online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   
kategória
 

Biológia
Filozófia
Gazdaság
Gyógyszer
Irodalom Gyermekek Játék Könyvek Mesék Nyelvtan Oktatás óvoda Személyiségek Történelem Versek
Menedzsment
Receptek
Vegyes

 
 
 
 













































 
 

Tornyai Janos (1869-1936)

irodalom

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt


egyéb tételek

 
Pilinszky Janos 1921-1981
Petöfi Sandor forradalmi latomas költészete
Edgar Allan Poe A műalkotas filozófiaja
Kanyadi Sandor 1929 -
Áprily Lajos 1887-1967
A helység kalapacsa (1844)
KRÚDY GYULA: A HÍDON
A KLASSZIKUS MODERN REGÉNY
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY Még egyszer Lillahoz című versének pozitivista megközelítése
A ROMANTIKUS REGÉNY
 
 

Tornyai János

(1869-1936)



Tornyai János

A juss

1920 körül

99,3x137,8 cm

Tartalomjegyzék

§            Korszak történelmi háttere

§            Tornyai János kortársai

§            Más művészeti ágakban alkotók

§            Tornyai János élete

§            Képleírás

§            Miért ezt a festőt választottam?

§            Képrészlet

A korszak történelmi háttere 1896-tól 1936-ig

 

Ahhoz hogy igazán megismerjük egy festő életének alakulását, de leginkább annak miértjeit, ismernünk kell a kor eseményeit, történéseit. Ezért pár szót említenék a nemzetközi politikáról is, és a Magyarországon bekövetkezett eseményekről is, majd ezután Tornyai János szülővárosáról, Hódmezővásárhelyről.

A XIX. század második felében az ipari forradalom új szakasza kezdődött el Európában. A fejlődés soha nem látott méreteket öltött, s a korábbitól eltérő sajátosságok kerültek előtérbe. Az ipar fejlődését ezen túl már a tudomány irányította és nem ügyes mesteremberek találmányai. Rengeteg új iparág is létrejött ezekben az időkben. A század második felében megkezdődött az elektromos áram ipari felhasználása. A robbanómotor elsőként a közlekedésben nyert tért. A Ford gyárban bevezetésre került a szalagrendszer. A technikai forradalom a mezőgazdaságot sem hagyta érintetlenül. A robbanómotor elterjedése révén megjelent a földeken a traktor. Ezáltal a legnehezebb mezőgazdasági munkákat is gépesíteni lehetett. A vegyipar lehetővé tette a műtrágya alkalmazását.

A XIX. század folyamán Európában sorra jöttek létre nemzetállamok. Az egyes országok vezetői, politikusai államformától független nemzeti törekvéseket fogalmaztak meg, s állampolgáraiktól elvárták ezek támogatását. Amennyiben a polgárok egy része ezzel nem értett egyet, keményen felléptek ellenük. A korszakban nem volt jellemző a nemzeti kisebbségek iránti tolerancia.

A gazdaság fejlődése átalakította a társadalmat is. Rohamosan csökkent a mezőgazdaságban dolgozók aránya, ezzel szemben gyors ütemben nőtt a gyári munkása száma. Az átalakulás egész Európában megindult, viszont közel sem egyformán ment végbe. Keleten egymás mellett éltek a régi földbirtokosok és az új társadalmi rétegek is torlódó társadalmat alkotva. Közép-Európában a társadalmi rétegek együttélése viszont sokkal zökkenőmentesebb volt, mint keleten. A korszak egyik jellegzetes képződménye a nagyváros. Itt jelennek meg átütő erővel a századforduló új vonásai: a városi tömeg, a tömegközlekedés, a sport és a sajtó is.

Magyarországon a késve indulók gyorsaságával indult meg a városiasodás, bár nem egyszerre érintették az egész országot, s miközben Budapest nyugat-európai színvonalú nagyvárossá fejlődött, egyes vidékeket alig érintett az átalakulás. Az országban egymás mellett élt az új, polgáriasodó társadalom és a régi formákat ötvöző világ. A kettő erősen hatott egymásra: az egykori nemesség polgárosult, ám életmódja és mentalitása mintául szolgált a kialakuló polgári világ számára. Tehát Magyarország tipikus példája volt a torlódó társadalomnak. Sok új társadalmi a réteg kialakult: dzsentri, nagypolgár, kispolgár, munkásság. Ezeken kívül megtalálható volt a nagybirtokosi réteg, a parasztság és az úri középosztály is. Miközben Európa mezőgazdasági gondokkal küzdött, addig a Monarchia védett és bővülő piaca a magyar mezőgazdaság rendelkezésére állt. A korábban megjelenő korszerű eljárások tért hódítottak, elsősorban a nagybirtokokon: alagcsövezés, műtrágya alkalmazása, vetőgép és aratógép használata. Ezt a folyamatot segítette elő a bérleti rendszer terjedése. A tőkével rendelkező bérlők növelték a mezőgazdasági befektetéseket. Ezekben az években fejlődik Budapest világvárossá. Pest, Buda és Óbuda egyesülésével 1873-ban megszületik Budapest. A város gyors ütemben épül, terjeszkedik, és a legtöbb fejlesztés mind tervszerűen zajlik. Fővárosunkban a századforduló tájékán kezdődnek el azok az építkezések, amelyek máig meghatározzák a városképet. Ezeket felsorolni azonban túl hosszú lenne, így nem kezdek bele.

A legfontosabb változás ezeken kívül talán az életmód megváltozása. A polgárosodás hatására az átlagember mindennapjai is új fordulatokat vettek. Ekkor jelent meg a telefon, elterjedt a vonat, így a távolságok lerövidültek. Elkezdődött a közművesítés, így a higénia óriási ütemben nőtt. A munkásság munkaidejének csökkenésével az embereknek hirtelen túl sok szabadidejük lett, így előtérbe került a szórakoztatás és a szabadidős tevékenységek. Ilyen volt például a lóverseny, különböző meccsek és egyre többen szentelték idejük testedzésre. A közlekedés fejlődése révén a kispolgárság is bekapcsolódott a turizmusba.

A korszak művészei újat akartak mondani, s ehhez új formákat kerestek. A századforduló művészei felfedezték a technika vívmányait. Általuk műveik rövid időn belül rendkívül sok emberhez eljutottak. A technika fejlődése új művészeti ágakat is életre hívott, mint például a fényképészet vagy a film. Ezzel egy időben egyre több ember lett a művészetek „fogyasztója”. Új iparág született, a szórakoztatás tömegessé vált, befolyást gyakorolva a művészetekre: egyrészt lehetőségeket teremtett a művészek számára, ugyanakkor a közízlés kiszolgálását is megkövetelte. A művészek jelentős része fellázadt a tömegkultúra kényszere ellen, s útkeresésükben figyelmen kívül hagyták a tömegízlés elvárásait.  Csodálatos alkotások, új, egymást váltó irányzatok, úgynevezett „izmusok” keletkeztek, és a tömegkultúra egyre inkább elszakadt a magas művészetektől. Számomra a legkedvesebb ekkor létrejött irányzat a szecesszió, majd az 1920-as években megjelenő art deco.

A XX. Század elejére kialakult az európai nagyhatalmak két, egymással szemben álló tömbje: a központi hatalmak, illetve az antant. A második ipari forradalom eredményei megteremtik néhány országnak, többek között az Egyesült Államoknak, Németországnak és Japánnak, a gyors fejlődés lehetőségét, amivel ezek az államok élnek is. Szédítő mértékben fejlődik elsősorban az iparuk, a XX. század elejére kinövik nemzeti piacaikat, gyarmatokat szeretnének szerezni. Mivel azonban a klasszikus gyarmatosítás már lezajlott, nemigen maradt szabad terület az új gyarmatosítók számára, ezért merül fel az ô részükről világ területi újrafelosztásának az igénye. Másik lényeges oka a világháborúnak a Balkánon a nemzeti államok kérdésének megoldatlansága. Utoljára, de nem utolsósorban a német-francia ellentét is hozzájárul a világháború kirobbanásához. Mint minden háborúhoz, ehhez is kell egy ürügy, amit a központi hatalmak Ferenc Ferdinánd meggyilkolásában találnak meg. Az Osztrák-Magyar Monarchia csapatai 1914 nyarán Boszniában gyakorlatoznak. A hadgyakorlat megtekintésére Szarajevóba utazik Ferenc Ferdinánd és a felesége, akiket június 28-án Gavrilo Princip szerb nacionalista anarchista lelő. Ezután Németországban fokozott háborús hangulatkeltés folyik, II. Vilmos győzködi Ferenc Józsefet, hogy itt az alkalmas pillanat a háború megkezdéséhez, az osztrák politikusok pedig jegyzékeket küldözgetnek a szerbekhez. II. Vilmosnak végül is sikerül meggyőznie Ferenc Józsefet, ezért a Monarchia 1914. július 23-án ultimátumot küld Szerbiának, amiben a Monarchia követeli, hogy Szerbia segítse egy, az osztrákok által kinevezet vizsgálóbizottság működését, melynek célja a gyilkosság körülményeinek kiderítése és a nacionalista szervezetek leleplezése. Szerbia július 25-én elutasítja az ultimátumot, mire július 28-án a Monarchia hadat üzen Szerbiának, ezzel kitör az első világháború.

Augusztus a hadüzenetek hónapja, a szövetségeseit senki sem hagyhatja cserben, gyakorlatilag mindenki mindenkinek hadat üzen. Augusztus 1-jén Németország Oroszországnak, 3-án Németország felszólítja Belgiumot, hogy engedje át területén a német csapatokat, ezzel egyidejűleg hadat üzen Franciaországnak. A belgák az angoloktól kérnek támogatást, ezért Anglia felszólítja Németországot, hogy álljon el tervétől, és amikor Németország ezt megtagadja, augusztus 4-én Anglia hadat üzen Németországnak. Augusztus 5-én a Monarchia üzen hadat Oroszországnak, majd 12-én Franciaországnak és Angliának. Japán augusztus 23-án lép be a háborúba, hadat üzen a központi hatalmaknak, hogy megszállhassa Németország távol-keleti gyarmatait. Végül Törökország október 29-én hadat üzen az antantnak. 1914-ben egyelőre semlegességét nyilvánítja ki az Egyesült Államok, Olaszország, Bulgária, Románia és Görögország.

A hadműveletek szintén augusztusban kezdődnek, először az Osztrák-Magyar Monarchia támadja meg Szerbiát, de a vártnál nagyobb ellenállásba ütközik, ezért egész 1914-ben véres harcok folynak ezen a hadszíntéren, átütő sikert azonban semelyik fél sem ér el. Ezzel egyidőben Németország lerohanja Belgiumot, és betör Franciaországba. Az antant csak szeptemberre tudja erőit rendezni, szeptember 5. és 10. között a Marne folyónál angol és francia csapatok Joffrie tábornok vezetésével ellentámadásba lendülnek, és megállítják a németeket, kialakul az állóháború. Ezzel a villámháború terve kútba esett. Még augusztusban a központi hatalmakat kellemetlen meglepetés éri, az általános orosz mozgósítás a vártnál gyorsabban folyt le, az orosz csapatok betörnek Kelet- Poroszországba és Galíciába, a központi hatalmaknak kétfrontos háborút kell vívniuk. A német seregek Hindenburg tábornok vezetésével augusztus 17. és 19. között megsemmisítik a második orosz hadsereget, majd szeptember 6. és 15. között a Mazuri- tavaknál megállítják az oroszokat, itt is állóháború alakul ki. Az orosz előrenyomulást a Monarchia seregei nem tudják megállítani, de az oroszok a rossz utánpótlás miatt nem jutnak túl a Kárpátok vonalán. Evvel párhuzamosan Japán elfoglalja Németország távol-keleti gyarmatait. Október végén, Törökország hadba lépésével újabb frontok nyílnak a Kaukázusban, a Közel-Keleten (Egyiptom, Mezopotámia) és a tengerszorosoknál. Az utóbbi front kialakulása miatt az antant megsérti Görögország semlegességét, és csapatokat helyez el az ország területén. A háború elején Anglia gazdasági blokádot hirdet meg Németország ellen, amiből a németek sikertelenül próbálnak kitörni november 1-jén Helgolandnál, a blokád továbbra is fennmarad. Az 1914-es év megítélése katonai szempontból kiegyenlített, egyik félnek sem sikerül számottevő győzelmet aratnia, minden fronton állóháború alakul ki.

1915. német támadással kezdődik a nyugati fronton, de a frontvonal lényegesen nem változik. Tavasszal az oroszok Galíciában támadnak és elfoglalják Przemysl erődjét, ezért itt német és osztrák-magyar csapatokat vonnak össze. A központi hatalmak ellentámadása sikerrel jár, május 2-án Gorlicénél áttörik a frontot, és mintegy 360 km-rel szorítják vissza az orosz csapatokat északkelet felé, Galícia nagy része felszabadul. Május 23-án Olaszország belép a háborúba az antant oldalán, és megtámadja az Osztrák-Magyar Monarchiát. A Monarchia seregei az olaszokat az Isonzó folyónál tudják csak megállítani. Október 14-én Bulgária is belép a háborúba, mert elégedetlen a Balkán-háborúk kimenetelével, ezért a Monarchiával köz 616e48g ösen lerohanja Szerbiát, ami kapitulál. Ugyancsak októberben a németek Ypernnél bevetik az első vegyi fegyvert, ami később a harci gáz elnevezést kapja. Ebben az évben süllyed el a Lusitania a német tengeralattjárók támadásainak következtében. 1915-ben a háború sorsa még mindig nem dőlt el, a központi hatalmak keleten elért sikereinek dacára, ugyanis minden további fronton megmarad az állóháború, de a központi hatalmak országaiban megjelennek a gazdasági problémák, leginkább az ellátás terén.

1916-ban mindkét fél szeretné eldönteni a háborút, ez az első világháború legvéresebb éve. Német támadás indul februárban Verdun erődje ellen, a cél ezzel a szabad út biztosítása Reims és Párizs felé. A harcok egészen nyárig tartanak, végül júniusban megindul Haig és Petain tábornokok vezetésével az antant ellenoffenzívája a Somme folyónál. Az offenzíva és az ellenoffenzíva nem változtat az arcvonalon, annak ellenére, hogy ezek a támadások jelentik a gépi háború kiteljesedését, ami abban is megmutatkozik, hogy augusztusra Verdunt szétbombázzák, és mintegy kétmillió halott marad csak ezen a harctéren. Májusban a Monarchia seregei egy újabb olasz támadást vernek vissza. Május 31-én és június 1-jén vívják az angolok a németekkel a jüttlandi csatát, mert a németek ismét ki akarnak törni a blokád szorításából. Verdun tehermentesítésére szolgál az oroszok június 4-én meginduló offenzívája Bruszilov tábornok vezetésével. Az oroszok visszafoglalják Galícia egy részét, ezért a németeknek csapatokat kell elvonniuk a nyugati frontról, de az oroszok megint megakadnak a Kárpátoknál utánpótlás hiánya miatt. Szintén Verdun tehermentesítését szolgálja a román hadba lépés az antant oldalán, de a román vezetők ezt területi feltételekhez kötik, azaz csak akkor hajlandó Románia hadba lépni, hogyha megkapja Partiumot, a Kelet-Tiszántúlt, Erdélyt, a Bánság egy részét, Bukovinát és Dobrudzsát. Ezeket a feltételeket az antant augusztus 17-én elfogadja, aláírják a bukaresti szerződést. Emiatt a késlekedés miatt Románia csak augusztus 27-én tör be Erdélybe, amikor Bruszilov már megállt, így a központi hatalmaknak nem kell annyi csapatot ideszállítaniuk. Szeptember 27-én német és osztrák csapatok visszaverik a román támadást, elfoglalják Havasalföldet, és december 6-án beveszik Bukarestet. Ez a terület fontos a németek számára, mert nyersanyagokban gazdag. Az 1916-os évnek sincs győztese, ha csak katonai szempontból nézzük az eseményeket, de az antant gazdasága egyértelműen nagyobb tartalékokkal rendelkezik, nem utolsósorban az Egyesült Államok támogatása miatt. A központi hatalmak vezetői látják az elkövetkezendő hónapok, évek problémáit, ezért megkezdődnek a titkos béketárgyalások, minden siker nélkül, mert az antant most már mindenáron győzni akar.

