online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   
kategória
 

Biológia
Filozófia
Gazdaság
Gyógyszer Kozmetikumok Sport
Irodalom
Menedzsment
Receptek
Vegyes

 
 
 
 













































 
 

Az idegrendszer

gyógyszer

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt


egyéb tételek

 
Köszvény ( Arthritis urica )
Életmódvaltas II
Az erdei gyümölcsök génmegőrzése, különös tekintettel a Pyrusokra
Szív és a perikardium, Keringés, Nyirokrendszer
Életmódvaltas III
A halal a belekben lakozik
Nyulak vérzéses betegsége
A beteg ember csoportosítasa lélektani szempontból
A KÁBÍTÓSZER-PROBLÉMÁVAL KAPCSOLATOS NEMZETKÖZI EGYEZMÉNYEK, AJÁNLÁSOK ÉS HAZAI JOGI SZABÁLYOZÁS ÖSSZEVETÉSE:
A hagyomanyos kínai orvoslas
 
 

Az idegrendszer

A központi idegrendszer centruma az agy. Még ha betegségei az egész szervezetet érintik is, akkor is a fejben lévő központtaI összefüggésben kell kezelni őket. Az idegrendszer a test alapvető hírközlő és összeköttetés-rendszere. Szabályozza a parancsokat kiadó centrum és az azokat végrehajtó periféria különböző szintjei közti kapcsolatokat. A hormonrendszerrel együttműködve minden közvetítésért felelős (45). A test kommunikációs centrumai között lévő határok nem merevek, hanem többdimenzionális rendszert alkotva egymásba nyomulnak. Így az idegrendszer ahhoz, hogy a kapcsolódási pontjain elhelyezkedő szinapszisoknak nevezett hidakon átjuttassa az információkat, olyan, a hormonokhoz hasonló anyagokat alkalmaz, mint pl. többek között az adrenalin, az acetil-kolin és a dopamin. A szinapszisokat olyannak képzelhetjük el, mint a különböző elektromos kapcsolóköröket összekötő konnektorokat. Az idegrendszer mindenekelőtt elektromossággal dolgozik, míg a hormonrendszer inkább egy futárszolgálathoz hasonlít, amely anyagi formában szállítja a híreket. Ennyiben az idegek számítanak az újabb, a jövőt magukban hordozó változatnak.

Kétfajta idegrendszert különböztetünk meg, az akaratlagos vagy szenzomotoros és az akaratlan vagy autonóm idegrendszert. Az akarat által irányítható rész tehát a vázizomzat szándékos mozgásmintáit vitelezi ki. Az önkéntelen rész a zsigerek akaratunktól független beidegzéséért felelös. Ez az úgynevezett vegetatív zsigeri idegrendszer maga is két antagonista részből áll: a szimpatikusból, melyet az archetipikus férfias pólusnak nevezhetnénk, mivel az aktív, kívülre irányított viselkedésmintákat szabályozza, mint amilyen a harc, a menekülés, a munka és a koncentráció. Ellenpárja, a paraszimpatikus pedig a regeneratív folyamatokért felelős, az emésztéstől a

nemiségig, és ezért az archetipikusan nőies pólushoz kell számítanunk. A vegetatív idegrendszer mindkét pólusa különböző átvivőanyagokkal rendelkezik, amelyek az egyes idegrostok közötti információt illetékesek továbbítani. A férfias avagy szimpatikus zsigeri idegrendszerhez az úgynevezett adrenerg átvivőanyagok tartoznak, mint az adrenalin, a noradrenalin vagy az agy területén a dopamin. A nőies vagy a paraszimpatikus rendszer átvivőanyagai a kolinerg anyagok, mindenekelőtt az acetil-kolin.

Ha az idegrendszer részeit hozzá akarjuk rendelni a pólusokhoz, akkor az akaratlagos idegrendszer a férfias vagy jang pólusnak felel meg, míg a vegetatív vagy zsigeri idegrendszer a jin pólushoz rendelhető. A szimpatikus aztán a férfias része ennek az önmagában vett nőies területnek, a paraszimpatikus pedig kétszeresen is nőies része.

A tartalmi felosztás mellett a téri elrendeződés szerinti felosztás is használatos. Eszerint megkülönböztetünk egy központi idegrendszert, amely az agyból és a gerincvelőből áll, és egy perifériásat, amely az egész testet átszövő érző akaratlagos és akarattalan idegpályákból áll össze. A perifériás rendszer szállítja az összes információt a testből és a környezetből, és megvalósítja az ezek nyomán kialakuló reakciókat. A központi idegrendszer a felelős tehát mindenért, de ebben a tekintetben a perifériás idegek együttműködésére van utalva. A perifériás idegrendszer együttműködése nélkül egyrészt el lenne vágva az információ áramától, másrészt nem lenne képes kifejezni a parancsait.

1 . Az idegességtől az ideg-összeroppanásig

Mivel az idegrendszernek a kommunikáció a központi feladata, az idegi problémák mögött mindig kommunikációs nehézségek rejtőznek. Aki idegileg úgy érzi, hogy a végét járja, az a kommunikációval futott zátonyra. A köznyelv azt mondja rá, hogy kész idegroncs. Az érintettek maguk inkább a kivetítést választják menedékként, és abból indulnak ki, hogy nagyon érzékeny az idegrendszerük, és a többiek kötéltáncot járnak az idegeiken. Ezt fejezi ki az a kifejezés is, hogy az "idegeimre mész". Mint ahogy ez minden más testi funkciónál előfordul, csak akkor tudatosodik bennünk, hogy vannak idegeink, ami177


kor valamilyen problémát okoznak. Akinek állandóan feszül- ˇ tek az idegei, az külsőleg idegesnek hat, és idegesítőnek éli meg a környezetét és az általa támasztott követelményeket. Aki ezzel szemben kötélidegekkel rendelkezik, megengedheti magának, hogy szoros kapcsolata legyen a jelen témáival. A kihívások szívesen vett ingerületek a számára, és ahelyett, hogy terhet jelentenének neki, az elevenség érzését adják. Az ilyen "idegek nélküli ember" biztos benne, hogy még a vészhelyzetekben sem roppan össze. Egészen más eset az az ember, aki nem mutatja, hogy idegei vannak, ugyanis tompa és érzéketlen, és egyáltalán nem veszi észre, hogy mi történik benne és körülötte. A tipikusan erős idegzetű ember a magabiztosságába burkolódzik, és nem azért erős, mert az idegeit kíméli vagy folyamatosan nyugtatja. Ellazultak és nyugodtak az idegei, egészen addig, amíg nem kerülnek szembe valamilyen feladattal. Akkor azonban megfeszülnek, és az illető rábízza magát a belső és a külső közötti kommunikációra. Az ideges ember egészen másképp működik. Már a normálisnak számító helyzetekben is túlfeszült, a különleges követelmények esetén pedig gyorsan eléri idegileg a határait.

A biológusok az állatoknál is ismerik az idegesség jelenségét. Nemcsak a túltenyésztett, a természetes környezetüktől és életfeltételeiktől messze eltávolítva élő versenylovak idegesek. Ha egy populáció túlnépesedik és helyszűkében van, akkor az egyes állatoknál az idegesség kifejezett jelei mutatkoznak. A kommunikáció összeomlik, és értelmetlen agressziós kitörések lépnek fel. A szűkösség szorongást vált ki, amitől "kiégnek a biztosítékok". Analóg módon kevéssé meglepő, hogy főleg az ipari csomópontokban élő emberek közül egyre többen szenvednek ideges panaszokban és szorongásban.

Az idegi problémák mögött alapvetően a kommunikáció zavara áll. Az ideges problémák csak annyiban különböznek a neurológiaiaktól, hogy kevésbé mélyen süllyedtek le a testi síkra. Egy ideges ember nem bízik benne, hogy meg tudja győzni a környezetét önmaga értékeiről. EI van bizonytalanodva, és állandóan viszontbiztosításokat keres. Ez különösen egy idegőrlő vizsga esetén válik nyilvánvalóvá, amikor a pattanásig feszült idegek még a vizsga kezdete előtt azzal fenyegetnek, hogy felmondják a szolgálatot. Az érzékeny idegzetű emberek egyenesen idegőrlőnek tártják az ilyen helyzeteket. Röviddel a mindent eldöntő esemény előtt az idegek reszke178

tése eléri a tetőpontját, és az érintettek teljes mértékben elerőtlenedettnek, enerváltnak hatnak. Az idegeket próbáló esemény előtt a legkisebb zajtól a legkisebb késedelemig minden az idegeikre megy. Mintha minden azon múlna, hogy súrlódásmentesen működnek-e a vezetékeik, és most úgy tűnik, hogy nem nőttek fel a megterheléshez. Úgy érzik, csupasz idegekkel állnak a világban. Ez magyarázza, hogy miért érzi magát az ilyen ember védtelennek és kiszolgáltatottnak, amit persze fel is lehet használni, mint érvet, ha kifogásokat akar találni.

Az ingatagsággal és az ugrásra kész feszültséggel jellemezhető tipikus ideges viselkedésben mutatkozik meg az a vágy, hogy mindennel egyszerre kommunikáljon az illető. Emellett általában összeomlik a kommunikációs struktúrák hierarchiája. Viszonylag jelentéktelen dolgok nyomulnak az előtérbe, míg a lényegesek áldozatul esnek ebben a hajtóvadászatban. Az ideges ember állandóan vadászik az eseményekre, és gyakran úgy érzi, hogy ezek lehengerlik és túl sokat követelnek tőle. Ennek az ördögi körnek a közepén áll ott ő a maga Énjével és azzal az igényével, hogy minden körülötte forogjon. Ebben az elbizonytalanodott helyzetben fordulhat elő, hogy túlpörögnek az amúgy is teljesen túlfeszített idegek, és az illető ideg-összeroppanást kap.

Akkor aztán valóban minden körülötte forog. A fizikai zsarolással elérte a célját, még akkor is, ha ez csak orvosi síkon sikerült. Az egyszerű és hatásos terápiának az a célja, hogy minden túlzottan komolyan vett dologtól távol tartsa őt, és gondoskodik a külső és mindenekelőtt a belső nyugalomról is.

Az ideg-összeroppanás esete hasonlít arra, amikor a csúcsforgalomban csődöt mond a közlekedés. A betegség előtörténete, lefolyása és eredménye is ugyanaz. Amikor minden autó gyorsan és egyszerre akar eljutni valahová, és ezért figyelmen kívül hagyja a közlekedési szabályokat, akkor igen hamar eljön az a pillanat, amikor már senki sem tud egy tapodtat sem előrehaladni. Közben pedig meglehet, hogy minden egyes sofőrnek jó oka van a rohanásra. Ám ha egyszer bedugul a kereszteződés, akkor senki sem mozdulhat. A legmagasabb stressz-szint mellett beáll a nyugalom. Ugyanígy folyik le a test önmaga megsegítésére tett próbálkozása is, és amit elér, az is ugyanaz: az idegroham tetőfokán beáll a nyugalom. Ez a kikényszerített nyugalom megnyugtatja a túlterhelt struktúrákat,


és így járul hozzá a beállt zavar helyreállításához. Az ilyen összeomlás esetén sem az utak, sem az idegpályák nem károsodnak komolyan. A forgalom összeomlása mindkét síkon ahhoz hasonlít, mint amikor egy áramkörben kiégnek a biztosítékok. Ez megakadályozza, hogy az ember idegeiben mélyebbre menő károk keletkezzenek.

Ennyiben az ideg-összeroppanás egyben saját maga terápiája is. Azzal, hogy összeomlik a környezettel való kommunikáció, és a páciens összecsuklik, véget vet egy túlpörgetett állapotnak. Amikor a külvilág elől pihenőállomásra megy, nagyon nyomatékosan jelzi, hogy nem mehet tovább így az élete. A feladat nem más, mint feladni: a betegnek abba kell hagynia a külső harcot, hogy visszataláljon saját magához és újra felvegye a saját centrumával való kapcsolatot. Csak ezután van értelme annak, hogy lassan elkezdjen külső kapcsolatokat kötni.

A zilált idegállapot azzal a félelemmel társul, hogy az illető lemarad valamiről, esetleg nem lesz ott az egyik partin. Az ideg-összeroppanás megmutatja azoknak, akik minden esküvőn ott akarnak táncolni, hogy hol vannak a határaik, ám rámutat az esélyeikre is. A megtanulandó lecke itt úgy szól, hogy ne csak kifelé, hanem mindenekelőtt a saját belsejükkel állítsák helyre a kapcsolatot. Az érintett eddig folyamatosan vadászott a rettentően fontos külsó dolgokra. Most az lenne a feladata, hogy a belül lévő legfontosabb dologgal, azaz a szívével kössön békét. Erre utal felgyorsult vagy összevissza kalimpáló szívverése. Arra is szükség lehet, hogy szorosabb kapcsolata legyen tudatossága központjával. Hogy mennyire szükség van erre, azt a témával kapcsolatban végzett irányított imaginációk szép sikerei is bizonyítják. Ezen a módon jut hozzá a páciens ahhoz a nyugalomhoz és csendhez, ami ott uralkodik minden ember középpontjában. Az elismerés után folytatott hajtóvadászat helyett a belső valójával keresi a kapcsolatot, és abból a valódi kommunikáció érzése nő ki. Ez pedig nemcsak nyelvileg áll közel a kommunikációhoz, a közösséghez, a szívtől szívig való kapcsolathoz.

Kérdések

1. Vannak-e a kommunikációs mintáimnak tartalékai, vagy a tartós túlterheltség miatt csakhamar az összeomlás szélére jutok? ,

2. Fenntartom-e a kapcsolatot életem égetően fontos témáival? Vagy épp a "gyenge idegeimet" használom kifogásként, hogy távol tartsam magamat tőlük?

3. Mely alkalmakkor érzem az idegeimet? Mi megy az idegeimre? Kinek engedem meg, hogy az idegeimen kötéltáncot járjon ?

4. Elég terem van-e ahhoz, hogy kibontakozzam, vagy úgy érzem, hogy a sarokba szorítottak?

5. Hogy állok az önbizalom és a saját magam adta biztonság dolgában? Rendelkezem-e ezekkel, vagy állandóan bizonyítékokra szorulok?

6. Megtalálom-e a nyugalmamat saját magamban, és ha megtaláltam, el tudom-e viselni? Megengedem-e olykor magamnak, hogy nyugodt legyek?

7. Sajátjaim és megvalósíthatóak-e kitűzött céljaim? Vagy az életem a túlterheltség következtében egyenesen halad az összeomlás irányába?

2. Agyrázkódás

Ez a betegség a keletkezését és a jelentését tekintve is hasonlít bizonyos mértékig az orrcsonttöréshez. Az érintettek túl messze mentek el, és a hajó orra beleütközött valamibe. Mint ahogy a név is mutatja, az agyat megrázkódtatás éri. Mindenekelőtt olyan emberek agyáról van szó, akiket egyébként semmi sem tudna megrázni. A fej könyveli el a magáénak azt a megrázkódtatást, amit az érintettek a szellemi-lel 222e46c ki síkon nem hagynak a közelükbe férkőzni. A baj egy traumával, legtöbbször egy zuhanással kezdődik. Ennek mély szimbolikájával még a kéz- és lábtörésekkel* kapcsolatban is foglalkozunk.

Az olyan szólások, mint "leesni a magas lóról, mutatják, hogy itt sokszor egy tévút korrekciójáról van szó, amely tév181

úton az érintettek "kapnak egyet a fejükre". TúI magasra akarnak szállni, és elég drasztikusan húzzák vissza őket.

Az agyrázkódás (commotio) egyes tünetei érthető nyelvet beszélnek. A fejfájás mutatja azokat az agresszív próbálkozásokat, hogy az egész ember fejjel akar a falnak menni. A rákövetkező szédülés kertelés nélkül mondja ki, hogy az ember valamit színlelt, hamis előfeltételezésekből indult ki, vagy pedig túlbecsülte önmagát. A hányinger és a hányás jelzi, hogy a test a lehető leghamarabb szeretne megszabadulni attól a problematikától, aminek most a levét issza. Hogy a trauma élménye nem volt kellemes, azt a gyomor és a belek nyelve mutatja. Az agyrázkódáshoz egy rövid tudatvesztéses állapot is tartozik, ami elárulja, hogy itt valaki rövid távon feladja az életéért való felelősséget. Az úgynevezett retrográd amnézia jelzi, hogy mily kevéssé tudnak az érintettek a baleset lefolyására visszaemlékezni. Ebben a saját akciókért való felelősség további elhárítása is nyilvánvaló. Az ember kilopakodik a felelősség alól, és inkább hagyja, hogy mások vegyék át a kormányrudat. "Nem ér a nevem, káposzta a fejem." Így nevezi a népnyelv ezt a könnyen átlátható taktikát, amit az érintett tudattalanul bevet.

