online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   
kategória
 

Biológia
Filozófia
Gazdaság
Gyógyszer
Irodalom Gyermekek Játék Könyvek Mesék Nyelvtan Oktatás óvoda Személyiségek Történelem Versek
Menedzsment
Receptek
Vegyes

 
 
 
 













































 
 

Babits Mihaly 1883-1941

irodalom

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt


egyéb tételek

 
Tóth Árpad 1886-1928
A REALISTA REGÉNY
SAMANIZMUS
Anticka literatúra, Orient
A helység kalapacsa (1844)
KATONA JÓZSEF: BÁNK BÁN
Arany Janos 1817-1882
Wass Albert
HAMVAS BÉLA ÉS A TRADICIONALITÁS
ELBESZÉLÉS ÉS TANÍTÁS A KÖZÉPKORI LEGENDÁBAN
 
 

Babits Mihály 1883-1941

Babits Mihály  a Nyugat első nagy nemzedékének kiemelkedő alkotója, aki egyik legjelentősebb és legsokoldalúbb életművét hozta létre, hiszen egyaránt kitűnő lírikus,  epikus, kritikus, irodalomtörténész és műfordító volt. 121h79b

Korai lírája a klasszikus modern gondolati költészet kiemelkedő példája, lírájában egyaránt felfedezhető a tárgyias intellektualizmus, a neoklasszicizmus illetve a posztmodern felé mutató szereplíra lehetőségeinek kiaknázása.

Költészete egyrészt kötődik a XIX. század magyar irodalmi hagyományaihoz, másrészt az európai kultúrhagyományokhoz, ahonnan formákat, műfajokat, témákat, versmértékeket örökített át. Felfogása szereint a költő a klasszikus hagyományok és értékek őrzője. A klasszikus formákhoz és hagyományokhoz való visszatérés főként a kései Babits pályájának válik olyan jellegzetességévé , amely a 30-as 40-es években kibontakozó újklasszicizmus ösztönzője lett.

Babits tudós költő, poeta doctus, és ugyanakkor homo moralis, erkölcsös ember, aki erkölcsi világlátásának alapját Szent Ágoston keresztény platonizmusából merítette , mely megvalósíthatónak tartja az emberi jóság győzelmét. Gondolkodására jelentős hatást gyakorolt Kant erkölcs bölcselete, Nietzsche, Schopenhauer és Bergson életfilozófiája, W. James tudatfolyam elmélete, Freud lélektana. Ebből következik, hogy költészetét a jelenségek lényegét firtató kíváncsiság jellemzi, amely olyan problémákat vet fel, mint az ember és a világ viszonya, a megismerés lehetőségei, az emberi létezés értelme. Ez az alapkérdése


A lírikus epilógja

Csak én birok versemnek hőse lenni,

első s utolsó mindenik dalomban:

a mindenséget vágyom versbe venni,

de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,

de hogyha van is, Isten tudja hogy van?

Van dióként dióban zárva lenni

s törésre várni beh megundorodtam.

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,

csak nyilam szökhet rajta át: a vágy –

de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,

mert én vagyok az alany és a tárgy,

jaj én vagyok az ómega s az alfa.

című költeménynek. A költemény szonett, mely első kötetének záró darabja, s mely költészetének természetét, törekvéseit és ezek eredményeit vizsgálja. A vers keretet alkot a kötetnyitó In Horatium című költeménnyel, annak ellenverseként is olvasható. A kétféle, egymásnak ellentmondó ars poetica viszonylagossá teszi a feltett kérdésekre adott válaszokat azáltal, hogy a nyitó versben a volág megismerhetőségét, s a másodikban épp ennek ellenjezőjét állítja. A költemény címe harmadik személyű megszólalót feltételez, s általában a költőre, a lírikusra utal.

E távolságtartó, személytelen  formájú cím ellentétben áll a szövegegésszel, amely hangsúlyozottan személyes, énközpontú.

 Már az első versszakban felhangzik a tehetetlenség panasza, a valóság és a vágy közötti ellentmondás feszültsége: a mindenséget az egész univerzumot megverselni vágyó lírai én csak önmagáról tud énekelni. Az önmagába zártság keserűségét, tragédiáját érzékeltetik az „én”-hez kapcsolódó újabb és újabb metaforák és hasonlatok, például „első s utolsó”, „vak dióként dióba zárva”, „bűvös kör”. Az én-nel szembenálló mindenség ezzel párhuzamosan egyre inkább veszít konkrétságából.

Az első versszak még világosan beszél a mindenség létéről, a következőkben azonban az „azt hiszem” igei állítmány  már megkérdőjelezi a mindenség létezését. A harmadik strófa már határozottan tagadja az én-en kívüli világot. A vágy nyila ugyan kiszökhet a bűvös körből, de hiába, mert a vágy „sejtése csalfa”. A vágy-nyíl metaforát Babits Nietzsche Ím-igyen szóla Zarathustra című művéből vette át.

Az utolsó versszak metaforái lezárják a belső vívódást, a lélekben lezajló szenvedélyes vita negatív eredménnyel járt. A világ megismerhetetlen börtön a lírai én számára, aki mindennek omegája és alfája marad. A feltűnően sötét hangszínű negyedik verszak, ahol a magas és mély magánhagzók aránya a 8:24 hangulatilag a költemény mélypontja. Itt megismétlődnek az első versszakbeli metaforák, s ezáltal bezárul a bűvös kör: az utulsó versszak visszakapcsol az elsőre.  Az én önmagába zártságát nemcsak ez a lírai bravúr közvetíti hitelesen, hanem a választott szonettforma is ezt erősíti fel.