1917. február 1-jén Németország meghirdeti a korlátlan tengeralattjáró- háborút, amivel célja a gazdasági blokád megszüntetése. Ennek eredményeként sorra süllyednek el az antant és az Egyesült Államok hajói. Február 2-án Pétervárott kitör a forradalom, meggyengül a keleti front, ezért a központi hatalmak úgy vélik, hogy ez a front most nem jelent veszélyt, és újra a nyugati fronton támadnak. Április 6-án az Egyesült Államok is belép a háborúba a német tengeralattjáró-háború miatt, és mert az antant országai ekkorra már annyira eladósodnak nála, hogy neki sem mindegy a háború kimenetele. Ez a belépés azonban még csak elvi, mert amerikai csapatok csak bő egy év múlva szállnak partra Európában. Májusban az antant újra támad a nyugati fronton, de ez is elakad. Június 29-én Görögország az antant oldalán hadbaszáll, ezért Franciaország most már legálisan helyezhet el több hadtestet a tengerszorosok védelmében. Az antantnak sikerül rávennie a közben megalakult ideiglenes orosz kormányt, hogy támadja meg a központi hatalmakat, hiszen most kevés csapatot állomásoztatnak a keleti fronton. Júliusban megindul Kerenszkij hadügyminiszter offenzívája, de ezt a németek megállítják, majd mélyen benyomulnak Oroszországba, és csatolják a legfejlettebb területeket. Október 25-én (november 7.) Oroszország békedekrétumot ad ki, amelyben egy annexió és hadisarc nélküli békéről beszélnek. Wilsonnak is van javaslata, melyszerint győzelem nélküli békét kössenek, de mindkét javaslatot elutasítják. Novemberben a Monarchia csapatai a 12. isonzói csata után áttörik a caporettoi frontot, és a Piave folyóig nyomulnak előre, ezért az antant kénytelen csapatokat küldeni az olasz hadsereg megerősítésére. December elejétől Breszt-Litovszkban német-orosz béketárgyalások folynak, az oroszoknak ugyanis fontosabb a forradalmuk, mint a világháború. Lenin és Sztálin szerint béke kell bármilyen feltételekkel, Trockij véleménye pedig: "se béke, se háború". Ez az év sem hoz lényeges változást katonai szempontból, a Kaukázusban török előrenyomulás folyik, Egyiptomban és Mezopotámiában pedig kialakul az antant fölénye, a Balkánon az antant megerősödik, Olaszországban a Monarchia támad. A központi hatalmaknál a hátországban viszont súlyos gazdasági és politikai válság alakul ki.

Március 5-én Németország Romániával is békét köt, eszerint a német csapatokat kivonják Romániából, cserébe a németek hozzáférnek a román nyersanyagokhoz. Ez a béke lehetővé teszi Romániának, hogy két nappal a háború vége előtt újra belépjen a háborúba az antant oldalán, és így sokkal kedvezőbb megítélést kap. Ugyancsak márciusban, áprilisban és végül májusban megindul az utolsó három nagy német offenzíva a nyugati fronton, amiben minden harcképes egységük részt vesz, ennek eredményeként áttörik a nyugati frontot, és bekerítik Reimst. Májusban megindul az antant ellenoffenzíva, júliusban áthajóznak egymillió amerikai katonát, az antant csapatok közös főparancsnokot kapnak, a francia Foch-t, és július-augusztusban a 2. marne-i csatában megverik a németeket. Ezután Németország már csak védekezik.

1914-ben Tisza István miniszterelnök a háború hírére azonnal nemet mondott. Látta, hogy a magyar-román határ sebezhető, s Románia csak arra vár, hogy ürügyet találjon Erdély és a Tiszántúl birtokba vételére. Korábbi, realista meglátása ellenére Tisza később mindvégig kitartott a háború végsőkig való folytatása mellett. Ennek érdekében a termelés fokozását, a sztrájkok kíméletlen letörését szorgalmazta. Politikája azonban előremenekülés volt: nem a győzelembe vetett hit, hanem a vereség következményeitől való félelem irányította a politikust. 1914-ben oly nagy volt a háború iránti vágy, hogy az ellenzék hallgatólagos megállapodást kötött a kormánnyal a harcok feltétel nélküli támogatottságáról. 1917-re azonban négy irányzat alakult ki: az egyik a Tisza-féle Nemzeti Munkapárt álláspontja volt, mely a háború folytatásához makacsul ragaszkodott. Ifjabb Andrássy Gyula és a trianoni diktátumot később kézjegyével ellátó Apponyi Albert is háborúpártiak voltak, de mérsékelt reformokat szorgalmaztak (pl.: választójogi reform). A szociáldemokrata és a radikális ellenzék komoly reformokat, földosztást és teljes körű választójogot szorgalmaztak, továbbá békekötést a korábbi határok figyelembevételével. Ennek az irányzatnak az élén Károlyi Mihály állt. A negyedik áramlat a szélsőjobboldalé volt, a nyíltan és mérték nélkül antiszemita jezsuita páter Bangha Béla vezetésével.

A négy éves háború ideje alatt a Monarchia területéről összesen 9 millió katonát szereltek fel - 3,4 milliót Magyarország és Horvátország területéről. A 3,4 milliós embertömegből 530 ezer veszett oda, 1,4 millió sebesült meg és több mint 830 ezer esett fogságba. A mind újabb sorozások hamarosan súlyos munkaerőhiányhoz vezettek, a nők munkába állítása ellenére a termelékenység csökkent. A kenyérgabona termelése például a békeidőkhöz képest 1916-ra a kétharmadára, 1918-ra a felére esett vissza. 1915-ben bevezették a kenyérjegyet, 1916-tól rekvirálások folytak, a háború végére pedig 900 üzem katonai irányítás alatt állt. Az infláció nőtt, a feketézés elképesztő méreteket öltött, a reálbérek pedig 50-70 százalékkal csökkentek - mindez persze leginkább a kiskeresetűeket, a munkásokat, mesterembereket és a kishivatalnokokat sújtotta.

1918-ban Budapesten összetűzések kezdődtek, melyek fegyveres összetűzésbe torkolltak. Ezután miniszterelnök lett Károlyi Mihály, majd kikiáltották a köztársaságot. A Károlyi-kormány reformjai nem igazán váltották be a hozzá fűzött reményeket. A radikális földreform terve elidegenítette a kormánytól a nagybirtokosokat és a politikai jobboldal nagyobb részét, a halogatás és a reform mérséklésére tett kísérletek pedig a baloldal elégedetlenségét váltották ki. Sok viszontagság után a Károlyi-kormány lemondott.

1919. március 21-én kikiáltották a Magyarországi Tanácsköztársaságot. A kormányt a kommunista külügyi népbiztos, Kun Béla irányított a háttérből. Az új hatalom a magyar hagyományoktól idegen igazgatási rendszert vezetett be. A helyi közigazgatás az áprilisban megválasztott tanácsok, illetve az úgynevezett direktóriumok kezébe került. Az igazságszolgáltatást is átalakították: a hagyományos bíróságok csak a köztörvényes ügyekben ítélkezhettek. A rendőrség és a csendőrség szerepét a Vörös őrség vette át. A gazdasági rendszer gyökeres átalakítása is megkezdődött: a 10 főnél többet foglalkoztató kereskedelmi, illetve a 20 főnél többet foglalkoztató ipari üzemeket államosították. A Károlyi-rendszer által tervezett földosztás helyett a nagybirtokokból termelőszövetkezeteket szerveztek, a nagyvonalú szociális intézkedések tényleges megvalósítására sem pénz, sem idő nem volt. Majd 1919. nyarára a tanácsrendszer is megbukott.

A békekonferencia 1919. január 18-­án Párizsban kezdődött, ünnepélyes külsőségek között. A volt központi hatalmaknak (Németország, Osztrák–Magyar Monarchia, Bulgária és Törökország) a vereségért területek, befolyási övezetek elvesztésével, jóvátétellel, a haderő csökkentésével stb. kellett fizetniük. A győztes „szívélyes szövetség” (entente cordiale), innen a közismert antant elnevezés; „ötös fogatát” az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán alkotta. Az európai ügyekben Wilson amerikai elnök, Lloyd George angol, Clemenceau francia és Orlando olasz miniszterelnök döntött. A tanácskozásokon csak „a szövetséges és társult hatalmak” voltak jelen. Közép-Kelet-Európából, a Balkánról, csupán Lengyelország, Csehszlovákia, Románia és Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (1929–től Jugoszlávia) és Görögország. A legyőzötteket már csak a kész békeszerződési okmányok átvételére, majd aláírására hívták meg.

Németország 1919. június 28-­án Versailles-ban, Ausztria 1919. szeptember 10­-én St. Germainben, Bulgária 1919. november 29­-én Neullyben, Magyarország 1920. június 4-én Versailles-ban, a Kis-Trianonnak nevezett palotában, Törökország 1920. augusztus 10-­én Sevres-ben írta alá a békét. A német császárság, az Osztrák–Magyar Monarchia és a török birodalom ekkor tűntek el a térképről, hogy új és újjáalakult államoknak adják át helyüket. Burgenland birtoklása ügyében heves ellentétek robbantak ki Ausztria és Magyarország között. A magyar kormány elérte (Bethlen-kormány), hogy 1920. december 14­-én Sopron sorsáról népszavazás döntsön. Fiume (ma Rijeka) az 1920-­as rapallói szerződés alapján szabad város lett, ám az olasz–Sz. H. Sz. Királyság vitát nem zárta le. Csak 1924-­ben a kikötő olasz fennhatóság alá került. A román kormány ellenezte leghevesebben és legtovább, hogy a békeszerződésekbe beiktassák a nemzeti kisebbségek jogait biztosító paragrafusokat: ezt a román belügyekbe való beavatkozásnak ítélte. Lloyd George népszavazást erőltetett Erdélyben, az amerikai szakértők Szatmárnémetit, Nagyváradot, Aradot nem akarták Romániának ítélni. Különböző kompromisszumok bonyolult rendszerében, amely csak részben érintették a magyar problémákat, alakult ki az a magyar–román határ nagyjából a román követelés szerint. Romániához került Bukovina, Erdély, valamint attól északra és nyugatra eső magyar területek, Bánság egy része. Mivel Pozsony térségében a csehszlovákok javára döntött a békekonferencia, amerikai javaslatra Szegedet Magyarországnak ítélte.

Magyarországnak a trianoni-békeszerződés volt a legfájdalmasabb pont. 1920. június 4-én, délelőtt tíz óra: Budapesten és országszerte "megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat és a borongós, őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették: ma délután 4 óra 30 perckor írták alá a Trianonban a magyar meghatalmazottak a békeokmányt. Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, a vértanúk városát, Aradot és a többit mind, felnevelt kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tettek véreink közül sok millió hű és becsületes embert, és béklyókat raktak dolgos két kezükre. És a világ urai ma azt hiszik, hogy befejezték művüket, hogy kifosztva, kirabolva, elvérezve és megcsonkítva már csak egy papírlapot kell ránk borítaniuk szemfedőnek. (...) A város és az ország némán, méltóságteljesen, de komor daccal tüntetett az erőszakos béke ellen. Egész Budapest a gyászünnep hatása alatt állott." A közlekedés tíz percre leállt, bezárták az üzleteket és az iskolákat. Az ország a legmélyebb nemzeti gyászba borult. Temetés volt ez, valóban: egy hatalmas, gyönyörű ország, és egy éppen magára eszmélő, büszke nemzet temetése. Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter ezen a napon, 16 óra 30 perckor, a versailles-i Nagy-Trianon palotában aláírta a magyarságra kényszerített békeszerződést. Trianonban az összes szomszédos nép részesedett az ezer éve létező Magyarországból, még a baráti Lengyelország, a távoli Olaszország és a háborúban szintén vesztes (!) Ausztria is. De elsősorban nem ezért tekinthetjük Trianont a világ legigazságtalanabb "békéjének". Az ország elveszítette területének több, mint 71%-át, hegyeinek, erdőinek, ásványkincseinek, vizeinek és vasútvonalainak zömét. Odaveszett a lakosság 64%-a, és ami még fájóbb: az új határok mélyén belevágtak a magyar nemzet testébe. Idegen fennhatóság alá került a Kárpát-medencében élő magyarság kereken egyharmada, azaz minden harmadik magyar, ráadásul több, mint felük az új határ tőszomszédságában, egybefüggő, színmagyar területeken élt. Ez azt jelenti, hogy lehetett volna az etnikai, nemzetiségi elvnek megfelelő, igazságosabb határokat húzni, de a győztesek, és főleg a csatlósaik étvágya csillapíthatatlan volt. Ezek az "utódállamok" csak annyiban vállalták a folytonosságot a régi Magyarországgal, hogy megszállták annak területeit, ezen kívül viszont csak egyetlen céljuk volt (és van a mai napig): a "megkapott" magyarok elpusztítása, elűzése. Azóta is - főleg a megszálló országok - előszeretettel sütik ránk az "irredenta" bélyeget (bár sajnos egyre inkább ok nélkül).



A békekötés utáni években született meg Trianon nevéből (tria non = három nem) a híres "Nem! Nem! Soha!" jelszó. A korabeli plakát még 1920. június 4-e előtt készült, ez a magyarázata annak, hogy nem a későbbi döntésnek, hanem a "tárgyalásokról" kiszivárgott híreknek megfelelő határok szerepelnek rajta. Ma már jól tudjuk, hogy sem a tiltakozás, sem a józan érvelés nem hatott a diktátum megalkotóira. Így született meg az az elfogadhatatlan ítélet, amelynek megváltoztatását a magyar közvélemény már az aláírást követő pillanattól követelte. Ennek megfelelően a revíziós mozgalom és a revíziós propaganda is egyre erőteljesebbé, egyre szervezettebbé vált, egyre inkább kibontakozott.

A trianoni békediktátum tartalmának megismerése sokkhatásként érte az ország lakosságát, az ott megfogalmazott döntések a magyarság számára elfogadhatatlanok voltak. Ez a reakció teljesen érthető, hiszen ilyen mértékű megcsonkításba, amely felér egy kivégzéssel is, egy nemzetét szerető magyar soha nem tud belenyugodni. Ezért aztán nem meglepő, hogy a két háború között bármely politikai erő (még a baloldalon is!) csak akkor lehetett az ország lakossága előtt hiteles, ha vállalta a szerződés megváltoztatásának, a revíziónak a programját. Különbség csupán abban volt, hogy az etnikai egységet kívánta egy párt létrehozni, vagy a történelmi határok visszaszerzésére tört. A revízió több magyar kormányzat eszköztárában is szerepet kapott, de nyílt vállalására csak a harmincas évek megváltozott európai légkörében került sor. Akkor viszont, amikor alkalom kínálkozott a (lehetőleg békés!) terület-visszaszerzésre, nem késlekedtek, és igyekeztek megvalósítani minden magyar vágyát: az ország újraegyesítését. Nem telt bele két évtized, és a gazdaságilag tönkretett, megcsonkított, káoszba süllyesztett ország talpraállt, és 1938-ban elérte a revízió első sikerét. Tovább azonban nem folytatom, mivel ezek az események már Tornyai János halála utána következtek be…

Amiket ebben a pár oldalban lehetett elolvasni, azokat nagyrészt a történelemkönyből és az internetről gyűjtöttem. A többi századfordulós eseményre nem térnék ki részletesen, gondolom sok másik dolgozatban is olvashatóak. Ezért inkább Tornyai szülővárosának akkori életét írnám le, de itt is csak a főbb állomásokat, kitérve az ország más tájaihoz képest életviteli különbségekre. A 4-5. oldalon olvasható társadalmi és életmódbeli változások Hódmezővásárhely vidékére nem feltétlen voltak igazak. Itt a Viharsarokban kicsit más volt az élet. Elfelejthetjük azt, amit a városiasodásról eddig tudtunk, a közművesítés maximum a városközpontban valósult meg. Erre jó példa, hogy Hódmezővásárhely csatornahálózatát körülbelül 2002-ben építették ki teljesen. Sok utcában a mai napig nincsenek vízelvezető árkok. Sok helyen még mindig fával vagy szénnel fűtenek télen. Elég csak belegondolni, hogy milyen körülmények lehettek bő száz évvel ezelőtt. Hiszen amíg Dunaújvárosban a legtöbb utca aszfaltos (új városról lévén szó nagyon sok utcát már az építésekor szilárd burkolattal láttak el), addig az alföldi városok nagy részében a mellékutcák a mai napok nincsenek leaszfaltozva. És most nem a falvakról beszéltem, ott talán még rosszabb a helyzet.