A következő eszkalációs fokozatnál, az agyzúzódásnál (contusio) ezek a tünetek felerősödnek, és további súlyosak is társulnak hozzájuk. A vizes folyadék jellegű liquor által körülvett és ezáltal a legjobb rugózó burkolattal ellátott agy olyan erősen megrázkódik, hogy a lökésgátló funkció felmondja a szolgálatot, és az erős ütődés vagy ütés következtében a megrázkódtatás helyén vagy az ellenoldalon vérzések keletkeznek, és elpusztulnak a szövetek. A tudatvesztés mély, és a kóma állapotáig is elmehet. Az ödémával járó agynyomás fokozódása*, az epilepsziás roham*, a légzési és hőszabályozási zavar csak néhány a lehetséges komplikációk közül. Ezekhez járulnak még a különböző kiesések, mint az agnózia*, a felismerésre való képtelenség, az apraxia*, azaz az ügyesség és a készségek elvesztése, a beszéd készségének eltűnése, a gondolkodás és a tájékozódás nehézségei és a különböző pszichés zavarok: az indítékzavaroktól az érzelmi elszegényedésig és a konfabulációra való hajlamtól (mellébeszél, nem a kérdésre válaszol) a hallucinációkig. Ezek a tünetek egyrészt kiszakítják az érintettet az élet mindennapjainak folyamatából, , másrészt az elfojtott tartalmakat a tudatosság fényébe emelik.

Az üzeneteik saját magukat értelmezik. Hogy felhívják magukra a figyelmet, a ki nem élt és elfojtott tendenciák felhasználják a kedvező időpontot, azt, hogy az erős rázkódás összeroppantja a védelmet.

Az érintettek szemmel láthatólag nekiütköznek egy meghatározott határnak, amelyen nem tudnak minden további nélkül átlépni. Ellenkezőleg, a kísérlet során ők bizonyulnak a becsapottaknak. Elölről kell mindent kezdeniük, és mint a kisgyerekek, csak fokozatosan tanulhatják meg újra egyedül ellátni a mindennapi elintéznivalókat és vállalni értük a felelősséget. A betegség visszavetette őket a gyerek szintjére, és ezzel hangsúlyozza a visszafejlődésre való hajlamukat. Azonban megnyitja előttük az újrakezdés lehetőségét is. Az a merészség, ami a balesethez vezetett, szellemi-lelki síkon most ugyancsak a hasznukra válhat.

A megtanulandó feladat az, hogy mindazt, ami a testben történt, átvitt értelemben élje meg a beteg. Ezzel a további fizikai megrázkódtatások feleslegessé válnak. Egy zuhanásnál ez annyit tesz, mint leszállni a magas lóról, átvitt értelemben hagyni, hogy megrázkódtassa valami, a fizikailag mutatott bátorságot szellemi-lelki szempontból kiélni és eze a síkon merészkedni előre. Be kell ismernie magának, hogy elvesztette a tudatát, és elájult, ezzel mintegy feladta a felelősséget, hogy aztán tudatosan, kis lépésekben újra felvegye. Az így történő újratájékozódásban van az újrakezdés lehetősége.

Kérdések

1. Hol blokkolom le a szellemi-lelki megrázkódtatásokat? 2. Milyen pályáról térített le a baleset?

3. HoI mutatok kívülről bátorságot és olyan kockázatvállalási készséget, aminek fedezete belülről hiányzik?

4 Hol csaptam be magam, illetve becsaptak-e? Hol van az életemnek új irányokra és újrakezdésre szüksége?

5. Milyen szempontból kellene kisebb "feladatokat" választanom és átláthatóbb célokat kitűznöm magam elé?

6. Hol kellene a külső felelősséget letennem és vállalnom a belsőmért való felelősséget?


3. Agyhártyagyu I ladás vagy men i ngitis

A meningitisnél az agyat borító védőhártyák gyulladnak be. Ez a betegség tehát a legmagasabb szinten folyó háborút ábrázolja a megőrizendő nőies erők ellen. Nem ritka, hogy a történés az agyra magára is átterjed, és meningoencephalitisszé alakul át. A lágy (pia mater) és a kemény (dura mater) agyhártyák is érintettek. Különböző baktériumok és vírusok is részt vehetnek a tevékenykedés központja körül kialakult konfliktus megjelenítésében. A behatolt kórokozók heves harcot váltanak ki a test védekezőrendszerével, amely, mint minden gyulladásnál*, nincs tekintettel a veszteségekre. Ebben az esetben egy olyan háborúról van szó, amelyben a szó legszorosabb értelmében az ember feje és élete a tét. A messzemenőkig nem jellegzetes szubjektív tünetek mutatják, hogy itt egyéni képről van szó. Magáért az életért és a túlélésért folyik a harc.

Az elsődleges megbetegedés főleg újszülötteket és kisgyerekeket érint, akik azt a benyomást keltik, mintha még mindig azért harcolnának, hogy végérvényesen belépjenek ebbe az életbe. Az ebben a korai életkorban túldimenzionált fej a születés után másodszor válik az életveszélyes harc színterévé. Mint ahogy a születésnél való harántfekvés azt jelzi, hogy ez a gyerek keresztbe feküdt és az élet tervbe vett játékát nem játssza olyan egyszerűen együtt a többiekkel, itt is egy bizonyos ellenállás fejeződik ki. A gyereknek még tovább dagad a már egyébként is túlméretezett feje, mivel a gyulladás okozta vízbőségtől tovább fokozódik az agyban lévő nyomás. A lágy kutacs kitüremkedik. Hosszabb távon a vízfej kialakulása fenyeget, a felső férfias pólus túlzott hangsúlyozásának tragikus szimbóluma. Egy ilyen korai életkorban távol eső magyarázatnak tűnne fej- vagy akár ego-problémára gondolni. A reinkarnációs terápia tapasztalatainak alapján a rutinszerű születés során, belevéve a születés előtti szakaszt, az ilyen korai ellenállások, az életbe való belépésért folytatott agresszív összecsapások teljesen mindennaposak. Szimbolikusan a gyerek nagyobb ellenállást fejt ki az új élet, mint a sötét ősanya ellen, akinek az öléből éppen most szabadult ki. Az ősanya visszatartó erői ellen folytatott harc a test színpadán zajlik. Ez a görög mitológiában Hekaté, az indiaiban Kali néven ismert véréngző istennő a maga sajátos eszközeivel dolgozik. A gyulladásos folyadék áradata a kemény koponyafalnak nyomja a

puha agyat. Amennyiben a csont még elég puha ahhoz, hogy engedjen, fennáll a veszélye annak, hogy vízfejű Iesz a gyerek. Ha viszont ehhez már túl késő van, akkor az agyszövetek mennek tönkre. Ennek pedig a gyengeelméjűségig mindenféle agykárosodás lehet a következménye.

A tágulásra képes testrészekben zajló gyulladásokkal ellentétben azért játszik ennyire kiemelkedő szerepet a minden gyulladásban jelen lévő víz, mert a növekvó életkorral egyre keményedő koponyaüreg kitágíthatatlan határokat szab a térfogat-növekedés elé. Az agyat nyomás alá helyező víz szintjének emelkedése és az ellenállást kifejtő koponyacsontok közötti szakítási próbát éli meg a beteg fejfájásként.

Felnőtteknél a betegség főleg mint másodlagos megbetegedés jelentkezik. Ha a tbc átterjed az agyhártyákra is, akkor az alapvető harc a legmagasabb szintre terjedt ki és élethalálharccá vált. Az utóbbi néhány évben sok szó esik a kullancscsípés veszélyes szövődményévé vált meningoencephalitisről, és sok emberrel utáltatta meg a természetet. A kicsi, még néhány évtizeddel ezelőtt ártalmatlan vérszívókat a természet alattomos válaszának tekinthetjük a mi erőszakoskodásunkra. Természet anyánk érezteti velünk a hatalmát, amikor az ilyen kis segítőcsapatok milliárdjait küldi a földre, a vízbe és a levegőbe, s átváltoztatja az ártalmatlan kis élőlényeket az ember ellenségeivé.

A meningitis tünetei a fej és a fejfájás körül forognak, bár a gerincvelő is érintett, és gyakran náthaszerű panaszok is jelentkeznek. Egyrészt az általános ingerlékenység, másrészt az apátiáig és álomkórig terjedő indítékszegénység sorolható az általános tünetek közé. Az első a testbe csúszott agresszív alaphelyzetet jeleníti meg, amely sokszor az úgynevezett ' opisthotonuson (a test görcsös megmerevedése hátrahajló helyzetben) látszik. Ez az állapot, amikor a beteg fektében szinte felágaskodik. Cörcsök kísérik és súlyosbítják ezt a drámát. A beteg végigrázkódik, mintha egy nagyobb erő próbálná felrázni az életre. A szájzár mutatja azt a képtelenséget, hogy mentse a bőrét és harapjon, ha kell. Az állkapocs agressziós eszközei a legmagasabb feszültségi szinten bénulnak meg. A hiperesztézia nevű túlérzékenység árulja el, mennyire túlingerelt a beteg bőre, ami nem más, mint testének külső határa. Mialatt a legmagasabb szinten tombol a harc az agy védekezőpajzsáért, a test védőrétege a legmagasabb fokú riadókészültségben van.


Másrészt az olyan tünetek, mint az apátia, azt mutatják, hogy milyen kevéssé készek a betegek arra, hogy tudatosan részt vegyenek az életben maradásukért vívott harcban. Ennek éppen az ellenkezőjét figyelhetjük meg. A somnolentia, a nagyfokú álmosság azt demonstrálja, hogy a szó legmélyebb értelmében véve átalusszák az életüket. Az alvás mint a halál kistestvére látszik megszerezni az uralmat az ősanyától való elszabadulásért folytatott törekvések fölött. A fejnek mint a test főnökének le kell feküdnie, az agyat pedig, a szervezet kapcsolócentrumát az a lehetőség fenyegeti, hogy visszasüllyed . az őstenger habjaiba. A teljes étvágytalanság pedig arról árulkodik, hogy az érintett elvesztette az életre való étvágyát, vagy nem is volt neki soha. A delíriumokat felesleges értelmezni. Meglehetősen közvetlenül fejeződik ki bennük az eddig pórul járt tudattalan tematika. A gyötrő fejfájások fokozatai a lüktetéstől a szúráson át addig az érzésig terjednek, hogy a betegnek mindjárt szétrobban a feje.

Ilyesmi fenyegeti azt a fejet, amelynek tulajdonosa túl sokáig halogatta vagy nem volt kész arra, hogy a magáévá tegye az életterét. Azt mutatja, hogy mennyire a sarokba szorították. Ez az újszülöttekre nézve is érvényes, akiknek azt kell eldönteniük, hogy részt vesznek-e ebben az életben vagy visszatérnek az ősanyába. A fölérendelt kapcsolóközpontban zajló pokoli lárma a be nem vallott tudatossági állapotot tükrözi vissza. A "szét tudnék robbanni" kifejezés világít rá arra, hogy mi a helyzet. Egyes betegeknek valóban az az érzésük, hogy a fejük teteje bármelyik pillanatban kinyílhat, és így megszabadulnak az elviselhetetlen nyomástól. És ez az érzés valóban a páciensek számára nyitva álló alternatívákat tükrözi: vagy felfelé menekülnek, cserbenhagyva a testüket, vagy le kell győzniük a nyomást gyakorló sötét áradatot, és ki kell szabadulniuk a szorításából. A páciensek nincsenek abban a helyzetben, hogy felegyenesedve megtartsák a fejüket, és le kell feküdniük, vagy pedig a testüket kell letenniük. Az úgynevezett opisthotonusban a gerincoszlopˇtúlzott kinyújtása testesíti meg a talán utolsó felágaskodásra való törekvésüket. Minden egyes fej- vagy térdhajlítás fájdalmas a számukra. Így fekszenek betegen, homorú testtartásban, a nyakszirtjükre tolt fejjel, az álluk felfelé kinyújtva, az átélt kínokat tükrözve, ám dacosan. A tartás csekély alázatról tanúskodik, a gyulladás pedig azt mondja el, hogy milyen kevéssé készek arra, hogy

tudatosan harcoljanak. A tekintetük felfelé, a háború színtere felé vagy még azon is túl, a mennyekbe néz. A felé a terület felé, ahová félő, hogy elmenekülnek. Attól a pillanattól fogva van jó esélyük arra, hogy életben maradjanak, amikor elhatározzák, hogy harcolni fognak érte. Csak akkor csökkenhet a fizikai harc.

A betegség magas lázzal jár, ami arra vall, hogy ebben a konfliktusban az egészről van szó, és általános mozgósításra került sor. Minden foknyi lázzal több mint kétszeresére növekszik a szervezet védekezőképessége. Közben pedig lelkileg egyre nő az apátia. A gondolatok elkezdenek pörögni, lázfantáziák keletkeznek, és nem ritka, hogy a betegek úgy élik meg pokoli harcukat, mintha egy moziban néznék végig rendkívüli erejű szimbólumokkal illusztrált saját filmjüket. Ennek a tudatködnek a védelme alatt szemlélhetik belső távolságtartással azt, ami a normális tudati állapotukban elviselhetetlen lenne a számukra.

Az olyan tünetek, mint az egyre fokozódó agynyomás, mutatják, hogy milyen feszültség alá került a központ, és mennyire elnyomott helyzetbe jutott a kommunikációja. Ebben az állapotban sem a felnőttek, sem a kisgyerekek nem tudják i érvényesíteni akaratukat. Minden gyulladás kórképébe bele- ' tartozik az, hogy a szövetekből kilépő víz hatására duzzanatok keletkeznek. Ebben az esetben azonban nincs kiút a vizes dagály számára. A felnőtteknél kialakul az úgynevezett pangásos papilla, azaz a látóidegnek a szem recehártyájából való kilépési pontján keletkező ödéma. A pangásos papilla szélsőséges esetben annyira összenyomhatja a látóideget, hogy a beteg megvakul. A csecsemők kutacsa, a koponya elülső ré- , szének még nyitott területe kidomborodik. Az első esetben I agyödéma, a másodikban vízfejűség a fenyegető szövődmény. A tomboló háborúban olyan sok lelki (víz) marad a pályán, hogy félő: megfojtja a központi kommunikációs struktúrákat. Ugyanúgy, ahogy az agy védelmére szolgáló agyhártyák is fenyegetéssé válnak, a liquor is veszéllyé változik. A gyulladás következtében egyre nagyobb mennyiségben termelődik, és szabályszerűen összenyomja az agyat.

Ha a háború agyvelőgyulladás vagy encephalitis formájában átterjed az agyhártyákról a tulajdonképpeni agyállományra, akkor gyakorlatilag élethalálharc veszi kezdetét. Ebben a háborúban a teremtés koronájáról, az agyról van szó. A ki187


sebb-nagyobb kiesések mutatják a fenyegető irányt. A teljes tudatvesztésig is terjedhető öntudaxzavárok már a lét és nemlét érzésével szembesítik az érintettet. Ebben a fázisban a testhez való kötődés is meglazul, a tudat időnként elválhat a testtől. Ez a háború szétrombolhatja a kommunikáció bázisát, és maradandó kieséseket eredményezhet.

Az agyhártyáknál az élet alapjának védelméről van szó, az emelkedő liquordagállyal és a területéről visszahúzódó aggyal a polaritások harcáról: egyrészt intellektusunk alapanyagáról, másrészt a nőies (gyulladásos) vízről. Az élet mindegyik fázisában az az ember dolga, hogy megtalálja a saját közepét, ez ugyanis az az egyetlen helyzet, amely összeegyeztethető az élettel. A betegség először is azt mutatja, hogy mennyi harc dúl az élet központja körüli védőbástyán, másodszor pedig azt, hogy egyensúlyvesztés állt be a nőies-vizes és a férfias-tüzes erők között. A test feletti uralomért folytatott háború egyrészt a kórokozók és a védelem, másrészt a sötét ősanya visszahúzó erői és az előre- és felfelé törekvő világos szellemi erők között tombol.

A vizes áradat emelkedése a felnőtteknél gyakran a domináló száraz intellektus fordított, szellemi-lelki helyzetének a kompenzációja. A megoldást jelentő feladat ezzel kapcsolatban az "érzőgondolkodás" kialakítása lenne, ami annyit tesz, mint az érzések nőies-vizes erejét összekötni a gondolkodó intellektus száraz szellemiségével. Az újszülötteknél kézenfekvőbb az az értelmezés, mely az emelkedő dagályban annak az ősharcnak a leképződését látja, amely az anyák sötét birodalma és a felfelé törekvő szellemi erők között folyik. A túlélésre hangolt természetünk szerint a lázongó férfias oldal mellett állunk, és azt kívánjuk az újszülöttnek, hogy vívjon meg a forró harc sötét erőivel, és győzzön.

Ami a felnőttek számára a megtanulandó feladatot illeti, a tünetek valami belső ellentmondásosat mutatnak. A halálos fejfájások, amikor a beteg úgy érzi, hogy szétrobban a feje, a megoldások látszólag összeegyeztethetetlen voltát mutatják. Egyrészt a liquor emelkedő szintjével a nőies erők (érzelmek) akarnak az életben lendületbe jönni. Másrészt az agresszív-férfias jelleg még erősebben nyomul fel. A feladat pedig az, hogy merje megvívni a háborút a legmagasabb szinten, ha szükséges, merjen szétrobbanni (ahogy a fejfájás is üzeni), álljon rá saját útjára, és vegye kézbe mindazt, ami

bántja és szorongatja. És természetesen a nőies víz az (a liquor), ami ilyenkor a szó szoros értelmében nyomja az embert.