Új leoninusok

Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok,
      hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.
Villám; távoli dörgés; a faluban kocsizörgés,
      gyűl a vihar serege: még lila s már fekete.
Éjre csukódnak az aklok, jönnek az éjjeli baglyok,
      csöndben a törpe tanyák, félnek az édesanyák.
Sápad a kék hegytábor, fátyola távoli zápor;
      szél jön; csattan az ég; porban a puszta vidék.
Szép est a szerelemre: jövel kegyesem kebelemre;
      sír és fél a világ; jer velem árva virág.
Mikor ölembe kaplak, zörren az üveges ablak!
      Hajtsd a szivemre fejed; künn az eső megered.
Sűrűn csillan a villám; bús szemed isteni csillám.
      Míg künn csattan az ég, csókom az ajkadon ég.
Ó, bár gyujtana minket, egy hamuvá teteminket
      a villám, a vihar; boldog az, így aki hal.

A klasszikus műveltségű Babits szívesen nyúl az antikvitás korának műfajaihoz, versformáihoz. Ezt teszi az Új leoninusok című költeményével is. A költemény címe egyrészt visszautal az antikvitás korában kedvelt rímes, klasszikus időmértékes sorfajtához, melyben a sorok közepe és vége rímel egymással. A leoninusok szó előtt álló új jelző a hagyományt újrateremtő Babits tudatosságára, formaművész voltára utal.

A vers klasszikus kompozíció. A nyolc disztichonból álló epigrammatikus felépítésű vers két azonos sorszámú szerkezeti egységre tagolódik. Ellentét szervezi a verset, mely táj és szerelem kettőssége között feszül, a két ellentétes rész párhuzamosan épül fel: a természetben zajló vihar a szerelmi vágy kiteljesedését festi alá. A statikustól a dinamikus felé ívelnek a képek, s ilyen értelemben a vers fontos szervező elve a fokozás is. Az első leíró részben a békés, nyugodt alkonyi táj áll szemben a vihart idéző képekkel.

 Impresszionista leírással indul a költemény. Az első két sor rögzíti a konkrét vershelyzetet. Az impresszionisták kedvelt napszaka, az alkonyi táj jelenik meg auditív és vizuális képekben. A kék és szürke színek az est, a sötétedés színei : „kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok”, a hanghatások: „dörgés”, „kocsizörgés” életet lopnak az állóképszerű leírásba. Feltűnő a nominális stílus, mely fokozza az állóképszerűséget, ugyanakkor a versbeszéd szaggatottságát idézi elő. A képek filmkockaszerűen peregnek., s ez megelőlegezi a leírás második részének, a vihar bemutatásának dinamizmusát. Ebben a részben megsokasodnak a mozgást kifejező igék:”gyűl”, „csukódnak”, „jönnek”, „csattan”. A leírás a távolitól a közeli felé halad. A lírai én háttérbe húzódik, a leírás személytelen, távolságtartó. A lírai én csupán a költemény második részében kerül előtérbe, szereplőjévé válva egy szerelmi idillnek.  A második rész „szép est a szerelemre” megállapítás, összekapcsolja a két szerkezeti egységet, hiszen az „est” főnév visszautal az előbbi leírásra, a „ szerelemre” főnév viszont már előre utal a második rész témaváltására. Itt megváltozik a versbeszéd. Személyes, bensőséges jellegűvé válik. Ebben a részben is a fokozás elve érvényesül: a szerelmi vágy fölébredésétől a szerelem beteljesüléséig halad. Az igék fölszólító módja „jer”, „jöjj”, „hajtsd” odaadásra szólítják föl a kedvest. A természeti kép kerete a szerelmi idillnek, mintegy a szerelem intenzítását hivatott érzékeltetni. Ennek legszebb bizonyítéka a „míg künn csattan az ég, csókom az ajkadon ég” sor , hiszen egyszerre éri el tetőpontját a kinti vihar és a szívekben dúló vihar.

Az utolsó két sor mesterien zárja le a költeményt megismételve a vers fő motívumait.

A fokozás a tetőpontra ér. Akár az irodalmi hagyományban, itt is szerelem és a halál gondolata fonódik össze. Mégsem érezzük ezt tragikusnak, hiábavalónak, hiszen a beteljesülés öröme zeng a sorokban: „boldog az, így aki hal.” Az inverzió révén hangsúlyos helyre  kerül a „hal” ige, melyhez cselekvő alany választott magatartása, vállalása is társul. 

A „cs” hangoknak az alliterációja „csillan”, „csillám”, „csattan”, „csókom” szavakban a pillanatnyiságot érzékeltetik. A hangszimbolika a vers egészében érvényesül. A mély és magas hangok váltakozása, az m,n hangok gyakorisága mind-mind hangulatkeltő elem, s fokozza a vers zeneiségét is.

Cigány a siralomházban

Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt,
ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas
fényes, páncélos, ízelt bogarat.

Úgy született később az ajkamon, mint
a trombitahang, mint a trombitahang
katonák szomjas, cserepes ajkain.

De ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön
mint beesett szemek gödreiben
remegve fölcsillan a könny.

Nem magamért sírok én: testvérem van millió
és a legtöbb oly szegény, oly szegény,
még álmából sem ismeri ami jó.

Kalibát ácsolna magának az erdőn: de tilos a fa
és örül ha egy nagy skatulyás házban
jut neki egy városi zord kis skatulya.



És örül hogy - ha nem bírja már s minden összetört -
átléphet az udvari erkély rácsán
s magához rántja jó anyja, a föld.