Hódmezővásárhely az egyik leghosszabb nevű település Magyarországon. A „hód” tag valószínűleg nem az állatról, nem is a tóról kapta a nevét, hanem az árpád korban élt birtokosról, Hodus-ról. Vásárhely sok híres ember otthona volt. Egyikük közülük az 1890-es évek hódmezővásárhelyi agrárszocialista szervezkedésének, mozgalmának karizmatikus vezéregyénisége, Szántó Kovács János. 1894. április 22-én, a városházán történt letartóztatása tömegmegmozdulást váltott ki, ahol a csendőrök, majd a segítségül hívott huszárszázad a vezérük szabadon engedését követelő több ezres tömegből egy földmunkást megölt, nyolc embert megsebesített. Szántó Kovács Jánosnak az 1895. március 5-én kezdődött perében tanúsított kiállása, elveinek bátor megvallása a magyar munkásmozgalom fontos adaléka. Ő volt a boldog békeidők egyik legnagyobb parasztmozgalmának a vezetője. Az agrárszocializmus kibontakozását a mezőgazdaságban eluralkodó válság ösztönözte. Tömeges mentek tönkre a paraszti gazdaságok, létében fenyegetve a kisgazdálkodókat. Ez a drámai helyzet fogékonnyá tette az áldozatokat a szocialista tanok befogadására. A válság főleg a Viharsarok mezőgazdasági dolgozóit érintette. 1891-től elszaporodtak a gyűlések, aratósztrájkok, amelyeket gyakran csendőrsortüzek kísértek. Békéscsaba, Orosháza, Battonya és Hódmezővásárhely voltak színterei a véres összeütközéseknek. Az események külföldön is nagy visszhangot kaptak. Engels 1894-ben a magyar szociáldemokratáknak küldött üzenetében írta: a tőke hatalmába kerítette az egész nemzeti termelést... A mezőgazdaságot is meghódítja, felforgatja hagyományos rendszereit, megsemmisíti a független parasztot, szétszakítja a falusi népességet egyrészt a birtokosokra és kapitalista nyerészkedőkre, másrészt sok birtokonkívüli proletárra. 1894-ben letartoztatták Szántó Kovács Jánost a hódmezővásárhelyi Általános Munkás Olvasó Egylet elnökét, az alföldi szociáldemokrata szervezkedés egyik vezetőjét. Környezetében rendkívül népszerű, tekintélyes parasztember volt, aki széles körű tudását önképzéssel szerezte. A szociáldemokrata tanokat terjesztette társai között, amivel nagyban hozzájárult, hogy a földmunkások egyre tudatosabban ismerték fel osztályérdekeiket. Szántó Kovács János, mint az akkori szociáldemokrácia nem volt híve a földosztásnak, ő is a közösítésben látta a parasztkérdés megoldását. Ez a tanítás vonzó volt a birtokkal nem rendelkező agrárproletáriátus táborában. A parasztvezért 1895. március 16-án 19 földmunkással és 8 ipari dolgozóval együtt törvény elé állították. A fővádlott bátor kiállásával a bíróságot is meglepte. Elhasználva a per nyilvánosságát kijelentette: Nem követelek könyöradományt, sem koldus alamizsnát… mi csak a magunk jogát követeljük… Hűen a szocialisztikus elvekhez kifejtette: a termelési esz-közöket államosítani kell, az összvagyonból aztán minden ember munkájához mérten részesüljön. Hitet tett a legigazibb elv és eszme, a szocializmus mellett. Az ügyész megkérdezte tőle: mindenkit testvérének tekint? Szántó Kovács János így válaszolt: õ is a világ tagja, ebben az értelemben nemzetközi, de magyarnak vallja magát és e között nem lát ellentmondást. A diófát ültető nagyapához hasonlította magát: Úgy vagyok én is. Tudom, hogy azt, amiért küzdök, én nem fogom elérni, de egy fát akarok elültetni, mely a jövőnek hajtja a gyümölcsét. A vádlottat öt évre ítélték el. Kiszabadulása után bekapcsolódott a szociáldemokrata mozgalomba, amelyhez hû maradt1908-ban bekövetkezett haláláig.

Vásárhely egyik jellegzetes életformája (amit előszeretettel hagynak ki a történelemkönyvekből) a tanyarendszer. Valljuk be őszintén, a tanyán lakásért egyetlen társadalom, rendszer, kormány sem lelkesedett. A középkori szállásrendszert korlátozó intézkedés már Ulászló korában megszületett. Költői a kérdés, miért nem rokonszenveztek a szállás-, illetve tanyarendszerrel. A hatalom minden esetben szűklátókörű, és mindig egy vezető kisebbség érdekeit tekinti. A kintlakás kérdésében sincs ez másként. A hatalom fölvigyázó szeme a közteherviselés elől való menekülést, a helyi és hazai gondoktól történő szabadulást látta a határba irányuló kitelepülésben. Az kétségtelen, hogy az úttalan utakon az év felében szinte megközelíthetetlen volt a magyarországi vidék tanyás települése. Az itt lakókhoz nehezen, vagy nem jutottak el a hírek, rendelkezések, tilalmak, közmunkára rendelések. Nehezebb volt a végrehajtás, rekvirálás, katonatoborzás, ezért haragudtak rájuk. Ez a kétes értékítélet nemzedékről nemzedékre átkos örökségünkként tovább adódott, és megbélyegző koloncként cipelte a parasztság. Ahol lehetett és erre mód kínálkozott, azonnal jöttek a tiltások, szabályozások. Ennek is köszönhető, hogy Európától mindig egy évszázadnyira maradtunk el, és ezt a súlyos hátrányt máig sem sikerült leküzdeni. A magyar szállás- és tanyarendszerben ezredév során két ellentétes társadalmi folyamat, építő és visszatartó irányzat erősödött meg, és ebből adódó korszerű arculatát a kiegyezést követően nyerte el. A mérlegelést és a viszonylagos értékítéletet akkor lehet kialakítani, ha őszintén szembenézünk mindkét irányzattal. Előre meg kell mondanom, hogy ebben a nagyon nehéz kérdésben minden befolyásoló tényezőt képtelenség fölsorolni, és még nehezebb tárgyilagosnak, kívülállónak maradni. Személyes értékítéletemet nem is tagadom.

Az eddig vázolt nem éppen lelkesítő életképet szerencsére sokban kiegyenlítette tanyai parasztságunk megoldó- és ellenállóképessége és a sajátságos tanyai értékteremtés. Itt van elsőnek a szabadságvágyuk. A parasztember a természet gyermeke. Akkor is korán kel és lehetőség szerint megnézi birtokát, ha az eső eláztatja a kabátját. Lehajol a földhöz és látni, hallgatni akarja, hogy mit kér, mire van szüksége. Azért költözött ki és vállalta a zárt településtől távol eső, sokkal kényelmetlenebb életet, mert ezt pótolta a szabadságérzete, amelyet a tanyán megkapott. Fölötte itt egyetlen úr volt az Isten, aki a természetet alakította körülötte. Ez a szabadságvágy kezdetben még a tanyatelkén is meglátszott. Kerítést csak hátul, a jószágok elkülönítése és szétfutása ellen húzott. A tanyaház elé féltetőt eresztet, hogy közvetlenül ne a sárba lépjen ki, és az állatok kizárására derékig érő deszkakönyöklőt emelt. Ha kiállt a konyhaajtóba, vagy kiült az eresz alá, messze ellátott a határba, és szabadságvágyát nem korlátozta a bezártság. (Az eresz alját akkor rakta be fallal, a lakóépületbe akkor zárta be magát mindjobban, amikor a háborúk, forradalmak végigzúgtak a tanyavilágon is, és egymást érték a fosztogató, erőszakoskodó katonák, a rekvirálók, végrehajtók, majd a gátlástalanul közösbe agitálók szűnni nem akaró hada). Itt, az Isten szabad ege alatt éltette tovább a hagyományos parasztélet végső időszakáig, az 1960-as évek közepéig – de már az első világháborúban megtört, még romjaiban is értékes –, a feudalizmusból örökölt és szervezetten, jól működő nagycsaládi rendszert. Ebben több nemzedék élt együtt, egy fedél alatt; vagy ha több tanyában is, de egy kenyéren, az atya birtokát növelve, aki ezért köteles volt minden családtagjáról gondoskodni. Magával semmit sem vitt a sírba. Vagyonutód fiai aszerint osztoztak meg rajta, hogyan gyarapították a birtokot.

A Tisza szabályozását követően, az 1860-as években kiszáradtak a környező tavak és erek. A belterület laposabb részeit fokozatosan feltöltötték, új betelepülőkkel gyarapodott a város. Hódmezővásárhely 1873-ban szakadt ki a megyéből, és nyerte el az önálló törvényhatósági jogot. Ettől kezdve mutatkoztak meg az urbanizáció első jelei. Szembetűnően növekedett a népesség. 1890-ben 55475 főnyi lakosságával Hódmezővásárhely az ország negyedik legnépesebb városa. A századforduló körül alakult ki a városközpont mai képe. Artézi kutak, lendületes építkezés, útburkolások, csatornázások jellemzik ezeket az évtizedeket. A lakosság 70%-a földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozott. Sajátos településszerkezet alakult ki, nagy határra kiterjedő tanyarendszerrel. Az állattenyésztés továbbra is meghatározó volt a népesség megélhetése szempontjából. A paraszti állattartást a gazdaságosság jellemezte. Jövedelmező volt a minőségi lótenyésztés, mely részben exportcikk volt, részben a mezőgazdaság igényelte. Emellett a piacra kerülő baromfi és tojástermelés is fellendült. Az állattartásról fokozatosan tértek át az extenzív gabonatermesztésre, amely a város létének alapját képezte. A gabonatermesztésen nyugvó mezőgazdaság jelentős számú bérmunkást foglalkoztatott.  Az Osztrák. Magyar-monarchia feldarabolásához vezető világháború megakadályozta a városfejlődést és minden téren veszteségeket okozott. A háborús nélkülözések, emberáldozatok, társadalmi feszültségek Vásárhelyen is tüntetésekhez vezetett. A Horthy-kor első évtizedében jó piaca volt a mezőgazdasági termékeknek. Bár a világháború és a megszállás erősen megviselte a város gazdaságát, a jó minőségű búza értékesítési lehetőségei nőttek. Mint húzóágazat fellendült a sertéstenyésztés, nőtt a baromfiexport. Megjelent a kovács- és bognáripar, téglagyártás, kocsigyárak. Ipari középüzemek tucatjai próbálkoztak. A nagy gazdasági világválság a kezdeti fellendülést tönkretette. Növekedett a munkanélküliség. Keveset javított a helyzeten a néhány nagyobb üzem. A világválság lezajlása után az 1930-as évek második felében ismét gazdasági fellendülés következett be. 1940-re baromfitenyésztő mintaközség lett Vásárhely.

A török hódoltság után, a kiüresedett Alföldön, az újraéledő települések határában létrejöttek az időszakosan lakott szállások. A 18. sz. első felében a pusztákat és a szántóföldeket elkülönözték, a második felében megindult a kitelepülés. Bár a feudalista termelési rendszer - különösen a meg nem váltott földesúri birtokokon - erősen megkötötte a jobbágyság költözési, termelési lehetőségeit, a 19. sz. fordulójára, elsősorban a Tiszántúlon már kialakult a néprajzi szempontból előbb szállás-tanyának, majd tanyának nevezhető külterületi településrendszer.

Az itt folyó életforma kettős kötődést eredményezett. Az otthon a munkából kiöregedett nagyszülők, és az iskolába járó unokák számára a belterületi házat jelentette, míg a tanyán kikelettől természetnyugvásig a paraszt gazdálkodó gyermekei éltek, akik télire többnyire szintén a falusi, városi házba húzódtak. E "szabályszerű történelmi fejlődés" mellett - ahogy Erdei Ferenc nevezte -, már a 18. sz. végén megjelentek azok a szállás-tanyák, amelyek farm-jellegűek voltak: vagyis lakóik belterületi házzal nem rendelkeztek, egész évben kint laktak és termelvényeiket mind szabadabban értékesítették. Ezek a termelők a II. József-kori összeíráskor már olyan tömegesen éltek Hódmezővásárhely mezőváros határában is, hogy - a megmaradt városi hirdetőkönyvek tanúsága szerint - fölhívásban könyörögtek nekik: jelenjenek meg a városházán a számláló bizottság előtt. A levéltári becsüjegyzőkönyvek azt is tanúsították, hogy a vagyon átlagban egyharmad-kétharmad arányban a beltelki házból mind inkább a tanyákba tevődött át, jelezve a termelőhely jelentőségét. A tanyarendszer a nálunk késve jelentkező ipari forradalom hatására, a félrideg állattartás visszaszorulásával, a gabonakonjunktúra kialakulásával, a 19. sz. utolsó harmadában egész világgá: "tanyavilággá" fejlődött. Az 1880-as évektől megindult a Duna-Tisza közi homokhátság benépesedése. Az elszegényedett nagy számú családot a meglévő, magántulajdonban lévő földterületek már nem tudták ellátni. Embertelen kézi munkával dolgozó, parlagtörő, homokmegkötő emberek özönlöttek a néptelen, művelésből kimaradt területekre. A szegedi, félegyházi, kecskeméti kirajzások Bálint Sándor, Juhász Antal és Für Lajos kutatásai alapján közismertek. Elindult a tanyai művelődés: az oktatás bázisát jelentő iskolák, a lelki összetartozást segítő imaházak és a szórakozva, "alulról", saját kultúrát kifejlesztő olvasókörök létesülése. A 19-20. század fordulóján nem egy alföldi mezőváros tanyavilágában az anyaváros lakosságának harmadrésze kint élt. A lakás és a termelőhely egybeesett. A két világháború között, a Klebersberg-féle tanyai iskolarendszer kiépítése után Vásárhely határában pl. a térképre minden egymás mellé rajzolt másfél km. sugarú körben iskola volt, és Hajdu Géza nyugalmazott megyei könyvtárigazgató kutatásából ismert, hogy több mint 60 tanyai olvasókör működött.

A mezővárosok évente öt alkalommal országos kirakodó vásárokat tartottak, ahol a termelvények hatalmas választékban cseréltek gazdát. Fejlődött a mezőgazdasági termékekre alapuló kézműipar, és a 19. sz. végén a haladást a gyári termékeknek a tanyákon való megjelenése is igazolta. A nép ezek jelentős részét elfogadta és kultúrájába olvasztotta. (Gyári mintás terítő, bádogkanta, falminta-nyomó sablon stb.) Az a társadalmi fejlődés, amelyet a néprajz kivetkezésnek említ, és amely az iparilag fejlett nyugati országokban évszázaddal korábban már végbement, nálunk is elindult és fölgyorsulva, természetes módon végbement volna, ha történelmünk közbe nem szól. Ezt a folyamatot először az első világháború befolyásolta. Hódmezővásárhelyen mintegy 3000 hősi halottat tartottak számon. Ez azt jelentette, hogy nem volt olyan család, amely valamelyik tagját ne gyászolta volna. A helyzet Orosházán és Szentesen is hasonló volt. A hagyományos, nagycsaládi kötelék pusztulását, amely egyébként is fölbomlóban volt, a háború és következményei megsürgették. A trianoni békediktátum az ország gazdasági helyzetét súlyosan megtépázta és családok váltak földönfutókká. A vásárhelyi nagyállomáson a Partiumból és Erdélyből menekültek szerelvényét nemcsak metaforikus értelemben állították vakvágányra, akik hónapokig éltek marhavagonokban hajék, munka és elfogadható jövőkép nélkül.