A hátgerinc túlnyújtása mutatja azt a feladatot, hogy húzza ki magát, fejlessze ki öntudatát, büszkeségét, és emelje fel a tekintetét. Erre pedig kevés dolog lenne olyan alkalmas, mint a beteg saját gondolati impulzusai és azok szabad kreatív áramlása, ahogy azok a lázálmok rohanó fantáziáiban kitombolják magukat. A gondolati képek, az érzelmek és az emóciók keveréke indított pert a tudatos életben őt megillető helyért.

"A háború minden dolgok atyja", fogalmazta meg Hérakleitosz. Nyilvánvalóan Marsra, a hadak istenére és az általa képviselt őselvre gondolt. Az agyvelő(hártya)-gyulladásban szenvedő beteg előtt álló követelmény az, hogy ennek az időtlen tudásnak a maga életében is érvényt szerezzen. A Mars az energia minden formáját képviseli, és azzal lehet kielégíteni, ha az ember pl. bátor és dinamikus. Arról a bátorságról van itt szó, amellyel az ember nekifog megtenni az életben az első saját lépéseit, és ha kell, tűzbe megy a közben megszerzett ideáljaiért. A központban dúló pokoli háború helyett az élet központi kérdéseivel kellene tűzzel és lánggal, azaz lelkesedéssel foglalkozni. Inkább a környezet számára fűteni be a poklot, mint a saját fejét tenni egy pokolian forró harc mezejévé. Az lenne a dolga, hogy felnyíljon az izgalmas témák iránt, hogy belsőleg felizguljon és talán még hagyja is, hogy a téma felzaklassa, ahelyett hogy a veszélyes kórokozók számára nyíljon meg, a központi szervét kívülről bolygassa fel.

A meningoencephalitisnél a benne lévő alappolaritásokat össze kell hoznia az embernek, és forró, intellektuális harcot kell vívnia saját nőies érzelmi világával. Annak az érző gondolkodásnak a kifejlesztését érthetjük ezalatt, ami középen van a nőies és férfias jelleg között, és mindegyiknek megadja, ami jár neki.

Végül nemcsak az újszülötteknél, hanem a felnőttek esetében is egy új születésről van szó. A születés minden esetben összeütközés a megőrző nőies és az előretörekvő férfias erők között. Végérvényesen el kell hagyni az anyaölet, ám közben nem szabad figyelmen kívül hagyni az igényeit, hanem magasabb szinten kell megvalósítani őket.




Kérdések

1. Melyik életbe vezető lépés áll most előttem? Hol kell az ősanyait magam mögött hagynom ahhoz, hogy egy újabb síkon újra fel tudjam fedezni?

2. Melyik életbe vágó konfliktust tagadtam le?

3. Melyik érzelmi téma nehezedik rám nyomásként és fenyeget azzal, hogy gondolkodásom központját felrobbantja?

4. Mennyiben vagyok kész arra, hogy tudatosan az egészre törekedjek és harcoljak érte? Látom-e ebben a nőies-érzelemtelit is?

5. Mire építettem az alapjaimat? Makacsságban vagy nehézfejűségben szenvedek-e?

6. Mennyiben tudom a gerincemet kiegyenesíteni, fejemet felemelve a saját akaratomat érvényesíteni és a saját utamat járni?

7. Van-e még bennem elég lelkesedés ahhoz, hogy teljes erővel nekilássak életem álmának megvalósításához?

4. Neurológiai kórképek

Az ideges panaszokkal ellentétben ezeknek a betegségeknek az idegek konkrét elváltozásai adják az alapját. A contusióval és a meningitisszel ellentétben ezek a bajok krónikus természetűek. Ezért abból kell kiindulnunk, hogy a zavarok mélyebben gyökereznek, és már régóta fennállnak. A nagy kórképek, a sclerosis multiplex és az epilepszia mellett két alcsoportot lehet elkülöníteni: az úgynevezett piramispályák betegségeit, amelyek az akaratnak alávetett mozgáskoordinációért felelősek, és az extrapiramidális pályák betegségeit. A piramispálya mint átfogó struktúra gondoskodik az izmok saját reflexeinek gátlásáról és az izomfeszültség csökkentéséről. Így az izmok működését tartja kontroll alatt. Amennyiben a piramispálya valahol megszakad, akkor kiesik ez a gátlás, és spasztikus (görcsös) bénulások keletkeznek. A piramispályák idegrostjainak legnagyobb része a koponyaalap magasságában, az ellenoldalon kereszteződik. Ezért vezetnek a vérkeringési zavarok

vagy vérző gócok ugyanúgy, mint a szélütésnél, az ellenoldali kiesésekhez.

Az úgynevezett extrapiramidális rendszer az izomfeszültségért, az akarattól független és a koordinációt szolgáló mozgásokért, a test egyensúlyának megtartásáért és a testtartásért felelős. Zavar esetén két alcsoportot lehet elkülöníteni:

a) a mozgásszegénységhez és a merevséghez vezető hypokinetikusrigid szindrómát, amilyen a Parkinson-kór is,

b) és a hyperkinetikus szindrómát a maga sajátos, kontrollálatlan mozgásmintáival. Itt a vitustáncot és az athetosis nevű ritka kórképet kell megemlítenünk a maga féregszerű tekeredéseivel és a torgó mozgásokkal járó ballismust.

Parkinson-kór

A Parkinson-kór az előrehaladott életkor leggyakoribb neurológiai betegsége. A betegség az akarattól függetlenül működő extrapiramidális pályákat érinti. Orvosilag bizonyított, hogy a középagy adrenerg ideg-összeköttetéseiben lévő átvivőanyag hiányáról van szó. Ez az átvivőanyag a dopamin. A központi idegrendszer férfias pólusában fellépő hiányról van tehát szó. Ennek az a következménye, hogy a másik pólus, az úgynevezett kolinerg rendszer kerül túlsúlyba, amelyet a nőies pólus-hoz kell számítanunk.

Az ennek eredményeként fellépő szindróma világos kórképet mutat, amelyben a kifejezéstelen, maszkszerű arc és az általános merevség tűnik fel először. Minden mozgás lelassul, és hiányzanak az olyan fiziológiai együttmozgások, mint amilyen a kar lengetése járás közben. A beszéd lehalkul, szaggatottá és monotonná válik. A mozgásszegénység kontrasztjaképpen fellép a tipikus tremor, egy erős remegés, ami különösen nyugalmi állapotban jelenik meg. Amint a betegek egy célirányos mozdulatsort hajtanak végre, csillapul a remegés, vagy akár egészen meg is szűnik. A járásra a sajátos kis tipegő és csoszogó léptek jellemzők, a felsőtest úgy tűnik, mintha az alsótesthez képest előre akarna rohanni, így aztán állandóan fennáll az a veszély, hogy a beteg előre- vagy oldalra esik. A lábak hajlamosak egyik pillanatról a másikra teljesen összecsuklani. Ez tovább fokozza az esés veszélyét, és ugyanúgy, mint a többi tünetet, nem lehet akarattal befolyásolni. A beteg


egész tartása meghajlott, mintha megverte volna a sors. A beteg kézírásának a képe is hasonló. A sorok jobbra lefelé esnek, és a sorok közben a betűk is egyre kisebbek lesznek. Az orvostudomány mikrográfiának nevezi ezt a jelenséget. Ehhez jönnek még az olyan vegetatív tünetek, mint az erős nyáladzás, az izzadságkitörések és a tipikus "kenőcsös arccal" összefüggő tünetek. Ezenkívül a bőr ellátásának zavarai és a szexuális kreativitás csökkenése figyelhető meg. A lelki területen a melankolikus fázisokkal járó hangulati ingadozások a jellemzőek.

A betegség gyakorlatilag csak idős korban és főleg olyan embereknél lép fel, akik nagyon aktívan és magas igényeknek megfelelően éltek. Főleg az intellektueleknél gyakori. Az orvostudomány különböző formákat különböztet meg, míg az úgynevezett primer parkinsonizmusnak nevezett leggyakoribb változat keletkezésének története tisztázatlannak számít. Az a név, hogy "agitált vagy izgatott bénulás", rávilágít az érintettek dilemmájára: a bénulás elveszi idegesítő elkötelezettségük értelmét. Emellett ismert a szekunder Parkinson-szindróma kisebb csoportja, amely agyér-elmeszesedés, mérgezés, agyvelőgyulladás vagy neurolepticumokkal való orvosi kezelés következtében lép fel (47). Egy ritkább forma a gyakori "agyrázkódások" következtében kialakult úgynevezett bokszolóbetegség, amelyben az egykori nehézsúlyú világbajnok, Muhammad Ali is szenvedett.

Azt a mottót követve, hogy "a betegség megmutatja az árnyékot" abból indulhatunk ki, hogy az érintettek hosszú ideig nem látják meg, hogy mennyire megmerevedtek a kifejezés terén, és mennyire csökkent a mozgékonyságuk. Most a testük gondoskodik arról, hogy észrevegyék. Olyan állapotban élnek, mint amikor az ember megmerevedik a rémülettől, anélkül hogy ezt bevallanák maguknak. A szó legvalódibb értelmében egy arcizmuk sem rándul. Az orvostudomány "amimiáról", a természetes mimika teljes hiányáról beszél. A beteg nyilvánvalóan megtanulta, hogy semmilyen érzelmi rezdülését se ismerje fel. Az arca maszkká merevedett, ami néhány szempontból a halotti maszkra emlékeztet. Ha a test többi részének a tipikus rigorban való megmerevedését is hozzávesszük, akkor a még életében hulla, azaz egy zombi képe merül fel. Az ugyanis, hogy minden olyan mozgásformával leáll a beteg, ami a természetes életet kísérné, a rigor mortis (hullamerevség) kialakulásának irányába mutat.

A még életében hullamerevvé vált kínai államférfi, Mao Cetung esetében ördögi képet mutat ez a horrorvízió. Az egykori forradalmár ugyanis az élete végére egy élő, a környezete által politikailag megfelelően bevetett emlékművé vált. A Parkinson-kór által teljes mozdulatlanságra ítélve egyáltalán nem tudott beszélni. Mint élő szobor azonban továbbra is teljes mértékben meghatározta Kína életét, neve továbbra is dicsőítve forgott minden szájon, még akkor is, amikor az övé már régóta a Parkinson-betegekre jellemző enyhén nyitott állásban némaságra volt ítélve.

A lassan csődöt mondó hang mellett további testi funkciók is jelzik, hogy a beteg lefelé halad, és erői fogynak. Azt, hogy a beteg hajlamos az elesésre, a kézírása is tükrözi. A halált idéző megmerevedés mellett egy mély félelem is kifejeződik, ami abban a pillanatban eluralkodik a betegen, ahogy nyugalomba kerül. Nem finoman remeg, mint a nyárfa lombja, hanem heves, rázkódó mozdulatokkal, mely csak akkor hagy alább, ha valamit csinál. Feje és teste teljesén merev és kifejezéstelen. A rázó, remegő mozgások mutatják, hogy mennyire félelemmel terhes számára a céltalan nyugalom. Itt a gyökere a "rázkódó bénaság" elnevezésnek is. A beteg tulajdonképpen béna és nem mozog, a félelem az, ami rángatja. Feltűnő, hogy főleg olyan emberekról van szó, akiknek az volt az igényük, hogy megmozgassanak valamit a világban. A betegségük azt mutatja nekik, hogy az igényeikhez képest milyen kevéssé mozogtak belső valóságukban, és mindenekelőtt milyen kevéssé volt mozgalmas a lelki életük, amelynek merev bénaságát most ők maguk testesítik meg. Közben pedig teljesen elfoghatja őket a szorongás. Érdekes, hogy a pszichoszomatikus orvos, Ceorg Croddeck megfigyelése szerint az I. világháború éveiben jelentősen megnőtt a "rázkódó bénaságban" szenvedő betegek száma.

Felvetődik a kérdés: miért rázkódik az ember, vagy miért rázza meg magát? PI. akkor rázkódunk meg akarattal, ha kijövünk a hideg vízből vagy megszabadulunk a hidegtől, és lerázzuk magunkról a vízcseppeket. Az ember megrázkódhat a félelemtől, mint ahogy a borzalomtól is. Az érintettek nyilvánvalóan valamit tudattalanul le akarnak rázni magukról, ami félelembe és rémületbe kergeti őket, és meg akarnak szabadulni tőle. Az elsőtől megremeg az ember, a másodiktól megmerevedik. A Parkinson-kórban szenvedő betegek élettörténe193

tét végignézve az a benyomás alakul ki az emberben, hogy a valóságuk tapasztalata az, amit legszívesebben leráznának magukról. A saját tehetetlen testük és a hozzájuk tehetetlenül viszonyuló környezetük egyenesen teher a számukra. Újra felmerül "Mao elnök" képe, akinek végig kellett néznie, hogyan bizonyulnak megvalósíthatatlannak nagynak és merésznek vélt gondolatai.

A bénulás csak látszólag ellentéte annak, hogy az ember tetőtől talpig rázkódik. Tudatosítja az érintettben, hogy menynyire nem mozgékony és rugalmas a lelke mélyén, dacára annak, hogy folyton azon fáradozott, hogy nagy dolgokat hozzon mozgásba. A teste arra a felismerésre kényszeríti, hogy nincs abban a helyzetben, hogy alkalmazkodjék az életbe vágóan fontos változásokhoz. Ha a bénulás a légzésre is átterjed, a beteg meghal. A bénult légzés kettős értelemben testesíti meg a bénult kommunikációt, mivel a tüdő a bőrünk után a második legfontosabb kommunikációs szervünk. Az energia felvételéért felelős. Mindegy, hogy csak az oxidációs folyamatok szempontjából életfontosságú oxigént vagy a keleti szemlélet szerint az életfontosságú Dránát, az életerőt veszi felmindegyik esetre igaz, hogy a légzés bénulásával az energiaellátás is megbénul. Nem áramlik be több életerő az emberbe. A tüdővel mint a kommunikáció szervével a beszéd is szoros kapcsolatban van, ugyanis a kilégzett levegőáramok modulációján alapszik. A betegség előrehaladtával egyre súlyosbodó beszédproblémák a kommunikáció zavarát is tükrözik. Nemcsak egyre gyengébbé, hanem egyre szaggatottabbá is válik a beteg hangja. Amikor a szavak már elvesztették az egymással való kapcsolatukat, akkor a tartalmuk is szétesik, és a kommunikáció nem hozza létre a közösséget.

A másik kommunikációs szerv, a bőr is éppennyire károsodik, ha az úgynevezett seborrhoeára és annak következtében kialakuló "izzadságtól fénylő" kenőcsös arcra gondolunk. A betegek arcán megjelenő félelem izzadsága a tartós halálfélelmet is kifejezheti. Másrészt azt az erőfeszítést is jelezheti, ahogy a betegek az arcuk veritékével próbálnak valamit elérni a világban. Végül pedig a kenőcsös arcnak a felkentséghez is köze van, és utalhat a beavatottakkal való kapcsolatra is. "

Christos" annyit jelent, hogy felkent. A királyokat is felkenték. Így itt is megmutatkozik az árnyékba süllyedt igény. Az érintettek ragyogó benyomást keltenek, csak éppen a test síkján.

A ragyogás az árnyékba süllyedt, és a test szintjén sikerült kivívnia, hogy felfigyeljenek rá.

A betegek élettörténetében gyakran ott van a fénylő, az arcuk verítékével megvalósított teljesítmények iránti vágy és ugyanakkor az a félelem is, hogy csődöt mondanak, és mégsem sikerül megtenniük azt, ami fontos lenne. A dicsőségtől csillogó tettekből gyakran csak az izzasztó erőfeszítés marad. A tulajdonképpeni (lelkileg) mélyebb és egyúttal (társadalmilag) magasabb cél többnyire nem elérhető, és ha a csillogás elenyészik és a glória leesik, az ember ott marad, lelke mélyén beteljesületlenül. A nagy erőfeszítések eredménye ott van az arcukra írva. Ám ebben van a helyzetük kulcsa is. Nem a valódi arcukat mutatják, hanem a "jól olajozott" maszkjukat.

Valójában éppen azok az emberek, akik elérték vágyott pozícióikat - amelyekre a Parkinson-betegek sokszor sikerrel törekszenek -, ritkán vannak abban a helyzetben, hogy megmutathassák a valódi arcukat. Az orvosnak például mindig fittnek és egészségesnek kell lennie. Egyenesen hozzátartozik az orvosideálhoz, hogy mindig a szenvedő emberiség szolgálatára álljon. Emellett a saját igények háttérbe szorulhatnak, illetve azok a képek foglalhatják el a helyüket, amelyek az egyes foglalkozásokról a társadalomban élnek. Ezek mögé bújva nem kell valódi arcukat és belső feladatukat közszemlére tenniük. Az ügyvédeknél, a politikusoknál és a többi, nyilvánosság előtt élő embernél nyomatékosan felmerülhet ez a téma.