Szomorú világ ez! s a vers oly riadva muzsikál
mint cigány a siralomházban.
Hess, hess, ti sok verdeső, zümmögő, fényes bogár!

Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó?
Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull
s nem kérdi, mire jó?

Az 1926-ban keletkezett költemény ars poetica. Már a cím is rájátszik Vörösmarty utolsó nagy versére, a Vén cigány című rapszódiájára, s ugyanakkor fölidézi Munkácsy Sioralomház  című festményét is. Babits verse is szerepvers, akárcsak Vörösmarty költeménye. Babits a végóráit élő, halálraítélt helyzetével azonosul, s így válik a darab létösszegzéssé, melyben a lírai én áttekinti teljes pályafutását. A beszélő kilátástalannak tapasztalja mind a költő, mind a költészet szerepét.

A vers idő- és értékszembesítő vers. Benne jól elkülöníthető a régebbi, a közelebbi múlt és a jelen. Az előbbiekre a „hajdan”, a „később”, az utóbbira a „ma már” időhatározók utalnak. A három idősík mentén háromféle poétika bontakozik ki.

Az első a klasszikus modernség zseni esztétikájának megfelelően a versírást az úr teremtő gesztusához hasonló alkotó folyamatnak tételezi, és a mesterségbeli tudással azonosítja. A minden részletre kiterjedő mívesség igényére a kéz nyomán születő alkotás áll. A felvállalt szépségeszményt szecessziós képek fejezik ki: „szárnyas, fényes, páncélos, ízelt bogár”.

A második rész a közelmúlt költészetének korát idézi. A „harsogó trombitaszó” az expresszionizmussal való kisérletezés korszakára utal. A harmadik, jelenre utaló szerkezeti egység a versírást a fölcsillanó könnyhöz hasonlítja. A könny motívuma a babitsi részvét, az elesettekkel való sorsközösségvállalás képi kifejezője. A könny ugyanakkor előkészíti a költemény összegző következtetéseit, amit a „Szomorú világ ez” fölismerés fejez ki. A megállapítás jelenidejűsége a költészet hiábavalóságát, jövőtlenségét hangsúlyozza, ugyanezt a gondolatot erősíti fel a „hess, hess” indulatszó is.

Babits formaművészetének tudatos versszerkesztésének bizonyítéka, hogy az utolsó két versszakban megismétli az alkotásra vonatkozó metaforasort, megismételve, hogy a vers „verdeső, zümmögő fényes bogár, trombitaszó és könny”.

A motívumok (bogár, trombitahang, könny) megismétlésének nyomatékosító szerepe van. A lírai én véleménye végérvényes, továbbra is céltalannak, értelmetlennek véli a költészet szerepét. A verszárlat nyitott: „csak a könny, csak a könny, csak a könny hull/ s nem kérdi, mire jó?” Ha a költészetet a könnyel azonosítja, akkor a kérdés újból csak az alkotás hiábavalóságát panaszolja.

Impresszionista líra a klasszikus modernség korában

A modernség áttörését a magyar irodalomban szimbolikusan a Nyugat folyóirat, A Holnap  antológia és Ady Új versek című kötetének megjelenéséhez köti az irodalomtörténeti hagyomány. Szoros összefüggésben bontakozott ki a nyugat-európai modern törekvésekkel, bár azokhoz viszonyítva kissé megkésve jelentkezik. A modernség megjelenését erős tudatosság és programosság jellemezte. A modern szellem a felszín, a jelenségek világa mögé kívánt látni, s hitt abban, hogy erre a különösen érzékeny, arisztokratikus művészlélek képes. A  kor gondolkodásában a világ széttöredezettségének tapasztalata, a személyiség felbomló egységének, osztottságának tapasztalatával párosult. A  kor filozófiai gondolkodása lemondott az átfogó világmegértésról, különböző filozófiai irányzatok születtek, az ún. életfilozófiák, amelyeknek meghatározó gondolkodói Schopenhauer, Kierkegaard, Nietzsche, James, Bergson, Freud voltak.

Az impresszionizmus Franciaországból induló, kezdetben a festészetben ható stílusirányzat volt, mely később az irodalomban és a zenében is éreztette hatását.

Az impresszionizmus a latin impressio – benyomás szóból származik. A stílusirányzat nevét Claude Monet: A felkelő nap impressziója című képéről kapta. A festészetben e stílusirányzat szakított a műtermi festéssel, és helyette a szabadban festés – plain air módszerét alkalmazta. A formát és a teret egyaránt színekkel akarta kifejezni, a fény és árnyék játékát a kontúr nélküli, foltszerű ábrázolást, a pasztell színeket, a nagyvárosi témákat kedvelte. Mesterei: Monet, Manet, Degas, Renoir, Gauguin, Szinnyei Merse Pál.A zenében Ravel és Debussi képviselik az irányzatot.

Az irodalmi impresszionizmus főként a lírára jellemző, de megjelenik az epikában is. Az irodalmi impresszionizmus kerüli a fogalmi kifejezéseket, és elsősorban a hangulatok, érzelmek, benyomások kifejezésére törekszik. Az impresszionizmus az irodalomban  főként a lírában jelentkező stílusirányzat, mely többnyire a szimbolizmussal, a szecesszióval és a parnasszizmussal egyszerre, gyakran egy művön belül jelentkezik.

Legfőbb jellegzetességei:

  • a nominális stílus,
  • a zeneiség
  • a hangszimbolika felerősödése,
  • a szinesztéziás képek gyakori használata.