A 19. század végi agrárzendülések után a két világháború közötti aratósztrájkok különösen a Tiszántúlon éreztették, hogy a parasztság mind inkább magára maradt. A társadalmi olló tovább nyílt, és nőtt az elszegényedettek tömege, akikkel jóformán csak a népi írók és falukutató szociográfusok foglalkoztak. Illyés Gyula a Puszták népét mutatta meg. Féja Géza a Viharsarok helyzetét ábrázolta. Darvas József a legnagyobb magyar faluról, Orosházáról írt drámai erővel. Kovács Imre, Veres Péter, Szabó Pál, Kárász József, Sinka István és mások hiába kiáltottak, legföljebb mellőzést vagy üldözést kaptak.

Ha már a tanyavilágról esik szó, akkor nem szabad szó nélkül elmenni a betyárvilág mellett sem. Ilyen híres betyár volt például Rózsa Sándor, Szabó Miska és Szabó Palkó, Farkas. Jancsi. „Rózsa Sándornak még a lován is fordítva van a patkó, hogy mikor megy, azt higgyék, hogy jön”. Ezek az emberek csak később lettek népi hősök, életük során mindenki megvetéssel beszélt róluk. A XIX. sz. utolsó évtizedeiben elindult a betyártörténetek gyűjtése, nem egyszer kitalálása, amelyeket kinyomtattak, és mint ponyvairodalmat széles körben terjesztették. Mivel ezek filléres árucikkek voltak, gyakran a szegényparasztsághoz, városi, tanyai iparos réteghez is eljutottak. Az elolvasott történeteket néhány nemzedék múlva saját kultúrkincsükbe beolvasztották, és az unokák már gyakran úgy adták elő, mintha azok valamelyik ősükkel megtörtént, igaz események lennének. A kettősség tehát: a szöveg megmerevedése és torzulása egyaránt jellemző ezekre a betyártörténetekre.

A másik jellegzetesen hódmezővásárhelyi és környéki képződmény az olvasókör. Hazánkban már a 18. sz. utolsó évtizedeiben alakulni kezdtek az "olvasókabinetek". A reformkorban az olvasóegyletek, kaszinók tömeges létrejöttét Széchenyi István kezdeményezte. Hódmezővásárhelyen, de szerte az Alföldön ebben az időben több értékes és sekélyes mű egyaránt kézen forgott. Olvasnivaló tehát volt, csak érték szerint kellett belőlük válogatni. A vásárhelyi Fekete Sas vendéglőben már 1827-ben megalakult a Piroska Egylet, amelyet országosan is az olvasókörök előzményének tekintünk. Hódmezővásárhelyen 1803-ban Nagy Ferenc családot alapított. Rendkívül művelt megyei főügyész és táblabíró, aki "több már kihalt és élő nyelvet értő", például franciául olyan szinten tudó, polgárosodó nemesi típus volt, aki kezdte magyarra fordítani a francia színpadi drámákat. 1810-től megújult a magyar nyelvű színjátszás. Nagy Ferenc 1816-ban és 1818-ban, ill. 1829-39 között csepűrágókat, vándorszínészeket hozat Vásárhelyre, akik többek között az ő fordításában is színdarabokat adnak elő. 1833-ban már Shakespeare Hamletjét játszották. Ezeket a színi előadásokat zömében a Sas vendégfogadó "táncoló szállójában" rendezték. (A Fekete Sas Pártos Gyula tervei alapján 1905-ben épült. Az eklektikus-neobarokk épület emeleti nagyterme hatalmas méreteivel, szecessziós vonalvezetésű páholysorával, rokokó díszítésével a megyében az egyik legimpozánsabb.) A kisbirtokú jobbágyság, a zsellérség és a cselédség - bár nagyon is érdekelte volna őket, hogy mi történik a Sas báltermében -, legföljebb a pajtákban összetákolt deszkákon folyó előadásokon a komédiásokat, cirkuszi erőművészeket és állatidomárokat tudta megfizetni.

Mégis az a néhány tucatnyi szerencsés ember, aki életében először találkozott az "eleven", színpadi irodalommal, annyira hatása alá került, hogy a színészek távozása után is igényelni kezdte a közös és tartalmas szórakozást. 1833-ban így alakították meg a "casinó Hódmező-Vásárhely" nevű társaságot és az Olvasó Társaságot. Intézményük három év után föloszlott, de ekkorra 694 kötettel rendelkeztek, amelyet a református gimnázium kapott meg. 1845. január 12-én Hódmezővásárhelyi Kör néven már tartós kaszinó alakult. 1860-tól Hódmezővásárhelyi Kaszinó Egyesület, 1869-től pedig valódi olvasókör létesült, amelynek 1875-ben már 220 tagja volt. A kiegyezést követően mind az országban, mind Vásárhelyen az olvasókörök nagy számban szerveződtek. Szinte valamennyi ellenzéki kör volt, nem egy közülük kimondottan baloldali. Vásárhely a 19. sz. végére az "olvasókörök városa" lett. Hajdu Géza kutatásaiból tudjuk, hogy a városban az 1848-49-es szabadságharc előtt 9 polgári egyesület alakult. Az önkényuralmat követően 1950-ig folyamatosan szerveződve a belterületen 41, a külterületen 67 olvasókör volt; az ipari munkásságnak 23, a polgárságnak, értelmiségnek 17, a tanítóknak 3 - ezek egyházi befolyás alatt álltak -, dalárda és énekkar 10, polgári ifjúsági egyesület 13, egyházi 2, polgári nőegylet 4, felnőtt egyházi 6, további egyházi körök 7, gyári egyesület 1, összesen több mint 200. Térképre vetítve, egész földrajzi kulturális hálózatot hoztak létre, amely például a tanyarendszer esetében - ahol az anyaváros lakosságának közel egyharmada élt - bizonyította, hogy nem a szellemi sötétség, a társadalmi lehúzás, a bűnözés fészke volt, ahogy azt 1950 és 1990 között hirdették.

Az olvasókörök története után jöjjön a könyvtár, ami igen komoly múltra tekint vissza. Az intézmény a közgyűlés határozatával 1880. július 10-én alapított könyvtár működtetéséhez majd harminc évig gyűjtötték az erőt, vásárolgatták a könyveket, - az intézmény 1907. május 12-én nyílt meg a közönség számára. A levéltárban őrzött halmazból a helyi ellenzéki lap noszogatására, meg a városi irodalombarát rendőrkapitányának, Szalay Józsefnek a közreműködésével lett muködő intézmény. A 3441 kötetes kollekciót először a városházán, a főispáni lakosztályban helyezték el, s a könyvtárkezelő, Székely János városi tisztviselő vasárnap délutánonként tartott "könyvosztás"-t. Az állomány az első világháborúig jó ütemben, utána meglehetősen lassan növekedett, a város szűkmarkú támogatásából, államsegélyekből, alkalmi ajándékozásokból az első húsz év alatt, 1927-ig 15.048 kötetre gyarapodott. A gyűjtemény nagysága a háború végéig már alig változott, még 1942-ben is csak 18.500 darabból állt. A forgalom és az olvasók számának alakulása is azt mutatja, hogy - jórészt Székely odaadó munkájának köszönhetően, akinek összeállításában a könyvtár nyomtatott katalógusa is megjelent 1911-ben -, a megnyitás utáni néhány év virágkora volt az intézménynek. /Az olvasók száma 1913-ban 2356, 1942-ben 1076, a forgalom az első világháború előtti utolsó békeévében 35.442, 1942-ben pedig csak 28 ezer kötet./

A könyvtár óvadékrendszerrel működött egészen 1927-ig. Főleg tisztviselők, diákok, kisebb számban iparosok, gazdák használták, akik 1926-tól olvashattak helyben is. Székely János után két városi tisztviselő kezelte, akik előbb heti három, majd négy alkalommal összesen hat, illetve 11 órában kölcsönöztek. Az intézmény egész, háború elotti létére jellemző volt egyébként a kezelők gyakori változása, hiánya. /Székely 1922-es lemondása után igazán megfelelő, rátermett gondozót csak 1945-ben kapott a könyvtár Bodrogi János személyében, aki majd harminc évig volt társadalmi munkás könyvtárosa a helyi szakszervezeti könyvtárnak./ Akadályozta az intézmény működését az állandó helyiséggond, a sűrű költözködés, és az ezekből adódó több hónapos működési szünet is. 1944-ig, harminchét évi működése alatt ötször költöztették a gyűjteményt, volt időszak, mikor a levéltárral, s később, amikor a múzeummal kezelték együtt. Állományának jelentős része bestseller, könnyű olvasmány, Szalaynak köszönhetően volt persze jó néhány klasszikus, századfordulós ismeretterjesztő munka is.  Tovább javította azután az állományt Espersit János híres tékájának Vásárhelyre kerülése; a legendás hírű könyvtárat 1932-ben a gyűjtő halála után árverésen szerezte meg a város.

A háború utáni új szerepre, igazi hivatásának betöltésére a kispolgári kölcsönkönyvtár azonban még így sem volt alkalmas. Az átmenet nehézségeit fokozta, hogy a könyvtárnak nem csak önmagát kellett megújítania, hanem az egész megyei könyvtár hálózatát: a Csongrád Megyei Könyvtár 1952. december 21-én a vásárhelyi városi könyvtárból alakult. Az egyetlen könyvtárkezelő helyébe könyvtárosokat kellett keresni, találni, képezni, a tevékenységi kört ki kellett terjeszteni a város egész hatalmas határára; létre kellett hozni a fiókhálózatot, át kellett térni a korszerű katalogizálásra, nyilvántartásra, pedig a feldolgozás egyébként is alig tudta követni az állománynak az átmeneti kor okozta kényszerű hullámzását. Mivel a könyvtár háború előtti anyagának jelentős részét 1945 után megsemmisítették, s az 1950 körüli évek könyvtermésének nagy része sem volt túlságosan időtálló sem tartalmában, sem fizikumában - a megyei könyvtár állománya csak az ötvenes évek végétől mutat egyenletes fejlődést. Ekkorra az átmenettel járó problémák rendeződtek, a hatvanezres anyag mai helyére, nyolcadik otthonába került. Itt 1958-ban művelődési autót kaptak, 1960-ban áttértek a szabadpolcos kölcsönzésre, ugyanebben az évben működni kezdett kötészetük. Ez az épület sem könyvtárnak készült, de a kényszer szülte leleményesség, meg a fenntartó segítsége a könyvtár igényeihez formálta a régi nagy gazdaházat. A régi ház udvarán 1974-ben új szárny épült, ahol helyet kapott a gyerekkönyvtár, majd 1983-ban az olvasóterem. 1993-ban a szomszéd házat is megkapták, itt 18 milliós költséggel új raktárak, zeneszoba és a Németh László-emlékkiállítás kapott helyet. Ebbe az új szárnyba költözött vissza a gyermekkönyvtár. Az intézmény 1973. január 1-jétől ismét városi könyvtár, 1976. június 2-án vette fel Németh László nevét.
Nagy jelentőségű volt a gyűjtemény számára 1983-ban Takács Ferencné gesztusa, a koncepciós per áldozatává vált szociáldemokrata politikus özvegye férje kiváló könyvtárának maradványát ekkor a gyűjteménynek adományozta. 1973-óta folyamatosan gyarapszik a városi helyismereti gyűjtemény, megalapozódott a zenei gyűjtemény. Negyedmilliónyi dokumentumából 1994-ben a központi könyvtárban, a gyermekkönyvtárban és a 23 fiókkönyvtárban hat és félezer olvasó böngészett, válogatott, kölcsönzött.

A város múzeuma Tornyai János nevét viseli. A hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumot 1905-ben alapította a város. Néprajzi gyűjteményét az 1904-es ipari és mezőgazdasági kiállításra összeadott tárgyak alapozták meg, melyeket Kiss Lajos gyűjtött össze Tornyai János festőművész irányításával. Az intézmény 1930-ban régészeti osztállyal bővült. Képzőművészeti gyűjteményének alapját Tornyai János festőművész közel ezer műve vetette meg. A művész nevét a múzeum 1951-ben vette fel. Az állandó kiállítások között látható Kiss Lajos néprajztudósnak, a múzeum alapítójának és első vezetőjének emlékszobája. Az 1956-ban elhunyt Kossuth-díjas etnográfus legjelentősebb munkái a hódmezővásárhelyi népéletről szólnak. Az íróasztala, használati tárgyai, és róla készült fotók láthatók emlékszobában. Az Alföldi Galéria a Tornyai János Múzeum filiáléjaként működik, de feladatát tekintve regionális jellegű intézmény. Az egykori református főgimnázium klasszicista épülete 1820 és 1822 között épült. Tetejére kis harangtorony került. 1882-1883-ban nyugat felé eredeti stílusában kibővítették. Az emeleti ablakok félköríves, a földszintiek - a középső kivételével - egyenes záródásúak. A szintek között díszített párkányzat fut végig. Az 1897-es ismételt átépítéskor a harangtornyot lebontották. Az Ógimnázium nevet az új gimnáziumi épület felépítése után, 1897-ben kapta. A homlokzat márványtáblái az építésre vonatkozó adatokról tájékoztatnak. A galéria felöleli az Alföldön kibontakozott, azt megjelenítő, azzal szorosan összefüggő alkotásokat és életműveket, mint gyűjtő és kiállító intézmény. Ennek keretében állandó kiállítása a 19. század közepétől 1945-ig öleli fel a nagy táj, az Alföld képzőművészetét. A 133 kiállított alkotás nagyobbik része festmény, kisebbik része plasztikai mű. A festészeten belül a magyar művészettörténet olyan számon tartott jeles alkotóinak a művei láthatók, mint Tornyai János, Koszta József, Nagy István, Endre Béla, Fényes Adolf, Mednyánszky László, Révész Imre, Bihari Sándor, Rudnay Gyula, Aba Novák Vilmos. A plasztikát Pásztor János, Izsó Miklós, Borbereki Kovács Zoltán és Medgyessy Ferenc művei képviselik. Tartósabb időszaki kiállításként látható Tóth Menyhért festőművész 45, és Szabó Iván szobrászművész 52 alkotása. Ezen kívül bemutatja a Galéria az 1984-es Tornyai festmény-lelet 718 darabjából összeállított 92 darabos festményválogatást is.

Íme A Nagy Juss című festmény, amit az Alföldi Galériában fényképeztem. A falon volt egy tábla, ami ezt megtiltotta, de egy kis egyezkedés után megengedték a fotózást.

A városban több századfordulós műemlék áll. Ezek közül a leghíresebb a Fekete Sas épülete, amiről már szó esett. A másik ilyen monumentális alkotás a Városháza. A régi városháza a 19. század elején épült. A földszintes épület az önálló törvényhatósági jogú város (1873) közigazgatási hivatalainak megnövekedésével szűknek bizonyult.
Az új városháza tervpályázatát 1890-ben írták ki. Az első díjat Pátria jeligéjű pályázatával Ybl Lajos(1855-1934) nyerte el. Az ünnepélyes alapkőletétel 1892. április 12-én volt, megnyitására 1894. január 18-án, díszközgyűlés keretében kerül sor. A harangot a budapesti Walser cég készítette. Háromszögletű és félkörív alakú ablakpárkányok, rokokós füzérek, balusztrád, rusztika díszítik a főhomlokzatot. A főbejárat lépcsőházának fordulójában áll Pásztor János Fahonvéd szobra, fölötte három ólombetétes színes üvegablak látható. A díszterem bútorzatát a Dózsa testvérek készítették. Falán az alábbi nagyméretű festmények láthatók: gróf Bercsényi Miklós, Deák Ferenc, Erzsébet királyné, Ferenc József király, Kossuth Lajos, II. Rákóczi Ferenc.


