Pilinszky Janos 1921-1981

Pilinszky János 1921-1981

"Költő vagyok és katolikus", emelte ki világképének legfontosabb összetevőit.

A későmodernség egyik legjelentősebb életművét alkotta meg. Költői nyelve a klasszikus modernség talajáról indult, beszédmódja, költészete sok tekintetben különbözik a vallomásos, közvetlen lírai hagyományoktól. Öntörvényű, szigorúan zárt költői világot teremtett, melynek fő témái a modern XX. századi ember elidegenedése, elmagányosodása, megváltás utáni sóvárgása. Képzeletét erőteljesen foglalkoztatja az üdvösség, a hazatalálás vallási gyökerű élménye. A lírai kifejezés lehetőségeit a minimumra redukálja, csupán az élmény magját közvetíti. Legalább annyi szerepet hárít az elhallgatásra, kihagyásra, mint a mondanivaló verbális megfogalmazására. Versei épp az elhallgatás többletével képesek esztétikai hatást kelteni.

Őszi vázlat

A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szíved,
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.

A vers címe a képzőművészetből ismert fogalom, mely a néhány ecsetvonással megrajzolt téma megnevezése, melyből később a kidolgozott művészi 828e46i kompozíció születik.

Valószínű tudatosan utal a költő a címben erre a műfajra. Felhívja a figyelmet arra a tudatos művészi eljárásra, mely szerint a művész szerepe, a lényeg megragadása, s annak továbbgondolását az olvasóra bizza, s ezáltal a befogadót az alkotási folyamat részesévé teszi.

A címben kitűntetett évszak egyrészt a tájkép, másrészt az elégikum irányába vezeti az olvasót.

Az ősz fogalmához a lírai hagyományban az elmúlás, a számvetés, a melankólia hangulata társul.

Ez az életérzés objektiválódik a személytelen tárgyias leírásban, a lélek belső tájának ábrázolásában.

A felnagyított kozmikus magány a riadtság, a szorongás érzéseiképi síkon jelennek meg. A konkrét díszletelemek a kert, a fa, a rét, az út, a rózsatő. Ősi toposzok önmagukban is jelentésgazdagok (a kert - édenkert, boldogság, élet, lélek; a fa - tudás, család, élet, világkép; a rét nyílt, áttekinthető tudat; az út a megismerés, az életút).

Pilinszky versében a hozzájuk rendelt megszemélyesítések: "hallgatózó kert", "a fa szimatol", "a rét határokat keres", "az út lapulva elsiet", a rózsatő is ideges" hangulatilag is hozzáadnak  a leírásból kibomló életérzéshez.

A lírai én hiánya, az egyetlen szereplőre utaló metónímia a "szíved", a teljes elmagányosodás állapotát, az elidegenedés kiteljesedését sugallja. A szó ellehetetlenül e társtalan magányban. A versbeszéd a perszonifikáció ellenére is a leíró jelleg felé mutat. A verszárlatban hangsúlyos helyre kerül a "fájdalom" szó, a benne kifejeződő életérzés válik uralkodóvá a szívben és a tájban.

Halak a hálóban

Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.
Suttogón hiába hív az
elveszett elem,
szúró kövek, kavicsok közt
fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!
Szívünk megremeg.

Vergõdésünk testvérünket
sebzi, fojtja meg.
Egymást túlkiáltó szónkra
visszhang sem felel;
öldökölnünk és csatáznunk
nincs miért, de kell.

Bûnhõdünk, de bûnhõdésünk
mégse büntetés,
nem válthat ki poklainkból
semmi szenvedés.
Roppant hálóban hányódunk
s éjfélkor talán
étek leszünk egy hatalmas
halász asztalán.

A cím metaforikus értelmű. A kihagyásos szerkezetű mondatból a vagyunk állítmány hiányzik, de a  versszövegben megjelenő többes számú állítmányok egyértelművé teszik, hogy általánosító érvénnyel az emberiségre vonatkoztatja a vergődést, a fogolylétet, a pusztulásra ítéltséget.

A vershelyzet tehát metaforikus. A címbeli háló a versfelütésben a csillaghálóval együtt a kozmikus rabság, magány, kiszolgáltatottság metaforájává válik. A hal a keresztény jelképrendszerben Krisztus jelképe, itt azonban a partra vont hal az ember metaforája. Ilyen értelemben Pilinszky felülírja a bibliai hal metaforát, és a pusztulásra ítéltség szimbólumává avatja.