A magyar irodalomban Tóth Árpád, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Áprily Lajos, Dsida Jenő, Krúdy Gyula képviselik az irányzatot.

Az impresszionista költők benyomásaikat, pillanatnyi hangulataikat, szubjektív életérzéseiket igyekeztek megörökíteni, az állandóan változó világban  megragadni a pillanat szépségét s a műalkotásban örökérvényűvé tenni.

Kosztolányi Dezső

Az impresszionizmus látásmódja érvényesül Kosztolányi Dezső lírájában, mint például A szegény kisgyermek panaszai (1910) és A bús férfi panaszai (1924) című versfüzéreiben.

A versfűzér egységes világlátású, keretes szerkezetű alkotás.A szereplíra sajátos megvalósulásának lehetünk tanúi mindkét kötetben. A szegény kisgyermek panaszaiban a szerző beleéli magát a vidéki, a szabadkai kisgyermek helyzetébe. Ezeket a verseket a gyermeki léleknek a világra rácsodálkozó gyermek bája teszi feledhetetlenné. A költő annak a kis embernek a szerepét ölti magára, aki olyannak hiszi a világot, amilyennek azt a pillanatnyi benyomás mutatja. A versek különös újszerűségét a kétféle szempont, a kettős látószög állandó egybejátszása adja: a felnőtt - emlékezve - nézi benne gyermeki önmagát, a gyermek pedig ámulva és borzongva fedezi fel a világot még előítéletek nélkül. A bús férfi panaszaiban párbeszédet folytat az előbbi versfüzérrel „ Húsz évesen arról daloltam, ki kisgyermekként égre kelt, /Most énekem húsz éves másom, ki egykor erről énekelt”. E versfüzér sajátossága, hogy lírai darabjait meg-megszakítják hosszabb prózai szövegek, s olyan kérdések, motívumok jelennek meg a versekben, amelyek kései líráját előlegezik meg: a számvetés, a végességtudat, a halállal való szembenézés.

Féltizenkettő

Féltizenkettő.

          Messze-messze
a piacunkon színes árnyak.
Vörös napernyők. Lila foltok.
Kisvárosi arany-vasárnap.

Mint déli álmok, délibábok,
úgy lengenek sután repülve
a nyári aszfalt szürke csíkján
a 36° Reaumur-be.

A sáfrányszínű sugaraktól
lankadt lelkem halálra ernyedt.
Mégis sietnek. Hova szállnak?
Úri, szagos misére mennek.

Az Istenük már várja őket
szagosan és aranyba fogva -
öreg, naiv, vidéki Isten -
úgy ül, mint egy pipere-boltba.

Ők nevetnek, integetnek
a hűvös templom bűvös öblén,
és muzsikál és orgonázik
a zene, ima és tömjén.

A szegény kisgyermek panaszai ciklus egyik darabja a Féltizenkettő című költemény.

A vers szimbolikus értelmű pillanatot rögzít. Az élet múltbavesző gyermeki tapasztalatának kitűntetett pillanatát. Erre utal a vers felütése, a „messze, messze” ismétlődő határozószó, mely egyszerre utalhat tér és időbeliségre is. A költemény álomszerűsége az emlékezés magatartásából fakad.

A lírai én kijelöli a konkrét vershelyzetet is: a tér és idő koordinátái közé zárva a leírást. Kisvárosi vasárnap dél van, amire már a címben megjelenő „Féltizenkettő” is utal.

A versben a lírai én akár a ciklus többi költeményében egyszerre gyermek és felnőtt. Ezzel magyarázható a szemlélődő, távolságtartó magatartása, ugyanakkor az emlékezés folyamatának személyes volta.

A költemény az impresszionizmus remeke. Látási, hallási, szaglási érzetek finom keverékéből áll össze, hangulatos kisvárost idéző kép. Minden álomszerű, delejes. Ezt sugallják a foltszerű képek, a „vörös napernyők”, „lila foltok”, „színes árnyak”. Mindent beragyog a nap. Erre utal az első versszak utolsó sorának szinesztéziás szószerkezete, az „arany-vasárnap”.

Az „arany” kettős értékhordozó: részben kapcsolódik az isteni szentséghez: az arany-vasárnap, a templom, az ima, az orgona, a tömjén azonos jelentésmezőbe tartozó fogalmak révén, másrészt megidézi a vasárnapi verőfényes delet, ugyanakkor a tovatűnt gyermekkor melegségét. Az előbbire utal a „sáfrányszínű sugár” szószerkezet, az utóbbira pedig a „Hová szállnak?” melankolikus kérdés.

Az impresszionistán tobzódó színek mellett megszólalnak a hangok, megjelennek az illatok is: „úri szagos mise”, „pipere-bolt”, a zene, ima és tömjén muzsikál és orgonázik. Az előbbi szinesztéziák profanizálják a versben megjelenő isten-képet, s e szóhasználatban a lírai én játékossága, helyenként iróniája is kifejeződik.

A vers impresszionista jellegét fokozza a nomilis stílus alkalmazása. Kitűnő példa erre a költemény első versszaka, melyből teljesen hiányoznak az igék, statikussá, állóképszerűvé téve a leírást.



A gyakori alliterációk „lankadt lelkem”, „misére mennek” , a belső és a sorvégi rímek fokozzák a költemény zeneiségét.

Üllői-úti fák

Az ég legyen tivéletek,
     Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg,
     ezer fehér virág.
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjuság,
     Üllői-úti fák.

Másoknak is így nyíljatok,
     Üllői-úti fák.
Szívják az édes illatot,
a balzsamost, az altatót
     az est óráin át.
Ne lássák a bú ciprusát,
higgyék, örök az ifjuság,
     Üllői-úti fák.