A várost lényegében kettéválasztja egy fal (sokan tévesen városfalnak nevezik). Az 1879-es szegedi nagy árvíz után kezdtek hozzá a város körüli körtöltés kiépítéséhez. Észak felől földből 17,5 km, a déli részen téglából egy 3 km hosszú gátfalat emeltek. Az egykori Hód-tó partvonulatát követő kőfalon négy kocsi és kilenc bolthajtásos gyalogos lejárót vágtak. A gyalogos kapukból csak a Csillag, Száraz, Királyszék és Árpád utcáknál lévők maradtak fenn. Az árvédelmi fal városképi jelentőségű építmény. A Bocskai utcától a Tarján végig húzódó, népies nevén "kőfal" az alföldi városok között egyedülálló látványosság. A földből épített töltést folyamatosan bővítették, így 1950-re már az egész várost körülöleli a körtöltés. Ez a töltés még ma is áll, jókat lehet rajta sétálni.

Hódmezővásárhely mindig is sokat küzdött a vízzel. Ebben a korszakban történt azonban a legtöbb változás. Vásárhely határa a Kárpát-medence legalacsonyabban fekvő része. A talajvíz a legtöbb kárt a régi vert- és vályogfalú épületekben okozta. Alattomosan támadt és fölszivárgott. A tanyák népe gyakran arra ébredt, hogy csillog a földes padló és csúszik a talpuk alatt. Nagyon sok tanya dőlt romba, vagy berogyott, átnedvesedett falait újra kellett építeni. A parasztember évszázadok óta a határban kiemelkedő dombokra, hátságokra, tó- és folyópartok koronájára építette tanyáját. A telkek aprózódásával, a családok szaporodásával elfogytak a tanyaépítésre alkalmas magaslatok, és sokan az alacsony fekvésű szántóföldjük, legelőjük egyik részére voltak kénytelenek építkezni. Ezek szinte mind áldozatául estek a belvizeknek. A magaslatokra épült tanyákból az emberek ún. lápokon – ólajtókból, deszkából rögtönzött, petrencés rudakkal taszított – szükségtutajokon közlekedtek egymáshoz. Még a folyószabályozás előtti időből megmaradt csónakok is előkerültek. Ezekben az években a gazdák egy része szántóföldjén nem aratott, hanem halászott.

A város legrégebbi épülete az Ótemplom. Az egykor Hód-tó partjához közel álló vályogtemplom elé 1713-1714-ben kőtornyot emeltek. A torony a harang elhelyezése mellett védelmi szerepet is betöltött. Innen figyelték az ellenség, az árvíz jöttét, innen észlelték a tüzeket. A főbejárat fölötti kőtáblán bibliai idézettel a város címerét és a város elöljáróinak neveit helyezték el. A barokk stílusú templomhajó igazodva a torony építészeti megoldásához, 1721 és 1723 között készült el, kivitelezését Helbing János budai építőmester végezte.  A templombelső berendezését 1731-ben gyulai asztalosok készítették. Az ülőpadokat, az űrasztalát, a szószéket festéssel díszítették, a karzat mennyezetét is fakazetták borították. Felújítására 1892-ben került sor, amikor vasgerendákon és vaslábakon álló karzatot helyeztek el a régi helyébe.
1889-ben, amikor már megszűnt a kőkerítés védelmi szerepe, északi oldalán lebontották, helyébe hamarosan felépült a templombazár. Helyiségeit főként műhelyek és üzletek céljára adták bérbe. A bazársort sajnálatos módon 1961-ben lebontották. A templom becses ereklyéi: 1749-ből való ezüst keresztelő kanna, 1761-ben készült ezüstkehely.
A közelmúltban a templom mellett ásatásokat végeztek a régebbi templom alapjainak feltárására. A közeljövőben a toronyban baktermúzeumot kívánnak létesíteni, a templom körül pedig emlékkertet, ahol neves vásárhelyi emberek emlékét örökítik meg.

Fontosnak tartom megemlíteni a vásárhelyi téglát. A kiegyezést követően mind a város, mind néhány magánember téglagyárat létesített. Ez egybeesett hazánk és városunk gazdasági fölvirágzásával. Nagymértékű téglaépítkezés indult el városszerte. A 19. század utolsó két évtizedétől az első világháborúig alakult ki a belváros: elsősorban a Kossuth tér, Andrássy út, a későbbi Szántó Kovács János, Szent Antal utca képe. A mai központi Rendelőintézet mellett fölépült szép emeletes lakóházat a ma is élő Nagy György család őse, egy jó módú gazda emeltette, és ez volt a város első magán bérháza. Vásárhelyen már a 18. század végén megerősödött egy gazdagodó és a kiegyezést követően gyorsan polgárosodó gazdaréteg, a parasztpolgárság. A család atyja a fiait taníttatta. Egyiket visszahívta gazdálkodni, másikból nadrágos urat faragott. Ők voltak az első parasztból kiművelt cívisek: ügyvédek, orvosok, tanítók, akik nem lakhattak fölből emelt házakban. Státuszszimbólummá vált a tégla, és a fölhasználásával egész utcasorok épültek át. Még mindig használtak vályogot. A vegyes építkezés során a fal külső felületét burkolták téglával, illetve két sor vályog közé egy sor téglát raktak. Akkor még nem is gondolták, hogy milyen „modern” technikát alkalmaznak, amelyet, mint „új találmányt”, főleg Észak-Amerikában, a 20. sz. végén a lakóház-építkezéseknél kezdtek bevezetni. Kiderült, hogy a föld jó hő- és hangszigetelő, a komfortérzés benne a legjobb, különösen a levegő ideális páratartalmának megőrzése, a falak lélegzése miatt, ezen kívül még mindig olcsóbb, mint az égetett tégla. Az első világháborút követően már nemcsak a rangos gazdák, de a kisparasztok is mind több téglát használtak föl véggel az utcára épült házaikhoz. A városi építési rendelet még a tanyákon is megkövetelte a téglából készített alapozást. A stukkó neobarokk díszek helyett – különösen a padlástér beépített végén – kiálló téglasorokból raktak ötletes, gyakran a városi tervrajzokon megadott egyen-, többnyire azonban a jó érzékű kőműves mester ízlését dicsérő egyedi díszítést. A fő útvonalakat is téglával kezdték burkolni. A Kállay utcán csúszós sárga klinker-, máshol élére rakott, bélyeges téglák szolgálták a közlekedést.

A 19. sz. végéig Vásárhely az egészségtelen, fertőzött ivóvizek városának tekinthető. Gyakori volt a bélfertőzés, pusztított a kólika, a kolera és a vérhas. Nem csoda. A város és határa a Kárpát-medence legmélyebb részén terül el. A fölszín tele volt posvánnyal, lefolyástalan, mocsaras területekkel. Csatornázása egészen az 1990-es évek második feléig igen gyönge volt. Kezdetben sírkutakat ástak. Nevüket onnan nyerték, hogy sírforma szögletes, ásott üreg volt, amelynek egyik keskeny végébe lépcsőket vágtak, és ezeken mentek le favödörrel vizet merni. A kerek, ritkábban szögletes alaprajzú, téglákkal bélelt ásott kút már kultúráltabb, hiszen belőle gémszerkezettel, vagy ritkábban kerekes tengelyre csavarodó lánc végére akasztott vödörrel emelték ki a vizet, és az igényesebbek deszkafedőt raktak rá. Levéltári bűnperek bizonysága szerint, a város közterein álló ásott kutakban gyakran találtak belévetett dögöt és nyakára kötött téglával bedobott újszülött hulláját. Az emberek néha elkeseredésükben is kútba ölték magukat. Kihalászták az olykor már oszlásnak indult tetemeket, és a vizét különösebb fertőtlenítés nélkül tovább használták. Ittak tavakból, erekből, minden természetes fölszíni víznyerőből, amely szemmel tisztának látszott. Nagyot fordult a helyzet, amikor Nagy András János a saját költségén megfúratta a város első, az ország második artézi kútját. A bő hozamú, tiszta, egészséges víz vörösfenyőből készült facsövön, mélyről tört föl és vaskifolyón jutott a szabadba. Messzi városrészekből, de még Mindszentről is lajttal hordták, a közelebbi lakók pedig kantákban, korsókban cipelték haza. Külön szakmává vált a vízhordás és vízkereskedés. A lajtos kocsi, akár napjainkban a fagylaltos targonca vagy autó, járta az utcákat, és kiabáltak: „– ivóvizet tessék!”

Ez az üzletág igen gyorsan megszűnt. Szaporodni kezdtek az artézi kutak. Kezdetben a város terein épültek. Takaros beton-, illetve téglából készült medencék közepére rakott díszes oszlopokban vezették föl a több ágon folyó csöveket. A módos gazdák a tanyáikon is kutat fúrattak és a csurgalék vizet az egykori vályogos gödörbe vezették, amelybe néha még halat is telepítettek. A kutak kezdetben bő hozamú vízzel rendelkeztek. A város az utcákon kezdte elvezetni és részben közkifolyókat létesített, részben a házakba kötötték be. Utóbbiak sokáig csak az udvaron lévő kifolyók voltak: felül nyári, alul téli csappal ellátva. A második világháborút követően a vezetékekkel rendre áttörték a falakat, és a víz fali csapból folyt.

Szintén a 19. század vége felé kezdődött el az egészségügy reformja. 1880-ban egy uradalmi épületben idős dr. Bakay Lajos sebész vezetésével 4 szobában kórházat létesítettek. 1885-ben idős dr. Imre József 2 szobás szemészetet rendezett be. 1898-ban a Kapitány utcában 40 ággyal elkészült az Erzsébet Szemkórház, amely európai szinten működött. Bakay 1905-ben bekövetkezett halála után dr. Genersich Antalt bízták meg a kórház vezetésével. A Szemkórház telkén 1911-ben átadták a 9 pavilonból álló, 225 ágyas, korszerű általános kórházat.

Ekkortájt az emberek egész másképpen éltek mint a mai világban. Estefelé, amikor az öregek már elvégződtek, akik megfáradtak és nem tudtak több munkát magukból kisajtolni, pihentetőnek választották a nézelődést. Akkor még nem volt televízió, rádió is kevés. Az újságot már kiolvasták. A szürkületben ahhoz még világos volt, hogy bent lámpát gyújtsanak, sötét, hogy szemüket erőltessék, ezért könyvet sem betűztek. Levetették házi munkához viselt ócska, piszkos, foltos ruhájukat, vagy maguk elé hosszú, tiszta kötényt akasztottak. Kültek a nyitott kiskapu, vagy a ház elé és figyelték a járókelőket. Akadt, aki leásott akácoszlopokra vízszintesen deszkát szögelve padot készített az ablak alatt vagy a járda szélén. Ez csalogató is volt, hiszen a padon többen elfértek. Amikor a hasonló korú és sorsú szomszédok észrevették, hogy valaki már kint ül, kiálltak a kapuba szíves invitálásra várva. A fölkérés hamarosan meg is érkezett, és odaültek a szomszédjuk mellé komázni. A rátarti vagy módosabb ember saját székét hozta, mert azon ülve függetlenségét élvezhette. A férfiak hétköznapokon is kiültek, az asszonyok elsősorban vasárnap este. Mind a két nemnek megvolt a maga társasága és témája. A férfiak szerettek a háborús élményeikről beszélni. Csatajelenetek éppen úgy fölszínre jutottak, mint a rekvirálók előli vagyonmentés, dugdosás. Megbeszélték a drágaságot, szidták az időjárást, amely nem kedvez a termésnek. Előkerültek a régi betyártörténetek, alagutak meséje vasajtóval, különös emberek elképesztő cselekedetei. Régi disznótorok, olvasóköri összejövetelek, a legényévek mulatságai, a hajnalig tartó bálok. Közben pipára, cigarettára gyújtottak.  Az idős, megbecsült mesterembert, különösen a kovácsot, szíjgyártót, asztalost, ácsot, bognárt, kötélverőt, szitakészítőt, fazekast, kőművest maguk között májsztrónak tisztelték. Eldicsekedtek vele, hogy a padláson már megvan a koporsójuk és kiváltották a sírhelyüket. A torra nevelik a borjút, a veremben teli egy hordó saját borral. Ők nyugodtan néznek a jövőbe, az ilyesmivel már nem kell törődniük. Az asszonyok egész más világot éltek át pletykálásuk közben. Kihozták a rájuk bízott kis unokákat. A lányoknak beszélgetés közben a haját fonták, a ruháját igazították. Eldicsekedtek vele, hogy a kisszoknyát és a blúzt az elmúlt héten maguk varrták neki, azért ilyen szép.

Ha már az életmódnál tartunk nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy régen nem volt angol WC. Ez a téma sokaknak nagyon kényes, én azonban most merem venni a bátorságot, hogy pár szót erről is írjak. Az árnyékszék az időjárásnak kitett nemes építmény volt. Ha eső esett, beázott, vagy a rések között befolyt a víz, és gyakran tócsában állt az ülőkén. Amikor szél fújt, bekavart és kivitte a szagot, de télen az ember mezítelen ülepe vörösre fázott vagy elkékült. Nyáron a bűz nagy, puha pamacsokban, gyomorfordítóan szállongott, miközben alant a gödörben pondrók ezrei lakmározva nyüzsögtek, és a boldogtalan halandót a legyek mindaddig lepték, amíg a dolgát végezte.

 

 

 

 

Tornyai János kortársai

 

Endre Béla (1870-1928)

Mérnöki tanulmányait abbahagyva 1890-től 1898-ig Párizsban festészetet tanult, majd Olaszországban járt. 1908-ban Hódmezővásárhelyen telepedett le, közös műterme volt Tornyai Jánossal és Rudnay Gyulával. 1911–12-ben részt vett a hódmezővásárhelyi majolikatalep megalapításában, itt maga is készített kerámiát. Hódmezővásárhelyen 1912-ben, Makón 1913-ban, Aradon 1914-ben rendezett kollektív kiállítást. 18 éven át Mártélyon töltötte a nyarakat, s az alföldi embert és tájat festette sajátosan gyengéd, Tornyai művészetével rokon stílusban (Alföldi táj boglyákkal, Felhők, Facsoport). Lírai hangulatú képeket festett. 1950-ben és 1958-ban Hódmezővásárhelyen, 1951-ben Bp.-en rendeztek műveiből emlékkiállítást. Fő műve, a Leszámolás Munkácsy hatását tükrözi.

Rudnay Gyula (1878-1957)

1894-ben beiratkozott egy évre az Iparművészeti Iskolába. 1895-ben Münchenbe került, Hollósy Simon iskolájába, ahol hét éven át dolgozott, a nyarakat a mesterrel és tanítványaival Nagybányán töltve. Bejárta Rómát, Párizst, ahol a régmúlt művészete mellett a kortárs festészetet is tanulmányozta. Áldásnak tartotta az impresszionizmus szerinte legfőbb vívmányát, a felfogás szabadságát, de a plein-air nem érdekelte, a szín és fény festészetével nem értett egyet. Sem Róma, sem München, sem Párizs nem tudták meggyőzni annyira, hogy reájuk támaszkodva alakítsa ki a magyar valóság művészetét. A magyar tájért, történelemért való lelkesedése, a magyar népért érzett felelőssége sodorta őt a hódmezővásárhelyi festők közösségébe. Ahogy a nagybányaiak Szinyei Merse Pál, ők Munkácsy festészeti örökségére építettek. Festői, indulatos, drámai hangú művei voltak iránymutatóak számukra. Festészetének szellemi őse Goya, Mukácsy és a korai kuruc csatafestők. Fény-árnyék kontrasztra épülő, tüzes koloritú képeket, majd régi magyar motívumokat megjelenítő, mesehangulatú zsánereket festett. Rudnay Pihenő hegedűse, a Szegényember, a Csikós, a Cigánylány egyetlen alakba sűríti a mondanivalót. A sötét tónusokon megvillanó pirosak és fehér élfények, sötét-világos ellentétek Munkácsy romantikus töltésű realizmusára rímelnek. Komponálásán Goya hatása is érezhető, ám a figurák jellemzése, a látszólagos nyugalom alatt izzó feszültség vagy szenvedély irodalmi ihletettségű. Az alacsony horizont fölé magasodó alakok szinte szimbolikussá nőnek képein. A háborús élmények hatására elmélyült művészete, szenvedélyes lelke ráérzett a drámára. A kiszolgáltatottság, a félelem fogalmazódik meg a menekülést megörökítő képein. A Menekülő asszony, a Gyengeelméjű katona érett, drámai erejű portrék. A 20-as évek gazdag színvilágú életképei (Lakoma, Bohémek), anekdotikus hangú történelmi jelenetei (Tinódi) a gyermekkori élményeket idézik, amolyan vándorszínész jelenetek, ahol a leomló vörös függöny előtt összemosódik a valóság és a játék. 1920-ban a Képzőművészeti Főiskola reformja során Lyka Károly katedrát ajánlott neki, ahol a haladó Vaszary mellett Csók Istvánnal konzervatívabb festői stílust oktathatott. 1947-ben Baján Népi festőakadémiát szervezett. Élete végén visszavonultan élt Nagybábonyban. Az evangélikus templom számára 1940-ben festett oltárképén egy varkocsos, szűrös magyar is a kisded Jézus elé járul a napkeleti bölcsekkel. Késői képeinek témáját apró részletek adják: szekér, galambdúc, gémeskút és persze tájak (Falusi utca, Mezőn, Viharos falu), magyar táj, magyar ecsettel. Hódmezővásárhelyen is dolgozott, ahol a helyi festőtradíció egyik alapítója.