Az izzadásra való hajlam mellett a bőr úgynevezett trofikus, azaz táplálkozási zavarai is szerepet játszanak. A defektek láthatóvá teszik, hogy milyen zavart a világgal való kontaktusteremtési felület. A bőr, amelynek mint szervnek egyrészt az a feladata, hogy felvegye a szeretetteli kapcsolatokat, másrészt hogy általa az ember elhatárolja magát, nem kapja meg azt, amire szüksége van, és ezzel átvitt értelemben el van hanyagolva.

A járás sajátosságai megerősítik az eddigi értelmezéseket: az érintettek, mint ahogy szó volt róla, az igényeikhez képest csak igen kicsi lépésekben tudnak előrehaladni. Ehhez jön még az a veszély, hogy előrebukhatnak, mivel felsőtestükkel gyorsabban törekszenek előre, mint ahogy azt lábuk győzné. A test minden lépésnél demonstrálja a különbséget aközött, amit akarnak és amit tudnak.

Még azoknál a fürge, mozgékony, a külső szemlélő számára 195


sikeres embereknél is felmerül a gyanú, hogy szellemi-lelki síkon nem váltották be saját haladásukkal kapcsolatos igényeiket. A járásuk, hajlott, meggörbült tartásuk éppúgy emellett szól, mint az írásuk, ami minden egyes sorával bizonyítja, hogy mennyire hegyről lefelé tartanak. Egyre gyengülő hangjuk arról árulkodik, hogy kifejezőerőik fogytán vannak. Monoton hangjuk, a kifejezés gépiességét skandáló beszédük a szívélyesség hiányát mutatja. Mint hangulati barométer elárul valamit a mélyben egyre növekvő rezignációról.

A kimerültség és az elerőtlenedés képe jól illik az eddig igazolt orvosi kutatási eredményekhez. Ugy tűnik, mintha a dopamin, az adrenerg átvivőanyag fogyott volna el a túlzott aktivitás következtében. A substantia nigra, az agyban lévő fekete kör területén egy egyértelmúen degenerálódott és elszíneződött területet találtak. Ennek az agytevékenység női pólusának viszonylagos túlműködése a következménye. A férfias pólus, miután hosszú ideig aktív volt, most kimerült. Az érintettek az ellenpólusba kényszerülnek, nem marad számukra más, mint hogy a bénaság és a merevség következtében átadják magukat a nyugalomnak, még akkor is, ha közben remegnek a félelemtől. Igazán csak tevékenykedés közben érzi jól magát a beteg. Ilyenkor azonnal csökken a remegése is. A fokozott nyáladzás azt üzeni, hogy a mögöttük lévő túlzott aktivitással teli életet meg kellene emészteniük. Ebben az összefüggésben érdekes az amerikai neurológus, Oliver Sacks megfigyelése: "A mozgásképtelen parkinsonos beteg tud énekelni és táncolni, és ha ezt teszi, akkor teljes mértékben megszabadul a betegség minden akadályától..." (48). A nőies pólus képességei tehát messzemenőkig megtartottak, és nyitva állnának a betegek számára.

A csökkenő szexuális potenciának az az oka, hogy egyre kevesebb lehetősége van a betegnek arra, hogy a másik nem képviselőivel találkozzék és ezzel bebocsátkozzék a polaritásba. A helyzetnek a konkrét értelemben vett hiányos termékenység a következménye, ami egyúttal az átvitt értelemben vett termékenység hiányát is kifejezi. Sok páciens éppen ebből a szempontból akarja, gyakran túlzásba vitt erőfeszítéseket téve, demonstrálni a termékenységét. A testük azonban azt mutatja nekik, hogy erre képtelenek. A Parkinson-betegeknél is kialakul az idegbántalmakra nézve tipikus koordinációs és kommunikációs zavar. A bent és a kint, illetve a fent és a lent

közötti kapcsolat egyaránt érintett. A merev, maszkszerű arc arról vall, milyen nehéz a betegnek a belső folyamatokat kifelé visszatükröznie és a külső eredményekre belülről reagálnia. A problematikus járás elárulja a felső és az alsó szint, a szellemi-lelki és a fizikai realitás közötti koordinációs nehézségeket. A gondolati világ és a realitás közötti kapcsolat lényegesen problematikusabb, mint ahogy azt a betegek saját maguknak bevallják. A beszéd és az írás, a klasszikus közlési lehetőségek egyaránt összeomlanak.

A belsó igény és a külső sikerek közötti diszkrepancia aligha válik annyira nyilvánvalóvá a parkinsonos betegek között, mint Mao Ce-tung esetében. A nacionalisták felett aratott katonai győzelme után kezdte meg első nagy kampányát, amely alapjaitól felfelé akarta átalakítani Kínát. Ez lett volna "a nagy ugrás előre". Kimondhatatlar> kudarc lett belőle, amely emberek millióit döntötte nyomorba ahelyett, hogy mint ahogy ígérte, boldog űj embereket faragott volna belőlük. A forradalmi elképzelések és nézetek semmiféle kapcsolatban nem voltak a kínai vidéki élet paraszti valóságával, és teljesen kihúzták alóluk a megélhetést jelentő talajt. A kínai történelem menete, amelyet ettől a ponttól főleg Mao határozott meg, megfelel a Parkinson-beteg Mo járásának, még akkor is, ha az idő tájt ő még nem volt beteg. Az, hogy a felsőteste saját magát megelőzve rohant előre, nem volt más, mint élete karikatúrája. A magasröptű álmokkal teli fej rohan előre, és elveszíti a kapcsolatát az anyagi valósággal, amelyet a test szimbolizál. Mao ideái meghatározták Kína szellemi világát, de élettől idegen, kegyetlen vonásuk egyre nyilvánvalóbb lett, "a nagy ugrás előre" nevű kampánynak példátlan zuhanás lett a vége. Mao utolsó nagy kampányának, a kulturális forradalomnak a következményeitől még ma is szenvednek a kínaiak. Az életidegen, mesterségesen kiagyalt elméletet ismét csak a legkeményebb erőszakkal lehetett a konkrét valóságra ráerőltetni. Az emberek szívében és fejében, amit tulajdonképpen megcélzott, egyáltalán nem fogant meg, ezért még távolabb állt a reális élettől, mint az első "nagy ugrás". Így a kulturális forradalom is szörnyűséges beugratássá vált.

Maónak annyira meghatározó befolyása volt Kínára, hogy az ország jóval azután is magán hordja ennek a betegségnek a jegyeit, hogy az elnök meghalt benne. A merev hatalmi apparátus még ma is leveri a szellemi megújulásra tett kísérleteket.


Az osztrák patológus, Hans Bankl írja a mai Kínai Népköztársaságról: "Összesen 9 millió öregasszony tartja megfigyelés alatt hivatalos megbízatás alapján a polgártársakat. Ezzel mindent terrorizálnak és meggátolnak: az embereket, a családokat és a társadalmat. Mindegyik merev, a tartásuk kényszertartásba görbült, a környezettel való kommunikáció vereséget szenvedett. A történelem tragikus iróniája, hogy Maót követve az ő Parkinson-betegsége az egész népre átterjedt."(49)

Mint más betegségek, a Parkinson-szindróma is ijesztően megmutatja a tünetek mögött megbújó igazi arcot, illetve mintát, és ezáltal annak karikatúrájává válik. A kifelé mutatott szellemi élénkség helyett a merev olajos maszk áll itt ennek szimbólumaként.

A feladat a tünetekben kifejezett minta megoldott formában való megvalósítása. Arról van szó tehát, hogy kisebb lépésekben kell haladni, nem kell az embernek felemelnie a hangját, és figyelni kell a részletekre is. A mennyiség mellett a minőségre is figyelni kell. A meghajlott testtartás és az a lehetőség, hogy orra bukhat az ember, maga elé, a földre irányítja a figyelmét. Arról van szó, hogy óvatosan és előrelátóan szemügyre kell vennie a fizikai realitást, és mindig vissza kell térriie a tények talajára. Az egyre kisebbé váló betűk arra figyelmeztetnek, hogy az életben minden kezdeti lendület alábbhagy az akció lefolyása során. A mikrográfia egyenesen azt a feladatot fogalmazza meg, hogy a dolgokat kisebb méretekben és realisztikusabban fejezze ki az ember. Ami az út elején olyan nagyként kezdődött, egészen szerényen végződik. Ezt a minden egyes leírt sorban kifejeződő felismerést belülről is el kellene fogadni.

A test rendkívüli merevségét abban lehetne kiélni, hogy az ember a testi állapotnak megfelelő lelki keménységgel keresi, hogy mi az, ami lényeges. A fizikailag fellépő erős ellenállásokat a magasröptű gondolatokba is bele kell kalkulálni. A remegő bénulás diagnózisának megfelelően a betegeknek meg kell tanulniuk mozogni és pihenni. A merevség és a bénulás helyett a pihenésnek kellene a folyamatosan előrerohanó tevékenységüket felváltania, a test rázkódó mozgása helyett inkább a lelküknek kellene mozognia. A testi remegésben a félelem mellett ott rezeg a lelki területről hiányzó érzékenység is. A kenőcsös arcban és a remegésben kifejezett félelemnek és merevségnek az ideák nagyobb mértékű szilárdságában

kellene megvalósulnia. A magasröptű távoli elemet le kellene hozni a földre, a valóság talajára, és hozzá kellene illeszteni a saját szúk lelki valóság határaihoz. A hírnév és a tisztelet iránti igénynek, ami a kenőcsösen csillogó arcban jelenik meg, ragyogó belső fejlődéssel kellene megfelelni. Ez a parkinsonos betegek titkos igénye és feladata.

Kérdések

1. Milyen érzéseket rejtek egy pókerarc mögé?

2. Milyen rémület szállt az inaimba? Mi fojtja a torkomra a szót?

3. Hullamerevvé válok-e a halálfélelemtől?

4. Milyen félelem, milyen becsvágy hajt belülről és gátol meg belső nyugalmamban?

5. Miféle magas cél tesz olyan nyugtalanná és elégedetlenné?

6. Mivel alakítom olyan barátságtalanná a kommunikációmat, hogy inkább gátolja, mint kialakítja a velem való közösséget?

7. Mire pazarlom az erőimet, és mi marad számomra célként?

8. Hol túlzom el az aktív férfias pólust? Mivel maradtam a passzív nőies pólus adósa? Hogy érzi magát a bennem lévő gyerek?

9. Mi az, ami megemésztetlen maradt az életemben? 10. Hol figyeltem jobban oda a külső mennyiségre, mint a

belső minőségre?

11. Milyen a felfelé, a lefelé és a saját alvilágommal való kapcsolatom, és milyen a viszony saját belső és külső világom között?

Huntington-chorea vagy vitustánc

Ez a Parkinson-kórhoz képest lényegesen ritkábban előforduló betegség a túlmozgással járó extrapiramidális szindrómák körébe tartozik. Mint egy Damoklész kardja terheli sorssze199


rűen születésétől fogva az újszülöttet, de csak a 30. és 50. életév között tör ki rajta. A betegség autoszomálisan és dominánsan öröklődik (500). Az összes olyan gyereket utoléri ez a sors, akinek egyik szülője vitustáncban szenved. Az izomzat általános renyhesége mellett főleg a végtagokon és az arcizmokban hirtelen fellépő rángatódzó és többnyire aszimmetrikus mozgások jelennek meg. Innen a betegség neve is (görögül choire = tánc). Ehhez jön a tudati teljesítmények fokozatos gyengülése az elbutulásig. Az érzelmi labilitás és a szellemi ziláltság is gyakori jelenség. Ugyanúgy, mint a Parkinson-kór esetében, a betegség biokémiai oka a neurotranszmitterek, azaz az idegvégződéseknél működő hírvivő anyagok anyagcserezavara.

A betegség attól kapja a maga különös jellegét, hogy az élet második felében könyörtelenül fellép, és addig áldozatának hosszú (gondolkodási) időt kell eltöltenie. Olyan ez, mintha arra akarná tanítani a betegség, hogy fogadja el a sors kikerülhetetlenségét, és használja ki az addig maradt idő ajándékait. A jövő fenyegető volta azt a vágyat ébreszti fel, hogy a pillanatot élvezze, és az itt és mostban éljen. Éppen szörnyű könyörtelensége miatt vezet ez a betegség gyakran gyümölcsöző utakra. Az érintetteknek végül is nincs lehetőségük arra, hogy a Miatyánknak azt a sorát, hogy "legyen meg a Te akaratod", kikerüljék. Ezzel a feladattal születtek, és erről legkésőbb akkor szereznek tudomást, amikor az egyik szülőjük megbetegszik. Ez a tudás pedig gyakran ahhoz vezet, hogy az ember a szokásosnál korábban kezd feltenni olyan kérdéseket, hogy mi az élet értelme, és korábban kezd el a hitélettel is foglalkozni. Elejétől fogva kérdéssé válik a számukra az a lehetőség, hogy a materiális világban találják meg a világi boldogságot. Az embernek az eredetével és az ellentétek világán túli egységgel való kapcsolata korán bekerülhet a beteg látóterébe. A szokásosnál jobban a tudatba nyomul az a két központi kérdés, hogy "Honnan jövök?" és "Hová megyek?" és velük együtt a megtanulandó feladat, amit már születéskor odatettek:az érintett mellé a bölcsőbe.

Ha nem fogadja el az ember a sorsszerű fenyegetettségét, nem marad más a számára, mint a reménytelen menekülés a rendeltetése elől. Ez pedig hihetetlen életéhségre és arra a kísérletre vezethet, hogy lehetőleg gyorsan és lehetőleg sokat megéljen az ember. A saját fiatalsága mindent jelent a beteg200

nek, aki ezzel egyenesen ennek a társadalomnak a karikatúrájává válik. Fiatalság dolgában a mi társadalmunk is ugyanígy érez. Az is nyilvánvaló, hogy az érintett perelni kezd a sorsával, és megpróbálja a szülőkre hárítani a felelősséget. Az a szemrehányás, hogy inkább nem kellett volna gyereket szülniük, még az enyhébbek közé tartozik, és ugyanakkor egybecseng az orvostudomány álláspontjával is.

A felelősség kivetítése a családi örökség problematikájával kapcsolatban nem vezet eredményre. Ebben az esetben az "

átadott" és a nem szabad akaratból átvett feladat nem áttekinthető. A genetika és a pszichoterápiás tapasztalatok egyaránt azt mutatják, hogy mennyire azonosak vagyunk a szüleinkkel mi, gyerekek. A törvényes örökséget még visszautasíthatjuk, a genetikai és a lelki azonban minden esetben a mienk marad (51). Mi, modern emberek olyan szívesen lennénk teljesen önállóak, függetlenek és eredetiek ezen a világon. Egy olyan betegség, mint a chorea azonban keményen és világosan bizonyítja, hogy ennek az ellenkezője az igaz. Korábban is iszonyattal töltötte el az embereket, mivel az érintettekről azt gondolták, hogy átkozottak vagy megszállta őket az ördög. George S. Huntington New Yark-i orvos valószínűleg akkor határozta el, hogy ezt a betegséget fogja kutatni, amikor végig kellett néznie, hogyan szidalmazták az ördög cimborájának nevezve a járókelők azt az anyát és lányát, akiket a nyilvánosság szeme láttára lepett meg egy roham.

Az az érthető. kívánság, hogy ennél a betegségnél minden energiáját a fiatalságába ölje az ember és az élete közepével kezdődő időszakot leírja, nemcsak ahhoz áll közel, ahogyan a mi kultúránk az élet egyes fázisait értékeli, hanem a vallásoknak és sok kultúrának a közös életmintáját is kifejezi: először kifelé megyünk a világba, majd az élet felének eltelte után  visszafordulunk saját magunk felé.

Ebben az irányban található a tünetek kitörésénél kezdődő és azután folyamatosan előrehaladó demencia (elbutulás) jelentése is. Az agy mint kapcsolóközpont lassan, ám biztosan leköszön, és elengedi a hatalmát. A betegek minden felelősséget feladnak, és fokozatosan belesüllyednek a részvétlenségbe, amíg a környezetükkel teljesen meg nem szakad a kapcso- ' latuk. A megoldatlan testi szimptomatikán (tünetegyüttesen), i, ami a felelősség elől való teljes elmenekülésnek felel meg, I átsejlik a tünetek megoldott oldala, nevezetesen az a feladat,


hogy az életút közepén túlhaladva irányt változtasson az ember és befelé forduljon. A külvilág iránt való érdeklődés csökkenésében a közömbösség buddhista elvét, az uppekhát ismerhetjük fel, amit oly fontosnak tart a Kelet az ember fejlődése szempontjából. A betegek felé közelítő sors a maga kikerülhetetlenségében áldásos is lehetne, ha ezeket a megoldott lehetőségeket már a tünetek megjelenése előtt szemügyre vennék.