Haldoklik a sárgult határ,
     Üllői-úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél busan dúdolva jár,
     s megöl minden csirát.
Hova repül az ifjuság?
Feleljetek, bús lombu fák,
     Üllői-úti fák.

A vers Kosztolányi egyik korai (1906) alkotása. A költemény címe konkrét helyre utal, az Üllői-út Budapest leghosszabb útja, a Belvárosból a város dél-keleti határáig húzódik. Hossza közel 15 km, mindvégig egyenes sugárút. Az Üllői-út azonban itt átminősül, az út ősi toposzának szimbolikus értelmével telítődik, az életút jelképévé válik. A vers során egyrészt az ifjúsággal, másrészt az elmúlással azonosítható.

Az út mellett a fa a költemény másik visszatérő toposza, melyet az élettel azonosíthatunk. Őket szólítja meg a lírai én az első és a második szakaszban. A megszólítás egyben a búcsúzás gesztusát is rejti: „az ég legyen tivéletek”. A vers idő- és értékszembesítő, melyben az Üllői-úti fákhoz egyrészt az ifjúság, másrészt a halál képzete társul. Az ifjúság értéktelített, reményekkel teli korszakát metaforikus képsor szemlélteti: „Borítsa lombos fejetek/ szagos virágos fergeteg,/ ezer fehér virág.” Szintén metaforák sorozata érzékelteti az ifjúság tovatűnését, az elmúlás elkerülhetetlenségét: „a bú ciprusa”, haldokló, sárgult határ, bús lombú fák.

A leíró költészet, a hangulatlíra hagyományaihoz híven az urbanisztikus tájat megjelenítő képek nem öncélúak, hanem a lírai én hangulatát, életérzését vetítik ki. A fa egyrészt  mint életfa, másrészt mint a „bú ciprusa” jelenik meg. E kettősség okozza a költemény hangulatváltását. A vidám, önfeledt ifjúság impresszionista képsorokban jelenik meg: édes, balzsamos, altató illat, „szagos, virágos fergeteg”. Az elmúlást a haldokló sárga határ, a búsan dúdolva járó szél idézi. A hangulatváltás a műfaji kettősségben is kimutatható, hiszen ódai és elégikus hangnem keveredik a versben. Az első értéktelített szerkezeti egységhez az ódai hangnem, a záró részhez az elégikusság társul. Felerősíti ez utóbbit a vers zárlatában a válasz nélkül maradt rezignált kérdés. „Hová repül az ifjúság?”

A századfordulón népszerű sanzon reprezentatív darabja, könnyes–bús búcsúzás az ifjúságtól. Az elégikus hangvételt az erőteljes jambusok fokozzák, s a zeneiség melankóliává oldja és általánosítja az egyéni érzést.

Szerenád

A kormos égből lágy fehérség
szitálja le ezüst porát.
Dideregve járok ablakodnál
a hófehér nagy úton át.
S amint megyek itt éji órán,
lépésem mégse hallható,
mert zsongva, súgva és zenélve
halkan szitál alá a hó.

S körülvesz engem zordon árnyat
egy hófehér szelíd világ:
angyalpárnáknak tollpihéje,
zengő, szelíd melódiák,
habpárna selymén szunnyadó arc,
mint angyalok fényszárnya ó,
minek szelíded altatóul
halkan zenél a tiszta hó.

Oly mély a csend, a város alszik,
mind járjatok lábujjhegyen!
Pihék, zenéljetek ti néki,
hogy álma rózsásabb legyen.
Egy hófehér hálószobává
változz át csöndes utca, ó!
Fehér rózsákként hullj az éjben
reá, te szálló, tiszta hó!

A szerenád zenei műfaj, olyan kisebb együttesre készült alkalmi kompozíció, mely lazán egymáshoz kapcsolódó tételekből áll. Haydn és Mozart korának kedvelt műfaja volt. E zenei műfaj hatására a két világháború között  divatba jött május elsején a szerenádadás, az éjjeli zene, a kedvesnek szánt rejtett szerelmi vallomás.

Kosztolányi költeménye egyszerre játszik rá e zenei és szokásbeli hagyományra. Erre utal már a vers címe is. A költemény  szerelmi dal, a kedveshez intézett bensőséges hangulatú vallomás. Kosztolányi szerenádja az alkalmi költészet intonációját a nyugatos versbeszéd lehetőségeivel szembesíti. A költemény az impresszionizmus jegyeit viseli. Az impresszionisták azt a hitet keltették az emberekben, hogy a valóság jelenségei azonosak annak lényegével, s ez a valóság  megragadható a pillanatban. A pillanat, a hangulat megragadására pedig minden  eszköz felhasználható. Nagy szerepet kap a versben a sejtelmesség, a sugallat.   A vers egy pillanatnyi hangulat, érzéki benyomások és  apró cselekvésmozzanatok sorozata.

 Már a költemény címe kijelöli a vershelyzetet, a lírai én a havazó éjszakában a kedves ablaka alatt jár az alvó városban.