Fényes Adolf (1867-1945)

Jogi tanulmányait félbehagyva 1884-től 1887-ig a Mintarajzisk.-ban Székely Bertalan és Greguss János növendéke. 1887–1890 között Weimarban Max Thedytől tanult, 1891-ben Párizsban a Julian Ak.-t látogatta, majd újabb két évet töltött Thedynél. 1894–98 között Benczúr Gyula mesterisk.-jában működött. Pletyka c. képével 1895-ben a Képzőművészeti Társ. díját, 1897-ben a Civódással Rudits-ösztöndíjat nyert. 1898-ban megkezdett Szegény ember élete c. festményciklusa a kritikai realizmus legszebb termékei közé tartozik. A Család c. képe az 1900-as párizsi kiállításon kitüntetést nyert. Az 1900-as évet Olaszo.- és Franciao.-ban töltötte. 1901-ben a Műcsarnok különtermében kiállított olajfestményei közül az Öregember elnyerte a Lipótvárosi Kaszinó díját. Részt vett a szolnoki művésztelep létrehozásában, 1902-től minden nyarat Szolnokon töltött. 1905-ben a Nemzeti Szalonban, 1912-ben az Ernst Múz.-ban rendezett gyűjteményes kiállítást. A szegényemberek élete sorozat után a plein air foglalkoztatta, festményeit világos színek, egyszerű kompozíció jellemzik. 1918 után első korszaka társadalmi mondanivalóit mesejellegű bibliai, jelképes témájú „romantikus” korszak váltotta fel. A Tanácsköztársaság idején a Művészi Végrehajtó Bizottság tagja, 1918-ban, 1923-ban és 1927-ben újabb gyűjteményes kiállításokat rendezett az Ernst Múz.-ban. 1924-ben állami nagy aranyérmet kapott. 1927-ben Háromkirályok c. képe a varsói képzőművészeti társulat Diplőme d'Honneurjét nyerte el. Az 1929-i barcelonai világkiállításon Gran Premiót kapott. Utolsó gyűjteményes kiállítását 1936-ban a Fränkel Szalonban rendezte, ezután már keveset festett. 1944-ben elhurcolták, a felszabadulást súlyos betegen érte meg. 1949-ben a Fővárosi Népművelési Központ, 1960-ban az MNG rendezett műveiből emlékkiállítást. Művészete a realizmus és a plein air festés legjobb magyar eredményei közé tartozik.

Mednyánszky László (1852-1919)

Beckón született, tanulmányait 1870-ben a zürichi Technische Hochschule, majd 1872-től Münchenben a Képzőművészeti Akadémián végezte. 1873 - 75 között a párizsi École des Beaux-Arts-on Pils-nél tanult. 1877-ig tartózkodott Párizsban, ez idő alatt néhány hónapot Barbizonban töltött. A már nagyon korán kitűnő tehetségű festő ekkor festett tájképeinek hangulatát a barbizoniak, de leginkább Corot hatása befolyásolta. 1878-ban nagyobb tanulmányutat tett Itáliába, majd 1879-ben hazatért Beckóra. Ezt követően 1880 telén Bécsbe ment, és ettől kezdve felváltva Bécsben és Magyarországon tartózkodott. Téli és őszi tájakat ábrázoló festményeivel többször szerepelt Bécsben és Budapesten. 1888-ban a Mindszentek napján című képével Budapesten díjat nyert. 1889-től 1892-ig, kisebb megszakításokkal Franciaországban, főleg Párizsban élt. 1892-ben hazatért. 1897-ben hazatért, ekkor készítette tájképvázlatait Máramarosban Feszty Árpád körképéhez. Szintén ebben az évben rendeztek a párizsi Georges Petit Galériában kiállítás műveiből.

Nyugtalan élete során még sokat utazott, s felváltva élt Bécsben, Budapesten és Beckón. Az I. világháború idején harctéri rajzolóként bejárta Galíciát, Szerbiát és Dél-Tirolt. Megrázóan hiteles harctéri emlékeit számos festmény és vázlat őrzi. Tájképeinek stílusa mindvégig némiképp a barbizoni iskolára emlékeztet. A Kárpátok hegycsúcsait, vízeséseit, az Alföld mocsaras tájait, nagyvárosi kültelkeket festett legtöbbször párás ködös hangulatban. A század vége felé érdeklődése az alakos ábrázolások felé fordult, a külvárosok elesettjeit, ágrólszakadt szegény embereket, a nyomor áldozatait örökítette meg. Csavargókat és katonákat ábrázoló képein figuráinak ábrázolása olykor szinte rembrandti mélységű. Mednyánszky, a kritikai realizmus egyik legjobb magyar képviselője számos díjat és kitüntetést kapott. Legtöbb műve a Nemzeti Galériában található, de gazdag anyaggal szerepel magángyűjteményekben és a Pozsonyi Múzeumban is. Emlékkiállítását 1952-ben, a Fővárosi Képtárban rendezték meg. A művész 1919. április 17-én Bécsben hunyt el. Hamvai 1966. februárja óta a Somogyi József készítette díszsírhelyen, a Kerepesi temetőben nyugszanak.

Aba Novák Vilmos (1894-1941)

1912-ben kezdte tanulmányait, a Képzőművészeti Főiskolán, ahonnan ösztöndíjasként Fényes Adolf Szolnoki festőtelepére került gyakorlatra. A festészet mellett dolgozott is, sőt katonai szolgálatát is teljesített. Kiképzése után Olgyai Viktornál tanulta a grafika fortéyait, 1922-ben rendezhette meg első grafikai kiállítását az Ernst Múzeumban. Az expresszionizmus és az olasz novecento formanyelvét szintetizáló harsány színekben pompázó festészetének egyik kedvelt témája volt a vásár, a cirkusz világa. 1921 és 1923 között a Nagybányai művésztelepen vendégeskedik. 1925-ben kapja első komolyabb díját, amikor elnyeri a Szinyei Társaság grafikai díját, Savanarola című rézkarcával. 1928-tól három éven át a római Magyar Akadémián dolgozott, miközben egyre inkább a "római iskola" egyik jellegzetes képviselőjévé vált. 1931-ben mutatta be Budapesten Rómában festett anyagát, majd ugyanebben az évben Milánóban gyűjteményes kiállítást rendezett miután több képe is ekkor került olasz magángyűjteményekbe. 1923-ban a paduai egyházművészeti kiállításon aranyérmet nyert. Itáliai tanulmányútjának tanulságai később monumentális igényű murális alkotásaiban összegződnek. Stílusában az expresszionizmus és az olasz noveccento elemei keveredtek. Harsány színekkel festett, monumentalitás, dinamikus színek jellemezték. 1930-tól egyre több időt tölt a szolnoki művésztelepen, sőt tanítványait is oda irányítja. Életképei sajátos színekkel és ízekkel gazdagodnak. Több díjat nyert: 1937-ben a párizsi világkiállítás, 1939-ben a Velencei Biennálé nagydíját. Képeit a Magyar Nemzeti Galéria és más közgyűjtemények mellett számos magángyűjtemény is őrzi. Leghiresebb alkotásai között tartják számon az 1933-ban készült a jászszentandrási római katolikus templom freskóját, 1936-ban a szegedi Hősök Kapuját, melyet 1945 után lemeszeltek, de a eredeti formájában alig két évvel ezelőtt teljesen restaurálták. Szintén az ő nevéhez fűződik, 1938-ban a székesfehérvári Szt. István-mauzóleum és a városmajori templom freskóinak elkészítése. 1939-től a Képzőművészeti Főiskola tanára volt. A modern magyar festészet, különösen a monumentális piktúra egyik eredeti tehetsége, a két világháború közti időszak ünnepelt freskófestője, hivatalosan támogatott művész volt, 1933-ban kis állami arany érmet is kapott tevékenységének elismeréséül. Halála után, 1943-ban a Nemzeti Szalonban, 1962-ben az Magyar Nemzeti Galériában, 1963-ban pedig Varsóban, Prágában és Kassán, 1964-ben Székesfehérvárott rendeztek műveiből gyűjteményes kiállítást.

Koszta József (1861-1949)

A Munkácsy-tradíciót folytató ún. alföldi irányzat egyik legjelentősebb képviselője. 1882–83-ban a bécsi akadémián, majd a következő években a budapesti Mintarajztanodában Lotz Károly és Székely Bertalan növendéke volt. 1891-ben ösztöndíjjal Münchenbe ment. Itt kezdte festeni Mátyás és Beatrix c. képét, amelyet később a Benczúr-mesterisk.-ban is folytatott. 1897-ben Hazatérő aratók c. paraszti témájú életképével a Műbarátok ösztöndíját nyerte el. 1899–1902-ben Rómában, Párizsban és Nagybányán dolgozott. 1900-ban Párizsban kiállított művével Mention honorable-t nyert. 1906-ban Fraknói-ösztöndíjat kapott. 1907-ben festette Három királyok c. kompozícióját. Több ízben járt ösztöndíjjal külföldön. 1917-ben Wolfner-díjjal jutalmazták, 1935-ben állami festészeti kis aranyérmet kapott. Több gyűjteményes kiállítása közül 1917-ben (Ernst Múzeum) nagy sikert aratott. Ugyanott 1920-ban, 1922-ben és 1937-ben szerepelt nagyobb anyaggal. 1948-ban a Nemzeti Szalonban rendezte meg gyűjteményes kiállítását. Plebejus demokratikus szemléletű művészetét a paraszti témák, az alföldi táj drámai ábrázolása, az erős fény-árnyékokra épített fokozott színvilág, az expresszív realista formálás jellemezte. Sajátos formanyelve a húszas évektől kezdve alakult ki. Ekkor már nagyobbrészt Szentes melletti tanyáján élt és ott festette drámai tájait, a paraszti életet (Hazatérő aratók, Muskátlis kislány, Kukoricatörők, Tányértörölgető nő), szófukar, erőteljes önarcképeit. Ez időtől kezdve minden külföldön rendezett jelentősebb kiállításon szerepeltek munkái, és sajátos nemzeti karakterükkel nagy sikert arattak. 1937-ben a Szinyei Társaság tiszteletbeli tagjává választotta. Szentesen emlékét a nevét viselő múzeum őrzi.

Bihari Sándor (1855-1906)

Gyermekéveit Nagyváradon töltötte, 1874-től Pesten retusőr, s esténként Székely Bertalan mintarajzisk.-i tanfolyamának látogatója volt. 1876-tól Bécsben dolgozott, s közben a Képzőművészeti Ak.-án képezte tovább magát melynek 1878-79-ben rendes növendéke lett. 1883-ban Párizsba ment. J. P. Laurens-nál folytatott tanulmányai mellett a Louvre-ban másolatokat készített műkereskedők számára. A Párizsban megismert impresszionizmus és a plein air irányzat erős hatással volt festészetére. Kereszttűzben c. képét 1885-ben a bp.-i őszi kiállításon Ferenc József megvásárolta. Ez évtől 1886 őszéig Deák-Ébnernél Szolnokon dolgozott, 1886-ban Bíró előtt c. festményével elnyerte a Képzőművészeti Társ. díját. E műve a leghíresebb m. életképfestővé avatta. 1887-es velencei, 1888-as hollandiai és belgiumi utazásai után 1890-91-ben Karlovszky Bertalannal Bp.-en festőisk.-t alapított. 1900-ben részt vett a szolnoki művésztelep megalapításában, melynek nemcsak életképeiben, de tájképeiben is egyik legjellegzetesebb képviselője lett. 1896-ban Ferenc József-díjat, 1898-ban pedig Vaszary-díjat nyert Zsigmond király és Ulászló találkozása Szent László sírjánál c. képével. Számos külföldi kitüntetést is kapott. Halála évében a Képzőművészeti Társ.-ban, 1911-ben a Szent György Céhben, 1919-ben a Nemzeti Szalonban, 1950-ben pedig a Fényes Adolf Teremben rendeztek műveiből emlékkiállítást.

Más művészeti ágakban alkotók

 

Fridrich János fényirdája

Napfény-fotográfiai műtermét Fridrich János, az edelényi születésű fényíró mester 1905-ben építette fel az egykori Görög Udvarban. Miskolci, kassai és szombathelyi vándorévek után a Hertzl-Heges-féle piactéri mûteremben volt segéd, majd mestere halála után azt vezette tovább “Hegedűs utóda”-ként. Már kisinas korában kiütközött képzőművészeti hajlama, és egész életében jó közepes amatőr szinten rajzolt és festegetett is. Művészi ereje a fotográfia kompozíciójának megrendezésében rejlett. Különös tehetsége volt a hatásos apró részletek megválasztásában is. Koszta Józsefnek, és Lakos János Pál festőművészeknek amolyan házi-fényképészévé lett, s mint ilyen nagyon közel került a Kecskeméti Művésztelepet alapító Révész Imréhez és művésztársaihoz is. Mûtermének vendégei közt Rudnay Gyulát, és a vásárhelyi festők közül Tornyai Jánost és Endre Bélát említhetjük. Szentesen szinte kizárólag ő foglalkozott műtárgyak közvetítésével, képzőművészeti menedzseléssel. Kiváló szeme volt a helyi szobrászok, Koncz Antal és Örkényi Strasszer István munkáinak fotografikus elismertetéséhez is. Sorozataiban kiemelkedő helyet foglal el a Benczur-, Iványi Grünwald, és Lakos-féle műtárgyfotók sorozata. 1880-tól gyűjtötte a magyar és német nyelvű fotográfus-szakirodalmat. Fennmaradt szakkönyvtára 450 kötetből áll, művészeti könyveit gyermekei és unokája a családi hagyatékban őrzi. Majd minden fotografikai eljárást kipróbált, de különösen a drámai hatású képmódosító eljárásokat, és a különböző nyomatokat kedvelte. Papírképeinek míves kereteit (passpartous) is maga préselte. Gép- és műszerparkját folyamatosan modernizálta, a villanó magnézium, majd a villanyfény bevezetése után is inkább a természetes szórt fénnyel operált. A hosszabb megvilágítások miatt alkalmazott vasból való fej- és kéztámasztó állványai, napfény-másoló fakeretei, képfelület-módosító “szatináló” hengerei, és teljes laborfelszerelése képezik az ipartörténeti bemutatóhely berendezését. Mindhárom leányát fotográfusnak tanította, később a segédei, majd követői lettek. Massányiné Erzsébet apja műtermében folytatta az ipart 1985-ig, majd 1989-ben az épületet a Megyei Közgyűlésnek ajánlotta föl. Rágyánszkyné Katalin leánya a Horváth Mihály utcában rendezett be önálló műtermet, legkisebb leánya Ida, Tokácsli Lajos festőművész felesége pedig több pótolhatatlan értékű családi relikviát és dokumentumot adományozott a múzeumnak.