A hal és háló mellett a vers másik központi metaforája a víz. A víz az élet keletkezésének az archetípusa, tahát életjelkép. A partra vont hal éppen ettől az éltető elemtől szakíttatik el, s válik végérvényesen kiszolgáltatottá.  Ebben a vergődésben a magára maradott, testvértelen ember egymást "sebzi, fojtja meg". Egymásból sem meríthetnek erőt, s az isten hallgatása is magára maradottságukat teszi nyilvánvalóvá: "Egymást túlkiáltó szónkra/ visszhang sem felel,/ öldöklünk és csatázunk/ nincs miért, de kell". A bűnt bűnhődés követi, de a bűnhődés nem nyer bocsánatot, nincs feloldozás: "nem válthat ki poklainkból/ semmi szenvedés". A krisztusi példázat reményével zárul a vers: az életnek van "talán" az áldozatban kiteljesedő értelme. "s éjfélkor talán/ étek leszünk egy hatalmas halász asztalán".

Az abszurd mellett a tragikum válik a vers fő esztétikai minőségévé.

A versbeszédre a biblikus, archaikus nyelvhasználat jellemző. A gondolatritmus, a soráthajlások szintén a beszélt nyelv ritmusára emlékeztet. Epikus jellegű a versbeszéd. A logikai összefüggések a motívumszövést segítik, a hangulati töltet hozzájárul a vers gondolatiságának kibontásához.

Harmadnapon

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

A háború az eszmélődés legfogékonyabb korában érte Pilinszkyt, s olyan sokkot idézett elő benne, amely egész későbbi útjára kihatott. Nemzedéktársaival együtt elveszett korosztálynak tekintették magukat, a háború testi-lelki rokkantjainak, úgy érezték, hogy a század aknamélyeiben hánykódnak, hogy széthullott, füstös romhalmaz köröttük minden, hogy hazátlanul és testvértelenül maradtak. E közérzetből a magyar antifasiszta költészet néhány remekműve született meg. Pilinszky János a Harbach 1944, A francia fogoly, valamint az Egy KZ-láger falára valamint a Harmadnapon című kötet verseiben a szenvedésről, áldozatról és kegyelemről szóló keresztény tanítás alapján nézett szembe az embertelenség emlékeivel, őszinte bűntudattal tartott lelkiismeretvizsgálatot, szava olyan gyónás volt, amelyre nem kért s nem is fogadott el feloldozást. Arról írt, hogy a kegyelem még magányosabbá teszi az embert, s csak a bűnnel számot vetve, a megtisztulás útját vállalva lehet új közösséget teremteni.

A vers címe Harmadnapon a bibliaolvasó ember számára a kereszténység legnagyobb örömhírét, a feltámadást, és annak történetkörét idézi meg.

Húsvét a Fiú története, és pontosan ezért a mi történetünk is, mivel a Feltámadott érettünk győzte le a halált és adott életet. Mennybemenetele ígéret a visszatérésre, és annak bizonyossága, hogy mindörökké él, hogy közbenjárjon értünk az Atyánál.

A feltámadás a Lélek története is.

A Lélek a húsvéti eseményben az Isten és Krisztus közötti, valamint a Feltámadott és miközöttünk fennálló kettős kapcsolatot hozza létre: a feltámadásban ő köti össze az Atyát a feltámasztott Fiúval, illetve az embereket a Feltámadottal, új életet ajándékozva nekik. A Keresztrefeszítettet Élővé teszi, a félelem és a halál foglyait pedig az élet és a szeretet szabad és bátor tanúivá.

Ez a gondolat fogalmazódik meg a haláltáborok borzalmait idéző költeményben.

A költemény az elsődleges élmény, a lágervalóság áttételes felidézése.

A vershelyzet egyszerre konkrét (láger-világ) és metaforikus (megváltástörténet). A kettő rájátszik egymásra és kölcsönösen felidézi egymást. A vers felütése egy előzőleg megkezdett, de elhallgatott gondolatsor folytatása és lezárása: " És fölzúgnak a hamuszín egek,/ hajnalfele a ravensbrücki fák".

A haláltáborra közvetlenül csak a "ravensbrücki fák" látomásos képe vonatkozik, közvetve pedig a "hitvány zsoldosok", jelzős szerkezet, amely egyszerre idézi fel a láger őreinek képét és a Krisztust elhurcoló római katonák képét. Az első versszak fő motívumai az ég, fa, gyökér, fény ősi toposzok, melyek az élet jelentéskörébe kapcsolódnak, ugyanakkor a két világszintet, a profánt és transzcendenset kapcsolják össze.

A motívumokat a hozzájuk kapcsódó jelzők sajátos jelentéstartalommal töltik meg: "hamuszín egek", "ravensbrücki fák" egyértelműen a láger-élményt erősítik föl. A megszemélyesített gyökér az idézett sorban "És megérzik a fényt a gyökerek"  rájátszik Radnóti Gyökér című költeményére fölidézve a koncentrációs táborok foglyainak a lefokozott életminőségét, de ugyanakkor élniakarását is.