A költemény két szerkezeti egységre tagolható. A két első versszak impresszionista életkép, az utolsó strófa pedig felszólításba rejtett szerelmi vallomás.A költemény hangulata békés, idillikus. A magányosan, dideregve kószáló  lírai én a kedves ablakát figyeli. Minden csöndes, álomszerű, csupán a hó zenél. Az egymással keveredõ érzetek igazi kifejezõi a szinesztéziák ( lágy fehérség, zenél a hó ). Igen nagy a jelzõként szolgáló melléknevek aránya (kormos ég, lágy fehérség, ezüst por, hófehér nagy út, zordon árny, hófehér, szelíd világ, zengő, szelíd melódiák, szunnyadó arc, tiszta hó, mély csend, hófehér hálószoba, csöndes utca, fehér rózsa)! A színek, árnyalatok, a látási képzetek elterjedtségében és elsõbbségében a festészeti impresszionizmus hatását lehet föltételezni. A metaforák, hasonlatok (zordon árny, fehér rózsként hullj az éjben) a táj és a környezet megérzékítésében játszanak nagy szerepet.

Az utolsó versszakban a lírai én a téli várost, az utcát, a hópelyheket szólítja meg, hogy szerenádot adjanak a kedvesnek, változzanak  át mesés hófehér hálószobává, fehér rózsává, megszépítve kedvese álmát.

A verszárlat lebegő, álomszerű hangulatát a hangszimbolika is fokozza. Gyakoriak a „h” és „l” hangok, melyek  helyenként alliterálnak is. A zeneiséget hanghalmozáson túl a ritmus és a rímek is fokozzák.

Ó el ne ítéld...

Ó el ne ítéld azt, ki élte végén
sötét szemekkel, búsan áll eléd,
és tétovázó kézzel eltakarja
ledőlt világát, hitvány szégyenét.

Az ő szívében is volt fényes oltár,
mely egykoron szent lánggal volt tele:
nézz a szemébe mélyen, résztvevően,
s a hűlt hamun együtt zokogj vele!

De hogyha lelsz olyat, ki csak hivalgott,
kinek világa meddő volt s kopár,
ki sose küzdött és sosem bukott el,
kié sosem volt az ürömpohár,

ki a szemét nem is gyújtotta lángra,
s nem látta hunyni hűlt zsarátnokát:
nézz jéghideg tekintettel szemébe,
emeld fel a főd - büszkén menj tovább!

Kosztolányi költészetének egyik korai darabja az Ó, el ne ítéld...című ars-poetica értékű verse. A versbeszéd többféleképpen értelmezhető. Felfogható egy párbeszéd egyik felének, lírai monológnak, másrészt önmegszólító versnek is. A kompozíció idő-és értékszenbesítő. Két ellentétes értéket állít szembe, s e kétféle értékhez kétféle magatartást rendel.  Számadás, mely visszatekint a megtett útra, az ifjúkori kitűzött célokra és ideálokra, melyek sorra romba dőltk, meghiusultak.

Ez az ellentét szervezi a költemény első szerkezeti egységét, az első két versszakot. Az értéktelített élet minőségei kerülnek középpontba, melyeket  a romantikára jellemző  metaforákba sűrít a költő. Ilyen például a „ fényes oltár”, „szent láng”.  Az értékvesztettséget pedig a „ledőlt világ”, a „hűlt hamu” metaforák fejezik ki. A lírai én részvéttel tekint erre az életformára, mely részvétet az „együtt zokogj vele” és a címként is kiemelt „Ó el ne ítéld...” felszólítás fejez ki.

A vers második részét a „de” ellentétes kötőszó vezeti be. A szembenállás  egyaránt vonatkozik az „értékekre” és az ezen értékekhez történő viszonyulásra. A küzdelmektől távolmaradó, hivalgó, meddő, kopár világ, melyben nem voltak mélységek, magaslatok, nem volt lelkesedés, kiábrándulás, nem méltó a részvétre csak a „jéghideg tekintetre”, a büszke elutasításra. Hangulatilag is igazodik a vers az ellentétezéshez. A költemény első szerkezeti egysége elégikus, fájdalmas, részvétteljes, amelyre a „búsan”, „résztvevően” állapothatározók és az „együtt zokogj vele” felszólítás érzékeltet emelkedett.

A második szerkezeti egységben a részvét helyét az elutasítás veszi át. A hangvétel túlfűtött, patetikus. Erre utalnak az olyan kifejezések, mint a „jéghideg tekintet” metafora, és a „büszkén menj tovább” felszólítás. Ez utobbi ellentétben áll az első szerkezeti egységet lezáró felszólítással. Így a költemény nagyon kiegyensúlyozott, zárt kompozíció. A Kosztolányira jellemző  impresszionizmus itt is fellelhető a szóhasználatban és képalkotásban. A művészi jelzők „sötét szemekkel”, „tétovázó kézzel”, „hűlt hamu”, „meddő, kopár világ” az impresszionosták kedvelt jelzői.

Téli alkony

Aranylanak a halvány ablakok...
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.

Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.

A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.

S az ónszin égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.

A vers címe tájleírást ígér, s ugyanakkor az évszak és napszak párosítása elégikus hangulatot sejtet s a mulandóság élményét sugallja. Keretesnek tekinthető a költemény kompozíciója. Az impresszionosta leírás életképet zár közre. A hangvétel idillikus, elégikus. Mint általában a tájleíró versekben, itt is nyomon követhető a lírai én által választott perspektíva. A leírás technikájára a kint-bent-kint  dinamizmusa jellemző, ugyanakkor fentről lefelé történő elmozdulás is nyomon követhető. Ez az aláhulló szerkezet felerősíti az elmúlás elégikus hangulatát.