Németh László (1901-1975)

Az általános iskola után 1920-ban bölcsészkaron kezdi az egyetemet, de végül az orvosi pályán ki, 1925-ben pedig doktorrá is avatják. Megélhetési okokból választotta a fogorvosi pályát többek között dolgozott az irgalmasok kórházának fogászati osztályán is. Az egyetemen az irodalommal kapcsolatban verselméleti kérdésekkel foglalkozik, novellákat, színműveket írt, köztük egy Dózsa-drámát is. 1925. decímű-ben a Nyugat novellapályázatán a Horváthné meghal című paraszttörténetével első díjat nyert. Egy évvel később már a Nyugatban, a Protestáns Szemlében, a Társadalomtudományban jelennek meg cikkei, később az Erdélyi Helikonba és a Napkeletbe is írt. 1929-ben tuberkolozis kínozta, de ebből sikeresen felgyógyult, de ekkora már sokkal inkább az irodalom foglalkoztatja, többek között kapcsolatba és jó barátságba Babits Mihállyal, Gellért Oszkárral, Schöpflin Aladárral, Földessy Gyulával és a kor további nagy irodalmi alakjaival. Miután a kor legrangosabb elismerésért kap a Baumgarten díjért járó pénzt visszaadja az alapítványnak és összeveszik a Nyugat legtöbb prominensével, többek között Babits Mihályal, Tanú címmel indított lapot 1932. őszén, amelyet egymaga írt és szerkesztette egészen 1937 tavaszáig. Elmélyülten foglalkozott a magyarság helyével Kelet-Európában, alaposan megismerte a szomszédos népek kultúráját, irodalmát. Németh László a Népi Irók Mozgalmának egyik megalapítója, egyik legtöbbet idézett, és legtöbbet támadott elmélete a társadalmi értékeket a "híg" és a "mély" magyarság szempontjából minősítette. 1926 és 1943 között hat lánya született róluk szól Lányaim című műve, melynek első változata 1943-ban jelent meg, melynek még 1962-ben is jelent meg módosított kiadása. A háború után Hódmezővásárhelyre költözött családjával, ahol óraadói tanári állást vállalt egy gimnáziumban. Ebben az időben született meg több drámája és regénye. Befejezte a Mathiász-panzió című drámáját. A Misztótfalusi Kiadó megjelentette Széchenyi című drámáját és az Eklézsia-megkövetést, a hódmezővásárhelyi Délsziget című folyóiratban megjelent az Erzsébet-nap a Puszták Népe című lapban a Pusztuló magyarok című vígjátéka; a Válasz közölte Husz János című drámáját. Megjelent Iszony című regénye, és Illés Endre kiadói szerződést kötött vele egy vásárhelyi tárgyú regényre, melynek eredeti címe Orültek, később Égető Eszter címmel jelent meg. 1949-től Bp.-en élt, műfordítói tevékenységet folytatott. Az 1956-os forradalom és szabadságharc után a megújhodó szocializmus mellé állt. A Szovjet Írószövetség meghívására 1959-ben nagyobb utat tett a SZU-ban. 1957 után a pesti és a vidéki színházak műsorra tűzték darabjait. A Szovjet Írószövetség meghívására 1959-ben nagyobb utat tett a Szovjetunióban. A hatvanas években a Balaton partján írt nagyobb lélegzetvételű értekezéseket és színdarabokat. A hetvenes évek elejétől egészsége rohamosan romlott, majd 1975-ben távozott az élők sorából. Munkáit lefordították angol, bolgár, cseh, francia, német, olasz, orosz nyelvre.

Vékony Sándor és a fazekasok

A XX. századi népi fazekasság jeles mesterének, Vékony Sándornak (1913-) az 1850-80 között épült házában rendezték be a fazekasok szegényes lakás- és életkörülményeit, illetve műhelyét bemutató múzeumot. A XIX. század közepén csaknem kétszáz fazekasmester dolgozott a városban. Ez volt a mesterség virágkora, és itt volt az egyik legnagyobb fazekasközpont az országban. A fazekasok Csúcson, Tabánban és Újvárosban telepedtek le nagy számban. A csúcsi fazekasok fehér alapmázas edényeket készítettek, kék színű írókázott díszítéssel. A tabániak és az újvárosiak viszont elsősorban zöld és barna mázas edényeikről voltak ismertek. A gyáripar a XIX. századra erős versenytársukká vált, és a fazekasmesterséget szűkebb területre szorította. A Csúcsi Fazekasházat 1974-ben nyitották meg. A műhelyt úgy hagyták, ahogyan azt Vékony mester öt évtizeden át használta. A lakás egyik szobájában a XIX-XX. század fordulójára jellemző paraszti enteriőrt alakítottak ki, a többi helyiségben Csúcs és más városrészek kerámiái kaptak helyet.

Gyenes Tamás (1920-….)

Pécsváradon született 1920-ban és viszonylag fiatalon, 1963-ban fejezte be életét Budapesten. A Képzőművészeti Főiskolán Sidló és Pátzay növendéke volt. Esztétikai elméleti tudását aspiránsként a Szovjetunióban gyarapította 1949 és 1953 között. Alkotó munkája mellett művészeti írói és szervezői tevékenységet is kifejtett. Így a Szabad Művészet c. folyóirat szerkesztői teendőit is ellátta. Felszabadulási emlékműve Budapesten, Magyar-szovjet barátsági emlékműve Túrkevén hirdeti köztéri plasztikai munkásságát. Életrajzi és szellemi rokonsági kapcsolatok fűzik Vásárhelyhez. Több alkalommal alkotott az itteni művésztelepen. Már az első Vásárhelyi Őszi Tárlatokon részt vett munkáival és közvetlen, gyakorlati segítséget is nyújtott a vásárhelyi művészeti élet felszabadulás utáni elindításában. Tornyain kívül Szántó Kovácsa is a városhoz való vonzódását mutatta. Gyenes Tamás Tornyai arcmását mintegy másfélszeres nagyságban mintázta meg. A vonások a külső hűségen túl sikeresen fejezik ki Tornyai művészi, emberi magatartását is. Az erőteljesen, dinamikusan alakított vonalak, felületek indulatot, szenvedélyt, drámaiságot és feszültséget tükröznek, ami valóban jellemzője Tornyai művészetének. A szobrot 1956-ban állították fel. A mellszobor elhelyezésénél egyik szempontként szerepelt, hogy a mű a Tornyai nevét viselő múzeumra tekintsen. Ennek eleget téve került a szobor a Szántó Kovács utca elejére. Az építészetileg eléggé egyenetlen környezet (barokk templom, földszintes ház, kétemeletes bérház) esztétikai problémáit a szobor mögé ültetett futórózsa fal és a zöld pázsit enyhíti.

Medgyessy Ferenc (1881-1958)

Szobrász, Kossuth-díjas (1948, 1957), kiváló művész (1955). Orvosdoktori oklevelének megszerzése után 1905-07 között Párizsban festeni és mintázni tanult. Kezdetben Maillol plasztikája ragadta meg, később a Hildebrand-féle modern szobrászati elveket is magáévá tette. Még nagyobb hatással volt rá azonban az ógörög, az egyiptomi, sumér és asszír plasztika. 1908-ban Firenzében járt, itt Michelangelót és az etruszkokat tanulmányozta. Ettől az évtől szerepelt itthon kiállításokon, első sikerét jelentő Táncolók című reliefjével elnyerte a Művészház díját. Az I. világháborúban katonaorvos volt. 1913-ban mintázta Súroló asszony című kisplasztikáját, 1915-ben a Kis lovast. 1922-ben a Helikonban, 1928- és 1932-ben a Tamás Galériában volt gyűjteményes kiállítása. A két világháború között kisplasztikák mellett több monumentális szoborra is vállalt megbízást és síremlékeket mintázott. 1930-ban a debreceni Déri Múzeum elé allegorikus szobrokat mintázott, amelyekkel a párizsi világkiállításon Grand Prix-t nyert. 1938-ban Székesfehérvárott állították fel török-magyar csatajelenetet ábrázoló domborművét, 1940-ben Budapesten a Szabadság téri volt Pénzintézeti Központra a Szüreti menet című nagyméretű reliefjét, 1942-ben pedig a Gellérthegyen a Gellért-kút domborművét, 1936-ban készült Jelky András emlékművét Baján. 1943-ban mintázta Szent István lovas szobrát, melyet csak halála után állítottak fel Győrött. 1947-ben elkészítette szülővárosa részére a Petőfi-emlékszobrot, 1952-ben pedig Kaposvárra került Rippl-Rónai-szobrát. Az 1956-ban mintázott Móricz-szobrot ugyancsak halála után állították fel Debrecenben. Táncosnő (1954) című bronzszobra Budapestre, az Izabella térre került. 1953-ban alkotta Csokonai-emléktervét. Gyűjteményes kiállítását 1956-ban rendezték a Műcsarnokban. A 20. század egyik legnagyobb magyar szobrászának művészetét a népi realizmus, a plasztika műfajtörvényeinek tiszteletben tartása és sommás formálásmód jellemezte. Összegyűjtött írásai, önéletrajza Életemről, művészetről címmel 1960-ban jelent meg. A hódmezővásárhelyi Alföldi Galéria előcsarnokában Medgyessy terrakottái sorakoznak. A Vízmerítő című köztéri szobor munkáinál is segédkezett. A sokasodó vásárhelyi ártézi kutak egyikét a századfordulón a Kossuth téren, az egykori Fekete Sashoz közel, a Zrínyi utca torkolatában fúrták. A város vezetői érezték, hogy a főtéren levő kút a szokásostól eltérő kiképzést igényel. Ezért megfelelő kútfő, medence és szobor megtervezésével, illetve elkészítésével bízták meg Pásztor Jánost, aki 1908-ban jelentette a tanácsnak, hogy a szobor elkészült, és még ez évben felállításra is került. A szobor eredetileg nem a jelenlegi helyén, hanem ettől mintegy 10 m-re keletre állott, nagy ovális medence fölött forrástéglákból kiképzett kb.2 m magas talapzaton. A forrástéglák közéből buggyant elő a víz. E mellett eredetileg két kantával állt a fiatal leányalak. Pásztor János eredeti elképzelése szerint a leányalak előrehajolt (e gipsz változat Szabó Endre tulajdonában van), csak a későbbi alakítás során képezte ki állóvá a figurát Pásztor. A szobor körül élénk vita alakult ki, nyomban a leleplezés után. Dr. Gonda József, a város akkori tollforgató tanácsnoka a Hódmezővásárhely című napilap hasábjain erőteljesen támadta a kútegyüttest. "Csehtrombitás tömpe orrú rézlányáról" beszélt, szecesszíós vonalúnak, "ultramodern"-nek tartotta a kútmedencét. A forrástéglás kiképzést "romantikus kőrakás" névvel illette. A Vásárhelyi Reggeli Újságban nem kisebb művész, mint Rudnay Gyula védte meg a szobrot. Rudnay kiált a szobor kvalitásai mellett, amelyek írása szerint érvényesek "minden könnyen odadobott üres frázis" ellenére is. A művészek vidéki meg nem értettségére is utal a cikkben Rudnay Gyula. A Vízmerítőt a Kossuth tér 1950-ben végrehajtott átrendezése alkalmából, a közúti forgalom szabályozása miatt hátrább helyezték. Az új talpazat megtervezésével Kamotsay István fiatal szobrászművészt bízták meg, aki a munka elvégzésébe mesterét, Medgyessy Ferencet is bevonta. Négyzetes hasáb talapzat tetején áll, most már csak egy korsóval karján a női alak. A korsó alatt szabálytalan, kissé sziklára is emlékeztető formációban kiképzett posztamentum, melyen az álló alak a térdét is megtámasztja. A talapzat négy, kisméretű, vízköpő szerepét betöltő kosfejét Medgyessy Ferenc mintázta.

Tornyai János élete

 

Tornyai János 1869. január 18-án Hódmezővásárhelyen született, az Új-utca városrészben. Kétéves volt mikor a Susán nevű városrészbe, a Koplaló utcába költöztek.

Édesapja, idősebb Tornyai János béres, majd napszámos, kubikus, fuvaros, amolyan „célszörű szögény embör” volt. Szívós hősieséggel küzdött, és kuporgatta össze a kis házát és néhány hold földjét. Házakat csereberélt, náddal kereskedett, egyszer-másszor kupeckedett is. Furfangos, eszes, igen szigorú, nyers természetű, vaskalapos, nagyon fösvény ember volt. Pl. nyáron még a barackból sem adott az öreg Tornyai a gyerekeinek. Kertjében gyümölcsfék alját elgereblyézte, hogy a tudta nélkül senki ne tudjon enni a termésből. Ennek ellenére írt-olvasott, a parasztok között műveltnek számított. A Vasárnapi újságot is járatta. A helyi református templomban előénekes volt, mindig büszke volt erre.

Édesanyja, Nyikos Erzsébet szótlan, csendes, szelíd lelkű asszony volt, aki a légynek sem vétett, látástól vakulásig dolgozott. Hat gyermekük volt, három leány, három fiú, János volt a negyedik szülött. Tornyainé lányaival együtt katonai alsóruhákat varrt a kincstárnak jövedelem-kiegészítés céljából.

Az a társadalom, amelyben Tornyai gyermekkorát élte, és amelynek hatását egy életen keresztül érezte, egy nagy kiterjedésű alföldi mezőváros átalakuló világa volt. Az 1870-es-1880-as évekre lényegében már befejeződött a hét falunak egy nagy parasztvárossá való összenövése, a mérhetetlen nagy hódmezővásárhelyi határ meghódítása a földművelés számára. Már ott száguldott a lecsapolt mocsarak helyén az alföldi vasút mozdonya. A nehéz életviszonyok, az agrárproletárság nyomorúsága valóban Viharsarokká változtatta Hódmezővásárhelyt és vidékét. A föld- és a bérkérdés Hódmezővásárhely központi problémájává vált. A kisparaszti és szegényparaszti családok belső életében elszánt, kíméletlen, néma birkózás folyt minden talpalatnyi földért, a tulajdon minden szikrájáért, a jussért, az életkörülmények javításáért. Sajátos képlet volt Hmhvely. polgársága is: jellemzően mezővárosi polgárság és értelmiség. Iparosok, kereskedők, hivatalnokok, tanárok, ügyvédek, orvosok, zömében népi származásúak, kiterjedt paraszti rokonsággal. A városvezetés a nagygazda atyafiak, gazdaértelmiségiek kezében volt. A városvezetés kicsinyeskedő, garasoskodó politikát folytatott, kulturális kérdésekben kielégítette őket a március 15-ének fellengzetes szónoklatokkal való és az elmaradhatatlan marhapaprikással való megünneplése. A belvárosban aszfaltutakat építettek, a város külső része pedig belefulladt a sárba. A maradiságnak és forradalmiságnak ebben a sajátos hódmezővásárhelyi levegőjében telt el Tornyai János gyermek- és ifjúkora, itt bontakoztak ki művészegyéniségének első jelei. Maga is végigjárta a szegényparasztgyerek életújtát. Korán munkába fogták, segített a ház körül, a mezőn. Valamiben mégis különbözött a korabeli gyerekektől. Érzékenyebb, zárkózottabb, komolyabb volt társainál. Amolyan befelé élő kis ember volt, akire mélyebb hatást tettek az őt környező világ élményei. Susán, Koplaló utca környéke pedig valóságos kincsestára volt a gyermekélményeknek: a szomszédos Dopsa-kocsma élete, a környékbeli szárazmalmok mozgalmassága, jövő-menő emberek sokasága, a gyerekek játszótere, ahol csigáztak, gomboztak, sárkányt eregettek. Még inkább hatott rá a természet: órákig heverészett elmélázva az árokparton, nyári estéken a jegenyefák közül kiemelkedő Holdat nézte. Sokat csatangolt, bolyongott a mezőn. Kijárt a Tisza partjára, nézte a vizet, megszerette a kanyargó folyót. Az alföldi táj végeláthatatlan horizontja, a sárga búzatáblák, az ösztövér kútágasok már akkor megragadták képzeletét. Első élményét a művészetről így fogalmazta meg egy későbbi visszaemlékezésében: „az utca porában játszadoztunk egyszer úgy négyéves koromban, akkor valaki azt mondta, hogy a  Pisla köz végén hallhatatlan szép lovak vannak kifestve. Odarohantunk. Csakugyan ott volt 8-10 darab papirosra rajzolt s vízfestékkel kiszínezett paripa, huszárral, betyárral a hátán. Gyönyörű szép almásszürkék, habosak, bodor sörényűek. Versaillesban sem láttam hozzájuk hasonló szép lovakat. Tátva maradt a szám, abbamaradt a csügözés, a játék. Megfogta lelkemet a piktúra.” A Pisla közi lovakat egy Csarmaz nevű művészhajlamú gölöncsérsegéd festette, olyan se úr, se paraszt, jellemző típusa Susánnak. Nem csupán virágokat, kakasokat, huncut verseket és másfajta cifraságokat pingált kulacsokra, tányérokra meg butéliákra, hanem képeket is festett.