A leglátványosabb tünetek, a táncszerű akaratlan mozgások a feltorlódott energia spontán kisülésével egyenlőek. A betegek a feszültség drasztikus hiányától szenvednek, amíg egy mozgásroham az elmulasztottat eltúlzott módon be nem pótolja. Ilyenkor a szó legvalódibb értelmében egy táncot adnak elő. A népnyelv ilyenkor azt kérdezi: "Mi ütött beléd?", s ezzel az összes rohamban szenvedő beteg esetében arra kérdez rá, hogy nem szállta-e meg az ördög. Mindenesetre egy nagyobb adag energia süllyedt le az árnyékba, és tör most látványosan utat magának a rohamban, és ezzel automatikusan a középpontba állítja a beteget. Ugyanilyen robbanásszerűen sül ki a táncenergia. Végül is minden tánc az energia rituálisan kötött formában történő kiélése. Különösen a sajátos kéz- és lábmozgások emlékeztetnek azokra a szimbolikus tartásokra, mint amilyenek a mudrák is a jógarendszerekben. Hogy mennyire előre meghatározottak ezek a tünetek, azt a nyugati ember sem tudja nem észrevenni. Felmerül a gyanú, hogy az ember feladatokat hozott magával az életbe, amelyeket ki kell élnie. Az érintetteknek szemmel láthatóan csak abban lehet választaniuk, hogy milyen mértékű tudatossággal foglalkoznak a számukra felállított témával. A betegeknek az a dolguk, hogy erejüket ennek a táncrituálénak a rendelkezésére bocsássák. Mivel azonban nincsenek tudatában és nem értik ennek a történésnek a mélységét, a minták már nem érik el az eredeti hatásfokukat, és időszakonként megismétlődnek, anélkül hogy valóban tartós megkönnyebbülést hoznának. Hogy mégis milyen fontosak, az abból is látszik, hogy nem lehet őket megakadályozni.



Nem az a terápia célja, hogy az ember meggátolja és kordában tartsa az ilyen mozgásviharokat. Ehelyett arra kell buzdítani a beteget, hogy saját magától, szabad akaratából menjen el a megfeszülés és az ellazulás végletéig. Testben és lélekben is adja át magát az eksztatikus táncoknak, bátran mozgassa,

csavarja a testét, hogy kitáncolja lelke minden elcsavarodását és eltorzulását, grimaszokat vágjon az életnek, és eressze el magát. Az észak-amerikai indiánoknál találunk erre egy rituális példát. Ott az a szokás, hogy az ember életre táncolja az álmait.

Hogy milyen közel esik egymáshoz az ilyen sors elleni lázadás és az, hogy az ember megadja magát neki, azt jóI példázza az amerikai protest-song-énekes, Woody Cuthrie és fia, Arlo története. Azért énekelte Woody a nyomorgó kaliforniai földmunkásoknak a This Land Is Your Land című dalt (52), hogy felkelésre mozdítsa őket. Egész élete egyetlen lázadás volt korának megmerevedett Amerikája ellen. Még mielőtt Huntington-choreában meghalt volna, Arlo fia vette át apja hagyományát, és az amerikai ifjúság vietnami háború elleni lázadásának, az önrendelkezésnek és a tudattágító drogokért folytatott harcának kultuszfigurájává vált. Arlo Cuthrie elkötelezett protest-song-énekesből később az önmegvalósítás útjának elkötelezett keresőjévé vált.

Kérdések

1. Hol engedem, hogy szabadon áramoljanak az energiáim? Hol vagyok hajlamos arra, hogy összegyűjtsem őket, és robbanásszerűen süljenek ki? '

2. Mely pontokon vagyok hajlamos arra, hogy olyan táncot adjak elő, amely nincs kapcsolatban a helyzettel?

3. Mennyiben találom meg a nyugalom és az aktivitás közötti ! középpontot?

4. Milyen szerepet játszik az életemben az élet értelmének a keresése?

5. Kész vagyok-e arra, hogy vállaljam a sorsomért való felelősséget?

6. Milyen a viszonyom az élet egyes fázisaihoz, a fiatalkorhoz és az időskorhoz?

7. Milyen "öröklött terhet" kell lelki szempontból megválta- 'i nom?

8. Mennyire tudatos a rituálékhoz való viszonyom? Mennyiben rituálé az életem?


Szélütés

A szélütéskor az agy központi idegpályái szakadnak meg. Ez a test féloldali bénulásához vezet. Döntő elentőségű, hogy a bal, archetipikusan női, vagy a jobb, férfias oldal-e az érintett, és hogy a beteg férfi-e vagy nő. Ezekből sok különböző alaphelyzet rajzolódik ki.

A betegség történésének alapját mindenekelőtt a magas vérnyomás és annak következményei szolgáltatják. Az ezzel összeköttetésben álló lelki alaphelyzetet a szívproblémáknál (53) tárgyaljuk részletesen. Élesen fogalmazva olyan túlzottan aktív emberekról van szó, akik minden harcba hálásan belemennek, csak hogy ne kelljen belemenniük és megvívniuk az életüknek azt az egy döntő harcát. Minden ütés csak ott tud károkat okozni, ahol valami keménnyel, merevvel találkozik, ami széttörik. A legtöbb gutaütésnél az elmeszesedési folyamatok következménye ez a helyzet. Vagy az az ok, hogy az alvadt vérrögök elzárják a vérereket, vagy pedig az elmeszesedett erek beszűkülnek, és nem tudják kielégítő módon ellátni az agyszövetet, esetleg eltörnek az érfalak, és ezért keletkezik vérzés az agyban. Tipikus módon az ágyban vagy a vécén éri a beteget a szélütés. Ezek azok a helyszínek, ahol az erőfeszítés által fokozott nyomás hirtelen leesik. A szélütés következ- , tében majdnem minden funkció károsodhat. Ha például a légzőközpont érintett, akkor beáll a halál. Cyakran az úgynevezett Cheyne-Stokes-légzéssel jelzi a közeledtét. Félelmetesen hosszú szünetek után kompenzációképpen különösen mély levegővételek következnek. A tulajdonképpeni légzésszabályozás már kiesett, az élet utolsó pillanataiban a vészhelyzetekre szolgáló mechanizmusok veszik át az irányítást.

A tipikus szélütésnél a központi idegpályáknak az ellenol=, dalra történő kereszteződés előtti része az érintett. Amennyiben a bal agyfélben alakul ki egy blokád, akkor a kiesések a jobb testfelet érintik. Szimbolikusan ebben az esetben tehát mindig a férfias pólus az érintett. Ehhez a pólushoz kell a jobb testfelet számolnunk, amelyikkel a férfi a kardot forgatná, és ugyanígy a bal féltekét. A Tai Csi szimbóluma szemlélteti ezt a felosztást:

A jobb testfél felel meg a fehér férfias jang mezőnek, és benne a fekete pont a szellem princípiuma, a nőies jin, amit a testben a nőies jobb agyfélteke fejez ki. A vele szemben fekvő fekete nőies jin a test bal oldalán fekszik, a férfias fehér jang ponttal a középpontban. Ez a férfias bal agyféltekének felelne meg a nőies bal testfél közepén. Amennyiben tehát a szélütés következtében a jobb (nőies) agyféltekében keletkezik károsodás, akkor a nőies bal testfélen jelentkeznek a funkciókiesések.

Az érintett oldal olyan, mintha elvették volna a betegtől, nem érzi és ismeri fel sajátjaként. Egy beteg, akit éjszaka ért a szélütés, úgy érezte, hogy zavarja a mellette fekvő felesége lába, és megpróbálta kitolni az ő ágyfeléből. Csak hosszas hiábavaló próbálkozás után jött rá, hogy a saját lábáról volt szó, csak éppen minden kapcsolatát elvesztette vele.

Ebben a betegségben mintegy a teremtés aktusa ismétlődik meg, amelyben Isten elvette az első ember, Ádám egyik oldalát (54), hogy abból alakítsa ki Évát. Ehhez szűkösen csak egy fél állt a rendelkezésére. Ettől az időponttól kezdve feleződtek meg az emberek, és lett az a feladatuk, hogy újra megtalálják a "jobbik felüket". Az az ember, akinek a testében a visszájára fordul a teremtés aktusa, természetesen teljes egészében érintett. Akár a jobb nőies, akár a bal férfias felét veszíti el, minden esetben tehetetlenségre és gyámoltalanságra van kárhoztatva. Most, hogy egyoldalúvá lett, mindkét oldala feladatot jelent. Míg a szó legszorosabb értelmében leverve fekszik az ágyában, és elfordul az érintett testfelétől, figyelmét automatikusan a másik oldalra irányítja, arra, amelyikben a betegség góca van. A rehabilitációs kezelésnél is, amikor a beteg ismét fáradságosan üzembe helyezi a testét, fokozottan rá van utalva az egészséges oldalra, és teljes figyelmét a beteg oldalra kell irányítania.


A szélütöttnek az a feladata, hogy megkeresse a másik felét. ' Kézenfekvő a gyanú, hogy ezt eddig sem a partnerség területén, sem a lelkében nem dolgozta fel. Az egyik fél ilyen fokú elhanyagolása az illető oldal kiesésében és végül megszűnésében ölthet testet. A sors megmutatja az érintettnek a maga fél-ségét és azt, hogy másik oldalát koloncként vonszolta magával végig az életen. A helyzet nagyon tudatossá válik a  tünetben, mert a betegnek az egészséges oldala segítségéve kell a hiányzót maga után vonszolnia. Most veszi észre, hogy ilyen egyoldalúan nem jut előre az életben, és a másik keze nélkül nem is tudja kézbe venni az életét. A lekonyuló testfél lógó szájzuga árulkodik a kedélyállapotáról. )ól szemlélteti azt is, hogy mind a két arcfelére szüksége van az embernek ahhoz, hogy megfelelően ki tudja magát fejezni.

Amit gyakran úgy írnak le, mint a derült égből a villámcsapást, a valóságban régóta halogatott témákkal szembesíti az embert. A "viharfelhők", az egyoldalúság következtében beálló vihar jelei, már régen ott gyülekeztek. Az érintett számára azonban mégis olyannyira idegen az elhanyagolt oldalával kapcsolatos problematika, hogy szubjektíve felkészületlenül találja vele szembe magát. Egyesek testének és lelkének az érinte2t fele oly kevéssé vett részt az életében, hogy nem is igen konfrontálódik a kiesésével. A betegek tipikus módon elfordulnak a bénult oldaltól, kifejezve, hogy egyáltalán semmit sem akarnak tudni róla. A szemük az ellentétes oldalra fordul, és az agyi történés gócát, azaz a baj gyökerét nézik.

Amikor a korábbi dél-afrikai államfő szélütést szenvedett és ezzel harcképtelenné vált a jobb, azaz nőies agyféltekéje, úgy gondolta, hogy ez még nem ok arra, hogy letegye a kormányzás teendőit. Mint az apartheid rezsim képviselője, a nőies (fekete) pólus elnyomásának vált a szimbólumfigurájává. Szemmel láthatóan nemigen hiányzott neki ez a pólus akkor sem, miután a saját személyes életéből is kiesett. A pártbarátai számára azonban bizonyára túlságosan őszintévé vált az álIam csúcsán álló, immár kívülről is egyoldalúként megjelenő alak. Új embernek kellett jönnie, hogy tovább vigye az egyoldalú politikát. Ő talán azért tájolta elővigyázatosan a közép irányába az állam kormánybotját, hogy megmeneküljön elődje sorsától vagy megvédje az országot a hanyatlástól és a politi kai gutaütéstől.

Nemcsak a politikában válhat a szélütés újrakezdéssé. Min206

den terápiás lépés is azt mutatja, hogy itt új kezdetekről van szó. A betegeknek éppúgy meg kell tanulniuk bánni az érintett testfelükkel, mint a kisgyerekeknek. A gyógytornának főleg az a célja, hogy a beteg foglalkozzon a hiányzó oldalával. A félrefordított fejet újra és újra a semmibe vett, sőt megvetett oldal felé fordítják. Így tanulja meg a beteg időskorára, hogy két félből áll, és hogy két lény lakik a keblében.

A szélütést így a C. C. )ung által megfogalmazott feladat kényszervégrehajtásaként lehet felismerni, ami nem más, mint hogy az embernek integrálnia kell a saját árnyoldalát. )ung szerint minden férfi tudatából hiányzik a nőies része, az Anima, és minden nőéből a férfias része, az Animus. Az életkor előrehaladtával ez az ellenpólus egyre inkább a megvalósulás irányába nyomul. A szélütésben a már azelőtt is béna oldal kiesik, egy csapásra szakít a testbirodalommal, és minden parancsának ellene szegül. Nem is jelez már vissza a közös központba. Sztrájkol, és holtnak tetteti magát. Akik ellen sztrájkol, azoknak meg kell alázkodniuk, és testileg kell meg-  tenniük, amit lelkileg halogattak: soha nem ismert mértékben kell törődniük a másik féllel.

A betegek kis gyakorlatokkal lépésről lépésre tanulnak meg újra járni. Ehhez gyakran járókeretet használnak, amiről eszünkbe jutnak a kisgyerekkorban a járáshoz használatos segédeszközök. Ami a kezet illeti, még messzebbre esik vissza az ember. A markolás képessége veleszületett a gyerekkel. Az érintett oldalt azonban most kell tanítani markolni. Szimbolikusan világossá válik, hogy a betegnek kézbe kell vennie az életét, és meg kell tanulnia valóban megértenie. Az akut helyzetben képtelen rá, hogy két kézbe fogja. A hozzátartozókat oda kell állítani a betegágy mellé, hogy simogatással újra és újra az érintett félre irányítsák a beteg figyelmét. A beteg persze azt szeretné, ha az egészséges oldalát simogatnák, az orvos azonban arra kéri őket, hogy a jó oldallal ellenkező ágyszélre üljenek le. Így kényszerítik arra a beteget, hogy foglalkozzon azzal a részével is, amelyet eddig elhanyagolt. Ebben a kutyaszorítóban sokszor sajátos, kígyószerűen elcsavarodott testhelyzetet vesz fel a beteg, elárulva ezzel, milyen nehezére esik a méltánytalan kívánság. A szélütés majdnem mindig az élet harmadik harmadában lép fel. Ebben a szakaszban az ellenpólus integrálása jelenti az egyik legfontosabb feladatot. Hogy egészséges legyen az ember, integrálnia kell azt, ami


eddig hiányzott. Az élet derekán túl lévő embernek ez a fő feladata mindenekelőtt akkor, amikor a hiány a fél életét teszi ki.

Kérdések

1. Mit akar a vérnyomás- vagy érproblémám közölni velem? 2. Melyik testfelemet vesztettem el, a bal nőieset vagy a jobb

férfiasat?

3. Melyik kapcsolatomban hagytam eddig figyelmen kívül, il- ' letve vetettem meg a lényem gyenge oldalát?

4. Ráruháztam-e ezt egy partnerre; vagy hagyom-e, hogy létezzen ?

5. Mely ponton álltam az életben, amikor a szélütés ért? Milyen irányba hajt a váratlan fordulat?

6. Hogyan lehet ezt a másik felemet újra együttműködésre mozditani?

7. Mi hiányzik még az életemből ahhoz, hogy teljessé tegyem? Mi tehetne egésszé és egészségessé?

Sclerosis multiplex

A világon több mint kétmillió ember szenved sclerosis multiplexben. Az északi országokban többen betegszenek meg, mint a déliekben, és a nőket jelentős mértékben jobban "kedveli" ez a betegség. A betegség általában a 20. és 40. életév között jelentkezik, bár a nyomait, utólag szemlélve, gyakran a gyerekkorig vissza lehet vezetni. Már a sclerosis multiplex név is érthető utalásokat hordoz. A latinból fordítva azt jelenti, hogy sokszoros megkeményedés. Az orvostúdománynak ez az idegrendszerre vonatkozó kifejezése azonban a beteg pszichés alapmintáját is éppolyan jól jellemzi. Saját magával és a világgal szemben is rendkívüli keménységgel viseltetik, ami gyakran a saját igényeivel szembeni kíméletlenségben, acélosan kemény alapelvekben és túlzó morális elképzelésekben fejeződik ki. A központi idegrendszer megkeményedései nemritkán a központi élettémák megkeményedéseit testesítik meg.

Az idegek és különösen az idegek és az izmok közötti összeköttetések megkeményedése mutatja, hogy mennyire nincs kapcsolat a beteg egyéni életszükségletei és a külvilág követelményei között, és ő maga is mennyire csekély készséget mutat arra, hogy ezek között közvetítsen. Az orvostudomány máig nem biztos benne; hogy mi az SM testi alapja. Biztos csupán az, hogy az idegek myelinburka leépül, ami hosszú távon az idegek vezetőképességének elveszítéséhez vezet.

A betegségnek annyi arca és tünete van, hogy kezdetben gyakran félrediagnosztizálják. Mikor pedig kész a diagnózis, akkor is szívesen elhallgatják a beteg elől, mivel a hagyományos orvoslás nem tudja kezelni (55), a betegség pedig könyörtelen. Ez a már magában is kérdéses eljárás az SM-betegek esetében különösen ostoba, ugyanis a diagnózis nélkül a lelki mintájuk alapján most aztán valóban kilátástalan helyzetben vannak. Mivel az az igényük, hogy több mint jól működjenek és mindent százszázalékosan csináljanak, és még ennek tetejében arra is hajlamosak, hogy mindenért saját magukat  okolják, a betegség okozta számos kiesés kétségbeesett helyzetbe taszítja őket. Ez néha olyan messze megy, hogy egyenesen megkönnyebbülnek, amikor végre megtudják a diagnózisukat. Végre megszabadulnak a szimulálás és a "minden alól kivonja magát" vádjától, és végre kaptak egy ürügyet arra, ogy legalább egy kicsit engedjenek saját tökéletességükből. Most már nem kell mindent tudniuk.