 A vers felütése impresszionista leírás a téli alkonyról. A fény és árnyék játéka a lemenő nap pillanatát rögzíti. Csupa színhatás érvényesül a leírásban. Erre utalnak az „aranylanak az ablakok” metafora, „küzd a sugár a hamvazó sötéttel” megszemélyesítés és a „selymesen ragyog” szinesztézia. Az utolsó versszakbeli leírásban a színhatások mellett hanghatások teszik érzékletessé a képet. Az „ónszín ég” „fehér rózsaként” aláhulló hó  akárcsak a vers nyitó részében szereplő színek itt is ellentétben állnak egymással, akárcsak a hanghatások, hiszen a halk éjszakában”zengve és zenélve” hull a hó. A „z” és „h” hangokra épülő alliterációk felerősítik a vers zeneiségét légiessé, könnyeddé téve a leírást.

 A leírás keretébe zárt életképre szintén az impresszionizmus jegyei jellemzőek, hang- és színhatások dominálnak: a „téli alkony” jelzős szerkezet, az ádozásra készülő leányok ruháit idéző fák hasonlat ellentétes színhatásokat rejtenek, az előbbi a sötétre, az utóbbi a világosra utal. A hanghatások mintegy fölerősítik a csöndet, szinte hallhatóvá teszik azt: „a hazatérő csöndesen lép, retteg zavarni az út szűzi csendjét”, az ébredező nesz is álmos és elhaló. A „h” és „l” hangok alliterálnak, fokozzák a puhaság, lágyság érzetét. A hangszimbolika érvényesülése is impresszionista vonása a versnek, akárcsak a szonettforma alkalmazása. A petrarca-szonett ugyanis a mívességre, cizellálásra törekvő impresszionisták egyik kedvelt versformája volt.

Áprilisi ezüst eső

Szeles, fehérlő délutánon,
mikor dalt hallasz messze, távol,
a tiszta, illatterhes égből
hull a napfényes, könnyü zápor.

Akáctömjén röpül a légben,
a lomb merengő, szűz fehérség,
kis, ideges lányok kacagnak,
veri az ördög a feleségét.

Nyílt arccal isszuk az esőt fel,
agyunkba rózsaszínű láz kap,
vékony, ezüst esőfonálon
fehér angyalkák citeráznak.

Piros a síró égnek arca,
s a lágy eső vígan pörög le,
mint fiatal, szelíd leányok
titkos szerelmü, enyhe könnye.

A költemény impresszionista dal, a tavaszi természet himnikus s ugyanakkor játékos hangú dicsérete. A klasszikus modernség jellegzetes kevert műfaja, mely őrzi még a tiszta dal nagyfokú zeneiségét, de már keverednek benne a különböző hangnemek, életérzések.

 A versbeszéd egyszerre közvetett és közvetlen,  hiszen előbb a háttérbe húzódó lírai én az általános alany értékű második személyben szólal meg: „ dalt hallasz messze”, majd többes szám első személyre  váltva át, maga is részesévé válik a versbeli történéseknek, a vershelyzetnek, annak az örömteli pillanatnak, amikor a mindenség s benne az ember szinte megszentelődik a tavaszi zápoban. Az „akáctömjén” különös szókapcsolata éppen a természetnek eme megszentelődésére, templommá válására utal, de ugyanezt a hangulatot árasztja az „ esőfonálon” citerázó fehér angyalkák látványa is.

A költemény impresszionista remekmű. Erre utal már a szinesztéziés cím is. A versszöveg csupa szín, illat, ragyogás, mely inkább egy pillanatnyi hangulat  kimerevítése, semmint jól körülhatárolható vershelyzet rögzítése. Annyit árul csak el a lírai én, hogy „ szeles, fehérlő” áprilisi délután van, s minden mást szándékosan sejtelmessé, elmosodottá tesz. Ezt szolgálják a különböző érzetek keverékéből összeálló szinesztézikus képek: „fehérlő délután”, „illatterhes ég”, „szűz fehérség”, „rózsaszínű láz”, „ezüst esőfonál”, „fehér angyalkák”, piros arcú ég. A fölsorolt színek élénkségüknél fogva vidámságot, jókedvet sugároznak, egyértelműen a fiatalságot idézik. Erre a hangulatra játszik rá az április hónaphoz kötődő pajkosság.

A színhatások mellett másik hangulatteremtő eleme a költeménynek a nagyfokú zeneiség. A természet zenéje, a vigan pörgő lágy eső, hangja mellett megszólalnak az angyalok citerái, fölcsendül a lányok kacagása, a piros arcú ég sírása hatalmas színfóniává tágítva az univerzum zenéjét, melybe egyszerre jelen van a teremtő, a természet és az ember hangja. A hangutánzó, hangulatfestő szavak mellett a vers zeneiségét fokozzák a jambikus lüktetésű félrímes sorok. A vers hangulata könnyed, játékos, idillikus.

Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most...

Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most,
     legyen tiéd örökre az egész.
Vedd a telet és a nyarat, a lombost,
     itt van neked az epe és a méz.
Ez itt a keserû s ez itt az édes,
     ez a fekete és ez a fehér,
ez a nyugalom, s a láz is, hogy égess,
     ez itt a méreg és ez a kenyér.
Tejet adok, de hozzá szörnyü vért is,
     ölelni lágyan és birkózni kart,
és harcot is, hogy harcolj csakazértis,
     a rózsa mellett ott legyen a kard.
Van még néhány elhányt és csonka holmi,
     egy kis verõfény és egy-két kacaj,
viaskodó kedv, várat ostromolni,
     és végezetre egy nagy, tompa jaj.
Iker ajándékot veszel örökbe,
     oly ember-ízû és oly felemás,
de ember adta, nem telt néki többre,
     eget ne vívj, mély kútakat ne áss.
Sötéten nyújtom ezeket tenéked,
     s koldus apád most tétovázva áll,
mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet,
     és a baljában ott van a halál.