Még nem töltötte be hatodik életévét, amikor 1874 őszén iskolába vitték. A Görbe és a Sugár utca sarkán levő egyszerű, földes, nádtetejű parasztház volt az iskola. A harmadik és negyedik osztályt már a Susáni utcai, régi iskolában járta, ahol szigorú, rendszerető Duró tanító úr volt a mestere, akiről Kiss Lajos azt is feljegyezte, hogy különösen kedvelte a rajztanítást, mert annak nevelő értékét felismerte. A rajztanítás érdekesen folyt abban az időben: az iskolai irkák tábláján olyan alakok voltak, melyek nagybetűkhöz hasonlítottak, például egy kislány kerekre nyitott szájjal jelentette az ó betűt. Duró tanító úr kevés vonallal felrajzolta az ábrát a táblára, s a gyerekek ezt másolták le a papirosra. Tornyai is ilyen nagybetűs alakokat rajzolt először iskolás korában. Az ötödik és hatodik osztályt az Új utcai iskolában járta, ahol Kiss Imre volt a tanítója. Eszes, szorgalmas gyerek lévén, az osztály egyik legjobb tanulója, tiszta jeles volt, különösen rajzkészségével tűnt ki. A Vasárnapi Újság rajzait többnyire kiszínezte és lemásolta. Mikor pedig Munkácsy Siralomház című lapját a Néplap megküldte előfizetőinek, és az öreg Tornyai berámázva felakasztotta a falra, állandóan ezt csodálta. „A suszterinas tetszett nekik a legjobban. Én az elítéltet bámultam, a lábán a láncot! Ez volt az első komolyabb kép, amely hatott rám.” Ettől kezdve mindent lerajzolt, ami elébe került. 1880 őszén aztán édesapja a hódmezővásárhelyi református főgimnáziumba íratta be. Papnak szánta fiát, legtitkosabb vágya, amint tréfásan mondogatta, hogy „debreceni püspök” legyen majd a gyerekből. A gimnáziumban is jó tanuló maradt, jutalmul a kántusba is bevették. Ez havi 3 forintot jelentett, és esetenként 2-3 krajcárt, amit a diákok a gyászoló családtól kaptak. A törzsfizetést hűségesen hazavitte az édesanyjának, csak az előbb említett mellékjövedelmet titkolta el. Ezen a pénzen aztán festékeket és színes krétákat vett magának. Endre Béla, gyermekkori jó barátja, diáktársa így emlékezett vissza a kisdiák tornyaira: „Még emlékemben él a nagyon szegény parasztgyerek, aki a város végéről járt be iskolába. Rengeteg csizmákat hordott, és majdnem földig érő atillát, amelyeket Gál tanár úr ajándékozott neki saját ruhatárából. Az ilyen jótéteményekért cserébe a kis Jankó tisztította a tanár úr csizmáit, fűtötte a kályhát, és hordta neki a vizet az ártézi kútról.”

Kiss Lajos meg így írt Tornyai gimnáziumbeli beíratásáról: „Mikor kijárta a hatodik osztály, 1880 szeptemberében apja felvezette a gimnáziumba, hogy beírassa diáknak. Ez a nagy lépés se úgy történt, mint történni szokott. Más gyereket ilyen esetben kiöltöztetnek, a legjobb ruhát adják rá. Jánost az apja gatyában, zsíros csizmában vezette a tudomány várába. Mit állt ki szegény gyerek a többi tanulók gúnyos bámulása között! De az igazgató jóságos tekintete megnyugtatta valamennyire, észre sem véve a nem idevaló öltözetet. Odahaza elő is hozakodott a nadrággal, de az apja egy csúnya káromkodással elnémította. A jólelkű anya megértően bólintott: mihelyt telik… az ócskapiacon… de folytatni nem tudta férje tekintetétől. A kétségbeestétől Gál Mihály tanár úr mentette meg a szorongó anyát és fiát, felfogadván Jánost festőinasnak.” Gyermekkori emlékeiben így emlékezett vissza apja nagy szigorúságára: „Minálunk, szegény parasztoknál, már hozzá voltunk ahhoz szokva, hogy minden percben elverődhetünk. Teljesen ok nélkül. Szegény az ember, mérges, a gyerek meg gyerek, jókedvű, eleven, ez törik vagy szakad, és jön az ütleg. Sokszor egy igaz szívből jött nevetésért. Jó ez a szegénynek, szokták hozzá a bajhoz. Később tapasztaltam, hogy maga a jó Úristen se sokkal csinálja rendszeresebben, akkor ver el, mikor kedve szottyan. Egyszer az apám – miért, miért nem?, tán még akkor nem jelent meg a Lipps könyve, A nevelő liliommal a kezében  irtózatosan elvert bennünket hármónkat. Ferkó öcsém menekült, ahogy tudott, egyik helyről hirtelen a másikra futott, hogy az ütést kikerülje, s így a legkevesebbet is kapott. Sándor az meg se mukkant, csak vörös lett, és szuszogott erősen, mint a sündisznó. És győzött vele. Az apám mivel látta a hatást, megunta, abbahagyta. Mi ezt a nagy lelkierőt akkor bámultuk. Később eszembe jutott, hogy a Sándor tárgyi költőnek született, én lírainak. Az érzelmeimet hangosan tolmácsolom. Ferkó öcsém praktikusnak. A róla való véleményem bevált, bognár lett, és ha a sors kerekei már kattognak, ügyes fogással, nevetve kireperálja. Sándor kiment parasztnak, s tanyán lakik. Sose kívánkozik be a faluba.”

János kiváló diák volt, kivált a latin és a magyar nyelvben tűnt ki. Magyardolgozatai híresek voltak nemcsak az osztályban, az egész iskolában is. Tornyai második és negyedik osztály magyarfüzetét Kiss Lajos őrizte meg. Már első gimnazista korában fel lehetett ismerni karikatúráiban tanárait, akiket legjellegzetesebb mozdulataikkal rajzolt le. Az 1882-1883. évi gimnáziumi Értesítőben olvasható: „Tornyai János III. oszt. Tan. 3 Ft-ot nyert különösen a rajzolásban tanúsított szorgalmáért és szép sikeréért.” Keresetre is szert tett rajzaival, 1884-ben két példányban Magyarország nagy falitérképét rajzolta meg. Tornyainál tizenkét évvel fiatalabb Kis Lajos, aki szintén a református gimnáziumba járt, jól emlékezett arra, hogy kisdiák korában még a Tornyai által rajzolt térképen mutatták a helyneveket, hegyeket, vizeket ,s tanáruk figyelmeztetése nélkül nem is vették volna észre, hogy az a térkép „kézimunka”. Fodor Lajos, Tornyai rajztanára felhívta tehetséges tanítványára Szathmáry Eleknek, a művészetek nagy rajongójának figyelmét, akinek fia, Szathmáry Tihamér (később kormánybiztos, főispán) egyívású diák volt Tornyaival. Szathmáry Pestre küldte Tornyai rajzait rokonának, Ligeti Antalnak, a Nemzeti Múzeum képtárőrének, a jeles tájképfestőnek. Ligeti, minden tehetség lelkes felkarolója, elismerően nyilatkozott Tornyai rajzairól: „Isten ellen való vétek volna, ha a gyermek elkallódna vidéken.” Szathmáry rajzszereket vásárolt a kisdiáknak, és öt forinttal jutalmazta, mert nagybátyjának, Szathmáry Mihály ’48-as huszárezredesnek arcképét fénykép alapján ügyesen megfestette. Harmadik gimnazista korában rajzolt Kossuth-arcképe pedig sokáig a hódmezővásárhelyi tanácselnök szobáját díszítette. Egy diákcsínyből származó igazságtalan büntetés azonban annyira kedvét szegte, hogy az ötödik gimnázium elvégzése után nem akart tovább iskolába járni. (Faragó Sándor és Kiss Lajos írásai szerint az egyik diák gombostűket helyezett a tanári szék párnájába, ezzel Tornyait gyanúsították, aki sértett önérzettel védte igazát. Végül mégis megrótták, és ösztöndíját is elvették.) Édesapaj haragja miatt, aki semmiképpen nem nyugodott bele, hogy fia ne folytassa gimnáziumi tanulmányait, amúgy távoznia kellett a szülői házból. Valami megmagyarázhatatlan vágy űzte, hajtotta ki a szülővárosa megszokott világából. Tornyai tudta, hogy senkitől nem várhat segítséget, de nem esett kétségbe. 1885 nyarán a városi mérnöki hivatalban vállalt másolómunkát. A lecsapolt hódtói földekről akkortájt készítették a kataszteri térképeket, ezeket másolta. Az összegyűjtött pénzzel indult el a nagyvilágba. Édesapját azzal akarta kiengesztelni, hogy Késmárkon fejezi be az iskoláit. Késmárkról és a Tátra festői vidékéről, a magas hegyekről, a zúgó hegyi patakokról egyik földijétől hallott, Szappanos Mihálytól, aki ott végezte iskoláit. Mondanom sem kell, hogy Tornyai feléje sem nézett az iskolának, egész nap barangolt és rajzolt. A késmárki gyöngyélet azonban csak addig tartott ameddig a pénze. S az hamarosan elfogyott, és gyalog indult a fővárosba. Erre a négy nap, négy éjjel tartó útra, mint élete egyik legrettenetesebb élményeként emlékszik.

Pesten először Ligeti Antalt kereste fel, majd az ő ajánlólevelével Keleti Gusztávhoz ment, aki akkor az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezde igazgatója volt. Keleti megnézte Tornyai Késmárkon természet után készített rajzait, és felvette a tanárképzőbe ösztöndíjjal. 1886-1888-ban rendes hallgató, 1888-188ben vendéghallgató. Székely Bertalan, Lotz Károly, Greuss János voltak a tanárai, Jankó Elemér, Thorma János a barátai. Maradandó mély hatást egyik mintarajziskolai tanára sem gyakorolt rá, egyedül a nagyszerű művésznek és kitűnő pedagógusnak, Székely Bertalannak tépelődő, töprengő egyénisége, önemésztő lelkiismeretessége ragadta meg, akinek emlékét később, saját művészi vívódásai idején is felidézte. Az iskola konzervatív modorosságából, a szabályok megmerevítő kötöttségéből szerencsére semmi sem ragadt rá. Igen nehéz körülmények között folytatta stúdiumait, minthogy rajztanári pályát nem vállalt, ösztöndíját elvesztette, s teljesen a maga erejére volt utalva. Nyaranként hazament Vásárhelyre, mindenféle munkát végzett, adóhivatalban, ügyvédi irodában körmölt, a városnál napidíjaskodott. Közbe-közbe egy-egy megrendelése is akadt. Néhány arcképét ismerjük ebből az időből, és tájképeket, melyek a Tisza algyői részét ábrázolják. E képein az aprólékos kidolgozás még főiskolai tanulmányaira utal. A nyári vakációban Jankó Elemér is ellátogatott Vásárhelyre, s Tornyaival barangoltak együtt faluról-falura, közben versenyezve egymással, ki festi a szebb képeket. Ekkor történ meg velük, hogy egy jómódú parasztgazda le akarta festetni életnagyságban magát. A festésért egy jó ebédet ígért. Bántotta a két barátot a lekicsinylés. Pesti tanulmányai idején került őszinte barátságba a Feszty családdal, gyakran megfordult otthonukban, Jókai Mór villájában. Jókai Mórral, a nagy magyar mesemondóval való ismertsége, leányának Fesztyné Jókai Rózának önzetlen barátsága, Feszty Árpád biztatása nagyon sokat jelentett a kezdő Tornyainak. Fesztyékkel való megismerkedését Faragó Sándor így jegyezte fel: „Egy nyugtalan éjszakán való töprengés után elszánta magát, levelet írt Feszty Árpádnak, az akkori idők Munkácsy mellett leghíresebb festőjének. Drámai soraiban égig csapott a keserűség lángolása.” Elküldte emellett néhány képét is. Fesztyék mindig segítségére voltak a fiatal művésznek, és Jókai Róza élete végéig egyik legönzetlenebb támogatója volt. Később Leányával, Masával Tornyai minden pesti tárlatán megjelent, és élete végén még trafikkérési ügyét is támogatta.

A művészi felkészülés esztendeit két és fél éves bécsi katonáskodása szakította meg (1890-1892). Az új, ismeretlen nagyváros sok friss élménnyel gazdagította művészünket, bár nincs tudomásunk arról, hogy a képtárak tanulmányozására jutott volna ideje. Annyit tudunk azonban, hogy a 46. számú gyalogezredben sem pihent az ecsetje, sokat dolgozott: arcképeket festett. Legtöbbre becsülte Müller nevű ezredparancsnoka, akiről pedig azt tartották, hogy eszi a bakát, de maga is festő lévén, mindig szívesen látta vendégül a festő katonát. A lányát is taníttatta vele. Gyakran járt Tornyai hozzájuk. Elmondhatni, hogy Tornyai protekciós katona volt. Katonáskodása közben találkozott össze Zsebők János földijével, aki akkor a bécsi Akadémiára járt. Tornyai szívesen segítette a Bécsben szűkösen élő, nálánál három évvel fiatalabb gyerekkori pajtását, akihez annyi kedves otthoni emlék fűzte.

Hazatérve elölről kellett kezdenie megélhetésének előteremtését, a levéltárban írnokoskodott, majd Thaly Kálmánnak segédkezett Rákóczi-tanulmányainál. Állandó rajzolója a vásárhelyi Karikás című humorisztikus lapnak. Tulajdonképpen nem karikatúrák ezek, hanem az egyes jól ismert vásárhelyi alakok ragyogóan jellemzett megörökítései. Nyáron bejárta a környéket a szünidőben otthon levő Zsebők Jánossal. Amerre megfordultak, sokat rajzoltak és akvarelleztek táj- és utcarészleteket, tanyákat. 1893. október 13. külföldre szóló művészi ösztöndíjért folyamodott a városi tanácshoz, melyet meg is szavaztak Tornyainak a következő indoklással: „A maga erejéből saját tehetségét továbbképezni képtelen, hogy további képeztetésétől szép eredmény remélhető.” Az ösztöndíj két évre szólt, évente négyszáz Ft.

Tornyai művészi fejlődésének legdöntőbb és legjelentősebb élményei következtek: Párizs és Munkácsy.

1894. február 27-én kapta meg külföldre szóló útlevelét, melyben mint festésztanuló szerepelt. Április 20-án kelt kérvényben a Városi Tanácstól ösztöndíja két negyedévi részlete gyanánt 200 Ft előleget. Május 5-én indult el a nagy útra Vásárhelyről, egy-két napot még Pesten időzött, felkereste Fesztyéket, Benczúr Gyulát, akitől ajánló sorokat kapott, találkozott barátaival, Hegedűs Lászlóval, Endre Bélával.  Útjának első állomása München volt, ahol egy hónapot töltött. Sorra látogatta a múzeumokat. Elragadtatással számolt be Hollósyról, akit a le is rajzolt. Június 10-én érkezett meg Párizsba, ahol festő kollegái várták. Nagyon várta a hazai támogatást, és ösztöndíja második felét. A városatyáknak részletesen beszámolt, hogy mire költötte. Az ösztöndíjból megélhetésre alig maradt, de koplalásai ellenére is végtelenül boldog, hogy Párizsban lehet.

Találat: 3322