Az a tény, hogy fogukat összeszorítva minden kudarcért saját magukat hibáztatják, még egy jó adag makacssággal is párosul. Ez pedig szintén veszélyt jelent a megfelelő értelmezések szempontjából. Itt még egyszer utalnunk kell arra, hogy sohasem értékítéletről van szó, még akkor sem, ha néha a nyelvnek köszönhetően ez a benyomás alakul ki az emberben, hanem mindig értelmezésről. Ha az ember az életet annak minden jelenségeivel együtt értelmezi, attól az nem jobb vagy rosszabb lesz, hanem értelmet kap.

A sokfélesége ellenére a tünetek egy alapmintát követnek. A gerincoszlop gyakori fájdalomérzékenysége a mélyben lezajló krónikus gyulladásos folyamatokból származik. Az őszinteség körül egyre dagadó konfliktust azt jelzi, hogy az őszinteség, a színlelés és az, hogy gerincesnek mutassa magát az ember, fájdalmakkal jár. Más fájdalomérzetek is hozzátartoznak ehhez az összefüggéshez. Sok beteg panaszkodik láb209


fájásról, és ez arra vall, hogy milyen nehezükre esik az út, ami többnyire nem az ő útjuk. A láb- és lábszárfájdalmak valóban ledönthetik a lábukról az embereket, arra kényszerítik őket, hogy leereszkedjenek, illetve leüljenek és elfogadják saját fájdalmas gyengeségüket. És persze hátborzongatóan hangzik a fülükben az az közhiedelem, hogy a betegség fájdalommentesen zajlik le. Az érzészavarok kifejezik, hogy a betegek a testük és a lelkük egyes részeiből már semmit sem éreznek, és ezzel semmit sem érzékelnek. Még azt sem veszik észre, amikor az orvos beleszúr egy tűt a húsukba. A megérintett tárgyak is veszélyessé válhatnak a számukra, ugyanis azt sem érzik, ha megsérülnek. Ténylegesen a külvilág és annak hatásainak kikapcsolásáról beszélhetünk. Az ilyen kikapcsolás más tünetekben is megnyilvánul. Ilyen pl. a reflexek gyengülése, ami a teljes reflexkiesésig mehet. A reflexek az idegrendszernek az ingerekre adott legegyszerűbb reakciói. A reflexek nélküli emberek a külvilágra való Iegősibb öröklött reakciós lehetőségüket vesztették el, illetve adták fel. A szó legszorosabb értelmében reakciómentesek. Még ha ingerlik is őket, akkor is némák maradnak, és nem válaszolnak már az életre és az élet adta feladatokra és kihívásokra. Ennek felel meg a gyakori, időszakosan fellépő apátia. Az "apátia" szó szerinti jelentésében még egy lépéssel tovább megy, ugyanis "nem szenvedni"-t jelent (görögül a = nem és pathos = szenvedni). Ezzel jellemezhető az a tipikus renyheségből fakadó vonakodás, hogy részt vegyen az életben és együtt szenvedjen a többiekkel. Hogy is vehetnének részt mások életében, hogy érdekelhetné őket a mások sorsa, amikor a sajátjukkal sem éreznek együtt, mint ahogy ezt az érzészavarok is bizonyítják. A zsibbadtság és a kábaság érzése gyakran az első tünet, és olyan fokozatosan kezdődhet, hogy a betegekben csak későn tudatosul a saját helyzetük.

Ezzel párosul a majdnem mindig fellépő erőtlenség. A betegek fokozatosan észreveszik, hogy minden nagyon kifárasztja őket, és már alig tudják elvégezni mindennapi tevékenységeiket. Az élet a szó legvalódibb értelmében túlságosan fárasztóvá vált a számukra. Végül sokszor már a lábukat sem tudják megemelni, a kábító gyengeség meggátolja, hogy sokszor meglévő becsvágyuknak engedve előrehaladjanak és magasra jussanak az életben. A külső testi bénulás a belsőnek leképződése. Eleinte még gyakran megpróbálnak az életbe csimpasz210

kodni a betegek azzal, hogy minden szalmaszálba beleka- ' paszkodnak. Amikor átvitt értelemben már régen bottaljárnak, akkor is vonakodnak egy ilyen harmadik láb segítségét elfogadni, amely újra kiszélesítené az életük alapját. Mind a sétabot, mind az oly sok rémülettel körülvett tolószék is óriási megkönnyebbülést hozhat, ha a betegeknek sikerül rávenniük magukat arra, hogy elfogadják a segítséget.

Az ujjakban és a kézben jelentkező bénulási jelenségekig terjedő erőhiány mutatja, hogy a betegnek nincs ereje ahhoz, hogy kézbe vegye az életét. Mindkét szinten képtelen már arra, hogy megragadjon, kézbe vegyen valamit. Úgy érzi magát, mintha belül is megbénult volna.

A gyakorta fellépő bénító fáradtság szintén hozzátartozik a képhez. Egyes betegek 16 órát is alszanak naponta, átaludva ezzel az életük több mint a felét. A késői ébredés után azt mondják, hogy úgy érzik magukat, mintha "el lennének kábítva". )ellemző módon süketek a saját életük kihívásaival és saját igényeikkel szemben. A levertség érzése demonstrálja, hogy az ember az élete folyamatában már le volt verve, és aligha várható el tőle, hogy saját erejéből befusson a célba. Itt nyilvánvalóan arról van szó, hogy az éber élettel szembeni védekezés egy jó adagját fojtotta a testébe a beteg, és most az is együtt rezeg a fáradtsággal. Cyakran hallani a betegektől, hogy legszívesebben az egész nyomorukat átaludnák. Másrészt azonban rendkívüli erőfeszítésükbe kerül az élet. Minden, még a legkisebb apróság is rettenetesen kifárasztja őket. Amikor a saját karjuk mázsás súlynak tűnik, hogyne lenne nehéz a konyhakés is. Az ilyen ólomnehéz súlyok mutatják a terhet, amely átvitt értelemben is ránehezedik a betegekre. Kézenfekvő a gyanú, hogy van valahol egy lék, amelyen keresztül elszivárog az energia. Ezt a lyukat valószínűleg sikerült az orvostudománynak felfedeznie: az immunrendszer vizsgálatainak eredményei arra utalnak, hogy az SM egy autoagressziós betegség. Minden rendelkezésre álló erőt elszív az embernek a saját maga ellen folytatott harca, úgyhogy a külső életre alig marad már valamennyi.

A további tünetek a húgyhólyagot érintik, azt a szervet, amely elernyedhet, de nyomást is ki tud fejteni. Sok SM-betegnél itt is a gyengeség áll az előtérben. Nem tudják már tartani a vizeletüket, azaz a legcsekélyebb indítóok következtében túlcsordul a hólyagjuk. A tünet a korai gyerekkorba kényszeríti


vissza a beteget, amikor az ember még képtelen arra, hogy kontrollálja a testi funkcióit és a saját életét. A fent ki nem sírt könnyek, amelyeket az SM-betegek a maguk reakciómentességében és érzelmi blokkolásukban nem éreznek a sajátjuknak, alul csordulnak ki, ahol senki más nem veszi észre rajtuk . kívül. Ez az eltolt sírás változhat újra vissza a teljesen kifejlett betegség fázisában, amikor a védekezés összeomlik a szenvedés súlya alatt. Nem ritka, hogy ilyenkor sírórohamok kerítik hatalmukba a beteget, s ezek senki számára nem olyan kinosak, mint neki magának. A legcsekélyebb apróság, pl. egy megható filmjelenet felszabadítja a régóta ott torlódó lelki árvizet, és megindulnak a könnypatakok. Az is lehet, hogy folyamatosan szivárog a könny és mutatja a betegnek, hogy mennyire közel van hozzá, hogy eltörjön a mécsese. Kedélyállapotuk most cseppet sem száraz életet tükröz, az állandóan nedves szemek elárulják, hogy ott bent, a lelkük mélyén mennyire megérintette őket valami. Ez általában véve érvényes a kifelé érzelemmentesnek, keménynek látszó emberekre. Ahol aztán átszakad a duzzasztógát, az érzelmi kitörések egészen más emberre vallanak.

A húgyhólyaggyulladásokban az elengedés konfliktusa ölt testet. Égető szükséggé válik. A tünet folyamatosan az elengedés aktusára kényszeríti a beteget, anélkül hogy magából vagy a lelkéből sokat tudna adni. Nemcsak azt demonstrálja, hogy mennyire szüksége van arra, hogy elengedje, kiadja magából, ami benne van, hanem azt is, hogy ez milyen nehezére esik és mennyire fájdalmasan éli meg.

Az ugyancsak tünetként jelentkező vizelet-visszatartás majdhogynem a hólyaggyengeség ellenkezője. A vizelet viszszatartása testesíti meg, hogy mennyire visszatart minden lelki dolgot a beteg. Hogy az egész történés nem csupán a test történése, azt az a tény mutatja, hogy a hólyag sirós túlcsordulása a vizelet teljes visszatartásával váltakozhat. Az ember saját lelki árvizének visszatartása a lelki alaphelyzet egyik jellemző tünete.

A további tünetként társuló beszédproblémák ugyanazt a drámát illusztrálják. A szótalálási nehézség jelzi, hogy a betegeknek nincsenek szavaik. Némák. Amikor pedig már az is problémát jelent a számukra, hogy egy összefüggő mondatot kimondjanak, az önkifejezésre való képességük is jelentősen sérül. Az a nehézségük, hogy az összefüggést megőrizzék és

egy egész, önmagában értelmes mondatot képezzenek, a betegség egyik további jellegzetességét, az általános összefüggések zavarát mutatja. Az az élet, amelyet a beteg él, és a saját lénye összeegyeztethetetlen egymással. A koordinációs problémák más területeken is döntőek. Már azelőtt gátolják a betegek mozgását, hogy megbénulnának. A rossz koordináció következtében alakul ki a betegségre jellemző és a részegekére  hasonlító bizonytalan járás. Az érintettek szinte átimbolyognak az életen, és csak nagyon korlátozottan tudnak a saját izmaik fölött rendelkezni. Ez a meghatározhatatlanság az állapotuk általános jellemzőjévé válik. A betegség a jó és a rossz időszakok előre megjósolhatatlan váltakozását mutatja azt, hogy a betegek csak az adott pillanatban lehetnek biztosak.

A test síkján az idegek és az izmok közötti összeköttetés jelenti a beteg gyenge pontját. A hagyományos orvoslás szerint az SM mindenekelőtt egy degeneratív ideg-izom gyulladás, tehát krónikus konfliktus uralkodik az információt vezető ' és kivitelező mozgásszervek közötti összeköttetési pontokon. A hírek továbbítása kérdésessé válik. A szótalálási nehézségek _ esetén a betegek már nem továbbítják az információjukat a

házastársuk felé, és ezzel elveszítenek egy jelentős lehetőséget arra, hogy befolyást gyakoroljanak a környezetükre. Amilyen mértékben nem tudják már szavakkal befolyásolni a környezetüket, olyan mértékben veszítik el azt a képességüket is, hogy irányítsák. Azoknak az embereknek a számára, akiknek mindenre kiterjed a belső kontrolljuk, a verbális kontrollvesztés szörnyű fenyegetést jelent. Ha a beteg írásban próbálja megértetni magát a környezetével, akkor a karok fenyegető bénulása válik rettenetes félelemmé. A befolyásolásra és a kontrollra való törekvés magyarázza, hogy miért szervezik meg egyes betegek olyan jól az életüket, és miért tudott létrejönni az SM-betegek rendkívüli mértékben szervezett támogató közössége. Különösen azok a betegek, akik a saját problémájukat legyőzték, találnak itt jó terepet belső mintájuk számára, mivel nem arra használják, hogy a saját feladatuktól eltérítse őket, hanem ellenkezőleg, arra, hogy más betegek tükrében felismerjék saját magukat, s így ez egy csodálatos megoldási lehetőséget jelent.

Hasonló irányba mutatnak a memóriaproblémák. A betegek már semmit sem tudnak megjegyezni, ezért beszélgetni sem lehet velük. Arra sem képesek, hogy konkrétan válaszoljanak,


sem a beszélgetőpartner, sem az élet szavára. Kézenfekvő, hogy aki nem tud felelni, nem is tud semmilyen felelősséget , sem viselni. Dacára annak, hogy a betegségük mindezt világosan érthetővé teszi a számukra, az aktív és becsvágyó páciensek ritkán ismerik el és gyakran nem akarják elfogadni, hogy rokkantak lettek. A rokkantság pedig jogilag is felmenti őket a saját magukért való felelősség terhe alól.

A koncentrációs képesség elveszítése mutatja, hogy képtelenek egy dolognál maradni. Az SM-betegeknek alapvető késztetésük van arra, hogy mereven ragaszkodjanak az álláspontjaikhoz, még akkor is, ha csak ritkán vannak abban a helyzetben, hogy ezeket másokkal szemben megvédjék vagy akár keresztülvigyék. Az igényeikre a nyakasságig, sőt a szemellenzőségig menő állhatatosság és elvhűség jellemző. A koncentrációs képesség csökkenése ugyanúgy, mint a húgyhólyag túlcsordulása a test egy kísérlete arra, hogy önmagán segítsen. Koncentráció nélkül lehetetlenné válik az érintett számára, hogy továbbra is a megszokott, bejáratott keréknyomokban haladjon. Ellenkezőleg, állandóan kizökken a kerékvágásból, elfelejti, hogy épp miről beszélt, és újra kell tájékozódnia.

A betegek a valóságot is elvesztik a szemük elól, mivel a látásuk is gyakran károsodik. A sajátos, világos villámokhoz hasonló fényjelenségekben az organizmusnak azt a próbálkozását Iátjuk, hogy mégis megpróbál valami fényt csiholni, hogy lásson. Nyilvánvalóan olyan dolgokat látnak, amelyek nem léteznek. Cyakran fátylat is tesznek a szemük elé, és időszakonként meg is vakulnak. Amikor pontosan a fél látóterük esik ki, akkor egyszerű az értelmezés: az ember a (saját) valóságának csak az egyik felét látja. A gyakran fellépő kettős látás egy veszélyes kétértelműségre hívja fel a figyelmet. A betegek morális és etikai elképzelései gyakran annyira szigorúak, hogy ami van, annak egyszerűen nem szabad lennie. Erre is utalhatnak a kettős képek. A valóság, anélkül hogy az ember észrevenné, kétféle mércével mérődik.

A dupla optika arra utal, hogy az ember két, egymással összeegyeztethetetlen világban próbál meg egyszerre élni. A saját igényeinek a világa és a külvilág támasztotta követelmények összeegyeztethetetlenek egymással, amiért is a legtöbb páciens tudattalanul elhatározza, hogy drasztikusan letompítja a saját érzéseit és érzékelését, vagy egyáltalán nem is fogadja be őket. A dupla képek azonban elárulják, hogy a saját elkép214

zelések az árnyékban ugyan, de tovább léteznek, és innen kelnek versenyre a külvilággal. Az SM-páciensek úgyszólván két - egymással harcban álló - világ gyerekei. A két világ közül egyikben sem tudnak igazán feloldódni, és így ott ülnek két szék között a földön. A két, egymással átfedésbe nem hozható érzékelés gyakran oda vezet, hogy az ember beleszédül. A mechanizmus ugyanaz, mint a tengeribetegség esetében. Egész egyszerűen a csalás, illetve a szédelgés esete forog fenn.

A gyakran fellépő egyensúlyzavarok is ide tartoznak. Elárulják, hogy milyen kevéssé vannak a betegek lelkileg harmóniában. Ingó talajon mozognak. Cyakran úgy írják le a tapasztalatot, hogy a talaj süllyed a lábuk alatt, mintha folyami homokon járnának. Úgy kell előreküzdeniük magukat, mint egy kötéltáncosnak, vagy mintha közben egy keskeny párkányon egyensúlyoznának. Az az érzés, hogy mintha részegek lennének, elveszítik a lábuk alól a talajt, mutatja, hogy milyen kevéssé szilárd és megbízható a saját bázisukkal való kapcsolatuk és a lelki talajba vert gyökerük. A keskeny hídon egyensúlyozó és a lezuhanástól rettegő ember félelmével élik meg az életet és a szakadék közelségét. A betegség előrehaladtával tényszerűen egyre fokozódik a leesés veszélye. A ki nem élt árnyék azzal fenyegeti a pácienst, hogy a maga befolyása alá vonja. Különösen veszélyessé válik, amikor ehhez az imbolygáshoz még a mázsás súlyúnak vagy teljesen elzsibbadtnak érzett lábak gyengesége és érzészavara is hozzájárul.