A romantika utáni lírában , a klasszikus modernség, az avangárd, a kései modernség költészetében megszűnik a vers beszélőjének egyértelmű kiléte, a lírai én gyakran megsokszorozódik, szerepeket ölt, maszkba bújik.

Kosztolányi Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most...költeményében is így van ez.

Bár a ciklus címe A bús férfi panaszai mintegy kijelöli a vershelyzetet, olyan szerepben tüntetve föl a lírai ént, mint aki az életutat megjárva keserű tapasztalatokat szerzett, bússá, panaszkodóvá vált férfi, apa. De e szerep kitágul, a verszárlatban a biblikus motívumok révén („Jobbjában ott az élet,/és a baljában ott van a halál.”) a lírai én az Atyával, az élet és halál urával azonosul.

A vers címében egyaránt megjelenik a megszólító és a megszólított, apa-fia, ugyanakkor kettejük kapcsolatára is utalás történik a becéző forma használatában. A címben megjelenő  „ezt mind neked adom most” mondattöredék az adakozás  gesztusára utal, mely szeretetből fakad, és mely folytonosságot teremt a generációk között,  biztosítva az élet teljességét, melyhez hozzátartozik jó és rossz, öröm és bánat, értékes és értéktelen. Ez az ellentétezés a költemény szervező elve.

Az első tizenkét sor egymást kizáró ellentétpárokat sorakoztat föl. Ezek a költészet ősi archetípusai, toposzai: tél/nyár, epe/méz, keserű/édes, fekete/fehér, nyugalom/láz, méreg/kenyér, tej/vér, rózsa/kard. A következő négy sor ezen értékekhez való viszonyulást, az emberi élet állomásait sorolja föl. Az életszakaszokat egy-egy metaforába sűríti: verőfény, kacaj az önfeledt gyermek és ifjúkor, a viaskodó kedv az önmegvalósítás felnőtt kora, a nagy tompa jaj pedig az elkerülhetetlen halál képi megjelenítése.

A következő négy sor összefoglalja az előbbi részletező felsorolást. Az ajándék szó jelzője az „iker” utal arra , hogy alét teljességéhez hozzátartozik a jó és a rossz, az élethez a halál. Éppen ez teszi „oly ember-ízűvé” az ajándékot.

Ennek megfelelően a vers hangulata is ambivalens, egyszerre derűs, játékos, komoly és tragikus.

E hangulati kettősség képi síkon is megjelenik.

Az utolsó négy sor, a költemény zárlata, az „ezeket” mutató névmás révén visszakapcsol a vers felütéséhez, zárttá, keretessé teszi azt. A befejezés emelkedett, ünnepélyes, ugyanakkor tragikus hangvételű is. Azzá teszi az örök emberi sors felismerése, az elvesztett éden keserűsége.

Vörös hervadás

Erdõ,
dércsípte lombod ájultan vonaglik.
Meghalsz,
reád lehellt a vörös hervadás.
De mért e vidám pompa? Mért
öltözködöl halál elõtt a fényes
bíbornokoknak, részeg szeretõknek,
ifjú dühnek, kigyulladt lázadásnak
harsány színébe?
Oly ünnep-e zsibbadni, elfeledni
lármás kirándulókat és rigókat,
vizek zaját,
az élet édes-olcsó csengetyûit?
Olyan jó nem élni?
Örülsz?

Kosztolányi ősz-élményét kifejező verseinek egyik legszebb darabja a Vörös hervadás című költeménye, melyben egyszerre szólal meg a költő életigenlése és haláltudata. A költemény  címe az impresszionizmus felé mutat szinesztéziás jellege révén.

A cím ellentétet sugall, hiszen a vörös színhez elsősorban a vidámság, a szerelem, az élet  képzetét szokás asszociálni, a hervadás főnév viszont az elmúlásra, halálra utal. E kettősség végigvonul a költemény egészén a vers értékszerkezetét, képeit, műfaji, hangulati sajátosságait tekintve.

 Hangnem és műfaj tekintetében ódai és elégikus jegyeket egyaránt hordoz. Elégico-óda, hiszen fennkölt, emelkedett a hangneme, ugyanakkor a halál közelsége miatt érzett szomorúság, bánat megragadása révén az elégia felé mutat. Egyszerre szecessziós és elégikus vonása a versnek az is, hogy a halál tragikumát a természetben tapasztalt pompa, gazdagság oldja fel, szépíti meg. A rezignált lelkiállapot alapja itt is az elégiákban oly gyakori idő-és értékszembesítés: a „vizek zaja”, „ az élet édes-olcsó csengettyűi”, „a lármás kirándulók és rigók”, az értéktelített élet díszletei, metaforái, olyan impresszionista hangulatképek, amelyek utalnak a köznapi lét derűs, harmonikus, élettel teli pillanataira, és szembenállnak az értékpusztulással, az elmúlással, a halál csendjével.

A konkrét, elsődleges  vershelyzet  tér- és idődimentióit az őszi (idő) erdő(tér) határolja be. A  pusztuló, őszi erdő azonban metaforikus térré és idővé minősül át, az élet erdejévé válik, élet és halál határmezsgyéjévé.

Ez a felismerés zaklatottá teszi a versbeszédet, mely dialogizáló jellegű: egy feltételezett párbeszéd egyik fele, a megszólaló lírai én beszédsíkja. Egyes szám első személyű közlésforma, én-beszéd, melyet a lírai én a megszemélyesített erdőhöz intéz. Az egymás után sorjázó költői kérdések a lírai én zaklatottságát, feszültségét sugallják.

Találat: 3806