen akkor alacsony, ha elvárja az ingert (Green és Swets, 1966).

A szignáldetekciós elmélet szerint a személy érzékenysége és kritériuma külön mérhetö, ha a kísérlet eredményeiböl a találatok és a téves riasztások valószínüségét egy görbén ábrázoljuk. A táblázatban közölt kétféle valószínüségi értékekböl a 2. ábra felsö részében látható görbét szerkesztettük. Figyeljük meg az ábra jobb oldalán a legszélsö pontot, amely a 10 százalékos csapda­próba­arányhoz tartozik. A táblázatbeli 0,89-os találati valószínüséget a függöleges, a 0,52-os téves riasztási valószínüséget a vízszintes tengelyhez mérve rajzoltuk. Mind az öt pont felrajzolásával egy szabályos görbe alakul ki: a pontok egy szimmetrikus, íj alakú vonalra illeszkednek. Az, hogy ezek a pontok ugyanarra a görbére esnek, azt jelenti, hogy ugyanahhoz az érzékenységhez tartoznak. Azaz, bár a görbe minden pontja különbözö teljesítményt (különbözö találati és téves riasztási arányt) takar, a különbségek csak a kritérium és nem az érzékenység különbségeit tükrözik. Ha tehát egy további kísérletet hajtanánk végre ugyanezzel az ingerrel, de más csapdapróba-százalékkal, a találati és téves riasztási valószínüségek különböznének, de az azoknak megfelelö pont ugyanerre a görbére esne. Ezt a görbét vevöérzékenységi görbének (re­ceiv­er-operating-character­istic curve, ROC-görbe) nevezik, mivel a görbe a jelérzékelö ember müködési vagy érzékenységi jellemzöit méri.*

Az ugyanazon az ROC-görbén fekvö pontok a kritériumszint változásait, a különbözö görbék pedig az érzékenység változásait jelzik. Az ábra felsö részén ábrázolt pontok ugyanahhoz az adott jelerösséghez tartoznak. Ha a jel intenzívebb, az érzékenység is nagyobb, és az ROC-görbe domborúbb; ha a jel gyengébb, az érzékenység kisebb, és az ROC-görbe az átlóhoz kerül közelebb. Az ROC-görbe íveltségét tehát a személy érzékenysége határozza meg, és ennek az íveltségnek a mértékét jelöljük d'-vel. Az ábra alsó grafikonján különbözö d' értékekhez tartozó ROC-görbéket láthatunk 0-tól 2-ig. A találati és téves riasztási valószínüségekböl tehát kiszámolható a személy érzékenysége (d') egy adott jelre. A csapdapróbák arányának változtatása befolyásolhatja a találatok és a téves riasztások számát egy adott jel esetén, de a különbözö valószínüségek mind a d' értékének megfelelö ROC-görbére esnek (Egan, 1975).

A jelek észlelésének ilyen megközelítésével újra kell értékelnünk a más kísérletekben kapott küszöbméréseket. A szignáldetekciós elmélet szemszögéböl a küszöb az az ingererösség, amely egy bizonyos (mondjuk 1-es) d' értékhez tartozik. Mindazonáltal a küszöb meghatározásának régebbi módszerei is hasznos mérései lehetnek az érzékenységnek.

A szignáldetekciós elmélet nemcsak laboratóriumi kísérletek eredményeinek magyarázatában használható, hanem alkalmasnak bizonyult való életbeli feladatok jobb megértésében is. Vegyünk például egy röntgenorvost, aki X röntgenfelvételt kell megvizsgáljon a tüdörák nyomait keresve. Ahogy a fent leírt kísérlet szereplöinek, a röntgenorvosnak is az a feladata, hogy megkülönböztesse a gyenge jelet (a tüdörák valódi nyomát) a háttérzajtól (a röntgenfelvétel egyéb foltjaitól). A kísérleti személyek teljesítményéhez hasonlóan, a röntgenorvos is annál inkább hajlamos igent mondani ("rákos elváltozásnak tünik"), minél inkább elvárja a valódi jelet, azaz minél inkább úgy hiszi (más tesztek alapján), hogy a beteg rákos. És viszont, annál kevésbé lesz hajlamos igent mondani, minél nagyobb a téves riasztás "ára", azaz minél súlyosabban felkavarná a beteget a rák esetleges diagnózisa. Amikor tehát ezek a motivációs és anticipációs tényezök változnak, a röntgenorvos válaszainak gyakorisága is az elvárt irányban változik - például valószínübben értelmez egy nem egyértelmü foltot a rák jelének, ha egyébként is erre a diagnózisra számít. Ezeknek a hatásoknak a figyelembevétele nagyon fontos az orvosi gyakorlatban.