A személyiségre egyrészt az a kívánság nyomja rá a bélyegét, hogy mindent kontrolláljon és előre megtervezzen, másrészt az jellemzó rá, hogy nem mutatja a kihívásokra való megfelelő reakciókat. Amint valami a beteg jól összeillesztett és gyakran merev elképzelései ellen halad, azonnal ellenáll, és elfogja a félelem. A kudarctól való félelem és a hiányos önbizalom azonban megakadályozza benne, hogy kifejezze a bosszúságát és hangot adjon a nemtetszésének. Ezt a keveréket látva a kívülállók gyakran meg vannak győződve arról, hogy a beteg meglehetősen konok.

A betegben aligha tudatosodik, hogy mennyire elnyomja a saját életimpulzusait és az életre adott reakcióit. Ha feltevésszerűen mindez mégis tudatossá válik, akkor néha túlkompenzálásokhoz és különösen demonstratív életéhséghez vezet. A merevség, nyakasság és a jól kialakult elképzelések ellentét215



ben állnak azzal a hajlamukkal, hogy mindig mindent jól csináljanak. Közben pedig elhanyagolják a saját igényeiket, ami belső dühvel tölti el őket. Teljesen képtelenek arra, hogy érvé- ˇ nyesüljenek és kifejezzék az agressziójukat, úgyhogy azoknak nincs más választásuk, mint hogy befelé forduljanak. A sclerosis multiplexet az orvostudomány autoagressziós betegségnek tartja, és ez megmagyarázza, hogy hová folyik el a beteg energiája. A terápiás beszélgetések során ilyenféle mondatokat hallunk: "A házasságom nem volt más, mint egyetlen áldozat", "Mindig megalázkodtam", "Soha nem engedtem meg magamnak, hogy gyenge legyek" vagy "Olyan messze eltávolodtam magamtól".

A szexuális problematika igen fontos szerepet játszik. A szexuális élet zavara különösen a férfiaknál kifejezett, és az erekciós gyengeségtől az idő előtti ejakuláción át az orgazmusképtelenségig terjed. A kifelé orientált életbeállítódás esetén különös nehézséget jelent a betegnek az, hogy a saját értékelése szerint már nem állja ki a másokkal való összehasonlítást. A terápiának az a célja, hogy drasztikusan megszüntessen minden olyan viselkedésformát, amit a becsvágy és a versengés motivál, ugyanis az ilyesmi a szexuális teljesítménynek amúgy is biztos gátja. Abban kell segíteni a betegnek, hogy elfogadja a betegség általános irányát: az egyre jobban megnyilvánuló gyengeséget.

A tünetek egyrészt őszintévé teszik az embert, másrészt rámutatnak a megtanulandó feladatra és ezáltal az útra is. A megkeményedés és a megszilárdulás arra szólítja fel a beteget, hogy a saját életigényei érvényesítésében legyen szilárd és következetes, és találja meg saját magában az erőt. Az önbizalomnak kellene a lelki élet alapjává válnia és a fizikai idegek megkeményedését helyettesítenie. Az SM-betegek, attól való félelmükben, hogy saját magukat meglássák vagy mi több, hogy megvalósítsák, hajlamosak rá, hogy kicsivé, gyámoltalanná és érzéketlenné tegyék magukat.

A gyengeséget végül is azzal lehet megváltani, hogy odaadóvá válik az ember, testének engedve elfogadja a rákényszerített pihenőt, és hagyja, hogy történjenek vele a dolgok. A harc feladása válik a teladatukká. A sors terapizálja az SM-betegeknek azt a nyíltan ugyan ki nem mondott szükségletét, hogy mindent a maguk elképzelései szerint tervezzenek, irányítsanak és ellenőrizzenek. Csak azután válik lehetségessé, hogy megismert énjüket átalakítsák és egy magasabb akarat216

nak vessék alá, miután sikerült elszakadniuk a környezetük igényeitől. "Legyen meg a Te akaratod!" - mielőtt azonban ezt valóban ki tudná mondani, az szükséges, hogy belülről a saját lábára álljon az ember. Saját maga érvényesítésének igénye árnyéklétet él, és nagyon hamar már csak kizárólag a betegség tüneteiben éli ki magát. A feladat nem az, hogy az ember továbbra is odaadással megfelel a külvilág követelményeinek.

Először a saját szükségleteinek kell megadnia magát és végül Istennek, illetve az egységnek a "legyen meg a Te akaratod!" értelmében. A környezet irányába mutatott odaadás csak akkor jelentene megváltást, ha nem a hullaengedelmesség és a gyengeség kelletlen következményei, hanem az illető szabad akaratából fakad. Cyakran látunk ilyesmit, pl. akkor, amikor sorstársaikért vetik be magukat a betegek. A túlzottan nagy alvásigényben és a bénitó fáradtságban a napnak az éjszakai és ezzel a nőies oldala kap hangsúlyt és kötődik a betegek lelkéhez. A saját érzéseik, álmaik, fantáziáik és a saját életterük megteremtése válik életfeladatukká.

A gerincoszlopban jelentkező fájdalmak a saját vonal és az őszinteség tematikája körüli harcra irányítják a figyelmet. A tematikát más tünetek is felidézik. A szédülésre való hajlam azt a követelményt tartalmazza, hogy az ember együtt forogjon a világgal, kérdőjelezze meg saját elveinek és morális elképzeléseinek a látszatbiztonságát és látszatvilágát, és mozgásban oldja fel a belőlük létrejött álláspontok merevségét. Kérdésessé kell tenni a bejáratott utakat és a megszilárdult elképzeléseket, amelyek az ember előtt és ezért az útjában állnak.

A kettőslátás többek között arra utal, hogy a jelenlegi mellett van még egy másik valóság is, és hogy az életnek valóban dupla feneke, azaz talaja van. Csak ezzel a második szinttel, a minden embernek hozzáillő életutat kínáló isteni tervbe vetett bizalommal fejlődhet ki az az önbizalom, ami annyira hiányzik az SM-betegekből.

A túlcsorduló hólyag arra biztat, hogy hagyja a könnyeit kifolyni, használjon ki minden lehetőséget arra, hogy a lelki torlódás túlnyomásából leeresszen valamennyit. A hólyagjában érzett inger az "elengedés" fontosságára irányítja a figyelmet. A vizelet-visszatartás, a világgal való cserefolyamatok teljes visszatartása és a tőlük való elfordulás mind olyan jelenségek, amelyeknek az lenne a megoldásuk, hogy az ember el217

Kérdések

1. Miért vagyok olyan szigorú önmagammal és ítélkezem mások fölött is keményen? Miért próbálom meg ennek ellenére, hogy mindent úgy csináljak, ahogy az nekik tetszik?

2. Hol próbálom meg kontrollálni (ellenőrizni) magamat és a környezetemet anélkül, hogy ehhez a megfelelő helyzetben lennék?

3. Milyen más nézetek vannak ebben a világban a magam élettel, erkölccsel és etikával kapcsolatos, megmerevedett álláspontjai mellett?

4. Hogyan tudnám megkönnyíteni az életemet? Hol gyakorolhatnéktöbb türelmet magammal kapcsolatban? Hogyan mérkőzhetnék meg gyengeségemmel?

5. Mi gátol meg abban, hogy részt vegyek az életben? Mi ösztönöz arra, hogy kikapcsoljak? Milyen lehetőségeim vannak, hogy megbirkózzam a stresszel és a túlterheltséggel ?

6. Mi bénítja a lelkierőmet? Milyen ellenállás fáraszt ki?

7. Miért kábítom el magam? Hol tettetem magam süketnek? Mire vagyok vak?

8. Mennyiben irányítom fő energiáimat saját magam ellen? 9. Hol tudom a lelki árvizet, ami a hólyagomat feszíti, észrevenni a saját életemben? Mi az, amivel kapcsolatban már régen esedékesek a könnyek, és mivel kapcsolatban feleslegesek?

10. Mennyire vagyok képes arra, hogy válaszoljak az életre, és hogy viseljem a felelősséget? Miért teljesítek elvárásokat, ahelyett hogy saját magamra hallgatnék? Hogyan jutok el a saját magamért vállalt felelősséghez?

11. Lelki folyamataim milyen mintát alkotnak? Mi a maguk természetes rendje? Mi tartozik az első helyre? Hogyan lehet a külső és a belső rendet összhangba hozni?

12. Mi hátráltat engem abban, hogy nyíltan találkozzam és szembeszálljak életem kiszámíthatatlan és változó dolgaiva I ?

13. Hogyan tudok lelki identitásom megőrzésével a nagy egészbe beilleszkedni, és megtalálni az életem értelmét?

gondolkodjék saját magán, önmagára fordítsa lelki energiáit: a visszatartás és a visszavonulás helyett visszafelé átgondolja az életét, és tekintettel legyen saját magára.

Ebbe az irányba mutatnak az érzészavarok is. Az marad feladatként, hogy az eddig pórul járt belső világát tanulja meg érezni és érzékelni. A belsőre való utalást a bénulásos jelenségekbő! is ki lehet olvasni. Amikor az embert már viszik a lábai, akkor nyilvánvalóan nem kellene többé kifelé mennie a világba. A többiekért, illetve a többieken keresztül megszerzett elismerésért való futkosásnak is vége. Befelé menni - ez lesz az egyetlen nyitva maradt lehetőség. Amikor a kezek elerőtlenednek, akkor már nem azt a célt szolgálják, hogy kézbe vegye az ember a külvilágot, és rányomja a saját bélyegét. Önmaga belső életének megformálása azonban továbbra is lehetséges, sőt mi több, elsőrangú feladattá válik.

Életünkön visszafelé gondolkodva a mítosz és a vallás által közvetített archetipikus képek azok, amelyekkel a legmeszszebbre juthatunk. A nagy feladat végül is nem más, mint hogy az embernek vissza kell emlékeznie szellemi-lelki őshazájára. Egy olyan betegség, mint a sclerosis multiplex, nyomatékosan kényszeríti arra a beteget, hogy saját magával, önmaga belső világával foglalkozzék. Ezzel közel kerül a beteghez a religio témája, az eredethez való visszakapcsolódás vallásos értelemben. Az emberi lét nagy kérdései az árnyékbirodalomból a tudat fényébe emelkednek:

"Honnan jövök?" - "Hová megyek?" - "Ki vagyok?"

Epilepszia

Az epilepszia az általunk ismert legrémisztőbb rohamkitörésekkel teríti le az embert. Az a szó, hogy "roham", azt jelenti, hogy az embert valami megtámadja, megrohanja, valami idegen, nyilvánvalóan kívülről jövő. A különböző kultúrákban, pl. az indiánoknál a betegség szent jelenségnek számít, ami egy másik síkról tör be az érintetten keresztül. Az indiánok azt ; tartják, hogy idegen szellemi lények költöznek a betegbe. A rohamot ők a két szellemnek az egy testért vívott harcának látják. A régebbi orvostudományban nálunk is volt az epilepszia elnevezés mellett egy másik neve is a betegségnek. Úgy hívták, hogy "morbus sacer", azaz szent betegség.

A megszállottság jelenségei nálunk is ismertek. Közben pedig a pszichiátria, aminek tulajdonképpen tudnia kellene az ilyesmiről, hallani sem akar a témáról. A megszállottság és egyáltalán a szellemi lények létezése annyira nem illenek bele a mi világképünkbe, hogy az ilyen jelenségeket agyonhallgatják. Az azonban, hogy egy problémáról nem veszünk tudomást, egyáltalán nem befolyásolja annak létezését. Az epilepszia olyan eseteinél, amikor az embert rohamszerűen megszállja valami, mindenesetre egy pszichiátriai problémról van szó. Az elmebetegségek között kellene tárgyalni, amelyekre alapvetően más kiindulási feltételek érvényesek.

A klasszikus nagy epilepsziás rohamot grand malnak nevezi az orvostudomány. A név a franciából ered, és annyit jelent, hogy "a nagy baj" vagy "a nagy rossz". Ezzel ellentétben vannak úgynevezett petit malnak, tehát kis rossznak, illetve bajnak nevezett rohamok, amelyekből hiányzik a görcskomponens, és csak a tudatát veszti el az ember egy rövidebb időre. Mindkét megnevezésben benne van az az elképzelés, hogy a roham történéseiben valami rossz érvényesül, akár kívülről csap le az emberre, akár belülről tör ki belőle.

A fellépő testi jelenségeket természetesen ugyanolyan kritériumok alapján értelmezhetjük, mint a többi tünetet, közben pedig állandóan beleütközünk az elmebetegség határaiba. Minden epilepsziafajtánál, az absence-okat is beleértve, a tudatvesztés a döntő jelenség. A betegek tulajdonképpen nincsenek jelen. A tudatuk elhagyja a testüket, és egy másik realitásba ragadja át őket, amelyben nem tudnak tájékozódni, és amelyből általában semmilyen emlékképet nem tudnak viszszahozni magukkal. A szenvedésük is más, mint a tisztán testi problémák esetében, mert állapotuk döntő pillanatait nem élik meg tudatosan.

Ha a fizikai rohamtörténéseket nézzük, akkor azok egyértelműen a földrengésre hasonlítanak. Van, hogy a rohamot egy rövidebb aura előzi meg (56), amely jelzi a beteg számára a fenyegető történést. Az aurát követően a betegek azonnal összeesnek és elvesztik az eszméletüket. A vérnyomásuk is leesik, és kezdetben majdnem teljesen leáll a légzésük. Van, hogy a roham kezdetén egy hangos kiáltás szakad ki belőlük. Végezetül heves görcshullámok törnek rá a testükre, gyakran habzik a szájuk, és szét is haraphatják a nyelvüket, székletet és vizeletet üríthetnek. Azzal, hogy gumiéket tesznek a fogaik .

közé, a saját harapásuk ellen próbálják megvédeni a betegeket. Így nem marcangolják szét a nyelvüket és az ajkukat. A pupillák tágak és reakciómentesek, olyan merevek, mint a hulláké. A kívülállók számára valóban olyan a helyzet, mintha a betegek az utolsókat ránganák. Miután eltelt néhány perc a görcsökkel jellemzett harcból, elfogy a beteg energiája, alábbhagynak a rángások, és beáll a mély, úgynevezett terminális alvás. A páciens gyengén, továbbra is fáradtan és gyakran fejfájásokkal ébred.

A kis epilepsziás rohamokhoz sorolható egy egész sor álomra emlékeztető kábultsággal és önkívülettel (delírium) járó tudatködös állapot. Téveszmék, dezorientáltság, tájékozódási képtelenség, testi izgalmi állapot, sőt durva cselekvések is előfordulhatnak, mint amilyen pl. az erőszakos kitörés. Ezen túlmenően egész sor pszichiátriai állapot figyelhető meg, a depressziós ingerült lehangoltságtól és az öngyilkosságra való hajlamtól akár az úgynevezett "fecsegő" epilepsziáig. Ez alatt azt értik, hogy a beteg értelmetlen szavakat ismételget az epilepsziás roham alatt.

Az egyes tünetek értelmezése előtt szeretném bemutatni a makrokozmosz egyik történését, ami a maga szimbolikáját tekintve sok szempontból megfelel a grand malnak: ez a jelenség a földrengés. Itt is erőszakos erők sülnek ki rángásszerű mozgásokban. Reng a föld, míg a legnagyobb feszültségek el nem múlnak, aztán kisebb utórengések után beáll a nyugalmi helyzet. A földrengés lefolyása és az a kár, amit okoz, annyira hasonló, hogy azt gondolhatnánk, a földnek épp epilepsziás rohama volt. Még maga a név is átvihető lenne, mert minden földrengés tragédia, nagy baj az ott élő emberek számára. Hogy ez a föld szempontjából is nagy baj-e, abban már kételkednünk kell, ha megnézzük a rengéstevékenység hátterét. A földrengések a földkéregnek az úgynevezett feszültségi zónáit érik, amelyek azáltal keletkeznek, hogy két kőzetlemez elcsúszik egymás fölött. Mivel a széleik nem homogének, óriási feszültségi mezők lépnek fel közöttük. Amikor az ív túlfeszített, egy rohamszerű rengésben sülnek ki ezek az évtizedek alatt felgyűlt feszültségek. San Francisco, amely közvetlenül a Szent András-hasadék, az egyik legnagyobb feszültségi zóna fölött fekszik, egy olyan epilepsziás betegre hasonlít, aki épp a következő rohamára vár. A földrengéskutatók egyáltalán nem voltak az ottani 1990-es földrengéssel megelégedve, mintha túl gyengének tartották volna ahhoz, hogy az utolsó nagy rengés óta egyre gyűlő feszültségtől megszabadítsa a területet. A betegeknek ugyanígy szükségük van ezekre a kisülésekre. Az epilepszia nem kivétel, még akkor sem, ha az idegrendszerben nyugtalanító károsodásokat okoz.

Van az orvostudomány területén egy másik olyan dolog is, amelyet messzemenőkig analógnak tarthatunk a roham lefolyásával. Ez pedig az elektrosokk-kezelés. A régi pszichiátriában erős elektromos áramütésekkel próbáltak javulást elérni. Az egész procedúra az ördög kiűzésével volt egyenlő. A tapasztalat ugyanis azt mutatta, hogy a "gonosz szellemek" időnként valóban egy időre kereket oldottak. Külsőleg egy elektrosokk természetes áramütés után beálló rohamhoz ha- ' sonlítható. A nagy rohamot valóban elektromos jelenségnek kell tekintenünk, melynek során az összes elektromos agyi tevékenységre telepszik egy túldimenzionált elektromos feszültség, és elhallgattatja őket. A beteg tudatát egy felsőbb hatalom hasonlóképpen kikapcsolja. A kérdés az: ki kapcsolja ki és miért? A választ aligha lehet a testi tünetekből levezetni, mert hogy mi zajlik azon a másik, az éber tudat számára hozzáférhetetlen síkon, arról alig tudunk valamit.