A nyolcsoros versben prófétikus jövendölésként jelenik meg a feltámadás látomása. Az anaforás mondatszerkezetek, mind a négy mondat az és kötőszóval indul, a rövid mondatok izgatott, gyors váltásai ünnepélyes, biblikus pátoszt kölcsönöznek az előadásnak. Az első versszak soraiban a kinyilatkoztató bizonyosság tónusa újjongó elragadtatással jövendöli meg a feltámadás közeli csodáját: És szél támad. És fölzeng a világ" metonímiában.

A második versszakban ezt a csodát értelmezik és magyarázzák a tömör megállapítások, reflexiók. Krisztus diadalát hirdeti az utolsó előtti sor:"Harmadnapra legyőzte a halált." A latin nyelvű utolsó sor a bibliai kinyilatkoztatás erejével, a klasszikus szöveg archaikus hangzásának erejével erősíti meg az előző kijelentés kétségbevonhatatlan tényét.

A költemény nem mondja ki azt, hogy ki győzte le a halált, de éppen Krisztus nevének lehallgatása kapcsolhatja össze tudatunkban a lágerek áldozatait a lágerek világ Megváltójával.

A vers szuggesztív erővel hirdeti az elszenvedett emberi és isteni mártírium ellenében az ígéret, a remény transzcendens vigaszát.

Magamhoz

Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.

S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:

az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.

Pilinszky ahhoz az Újholdas nemzedékhez tartozott, akik Babits Mihály, József Attila és Szabó Lőrinc líráján nevelkedve az elvont tárgyiasság módszerével dolgozták ki azt az alapvetően reflexív verstípust, amely a legtágabb lehetőséget adta az élményszerű intellektualitásra, amelyben a gondolat és az élmény legharmonikusabban illeszkedett egymáshoz. Verseikben nem az intellektuális tartalom volt új, hanem az, ahogy az intellektualitást sikerült bevonniok az élményköltészet körébe. Ugyanakkor elmélyítették a lírai tárgyiasság kifejezési lehetőségeit, a leíró, megelevenítő módszerrel a benyomást kozvetlenül megverselő költészettől akartak szabadulni és a költői relativizmustól azáltal, hogy tárgyiasították, objektivizálták az érzelmeket és indulatokat. A higgadtan mérlegelő, elemző költészetet eszményítették a szeszélyesen változó hangulatok és benyomások ellenében.

"Bátran viseld magányodat...  ne hagyd a sorsod csillagokra" - intelem és önbiztatás csendül fel a Magamhoz című ars poeticában.

A cím a lírai én önmagához intézett intelemszerűen megfogalmazott  felszólítására vonatkozik.

Az ember önmagához való hűsége, a személyiség belső szellemi-érzelmi integritásához való ragaszkodás volt az az archimedesi pont, ahonnét ki akarta fordítani sarkaiból az elidegenedett világot. Pilinszky individuális programjából hiányzott a társadalmi tett, az azt megváltoztatni akaró közösségi szerepvállalás és az emberi közösségbe vetett hit. Individualizmusát, magányát tudatosan felvállalta, s ennek a hitvallásnak megteremtette a sajátos kifejezésmódját, az elvont tárgyiasság líráját. 

A költemény önmegszólító vers, erre hívja fel a figyelmet már a cím is. Az önmagára reflektáló lírai én egyes szám második személyű versbeszédben felszólító mondatokban szólal meg. Ez a visszatérő mondatfajta  önbiztató jelleget kölcsönöz a szövegnek.

A vers kompozíciója két egységből áll. Az első három versszak az első szerkezeti egység. Ennek összetartó erejét, kohézióját az ismétlődő felszólító módú igei állítmányok biztosítják: "viseld", "ne hagyd", "érjen", "légy hát", "figyelj". Valamennyi állítmány a lírai én morális elkötelezettségét, az önmagához, az általa felvállalt értékekhez való hűség parancsát fejezik ki.

A vers érzelmi csúcspontja a kitűntetett helyen szereplő középső versszak, melyben a hasonlat az embert körülvevő, de az emberen kívüli világból meríti tárgyát. Az állatok ösztönös "nyersen szép és tiszta" világában egy emberi magatartás jelképét objektiválja. A verset áthatja az az alkotói magatartás, amely szerint elérzékenyülés nélkül kell szemlélni e valóságot.

E látszólagos érzelemnélküliség nem közönyös részvétlenség, hanem épp ellenkezőleg, épp az embertelenség ellen kiált, nem antihumanizmus rejlik benne, hanem egy megnövekedett erkölcsi felelősség. A vers második része leíró jellegű összegzés. A lírai én számbaveszi életét. Az utolsó előtti versszak komplex képe (mely egyszerre hasonlata, metafora, hiperbola): "mint égig érő ének,/ feljönnek benned napjaid,/ halhatatlan évek" ennek a számvetésnek a képi kivetülése.

A zárlatban a teljes magány és magáramaradottság létállapota fogalmazódik meg, s ez fájdalmas, borús, elégikus hangulatot áraszt.