A kívülről látható tünetek azonban lehetővé teszik a számunkra, hogy bepillantást nyerjünk a kórkép keretfeltételeibe és meglássuk, hogy milyen tanulni való feladatot szán az érintetteknek. Az aura, a roham első jele arra tanítja a beteget, hogy figyeljen a jelekre, mindenekelőtt azokra, amelyek egy másik szférából érkeznek. A szükség viszi rá, hogy megtanulja értékesnek tartani az ilyen jelek imminens (fenyegető) jelentését, még akkor is, amikor sem megmagyarázni, sem megérteni nem tudja őket. ,

A görcsroham egy harcot ábrázol. Minden harchoz legalább két rivalizáló fél kell. Ahogy a földrengés esetében a két kőzetlemez ütközik össze egymással, az epilepsziás rohamban is két világ kerül egymással konfliktusba. A harcokbn az összeütközés által keletkezett súrlódás fejeződik ki. A tudat egy másik, nem tudatos síkkal csap össze, és nagyon gyorsan alulmarad. Ezt a másik síkot mindenesetre a tudattalanhoz kell sorolni. Ezzel éppoly kevéssé zárjuk ki az indiánoknak azt a feltételezését, hogy idegen szellemek törnek be az életbe, mint azt a lehetőséget, hogy az élet tör be egy másik szellemi világba. Mindenesetre úgy tűnik, az a beteg feladata, hogy

adja meg magát a két világ között folyó küzdelemnek, és állandóan álljon rá készen, amint a másik oldalról érkező jelek erre felkérik. Ha szabad akaratából menne bele a beteg a másik oldallal való kapcsolatba - amire a betegség amúgy erőszakkal rákényszeríti -, akkor a teste tehermentesülne.

A roham megjelenési formájában világossá válik a páciensben felhalmozódott feszültség. Habzik a szája. Akár a dühtől, akár valamilyen más energiától habzik, az mindenesetre igaz, hogy valami, ami már régen ott halmozódik bennük, ki akar jönni. Ebből a szempontból a roham még pihentető is lehet a számukra. Oliver Sacks szerint az epilepsziás rohamok "a béke és a valódi jó közérzet érzésével járnak együtt".

A nyelvizomzat görcse és az a veszély, hogy beleharapnak a saját nyelvükbe, a történés kezdetén fennálló feszült helyzetet jelzi. "Inkább leharapják a nyelvüket, semhogy kimondjanak valamit" mondja egy szólás, s ez veszélyesen közel jár az epilepsziások valóságához. Amikor az epilepsziások a saját ajkukba harapnak, abban sokszor a konok elkeseredésre és makacsságra való hajlamukat lehet felismerni. Így a habon és egy kiáltáson kívül semmi más nem jöhet ki a szájukon. Mielőtt valamit kiengednének, inkább saját magukat marcango!ják szét.

Zuhanás és kezdődó ájulás jelzi a betegek feladatát. Az a dolguk, hogy eresszék el, amit olyan görcsösen szorongatnak, saját magukat pedig hagyják összecsuklani. Adják meg magukat annak a másik hatalomnak, amely a mi világunk eszközeivel nem hozzáférhető. Más testi tünetek is utalnak arra, hogy saját maguk megadása a feladatuk. A vérnyomásesés pl. azt jelzi, hogy most nem az a dolga az embernek, hogy érvényesítse önmagát, hanem hogy adja fel és szolgáltassa ki magát az erősebb hatalmaknak.

A felhalmozott nyomás kíengedésének tematikája az akarattalan vizeletürítésben is tükröződik. A hólyag az a szerv, amellyel a legérzékenyebben reagálunk az olyan nyomásra, amelyhez nem vagyunk eléggé felnőve lelkileg. Minden lehetséges alkalmat kihasználunk arra, hogy félrevonuljunk és egy csendes, félreeső helyen kieresszük magunkból a felhalmozódott nyomást.

A roham képe a kezdeti harc után az egész vonalon elengedést tükröz - a beteg gyakran akaratlanul székletet ürít. A bélsár közvetlenül a test alvilágából származik, abból az ár223


nyékvilágból, amelyben Pluto-Hadész, a holtak birodalmának istene uralkodik. Így nézve ez a tünet azt a feladatot rejti magában, hogy az ember nyíltan és nyilvánosan, szégyen és bármire való tekintet nélkül könnyebbüljön meg, illetve eressze szabadon árnyékvilága tartalmát. Az itt feltorlódott sötét témák a roham idején szerzik meg maguknak a nyilvánosság fényét. Végezetül azt a követelményt is felismerhetjük ebben a tünetben, hogy az embernek maga alatt és maga mögött kell hagynia mindent, ami materiális. Mindent egybévetve a gátlástalanság képe rajzolódik ki, egy olyan gátlástalanságé, amelynek a rohamon kívül semmilyen esélye nincs az érintett életében. Ellenkezőleg. Sok epilepsziás példás kézírása például az összeszedettségtől áthatott rendről árulkodik.

A légzés kezdeti leállása, az úgynevezett apnoe arra enged következtetni, hogy a roham által kikényszerített állapot nem e világi. A légzés világosan kifejezi, hogy ehhez a polaritáshoz, az ellentétek világához kötődünk. A két pólus, a be- és a kilégzés az, ami ehhez a világhoz köt bennünket az első lélegzetvételtől az utolsóig. Az első lélegzetvétel előtt még nem érkeztünk meg igazán erre a világra, az utolsóval pedig el kell hagynunk. A modern halálkutatások kiderítették, hogy tetszhalott állapotban, amikor tehát már nem lélegzik az ember, továbbra is érzékel, méghozzá elképesztően pontosan. Az is világos azonban, hogy ezek az érzékletek nem erről a világról valók (57). A mély meditációban lévó emberek vizsgálatánál kiderült, hogy a más spirituális világokban tett testen kívüli élmények egybeesnek a Iégzésmegállás fázisaival.

)ól illenek a képhez a tág, reakciómentes pupillák, amelyek majdnem úgy viselkednek, mintha már meghalt volna az ember. Az, hogy olyan tágak, mintha a rémülettől tágultak volna ki, és az elején néha kiszakadó kiáltás arra utalhat, hogy még a roham legelején talán mégis elkapnak a betegek egy villámszerű benyomást a másik síkról, és ez a legmélyebb rémülettel vagy hitetlenkedő ámulattal tölti el őket. Az ember általában az iszonyattól vagy a borzalomtól vagy azért kiált, mert valami meghaladja az erejét. Időnként persze elragadtatásában is felkiált. Lehet, hogy a beteg lélegzete is az ijedségtől akad el. A helyzettel az is összeegyeztethető lenne, ha ezt a kiáltást segélykiáltásként értelmeznénk. Ugyanígy vehetnénk a beteg mély dimenziójából kiszakadó őskiáltásnak is. Oliver Sacks neuropszichológus utal arra, hogy Dosztojevszkij alkalman224

ként eksztatikus epilepsziás aurákat élt át, és a következőket idézi tőle: "Vannak pillanatok, és ezek csak öt vagy hat másodpercig tartanak, amelyekben az ember megtapasztalja az isteni harmónia létezését... A szörnyű világosság, amivel ez megnyilvánul, és az elragadtatás, amellyel betölti az embert, rettentő. Ha ez az állapot tovább tartana öt másodpercnél, a lélek nem tudná elviselni, és el kellene menekülnie. Ebben az öt másodpercben egy egész emberöltőt élek át, és mindent odaadnék érte, anélkül hogy azt hinném, hogy túl sokat fizettem..." (58). 

Az EEC alátámasztja azokat az értelmezéseket, miszerint valami erőszakos dolog rohamszerűen tör be az emberbe. Az agy saját elektromos tevékenysége hirtelen kikapcsol. Kiégnek a biztosítékok, és egy sokkal erősebb hatalom veszi át az uralmat. A beteg idegrendszere nincs abban a helyzetben, hogy az ezzel bejövő erősebb áramot tudata megtartása mellett kibírja. Itt ismét az indiánok értelmezéséhez kerülünk közel, akik szerint az epilepsziában egy szent hatalom tombolja ki magát. Sem a beteg idegrendszere nem elég fejlett elektromosan ahhoz, hogy elbírja ezt a terhelést, sem a tudata más szempontból. Olyan ez, mintha a normális váltóáramról hirtelen erősáramra kapcsolnánk át. A reinkarnációs terápia tapasztalatai szerint az epilepsziánál mindenekelőtt a túlerőben lévő sötét erők betöréséről van szó.

Hogy a pácienseknek mindezek után szükségük van az alvásra, az érthető. Ez a mély álom majdhogynem a tudatvesztéssel egyenlő, és nem frissít fel, hanem nagyon is fárasztó. Ez pedig amellett szól, hogy a betegnek vagy tovább kell élni a másik síkon szerzett élményeket, vagy egy nagy erőket felemésztő folyamatban integrálnia kell őket. Túlzottan megterhelt vezetékeinek is regenerálódniuk kell. Hogy a roham után fáj az ember feje, az világos, hiszen - legalábbis energetikailag, ám valószínűleg tartalmilag is - egy ideig teljesen túl volt erőltetve. A betegek csak lassan pihenik ki a hosszú, tudatuk határait feszítő utazást. Ébredés után aztán nyugodtak, és alig emlékeznek valamire.

Abból a tényből, hogy minden grand malnál pusztulnak az agysejtek, le lehet vezetni, hogy a beteg hosszú távon elveszíti a fejét és az akaratát. Ebbe az irányba mutat az epilepsziások későbbi képe: az általános meglassúbbodás, a körülményesség és az elbutulás jelei.


A petit mal történéseit inkább a pszichiátriának kellene tárgyalnia. Itt most csak mellesleg említjük meg őket, pusztán azért, hogy rámutassunk, alapvetően ugyanabba az irányba mutatnak. Az absence-ok mögött a beteget hirtelen a hatalmába kerítő tudatködös állapotok húzódnak meg. A ködös állapot az egyik síkról a másikra, a nappalból az éjszakába vagy az alvásból az álomba való átmenet alatt áll be, illetve fordítva. Az absence-ok arra kényszerítik a betegeket, hogy lépjék át a síkok közötti - ebben az esetben az ébrenlét és az álmodás, illetve az ébrenlét és az alvás közötti - átmenet pontját. Nyilvánvalóan az a feladatuk, hogy tudatosítsák magukban a szürkület zónáját, szabad akaratukból szenteljenek neki figyelmet és világok közötti vándorrá váljanak.

A téveszmeszerű jelenségek már egy másik világban szerzett tapasztalatok. Az optikai hallucinációban szenvedő beteg lát valamit, amit rajta kívül senki sem tud érzékelni. Ugyanez érvényes az akusztikus, a szaglási és az érintési hallucinációs formákra (59). A betegnek meg kell tanulnia ezt a másik dimenziót a maga valóságaként integrálni az életébe. Mivel a kényszerképzetek esetében legtöbbször az ember árnyékának megvalósulásáról van szó, nyilvánvaló az is, hogy mí a feladata: a tudatból hosszú ideje kiszorított tartalmak azt akarják, hogy megismerje, elismerje és integrálja őket.

A delíriumok esetében még nyilvánvalóbb ez az összefüggés. Itt a legsötétebb árnyék nyomul fel, amiért is a pszichiátria az effélét mint lényegileg idegent írja le. A delíriumban mindaz testet ölt, amit a páciensek a maguk polgári életében nem ismernek. Sok szempontból a delírium ennek a polgári életnek az ellentéte. Ettől azonban nem válik idegenné, sőt a beteg lényének legmélyebb rétegeihez tartozik. Ez az ő árnyéka, az ő másik, sötét oldala. Amikor "kontrollálhatatlan és értelmetlen erőszakos cselekedetek" törnek elő belőle, akkor az egyrészt azt mutatja, hogy a beteg ezeket az energiákat olyan régóta tartja teljes kontroll alatt, hogy azok csak erőszakosan tudnak érvényt szerezni maguknak. Másrészt kiderül, hogy ezek a tettek a beteg polgári létéhez mérve értelmetlenek ugyan, ám összegzisztenciáját véve nem. A másik, sötét oldalát képviselik, és ebből a szempontból nagyon is értelmesek. Ennek a sötét oldalnak nyilvánvalóan már régóta az árnyéklétben kellett időznie, úgyhogy most csak egy robbanásos effektussal tudott a tudatosság fényébe felnyomulni. Erre a területre

tartoznak azok a ritka aurák is, amelyekben a hangok egyre jobban felerősödnek és egyre gyötrőbbé válnak, és a csúcspontot elérve megfosztják a beteget a tudatától.

Az olyan tüneteknél, mint a vándorlási mánia (epilepsziás roham alatt elkóborol, nem emlékszik rá) gyakran napvilágra kerül a dolog felszólító jellege. A páciens nyilvánvalóan túl hosszú ideig topogott egy helyben, illetve ragadt le ugyanazon a helyen vagy ugyanannál a témánál. Most kényszeresen arra hajtja valami, hogy útra keljen és új területekre, más világokba vándoroljon el.

A beszélgetős epilepszia kifejezés nagyon világosan tudtukra adja az üzenetet: már nem arról van szó, hogy inkább leharapná a beteg a nyelvét, semhogy kinyitaná a száját. Az elegáns, illetve gátolt visszafogottság ideje lejárt. Elég hosszú időn át kellett tartania magát. Most aztán szinte elragadja az embert a tünet, és a régóta felduzzasztott áram locsogással vezetődik el. A tünet a duzzasztógát átszakadásának felel meg. Ez az, amiben minden epilepsziás roham hasonló: mindegyik olyan, mint a gátszakadás, ami mozgásba lendíti az ember lényének eddig visszafogott részeit.

Az, hogy az ember kapcsolódjék be az életenergia óriási áramába és hagyja, hogy saját energiái szabadon áramoljanak, illetve kisülhessenek, egészen biztosan az egyik legfontosabb lecke az epilepszia történései által a felszínre hozott tanulnivalók közül. Ezek közé tartozik az a követelmény is, hogy nyissa meg magát az ember más síkok, különösen azok számára, amelyek a normális éber tudat elől el vannak zárva. A betegség az új tudatossági szintekre, az álom- és fantáziavilágra, sőt még a más szellemi dimenziókkal érintkező médiumok nyitottságára is utal, behozva ezeket a beteg számára jelzett feladatok körébe.

Sok olyasmi van, ami az első pillantásra, az allopátiás szempontok szerint bolondságnak tűnik, ám a gyakorlatban igen sokat segít. Nagyon jól bevált az intenzív légzésterápia. A nagy görcsrohamok megelőzésének az is egy lehetséges módja, hogy az ember még a roham előtt kis adagokban lecsapolja a lelki és testi világában bennszorult energiákat. A légzésterápiás ülés a roham homeopátiás (hasonló) képét idézi elő.

Egy teljesen átélt orgazmus és a roham között is megvannak a párhuzamok, és bizonyos szempontból hasonlítanak is egymásra. Az orgazmusban is az egész testen és hullániformában


sülnek ki az energiák, annak ellenére, hogy itt a fókusz áz altestben és nem a fejben van. Az epilepsziás betegek pszichoterápiájából kiderül, hogy az energiák lentről felfelé tolódtak el. Az alsó, többnyire piszkosnak megélt szinten nem me-  rik a betegek az összes energiájukat szabadon engedni, és a fejük síkjára tolják át a történéseket, ugyanis ez a sík tisztának tűnik a szemükben.

Az energiák áramlását és robbanását lehetővé tevő intenzív nemi élet terápia az epilepsziások számára.

A betegségnek azonban az a legjelentősebb üzenete, hogy az ember szabad akaratából adja át magát a roham által kikényszerített iránynak, tudatosan utazzon oda-vissza a világok közötti határokon, a valóság többi síkjára, köztük az árnyékbirodalomba, és bízza rá magát az élet erős áramlatára.

Kérdések

1. Milyen nagy, ellentétes áramlatok ütköznek a lelkemben? 2. A rohamokon kívül milyen lehetőséget teremtek arra, hogy

összetorlódott energiáim levezetődjenek?

3. Hol lenne nálam szük.ség egy lelki gátszakadásra? Cátlásta- . lanul el tudom-e engedni magam?

4. Milyen jeleket kaptam más síkok létezéséről és hagytam őket figyelmen kívül?

5. Hogyan tudnék önként teret adni a bennem lévő árnyéknak?

6. Képes vagyok-e rá, hogy másokkal (más hatalmakkal) szemben odaadást tanúsítsak?

7. Milyen a kapcsolatom a szokásos idő- és térérzékelésen túli transzcendentális viGággal?

e. EI tudom-e képzelni, hogy tudatosan járkáljak oda-vissza a világok közötti határokon?

Találat: 3735